Szórvány ifjúsági nap Marosludason
Pecázás, focizás, bográcsozás, új barátságok
Az RMDSZ aranyosgyéresi szervezete fiatal választmányának, de főleg Szabó Robert-István elnöknek köszönhetően több mint 25 aranyosgyéresi gyermek és fiatal – de több idősebb személy is – tölthetett egy igen kellemes hétvégét a Maros és Fehér megyék határán lévő gábodi „halászparadicsomban”.
Miután ugyanis az aranyosgyéresiek korábban meghívták a marosludasiakat a nőnapi ünnepségre és az asztalitenisz tornára, viszonzásul a marosludasi RMDSZ – Kis István RMDSZ-elnök, egyben alpolgármester révén – viszonozta a meghívást az általuk szervezett Szórvány ifjúsági napra. A már említett két helység mellett két másik, szórványnak számító településről, Radnótról és Nagyenyedről is szép számban érkeztek a kikapcsolódásra, szórakozásra vágyók, így végül több mint 80 személy, családok, de főleg a horgászatot és labdarúgást kedvelő fiatalok találkoztak a Kerekes György nagyenyedi vállalkozó által felajánlott helyszínen, a több mint egyhektáros tó partján.
Szerencsére a beharangozott kedvezőtlen időjárás helyett nagyon szép kora nyári időben volt részük a jelenlévőknek. Négy focicsapat küzdött meg a nagyon szép, kisméretű pályán, míg 19 pecázó – kétszemélyes csapatokat alkotva – a halastó partján foglalta el helyét a nagy fogás reményében.
SCHMIDT JENŐ
Szabadság (Kolozsvár)

Megkésett méltatás
Nem érzem eléggé feljogosítottnak magam, hogy Gazda Józsefről írjak 80. születésnapja kapcsán. Elmúlt, április elején volt, s bizony hiába vártam, hogy legalább az évfordulós rovatban valamelyik napilapunkban bár az egy-két mondatos köszöntések között az ő neve is felbukkanjon. Még szerencse, hogy a Csoma-ünnepség egyik szónoka ezt is megemlítette, de azon túl semmi.
Sok évvel ezelőtt tanárként ismertem meg, híres magyartanárként. Igaz, akkor Kovásznán nem is lehetett más, csak elismert pedagógus, olyan szellemi műhely tagjaként, ahol az alaphangot vele együtt adta meg Fábián Ernő, Tompa Csaba, valamivel később Farkas Árpád, Zágoni Attila és mindazok, akik akkortájt a még nagyon fiatal orbaiszéki tanintézetnek kivívták az országos elismerést. A korábban Nagyenyeden is bemutatkozott magyartanár hazajött Háromszékre, de már ismerték a nevét, akik az akkori magyar közéleti és irodalmi, művészeti lapokat forgatták.
Jelen volt a Megyei Tükör indulásánál, Dali Sándor főszerkesztő segítségül hívta nagyon fiatal csapata erősítésére, s már az első lapszámban jelentkezett egy Kovásznáról szóló hangulatos írással. Neve szorosan egybefonódott az egyre izmosodó háromszéki szellemi, művelődési élettel, s ma csak csodálattal idézhetjük mindazokat a területeket, ahol ő nem csupán megfordult, de maradandót is hagyott. Időnkénti közszereplése során felsorakoztatott elfoglaltságainak láttán az ember önkéntelenül is megemeli előtte kalapját: tanár, utazó, művészettörténész, műkritikus, politikai elemző, szépíró, színházkritikus, színházi rendező, tudományos kutató, nagy kihatású rendezvények szervezője, szociológus, szociográfus, könyvszerkesztő, újságíró, művészetpártoló…
Ki tudja, mit nem mondtam még el? Megjelent köteteinek felsorolása nem e rövid méltató cikkbe illik, de az biztos, ezek nélkül jóval szegényebbek lennénk. Azt viszont megemlítem, hogy ő volt az első, aki Tamási Áron színműveit diákjaival rendre színre vitte, időnként merész irodalmi összeállításokkal lepte meg híveit és munkáját gyanakvással figyelő ellenlábasait, elemzéseivel nagyban hozzájárult a színházi és képzőművészeti élet megújhodásához. Úgy hiszem, az ő pályája még most is felfelé ível, s ehhez kívánunk neki további erőt!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagyenyedi Bethlen-kollégium: Apafi-termet avattak térképtörténésszel és heraldikussal
A belső udvart kövezik, a Bagolyvár termein valamint a díszterem felújításán még dolgoznak. Eközben a keleti főszárny gyökeresen átalakított régi tanári szobáját előadások megtartására tették alkalmassá: korszerű vetítési technikával és új székekkel látták el. Ugyanakkor felelevenítették a 18. és 19. században felvett szokást, miszerint nevesítették az akkori „négyszögű kollégium” szobáit. Kezdetben nyugati protestáns egyetemi városok neveit használták fel, mint például: Berlin Croninga, Corintus, Ephesus stb. Később, 1776 után többek között Párizs, Danzing, Nápoly, Edinburg neveket adtak a sokat használt kollégiumi termeknek. A kollégium közössége most úgy döntött, hogy az előadások termét I. Apafi Mihály fejedelemről nevezi el, aki Enyeden, az alapító fejedelem birtokainak központjában újraindította a kollégiumi iskolát. További termek nevesítése is folyamatban van.
Szőcs Ildikó igazgató könyvet ajándékozott Gróf László térképtörténésznek.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

„Kör, kör, ki játszik?”
Ismét együtt ünnepelt Fehér megye szórványmagyarsága
Minden olyan kulturális esemény, amelyen több település magyarsága találkozhat, ünnep a Fehér megyei szórvány számára. Ilyen volt Magyarlapádon a népi gyerekjátékok és versmondás óvodásoknak szánt megyei szintű vetélkedője, és Székelykocsárdon az a néptáncbemutató, amelyen neves anyaországi együttesek léptek fel.
„Játszani jó, együtt játszani még jobb!”– ezzel a gondolattal hívta meg vendégeit a magyarlapádi óvodába Székely-Bányai Andrea, a rendezvény ötletgazdája, felhívásának pedig 10 környékbeli csoport tett eleget. Szerdán, 2016. április 20-án Balázsfalva, Bethlenszentmiklós, Csombord, Gyulafehérvár, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Miriszló, Nagyenyed, Nagymedvés és Torockószentgyörgy óvodásai gyűltek össze a felújított lapádi iskola egyik tágas termében, ahol Lőrincz Helga tanfelügyelő köszöntötte őket. „Jólesett, hogy nagyon sok kolléganő bekapcsolódott, a megye magyar óvodáinak körülbelül a fele megjelent ma nálunk”– vallotta a főszervező, aki kiemelte a rendezvény célkitűzéseit is. Ha már óvodás korban a gyerekek legalább évente egyszer találkoznak és egy délelőtt folyamán együtt játszanak, akkor könnyebben kialakulhat az egymásra való odafigyelés készsége, miközben az egészséges versenyszellem is megalapozódik, ami abból áll, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból azért, mert az a közösségemre is jó fényt vet. Ugyanakkor megszokják azt is, hogy az előadások alatt csendesek, fegyelmezettek legyenek, tiszteljék egymás munkáját.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Farkas Éva Tanárnőtől
Április 29-én jött a megdöbbentő hír Lupényból: Farkas Éva tanárnő meghalt. Csendesen távozott, ahogyan Istentől kapott 72 életévét is leélte.
Farkas Éva háborúban született, a Zsil-völgyi káoszból Budapestre menekült család gyermekeként. De szülei még a határlezárás előtt hazatértek. Nyárád-menti gyökerek mellett Lupényban találtak munkát, otthont. Az itt töltött gyermekévek után Nagyenyed lett Farkas Éva új otthona. A családból magával vitt becsület, gerincesség tovább szilárdult benne a kollégium falai között. És itt bontakozott ki a tudásvágy, az irodalom iránti vonzalom. Egészen fiatalon került a pedagógusi pályára, Nyárádköszvényesen oktatva a kisdiákokat. Majd a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán végzett magyar–román szakot. Tanárként a Zsil völgyébe tér „haza”.
Talán maga sem gondolta, hogy ötven esztendeig tanítja majd a létszámban egyre gyérülő lupényi, petrozsényi magyar gyermekeket. Tanította őket nem csupán nyelvtanra, irodalomra, de igyekezett átadni mindazt, amit értéknek tartott: a helytállást, az egymás iránti tiszteletet, a magyar kultúra kincseit (nyelvet, művészetet, néptáncot, hagyományokat).
A kommunizmus szorításában is megtalálta az értékápolás lehetőségeit és a Zsil völgyébe száműzött magyar értelmiségi családokkal karöltve igyekezett szépséget, értéket vinni a helyi közösség mindennapjaiba.
A kilencvenes évek után aktív szerepet vállalt a Magyar Műveltségszolgálat és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Lupényi szervezeteinek megalakításában. Képzőművészeti tárlatokat, könyvbemutatókat, táborokat szervezett, a Nyugati Jelen hasábjain is tudósított a lupényi magyar közösség életéről. Nyugdíjba vonulását követően is vállalta a tanítást. Ott, ahol szükség volt rá. Petrozsényban a Jézus Szíve Kollégiumban, Lupényban az összevont tagozattá degradálódott magyar oktatásban.
Öt évtized alatt számos nemzedék lelkébe oltotta a magyar nyelv és az igazi értékek iránti tiszteletet. Hajdani diákjai és a kollégák által egyaránt nagyra értékelt pedagógusi, közösségszervező, -megtartó munkájáért 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség.
Ekkor már szoros ismeretség kötött a Tanárnőhöz, tisztelettel és elismeréssel átszőtt barátság. Fiatal újságíróként kerestem fel először, és szinte gyermekeként kísértem utolsó útjára. Tanítványaihoz hasonlóan engem is szívébe fogadott és minden helyzetben irányt tudott mutatni – az igazi értékek felé. Életének utolsó szakaszában elhatalmasodott lelkében a régóta ott bujkáló szellemi magány. A hajdani társak lassan elfogytak mellőle, az értékek, melyekre egész életét föltette, kiveszni látszanak. A Tanárnő földi útja is megszakadt. De akiknek lelkébe oltotta a magyar kultúrát és az igazság, szépség iránti vágyat, tiszteletet – tovább éltetik azt. És tudom, hogy sokan vagyunk (hajdani diákok, kollégák, rokonok, ismerősök), akik szeretettel őrizzük szívünkben emlékét.
Nyugodjon békében, drága Tanárnő!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Ahol a falak és a remény is megújul”
Értekezlet Nagyenyeden a reformáció és a nevelés összefüggéseiről
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított Apafi termében tartották meg április végén „A reformáció hatása a posztmodern nevelésben” című konferenciát, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetsége szervezésében, társszervező és egyben házigazda a kollégium volt. A kétnapos program alatt a reformáció és a nevelés összefüggéseit vizsgálták. A helyszín az Apafi festménnyel (Vasadi Kalicza Erzsébet alkotása) gazdagodott, amelyet Balog István festőművész, az Inter-Art Egyesület elnöke tisztított meg. A hallgatóság a kollégiummal közös történelmi sorsú Sárospatakról, többen Kolozsvárról, a helyi tantestületből, valamint Erdély sok más református központjából verbuválódott.
A megnyitó áhítatot Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartotta, aki igehirdetésében a „minőségi ifjak” nevelésére irányította a figyelmet. Példákkal bizonyította, hogy a nevelésben az anyanyelvhasználat elengedhetetlen, a kétnyelvűség nem jelenthet egyoldalú nyelvfelejtést. A főszervező Borsos Melinda üdvözölte a jelenlevőket, Szőcs Ildikó igazgató köszöntő beszédében megemlítette, hogy a kollégium szellemiségét mindig a „jó együttlétek” vitték előbbre. Gudor Botond esperes a református identitás megőrzésének fontosságáról szólt. A konferenciát üdvözölte Laky–Takács Péter Attila kolozsvári konzul.
B. B.
Szabadság (Kolozsvár)

A tőkés társaságok világuralmáról
Csütörtökön este a Szent László Líceumban szokásos havi összejövetelüket tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Tóth L. Ágnes és Miklós Mihály tartottak előadásokat.
A megjelenteket Zilahi Bertalan választmányi tag köszöntötte, kiemelten Huszár István
alpolgármestert, majd Tóth L. Ágnes tartott előadást Rapaics Raymond botanikusról, biológusról Czirják Árpád erdélyi magyar breviáriuma alapján. Többek közt elhangzott róla, hogy 1885. február 15-én született Nagyenyeden, budapesti és boroszlói felsőfokú tanulmányok után 1907-ben doktorált. Tanársegéd, majd tanár a kassai, kolozsvári, illetve a debreceni gazdasági akadémián. Munkássága egyaránt kiterjedt a növényföldrajzra, a rendszertanra és a társulástanra, melynek első magyar népszerűsítője volt. Jelentős tudományos ismeretterjesztő munkásságot fejtett ki. Legnagyobb értékű a magyar alföld ősi növényvilágáról írt szemléletes műve, mely megcáfolja a korábbi pusztaelméletet, és kiemeli a kulturális tényezők jelentőségét.
Végveszélyben
A továbbiakban Miklós Mihály történelemtanár David C. Korten amerikai professzor A tőkés társaságok világuralma című könyve alapján érdekes dolgokra hívta fel a figyelmet, melyekkel egyet lehet érteni vagy sem. Elhangzott például, az emberiséget három nagy válság sújtja (a fokozódó elszegényedés, a társadalom lebomlása és a természet pusztulása), és ha ezekkel nem kezd valamit, akkor a vesztébe rohan. Ugyanakkor a krízisek közös jellemzője, hogy a megoldások helyi cselekvést igényelnek, de a pénz máshol van, a legtöbb esetlen ellenőrizhetetlen forrásokból származva. Két kanadai tudós például arra mutatott rá, hogy embernek elég lenne 2,2 hektárnyi földre ahhoz, hogy a különféle szükségleteit kielégítse, de a világban ez egyenlőtlenül van elosztva. Szó esett a Bretton-Woods-i egyezményről is, mely 1944 és 1971 között szabályozta a világ legerősebb ipari hatalmainak kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait, valamit arról is, hogy minden a pénz mozgat és motivál, pedig nem biztos, hogy az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb pénze van. A Bánk bánból ismert Tiborc panaszai napjainkban is érvényesek, a globalizáció hatásaként pedig a baloldal meggyengül, erősödik a szekularizáció, a tömegek elszegényednek, és fokozódik a manipuláció.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez
A nagyenyedi főnixmadár
Nemrég kellemes meglepetésben volt része azoknak, akik számára kedves a közel négyévszázados Bethlen Kollégium. Az épületegyüttes felújításának befejező szakaszában, ez év tavaszán hagyta el a kolozsvári Stúdium Kft. nyomdát az a tetszetős külsejű és tartalmas kiadvány, amely a sok dúlást megért, de főnixmdárként mindig megújulni tudó nagyhírű intézmény történetébe nyújt betekintést. A Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyv szerzői és gondozói volt enyedi diákok (Kapitány-Horváth Zsuzsa, Krizbai Jenő, Lőrincz Kinga, Kónya István, Vass József, Horváth Mitzi),valamint igazi enyediekké vált dolgozói,Szőcs Ildikó, Dvorácsek Ágoston és Gordán Edina könyvtáros. A kiadvány ötletgazdái és anyagi támogatói, „az anyaggyűjtés szorgalmas segítői”Horváth Enikő könyvelő és Horváth István vállalkozó.
A rendkívül körültekintően felhasznált könyvészeti anyag (mintegy 88 cím) magába foglalja a kollégium történetével kapcsolatos legfontosabb munkákat, amelyeknek anyagát kitűnő szintézisbe állították a szerzők.
Szőcs Ildikó igazgató a Tisztelt Olvasókhoz intézett bevezető sorait így zárja: „Bízom benne, hogy a kiadvány, melyet kezében tart, sok emléket felidéz, amennyiben véndiákként, pedagógusként, alkalmazottként kapcsolódik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumhoz...”
Az iskolatörténeti tanulmány („Fejedelem, a fundamentum áll!)Krizbai Jenőtörténelemtanár munkája, aki valósággal beleszületett az intézmény történetébe, mint egykori diákja, majd tanára, igazgatója. Kitűnően dokumentált, rendkívül olvasmányos tanulmányában felvázolja a kollégium intézménytörténetét a kezdetektől az 1989-es rendszerváltás utáni időkig (napjainkig).
Számomra azonban legérdekesebb, legújszerűbb Kapitány-Horváth Zsuzsa Budapesten élő művészettörténész„A víz szalad, a kő marad...” című építéstörténeti tanulmánya, amely korszakonként mutatja be századokon át építkező kollégiumot, épületeinek szakszerű leírásával valósággal lenyűgözi az olvasót, egyben újabb kutatásokra ösztönöz. „Az építéstörténet szépen felgöngyölíthető: – írja a szerző a tanulmány záró részében – kirajzolódnak a fontosabb korszakok, jelentősebb személyiségek. Néhány ponton azonban homályba merülnek a részletek. Az iskola történetének vizsgálásában további kutatást igényelnek az építészek személyei... Az iskola hosszú története tehát bőven rejt még feltárandó részleteket.”
Gordán Edina, a Bethlen Dokumentációs Könyvtár könyvtárosának – aki 2013 őszétől viseli e tisztet – kutatási témája a nagyenyedi református kollégium könyvtárának története 1622 és 1914 között, sok érdekes újdonsággal lepi meg az olvasót. A bibliotéka, akárcsak a Kollégium „nem kerülhette el az évszázadok pusztításait. Ahogy azonban a jelen példa is mutatja, mindvégig képes volt a megújulásra, újrakezdésre” – írja a szerző. Ezt igazolja a ma mintegy 70 000 kötetet számláló értékes gyűjtemény, amelyre tökéletesen illenek a mottóként választott Jékely Zoltán-sorok: „ A könyvek is, prédái volt tüzeknek, / e polcokon mind-mind újjászületnek,...”
Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára A Ritkaságok és Természeti Dolgoknak Gyűjteményes Háza című tanulmányában részletes betekintést nyújt a Kollégium még vissza nem szolgáltatott természettudományi múzeumának történetébe és rendkívül gazdag anyagába. Az írásFüggeléke igen értékes adatokkal egészíti ki a munkát.
„A nagyenyedi múzeum, A Ritkaságok és Természeti Dolgok Gyűjteményes Háza 1796-ban létesült, és jelenleg is működik. A kollégiumé volt és a kollégiumé lesz! Ha mi is úgy akarjuk!” – vallja meggyőződéssel a szerző.
A kötet A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium – sziget a szórványban című záró tanulmánya Szőcs Ildikó igazgatónő igen alapos, nagy szakértelemmel megírt munkájával zárul.
„Jelen tanulmányban – írja a szerző – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium intézményi helyzetének bemutatására vállalkozom, a teljesség igénye nélkül, különös tekintettel a szórványban végzett nemzetmentő tevékenységére. Egy olyan környezetben, ahol a történelem viharai több ízben elpusztították a lakosságot, az épített örökséget, nagy szükség van erőt sugárzó intézményekre, amelyek életet lehelnek a sokszor kilátástalannak tűnő hétköznapokra.”
A körültekintően megszerkesztett, jól dokumentált írás a román oktatási rendszerbe ágyazza a Bethlen Kollégium sajátos helyzetét, kitér Nagyenyed és a kollégium sok évszázados, kezdetben nem felhőtlen, kapcsolatára, majd az intézmény szórványkollégium jellegéből fakadó sajátosságokat taglalja, amelyeknek egyik jellegzetessége a keresztszülőprogram és annak hatása. A tanulmány Függelékében a kollégium közel négy évszázados történetének legfontosabb eseményeit veszi számba a szerző 1622-től napjainkig.
A tartalmas kötet értékét növeli Vass József grafikusművész, kollégiumi véndiák borítóterve és a sok fénykép, amelyek közül különösen kiemelkednek Lőrincz Kinga sajátos látásmóddal készült fotói.
Kapitány-Horváth Zsuzsa szerkesztő a könyv Előszavában meggyőződéssel vallja, hogy e kiadvány beszédesen bizonyítja: „...a Bethlen-szellem létezik, és bármikor képes jól működő gépezetté kovácsolni a véndiákokat egykori tanáraikkal, iskolai dolgozókkal.”
Murvai Miklós
A nagyenyedi főnixmadár - Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez /Nagyenyed, 2016/
Nyugati Jelen (Arad)

Felújították a Bethlen Gábor Kollégiumot
Nagyenyeden tegnap lezárult a Bethlen Gábor Kollégium felújított épületeinek műszaki átadása. A 19. századi épületegyüttes teljes felújítására Nagyenyed város önkormányzata nyert 2010-ben nagy összegű támogatást. A 29,65 millió lej értékű projekt költségeiből 23 millió lejt az Európai Unió, hárommillió lejt a román kormány biztosított. A városnak csupán a kétszázalékos önrészt kellett állnia. A munkálatok 2012-ben kezdődtek, és az elmúlt napokban fejeződtek be.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erről jut eszembe
Nagyenyedi főnixmadár... Persze hogy a Bethlen-kollégiumra gondolok. Megújulva, méltóságteljesen magasodik aváros központjában, erőt sugallva táplálja a megmaradás reményét a fogyatkozó helybeli magyarságban. Látványa az érettségi találkozókra visszatérő vén diákokra is ösztönzően hat. Érdemes küzdeni, diadalra vezethet a kitartás. Ha nem adjuk fel céljainkat, ha nem hagyjuk, hogy ránk telepedjen a közöny, érvényesíthetjük esélyeinket. Hogy fogalmazott a Fejedelem? "Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet." Érdemes ehhez tartanunk magunkat. Az enyediek is ezt tették sokadszor, és újra fiatalosan pompázik az ősi iskola. Nem poraiból, hamvaiból kellett újjáépíteni, mint 1849 januárjának borzalmai nyomán, amikor az emberségükből kivetkőzött mócok, a betörő, vérszomjas hordák felégették a várost, s szinte teljesen kiirtották békés magyar lakosságát, de nagyon rossz állapotból kellett lábra állítani, korszerűsíteni, átépíteni a kollégium épületeit. Mi, akik öt és fél évtizeddel ezelőtt ballagtunk el mállott falai közül, és öregdiákként most elsőként örülhettünk a műszaki átadás utáni látványnak, annak idején a saját bőrünkön tapasztalhattuk az iskola nagy romlását, s időről időre észlelhettük a további hanyatlást is. Annál inkább tudtunk örülni, amikor a nagyenyedi főnixsors jelenkori beteljesülésének egyik fő szorgalmazója, Szőcs Ildikó igazgatónő érthető elégtétellel ismertette a változásokat és felidézte a megújító folyamatot. Önkéntelenül is hasonlítgatnom kellett az ottani helyzetet a marosvásárhelyivel.
Az egykor elsöprő magyar többségű településen a 2011-es népszámlálás adatai szerint ma a magyarok részarányanem éri el a 15 százalékot. 3364 magyar nemzetiségű lakost tartottak számon akkor, jelenleg ennél jóval többenhiányoznak ebből a közösségből. Nyilván a diáklétszám is lényegesen kisebb, mint amikor mi diákoskodtunk ott. A város román vezetősége mégis úgy gondolta, kötelessége felkarolni Bethlen Gábor hírneves létesítményét. A rendszerváltás után a szokásos huzavonát követően az Erdélyi Református Egyházkerület visszakapta a kollégium épületeinek egy részét, az iskola viszont megőrizte állami jellegét. Ki is akarták költöztetni onnan, s máshol folytatni az oktatást, hogy ne kelljen bérleti díjjal terhelni a költségvetést. Ezt a visszás helyzetet elkerülendő született egy olyan megoldás, miszerint az egyház 25 évre eltekint a bérleti díjtól, viszont a városi önkormányzat fenntartóként vállalja, hogy pályázati pénzből felújíttatja, modernizálja a kollégium épületeit, beleértve a bentlakásokat is. Figyelem, szórványról van szó! A szerződés garantálja, hogy megmarad az épületekben működő tanintézet magyar jellege. Én nem picinyke kis összegről beszélünk, hanem 29,65 millió eurós projektről. A pályázat nyert. 23 milliót az Európai Unió biztosít, Nagyenyed önkormányzata 2 százalék önrésszel járul hozzá az egészhez, Románia kormánya 3 millió euróval. A felújítás terveit az Erdélyi Református Egyházkerület készíttette el. 2012-ben kezdődtek a munkálatok, a napokban értek véget. Voltak nehézségek, lötyögések, egyéves késés is, de kisebb javítanivalóktól eltekintve most már minden rendben. Közben zajlott az oktatás is. Az enyedi polgármesternek és csapatának ugyancsak okozhatott elég álmatlanságot, kellemetlenséget az egész vállalkozás, de teljesítették, amit vállaltak. Olvassa ezt vajon az immár örökös polgármesternek tűnő marosvásárhelyi városgazda? Netalán lefordítják a jegyzetet neki? Jó lenne, elvégre városunkban is van néhány ilyen felújítandó jeles iskola, a Bolyai, a Művészeti, az Unirea. És látjuk, milyen állapotban leledzenek. Igaz, hogy a választásokon túljutottunk, s az illetékesek már nem érzik, hogy szükséges lenne a bizonyítás.
A Bethlen Gábor Kollégiumban különben nagyszerű körülmények teremtődtek. Csak a falak maradtak a lábukon,minden más újjászületett. A tantermek berendezése is új, számítógépekkel, interaktív oktatási eszközökkel is elláttak minden tantermet, kabinetet. Az udvar is lekövezve, bár nem piskótakővel. Zöld szigetek is vannak itt-ott. Helyükön a szobrok, domborművek, emléktáblák. Bethlen Gábor mellszobor, falba illesztett relief és egész alakos emlékműformájában is őrködik közel négy évszázados létesítménye fölött. És nekem eszembe jut: mennyi idő múlva állhat majd a nagyságos fejedelem Marosvásárhelyre tervezett köztéri emlékszobra? Ej, ráérünk arra még? Aligha lesz sima megvalósításának az útja. De hogy szól Bethlen üzenete? "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" Sokan ismerik, elegen vallják is. Sajnos, igen sokan azon iparkodnak városunkban, hogy a gondolat második felét érzékelve húzzuk meg magunkat. A Bethlen-szellem, amely sokkalta messzebb terjed Nagyenyed határainál, ilyen helyzetekben is csalhatatlanul jó irányba igazíthat.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyenyed: felújított közösségi tér, restaurált kápolna
Jelentős beruházások a református egyházközségben
Az utóbbi évtizedben több jelentős beruházás és sürgősségi beavatkozás történt az enyedi vártemplom épületállaga megőrzésének érdekében: fedélszékjavítás, új héjazat, szellőzővakolat felvitele, vonórudak beépítése, orgonaátépítés, karzati pillérek aláfalazása, fűtésrendszer beszerelése.
Aki valamennyire is jártas az építészetben, tudja, hogy nem apró toldás-foldásokról van szó. Említett munkálatokat követően egy közel 3 millióeurós uniós pályázatot nyert az egyházközség, amely a hátralevő teljes külső-belső szakszerű felújítást foglalta magába, de utolsó száz méteren a bürokrácia megtalálta az ügy kerékkötőjét: egy banális 30 centiméteres telekviszony-bonyodalmat, amely zátonyra futtatta az egész nagy pályázatot. Voltaképpen a református és az evangélikus templomok közötti közös területről van szó (1/3-a evangélikus, 2/3-a református), és csak utólag derült ki, hogy az unió csak 100%-os tulajdonú ingatlant támogat.
Tóth Tibor lelkipásztornak viszont van lelki ereje elölről kezdeni az egészet. Ahhoz, hogy újból megpályázhassa az aktuális kiírásokat, első feltétel az előző, nyertes, teljes műszaki terv felfrissítése. Ez több lépésből tevődik össze, amelynek első szakaszához Magyarországról, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával elkészült már a megvalósíthatósági előtanulmány. Egy kívülálló számára talán egyszerűnek tűnik a procedúra, viszont annak, akinek a szükséges anyagi erőforrásokat elő kell teremtenie, valódi oroszlánharcot kell megvívnia az ügyintézés bonyodalmával. No meg tetemes összegre is szüksége van, hiszen nálunk a temérdek papír nem csak fontos, hanem drága is. A templom felújításának körülményes története mellett vannak más bíztató bátorítások is, például az enyedi közösség két másik álma válik valóra: a vár területén található, úgynevezett Áprily-ház közösségi termének kialakítása, illetve a temetőben levő ravatalozó teljes külső-belső felújítása, szintén a fentebb említett intézmény támogatásának köszönhetően.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Hegedüs Csilla: társadalmi nyomás alakul ki az épített örökségért
Kézzelfogható hatása van az RMDSZ ügyvezető elnöksége által szervezett Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket kezdeményezésnek, egyfajta társadalmi nyomás alakul ki ezen a téren – mondta el Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök a Maszolnak adott interjúban.
Június 30. és július 3. között közel száz fiatal táborozott az Örökségünk őrei kalotaszentkirályi táborában. Milyen élményekkel gazdagodtak?
Az Örökségünk őrei kezdeményezésben résztvevő iskolák nyertes csapatait hívtuk meg, így aztán jelen voltak dévai, Nagyenyedi, besztercei, Kolozsvári és kalotaszentkirályi diákok. Meg akartuk nekik köszönni a részvételt, hogy kiválóan védték az épített örökségünket, és éppen azért, hogy ezt még hatékonyabban tegyék a jövőben, szerveztünk egy kommunikációs napot is számukra Maksay Ágnes rendező, forgatókönyvíró, a Video Pontes stúdiótól Csép Gergő és Péter Anna, Krippán Kinga, a Paprika Rádió műsorvezetője, Benedek István és Tamás Ágnes kommunikációs szakemberek segítségével.
Milyen feladatot kaptak tőlük a táborlakók?
Azt kellett kitalálniuk, hogy szerintük hogyan fog kinézni Kalotaszentkirály száz év múlva. Nyolc csapat alakult, amelyekben összekevertük a diákokat, így megtapasztalhatták azt is, hogy milyen együtt dolgozni, közös arculatot tervezni vadidegen emberekkel. Rövid filmet is készítettek az elképzeléseikről, rádiós anyagot készítettek és online kommunikációt is tanultak. Számomra ugyanakkor nagy öröm volt, hogy amint beosztottuk a csapatokat, rögtön elkezdtek ötletelni, és érdekes elképzelések születtek, a helybeliekkel is jól működtek együtt.
Ez tökéletesen talál az Örökségünk őrei koncepciójával, hiszen az a cél, hogy megismertessük és megszerettessük a fiatalokkal az épített örökséget, ami az életük részévé válna. Ezt hozta a kalotaszentkirályi tábor is a feladatok mellett a kirándulással, tábortűzzel, filmnézéssel, csokievéssel és minden egyébbel, ami ehhez hozzátartozik.
Hogyan folytatódik a projekt?
Ősztől újra elindítjuk a kezdeményezést elsősorban a szórványmegyékben, mert az RMDSZ főtitkársága 2011-ben elfogadta a szórvány cselekvési tervet, amelynek része az Örökségünk őrei. Hunyad, Fehér, Beszterce és Kolozs megyeben biztosan folytatjuk ezt, Szeben és Brassó megyében szeretnénk felélénkíteni a projektet, ugyanakkor nagy öröm számunkra, hogy Maros megye és Csíkszereda jelezte, hogy szeretnének bekapcsolódni.
Egy iskolai éven keresztül zajlik majd a tevékenység, a tábort is meg szeretnénk szervezni, mert a kalotaszentkirályi Ady Endre iskola kiváló gazdának bizonyult, nagy szeretettel fogadtak, a helybéliekkel együtt.
Mindaz, ami az egy év alatt megszületett ötletként, hogyan foganatosítható a jövőben?
Kolozsváron a Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapata örökbe fogadta az Uránia épületét, és ezáltal olyan sikeresen felhívták a figyelmet az értékeire, hogy a polgármesteri hivatal – Horváth Anna alpolgármester támogatásával – úgy döntött, megvásárolja az épület földszintjét. A fiatalok elkezdték visszahozni a köztudatba, hogy mennyire fontosak ezek az épített örökségek, és csak arra gondoljunk, hogy nekik vannak testvéreik, szüleik, nagyszüleik, akik szintén bekapcsolódhatnak. Nagyon-nagyon sokan megjelentek támogatóként, segítőként. Lassan kezd kialakulni az a nyomás, amely miatt kénytelenek lesznek a városvezetők kiállni az épített örökségek mellett.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Kettévált Erdély, kettévált magyar sajtó
Az erdélyi magyar sajtó története 1940-1944 címmel jelent meg dr. Fleisz János történész újabb sajtótörténeti monográfiája. Maga a szerző a most megjelent kötet kapcsán lapunknak elmondta, hogy a sajtótörténetet kevesen kutatják.
A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában jelent meg ebben az évben a neves váradi történésznek, Fleisz Jánosnak az erdélyi magyar sajtó történetét bemutató kötete, mely lényegében folytatása a szerző tizenegy évvel ezelőtt szintén ennek a kiadónak a gondozásában napvilágot látott erdélyi magyar sajtótörténeti munkájának, mely az 1890-1940 közötti időszakot dolgozta fel. A két kötet kiállításában, méretében, címében is azt sugallja, mintha egy sorozat darabjairól, vagy egy téma két kötetben való kiadásáról lenne szó, noha a két munka megjelentetése között, mint már jeleztük, több mint tíz év telt el.
Kettévált régió
Maga a szerző a most megjelent kötet kapcsán lapunknak elmondta, hogy a sajtótörténetet kevesen kutatják, ráadásul az 1940-1944 időszakról nem készült hasonlóan átfogó összefoglalás, többek között ezek a szempontok ösztönözték őt ennek a könyvnek a megírására. Fleisz János hozzátette, hogy a különböző helyi sajtóviszonyok ismertetése nyomán kirajzolódik magának a régiónak és a korszaknak a története is. Kifejtette továbbá, hogy a kötetben tárgyalt korszakban, azaz 1940-1944 között lényegessé vált az Észak-Erdély–Dél-Erdély elkülönülés, ez válik döntővé a hagyományos régiók (Partium, Bánság, Erdély) helyett. A kettévált Erdély két részének (sajtó)élete is teljesen különbözött egymástól: a Magyarországhoz került Észak-Erdélyben fellendült a magyar nyelvű sajtó, miközben a Romániánál mAradt Dél-Erdélyben jelentősen visszaesett, hiszen nagyon nehezen hagyták jóvá a magyar nyelvű sajtótermékek beindítását. Ennek következményeként például Arad és Brassó magyar nyelvű sajtója eltűnik vagy elsorvad, így az az érdekesnek is tekinthető helyzet áll elő, hogy Temesvár mellett Nagyenyed válik a magyar nyelvű sajtó helyi, regionális központjává Dél-Erdélyben. Egészen más képet mutat az észak-erdélyi magyar sajtó helyzete, hiszen Kolozsváron például volt olyan időszak 1940–44 között, amikor több mint harminc sajtótermék jelent meg egyszerre, ezekből négy napilap volt. Nagyváradon szintén négy napilap és további hat időszaki sajtókiadvány jelent meg egyszerre az 1942. évben, jegyezte meg Fleisz János.
A könyv struktúrája
Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötet első fele a második bécsi döntés nyomán Erdélyben előállt politikai, földrajzi, társadalmi, demográfiai, gazdasági realitásokat vázolja fel, az ötödik fejezettől kezdve pedig rátér az erdélyi sajtóviszonyok és sajtószabályozások általános ismertetésére. Külön fejezetben tárgyalja a szerző az erdélyi magyar sajtó jellegzetességeit, illetve az időszaki sajtótermékek típusait. A kilencedik, legterjedelmesebb fejezetben az erdélyi magyar sajtó regionális feldolgozását adja a történész, külön részben tárgyalva az észak-, és a dél-erdélyi magyar sajtót. A könyvben való tájékozódást a kötet végén publikált sajtótörténeti időrendi adatok, valamint az erdélyi magyar lapok és folyóiratok névmutatója, és a helységnévmutató segítik, érdekességként pedig néhány korabeli sajtótermék fejléce is látható a kötet végén. Arra a kérdésünkre: milyen további tervei vannak a sajtótörténet vonatkozásában, Fleisz János elmondta, hogy egy tanulmányban fel fogja dolgozni az erdélyi magyar sajtó történetének 1989-ig terjedő időszakát is, de hozzátette, hogy biztosan nem olyan részletes, monografikus formában, mint tette azt a most, illetve a tizenegy évvel ezelőtt megjelent sajtótörténeti munkájában.
Pap István
erdon.ro

Benedek-mezőn táboroztak a mozgássérültek
Jókora kört tettek a Benedek-mezőn, majd lovaskocsin, dalolva érkeztek vissza a táborba, ahol kísérőik segítségével vettek részt a programokban. Akik pedig kerekesszékhez vannak kötve, egyszerűbb foglalatosságokat választottak. A mozgássérültek Sepsiszentgyörgyi Máltai Szeretetszolgálat által ezen a héten szervezett tizennegyedik táborában mindenki úgy és olyan szinten kapcsolódott be a játékokba, ahogy állapota engedi.
A Csíkszeredai Józsa Csaba kerekesszékben ülve, sérült kezével görgeti az okostelefon képernyőjét, azon ellenőrzi, hogy minden menetrend szerint történik-e, minden percben oda gurigázik, ahol szükség van rá. Évek óta ő felel a programokért, Tischler Ferenc táborvezető jobb keze.
Józsa Csaba lapunknak elmondta, olimpiai évben úgy illik, hogy ők is olimpiázzanak, ezen a héten ez a fő téma, különböző ügyességi sportjátékokra, rejtvényversenyre készültek mindennap, a mai zárónapon az is kiderül, hogy kerekesszékkel hogy lehet egy tálcányi, vízzel telt poharat elvinni egyik helyről a másikra. „De akinek sem a lába, sem a keze nem jó, az a száját is használhatja a különböző próbákban. Legfontosabb, hogy mindenki hasznosnak érezze magát, nem baj, ha a kézműves-foglalkozásoknál nem bizonyul a legügyesebbnek, de érezze, hogy szeretik, figyelnek rá és elfogadják olyannak, amilyen.” Jókora kört tettek a Benedek-mezőn, majd lovaskocsin, dalolva érkeztek vissza a táborba, ahol kísérőik segítségével vettek részt a programokban. Akik pedig kerekesszékhez vannak kötve, egyszerűbb foglalatosságokat választottak. A mozgássérültek Sepsiszentgyörgyi Máltai Szeretetszolgálat által ezen a héten szervezett tizennegyedik táborában mindenki úgy és olyan szinten kapcsolódott be a játékokba, ahogy állapota engedi.
A Csíkszeredai Józsa Csaba kerekesszékben ülve, sérült kezével görgeti az okostelefon képernyőjét, azon ellenőrzi, hogy minden menetrend szerint történik-e, minden percben oda gurigázik, ahol szükség van rá. Évek óta ő felel a programokért, Tischler Ferenc táborvezető jobb keze.
Józsa Csaba lapunknak elmondta, olimpiai évben úgy illik, hogy ők is olimpiázzanak, ezen a héten ez a fő téma, különböző ügyességi sportjátékokra, rejtvényversenyre készültek mindennap, a mai zárónapon az is kiderül, hogy kerekesszékkel hogy lehet egy tálcányi, vízzel telt poharat elvinni egyik helyről a másikra. „De akinek sem a lába, sem a keze nem jó, az a száját is használhatja a különböző próbákban. Legfontosabb, hogy mindenki hasznosnak érezze magát, nem baj, ha a kézműves-foglalkozásoknál nem bizonyul a legügyesebbnek, de érezze, hogy szeretik, figyelnek rá és elfogadják olyannak, amilyen.”
Ezt erősítette meg a Kolozsvári származású, Budapesten élő Benke Tamás is, aki huszonéves fiát először kísérte el a táborba, és mesélt lapunknak családjuk tragikus történetéről. Kristóf kilencéves korában szenvedett motorbalesetet, még abban az esztendőben elvesztette édesanyját. Tizenhat évig egy gondozó segítette őket, aki tíz éven keresztül kísérte el a kerekesszékhez kötött, enyhén értelmi sérült fiút a Háromszéki máltais táborba. Most rajta volt a sor, hogy fiával jöjjön, amit itt tapasztalt, az rendkívüli: jószívű, türelmes emberek, segítő önkéntesek, jó hangulat, csupa pozitív viszonyulás.
Mindezt igazolja Józsa Csaba esete is, aki helyzete ellenére nemcsak a táborban jó szervező, Csíkszeredában is jól végzi dolgát, nyolc sérülttel érkezett a Benedek-mezőre, ahol Háromszéki, Kolozsvári, Nagyenyedi, Bukaresti, Budapesti, Kecskeméti sorstársaikkal együtt töltöttek el tartalmas napokat.
Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma

MÚRE-riporttábor Temesváron
Nagyvárosi szórvány-bevetésen a magyar újságírócsapat
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az elmúlt hét végén, a kalotaszegi Farnas–Zsobok és a Beszterce-Naszód megyei Óradna–Borberek után nagyvárosi környezetben, Temesváron szervezte meg sorozatban harmadik riporttáborát. Hat erdélyi megyéből és a Vajdaságból érkezett 26 magyar újságíró vetette be magát a nagyvárosi dzsungel sűrűjébe, hogy pillanatfelvételt készítsen a Temesvári magyar szórványközösség életéről. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló riporttábor nyomán egy kötet is születik, amelynek bemutatását kíváncsian várjuk, elsősorban mi, Temesvári magyar újságírók, akik e szórványközösség mindennapjainak és ünnepi alkalmainak régi krónikásai vagyunk.
A riporttábor július 8-án, pénteken média-kerekasztallal indult, ahol a vendégek (majdnem) mindent megtudhattak a Temesvári írott és audiovizuális sajtó aktuális helyzetéről. Az újságírókat a továbbiakban Szekernyés János helytörténész, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Erdei Ildikó és Jakab Ilona iskolaigazgatók, Marossy Zoltán volt alprefektus és Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke tájékoztatták a Temesvári magyar közösség múltjáról és jelenéről, a magyar oktatás helyzetéről, a civilszervezetek életéről. A sajtósoknak alig két napjuk volt rá, hogy kívülállóként, remélhetőleg újszerű látásmódot tükröző Temesvári szórványriportjaikat elkészítsék.
– Miért éppen a nagyvárosi szórvány lett ennek a riporttábornak a központi témája– kérdeztük Rácz Évától, a MÚRE elnökétől.
– A riporttáborok hagyománya a 90-es évekre nyúlik vissza, de az utóbbi két évben kezdtük újra ezeknek a megszervezését. Első alkalommal a Kalotaszeg végében található, de a Szilágysághoz tartozó Farnason voltunk, amely egy halódó, pusztuló félben levő közösség, ugyanakkor a szomszédos Zsobok a magára talált magyar közösség példáját mutatta meg. Tavaly Beszterce-Naszód megyében Radna Borbereken és Óradnán jártunk, ahol azzal szembesültünk, hogy ők románul mondják, hogy ők magyarok. Nem beszélik a nyelvet, de a magyarságtudatuk eleven! Azt mondtuk, hogy legyen egy olyan példa is, ahol a nagyvárosi szórvánnyal ismerkedünk. Újdonságot jelent, hogy a nagyvárosban hogyan lehet megtalálni a magyarokat, mindenki azt mondta, hogy valóban ez nagyon nehéz feladat. Nem könnyű két nap alatt megtalálni azokat az embereket, akik azon dolgoznak, hogy ezt a szórványközösséget összetartsák, ezért előre szerveztük a lehetséges interjúalanyokat, meghívtuk őket a riporttáborunkba, hogy megkönnyítsük a kollégáknak a dolgát és még több, gazdagabb anyag szülessen.
– Honnan érkeztek a Riporttábor résztvevői?
– A távolabbról érkezett sajtósok Hargita, Kovászna és Brassó megyékből jöttek, de erős újságíró csapat van itt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Nagyváradról, akik összesen 11 szerkesztőséget képviselnek. Itt vannak velünk a riporter iskolások, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos hallgatói, akik itt gyakorlatoznak, az a feladatuk hogy a tábor történéseit dokumentálják, fotózzák, arról számolnak be, hogy mi hogyan dolgozunk. A Riporter Iskola idén beindított programunk, amelynek Temesvár a harmadik helyszíne Kolozsvár és Marosvásárhely után. A Riporter Iskola folytatódik azzal, hogy októberben Torockón a Kolozsvári BBTE újságíró szakának táborához csatlakozik a MÚRE, majd Nagyenyeden tartunk novemberben egy kiértékelő találkozót.
– A nagyvárosi szórványléttel kapcsolatban mi mozgatta meg az újságírók fantáziáját?
– Egyesek az egyházi közösségeken keresztül próbálják megfogni a magyarságot. A Vajdaságból érkezett kollégák a soknemzetiségű Bánságot, a szerb közösséggel való kapcsolatot is behozzák a képbe, de van akit a Nőszövetség munkája vagy a Máltai Segélyszolgálat munkája érdekel. Természetesen az is történelmi pillanat, hogy hosszú évtizedek után magyar alpolgármestere van Temesvárnak és két líceumban is van magyar nyelvű oktatás, ezek mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre szeretnénk választ kapni.
– Mi lesz ennek a Riporttábornak a hozadéka?
– A tábor nyomán kötetet szeretnénk megjelentetni a Communitas Alapítvány támogatásával, ami arról szólna, hogy mit mutat az a pillanatfelvétel, amit itt Temesváron el tudtunk készíteni. Egy ilyen riportkötet nem leíró, hanem ezt a pillanatot megragadó tud lenni, amelyben benne van a történelem és egy lehetséges jövőkép, majd kiderül, hogy milyen.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdasági eszközökkel támogatott külhoni magyarok
A kormány számára fontos, hogy minden magyar közösség a szülőföldjén tudjon boldogulni, ezért gazdasági eszközökkel is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az ott élőket – mondta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Dr. Szász Pál tanulmányi ösztöndíj szakmai gyakorlatának megnyitóján, hétfőn Budapesten.
A Magyarság Házában tartott rendezvényen az államtitkár azt mondta: hullámhegyek és -völgyek jellemezték korábban a magyarságpolitikát. Hullámhegy volt 2001 júniusa, amikor elfogadták a státustörvényt, hullámvölgy pedig 2004 decembere, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. „2010-ben azonban a kormányváltással a nemzetpolitika területén óriási változások történtek, például akkor fogadták el az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, majd ezt követően azokat az egyéb jogszabályokat, amelyek meghatározzák a nemzetpolitika keretrendszerét" – jelentette ki Potápi.
Mint mondta, közel 820 ezren kértek eddig magyar állampolgárságot és 770 ezren kapták meg azt és tették le az esküt. Közölte, az a cél, hogy 2018-ra elérje az egymilliót azok száma, akik igényelték a magyar állampolgárságot. Hozzátette: az utóbbi egy-másfél évben „nagy erőkkel fordultak abba az irányba", hogy gazdasági eszközökkel támogassák a magyar közösségeket.
Erre példaként említette a januárban a Vajdaságban indult gazdasági programot, amelyhez hasonló indul hamarosan Kárpátalján, és megvan a költségvetési alapja is a muravidéki és Eszék környéki hasonló programnak is. Potápi Árpád Kárpátaljáról szólva kiemelte: testvérháború dúl Kelet-Ukrajnában, ez pedig az egész országra kihatással van. „A háborús konfliktus elmélyíti a gazdasági válságot, emiatt a magyarság léte is megkérdőjeleződött, ezért mindent megteszünk azért, hogy ott tudjuk tartani a magyar embereket a szülőföldjükön" – jelentette ki.
Mint mondta, az egyhetes szakmai gyakorlaton nemcsak a jogi ismeretek elmélyítésére lesz lehetőség, hanem egymás és az egyes régiók történetének, a magyarság egyes régiókbeli helyzetének megismerésére is. Ambrus Sándor, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. jogi és humánpolitikai igazgatója köszöntőjében azt emelte ki, nemzetpolitikai cél, hogy az országhatáron kívüli magyar közösségeknek legyen olyan képzett jogászaik, akik választ tudnak adni gazdasági és közéleti ügyekben, a közösséget érintő kérdésekben.
Klenanc Miklós, a szakmai programot koordináló Budapesti Ügyvédi Kamara képviseletében arról beszélt, évről évre egyre több ügyvédi iroda jelentkezik, hogy mentorálna gyakornokokat, például azét is, mert értékelik az ösztöndíjasok nyelvtudását. Mint mondta, a Kárpát-medenceében olyan versenyelőny az, hogy hivatalos ügyekben is lehet magyar nyelven kommunikálni az egyes országokban élők között, amit „vétek lenne nem kihasználni".
A Szász Pál szülőföldi jogász ösztöndíjat 2012-ben alapította a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium együttműködve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel. A Budapesti Ügyvédi Kamara vállalta, hogy részt vesz a program szakmai részének megvalósításában, továbbá elvégzi a szakmai feladatok értékelését. Az ösztöndíj célja, hogy jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászokkal rendelkezzenek a külhoni közösségek.
Az ösztöndíjat azon külhoni hallgatók nyerhetik el, akik szülőföldjükön jogi tanulmányokat végeznek, és érdeklődnek a gazdasági jog iránt. A 25 ösztöndíjast év közben magyarországi ügyvédek folyamatosan segítik, tutorálják, a nyári gyakorlatukat pedig neves Budapesti ügyvédi irodáknál töltik.
Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombordon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára mAradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték, 1954-ben a Vâlcea megyei Ocnele Mari-i börtönben halt meg.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Folytatták tiltakozásukat a rabok a börtönökben
Bár csütörtökre csökkent a börtönökben lázadó rabok száma, még mindig nem csitultak el a zavargások az ország számos fegyintézetében.
A kedden kirobbant fogolyzendülésekkel az őrizetesek elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadtak vissza az erőszaktól sem.
Csütörtökön országszerte tartottak még a tiltakozások, a fogvatartottak 20 börtönben is lázadtak, többek közt a iaşi-i, Nagyváradi, giurgiui, besztercei, dévai, Marosvásárhelyi, Nagyenyedi, botoşani-i és bacăui intézetben is éhségsztrájkot folytattak. Több helyszínen felmásztak a börtön épületének tetejére, matracokat, ruhákat próbáltak felgyújtani, azt skandálták, hogy Le az igázságügyi miniszterrel!, Le a kormánnyal!, Úgy kezelnek bennünket, mint a kutyákat!. A besztercei börtön egyik lakója fel akarta akasztani magát cellájában, az őrök mentették meg az életét, a helyszínre érkező mentők kórházba szállították. A botoşani-i fegyintézetben verekedés tört ki, öt rabot kórházba kellett szállítani.
Raluca Prună igazságügy-miniszter a helyzetről szólva csütörtökön azt mondta, elégedetlen az Országos Börtönigazgatóság működésével, viszont mivel krízishelyzet alakult ki, most nem kezdeményezi senkinek a menesztését. Mint szerdán közölte, igyekeznek javítani a börtönkörülményeken. „Megfelelő, elfogadható megoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek" – mondta a tárcavezető. Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogvatartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet.
A romániai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több, mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, a hazai börtönökben kilenc–tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Református nagyhét Nagyenyeden 90 évvel ezelőtt
A Magyar Református Egység Napjának megünneplésére került sor nemrég Kolozsváron. Nos, ennek, valamint 500 éves református örökségünk jegyében emlékezünk azon református eseményre is, amely 90 évvel ezelőtt Nagyenyeden zajlott le, abban a vártemplomban, ahol 1564-ben mondták ki az erdélyi református egyház megalakulását.
A vártemplom 1848-ig az Erdélyi Református Egyházkerületnek is székhelye volt, fejedelmi kollégiuma pedig 1896-ig az erdélyi református lelkipásztorok képzését biztosította egyházaink számára. A megváltozott történelmi keretben 1941–1945 között ismételten a kollégium képezte Dél-Erdély református papjait, és több mint 200 éven át – 1716–1929 között – Alsó-Fehér vármegye székhelye is szintén e városban kapott helyet.
90 évvel ezelőtt, 1926. szeptember 7. és 12. között Nagyenyedre gyülekeztek Erdély református lelkipásztorai, hogy a Református Nagyhét keretében értékeljék az egyház legfontosabb, legidőszerűbb feladatait, teendőit, társadalmi problémáit, a kálvinizmus világformáló erejét, a korabeli szociális gondok feltárását és orvoslását, az egyház pillanatnyi helyzetét és jövőképét, feladatait, erőforrásait, szervezeti felépítését stb.
Az esemény kapcsán az Enyedi Újság című helyi lap 1926. szeptember 12-i számának bevezető soraiban ez olvasható: „Az erdélyi reformátusok nagyhetén a napi konferenciák s az esténként tartott előadássorozatok rendjén a Calvinizmus olyan világformáló erejéről szereztünk tudomást, amely felett eddig nagyon kevesen gondolkoztak. Egészen új dolog volt, legalább is a laikus közönség előtt. De, ha átéltük és átéreztük az elhangzott érveket, az elhangzott beszédeket, egészen új beállítását láttuk az eddigi, megszokott világnézetnek, olyat, mely egyáltalán nem áll ellentétben a tanultakkal, sőt kiegészíti egészségesen azokat. Nagy problémák, a jelen idők legsúlyosabb társadalmi bajainak feltárása, orvoslása fölötti tanácskozások szerepeltek a nagyhét programján. Emelkedett, magas nívójú, széles ívelésű gondolatok foglalkoztatták az egyházi férfiak elméjét. Olyan koncepciók kontúrjai bontakoztak ki, amelyek fölött érdemes gondolkozni, szükséges dolog tűnődni, mert a jelenkor legégetőbb szociális kérdéseit érintik. A súlyos elgondolásokat minden nap apróbb szórakozások tarkították. Művészi ének és zeneszámok szerencsésen váltották fel a tanácskozásokat, úgyhogy az elmúlt hét nagy lelkiépülést jelentett résztvevőknek, közönségnek egyaránt”.
A mintegy 250 lelkipásztor, élükön Makkai Sándor püspökkel, szeptember 7-én érkezett meg Nagyenyedre s még aznap imaórára gyűltek össze a kollégium dísztermében, ahol Makkai püspök imádkozott. A tulajdonképpeni előadások, konferenciák s egyéb műsorok a következő napon, szerdán vették kezdetüket, amelyek reggelente ima- és bibliaórákkal indultak. A továbbiakban az előadások keretében Maksay Albert Kolozsvári teológiai tanár: A halhatatlanság gondolata a Szentírásban címmel értekezett, Nagy Géza magyarbikali lelkész, teológiai magántanár: Nagy erdélyi kálvinistákról (I. Rákóczi György, Medgyesi Pál, Bod Péter stb.) tartott előadást, A Kijelentésről és a hitről dr. Tavaszy Sándor teológiai igazgató értekezett, dr. Imre Lajos teológiai tanár pedig 4 előadásban Az ifjúsági munka módszereit ismertette. A délutáni órákban a lelkészi kurzusok keretében bevezető előadásokat tartott Imre Lajos A szolgálat és áldozatkészség lelkének felébresztése a gyülekezetekben címmel, Végh Árpád egrespataki lelkész A lelkészek közötti testvéri viszony erősítésének szükségességéről és lehetőségeiről, Hegyi András körtvélyfájai lelkész Hogyan kapcsoljuk iskoláinkat egyházunk munkájához, Pilder Mária egyházkerületi missziói titkárnő pedig A külmisszió kérdésének fontosságáról beszélt.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Bolyai Nyári Akadémia Nagyváradon is
Huszonnegyedik alkalommal rendezi meg idén a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Erdélyben a Bolyai Nyári Akadémiát (BNYA). „A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei” fő témában zajló háromhetes képzésről Pöllnitz Ilona programkoordinátor beszélt lapunknak.
Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő RMPSZ alapítóinak jóvoltából megszülető BNYA július 11-én indult, hogy Erdély különböző helyszínein képezzen tovább hazai oktatókat és pedagógusokat. Az akadémia sikerességét hosszú élete, a megrendezése iránt tanúsított igényt pedig a túljelentkezések bizonyítják.
A július 31-ig tartó képzés első hetében (július 11-16) óvónők és tanítónők számára öt szekció működött (Csíkszeredán, Szovátan, Nagyenyeden, Szatmárnémetiben és Szörényváron). A most zajló második hét (július 18-23) általános és középiskolai tanárokat tömörít Válaszúton, Szovátan, Csíkszeredában, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, míg a harmadik héten (július 25-31) szintén általános és középiskolai tanárokat Nagykárolyban, Szovátan, Nagyváradon, Gyulafehérváron és Kolozsváron. A szakok szerint leosztott programok várhatóan közel 600 pedagógust mozgatnak meg az országban, és évről évre egyre többen iratkoznak be. A résztvevők, akik oklevéllel távoznak, az évente kiválasztott témában megírt záródolgozatuk és a szükséges dokumentáció leadásával lehetőséget kapnak arra, hogy az elvégzett képzést akkreditálják számukra. Az Oktatási Minisztériummal való megegyezésnek köszönhetően az RMPSZ negyedik alkalommal teszi lehetővé, hogy a BNYA dolgozatai – körülbelül 500-550 leadott munkáról van szó – minősítésük után tíz kreditpontban részesüljenek. Pöllnitz elmondása szerint „az Akadémia az alternatív, a hagyományostól eltérő oldalát használja ki a képzési lehetőségnek, hozzájárulva ahhoz, hogy a tanárok ötévente összegyűjtendő 90 akkreditált pontszámához pótoljanak valamicskét, és a számukra kötelező továbbképzésben ennélfogva nagyon hasznosnak bizonyul.”
A képzés idejére vendégül látott 93 oktatói kar idén fele-fele arányban magyarországi és hazai képzőintézmények és egyetemek előadóiból áll.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tőkés József református lelkésznek állítottak szobrot Málnásfürdőn
Első okleveles településként való említésének 650. évfordulóját (1366–2016) gazdag műsorral ünnepelte Málnás: szobrot állítottak Tőkés Józsefnek (1884–1951), a falu egykori iskolaépítő református lelkészének, a Sepsi Református Egyházmegye korabeli esperesének. Alkalmat jelentett az ünnepre az is, hogy 160 évvel ezelőtt szentelték fel a gyülekezet templomát, kerek 100 évvel ezelőtt itt született dr. Tőkés István teológiai tanár, püspökhelyettes.
Négyes emlékezésre gyűlt össze a falu július 23-án, szombaton: a zsúfolásig telt kultúrotthonban Szotyori Angéla polgármester nyitotta meg a kétnapos ünnepet. Székely sors című zenés történelmi, irodalmi összeállítással léptek fel a Tőkés József nevét viselő iskola tanulói. Az előadást, valamint a betanító pedagógusokat (Mihály Emese Ágotát és Lukács Évát) vastapssal jutalmazta a közönség. A helybeli kultúrotthon falait a homoródszentpáli Hátszegi Csaba, a romániai és magyarországi fotóművészek szövetségének tagja megvásárolható művészfotói díszítették. Az ünnepségen részt vett Tőkés László Európai Parlamenti képviselő és a kiterjedt Tőkés család.
Üdvözlőbeszédet mondott Hebling Zsolt, Málnás Balaton menti testvértelepülése, Alsóörs polgármestere és a barcasági Négyfalu és Szilágysámson önkormányzatának képviselői, ugyanis településeik szintén ebben az évben ünneplik írásos említésük 650. esztendejét.
A Tőkés József által építtetett helybeli református papilak előterébe gyűltek össze szoboravatóra az ünneplők. Balla Barna málnási református lelkipásztor jeles elődjére emlékezett, akinek szobra jelenünkben is munkára és lelkesedésre sarkall, kitartásra buzdíthatja a ma élőket. Kifejezte meggyőződését, hogy a Málnáson 42 évig szolgáló lelkipásztor, Tőkés József nagytiszteletű esperes szellemi hagyatéka még sokáig élni fog jelenlegi hívei lelkében. Felidézett néhány, az esperes személyéhez kötődő rövid történetet, amelyeket jelenleg még élő egykori tanítványaitól gyűjtött össze. Tőkés József esperes-lelkész, egyházi író, szótárszerkesztő, Tőkés István édesapja, Tőkés László nagyapja volt. Marosvásárhelyen és Nagyenyeden tanult, a teológiai tanulmányok után a berlini tudományegyetemen hallgatott előadásokat. Segédlelkész volt Kolozsváron, majd haláláig a málnási gyülekezet lelkipásztora. A Sepsi Református Egyházmegye tanügyi előadója és zsinati tagja lett. A magyar felsőházban a Háromszéki nép jogaiért harcolt. Málnás községben fogyasztási és hitelszövetkezetet alapított, falujában két tanerős iskolát építtetett (1922), hogy a helybeli gyerekek anyanyelvükön sajátíthassák el a tudományt. Szerkesztette az Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára című, Sepsiszentgyörgyön 1918-ban megjelent forrásértékű kötetet. Porai a málnási temetőben nyugszanak, ahová a helyi közösség és a család elhelyezte az emlékezés koszorúit.
Szoboravatás előtt az ünnepségen jelen lévő Gulyás Gergely, a magyar Országgyűlés alelnöke beszédében az egykori lelkész mAradandó üzenetét, a ma élő klérus munkájának hasznos és nélkülözhetetlen voltát, a tőkési példamutatás megtartó erejét emelte ki. Tőkés László köszönetét fejezte ki, hogy megörökítették nagyapja arcmását. Úgy emlékezett rá, mint aki, mint sokan mások – a költő Szabolcska Mihály Temesvári lelkipásztor, Márton Áron katolikus püspök –, az akkori Erdélyben megmAradt, hivatástudattal és kitartással végezte a szorongatott magyarság között lelkipásztori, papi feladatát. Köszöntőbeszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, példaértékűnek nevezve az összefogás szükségességét mutató emlékezést, amely valóságos népünneppé nőtte ki magát. Balla Barna tiszteletes a közösség nevében megköszönte a megyei tanács anyagi támogatását, amellyel segítette a szoborbizottság munkáját.
A mellszobor az avatón is jelen lévő Petrovits István Sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, öntését Sánta Csaba szovátai mester műhelyében végezték. Az ünnepségen tiszteletét tette a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt egykori karmester és tenorista, fellépett a Sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus (vezényelt ifj. Szilágyi Zsolt), a helybeli iskolások furulyacsoportja egyházi énekeket játszott Balla Enikő vezényletével. Avató után a református templomban bemutatták az alkalomra megjelent Málnás című ünnepi kiadványt, melynek öttagú szerzői gárdájából dr. Székely Zsolt régész a vidék múltjáról, e sorok írója pedig a község hasznosítható kincseiről, jövője javításának szükségességéről értekezett.
A vasárnapi ökumenikus istentiszteleten Balla Barna lelkipásztor emberi életünk istenes alapokra való helyezésére figyelmeztetett a Szentírás 5 Mózes 4:40 textusa alapján. Ekkor került sor a Tőkés Istvánról készült dokumentumfilm ősbemutatójára.
Később tartalmas népünnepéllyel folytatták a falunapot. Délután Sepsiszentgyörgyi Fenyőcske, a sepsikőröspataki Kőrös ifjúsági néptánccsoport, a sepsikőröspataki Zumba moderntánc-csoport, a Sepsiszentgyörgyi Canticorum női kar és a helybeli fiatalok műkedvelő színjátszó csoportja uralta a sportpálya szabadtéri színpadát. Az eszem-iszomot utcabál követte. A nagy évforduló esztendejét egy emlékkővel tették mAradandóvá a polgármesteri hivatal előterében. Készítője Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragóművész.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

Elkészült a Nagyenyedi iskolacsoda
Kívülről–belülről impozáns látványt nyújt a frissen felújított Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, ahová kedden az Erdélyi Református Egyházkerület meghívására látogatott el Kiss Előd-Gergely, a kronika.ro munkatársa. A több száz éves kollégium épületegyüttesét uniós forrásokból, valamint az egyházkerület és helyi önkormányzat támogatása révén újították fel és szerelték fel korszerű, digitális oktatóeszközökkel. A beruházás értéke mintegy hatmillió euró.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a helyszínen megtartott sajtótájékoztatón elmondta: a református egyház 2004-ben kapta vissza az épületegyüttest, a kollégiumnak régen azonban nemcsak az ingatlantömb volt a birtokában, tanári lakásokkal, erdővel, földekkel rendelkezett. Ez a vagyon tette lehetővé, hogy egykor gyakorlatilag önállóan tudott működni, mutatott rá a püspök. Mint részletezte, a visszaszolgáltatás után időbe került birtokba venni az ingatlanokat, mert az épületegyüttes ad otthont a dokumentációs könyvtárnak és a természetrajzi múzeumnak is.
A két közgyűjteménynek otthont adó épületrészt egyébként az egyházkerület újította fel, annak költségei ugyanis nem szerepeltek az uniós projektben. Szintén saját költségén újított fel az egyházkerület a konviktust, azaz a kollégiumi étkezdét is. A református egyház 3,5 millió lejt fektetett be az ingatlanegyüttes korszerűsítésébe. „Az egyház visszakérte az ingatlanjait azért, hogy álljon helyre az ősi rend, és nőjön az oktatás minősége, hiszen a mi gyerekeink tanulnak itt" – magyarázta Kató Béla.
Bér helyett pályázat
Az egyházfő elismerően szólt a Nagyenyedi önkormányzatról, amely partner volt abban, hogy uniós pályázatot nyújtson be a felújítás finanszírozására, amit az egyház magántulajdonosként nem tehetett volna meg. Az egyezség szerint az egyházkerület 25 évre elengedte a bérleti díjat cserébe azért, hogy az önkormányzat pályázati úton megszerezte a felújítás költségeit. „Pragmatikusan kiszámolták, hogy olcsóbban jönnek ki, ha segítenek uniós forrásokból felújítani az épületegyüttest ahelyett, hogy 25 évig fizessék a bérleti díjat" – dicsérte a városvezetést a püspök.
Mint kifejtette, erre már csak azért is rászolgált a Nagyenyedi önkormányzat, mert más városoknak hiába ajánlott fel az egyház hasonló együttműködést, nem voltak vevők rá. Kató Béla ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy jog szerint a Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a református oktatás szerves részének tekintik. „A Nagyenyedi kollégium a »legreformátusabb«" – jelentette ki a püspök. Kató Béla a felújítás kapcsán elmondta: az épület tervét az egyházkerület fizette ki, ennek jogán az építkezést is felügyelhették, és nem mondhatják el, hogy zökkenőmentes volt az építkezés. „Csodának tekinthető, hogy a kollégium így áll" – mutatott rá a nehézségekre utalva a püspök. Hangsúlyozta: közös összefogás, együttműködés eredménye a felújítás. A munkálatok megcsúsztak, eredetileg 2016. január elsejéig be kellett volna fejezni a beruházást, ezért az idei munkálatokat már nem számolta el az Unió. Így az önkormányzat 800 ezer eurót költött rá pluszban.
Megnőtt az érdeklődés
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója hozzáfűzte: a regionális fejlesztési iroda egy hete fejezte be az uniós pályázat ellenőrzését. Az iskolaigazgató elmondta: nemcsak kívül, belül is teljesen megújult a nagy múltú iskola. A korábban túlzsúfolt bentlakásban például immár minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik. Erdély szinte minden vidékéről járnak ide gyerekek, de a beruházással még jobban megnőtt az érdeklődés az intézmény iránt, magyarázta az igazgató. Kifejtette, idén túljelentkezés volt, 8,05 volt a legkisebb jegy, amellyel be lehetett jutni, erre büszkék.
A modern felszerelés is része a projektnek, három számítógépes labor, illetve kémialabor áll az iskola diákjainak rendelkezésére, és minden osztályterem a legkorszerűbb berendezésekkel van ellátva. A bútorzatot is kicserélték, ezt a magyar kormány Bethlen Gábor Alapja támogatta. A tantermek felszereltségéről saját szemünkkel is meggyőződhettünk. Meglepetten tapasztaltuk, hogy minden osztályteremhez televízió, laptop, vetítő, sőt nyomtató is dukál. Kató Béla szerint minderre a hátrányosabb helyzetű régióból származó diákok felzárkóztatása miatt is szükség van. Szőcs Ildikó elmondta: a Nagyenyedi kollégiumban Erdélyben egyedülálló módon kabinetrendszerben működik az oktatás: a gyerekek óráról órára más terembe vándorolnak.
Újjáélesztenék a borászatot
Kató Béla bejelentette, hogy a felújítás befejeztének örömére szeptember 17-én nagy hálaadó rendezvényt tartanak Nagyenyeden, a kollégium ad majd otthont a Kárpát-medencei református iskolák találkozójának is. A rendezvényre Magyarország és Románia kormányának képviselőit is meghívják. A püspök újságírói kérdésre a jövőbeli tervekről is beszámolt. Elmondta, hosszú távon a szakoktatás alapját kell megteremteni az iskolában, ezért a térségben nagy hagyománnyal rendelkező borászat szak beindítása is szerepel a hosszú távú tervek között. A kollégium utcájában visszakapott épületek révén – melyek egykor tanári lakásokként szolgáltak – itt a bor utcáját szeretnék kialakítani, ami turisztikai szempontból is vonzóvá tenné a várost, ecsetelte az ambiciózus terveket a püspök – írja a kronika.ro.

Erdély.ma

Megalakult a „Hámor” kézműves egyesület
Nagyenyed, Torda és Marosludas környékéről toborozzák a mestereket
Rendkívül fontos és időszerű kezdeményezésnek adott otthont július közepén a Nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház: a környék kézműveseinek alakuló ülését tartották.
Az ötletgazda Albert Ferencet sokan ismerik a vidéken, hiszen gyönyörűen farag, isteni kürtöskalácsot készít, amelyet szülőfalujában, Székelykocsárdon árusít – és nem akárhogyan, hanem favázas biciklin kínálgatja a portékát, pedálozás közben pedig a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat jól ismert dallamát sugározza egy kis készülék. Albert Ferencet választották az alapítvány elnökévé.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Nagykárolyban a Bolyai Nyári Akadémia
Egy hétig Nagykárolyban, pontosabban a helyi Simion Bărnuţiu Szakképző Líceum termeiben tartják a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit a szakemberek. A tegnapi megnyitón a szakképzés jövőjéről, a magyarországi együttműködésről értekeztek a résztvevők.
Az idén immár 24. kiadásához érkezett a Bolyai Nyári Akadémia, míg az esemény főszervezője, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége ( RMPSZ) ebben az évben ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, mondta el köszöntőjében tegnap Baranyai Tibor, az RMPSZ Szatmár megyei elnöke. Baranyai elismerően szólt arról a lehetőségről, amelyet a Bolyai Nyári Akadémia megszervezése jelent a hazai szakembereknek a kölcsönös fejlődés és az oktatási módszerek továbbadása, finomítása céljából. A Bolyai Nyári Akadémia (BNYA) továbbképzés-sorozata több helyszínen — Csíkszereda, Szováta, Nagyenyed, Szatmárnémeti, Szörényvár (Drobeta Turnu-Severin), Válaszút, Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Nagykároly, Gyulafehérvár — és szekcióban zajlik, átfogó témaköre A modern pedagógus — Megváltozott szerepek és készségek, A változtatás módszerei.
Nagykárolyba tegnap érkeztek a szakemberek, s egy héten keresztül értekeznek majd itt a pedagógusok elsősorban a szakemberképzés, szakmunkásképzés lehetőségeiről, fejlesztéseiről, a témában zajló csoportos beszélgetéseket magyarországi szakemberek irányítják. A Széchenyi István Egyetem docense, dr. Baroti Enikő, valamint Mészáros Attila egyetemi docensek révén ismerhetik meg a BNYA Nagykárolyi szakaszának résztvevői a magyarországi modell nyújtotta lehetőségeket és fejleszthetik mindezt tovább, értékesítve a hazai tapasztalatokat.
Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Szakképző Líceum igazgatója, a duális modell Nagykárolyi felelőse házigazdaként üdvözölte a vendégeket. Köszöntőjének végén arra kérte a jelenlévőket, hogy amellett, hogy a szakmaiságra törekednek és a munkával foglalkoznak a BNYA egy hete alatt, a délutáni programjaikat lehetőség szerint úgy alakítsák ki, hogy abba a városnézés, valamint a Nagykároly melletti magyar irodalmi és történelmi kötődésű falvak megismerése is beleférjen. Az igazgató elégedettségének adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy igazgatósága elmúlt négyéves időszakában komoly előrelépéseket tettek, nemcsak a duális képzés, hanem a szakemberképzés terén is. A négy évvel ezelőtti időszakhoz képest mondhatni megkétszerezték a diákjaik számát, s egyre komolyabb és megbecsültebb alapokra helyezték a szakemberképzést, ezáltal bizonyítva azt, hogy az elméleti oktatás mellett nagyon fontos részt kap a városban a szakképzés.
A Nagykárolyi megnyitóról nem hiányozhatott Knecht Csaba igazgató sem, aki a duális képzési modellben az iskola első rangú partnerének számító Polipol Mobila Kft. képviseletében volt jelen.
Az üdvözléseket követően a magyarországi szakoktatás felelősének is tartott Kovátsné Vörös Ágnes előadása következett. A szakember a magyarországi Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal projektvezetője átfogó és tartalmas előadásban vázolta fel a magyarországi irányvonalat, mely folyamatos átalakulásban van.
Részletesen szólt arról, hogy Magyarországon új alapokra helyezték a szakemberképzést.
„Nem csak Romániában vannak a szakmunkásképzésnek útkeresési folyamatai, de a magyarul zajló képzés hatékonyságának növelése érdekében azt hiszem kijelenthetjük, az sem mindegy, hogy Magyarországon milyen irányba halad a szakképzés. Három évvel ezelőtt megjelent az új oktatási törvénycsomag, mely során megváltozott a szakképzési, a felnőttképzési és a nemzeti népnevelési törvény is. Majd 2014-ben állt össze a szakképzést a gazdaság szolgálatába állító törekvés is. Az elképzelés szerint Magyarországon is az a cél, hogy a gazdaság motorja legyen a megfelelő szakemberképzés és ezáltal olyan munkaerő lépjen ki a gazdasági piacra, amelyre ténylegesen is szükség van. Ennek az elképzelésnek a hatékonyságához folyamatosan vizsgálják a piaci mutatókat, feltérképezik a hiányszakmákat, illetve ezt a listát régió szerint folyamatosan alakítják. Regionális szinten sem egyformák a hiányszakmák, nagy az eltérés az ország nyugati és keleti része között. Nagyon fontosnak tartjuk az együttműködést az anyaország határán kívül eső, magyarlakta területeken élő szakemberekkel, s így egyeztetve, egy közös irányba mozdulhatnánk el. Nemrégiben ért véget egy olyan projekt, mely a határon túli duális képzés jó gyakorlatait, akadályait, továbbképzések szükségességét tárta fel, s ezek a tapasztalatokat mind beépítésre kerülnek a tervezett szakképzés fejlesztési projektek során. Ezek a felmérések műhelymunka formájában zajlottak a Felvidéken, Kárpátalján, Partiumban és Erdélyben, valamint a Vajdaságban is. A pedagóguskollégák igényeit figyelembe véve igyekszünk ezt a projektet összeállítani. A következtetés az, hogy a digitális tananyagot internetes formában közzétéve tudnák a leginkább hasznosítani a magyarlakta területeken, hisz így mindenki annyit és akkor nyomtatna belőle, amennyire szüksége van. Elérhető, szerkeszthető lesz, az internet legmegfelelőbb kihasználása lesz ennek a portálnak a létrehozása, mely minden, a programban érintett pedagógus és tanintézmény számára elérhető lesz országhatáron innen és túl” — mondta Kovátsné Vörös Ágnes előadása során.
A magyarországi szakember elismerően szólt a Nagykárolyban zajló duális képzésről is. Mint mondta, Kolozsváron egy szakmai rendezvényen már találkozott a Nagykárolyi iskola vezetőjével, valamint Knecht Csabával is, akik diákokkal érkeztek az akkori rendezvényre. „Rendkívül ösztönző a diáktól hallani arról, hogy milyen gyakorlati haszna van a duális képzési módnak. Sokat lehet tanulni abból az együttműködésből, ami az iskolát és a gazdasági szereplőket összeköti Nagykárolyban, s úgy gondoljuk, hogy a diákok kereseti lehetőséggel történő ösztönzése további lehetőségeket rejt magában. Ez kiegészülve a felnőttképzéssel, illetve azzal, hogy a szakmunkásképzésben részesülő diák a megfelelő érettségit követően továbbtanulhat egyetemen is, remélhetőleg segít pótolni a szakemberhiányban keletkezett űrt a foglalkoztatási palettán” — fejtette ki előadásában Kovátsné Vörös Ágnes.
A beszédeket követően kezdetét vette a műhelymunka. A hét további részében a BNYA résztvevői lehetőség szerint a cégekhez is kilátogatnak, de egyéb fontos eszme- és tapasztalatcserékre is sort kerítenek.
Tőtős Tímea
frissujsag.ro

Vagyunk, és nem félünk (Emlékezés a Szent Anna-tónál)
Közel félszázan gyűltek össze tegnap, Anna napján a Szent Anna-tó melletti kápolnánál a 35 évvel ezelőtt történt hatalomellenes megmozdulás évfordulóján. A szervezők Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán, valamint az alkalomra Magyarországról érkezett volt résztvevő, Miklós Árpád matematikatanár visszaemlékeztek a hajdani eseményekre.
Bedő Zoltán fontosnak tartja az évenkénti megemlékezést – ez volt a hatodik –, mert a második világháború után akkor, 1981. július 25-én történt meg először, hogy az erdélyi magyarság nyilvánosan kiállt jogaiért, és az esemény után több száz személyt meghurcoltak, sokakat elbocsátottak az egyetemről, és emberi áldozatokat is követelt a megtorlás. Bedő Zoltán hangsúlyozta, nemcsak a nemzeti elnyomás, hanem a kommunizmus ellen is felemelték szavukat. Ha akkor meg tudták mutatni, hogy nem félnek, most, amikor nem dúl a diktatúra, még inkább jelezni kell a jogtipró hatalomnak, hogy vagyunk, és nem félünk. Bedő Zoltán elmesélte, 1980-ra az erdélyi magyarság puszta léte került veszélybe. Egy négyzetcentiméternyi piros-fehér-zöld zászlóért az embert meghurcolták, volt, akit el is tüntettek. Többedmagával Kolozsvári egyetemistaként szervezkedett, voltak ott Gyulafehérváriak, Nagyenyediek, Marosvásárhelyiek is. Utóbbiak szerezték be az óriási magyar zászlót, amit aztán 1981. július 25-én, Anna-nap előtti délután kitűztek a Szent Anna-tó fölötti sátortábornál a Tusnádfürdő felőli oldalba. Azért választották ezt a helyet és időpontot, mert tudták, hogy hagyomány szerint sokan lesznek ott, s az esetnek nagy visszhangja lesz, amit nem tudnak eltussolni. A zászló körül szónoklatok hangzottak el és énekeltek, többek között revizionista nótákat is. Sötétedés után valaki kitalálta, hogy vonuljanak a Szent Anna-kápolnához, ez már nem volt benne a tervben, jegyezte meg Bedő. A Miskolcról érkezett Miklós Árpád elmesélte, ő tulajdonképpen azért jött akkor, hogy a székely testvéreknek elmondja, nincsenek egyedül. Egy tábortűz körül szalonnát sütöttek, bort ittak, és revíziós dalokat énekeltek. Egyszer csak azt vette észre, nagyon sok ember gyűlt oda egy nagy magyar zászlóval. Közösen elénekelték a magyar himnuszt, a Szózatot és a székely himnuszt. Ennek hatására az egész tábor oda gyűlt, több százan. Valaki azt mondta, gyerünk le a kápolnához. Akkor mindenki levonult a zászlót követve. Többek között azt énekelték lefelé menet: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a zászlaja piros-fehér-zöld, vissza Erdélyt, mert az magyar föld.” Kérdezte a székely testvéreket, nem lesz ebből baj, azt válaszolták, sötétben nem mernek ekkora tömeggel szembeszállni, esetleg másnap.
Fazakas Zoltán elmesélte, kezdetben passzív résztvevő volt, frissen érettségiztek, és az osztály szokás szerint kiment a tóhoz. Fürdés után mentek felfelé, s akkor találkoztak a szembe jövő zászlós menettel, melyhez csatlakoztak, s így kerültek az első vonalba.
Miklós Árpád elmondta, amikor kiértek a kápolnához, egy Marosvásárhelyi frissen érettségizett fiatalember szólította a tömeget: Magyar testvéreim, boruljunk le, és imádkozzunk. Aki ott volt, letérdelt. A diák mondta: Adjad Istenünk, hogy újra eggyé legyünk, hogy útlevél nélkül mehessünk Budapestre, és útlevéllel Bukarestbe. Ennek hatására fellelkesültek, őt is elkapta a hév, felugrott egy magaslatra, s elszavalta Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című költeményét: „Üzent az Olt, Maros, Szamos, / Minden hullámuk vértől zavaros, / Halljátok, ott túl a Tiszán, / Mit zúg a szél a Hargitán? / Mit visszhangoznak a Csíki hegyek, / Erdély hegyein sűrű fellegek? (…) Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk! / Halott vitézek lelke jár velünk. / Előttünk száll az ős Turul-madár, / Nem is lesz gát, és nem lesz akadály! (…) S végezetül, ha ez sem lesz elég, / A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar mArad!” Ez nagy sikert aratott. Bedő Zoltán kiegészítette: egy Sepsiszentgyörgyi alpinista kitűzte a magyar zászlót a romos kápolnatoronyba. Beszédek következtek, volt, aki a toronyból, más lentről szólt. Ilyen élményben nem volt része az életben, pedig 1989-ben is ott volt a sűrűjében, az első vonalban, jegyezte meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fehér megye: szórványban jobb eredmény
Mondhatni, hogy jól teljesített a szórványban a Fehér megyei magyarság a helyhatósági választásokon való részvétel tekintetétben, hiszen a legnagyobb arányban mentek el szavazni, és 57%-os részvételével első helyen áll Erdélyben. Ez egy nagyon szép teljesítmény egy szórványvidéktől, ha figyelembe vesszük azt, hogy csak egy másik megyében, Szatmáron haladta meg a mutató az 50%-os (52%) arányt a választáson való részvétel, máshol mindenütt ennél kevesebb volt, és meglepő módon a székely megyék a sereghajtók. Fehér megye önkormányzati képviselői még július elején gyűltek össze Nagyenyeden a választási eredmények hivatalos beszámolójára. Az eseményen részt vett Kovács Péter, az országos RMDSZ ügyvezető elnöke, aki megköszönte a jelenlevő képviselők, önkormányzati vezetők kitartó munkáját, amely 2016-ban meghozta gyümölcsét. Kovács Péter külön gratulált két hölgynek, Lőrincz Helgának és Csegezi Zsuzsának, akik az idéntől Nagyenyeden alpolgármesteri, illetve Székelykocsárdon polgármesteri tisztséget töltenek be. „Utóbbi eset jó példa a tömbmagyarság számára is, hiszen több éves kitartó munkával, közösségépítő projektek megvalósításával, no meg a magyarság összetartásával olyan településeken is választást nyerhetünk, ahol a magyarság számaránya alig haladja meg a 25%-ot” – hangsúlyozta Kovács Péter.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Háromnyelvű emléktábla Zeyk Domokos hősiességéről
Életáldozat a szabadságért
Nagy ünnepre készül Héjjasfalva, ahol az 1848-49-es szabadságharc egyik szép honvédemlékműve áll. A vesztes Segesvári csata utóvédharcaiban életüket áldozó hősök, és köztük is a legerősebb, a legvitézebb, a 200 éve született Zeyk Domokos honvéd százados emlékművét július 31-én, vasárnap rendkívüli ünnepség keretében koszorúzzák meg, és leplezik le az előterében felállított háromnyelvű emléktáblát.
Kötelességünk ápolni Zeyk Domokos emlékét, akinek bátorságát, hősiességét az ellenség is elismerte, s aki Marosvásárhely szülötte volt. Erdély egyik legrégibb nemesi családjából származott. Nagyenyeden járt iskolába, majd Magyaróváron gazdasági tanulmányokat végzett, a berlini Humbold Egyetemen filozófiát tanult, és hazatérve birtokán gazdálkodott. Báró Kemény Juliannával kötött házasságából két gyermeke született. A magyar forradalom eszméi már az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen megérintették, s a székely csapatokhoz, majd Bem József seregéhez csatlakozott, ahol hadnagyi, majd századosi rangra emelték. A hatalmas testű, rendkívüli erejű százados, aki állítólag Petőfit is menekítette egy ideig, fő feladatát, hogy Bem altábornagy menekülését fedezze, az ellenség által is elismert erővel és hősiességgel látta el. Amikor minden oldalról körbevették, hogy ne kerüljön az oroszok és osztrákok kezére, főbe lőtte magát – olvasható az új emléktáblákon román, magyar és angol nyelven, ami azért fontos, mert a hősiességre utaló két versszakon kívül csak a születési és az elhalálozási évszámok szerepelnek az emlékművön. Ezt a hiányt pótolták az utódok és a Castellum Alapítvány, akiknek/amelynek a támogatásával a táblák elkészültek.
Életáldozatot vállalni a szabadságért, ez manapság is elismerést kell ébresszen bennünk, egy olyan korban is, amikor a hősök tisztelete már nem hatja át olyan mértékben az embereket, mint régen – mondja Iszlai Kamill Zsolt református lelkész, aki 2010 óra pásztorolja a héjjasfalvi gyülekezetet.
A vasárnapi ünnepség a falu közepén álló, 13. században épült, többször felújított, toronnyal, portikussal bővített református templomban kezdődik délelőtt 10 órakor. Aki még nem látta, érdemes megtekinteni a tágas templomot, amely arról tanúskodik, hogy a gyülekezet és a faluban élő tehetősebb családok mindig is hű patrónusai voltak az egyháznak, élükön a Cseh családdal, amelynek írott emlékét a szószék hangvetője és az egyik harang felirata őrzi. Egy-egy jótéteményről, adakozásról szólnak az 1628., 1842., 1774., 1860. évi feliratok is. A mai templom hangulatát, az értékes orgona mellett, a gyülekezet és a konfirmandusok adományából készült virágmintás, festett, színes mellvédek határozzák meg, a Vargyasi Sütő Levente alkotásai. Az ünnepi istentiszteleten Iszlai Júlia szólaltatja meg az orgonát, a prédikációt követően beszédek hangzanak el, és a kántor asszony vezette helybeli furulyaegyüttes játszik. A műsort követően a fúvószenekarral az élén az emlékmű felé indul a menet, amelyben a község elöljárói is részt vesznek, majd a táblák felavatása és az emlékmű megkoszorúzása következik. A kétszázadik évforduló megszervezésével talán sikerül megszüntetni a közönyt a Zeyk-emlékmű körül, hogy mindig rendezetten várja a látogatókat, akiket a szabályoknak megfelelően jelzőtáblával is tájékoztatni kellene, hogy nemsokára egy emlékmű mellett fognak elhaladni.
Az egyházközség és a művelődési egyesület nagy álma, hogy megvásárolják az emlékmű szomszédságában levő házat. A hozzá tartozó telken tágas parkolóhelyet lehetne kialakítani, jelenleg ugyanis lehetetlen megállni a házak közé beszorított emlékmű közelében. A jellegzetes helyi stílusú lakóépület egy részében tájházat és Zeyk-emlékmúzeumot rendeznének be, a nyári konyhául szolgáló külön épületben pedig kávéval, üdítővel várnák a látogatókat. A telek szép fekvésű kertjében honismereti, táborozásra alkalmas helyet lehetne kialakítani. Bár öt ingatlannak kell gondját viselje a református egyház (templom, papilak, gyülekezeti otthon, művelődési ház...), ezt is vállalnák, ha a ház és telek megvásárlásához és felújításához támogatást kapnának – mondja a lelkész.
A múlt század elején magyar többségű faluban, amely utak és vasutak elágazásánál fekszik, enyhe többségbe a román lakosság került, és fokozatosan nő a roma személyek száma is mind a községközpontban, mind a hozzá tartozó falvakban, ami az iskolai népesség összetételét is meghatározza. Héjjasfalván, ahova hajdanán telegdi székelyek telepedtek le, s ottlétüket szép, régi határnevek őrzik, sok ügyes szakember él, szinte valamennyi mesterségnek van képviselője. A mezőgazdálkodásban például a református egyházközség gondnoka, az alpolgármesternek megválasztott Hegyi Péter jár az élen. Példaértékű segítséget nyújtott a református egyháznak az újonnan megválasztott polgármester, Felegean Mircea villamosmérnök is, s kettőjük együttműködésétől jó eredményeket várnak a község lakói.
Hegyi Péter érdeklődésünkre mondja is a tennivalókat: a vízvezetés folytatása, a község falvaiba elágazó utak aszfaltozása, a mellékutak kátyúzása, az orvosi rendelő beindítása Erkeden, körforgalom kialakítása a Székelykeresztúrra vezető letérőnél, járdaépítés és sorolhatnánk tovább a vidéki települések zömére jellemző terveket.
A lelkész szerint már hagyományossá válik, hogy a szabadságharcra, annak Héjjasfalván eltemetett hőseire való megemlékezés, július utolsó napja, egyben a falunap is, annál is inkább, mivel a művelődési rendezvények, a találkozók mindig is fontos események voltak Héjjasfalva életében. Hagyománya volt a hangszeres zenélésnek és a karéneklésnek is. Felkerestük Szali Mózes és Szali Piroska nyugalmazott egészségügyi asszisztenseket, ugyanis a férj alapította és vezette közel húsz éven át a helybeli fúvószenekart, amely nemcsak a faluban játszott, más településekre is gyakran meghívták, s amelynek adminisztratív teendőit a karnagy felesége látta el. Érdekes végighallgatni, hogy az önszorgalomból több hangszeren játszani megtanult férfi id. Bíró István lelkipásztor biztatására hogyan hozta létre a fúvószenekart, vásárolt saját költségén hangszereket, tanította be díjmentesen a fiatalokat, és közben folyamatosan képezte magát, hogy minél jobban eleget tudjon tenni a vállalt feladatnak. A gond csak az, hogy a szenvedéllyel és kellő szigorral végzett munkát nincs aki folytassa. A fiatalok többsége külföldön vállal munkát, s bár jogot végzett unokája, akik IR- sofőrként dolgozik, átvette volna a karmesteri pálcát, nem volt fiatal, aki zenéljen.
Felbomlott az egykor híres kórus is, amelyet a Székelykeresztúron tanító Máté Aliz vezetett. Legnépesebb időszakában 25 tagja volt, négy szólamban zsoltárokat, kórusműveket, Petőfi- dalokat énekeltek – mondja Kőműves Edit Marosvásárhelyen élő backamadarasi tanítónő, akik hétvégeken rendszeresen hazajárt énekelni. Vasárnap délután voltak a próbák, amelyeken mindenki szívesen vett részt. A fiatal gondnok hirtelen halála, akinek a hozzátartozói közül sokan énekeltek a dalárdában, annyira megrendítette a tagokat, hogy három-négy éve az éneklés abbamAradt. Pedig a Zeyk Domokos- emlékműnél rendezett megemlékezéseken is rendszeresen szerepeltek március 15-én és július 31- én is – emlékezik a régi ünnepségekre Kőműves Edit tanítónő, aki szerint a zene szeretetét a karvezetést ma is művelő testvérével a családból vitték tovább, hiszen édesapjuk is a fúvószenekarban játszott.
Régi emlékekkel megrakodva indulok hazafelé, és jó érzés tudni, hogy a falu, amelyen hosszú éveken át keresztülrobogtunk Brassó vagy Székelykeresztúr irányába, barátságos, emberarcú településsé vált sok kedves ismerőssel. Aki úgy érzi, hogy a szabadság szeretete fontos számára, vasárnap az ünneplő Héjjasfalvát is megismerheti.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Újabb jubileumi tánctábor vendégszeretettel és nyíltsággal Magyarlapádon
A helyi Rapó Néptánccsoport megalakulásának 25. esztendejét ünnepelték
Miután tavaly a tábor gálaműsorán a híres Pirospántlikás Zenekar három évtizedre visszatekintő múltjára emlékeztek, idén a falu néptánccsoportjának megalapítását idézték fel. Az Ethnika Kulturális Alapítvány rendezvénye évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend határon innen és túl.
Mivel Magyarlapád kiemelt jelentőségű települése a Nagyenyed környéki szórványmagyarságnak, az Ethnika Kulturális Alapítvány számos kulturális programot igyekszik megvalósítani annak érdekében, hogy a helyi és a környékbeli magyarság identitását, nyelvét, hagyományait megőrizze. Ezek közé tartozik a 2016. július 10. és 17. között megrendezett XIX. Maros- és Kis-Küküllő Menti Népzene- és Néptánctábor is, amely évente ötszáznál több érdeklődőt vonz a faluba, a környékről és külföldről is.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)