Körtefa és diákszínpad Magyarlapádon
Szórványszínjátszó diáktalálkozó Magyarlapádon
Több évszázadra visszanyúló Fehér megyei hagyományt élesztgetnek a magyarlapádiak: már az 1600-as évekről felmaradt feljegyzések is emlegetik a színjátszást.
Aztán az 1990-es évek legvégén játékos kedvű tanulócsoportok vették birtokba a nagyenyedi kollégium színpadát, megteremtve egy évtizedes virágzó szokás alapjait. A mozgalom szorosan kötődött Demény Piroska nevéhez és személyiségéhez, így amikor a magyartanárnő Kolozsvárra költözött, a hagyomány magszakadt. Ezt a fonalat vették most fel a magyarlapádiak: hétvégén az iskolában nyolc diákcsoport mutatta be bolondos-komoly előadását. Azt remélik, a folytatás sem marad el. És hogy jön ide a körtefa?
Hét helységből nyolc általános iskolás csoport gyűlt össze Magyarlapádon, a diákszínjátszás mozgalmának újraindítása alkalmával. A helybelieken kívül Bethlenszentmiklósról Gyulafehérvárról, Magyarpéterfalváról, Nagyenyedről, Székelykocsárdról, Torockószentgyörgyről jöttek színjátszó diákok. Előadásán kívül Zorkóczy Zenóbia színművésznő ajándékot is hozott: egy körtefát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Száz éve született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége
Hagyatéka az erdélyi magyar kultúrörökség része
1914. április 23-án, Marosvásárhelyen született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, úttörője, akinek köszönhetően ma több fotóklub működik. Több mint 60 éves tevékenysége nyomaként mintegy 100.000 negatívot hagyott hátra örökségül, és több ezer, ma már kultúrtörténeti és néprajzi értékkel bíró fotográfiája maradt ránk.
A mindenki Jóska bácsija a Maros-parti városban látta meg a napvilágot, majd hatéves korában szüleivel Nagyenyedre költöznek, ahol a híres Bethlen kollégiumba jár iskolába. Érettségire édesapja ajándékozza meg fényképezőgéppel, s míg szülei boltjában dolgozik, fotografál. Fényképei több erdélyi lapban megjelennek. Beiratkozik a kolozsvári jogi egyetemre, de tanulmányait megszakítja a világháború, ahonnan, fogság után, 1948-ban kerül haza. Időközben megnősül, és feleségével Marosvásárhelyre költöznek. 1930-tól már nemzetközi kiállításokon vesz részt fotóival, 1933-ban megkapja az első nemzetközi elismerést. 1992-ben bekövetkezett haláláig évente 20-30 kiállításon van jelen, életpályája során több mint 1300 tárlat kiállítója, több mint 200 hazai és külföldi díjat nyert el. Minden díjat megkapott, amelyet fotográfus elnyerhet hazai és nemzetközi téren; a nemzetközi fotóművészeti szövetség AFIAP, EFIAP és HonEFIAP címekkel tüntette ki.
1958-ban Sütő András író vezetésével létrejön az Új Élet folyóirat, ahol a kezdetektől fotóriporterként dolgozik. Bejárja Erdélyt, Románia számos érdekes helyére jut el. Ma már történelmi, kultúrtörténeti értékkel bíró fotókat készít tájakról, emberekről, népviseletről, jeles műemlék épületekről, ugyanakkor a paraszti kultúrát tükröző, akkor még meglévő házakról, azóta kihalt hagyományokról. E munkássága máig felbecsülhetetlen szellemi örökséget képez.
1930 és 1992 között szinte minden színházi előadást megörökített a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi színházban és a Színművészeti Intézet Stúdió termében. Színházi fotói referenciaértékűek, és ezek is – amelyek közül még mindig számtalan fotót őriznek az említett intézmények – az erdélyi magyar színháztörténeti örökség részei, hiszen felejthetetlen alakításokat, hajdani diákokat, színművészeket örökített meg.
Rendkívül jó szervezőnek is bizonyult. Kezdeményezésére jött létre 1953-ban a Marosvásárhelyi Fotóklub, de neki köszönhetően gyárakban, intézményekben és iskolákban is fellendül az amatőr fotómozgalom, amely aztán szintén az ő ösztönzésére Erdély-, sőt Románia- szerte is elterjed. Így jön létre többek között Nagyváradon, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és sok más helységben fotóklub, amelyekben ma is tevékenykednek fotósok. Szintén ő indította el Marosvásárhelyen a fotóbiennálét, amelyet még mindig megrendeznek.
Munkásságát nemcsak a hátrahagyott negatívok, fényképek őrzik, hanem Maros megye folyóiratai, kiadványai is, a Szépréti Lilla Régi és új világ, illetve Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetek.
A marosvásárhelyi fotóklub a nagy mester tiszteletére felvette a nevét, ezúttal is adózva, fejet hajtva Marx József emléke előtt. Reméljük, valamikor – a más városok hasonló kaliberű szülötteinek emlékét őrzőkhöz hasonlóan – állandó múzeumi tárlatot is megnyithatunk majd, mert Marx József nemcsak Marosvásárhely, az erdélyi magyar fotográfia, hanem Kelet-Európa legkiemelkedőbb alkotója, fotóriportere volt.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub. Népújság (Marosvásárhely)

Tovább határontúlimagyarozik a baloldal
A baloldal toleranciát tanulhatna a határon túli magyaroktól. Esetleg feltehetnék a kérdést: mit csináljon a baloldal máshogy, hogy leküzdje a feléje irányuló bizalmatlanságot és ellenszenvet?
Vasárnap értem haza Erdélyből. Nem Székelyföldön voltam, hanem Nagyenyed környékén, ahol egymás mellett élnek románok, magyarok, cigányok. Kinyitom az internetet, és az elsők között botlok bele Sütő Imre rövid intésébe, amelyet a határon túli magyarokhoz intézett. Hogy tudniillik, mivel ők nem viselnek Magyarországon közterhet, ezért nem járna nekik a szavazati jog (unalmas balos mantra), de ha már szavaztak, akkor „...felelőtlenek voltatok, mert a szavazataitokkal ti segítettétek elő a további négyévi országromboló kormányzási lehetőséget, az újabb kétharmados kormányzási jogot, amelyre hivatkozással az uralkodó kormány azt teheti, amit csak akar.” Stb, stb.
Nos, nekem kezd kicsit elegem lenni a határon túli magyarok baloldali utálatából, ami a választások után a Galamus toleráns, befogadó és együttérző felkiáltásával vette kezdetét Mihancsik Zsófia tollából, ha még emlékszünk: „külön köszönet az újdonsült magyar állampolgároknak, akik nem itt élnek, de rólunk szavaztak, eddig 95,37 százalékban a zsarnok pártra. Második náluk a csendőrpárti kistestvér.”
Sokszor leírtuk már, hogy a határontúlimagyarozás a baloldal antiszemitizmusa (az antikatolicizmus mellett, nagymestere pedig Bauer Tamás), de ha ők még egyszer elküldik a fenébe a határon túliakat, akkor mi is még egyszer leírjuk, mit gondolunk erről.
Nem a határon túliak miatt nyerte agyon magát a Fidesz-KDNP, de ha már hirtelen ennyire fontosak lettek az ő szavazataik a baloldalon: a baloldal elsősorban magának köszönheti, hogy a határon túli magyarok nem rájuk szavaztak, éppen a Mihancsik- és Sütő-féle gőgös lenézések és ellenszenv miatt. De nem, a baloldali publicisták, úgy látszik, nem tanulnak, és a lecke határása nem pályamódosítást javasolnak pártjaiknak és a baloldalnak; hanem még inkább mennének tovább az eddig úton, szemben a határon túli magyarokkal. Komolyan, ezek az emberek milyen hangulatban utaznak a Kárpát-medencében, mikor átlépik a magyar határt?
Az nem érdekli őket, hogy mennyi más országban van még kettős állampolgárság és szavazati jog (az Európai Unió huszonhét tagállama közül huszonháromban az állampolgároknak lakhelytől függetlenül jár szavazati jog az állampolgársághoz). Nyilván már az állam-és nemzetfogalom is eltérő a baloldalon, mint azt tudjuk az előző húsz évből. Úgy látszik, még nem jöttek rá, hogy az állampolgári hűség és hasonlók nem pusztán gazdasági fogalmak, amelyek kizárólag közteherviselésen alapulnak. Van érzelmi és közösségi dimenziója is. Ilyen a − mellesleg annak idején a baloldal által felkapott és az egyenlőség nevében abszolutizált − nemzeti érzés.
De ha már klasszikus baloldali értékek: csak a Kárpát-medencében él határainkon kívül a 2,6 millió magyar. Nos, 128 378 érvényes szavazat érkezett a magyarországi lakcímmel nem rendelkezők részéről. Közülük 122 588-an, a voksolók 95,49 százaléka szavazott a Fideszre a végleges eredmények szerint. A kevesebb mint 123 ezer szavazatot semmiképpen sem „a” határon túliak adták le, ez körülbelül olyan általánosítás, mint a baloldal által oly sokat kifogásolt cigányozás („a cigányok”).
A közteherviselésről pedig annyit, hogy ha ehhez kötjük a szavazatokat, akkor egyrészt könnyen kieshetnének a szavazati joggal rendelkezők közül azok, akik az EU-s szabályoknak megfelelően külföldön dolgoznak és ott is adóznak, talán még a nyugdíjat is onnan fogják kapni (ha lesz nekik olyan); másrészt bizony akkor el kell gondolkodni, hogy aki nem fizet adót, csak segély kap például, az szavazhasson-e (segélyből adózni nem ér). Ha olyannyira gyűlölik az egykulcsos adót a baloldalon, akkor talán a szavazati jogot is progresszivizálnák, azaz aki többet keres, arányaiban is többet adózzon, de több szavazati joga is legyen? Gondolom, az egyenlőség ezt követeli, tehát a Galamus, a Népszava és a baloldal válasza az „igen”.
Vagy a „leszakadó” és „hátrányos helyzetű” rétegekkel szemben a kötelező „társadalmi szolidaritás” és a „társadalmi igazságosság” (amelyet persze az állam kényszerít ki) csak határon belül érvényes, mert egy társadalom határai minden körülmények közt egybeesnek az állami határokkal? Mi ez, valami új baloldali állampártiság, nacionalizmus és kirekesztés? Hova lett a nemzetköziség és a határokon való átívelés? Mi ez a bezárkózás?
A baloldal határon túli magyarok szavazatai miatt háborgó része toleranciát tanulhatna a határon túli magyaroktól. Ők nagymesterei ennek, űzik is, bár beszélni nem nagyon beszélnek róla. Esetleg beszélgethetnének határon túliakkal, feltéve a kérdést: mit csináljon a baloldal máshogy, hogy leküzdje a feléje irányuló bizalmatlanságot és ellenszenvet? Talán itt kezdődne a demokrácia és egy egészségesebb magyar, kárpát-medencei közéleti légkör.
Szilvay Gergely. mandiner.hu/cikk/20140506

A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak
Ballagások Fehér megyében, Gyulafehérváron és Nagyenyeden
Az idei ballagásokon Fehér megyében a körülbelül 3000 végzős diákból 81 volt a magyarul tanuló végzősök száma. A folyamatos eső lehetetlenné tette a szabadtéri ünneplést a nagyszámú szülő, rokonság, vendégek barátok és más érdeklődők jelenlétében. Ezért pénteken a Gyulafehérvári Majláth Teológiai Líceum búcsúja a felújított, gyönyörű kápolnában történt, míg szombaton a Bethlen Kollégium a Református Vártemplomban búcsúztatta diákjait. A templomi környezet más minőségűvé emelte a végzős tanulók hagyományos ünnepét, amely nem nélkülözte a pompás felvonulásokat a szabadban és a megható, rendkívüli pillanatokat sem. Minden végzős tudja, hogy ezután az élet akadályait, elsőnek az érettségit, felelőséggel kell megélni.
Ballagás a gyulafehérvári vártereken át
A pénteki ünnepségre legtöbben a Székelyföldről utaztak a Gyulafehérvári Gróf Majláth Károly Gusztáv Teológiai Líceumba, hogy elbúcsúztassák a tizenhat végzős ifjút. Az iskolai ünnepségre a felújított kápolnában került sor, ahova a diákbarát és iskolaalapító Majláth püspök, és a tanulókat mindig támogató és megértő Márton Áron püspök ikonképei között vonultak be. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Jakubinyi György érsek és Lőrincz Helga megyei nemzetiségügyi tanfelügyelő. Gál László igazgató Márai Sándort idézte: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. (…) Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” Vass Csaba ballagó tanuló szerint az osztálytársak jelentik az egyik legjobb dolgot, amit Gyulafehérvártól kapott. Korom Imre lelki vezető szintén találó gondolatokkal fűszerezett beszédet tartott, Dimén Erika osztályfőnök szerint ez a négy líceumi év sohasem múlik el, hanem örökösen bennünk marad. A szülőktől távol gondos édesanyaként törődött velük. Tanulásban kiemelkedő volt: Bustya Loránd (9,75), Bartalis Kádár Apor (9,62), Vass Csaba (9,45).
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyed: Korunk kerekasztal az Áprily-esteken
Szórványról másként a szórványban
A nagyenyedi dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a Korunk júniusi, az erdélyi magyar szórványról szóló számát mutatták be.
A helyszín nem volt véletlen: a város és környékének szórványosodó jellege mellett, a tematikus szám négy írásának enyedi vonatkozásai is indokolták. A találkozót megtisztelte jelenlétével Cseke Péter, a lap júniusi számának szerkesztője, és Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi tanár, a lapszám egyik írója. A kerekasztal jelleget a félkörben elhelyezett székekkel is érzékeltették a Magyar Ház szervezői (Józsa Miklós, Kerekes Hajnal, Nagy Mária, László István), és újdonságnak számított a vidéki értelmiség bekapcsolása a rendezvénybe.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

Bekeményítettek a románok: háborús bűnös volt az erdélyi arisztokrata?
Hosszas pereskedés után visszaszerezték a román államtól egykori erdeiket a Bánffyak, ám most – mondván, egyik felmenőjük háborús bűnös volt – vissza akarják venni tőlük.
Újraállamosítás céljából perújrafelvételt kér a Maros megyei földosztó bizottság, mely ismét rátenné kezét a Bánffyaknak nemrég visszajuttatott erdőterületre, arra hivatkozva, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös volt – írja a www.szekelyhon.ro. Vasile Liviu Oprea Maros megyei alprefektus szerint a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács archívumából olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek szerint Bánffy Dániel vagyonát nem államosították, hanem az 1952-ben kimondott állítólagos háborús bűnössége miatt elkobozták, őt magát pedig nyolcéves kényszermunkára ítélték.
A Nagyenyeden született földbirtokos és politikus 1940-ben az Erdélyi Párt elnökeként került be a magyar képviselőházba. Két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és földművelési miniszter lett, majd az egymást követő kormányokban 1944. március 22-éig töltötte be a tisztséget.
„Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – jelentette ki nagyanyja testvéréről Bethlen Anikó. Bánffy már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket, 1944 szeptemberében fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból.
Ha a bíróság elfogadja a megyei földosztó bizottság kérését, az ügyet továbbá bonyolíthatja az a tény is, hogy a három Bánffy-örökös már eladta a több mint kilencezer hektárnyi erdőt. „Jó kezekben van, egy árvaház vette meg. Muszáj volt eladni, mert a számos visszaigénylési pert valamiből ki kell fizetni” – indokolta a család döntését Bethlen Anikó.
A grófnő szerint felháborító, hogy nagyanyja testvérét a nácik utálták, a nyilasok halálra ítélték, a kommunisták kisemmizték, a jelenlegi hatalom pedig mindegyre rágalmazza. Szerinte ennek is tudható be, hogy a család – és általában a magyar nemesek leszármazottjai – mindmáig alig kaptak vissza valamit egykori vagyonukból a román államtól. Ami vissza is került a nevükre, azt nagyrészt bírósági ítéletek révén szerezték vissza.
A Bánffyaknak és Bethleneknek jelenleg is számos pere folyik az ország különböző bíróságain. „Olyan erdőkért is pereskedünk, amelyeket végleges és megfellebbezhetetlen ítéletek által már rég vissza kellett volna szolgáltatniuk” – panaszkodott a grófnő. Bánffy Dániel nevéhez nem csupán a Maros menti erdők fűződnek. Ő volt, aki bővítette a család fugadi kastélyát, Maroshévízen pedig nyaralót építtetett a tágabb család számára.
Szőnyi Szilárd
valasz.hu, Erdély.ma

„Ne a régi után sírjunk, hanem a régi újat ünnepeljük, használjuk”
Jékely Irodalmi Kertet avattak a Magyarvalkói Napokon
Sok munka, ima, öröm, és átdolgozott éjszaka van e nap mögött, hangzott el a szombat délelőtti ünnepélyes megnyitón a magyarvalkói templomkertben, ahova számos helybéli, környékbeli, hazai és külföldi érdeklődő sereglett össze, együttörülni és ünnepelni azokkal, akik megálmodták és létrehozták a Jékely Irodalmi Kertet. A megnyitón Magdó János főkonzul mondott beszédet, majd a kert megnyitását szimbolizáló szalagvágást követően sor került a pavilonavatásra is, a Jékely- és a hajdani pavilont építtető Miháltz unokák jelenlétében. Remények szerint az Eplényi Anna és Kardeván Lapis Gergely ötlete nyomán, sok-sok munka és anyagi áldozat révén megvalósult irodalmi kert az egész falu számára gyümölcsöző befektetéssé válik, és számos látogatója lesz. A VIII. alkalommal megrendezett Magyarvalkói Napok fénypontja sokakat megmozgatott, az előkészületek alatt lelkes csapat munkálkodott azon, hogy méltó módon fogadhassák a vendégeket.
„Most már az enyém ez a falu; de birtoklása nem csak javakkal, hanem kötelezettségekkel is jár: menteni, ami menthető, az életet és a hagyományt”, írta valamikor Jékely Zoltán, aki az 1930-as években kezdett ebbe a kalotaszegi faluba járni, idejött nyaralni anyai nagybátyjához. Itteni élményeit versei, szociográfiai, etnográfiai írásai, és Medárdus című regénye őrzik, emlékét pedig, többek között a hajdanán Miháltz Ákos lelkész által építtetett pavilon, amelynek gyakran volt vendége. Szombattól pedig határozottan állíthatjuk, hogy Magyarvalkó valóban a Jékely Zoltáné, legalábbis szimbolikusan, hiszen a több mint százéves, már-már pusztulófélben lévő pavilon szorgos kezek és egy lelkes csapat munkája és hite révén, no meg pályázati forrásoknak köszönhetően újjászületett, pompásan beilleszkedve a gyönyörű templomkertbe, amely hajdanán Jékely Zoltánt is elbűvölte. És mi sem természetesebb, hogy Jékely Irodalmi Kertnek nevezték el a terv megálmodói a pavilont és környékét, és úgy rendezték be az emlékhely bel- és kültéri részét, hogy majd az idelátogatók „Jékely szemével olvashassák a tájat”.
Sok munka, ima, öröm, és átdolgozott éjszaka van e nap mögött, hallhattuk a szombat délelőtti ünnepélyes megnyitón a magyarvalkói templomkertben, ahova számos helybéli, környékbeli, hazai és külföldi érdeklődő összesereglett, együttörülni és ünnepelni azokkal, akik megálmodták és létrehozták a Jékely Irodalmi Kertet.
A megnyitón Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja mondott beszédet. – Idefele jövet eltűnődtem, vajon miért Magyarvalkót választotta Jékely pihenésként, miért tért ide vissza olyan gyakran? Nem ismertem ezt a települést, de ahogy végigjöttünk a falun, rögtön világossá vált számomra, hogy ez a választás Jékely részéről nem volt véletlen. Kalotaszeg egy kis gyöngyszeme ez a falu, gyönyörű temploma szimbólumként állhatna ezen a vidéken – kezdte beszédét a főkonzul. Hangsúlyozta továbbá, hogy sokakban munkálkodik a visszatérés vágya azokra a helyekre, ahonnan elszármaztak, vagy ahol jól érezték magukat, ez a hiányérzet, ez a honvágy kényszerítette Jékelyt is minduntalan az Erdélybe való visszatérésre, legyen az Kolozsvár, Nagyenyed vagy Magyarvalkó.
Magdó János úgy vélte, Magyarvalkónak is, mint számos más kisebb-nagyobb településnek Erdélyben, célokat kell kitűznie maga elé. – Az egyik nagy cél, hogy megtartsa lakosságát, a fiataloknak perspektívát nyújtson, hogy bebizonyítsa, igenis érdemes Magyarvalkón maradni, itt élni le az életüket, itt nevelni a gyermekeiket. Ehhez pedig hátteret kell teremteni. Ez a háttér pedig miért ne lehetne egyfajta irodalmi turizmus, amely végül is idevonzaná az embereket, a turistákat, miért ne lehetne Magyarvalkó, épp Jékely Zoltánnak köszönhetően, és annak, ami itt kiépült, egy állandó turisztikai célpont. Úgy látom, nagyon jó úton indultak el, és biztos vagyok benne, hogy a további teendők tekintetében is támogatókra fognak lelni – fejtette ki a főkonzul.
KÖLLŐ KATALIN, Szabadság (Kolozsvár)

Átkeresztelt történelem
Két amcsival járom a tágabb Erdélyország útjait. Egy – az indiánok szerint – sápadtarcúval, s egy, a mai szóhasználattal, afro-amerikaival. Vártól várig kocsikázunk, nem egyszer olyan vidékeken, ahol ma már alig-alig élnek magyarok vagy németek. De a história konok egy dolog. Temesváron a vár maradványait látva mesélem, hogy 1492-ben Kinizsi Pál, temesi főispán lakóhelye volt. De 1514-ben itt égették meg tüzes vastrónon Dózsa Györgyöt. Amint gurulunk arrább, Lugoson mondom, hogy a Bánság 1658-ig Erdélyhez tartozott, utolsó bánja Barcsay Ákos fejedelem volt. Csodálkoznak, amikor mutatom, hogy az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Oravicabányán épült – 1817-ben – Erdély első teátruma, amely még I. Ferenc császárt is szórakoztatta. S megyünk tovább, Déva felé, amely ugyebár egyike az első transzilvániai királyi váraknak, amelyet a tatárjárás után IV. Béla épített újjá. De itt született a magyar Luthernek hívott Dévai Bíró Mátyás, s tartották fogva az unitáriusok első püspökét, Dávid Ferencet. Aztán Szeben jön, a II. Géza magyar király által Erdélybe telepített szászok létrehozta város. S utunkba esett Fogaras, ahol 1538-ban Majláth vajda húzatott fel máig is álló kővárat, s ahol később, 1690-ben meghalt Apafi Mihály, Erdélyországnak fejedelme. S meglátogattuk a büszke Brassót, a Cenk aljában romjaiban megmaradt, valaha huszonnyolc tornyos és hét bástyás várával, a Fekete templomával, egy sziklakúpon elhelyezkedő barcarozsnyói erődítményt, majd az innen nem messzire lévő, s Nagy Lajos király engedélyével felépített s máig szinte egészében megmaradt törcsvári várkastélyt. De végigjártuk a székely kastélyokat, kúriákat és erődítményeket is, majd Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Enyed, Beszterce köveit, útjait, még a kisebb erődítményekbe, mint Sebes és Dezső vára is eljutottunk. Csak úgy sorolhattam történelmünk, kultúránk nagy neveit, mint II. Rákóczi György, Mátyás király, Hunyadi János, Bethlen Gábor, Heltai Gáspár, a két Bolyai, Budai Nagy Antal, Johannes Honterus és Bakfark Bálint, hogy néhányat említsek.
Érdekes, mondja az amcsik közül az egyik, de mit építettek itt a románok?
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nézőcsúcsok a magyar színházban
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sikeres 2013/2014-es évadot zárt, hét bemutatóval és összesen 13 242 nézővel. A legnagyobb közönségsikere az előző évadban bemutatott Parasztoperának volt (2597 néző), az előadás Budapesten is 500 nézőt vonzott! A magyar színház termének az átlagos kihasználtsága 89,9%-os volt, ami azt jelenti, hogy majdnem minden előadás teltházas volt.
A 2013/2014-es évadban mutatták be a Leenane szépe, Piszkos meló, Hétfejű tündér, Fent a mélyben, 7/7 és a Futótűz című előadásokat, illetve a Szutyok című olvasószínház előadást. Az előző évadokból műsoron tartották az Ó, azok a szép napok!, Békeidő, Parasztopera, Gardénia, Özönvíz előtt, Prah, Mady-baby és az Ájlávju című darabokat. A TESZT fesztivál 17 előadását teltház előtt játszották. A Csiky Gergely társulat 11 alkalommal vendégszerepelt Budapesten, Kecskeméten, Pakson, Szabadkán, Bukarestben, Csíkszeredában, Nagybányán, Nagyenyeden, Bethlenben, Aradon és Temes megyei településeken. A különböző fesztiválokon díjakat nyert Tokai Andrea (Kisvárda), Lőrincz Rita (Nagyvárad), a Vagabondó c. bábelőadás (Fuxfest), Albert Alpár (Rm. Valcea). Kocsárdi Levente és Baczó Tünde Pro Cultura Timisiensis-díjat vehetett át a Megyeházán, a Csiky Gergely társulat Kiválósági díjat kapott a Temesvári Polgármesteri Hivataltól.
A következő évadban Silviu Purcărete, Radu Afrim, Kokan Mladenovics (Szerbia) és Katarzyna Raduszewska (Lengyelország) rendez egy-egy előadást a temesvári magyar színházban.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Csak Nagyenyedet festették le
Nagyenyeden nem egy helyen a boltok cégérein is találkozni magyar feliratokkal, a virágüzlet mellett megfér a román és angol nyelvű megfelelője is.
A város bejáratainál hosszú évek óta háromnyelvű (román, magyar, német) településjelző táblák állnak. Ezek egyikén festették le a Nagyenyed feliratot egyelőre ismeretlen tettesek. A helybéliek úgy tudják, ehhez hasonló eset Nagyenyeden korábban nem történt.
Szabadság (Kolozsvár)

„A tánc összeköt bennünket”
IV. Nemzetközi Néptáncfesztivál Nagyenyeden
Negyedik alkalommal mutatkozott be a Nemzetközi Néptáncfesztivál Nagyenyeden.
Az együttesek közül a múlt években már többen szerepeltek a rendezvényen, mások most jöttek először. Ezúttal több belföldi és kevesebb külföldi együttes érkezett a Maros-parti kisváros ünnepi eseményére. Utóbbiak közül itt volt a görög filyroi Thessalonik, a montenegrói zaahumljei Niksic, a grúziai Ozurgeti, valamint a Róna együttes a vajdasági (Szerbia) Szabadkáról. Utolsó két nap megérkeztek a spanyolok is, és a városi felvonuláson, majd a gálán is részt vettek. Legalább tíz-tizenöt hazai együttes lépett fel a piactéri nagyszínpadon. Több mint négyszáz vendég érkezett, úgyhogy Marosújvártól kezdve Enyeden át Tövisig minden szálloda megtelt. A Fehér Megyei Tanács, az Enyedi Polgármesteri Hivatal, a Liviu Rebreanu Kulturális Központ és az Augustin Bena Gyulafehérvári Művelődési Ház jól megtervezte és megszervezte a programot.
BAKÓ BOTOND, Szabadság (Kolozsvár)

Viszlát Inter-Art, viszlát Nagyenyed...
Véget ért a nagyenyedi Inter-Art nemzetközi alkotótábor, amelynek termését az alapítvány galériájában bemutatott csoportos tárlaton csodálhatták meg a képzőművészet kedvelői a Fehér megyei városban. A kiállítás anyaga a közeljövőben Kolozsváron is megtekinthető lesz, majd a tervek szerint Kínában és az Egyesült Államokban is bemutatják.
Újabb vég és újabb kezdet, hiszen a nagyenyedi Inter-Art alkotótáborban született alkotások önálló életre kelve járják majd be a világot. Az alapítvány galériájában megnyitott kiállításon 27 ország 39 művésze mutatta be a nagyenyedi alkotótáborban ihletett munkáit.
A művészeket Horaţiu M. Josan polgármester és Ion Dumitrel megyei tanácselnök is köszöntötte. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter üdvözletét Hegedüs Csilla államtitkár tolmácsolta, majd hozzátette: talán a jó boroknak is köszönhető, hogy Nagyenyed kivétel az országra jellemző társadalmi konfliktusok alól: itt a politikum a civil szférával karöltve dolgozik olyan kulturális projektek megvalósításán, mint az Inter-Art.
Ezek után Balog István, az alapítvány elnöke szólította sorra a részvételi katalógus átvételére a művészeket, majd Ioan Hădărig, az alapítvány művészeti vezetője felidézte a tábor emlékezetes pillanatait: a kiállításokat, előadásokat, kirándulásokat, és persze a zárókiállítást megelőző munkát, amelynek minden eddiginél látványosabb lett az eredménye.
A művészet nyelve egyetemes: ezt a saját anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélő, kínai Li hong He grafikus esete szemléltette a leginkább, aki mellé mandarinul tudó tolmácsot rendeltek, de aki az alkotás folyamatában és a zenében, táncban teljesen feloldódott.
Arról, hogy a kultúra nagyköveteinek tekintett művészek számára a két hét együttlét mit jelentett, az egyik legtehetségesebb művész, a libanoni Fadia El Khatib válaszolt. „A kommunikációban esetleg felmerülő nyelvi nehézségektől függetlenül valamennyiünk számára élmény ez a sokrétűség, néha igen különböző kultúrák találkozása, kölcsönhatása, amely számukra is nagyon hasznos” – fogalmazott. Számos táborban vett már részt, de ennyire sokoldalú egy sem volt közöttük, úgyhogy tervei szerint visszatér Nagyenyedre – tette hozzá.
A kiállítást az Inter-Art táborban tíz évvel ezelőtt, igen fiatalon elhunyt lengyel festő, Jacek Chicon emlékének felidézése zárta. Lánya idén első alkalommal vett részt a nemzetközi táborban.
Az Inter-Art a közel húsz év alatt mára egy olyan közösséggé kovácsolódott, ahol valamennyi kontinens több száz művésze fordult meg az idők során. A tábort végét végül „családias” hangulatban zárták, egy kolozsvári művészházaspár – Horváth Gyöngyvér grafikus és Horváth László fotós – 40. házassági évfordulóját, valamint a rendezvény rendszergazdájának, Lixandru Róbertnek a születésnapját is megünnepelték a művészek.
Tamás András, maszol.ro

„Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?”
Péterfalvi (P.) Szathmáry Károly (1831–1891), a Bethlen Kollégium történelemtanára (1862–1868 között), a XIX. század második felében alkotott maradandót Nagyenyeden. Mindenekelőtt az 1849-es pusztulás után mintegy 200 eredeti magyar történelmi dokumentum feltárója és megmentője. Gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok egyik lelki jóbarátja, akinek értékes könyvadományát ő maga szállítja le Kolozsvárról Nagyenyedre 1863-ban, s alapozza meg vele a nagykönyvtár immár harmadik újjászületését. Enyedi tanári állását, Gyarmathy Sámuel és Garda József tanárokkal egyetemben, az Egyházi Főtanács jóváhagyása alapján, 1862. november 8-án lezajlott ünnepség keretében foglalja el. A beavatási ünnepségen gróf Mikó Imre a kollégiumi elöljáróság, a tanári kar és a népes tanulóifjúság jelenlétében tart nagyszabású beszédet, melynek ez alkalommal csupán alábbi részét idézem:
„Önök, újonnan választott tisztelt tanár urak – nem kétlem – teljes mértékben érzik azt, hogy e haza egyik oly nevelő- és tanintézete vezetőinek sorába léptek, melynek a múltban fényes története, a jövőben nagy feladata van. Oh kérem, méltassák ezt figyelemre. Az atyák és anyák a vallás és haza legdrágább kincsöket: gyermeköket, ifjúságukat s velök egész jövőjük sorsát tették le önök kezébe. Önöknek az atyák és anyák helyét kell pótolni, míg az ifjúság e falak között van. Azok gyanánt kell szeretniök, óvniok s megfenyíteniök őket. Ha senki más, Isten látja s a haza figyelemmel kíséri önök lépéseit. Kérem, vegyék szívökbe: mily szép ily nagy érdekeknek szolgálni! Sok nagynevű és hatású férfiak ültek azon székeken, melyeket önök elfoglalnak. Töltsék be azokat híven, egészen. Legyenek önök amazok dicsőségének nemcsak örökösei, de egyszersmind folytatói. Az enyedi kollégium a mai nap új pályát kezd: legyen az hosszú, legyen a hazára, a tudományra és vallásunkra árasztandó erkölcsi hasznai által dicső! Növekedjék folyvást ifjúságának s tanárainak száma, szellemi értéke s jó hírneve. Ne zavarja meg e békés szellemi munkásság szövetségeseit semminemű csapás. (…) Tegyünk hát fogadást, hogy hazánkhoz, nemzetünkhöz, vallásunkhoz hívek s kötelességtisztelők, de egyszersmind mások iránt türelmesek, előzékenyek leszünk... Isten segíts jó feltételünkben, s vedd oltalmadba e várost és feltámadott kollégiumunkat!” P. Szathmáry Károly Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? címet viselő írását a Kolozsvári Nagy Naptár 1865-ös évfolyamában fedeztem fel. Immár szinte 150 évvel ezelőtt íródott. Szerzője megérdemli, hogy másfél évszázad elteltével ismételten napvilágra hozzuk s napjaink olvasóközönsége elé tárjuk. Kertész József egykori enyedi diák szavai is erre biztatnak akkor, amikor ezeket írja 1926-ban: „Aki az emlékezés fáklyafényével évszázadokat világított be s általa tanultuk megismerni és tisztán látni múltunkat: megérdemli, hogy az utána következő nemzedék büszkeséggel emlegesse nagy nevét, mely mint a leáldozó nap az alkonyi tájakon, búcsúképpen még szerte lőveli sugárözönét: úgy az ő dicsősége is beragyogja és megaranyozza egykori munkásságának klasszikus helyét, a nagyenyedi kollégiumot mind az időknek végezetéig”.
Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?
„Ha utad, nyájas olvasó, valaha Nagy-Enyedre vezet, ez annyi siralmas napot ért város közepén bástyákkal erősített ódon kastélyt, s a kastélyban néhány jelentéktelen lakházon kívül két egyházat találsz. Az egyik, jelenben lutheránus templom, alig látszik ki a kastélykerítésből. Bevakolt köríves kapuzata, keskeny ablakai s végre a még máig is kibetűzhető évszám (1333) az Anjouk korára utalnak.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES, Szabadság (Kolozsvár)

Szeretni kell ezt a népet
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro

Székelykocsárdi népi vigalom – interetnikus falunap, először
Kacskaringós utakon érkeztünk Székelykocsárdra, a románok, magyarok és cigányok lakta település első falunapjára. Tudtuk, hogy nem akármilyen történelmi színhelyen vagyunk.
Orbán Balázs megemlíti, hogy Mátyás királyunk uralma alatt 1458–59 táján országgyűlést tartottak a településen. 1662-ben itt születik meg Apafi Mihály erdélyi fejedelem nevezetes kocsárdi rendelete, a Szilágyi kastélyban, amelynek révén végleges helyére, Nagyenyedre települhet a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári Academicum Collegium. A kocsárdiak történelmi szerepet vállaltak több csatában a Rákóczi felkelés idején és az 1848–49-es szabadságharc és forradalomban. Visszatérve az egészen régi korokba: az ún. „Fennyenforró” fölötti, Cserevárnak nevezett magaslaton római kolóniára utaló maradványokat találtak, de a hagyomány szerint maga Kocsárd feküdt ott kezdetben, (Jópatak) majd később lehúzódott a Rosszpatak völgyébe, a Maros partjára. Itt látogattuk meg – a futballpálya és az első falunapok nagyszínpadának közelében – azt a helyet, ahol ma is szabályos kerületű sáncok jelzik a valószínű helyét a hajdani várnak. Ahogy Orbán Balázs megjegyzi, Kocsárd Aranyosszék egyik legtisztább helysége, hiszen a kocsárdiak háromszéki székely származásúak.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Esszék gyöngyfüzére (Hazanéző könyvek bemutatója)
Serdült Benke Éva Sepsiszentgyörgyön
Irodalmi és történelmi esszék gyöngyfűzére – így jellemezte dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi orvos a székelyföldi származású, Pakson élő Serdült Benke Éva Erdélyi bárka című kötetét, Gutai István paksi író, nyugalmazott könyvtárigazgató pedig a szerző legfrissebb, Életem, Erdély /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/ című könyvéről beszélve felhívta a figyelmet: a székelyföldi származású írónő őrzi a szót, ébren tartja a történelmi emlékezetet. 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében tartott könyvbemutató egyfajta kultúrtörténeti időutazássá alakult: erdélyi városok – Nagyvárad, Nagyenyed, Marosvásárhely –, híres családok – a Telekiek, a Hallerek stb. – történetét, patinás műemlékek képét elevenítették fel, a jelenbe minduntalan beszüremkedtek a múlt emlékei, a család történetét, az egyén életútját alakító történelmi események.
Dr. Nagy Lajos az írónő életútját ismertetve elmondta: Sepsiszentgyörgyön született, gyermekkora első éveiben Szent­ivánlaborfalván nevelkedett, majd Marosvásárhelyre költöztek, jelenleg a magyarországi Pakson él. A szerző az esszék születéséről beszélt: folyamatosan igyekszik megismerni a múltat, ellátogatni a történelmi helyekre, felkutatni a forrásokat. Miután Gutai Júlia részleteket olvasott fel a könyvből, Gutai István közölte: az Életem, Erdély című kötet a szerző negyedik műve – A meg sem ismert Palágyi, az Elindultam szép hazámba és az Erdélyi bárka után –, az írásokban szó esik többek között az erdélyi orvoslás kezdeteiről, a marosvásárhelyi orvosi egyetem történetéről, elrománosításáról, a szoborállító Háromszékről, de műemlékek történetéről is. A közönség soraiból akadt, aki máris olvasta a bemutatott könyveket, szépnek és hasznosnak minősítette az írásokat, majd példaként a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobor históriájának analógiájaként a csomafalvi Kossuth-szobor történetét elevenítette fel, amely eredetileg Marosvásárhelyen állt, majd 1921-ben lerombolták, az elmúlt időszakban pedig a gyergyószéki településen állították fel újra, ha már Marosvásárhelyen nem lehetett.
Történelem költői szavakkal – zárszó gyanánt Gutai István így jellemezte Serdült Benke Éva esszéit, melyeket Sepsiszentgyörgyön kívül a héten bemutattak még Szentivánlaborfalván és Kézdivásárhelyen is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Perre mennek Floreával a reformátusok
A visszaszolgáltatásokat szabályozó törvényt kritizálta Dorin Florea keddi sajtótájékoztatóján, és újra elmondta, hogy nem ért egyet azzal, hogy középületeket, iskolákat adtak vissza a volt tulajdonosoknak. Kifakadása kapcsolatba hozható azzal, hogy mint megtudtuk: ügyvédet fogadtak a reformátusok az elmaradt házbérek behajtására.
A papok, az egyházak gondnokai a hibásak, hogy tulajdonukban levő épületekre nincs érvényes szerződés és a marosvásárhelyi városháza nem tud uniós pályázatokat lehívni a Bolyai Farkas Gimnázium és az Unirea Főgimnázium felújítására – hangoztatta keddi sajtótájékoztatóján Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester.
Papokra várva
 „Visszakapták, de nem vigyáznak semmire, nem fektetnek be, hull a vakolat, veszélyesek az osztálytermek. Sem az Unirea, sem a Bolyai esetében nem sikerült aláírni a hosszútávú szerződést, így nem tudunk uniós pályázatot lehívni. Pedig a szakosztályunk már elkezdte a pályázatok előkészítését, de amíg nincs szerződés, addig meg van kötve a kezünk. Mondtam, üzenetem a papoknak, hogy jöjjenek és kössük meg a szerződést, de mindhiába” – mondta Florea, aki a konkrét kérdésekre, hogy ha a szakiroda már nekifogott a pályázatok elkészítésének, tudja-e, hogy például a Bolyai épületének felújítása mennyibe kerülne, nem tudott pontos választ adni. „Száz éve nem volt felújítva az épület, amíg nem tudunk bemenni, hogy pontosan felmérjünk mindent, nem tudjuk, hogy mennyi pénzre van szükség, de legkevesebb 2,5 millió euróba bizonyára. Csak már írnák alá a szerződést a papok” – hangoztatta a városvezető.
Közeledő álláspontok a katolikusokkal
Az Unirea Főgimnáziumot a római katolikus státus adminisztrálja, ennek képviselője, Tamási Zsolt érdeklődésünkre elmondta, hogy több ízben egyeztettek a városháza képviselőivel, legutóbb szeptember végén. Úgy tűnik, végre közlekedtek az álláspontok, és napok kérdése, hogy aláírják az épület használatát magába foglaló hosszútávú bérleti szerződést. „Viták voltak a bér kapcsán, legutóbb pedig az maradt ki a városházától kapott szerződés-javaslatból, hogy ki a tulajdonképpeni haszonélvező, vagyis nem tüntették fel az Unireát és a Római Katolikus Gimnáziumot. Azt gondolom, hogy a szerződés belátható időn belül aláíródik, hiszen ez mindkét félnek érdeke, mint ahogy az is, hogy uniós pályázaton pénzt lehessen lehívni az épület korszerűsítésére” – mondta a római katolikus státus képviselője.
Pereskedni készülnek a reformátusok
Ballai Zoltántól, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsadójától megtudtuk, hogy legutóbb tavaly nyáron ültek közös asztalhoz a püspökség és az marosvásárhelyi polgármesteri hivatal képviselői. „Azon a találkozón részt vett a polgármester és személyes tanácsadója, Csegzi Sándor is. Mi elmondtuk, hogy a Bolyai épületeinek használatáról szóló szerződés megkötésének a legfontosabb feltétele, hogy a polgármesteri hivatal törlessze a 2010 óta elmaradt bérleti díjakat és a felhalmazozott büntetőkamatot. Azt is elmondtuk, hogy mi már megrendeltünk egy uniós pályázathoz szükséges dokumentációt, ami 200 ezer euróba került, s amennyiben a városháza törleszti az elmaradásokat, ezt a rendelkezésére bocsátjuk, és hajlandóak vagyunk 20-25 éves szerződést kötni. Sajnálatos módon Marosvásárhelyen nem sikerült közelíteni az álláspontokat, s bár havonta kiszámlázzuk a bérleti díjakat, a városháza nem hajlandó fizetni. Az összeg már horribilisre duzzadt, megközelítőleg 3 millió lej, aminek egyharmada a bér, a többi a büntetőkamat. Mivel a városháza semmi hajlandóságot nem mutat a bér törlesztésére, ügyvédet fogadtunk. Napok kérdése, hogy bepereljük a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalt, s így próbáljuk behajtani jogos követelésünket” – számolt be az egyházkerület álláspontjáról Ballai Zoltán.
A református egyházkerületnek sikerült  Nagyenyeden és Sepsiszentgyörgyön a városházával közösen uniós pénzalapokat lehívni és abból felújítani a kollégiumokat, ugyanakkor Kolozsváron is nyitott  a városvezetés az együttműködésre.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Beszélgetés Hegedüs Csillával, a művelődési tárca örökségvédelmi államtitkárával
Folytatódik a száz erdélyi műemlék helyreállítása
Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár nyitotta meg Déván az erdélyi diákság körében meghirdetett Örökségünk őrei program harmadik évadját. Az ünnepélyes és egyben fiatalos, kötetlen hangulatú megnyitót követően beszélgettünk a mozgalommá nőtt örökségvédelemről, illetve a minisztériumi támogatással zajló műemlék-felújításokról.
 – Az Örökségünk őrei program egyik ötletgazdája és fővédnökeként többször jelen volt már a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum rendezvényein, és mindig elismeréssel nyilatkozik az itteni diákok lelkesedéséről, eredményes munkájáról. Mennyire sikerült ezt a programot kiterjeszteni más megyékre is?
– Tavaly az aradi Csíky Gergely Főgimnázium is bekapcsolódott a programba és van már egy-két örökbefogadott műemlék Temes, Fehér, Szeben és Beszterce megyében is. A Déván megtapasztalt rendkívül pozitív hozzáállás nyomán igyekszünk minden évben olyan iskolatársításokat kezdeményezni, melynek során a dévai tapasztalat eljuthat más erdélyi tanintézményekbe is. Nagyon sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők indítják, ők irányítják közvetlenül az egész programot. Szerencsénk volt Déván, Nagyenyeden és Aradon is, mert a pedagógusok ráéreztek a program közösségépítő, identitáserősítő erejére, jövőbemutató jellegére.
– Arad megyében tavaly Hunyadhoz hasonló lelkesedéssel kapcsolódtak be a diákok a programba. Idénre maradt-e a lendület?
– Úgy tűnik, hogy ahol sikerül elvetni a magot, ott már folyamatos a növekedés. Igaz az is, hogy Winkler Gyula EP-képviselő tavaly az aradi nyertes csapat számára is felajánlotta a brüsszeli tanulmányutat és ennek azért jelentős mobilizáló ereje van. Idén a nagyenyedieknek szól a felajánlás. De azon gondolkodunk, hogy jó lenne erdélyi szinten megszervezni egy örökségvédelmi nyári tábort, melybe minden megye legügyesebb csapata meghívást kapna. Ennek további pozitív hozadéka lenne. A különböző vidékek diákjai találkoznának és megismernék egymás törekvéseit, az örökbefogadott műemlékeket.
– Az örökségvédő program kapcsán is gyakran kerül említésre Vajdahunyad, illetve Déva vára. Mindkettő évek óta felújítás alatt áll. Körvonalazódik-e már egy határidő, amikorra e jelentős műemlékek teljes pompájukban nyitják meg kapuikat a látogatók előtt?
– Azért ezek a várak eredetileg sem két perc alatt épültek föl. Valószínűleg tehát egy hosszú folyamat még, amíg sikerül befejezni a teljes helyreállításukat. Sajnos azok után, hogy 2010 és 2012 között Kelemen Hunor kulturális miniszter nagyon komoly pénzalapot különített el örökségápolásra, hiszen száz magyar vonatkozású műemlék helyreállítása kezdődött el, az utóbbi két évben jóformán lenullázták ezt az összeget. Az idén megpróbáltuk újraindítani ezt az átfogó projektet. Sikerült is néhány helyszínen. Másutt még nem, merthogy az idei költségvetésben is minimális összeg volt jóváhagyva az örökségvédelemre. Idén már megpróbáltuk támogatásban részesíteni Vajdahunayd, illetve Déva várát is. Viszont az a gond, hogy egyik műemlék esetében sincsenek készen a helyreállítási tervek. Vajdahunyad váránál például egy 15-20 évvel ezelőtt összetákolt dokumentáció alapján folynak a helyreállítási munkálatok, ami sok esetben többet árt, mint használ. Én nagyon remélem, hogy a tervezési folyamat beindul, és az azt jelenti, hogy jövő év végén akár neki is lehet kezdeni egy valóban átfogó és szakszerű felújításnak. Déván pillanatnyilag a vár jelentős részét uniós alapokból újítják fel, de a projekten kívül eső részekre a tárca is megpróbál anyagi támogatást nyújtani. Tehát azt hiszem, rajta vagyunk a jó úton. Kelemen Hunor jövőre is a 2012-es szintű jelentős összeget hagyta jóvá műemlék-felújításra, nagyon reméljük, hogy ez így is marad és akkor teljes erővel tudjuk újraindítani a tevékenységet.
– Milyen jelentősebb erdélyi műemlékek élveznek prioritást a helyreállítási törekvésben?
– Igyekeztünk konzultálni történelmi egyházaink képviselőivel, hiszen erdélyi épített örökségünknek a legjobb ismerői közé tartoznak. De megkérdeztünk minden megyei, területi szervezetünket is, az így kapott információk alapján állt össze három évvel ezelőtt az a száz műemlékes lista, amit gyakorlatilag prioritásként emlegetünk, és aminek helyreállításához minisztériumi szinten is igyekszünk pénzalapot biztosítani. Hunyad megyét illetően természetesen prioritást élvez a vajdahunyadi és dévai vár, valamint a sarmisegetusai dák erődítmény. Utóbbi ugyan nem magyar vonatkozású, de UNESCO-örökségként mindenképp figyelemreméltó műemlék, aminek helyreállítása jelentős mértékben növelheti a térség kultúrturizmusát és ez a magyar közösséget is pozitívan érinti. A prioritások közt szerepel továbbá az őraljaboldogfalvi templom és hát a szomszédos megyékben is említésre méltó a gyulafehérvári székesegyház,  a temesvári múzeum épülete, ami szintén magyar vonatkozású műemléképület. És hát Erdély-szerte sorolhatnánk, hiszen Kolozs, Bihar, Szatmár megyékben, illetve a Székelyföldön is számos magyar érték került fel a  prioritási listára, amiknek reményeink szerint jövőre el is kezdhetjük a helyreállítását.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szeben megye az idei Magyar Szórvány Napjának házigazdája
Az RMDSZ a nagyváradi kongresszusán, 2011 februárjában határozatot fogadott el a Magyar Szórvány Napjáról, amelyet november 15-én tartunk Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napján.
Déva, Brassó és Nagyenyed után idén Medgyes és Nagyszeben lesz a házigazdája az erdélyi központi rendezvényeknek november 15-én, szombaton.
A Medgyesen sorra kerül konferencia napirendjén szórványoktatási kérdések és Szeben megyei magyar közösséget bemutató előadások szerepelnek.
Az esemény szervezi az RMDSZ Szeben megyei szervezete és a Szövetség Főtitkársága. A rendezvény díszmeghívottja Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Seszták Miklós, a magyar kormány nemzeti fejlesztési minisztere.
Tavalytól a Magyar Állandó Értekezlet szórvány-szakbizottságának döntése értelmében az egész Kárpát-medencében megünneplik a Magyar Szórvány Napját november 15-én.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad)

Ismét terítéken a szórvány gondjai
A nagyvárosi szórvány volt a témája a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) hétvégén tartott szórványkonferenciájának.
A pénteki megnyitón Jakab Adorján, a Miért elnökhelyettese, Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere és Antal Géza, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) elnöke köszöntötte a résztvevőket.
„Szórvány nélkül nincs összmagyarság. Kalotaszeg a híd, amely félúton helyezkedik el a Székelyföld és az anyaország között” – fogalmazott Póka András György, majd arról beszélt, hogy a többségében magyarlakta település lakosaival közösen hogyan építik sikeresen a közösséget.
Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke beszédében elmondta, november 15-én negyedik alkalommal ünneplik meg a magyar szórvány napját, amelynek idén Szeben megye ad otthont. „A szimbolikus alkalmak fontosak a közösség számára, hiszen az összefogást, a felelősségérzetet erősítik” – mondta az EP-képviselő, rámutatva, hogy ezen a napon a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra.
Elmondta, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben lesz a házigazdája a rendezvénynek. Előbbi településen konferenciát tartanak, melynek napirendjén szórványoktatási kérdések és a Szeben megyei magyar közösséget bemutató eladások szerepelnek. A rendezvény kiemelt meghívottja Kelemen Hunor és Seszták Miklós, a magyar kormány nemzeti fejlesztési minisztere lesz.
Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő eladásában a magyar közösségi és ifjúsági életről, közösségépítési lehetőségekről beszélt, és gyakorlati tanácsokkal is ellátta a hallgatóságot. Azt tanácsolta a fiataloknak, hogy vizsgálják meg a lehetőségeket, amelyek segítségével közösségüket építhetik.
„Először meg kell találni azokat a réseket a kulturális és közösségi piacon, amelyek nincsenek lefedve, majd megvizsgálni az igény és kínálat viszonyát helyi szinten. Mindenekelőtt piacképes, fenntartható megoldásokat kell találni” – hangsúlyozta Molnár Zsolt. Rámutatott, csak akkor fog jól működni hosszú távon a romániai magyar közösségi élet, ha a pénzügyi hátterét is meg tudjuk teremteni, éppen ezért fontos olyan szakembereket kiképezni, akik jártasak a fundraising területén.
Krónika (Kolozsvár)

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

Az oktatás a témája az idei Magyar Szórvány Napjának
November 15. Bethlen Gábor fejedelem születésnapja, a Magyar Szórvány Napja. A magyar szórványoktatás helyzete lesz a legfontosabb téma a Magyar Szórvány Napján, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által a hétvégén szervezett konferencián. Egy erdélyi szórvány kutatási program eredményei szerint 2005 óta 140 helyszínen szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás. 2020-ig még mintegy 150 helyszínen szűnhet meg a magyar iskola, ebből 50 helyen akár már jövő év őszén. A Magyar Szórvány Napját minden évben szórványban tartja meg azt RMDSZ. Déva, Brassó és Nagyenyed után idén Szeben megyében, Medgyesen és Nagyszebenben. A magyar szórványoktatás lesz a legfontosabb téma.
Készült egy felmérés az Iskolák veszélyben című kezdeményezés során, így nagyon konkrét stratégia van arra, hogy mit is kellene tenni. Nem szabad azonban úgy döntéseket hozni, hogy az érintettek véleményét nem hallgatjuk meg, hisz csak úgy derül ki, hogy mi is a jövője az erdélyi magyar szórványoktatásnak – mondta Hegedűs Csilla örökségvédelmi államtitkár a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő szerint a Magyar Szórvány Napja egy ünnep. Nem kell attól megriadni, hogy túl sok ünnepünk lenne, hiszen a nemzet jelentős értékeinek akár új ünnepet is kreálhatnak a nagy közösségek – állapította meg. Minden Magyarországon kívüli közösségnek megvannak a szórvány részei, és létezik a szórványosodással járó identitástudat-vesztés – mutatott rá. November 15-én ezért erről beszélünk majd, és cselekvési programokat is útjára indítunk a folyamat megfékezése érdekében – hangsúlyozta Winkler Gyula.
Négy éve Erdélyben, második esztendeje pedig már a Kárpát-medencében ünnepeljük a szórvány napot, utóbbiról másfél évvel ezelőtt döntött a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórvány szakbizottsága.  hirado.hu / Kossuth Rádió/Határok nélkül
Erdély.ma

RMGE: diszkriminálják a kisgazdákat
A kormány által összeállított, a 2014–2020-as időszakra vonatkozó országos vidékfejlesztési terv kizárja az agrártámogatási rendszerből a gazdák 97 százalékát – jelentette ki Sebestyén Csaba, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének elnöke a szervezet hétvégi székelyudvarhelyi ülésén.
Rámutatott, a Ponta-kabinet július elsején küldte el véleményezésre az Európai Bizottságnak a tervet, a brüsszeli szakértők azonban több mint 60 oldalas, 341 cikkelyt tartalmazó dokumentumban sorolták fel kifogásaikat.
Sebestyén elmondta, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete már számtalanszor kifogásolta a kormány vidékfejlesztési tervébe foglalt javaslatait, amelyek szerinte a közepes és nagyméretű vállalkozásoknak kedveznek, a kisgazdák számára pedig olyan feltételeket szabnak, melyeket nem tudnak teljesíteni.
„A kisgazdákat gyakorlatilag kizárják a támogatások rendszeréből, ami Erdélyben és a Székelyföldön még nagyobb problémát jelent, hiszen itt a kisgazdaságok aránya az országos átlagnál is magasabb – szögezte le a szervezet elnöke. – Egyesületünk az illetékes fórumokon keresi a vita lehetőségét, hogy a korlátokat szabó terveket mihamarabb átalakítsa a minisztérium, és a törpegazdaságok érdekeit szem előtt tartó koncepciót érvényesíthessék".
A gazdaegyesület egyébként fennállásának százhetvenedik évfordulóját ünnepelte a hétvégén, a mintegy 200 gazda részvételével zajló rendezvényen több agrárszakért is eladást tartott. A székelyudvarhelyi ülés napirendjén többek között az uniós agrárpolitika, a támogatási rendszerek átalakulása, valamint a lehívható pályázatok ismertetése szerepelt.
A szervezetet gróf Teleki Domokos alapította 1844-ben Erdélyi Gazdasági Egylet néven, amely később Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet néven működött 1944-ig nagyenyedi és kolozsvári központtal. Újjáélesztésére csak az 1989-es rendszerváltozást követen került sor.

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VII. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Arany János daloskönyvére a régiségpiacon akadtak rá
Dr. Szász Pál Magyar Ház csapatának szervezésében, 225 mulatozó kedvű bálozó gyűlt össze Enyedről, Búzásbocsárdról, Torockószentgyörgyről, Hariból, Gyulafehérvárról, Magyarlapádról, Becéből, Miriszlóról, Felvincről, Tövisről, Lőrinczrévéről, Marosújvárról, Csombordról, Vajasdról, és még néhány helyről.
A műsorban fellépett a vajasdi és a felenyedi tánccsoport. Váradi Dani zenéje sokakat táncra buzdított. Kiemelt vendége volt a bálnak Hegedüs Csilla államtitkár, az RMDSZ nőszervezetének alelnöke, aki bejelentette, hogy az idén is megszervezik a „mosolygós karácsonyt.” A hajnalig tartó bál igen jó hangulatban zajlott, dicsérve a szervezők munkáját.
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar szórvány napja
2011 óta november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a magyar szórvány napja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Amiatt döntött így, mert az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, s közülük is a szórványban élők a legveszélyeztetettebbek.
Első alkalommal 2011. november 12-13-án az erdélyi központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciájának központi gondolata az volt: fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot. A résztvevők megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. A dévai megyeháza előtti téren emlékoszlopot avattak Barcsay Ákos erdélyi fejedelem tiszteletére, a kétnapos rendezvénysorozatot kulturális események, színházi és filmelőadások, kiállítások gazdagították.
Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban 2011. november 13-án az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványtanácsa is, amelynek alapjait a 2011. májusi temesvári Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. A naphoz kapcsolódóan 2011. november 22-én Budapesten a Parlamentben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja is.
A 2012. évi rendezvények során az RMDSZ vezetői emléktáblát avattak Áprily Lajos brassói szülőházán. 15-én Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencián bejelentette, hogy két évtizedes stratégiaírás után a szórványmentésben eljött a pragmatikus cselekvés ideje. A szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld - szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. Az RMDSZ műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek, elsőként a brassói Áprily Lajos Főgimnázium küldöttsége vehette át Kelemen Hunortól az Örökségünk Őre címet, amiért az iskola jelképesen örökbe fogadta az 1913-ban megsemmisült brassói millenniumi emlékmű megmaradt darabját.
2013-ban a magyar szórvány ünnepe kiterjedt az egész Kárpát-medencére: erről a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága határozott 2013 májusában. A magyarországi központi eseményt november 12-én Budapesten, a Magyarság Házában tartották. A résztvevők szakmai konferencián tekintették át az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai szórványstratégiákat, a szórványban folyó oktatást és nyelvoktatást, az asszimiláció jelenségét és a szórványkollégiumok helyzetét. A Kárpát-medencei magyar szórvány napja gálaműsorral zárult Csángó kultúra - élő értékeink címmel, és a látogatók megtekinthették Az elhagyott idő - 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze.
Az ünnep alkalmával 2013-ban az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) több mint ötven helyszínen tartott rendezvényt és ültetett fát. Toró T. Tibor EMNP-elnök Kolozsváron kijelentette: a szórvány kérdését távol kell tartani a pártpolitikától, de valamennyi politikai szervezetnek felelőssége a szórvánnyal foglalkozni. Az EMNP szemléletében a szórványközösségek a nemzet határait jelzik. "Évről évre megnézzük majd a nemzethatáron ültetendő fákat, és számba vesszük a 'határőröket', segítünk nekik abban, hogy el tudják végezni a szolgálatot" - mondta.
Az RMDSZ 2013-ban Nagyenyeden bemutatta azt a kiadványát, amely a 2009-ben indított Székelyföld - szórvány partnerség addigi eredményeit összesítette. Elhangzott, hogy Kovászna megye Hunyad, Szeben, Brassó és Fehér megye szórványközösségeit gondozza, Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint a Fehér és Kolozs megye határvidékének számító Aranyosszék szórványközösségeibe viszi a programokat. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tartott tanácskozáson Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy "semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást." Az egymásrautaltság példájaként az Összetartozunk programot említette, amelynek keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogatnak.
A 2014. évi, negyedik magyar szórvány napja alkalmából - a magyar nyelv napjával összevontan - csütörtökön konferenciát tartottak a budapesti Magyarság Házában. Az előadók a nemzeti identitás sarokköveként említették a nyelvkérdést, az asszimilációt pedig a szórványban élő magyarság legnagyobb ellenségeként, amely ellen közös gondolkodással lehet fellépni. Erdélyben 2014-ben Szeben megye lesz a házigazda, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben ad otthont az itteni központi rendezvényeknek. Medgyesen a Városi Művelődési Ház Traube termében tart szórványkonferenciát az RMDSZ, majd a nagyszebeni Thália Színházban gálaműsorral zárul a központi program.
nagykaroly.szatmar.ro

Törvényes elismertséget a Magyar Szórvány Napjának
„A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök november 15-én, Medgyesen a Magyar Szórvány Napja keretében megszervezett konferenciát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. nagyváradi Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította, amelyre első ízben Déván, majd Brassóban, tavaly pedig Nagyenyeden került sor.
Az alábbiakban a hét végén Déván tartott megemlékezésről számol be lapunk munkatársa.  
Kettős ünnep és MÁK-tisztújítás
Kettős ünnepet ültek péntek délután a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A Hunyad megyei magyar oktatási központ közössége ugyanis irodalmi műsorral kapcsolódott a Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvénysorozathoz és ez alkalommal ünnepelte meg egyéves születésnapját az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezete is. A kettős ünnep továbbá alkalmat adott a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) éves ülésének a megtartására.
A Magyar Szórvány Napja új keletű ünnepünk, amely négy évvel ezelőtt innen Hunyad megyéből indult és ma már egyre több erdélyi közösség érzi magáénak. Bizakodásra ad okot, hogy a Magyar Állandó Értekezlet Szórványszakbizottsága döntést hozott arról, hogy Kárpát-medence szerte megünnepeljük e napot, így idén már másodszor volt alkalom erre. Fontosnak tartom, hogy ne kicsinyeljük le a szimbolikus alkalmakat, hiszen a szórványban fontos szerepet játszhatnak az ilyen találkozások. Örömmel tölt el, ha a nagyobb odafigyelést, visszhangot kapó központi rendezvények mellett több kisebb közösségben is megünneplik a Magyar Szórvány Napját. Ezért időzítettük úgy, hogy ez ünnephez kapcsolódva indítsuk el Nagyenyeden a Fogadj Örökbe egy műemléket program idei fordulóját és itt, Déván szintén ez alkalommal tartsuk meg a Hunyad megyei magyar egyházak, felekezetek, civil- és RMDSZ szervezetek egyeztető fórumának, a MÁK-nak az éves ülését. Nyilvánvaló, hogy a demográfia nem kedvez nekünk, de az utóbbi időben sok területen tudtunk és tudunk eredményeket, konszolidációt felmutatni. Gondolok itt az oktatásra vagy akár hagyomány- és értékőrzésre. Ezeket a törekvéseket, mozgalmakat, szervezeteket hálózatba kell építeni, hogy egymás megvalósításaiból okulva, erősödve haladjunk tovább. Úgy érzem tehát, még sok a tennivaló, de sok az eredmény is. Van tehát ok és indok az ünnepre – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő, a Magyar Szórvány Napjának fő kezdeményezője.
A képviselő által említett eredmények, megvalósítások sorában mindig kiemelt helyen szerepel a dévai magyar oktatási központ, melynek pedagógusai, diákjai ezúttal is rendkívül színvonalas műsorral járultak hozzá az ünnepi hangulat megteremtéséhez. – Úgy gondoltuk, a Magyar Szórvány Napján meg kell csillogtatnunk gazdag kultúránk kincseit. Ezért a legtisztább forrásból származó, régi gyímesi dalokkal leptük meg a közönséget, és az ünnep megkoronázására Bánk Bán Hazám, hazámkezdetű áriáját választottuk – fogalmazott Lengyel Izabella kórusvezető, aki a Dalos pacsirta nevet viselő maroknyi leánykórusával ezúttal is fantasztikus sikert aratott. Vastapsot kapott a szintén általa vezetett Szivárvány Nyugdíjasklub Énekkara is, melynek tagjai bukovinai székely népdalokkal léptek fel. A tiszta csengésű népdalok nagyszerűen épültek be a Csatlós Zsófia tanítónő és Kun Gazda Kinga tanárnő által összeállított irodalmi műsorba, melyben Ady Endre, Wass Albert, Váci Mihály, Reményik Sándor gondolatai mellett helyet kaptak a kortárs költőnemzedék képviselői, a múlt gazdag örökségéből épülve a reményteli jövő felé irányítva a hallgatóság figyelmét.
Az irodalmi műsornak külön bája volt, hogy a diákok tulipán formában sorakozva álltak színpadra, ezzel is utalva az ünnepség következő momentumára, amikor az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetét köszöntötték egyéves születésnapja alkalmából. Kun Gazda Kinga, megyei nőszervezeti elnök hálás szívvel mondott köszönetet minden nőtársának, akik lélekkel vállalták, vállalják a közösségi munkát. Ennek eredményeképp rendkívül gazdag tevékenységi beszámolót tarthatott a nőszervezeti elnök, csak érintőlegesen említve a tucatnyi szépemlékű rendezvényt: október hatodiki és március 15-i megemlékezéseket, kokárdavarrást, Szórvány- és Magyar-napi ünnepségeket, a sikeres könyvtári esteket, farsangot, disznótort, szüreti bált, gulyásfőzést stb. A sokrétű munka elismeréseként Winkler Gyula EP-képviselő ünnepi tortával kedveskedett a Nőszervezetnek, melyből azért a férfiak is részesültek.
Az ünnepi rendezvényt követően került sor az iskolaközpont aulájában a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia éves ülésére, mely ezúttal tisztújítással párosult. Az ülést Dézsi Attila leköszönő MÁK elnök nyitotta meg, számba véve az elmúlt esztendő(k) megvalósításait, melyek közül mindenképp kiemelkedő figyelmet érdemel Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékének az ápolása. – Négy évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napján állítottuk fel a dévai Vármegyeház előtt Barcsay Ákos emlékoszlopát. A civilkezdeményezésre megvalósult emlékművet nem nézte mindenki jó szemmel. Ilyenfajta megnyilvánulásnak vagyunk pillanatnyilag is a tanúi. De Barcsay Ákos emlékét már nem lehet visszaszorítani a homályba – fogalmazott a volt prefektus. Ennek bizonyítékaként említtette a tavaly megalapított Barcsay Ákos-díjat, melyet a Hunyad megyei magyar közösség kiemelkedő személyiségeinek ítélnek oda. – E díjjal elsősorban azokra szeretnénk figyelni, akik a háttérben, mindennapi munkájuk során, kitartással és eredményesen járulnak hozzá közösségünk megmaradásához – fogalmazott a leköszönő MÁK elnök, Váci Mihály Még nem elég című versével zárva le mandátumát.
A jelenlévők hosszasan értékelték Dézsi Attila közösségi tevékenységét, majd sor került az új elnök megválasztására. Az RMDSZ megyei vezetőségének jelöltjét, Kocsis Attila iskolaigazgatót a némileg furcsa felvezetés nyomán a jelenlévők egyhangúlag megszavazták. Winkler Gyula EP-képviselő megerősítette: Kocsis Attila, a tizedik tanévét ünneplő magyar oktatási központ igazgatójaként nem csupán az oktatási intézmény megerősödésében munkálkodott eredményesen, de igen aktívan vett részt a Hunyad Megyei Magyar Napok, illetve minden más közösségi rendezvény megszervezésében is. Ennek elismeréseképp idén a MÁK Barcsay Ákos-díjjal tüntette ki az iskolaigazgatót. Utóbbi megtiszteltetésként értékelte az elnöki megbízatást, hozzátéve, hogy elődje elég magasra helyezte e mandátummal járó mércét. A MÁK frissen megválasztott elnöke mellé András József petrozsényi egyetemi tanárt jelölte a testület képviselőjévé az RMDSZ Hunyad megyei küldötteinek tanácsába. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro