Kolozsvári Magyar Napok: vissza a gyökerekhez
Hogyan maradhat belsőséges és élvezhető egy százezreket vonzó tömegrendezvény? A 8. Kolozsvári Magyar Napok szervezői megmutatták: új helyszínek bevonásával, átszervezéssel téve szellősebbé, bensőségesebbé és élvezhetőbbé az elmúlt években zsúfolttá vált kulturális fesztivált.
A Kolozsvári Magyar Napoknak már nem kell bizonyítani, nyilatkozta Gergely Balázs főszervező a vasárnap zárult kulturális fesztivál idei, nyolcadik kiadása előtt, ezért, mint mondta, az eddigi bővítés helyett a jövőben a rendezvénysorozat bensőségességének, élvezhetőségének a megőrzésére törekszenek. Ami sikerült is: a 8. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb erénye az a visszaszerzett baráti, már-már családias hangulat, mely az első években jellemezte a kincses város magyarságának ünnepét.
De ehhez bővítésre, terjeszkedésre volt szükség, hiszen a magyar programokat nélkülöző kolozsvári városnapok alternatívájának szánt rendezvénysorozat az elmúlt években a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, Kolozsvár főtere nem csak a környező magyar falvakból, hanem Sepsiszentgyörgytől Budapestig valamennyi magyarlakta régióból vonzza az ünnepelni vágyókat. És az egyre szűkösebbé vált Farkas utca bizonyította, hogy a népszerűségnek ára van: a tömeg. Ez a tömeget igyekeztek fellazítani idén új helyszínek bevonásával. Sétatéri lazulás A magyar napok kevésbé bejáratott, még kísérleti helyszíneként a Sétatér megfelelőnek bizonyult az alternatív zenei koncertek, gyerekfoglalkozások befogadására, a fesztivál gócpontjának számító Farkas utca ellensúlyozására. Az itt zajló délutáni-esti programok alatt lehetőség nyílt arra, hogy rég nem látott iskolatársakkal váltson pár szót az ember, egy sör mellett belehallgasson a magyar zene teljes skáláját lefedő koncertprogramba, vagy a fák hűvösében, egy nyugágyon pihenje ki az éjszakai buli fáradalmait.
A kultúrára éhezők a Kaszinóban gyönyörködhettek Róth Miksa üvegfestészetének sokszínűségében, melyet „élőben” is megtekinthettek, a magyar napok alatt vezetett séta keretében vált láthatóvá a Román Nemzeti Bank székhelyének a világhírű üvegablak- és mozaikkészítő mester által megálmodott üvegmennyezete. Még a sétatéri tó is kínált új szórakozást: a szokásos vízibiciklizés és csónakázás mellett hajókázásra is alkalmuk nyílt az arra járóknak, az Emese Park hagyományőrzői által itt vízre eresztett viking hajó elsősorban a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek.
A sörudvartól a borutcáig
Nem állt meg az élet a magyar napok hagyományos, főtérközeli helyszínein, a Farkas utcában, a romkertben, a Fogoly utcában sem. Utóbbi idén a magyar borok készítőit fogadta be, miután a korábbi, egyetem melletti borudvar tavaly szűkösnek bizonyult. A Balatonfelvidéktől Nagyenyedig, Ménestől Krasznabéltekig tucatnyi pincészet kínálta itt eladásra a nemes nedűt, egyfajta találkozóhelyként szolgálva a rég nem látott ismerősök számára, akik egy koccintás erejéig meg is pihentek az asztaloknál, miközben a palatkai cigánymuzsikusok vagy a kolozsvári dzsesszzenészek szolgáltatták a háttérzenét.
A sok bortól megéhezők a Moldovan hentesbolt lacikonyháinál enyhíthették éhségüket, melynek árusai úgy próbálták ellensúlyozni magyar nyelvtudásuk hiányát, hogy piros-fehér-zöld szalagot tűztek kalapjukba. A szép gesztusnak vagy jó marketingfogásnak egyaránt nevezhető húzás nem lehetett nagy áldozat a részükről, hisz aranyáron mérték a karajt, sokszor ledöbbentve áraikkal a rendelőket – anyagi szempontból kétségtelenül ők voltak a magyar napok legnagyobb nyertesei.
Velük ellentétben a Farkas utcai kézművesvásár árusai – akik szintén kolozsvári felárral kínálták ízléses portékáikat – bevételkiesésre panaszkodtak, hiszen a Sétatér vonzása miatt megfogyatkozott a célközönségük. Részben a közeli Farkas utcai színpadon zajlói népzenei bemutatók, operettelőadások kárpótolták őket, részben pedig a magyar napok egyre gyarapodó román közönsége, amely főleg este – miután a tömeg átvonult a főtéri koncertekre – vette szemügyre a későig nyitva tartó bódék felhozatalát. A magyar napok programjai iránt egyre fogékonyabb románok mellett a magyar borok és népművészet a külföldieket is bevonzotta a fesztiváli kavalkádba, más évekhez viszonyítva jóval több angol, francia, spanyol beszédet lehetett hallani. Tényleg Bill a király! A magyarnóta-énekesek és cigánymuzsikusok után a főtér Szentegyház utcai oldalára költöztetett nagyszínpad kínált szórakozást a magyar napok közönségének, a Ghymes első napi regélését Szikora Róbert és az R-GO csikidámja követte, amely után az énekes székelyhimnusz-éneklésre fogta az erre kevésbé fogékony kolozsvári közönséget. Ez másnap Deák Bill Gyula és Hobó közös fellépésével történelmi eseménynek volt tanúja. A magyar napok legjobb zenei produkcióját lelkes énekléssel és vastapssal díjazta a tömeg, főleg az István a király rockopera betétdalainak elhangzásakor vált euforikussá a hangulat. Charlie vérszegény viszkizése már nem kapott ekkora elismerést, ahogy a zárógálának szánt Csárdáskirálynő sem, melyre csak félig telt meg a főtér. Ebben az előadás elején eleredt esőnek is nagy szerepe volt, ráadásul az esernyőrengeteg eltakarta az impozáns díszletet, kevésbé volt élvezhető a nagyszabású produkció.
Az operettre kevésbé fogékonyak ez alatt a Szentegyház utcai sörudvarban kortyolgatták söreiket, a Fóti sörfőzde kézműves termékeit, miközben az elmúlt évtizedek magyar slágereire táncoltak. Az afterparty helyszínként is szolgáló sörudvar szűkösnek bizonyult a nagy számú betérő számára, de a bulizók nem zavartatták magukat a tumultus miatt, még a mosdóban való félórás sorban állás sem szegte kedvüket, esténként fergeteges volt a hangulat. Akárcsak a szomszédos Bánffy-palota udvarán, ahol gitáresten énekelhették együtt a magyar slágereket a különböző generációk tagjai, vagy szabad téren bulizhattak az alternatív magyar rockzene legismertebb dalaira.
Kiállításdömping és irodalmi karaván
A 8. Kolozsvári Magyar Napok legerősebb oldala kétségen kívül a kulturális programok voltak, melyek közül alig tudott válogatni a bőség zavarával küzdő nagyérdemű. A szépművészeti és történelmi múzeumban rangos kiállítások sora várta az érdeklődőket, akik magyar és román nyelvű tárlatvezetést egyaránt biztosítottak, de a számos, sokszor egy időpontban zajló irodalmi est, kerekasztal-beszélgetés közül is alig lehetett egyet kiválasztani. A Bulgakov kávéház teraszán egymásnak adták át a mikrofont az erdélyi és magyarországi kortárs írók, költők, míg más bejáratott helyszíneken a „nagy öregek” emlékeztek a Ceușescu-rezsim sötét éveire, a rendszerváltás eufóriájára.
A programkínálat ellenére a kulturális rendezvények is jellemzően telt házasok voltak, sőt, az is előfordult, hogy nem fért be a terembe a nagy számú érdeklődő, vagy a zsúfoltság és meleg miatt élvezhetetlenné vált a beszélgetés. Ez a jövőben a kulturális kínálat „szelősebbé” tételét indokolná, egy újabb „terjeszkedést”, amikor a vélhetően nagy érdeklődésre számot tartó programok több ember befogadására alkalmas terekbe költöznek. A Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata ugyanis bebizonyította, hogy az értékmegőrzés mellett a megújulásra is képes, úgy tud hidat verni magyarok és románok, Erdély és Magyarország ünneplésre vágyó magyarsága között, hogy közben bensőséges és élvezhető marad.
Pap Melinda / liget.ro

Magyar báró a színromán faluban - dokumentumfilmsorozat az erdélyi arisztokráciáról
Erdély arisztokratáiról, restitúciós küzdelmeikről szól a Major Anita és Margittai Gábor által készített, Tiltott kastélyok című dokumentumfilmsorozat, amelynek első része a Fehér megyei Fugadon található Bánffy-birtokot mutatja be.
A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Neumann János-pályázatára elkészült 27 perces alkotás a Youtube videomegosztón is megtekinthető. Lovagteremben legelésző tehenek, feldúlt családi kripták, elpusztított birtokok - – másfelől jussukat visszakövetelő nemesek, akik nem fogadják el, hogy a történelem nem visszafordítható a Kárpát-medencében – erről szól a sorozat, amelynek első része Erdély veszélyeztetett etnikai és társadalmi rétegeihez kalauzol.
Főnemesi sarjnak lenni egy isten háta mögötti színromán falu szinte egyetlen magyarjaként – nem kis kihívást vállalt báró Bánffy Farkas, amikor úgy döntött: Magyarországról visszatelepszik az erdélyi szórványvilágba, méghozzá ősei kastélyába, Fugadra – írják a film alkotói a Magyaridők.hu-n.
Az erdélyi arisztokrácia megpróbáltatásait és jelenkori restitúciós küzdelmeit bemutató felfedezőutunkat itt, a dél-erdélyi szórványban kezdjük, ellátogatva többek között a Nagyenyed szomszédságában fekvő Csombordra is, ahol a Kemény bárók kriptáját nemrégiben kifosztották, falusi szemétlerakónak használták.
A fogyatkozó magyarságú településeken a magyar múlt fizikai és szellemi központjai, a kastélyok nagyobb veszélyben vannak, mint a tömbmagyarság „szállásterületein”, a Székelyföldön.
A Csombord szomszédságában fekvő Enyedszentkirály államilag kisajátított (újraállamosított), magyar múltjától szinte teljesen megfosztott kastélya környezetében megtapasztalható, milyen az, ha a közösség vezetői, rátermett lelkipásztorok képesek megvédeni egy alig százfős gyülekezetet az asszimilációtól” – fogalmaznak a sorozat alkotói.
Fugadon báró Bánffy Farkason kívül alig néhány – rohamosan elrománosodó – magyar él, így a főnemesnek szinte egymagában kell helytállnia. A múlt rendszerben községi iskolaként „üzemelő” kastélyt a család visszaperelte, ám az egykori Bánffy-birtokokért most is perek sokasága folyik. A román állam egyértelmű taktikája a „kivéreztetés”, és ehhez nem késlekedik bármilyen eszközt, akár a történelemhamisítást is bevetni. Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron is bemutatkozik a nagyenyedi XXII. Inter-Art nemzetközi alkotótábor
Az Inter-Art a hunyadi várban
23 ország 39 művésze vett részt idén az augusztus 10-26 között zajló rangos nemzetközi alkotótáborban, az általuk készített munkákból szervezett kiállításra szeretettel várják a kincses városból is az érdeklődőket. Kolozsváron a megnyitó hétfőn lesz, augusztus 28-án délután 6 órakor a művészeti múzeumban.
A két héten át tartó esemény ezúttal is a hazai művészeti élet fókuszába állította Nagyenyedet, hiszen nincs még egy ekkora méretű alkotótábor az országban. Az Inter-Art Alapítvány gazdag tevékenységéről, nemzetközi elismertségéről többször is beszámoltunk lapunkban. A Maros-parti kisváros művészei már szinte mindenik kontinensen megfordultak- Washington, New York, Genf, Bombay, Peking csak néhány találomra kiválasztott világváros a hosszú listáról-, és számtalan rangos elismerésben részesültek.
Az enyedi táborok alkalmával a nagyvilág jön haza az Inter-Arthoz, idén például Albánia, Bulgária, Kanada, Dánia, Németország, Egyiptom, Franciaország, Haiti, Magyarország, India, Olaszország, Malájföld, Mexikó, Hollandia, Lengyelország, Korea, a Moldvai Köztársaság, Szerbia, Szlovénia, Törökország, Ukrajna, az Amerikai Egyesült Államok és Románia művészeivel találkozhattunk.
A külföldi alkotók közül sokan visszajáró vendégek, hiszen a két hetes tábor alatt nem csak a műterem falai között töltik az időt, hanem sokat kirándulnak, változatos kulturális programokon vesznek részt, több erdélyi nagyvárossal is megismerkednek, néhány helyen kiállítást is szerveznek. Egészen hangulatosra sikeredett például az augusztus 16-i vajdahunyadi kastélyban történő bemutatkozás, ahol az Inter-Art gyűjteménye mellett a törökországi Özlem Kalkan Erenus egyéni tárlatát csodálhatta meg a közönség, Ali & Buse Erenus pedig egy különleges zenei produkcióval lepte meg az érdeklődőket. A török zenészek egyébként az enyedi közönségnek is bemutatkoztak, mégpedig a hangulatos sétatéren, ahol Emilia és Marius Moga valamint a gyulafehérvári Silvan Stâncel társaságában koncerteztek.
A változatos programok egyébként már a tábor első napján elkezdődtek. A hivatalos tábornyitást két kiállítás követte: egy Art vs. Pokémon elnevezésű mail-art illetve a gyulafehérvári Anca Sas egyéni kiállítása.
További jelentős eseménynek számított augusztus 18-án Oriola Kureta Semenescu (Albánia) és Gerd Messmann (Németország) Gyulafehérváron rendezett tárlata valamint augusztus 20-án Susie Veroff (Kanada) egyéni bemutatkozása az Inter-Art Galeriákban. A nagyenyedi Lixandru Róbert kiállítására augusztus 25-én került sor, közvetlenül a tábor zárókiállítását megelőzően.
A két hét tevékenységét bemutató , magas művészi színvonalon megvalósított ünnepélyes kielemzés ezúttal is az idei év kiemelkedő eseményei közé sorolható a városban, remélhetőleg Kolozsváron is felkelti az érdeklődők figyelmét.
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Öt földrészt képviselt a XXII. Inter-Art alkotótábor
Nagyenyeden augusztus 10-26. között rendezték meg a hagyományos Inter-Art Nyári Képzőművészeti Tábort. A huszonkettedik alkalomra huszonhat országból érkeztek részvevő művészek, akik a táborbontás után hétfő délután a Bánffy-palota földszinti termeiben is kiállították alkotásaik zömét.
A megnyitón Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója a nagyenyedi „kálvinista városban” jelenleg uralkodó multikulturális hangulatot és alkotókedvet emelte ki, amely minden évben sok fiatal tehetséget hoz felszínre.
A most kiállított képek és szobrok szerzői a következő országokból származnak: Románia, Magyarország, Szerbia, Lengyelország, Bulgária, Németország, Albánia, Dánia, Hollandia, Franciaország, Moldova, Olaszország, Törökország, Ukrajna, Szlovénia, Amerikai Egyesült Államok, Haiti, Kanada, Mexikó, India, Egyiptom, Dél-Korea, Malajzia.
A tárlatot Florin Gherasim muzeológus mutatta be, aki szintén a kiváló képzőművészeti menedzselésnek köszönhetően igazi fesztivállá kinőtt alkotótábort dicsérte, ahol az idén negyven művész vehetett részt. Minőségi grafika, festészet, szobrászat mutatkozott meg a két hét alatt portrék, városképek, tájképek és nonfiguratív művek formájában, kifejezve a multikulturalitás nyelvén mindazt, ami összeköt, de azt is, ami közös gondolkodásra késztet(het) valamennyi embert. Ennek megfelelően a multikulturális nyelvezetet ajánlotta mindenkinek, elsősorban a politikusoknak a figyelmébe.
Balog István, a mozgalmat irányító Inter-Art Alapítvány elnöke köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik támogatják őket.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Szinyei Merse Anna művészettörténész tart előadást Marosvásárhelyen
Dósa Géza 19. századi erdélyi festőről és kortársairól tart előadást Marosvásárhelyen dr. Szinyei Merse Anna, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa. A festőművésznek egy évvel ezelőtt nyílt állandó kiállítása a Kultúrpalotában.
A Dósa kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés című, vetített képes előadás előtt dr. Szinyei Merse Anna a Maros Megyei Múzeum gondozásában megjelent kétnyelvű Dósa Géza-monográfiáját is bemutatja. Az esemény szerda délután 6 órakor kezdődik a Kultúrpalota Tükörtermében.
Dósa Géza Nagyenyeden született 1846-ban, Marosvásárhelyen járt iskolába, és ide is költözött vissza, miután anyagi nehézségei támadtak és nem tudta álmát megvalósítani, Párizsban műtermet nyitni és ott dolgozni. Marosvásárhelyi tanulmányai után 1864-től a budapesti református főgimnáziumban tanult, Székely Bertalan magántanítványa volt, majd a Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert (ez a műve is látható most Marosvásárhelyen). Ebből finanszírozta bécsi tanulmányait. Ott ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal. Bécs után a müncheni akadémiára iratkozott be, majd Párizsban szerette volna folytatni tevékenységét, szakítva a hagyományokkal, saját útját járva. Ám erre nem volt lehetősége és 1870-ben apja tanácsára visszaköltözött Marosvásárhelyre. A kisvárosi élet, a sikertelenség, ami a művészetét kísérte, szerelmi csalódása depresszióba taszította, és 1871-ben öngyilkos lett.
Életművének kutatója, Szinyei Merse Anna művészettörténész egyik kortársának, az 1945-ben született Szinyei Merse Pál dédunokája. maszol.ro

A nagyok és követőik
Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.
Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!
Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést…
Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.
Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át…
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.
Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is… És mindez a hírhedt 20. század elején.
Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ma is hatnak a kommunista bűnök
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro

Nagyenyedi Bethlen-kollégium: új tanév kezdő kisiskolásokkal és pályakezdő pedagógusokkal
Öt évvel a 400. alapító évforduló előtt, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium munka és diákközössége ünnepélyes keretek között megnyitotta a 2017-2018-as tanévet. Bethlen Gábor, Apafi Mihály és Pápai Páriz Ferenc mellszobra előtt tettek tanúbizonyságot, hogy az új iskolai évben is hűségesek lesznek a kollégium múltjához, és tudásukhoz mérten szolgálni fogják a jelent és a jövőt.
A tanévnyitó ünnepség a szokásos módon, de néhány rendhagyó mozzanattal zajlott a 640 diák, a tantestület és a szülők, valamint a meghívott vendégek részvételével. A megjelenteket ezúttal újra a sikeres igazgatói vizsgát tett Turzai Melán magyar szakos tanárnő, régi-új aligazgató köszöntötte. Szőcs Ildikó igazgató rövid idővel az ünnepség előtt elújságolta az örömhírt, miszerint minden ciklust végzett osztály helyett új alakult. Így az összlétszám csak kicsit módosult és az osztályok száma sem változott. A másik újdonság az volt, hogy a felújítás befejezése óta a kollégium diáksága új rendszerben tanult, amit a kabinettek tettek lehetővé. Egy évvel a rehabilitáció után a szépen rendbe hozott termekben semmiféle rongálás nem történt, ugyanígy a folyosókon sem. A rendszer tehát bevált. A tanulók megszokták és megszerették az új környezetet, amiben tanulnak. Most már természetes, hogy óráról-órára mindig a megfelelő szakterem előtt gyülekeznek majd csengetéskor, a tanár érkezésekor foglalják el helyeiket.
Az ünnepséget megtisztelték jelenlétükkel Lőrincz Helga, Enyed városának alpolgármestere, Deák Székely Szilárd Levente az RMPSZ megyei elnöke, Radu Călin a megyei tanács részéről, a helyi rendőrség képviselői (Zagnea Silviu és Oţel Cristian), akik meleg szavakkal üdvözölték a diákokat és a kollégium munkaközösségét. Lőrincz Helga beszédében elmondta, hogy jó a fiatalokkal együtt dolgozni. Csodák is születnek, amelyekkel hegyeket lehet mozgatni. Ezek közé tartozott az ismétlődő imalánc, amelyben az áramütéses balesetet szenvedett Kelemen Dávid XII. osztályos tanuló mellett kiállt a kollégium diáksága és tantestülete valamint sokan a városból is. A sérült diák most már magához tért és javul az állapota. Gyógyulása jó példa az összefogás erejére.
Megható mozzanata volt az ünnepségnek a 24 előkészítő osztályos tanuló köszöntése, akik Tomai Gyöngyi tanítónő mellett sorakoztak fel. A képzős tanulók irányításával érkeztek a kicsik, és tapssal üdvözölték őket. A IV. osztályosok kis alkalmi műsorral (versek, dalok) köszöntötték az iskolába lépő legkisebb „fikákat.” Egy kis zárt üvegben mindnyájan ajándékot is kaptak, amelyben mese, versek, dalok, édesség voltak elrejtve.
Szőcs Ildikó igazgató üdvözölte a kezdő kisiskolásokat, valamit a pályakezdő pedagógusokat, hiszen valóságos generációváltás történt. Új munkatársak: Bóné Timea és Szabó Mária óvónők, Tövisi Antal tanító, Garamfalvi Angyalka történelem szakos tanár, Szabó Zsombor zenetanár és Lazar Timea fizika-kémia szakos tanár. Az igazgató kihangsúlyozta a bizalom és a jó partnerség fontos szerepét a közösség életében. Kónya Tibor iskolalelkész egy áhitattal zárta az évnyitót, üdvözölte az ünnepség résztvevőit, majd közös éneklés következett. A tantestület a déli szárny belső bejárata előtt közös fotóra sorakozott fel, amit minden évben meg szeretnének ismételni. Az évnyitó jó szervezettségével rendben és fegyelmezetten zajlott le. Fehér megye legnagyobb magyar iskolájában beindult az új tanév.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

ORBAN HARCBA HÍV
„Meglehet, hogy harcba lesznek hívva” – mondta hétvégén Cebén, a román nemzeti hősnek számító Avram Iancu sírjánál Ludovic Orban. Milyen harcra bujtogat a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke? Ki ellen akar harcolni és miért? A kontextusból nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen tettlegességre szólít fel a magyarok ellen, mint „vitéz” felmenői tették 1848-ban, noha ez legfentebb részben lehet igaz, hiszen apja kézdimárkosfalvi származású magyar ember volt.
Felelős politikus nem „hozza át” a történelmet a mába, hiszen alapszabály, hogy minden történelmi tényt az akkori környezetben kell értelmezni. A washingtoni Thomas Jefferson-emlékmű falán nagy betűkkel írja: „Minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz”. Jefferson, az Egyesült Államok egyik alapítója, miközben minden bizonnyal a „liberalizmus atyjától”, John Locke-tól átvett gondolatot a Függetlenségi nyilatkozatba belefoglalta, több száz rabszolgát tartott. A Jefferson-paradoxont csak akkor érthetjük meg, ha az utóbb Amerika harmadik elnökének választott politikus tevékenységét az akkori történelmi környezetben vizsgáljuk.
Akkor mi értelme van harcra hívni embereket 170 évekkel ezelőtt elkövetett, vélt vagy valós események ürügyén? Mint ahogy ennek kapcsán nem érdemes felemlegetni saját sérelmeinket sem, hogy hány ártatlan magyar ember életét oltotta ki a román hősként ünnepelt Iancu, vagy hány nőt és gyereket gyilkolt le Axente Sever, amikor felégette – többek között –Nagyenyedet.
Ugyanakkor szó nélkül sem lehet elmenni amellett, hogy egy parlamenti párt vezetője tettlegességre uszít egy népcsoport ellen. Bár nyilvánvaló, hogy a nagyrészt képzetlen és alkalmatlan román politikusi gárdának számolatlan hasonló megnyilvánulása lesz a következő bő egy évben, és mindre nem lehet reagálni, ez egy olyan szint, amelyet mindenképpen szóvá kell tenni.
Erdély András / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Sajtóközlemény – A RÉGIÓS ALAPOK SEGÍTSÉGÉVEL FELÚJÍTOTT TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ ÉPÜLETEK LISTÁJA A KÖZPONTI RÉGIÓBAN (Fizetett hirdetés)
Központi Regionális Fejlesztési Ügynökség – 110 százalékos szerződéskötési arány a ROP 2014–2020 prioritási tengelyének egyikén A RÉGIÓS ALAPOK SEGÍTSÉGÉVEL FELÚJÍTOTT TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ ÉPÜLETEK LISTÁJA A KÖZPONTI RÉGIÓBAN
A Központi Régió történelmi és kulturális örökségeinek térképe számos, gyakran látogatott helyszínt tartalmaz, melyek rehabilitációjára a Regionális Operatív Program 2014–2020-as időszaka ad lehetőséget. Az új programozási periódusban 19 turisztikai látványosság kerül felújításra és megőrzésre, amelyek mellett a ROP 2007–2013-as időszakában felújított hét másik, nagy fontosságú látványosságot is fontos megemlíteni. A 110 százalékos szerződéskötési aránnyal régiónkban a kulturális örökségeink megőrzését és rehabilitálását célzó pályázatok kedvezményezettjei számára több mint 170 millió lej vissza nem térítendő támogatás áll a rendelkezésükre, ez 20 millió lejjel több, mint az ezt megelőző programozási időszakban. „A leszerződött összegek meghaladják az erre a célra elkülönített költségvetést, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy a Regionális Operatív Program keretében megvalósuló pályázatok esetén a tervezett költségvetésekhez képest megtakarításokra lehet számítani. Öt hónappal ezelőtt aláírtuk a Regionális Operatív Program első finanszírozási szerződését. Mind az első, mind a második szerződés is történelmi örökségeink rehabilitációját célzó pályázat esetében történt, mindkettő a Központi Régiót képviselve. Az elmúlt öt hónapban 19 történelmi örökség megóvására írtunk alá támogatási szerződést, a régió minden megyéjében. Ezeken a helyszíneken restaurálási és rehabilitációs munkálatok elvégzésére kerül majd sor. További 13 pályázat található a finanszírozási tengely tartaléklistáján. Abból kiindulva, hogy ezeket a pályázatokat 2016 októbere és novembere közötti periódusban nyújtották be az igénylők és kevesebb mint 4 hónap alatt befejeződött az értékelési szakasz és aláírtuk a finanszírozási szerződéseket, elmondhatjuk, hogy programunk munkamódszerei hatékonyak” – nyilatkozta Simion Creţu, a Központi Regionális Fejlesztési ügynökség vezérigazgatója. A Központi Régióban, a 2007–2013-as programozási időszakban reprezentatív történelmi örökségek megóvására sikerült nem visszatérítendő európai alapokat fordítani. Így valósulhatott meg a gyulafehérvári Vauban, a kőhalmi, illetve a marosvásárhelyi és nagyszebeni várak rehabilitálása, négy megye 18 erődtemplomának megújulása, valamint a nagyszebeni evangélikus templom és a Néphagyományok Múzeumának restaurálása. A hét pályázat, amelyek keretében 24 templom és vár újulhatott meg, teljes költségvetése meghaladja a 124 millió lejt. A 2014–2020-as Regionális Operatív Program esetében elkülönített több mint 170 millió lej segítségével – 37 százalékkal magasabb, mint az előző időszakban – 19 kulturális örökség, templom, múzeum és vár fog megújulni a Központi Régióban. Továbbá a tartaléklistán található 13 pályázat közül néhány esetben még van lehetőség szerződéskötésre. 2020-ra, a rehabilitációs munkálatok befejezésével vonzóbbá válik a nagyközönség számára a gyulafehérvári fejedelmi palota, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a fogarasi és a barcarozsnyói vár, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a marosvásárhelyi Természettudományok Múzeuma, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum, valamint Nagydisznód, Enyed, Szászkézd, Székelyudvarhely, Nagyszeben és a régió más településein található evangélikus, katolikus és ortodox templomok. Az említett prioritási tengely aláírt szerződéseinek teljes listáját a www.regi-adrcentru.ro weboldalon az Információk a kérelmezők és a kedvezményezettek részére menüpont alatt tekinthetik meg. Hamarosan elérhetővé válik a Pályázati térkép menüpont is, ahol a 2014–2020-as programozási időszak beruházásai mellett a 2007–2013-as periódus beruházásait is megtekinthetik majd. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

IKE-közgyűlés Algyógyon
Jövőre Nagyenyeden vár a Válts irányt!
Háromtagú küldöttség képviselete a Hunyadi Egyházmegyét az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetsége (IKE) idei közgyűlésén. Az esemény az Algyógyi Ifjúsági Központban zajlott, a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemi misszió (FIKE és MiFIKE) vezetőinek, az IKE elnökségnek, illetve 11 egyházmegye (Hunyadi, Kalotaszegi, Kézdi–Orbai, Kolozsvári, Küküllői, Maros–Mezőségi, Marosi, Nagyenyedi, Sepsi, Székelyudvarhelyi, Tordai) képviselőinek részvételével. – A találkozás alkalmával két megbeszélést is tartottunk. Pénteken az IKE elnöksége tanácskozott, kiértékelve az idei esztendőt, illetve előkészítve a jövő év eseményeit. Valójában a szombaton sorra kerülő közgyűlés is e két téma köré épült. Örömmel hallgattuk az egyházmegyei beszámolókat, melyek sok esetben bizonyították, hogy rátermett, hittel és tenni akarással bíró önkéntes fiataljaink vannak, akik nagyszerűen mozgósítják a helyi ifjúságot. Példaként említeném a Kézdi egyházmegyét, ahol idén is nagy sikerrel rendezték meg a Kálvin-hetet és ennek keretében az ifjúsági napot, melyen imasétány, élményszínház és számos egyéb ötletes tevékenység várta a fiatalokat. De eredményes munkát végez a székelyudvarhelyi, küküllői, marosi, görgényi, kolozsi egyházmegye is. A szórványbeli egyházmegyékben természetesen nehezebb kialakítani a közösséget, és megtalálni azokat a fiatalokat, akik fel tudják vállalni az ifjúsági munkát. De itt is megvan a törekvés, sokfelé sikerül összefogni az ifjúságot – értékelt Bartos Károly IKE-elnök. Elmondta továbbá: jövőre két kiemelt eseményre készül az IKE. –Egyrészt a 2018-ban esedékes egyházkerületi és egyházmegyei választásokat szeretnénk úgy előkészíteni, hogy az ifjúsági munkában nyitott, a fiatalokkal együtt gondolkodó lelkészek vállaljanak szerepet, mind az egyházkerület, mind az egyházmegyék szintjén. Továbbá kiemelkedő eseménye lesz a következő évnek a Nagyenyedre tervezett Válts irányt! fesztivál, melyen tavaly Szovátán 1700 fiatal fordult meg. Idén a debreceni Csillagpont fesztiválon találkozhattak a kárpát-medencei református fiatalok, jövőre újra Erdélyben lesz a találkozási lehetőség, és szeretnénk ezt megfelelő módon előkészíteni – hangsúlyozta az IKE-elnök.
Az algyógyi közgyűlésen a hivatalos megbeszélések mellett lehetőség nyílt a közvetlen tapasztalatcserére is, melyet a Hunyad megyei küldöttség: Rátoni Csaba lelkész, egyházmegyei ifjúsági előadó, Gáspár-Barra Áron megyei IKE-pénztáros, valamint Lengyel Mária nagyra értékelt, hiszen a hagyománnyal, gazdag tevékenységgel bíró tömbvidéki szervezetek számos jó ötletet osztottak meg e beszélgetések alkalmával.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Háború, megtorlás, Gulág
Kun Miklós budapesti történészprofesszor előadása a Minerva-házban
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem habilitált professzora, a Szovjetunió és Oroszország történelmének nemzetközileg elismert szakértője és az a kremlinológus, akinek a véleményére a történettudomány művelői, államok döntéshozói és a széles közvélemény egyaránt odafigyelnek. Szeptember 28-án, csütörtökön, a kolozsvári Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám, I. emelet) sorra kerülő, A titkos szovjet történet című előadása a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola összefogásával tavaly ősszel indított Gulág-jelenség programsorozatba illeszkedik, azt egészíti ki olyan, eddig nagyrészt ismeretlen és publikálatlan részletekkel, amelyek nem csupán a Gulág történetét egészítik ki, hanem Magyarországgal, Romániával, Erdéllyel és Kolozsvárral kapcsolatos történelmi ismereteinket is számottevően gazdagítják és árnyalják.
A Szabadság által tavaly ősszel a témában kiadott Gulág-jelenség című mellékletből és a lapunk internet-oldalán azóta is folyamatosan gazdagodó, ma már több ezer oldalt kitevő tudományos tanulmánykorpusz révén a jelenségkomplexumból már ez idáig is egész sor olyan részletkérdést sikerült körbejárnunk, amelyek a Gulág történetét korábban nem ismert vagy kevésbé feldolgozott oldalairól vizsgálják. Orosz levéltárakban folytatott saját kutatásaira alapozottan, Kun professzor mostani előadása azonban jelentős mértékben kitágítja az eddig górcső alá vett tematikát, és ezáltal a kérdéskör jóval szélesebb kontextualizálásához járul hozzá.
Olyan részletek kerülnek terítékre csütörtökön, amelyek a magyar és a román kiugrási delegációk moszkvai tárgyalásainak hátterére, az Erdéllyel kapcsolatos szovjet döntések valós okaira, a Rákosi Mátyásnak Molotovval és Sztálinnal fenntartott titkos kapcsolatára, a magyarok Gulágra hurcolásának összetett körülményeire, az úgynevezett „uránium Gulág” létrehozására, végeredményben pedig a magyar kisebbség, a magyar Gulág- és GUPVI-foglyok tragédiájára, továbbá a tömeggyilkosságok felelőseinek kilétére világítanak rá.
Az előadó mondanivalóját a legújabb moszkvai levéltári kutatásai során meglelt publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a Gulágról című dokumentumfilmből vetített részletekkel illusztrálja. Választ kaphatunk például olyan kérdésekre is, hogy miképpen látták a szovjet megszállók Erdélyt, városait, népeit, ezek viszonyát egymáshoz, hogy miért kérte a háború után sok erdélyi magyar Erdélynek a Szovjetunióhoz történő csatolását, miket jelentett a kolozsvári szovjet konzul Moszkvába, miért szorgalmaztak a magyar kommunisták Erdély ügyében magyar–román pártközi egyeztetést, hogyan utasította rendre Sztálin Gheorghiu-Dejt a nemzetiségi kérdés kezelése tekintetében, és miért volt elege az erdélyi románságnak Bukarest basáskodásából.
Tény, hogy a történészek számára, a Szovjetunió elleni háborúban a magyar haderő szerepe és viselkedése a megszállt területeken mindmáig vitatémát képez. Megkerülhetetlen tehát ebben az összefüggésben is az a kérdés, hogy a háború utáni szovjet megtorlás milyen mértékben volt a magyar fél által elkövetett atrocitások következménye, hogy az miért terjedt ki végül a civil lakosságra is, és hogy miért nem terjedt ki a szovjetek ellen szintén harcoló román nemzetiségű lakosságra. Mindezekre olyan nagytudású történésztől kaphatnak választ, aki a Szovjetunióban született ugyan, és csak tizenhárom éves korában került Magyarországra, ám aki anyanyelvi szinten beszéli az orosz nyelvet, rengeteget kutatott az orosz levéltárakban, s akit egyben eltéphetetlen családi kötelékek fűznek Erdélyhez – Kolozsvárhoz, a Szilágysághoz, Nagyenyedhez.
Valamennyi érdeklődőt szeretettel várunk tehát, de a fiatalok figyelmét külön is felhívnám ennek az előadásnak a fontosságára. Mert csak az tud megfelelőképpen eligazodni az életben, az képes biztonságos jövőt építeni a maga és a népe számára, aki ismeri és részleteiben megérti a múltat, annak mindenkor felemelő, de elképesztően lesújtó részleteivel együtt.
Külön felhívnám tisztelt olvasóink figyelmét arra, hogy a szóban forgó internetes összeállításunk éppen a napokban gazdagodott több érdekes anyaggal, amelyeket legkönnyebben a honlapunk felső bal oldalán látható „Kárpátalja” címke által érhetnek el. Közöttük megtalálják a Boga Alajos ordinárius letartóztatása után a gyulafehérvári egyházmegye vezetését átvevő, majd szintén letartóztatott és a kommunista börtönökben mártírhalált halt Sándor Imre titkos ordinárius, korábbi észak-erdélyi püspöki helynök tragikus sorsát ismertető tanulmányt és dokumentumokat, a kárpátaljai magyarok és németek tömeges elhurcolásásáról szóló, dokumentumokra és túlélőkkel folytatott interjúkra alapozott történelmi tanulmányt, továbbá id. Berkó Pál hadtápos magyar honvéd 1939 és 1941 között Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Ukrajnában készült 194 eredeti fényképfelvételét. Ez alkalommal a tavasszal közölt Boga-tanulmányt a titkos ordinárius kálváriájára és halálára vonatkozó dokumentumokkal is kiegészítettük.
Tibori Szabó Zotán / Szabadság (Kolozsvár)

Templomrészletek a Protestáns Teológiai Intézet tűzfalán
Épületháló fotóösszeállítással a Refo500 alkalmából
Egykori és mai református templomok építészeti részleteinek, konkrétan ezek kapuinak, ajtóinak és ablakainak fotóiból készült összeállítás díszíti ezentúl a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tűzfalát. A kollázst egy hatalmas épülethálóra, mesh-re nyomtatták. A díszítőborítás koncepciója az volt, hogy az a részletek elhelyezésének logikájában, a tagolás módjában templomhomlokzatot idézzen. A projektet az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) gazdasági előadótanácsosa, Ballai Zoltán és az EREK sajtóreferense, Kiss Gábor dolgozták ki, a fotókat utóbbi készítette, különböző régiókban található, ma is használt vagy már romokban álló templomok nyílászáróiról. Szempont volt, hogy a szépen tatarozott épülethomlokzatoktól ne üssön el a dísztelen tűzfal, de az is, hogy a falfelületet oly módon használják ki, hogy részletekben szemléltessék az értékeket, amelyek valamilyen módon a reformáció elmúlt fél évezredének részei voltak.
Az Erdélyi Református Egyházkerület több régiójának településein található egykori és mai református templomok kapuit, ajtóit, ablakait jeleníti meg az óriási mesh, amelyet a Protestáns Teológiai Intézet tűzfalán csodálhatnak meg járókelők és autósok. A mintegy 140 négyzetméternyi felületet borító épületháló koncepcióját kidolgozó Ballai Zoltán és Kiss Gábor elképzelésének lényegi megfontolása az volt, hogy ne maradjon csupaszon, dísztelenül az épületegyüttes hatalmas alapfelületű tűzfala, annál is inkább, hogy a reformáció 500. évfordulójának ünnepére a teológiai intézetet és a telkeken levő többi épületeket is igényesen tatarozták. Az összeállítás a templomhomlokzatok tagolására utalna azáltal is, hogy az alsó fotósorban templomkapuk és ajtók, a felső háromban pedig a különböző méretű és stílusú ablakok sorakoznak – magyarázta Kiss Gábor. Elmondta, a projekt megvalósításához mindenekelőtt fényképes adatbázist kellett készíteni; erre készülve átforgatták az egyes egyházmegyék templomainak publikált fotóalbumait, és kidolgoztak egy útvonalat, megjelölve a településeket és templomokat, amelyekről képi dokumentációt szándékoztak készíteni. Ennek megfelelően az elmúlt három hétben Kiss Gábor a Szamoshát, Kalotaszeg, Székelyföld – pontosabban Székelyudvarhely és Székelykeresztúr környékén – valamint Hunyad megye több településén fotózta több tucatnyi templom bejáratait és ablaknyílásait. Járt többek között Nagyenyeden, Boroskrakkón, Marosszentimrén, Algyógyon, Szászvárosban, Nagyrápolton, de Kristyoron, Alpestesen, Őraljaboldogfalván, Demsuson is. A sajtóreferens elmondása szerint az összeállításban megjelenített istenházák kiválogatásánál szem előtt tartották egyrészt a régiók változatosságát, másrészt annak megjelenítését, hogy a templomok között legyenek régiek és újabbak, romban állók és megfelelően karbantartottak. Részletek jelennek meg az épülethálón az elmúlt 500 év értékeiből – magyarázta Kiss Gábor. Láthatók az épülethálón olyan templomok, amelyeket ma már az ortodox felekezet használ református közösség híján, olyanok, amelyek már rég nincsenek használatban, vagy teljesen leomlottak, de olyanok is, amelyeket az erdélyi reformátusok építettek, vagy amelyek történeti örökségként maradtak rájuk. Az épületháló körülbelül kilencven téglalap formájú rekeszre oszlik, ezek jelentős részét a fényképek töltik ki, ugyanakkor a projekt grafikai megjelenítését kidolgozó Könczey Elemér helyenként egy-egy bibliai igével tagolta az összeállítást, illetve az egyik sarokban a Reformáció 500. logója is látható – mondta el Kiss Gábor. 2016. május 22-én, a Református Egység Napjának ünnepén a Farkas utcában, a Romkert bejáratánál is elhelyeztek egy hatalmas pannót, amelyen különböző református templomok fotóit sorakoztatták fel.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Tízéves a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság
Értékápolással a közösség szolgálatában
Kedden este meghitt, családias hangulatban ünnepelte 10 éves fennállását a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság.
A dévai Bethlen-kastély zsúfolásig telt dísztermében a Társaság keretében működő Renaissance Zene- és Táncegyüttes nyitotta meg az évfordulós gálaestet. – Az elmúlt tíz esztendőben e térség rendkívül gazdag történelmi hagyatékát igyekeztünk ápolni, népszerűsíteni. Helytörténeti témájú találkozók, tanulmányok, kiadványok jelentették munkánk alapját. A leglátványosabb tevékenységeinket azonban a társaságon belül 2007-ben megalakult Renaissance Zene- és Táncegyüttes előadásai jelentették. Ezekre építve indítottuk el szintén 10 évvel ezelőtt a Reneszánsz kastélyfesztiválokat, melyekre hazai és magyarországi régizene- és táncegyütteseket hívunk meg. Előadásainknak Hunyad, Fehér és Szeben megyei műemléképületek, kastélyok, kúriák, várak, templomok biztosítanak teret, hiszen kiemelt célunk, hogy ezen épületek újra életre keljenek, visszakapják régi fényüket – fogalmazott Gáspár-Barra Réka, aki férjével, Gáspár-Barra Jánossal és Varga Csaba dévai gitárművésszel közösen indította útjára a Dél-Erdélyért Kulturális Társaságot. Elmondta továbbá: a tíz év során nagyon sok önzetlen támogató segítette munkájukat. Elsősorban magának a Renaissace Együttesnek tagjait köszöntötték, akik a heti rendszerességgel tartott próbák, erdélyi meghívásoknak eleget tevő fellépések során igazi közösséggé forrtak. – Nagy örömünkre szolgál, hogy az együttesben folyamatos az utánpótlás, népes gyermekcsapattal büszkélkedhetünk. Meg kell vallanunk, ebben a társaságban tevékenykedő családoknak is nagy szerepük van. Az elmúlt 10 évben szinte minden esztendőben született egy-egy kisgyermek a csapatban. Köszönjük a jó Istennek a gyermekáldást és társainknak, hogy vállalják az életet. A csöppségek mindannyian belenőnek a közös munkába, van, aki a családi fészekből kirepülve is kapcsolatban marad a régizenével és ápolja gazdag történelmi hagyatékunkat – fogalmazott a Társaság képviselője. A táncosok gyermekeiből alakult kis csapat sikeres iskolai bemutatkozások során osztálytársakat, barátokat toborzott az együttesbe. Kedd esti bemutatkozásukkor is nagy sikert arattak.
A szervezők emléklappal köszönték meg a zene- és táncegyüttes aprajának, nagyjának a tevékenységét, illetve mindazoknak, akik az utóbbi évtizedben hosszabb-rövidebb ideig részt vettek az együttes tevékenységében. Külön köszönet illette Kiss Tünde, dévai származású, nagyváradi zenetanárt, aki az együttes első táncoktatója volt, illetve a varrónői szerepet ellátó barátnőket, nagymamákat, rokonokat, ismerősöket, akik mindig vállalják a tánccsoport ruhatárának a bővítését.
Az est további fellépői között olyan együttesek szerepeltek, akik tíz év során a reneszánsz kastélyfesztiválok rendszeres meghívottjaiként örvendeztették meg előadásaikkal a dél-erdélyi magyar közösségeket: Marosillyén, Marosnémetin, Déván, Vajdahunyadon, Piskin, Sázszvároson, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Torockószentgyörgyön, Nagyszebenben stb.
Elsőként a harmincéves fennálláshoz közeledő baróti Kájni Consort lépett színpadra, melynek tagjaival szoros kapcsolatot alakítottak ki a szervezők, Hunyad megyei és háromszéki közös szereplések során.
A tavaly újraalakult kolozsvári Amaryllis Zene- és Táncegyüttes is vendége volt a gálaestnek. Művészeti vezetőjüket, Szabó Anikót vastapssal köszöntötte a közönség és a szervezők, hiszen mint utóbbiak megfogalmazták az ő szakmai tudásának, nagyszerű pedagógiai érzékének és önzetlen munkájának köszönhetően sikerült a dévai Renaissance együttesnek megismerni a középkori tánc világát.
A rövid, de igen jó hangulatú színpadi produkciók között a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság köszönetet mondott mindazon intézményeknek, vállalkozóknak és magánszemélyeknek, akik támogatják munkájukat. Kiemelt helyen szerepelt a Magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága által fenntartott Bethlen Gábor Alap, az RMDSZ és a Communitas Alapítvány, valamint Kovászna Megye Tanácsa, melyek jelentős támogatást nyújtottak az értékápoló munkában. Továbbá köszönettel fordultak a szervezők a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz, a Téglás Gábor Elméleti Líceum közösségéhez, magyar vállalkozókhoz, segítő barátokhoz, családtagokhoz.
Az estnek mintegy megkoronázásaként lépett színpadra az idén kereken 30. évét ünneplő budapesti Musica Profana Együttes, melynek alapítótagjai – Andrejszki Judit barokk szoprán énekes, csembalóművész és Szabó Zsolt viola da gamba művész – rangos európai rendezvényekre szóló meghívásaik közepette is fontosnak tartják eljönni a dél-erdélyi szórványba, nagyszerű koncertekkel örvendeztetve meg az itt élőket. Idén Molnár Andrea furulyaművész és a csembalón, térdhegedűn játszó ifjú Schallinger Foidl Artúr társaságában érkeztek a fesztiválra. 16–17. századi muzsikát felölelő előadásukat követően jó kedvvel húzták a talpalávalót a kolozsvári és dévai táncosok ráadásként szolgáló közös produkciójához.
A közönség vastapssal jutalmazta a gálaest fellépőit, valamint a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság munkáját. A Hunyad Megyei Magyar Napok szervezői kedves meglepetésként aprósüteménnyel kínálták az est résztvevőit. A záróakkordok előtt természetesen újra meghívás hangzott el a magyar napok és a kastélyfesztivál további eseményeire. A szervezők kiemelt rendezvényként említették a péntek esti dévai klasszikus gitárkoncertet, melyen dévai és kolozsvári művészek lépnek fel, a szombaton esedékes marosillyei reneszánsz napot, valamint az október 1-jén, vasárnap délután 18 órától sorra kerülő rendezvényt: a budapesti Misztrál együttes koncertjét és a Hunyadi János eredetéről című történelmi táncjáték bemutatóját a dévai várban. Valamennyi eseményre szeretettel várnak minden érdeklődőt!
SK / Nyugati Jelen (Arad)

Reformáció 500 – Kolozsváron megkezdődött a jubileumi év erdélyi főrendezvénye
Megkezdődött a Farkas utcai református templomban a reformáció 500. évfordulójához kapcsolódó jubileumi év legnagyobb erdélyi rendezvénye, amelyen a Kárpát-medence valamennyi református püspöke és Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is részt vesz.
Az ünnepi istentiszteletre nemcsak a református egyházkerületek képviselőit, hanem az unitárius egyház és a romániai magyar evangélikus egyház képviselőit is meghívták. Amint azt Kató Béla erdélyi református püspök korábban elmondta: 500 palástba öltözött lelkész jelenlétével szerették volna szimbolizálni a reformáció óta eltelt fél évezredet, de több mint 600 lelkész jelentkezett be a rendezvényre.
Az ünnepi istentisztelet liturgikus részét Kató Béla püspök tartja, a prédikációt Kozma Zsolt nyugalmazott kolozsvári teológiaprofesszor mondja. A templomi rendezvény végén az erdélyi magyar protestáns testvéregyházak püspökei és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is szót kap.
Az ünnepség a Református Teológiai Intézet udvarán folytatódik, ahol ünnepi beszédet mond Orbán Viktor miniszterelnök, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, Kató Béla református püspök és Jakubinyi György erdélyi római katolikus érsek is. Az oktatási intézmény udvarán leleplezik Szász Domokos erdélyi református püspöknek a szobrát, aki a 19. század utolsó két évtizedében vezette az Erdélyi Református Egyházkerületet. Az ő nevéhez kötődik a korábban Nagyenyeden működő református lelkészképző Kolozsvárra költöztetése.
Szintén az ünnepség keretében nyitják meg az Erdélyi Református Múzeumot, amelyben elsősorban a szórványvidékről összegyűjtött, használaton kívüli úrvacsorai kelyhek és templomi textíliák tekinthetők meg. A múzeumot egy az egyház által visszaperelt, 2014-ben birtokba vett földszintjén rendezték be. A felújított épület emeletére költöztették az egyházkerület levéltárát, a beépített tetőtérben pedig Berde Mária író és testvére Berde Amál festőművész életútját bemutató kiállítást rendeztek be. Az egyházi levéltár kiállító termében mutatják be a többi között azt a levelet, amellyel Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nemesi rangot adott a református lelkészeknek és családjaiknak. Szabadság (Kolozsvár)

Reformáció 500: Megkezdődött a jubileumi év erdélyi főrendezvénye Orbán Viktorral
Megkezdődött szombat délelőtt a kolozsvári Farkas utcai református templomban a reformáció 500. évfordulójához kapcsolódó jubileumi év legnagyobb erdélyi rendezvénye, amelyen a Kárpát-medence valamennyi református püspöke és Orbán Viktor miniszterelnök is részt vesz.
Az egykor Mátyás király rendelete alapján megépített templom ünnepi istentiszteletére nemcsak a református egyházkerületek képviselőit, hanem az unitárius egyház és a romániai magyar evangélikus egyház képviselőit is meghívták. Amint azt Kató Béla erdélyi református püspök egy minapi tévéinterjúban elmondta: 500 palástba öltözött lelkész jelenlétével szerették volna szimbolizálni a reformáció óta eltelt fél évezredet, de több mint 600 lelkész jelentkezett be a rendezvényre.
Az ünnepi istentisztelet liturgikus részét Kató Béla püspök tartja, a prédikációt Kozma Zsolt nyugalmazott kolozsvári teológiaprofesszor mondja. A templomi rendezvény végén az erdélyi magyar protestáns testvéregyházak püspökei és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is szót kap.
Az ünnepség a Református Teológiai Intézet udvarán folytatódik, ahol ünnepi beszédet mond Orbán Viktor miniszterelnök, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, Kató Béla református püspök és Jakubinyi György erdélyi római katolikus érsek is. Az oktatási intézmény udvarán leleplezik Szász Domokos erdélyi református püspöknek a szobrát, aki a 19. század utolsó két évtizedében vezette az Erdélyi Református Egyházkerületet. Az ő nevéhez kötődik a korábban Nagyenyeden működő református lelkészképző Kolozsvárra költöztetése.
Szintén az ünnepség keretében nyitják meg az Erdélyi Református Múzeumot, amelyben elsősorban a szórványvidékről összegyűjtött, használaton kívüli úrvacsorai kelyhek és templomi textíliák tekinthetők meg. A múzeumot egy az egyház által visszaperelt, 2014-ben birtokba vett földszintjén rendezték be. A felújított épület emeletére költöztették az egyházkerület levéltárát, a beépített tetőtérben pedig Berde Mária író és testvére Berde Amál festőművész életútját bemutató kiállítást rendeztek be. Az egyházi levéltár kiállító termében mutatják be a többi között azt a levelet, amellyel Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nemesi rangot adott a református lelkészeknek és családjaiknak. maszol.ro

Bogdánffy Szilárd mindig felfelé nézett
Október 3-án, kedd este, Boldog Bogdánffy Szilárd ünnepén Exc. Böcskei László megyés püspök szentmisét mutatott be a nagyváradi Székesegyházban. Prédikációjában hangsúlyozta: a vértanúhalált halt főpásztor egyenes ember volt, kitartóan haladt a cél felé.
A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: amikor a történelem folyását szemléljük, általában korokról szoktunk beszélni, attól függően, hogy milyen személyeket, szemléletet, berendezkedést határozunk meg, akarunk leírni, jellemezni. Vannak kiemelkedő, fényes periódusok, amelyek a fejlődés jeleit hordozzák, és vannak hanyatló korok is, amikor azt tapasztaljuk, hogy elszabadult az igazságtalanság és a gonoszság. Akárhogy nézzük azonban a dolgokat, azt láthatjuk, hogy mindig léteznek olyanok, akikről nem mondható el, hogy fent vagy lent voltak, ugyanis ők egyenesek voltak, kitartóan haladtak egy nemes cél felé, akár áldozatok árán is. Ilyen volt Bogdánffy Szilárd is: egyenesen állt, kitartóan követte Krisztust, amikor pedig rá emlékezünk, nem csak a közbenjárását kérjük, hanem azt is, hogy mi is olyan célratörő, kereső emberek legyünk, mint ő.
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában az egyházmegye főpásztora felidézte, hogy Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született és 1934. június 29-én szentelték pappá. Ezután egy tevékenységekben gazdag időszak következett az életében, főleg tanárként és nevelőként, de lelki vezetőként is szolgált egyházi intézményekben, iskolákban, illetve közben püspöki titkár, tanácsadó is volt. Egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor az egyház hagyományos struktúrái megpróbáltatásoknak voltak kitéve a regnáló hatalom részéről, mely szét akarta verni mindazt, ami évszázadokon keresztül megszilárdult, de nem illett bele az új ateista rendbe. És a váradi egyházmegye is egy ilyen szálka volt a kommunisták szemében. 1948-ban XII. Piusz pápa életre sújtó, az egyház javát biztosító döntést hozott azt látva, hogy sötét fellegek közelednek: első lépésként helyettes ordináriusokat nevezett ki, majd 1948 és 1950 novembere közt püspökök lettek titokban felszentelve. Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én volt titokban püspökké szentelve a bukaresti nunciatúra kápolnájában, és hamarosan, április 6-án már le is tartóztatták őt. Innen kezdődik saját kálváriája, melyen keresztül meghozta a végső áldozatot. 1953 októberéig Nagyváradon, Máramarosszigeten, Bukarestben, Zsilaván, Capu Midián és Nagyenyeden raboskodott. A sok bántalmazás, nélkülözés, éhezés, embertelen bánásmód felőrölte az egészségét. Emiatt és az elégtelen orvosi kezelésnek betudhatóan 1953. október 1-jén vértanúhalált halt. 2010. október 30-án iktatták a boldogok sorába a nagyváradi Székesegyházban. Ő volt az első azok közül, akik a hazai kommunista hatalom áldozatai, és boldoggá lettek avatva: dr. Scheffler János Szatmárnémetiben, Vladimir Ghika Bukarestben és Anton Durcovici Jászvásáron.
Kell egy kulcs
Arról is beszélt Böcskei László: napjainkban sajnos olyan világban élünk, amikor az én és a most, a nekem és az itt, az értem és az azonnal a fontos, amikor a jövő, az értékek kerülnek szóba. Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy igazodjunk valakihez, vagy valamihez, kell egy kulcs, mely megnyitja a kaput abba az irányba, mely az emberiség javát szolgálja. Hívő emberként pedig nem kesereghetünk, hiszen van kitől tanulnunk. Nem azoktól, akik saját okoskodásuk miatt gondolták azt magukról, hogy naggyá lettek, hanem akik a Krisztushoz való igazodásuk folytán váltak valóban azzá. És ilyen volt Bogdánffy Szilárd is, egy olyan kor embere, melyet sokan legszívesebben kitörölnének az emlékezetükről, nem beszélnének róla, a vértanú püspökről pedig azt mondják, hogy túl brutális üzenetet közvetít, a magatartása pedig radikalizmust sugall. Hozzánk azonban közel áll Bogdánffy Szilárd, hiszen mi sem élünk egy megpróbáltatásoktól mentes világban, nem vagyunk megkímélve a küzdelmektől és megpróbáltatásoktól, miközben tudnunk kell nekünk is, hogy igazán értékes dolgokat csak áldozatok árán lehet elérni, és nem céltalanul bolyongunk, hanem küldetésünk van. Ezért kell igazodnunk őhozzá, aki dr. Boros Béla érsekhez hasonlóan mindig felfelé nézett, és a kipróbált hit ikonjaként nem görbült meg, mert tudta: kicsinek lenni, szinte megsemmisülni a világ előtt – ez emel fel igazán és teszi jelszerűvé az életünket. És ez nem egy olcsó reklám, hanem kipróbált életminta, ami célhoz vezeti mindazokat, akik Istennel, Istenre hagyatkozva építenek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Reformációs jubileumi konferencia
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A csoda nem Balin van, hanem a Hója erdőben
Húsz éve kihozza tanárból, diákból a kreativitást a Xantus verseny
Színes falevelek, ágak, diók, nád, papír, laska szolgált természetes alapanyagul az előzetes feladathoz: a négytagú csapatoknak sárkányt kellett készíteniük a 20. Xantus János Természetismereti Vetélkedőre. Aggódtak is a körösfői Ződek, amikor a falumúzeumtól a verseny helyszínéig gyalogolva nagyot reccsent kezükben a méteres ládából faragott-tűzdelt sárkányuk. Debrecenből Ferenc a nagyapjával együtt készített hatszögű sárkányt hozott, ez volt azon kevesek egyike, amely repült is. Gyakorlati tudást bővít a Xantus vetélkedő, a főszervező Apáczai-líceum igazgatója, Vörös Alpár szerint a pedagógusokból is kihozza a kreativitást, amire nagy szükségük van. Mint ahogy arra is: ne csak a Bali szigeteket tekintsük csodának, hanem vegyük észre a tőlünk tíz percre rejtőző csodákat is, például a Hója erdőt. Szilágyság, Nagyenyed, Kalotaszeg, Mezőség mellett az idén Debrecenből és Budapestről is jöttek a diákok.
A szászfenesi Ágopcsa Évike a szombati verseny előtti éjszakán Újvári Rhonánál aludt, Kolozsváron, így elmehettek együtt úszni pénteken iskola után, és összeszedegethették a repülő mókusuk alapanyagait. Ahogy egy éppen repülő mókushoz illik, rombuszos formájú lett, csúcsain dió jelezte a fejét, végtagjait, tujából lompos farkat kapott, ráadásul a részletekre is odafigyeltek a lányok: ragasztóként természetes anyagot, forró gyantát használtak, és a sárkány madzagját fenyőtobozra tekerték. Évike tizedikes, Rhona kilencedikes az Apáczai-líceumban, hát inkább csak szünetekben találkozhatnak, a csapatverseny azonban minőségi közös időt adott nekik. Éppen ez az előzetes versenyfeladat egyik célja: hogy a csapattagok jobban megismerjék egymást, mint ahogy a vetélkedő is jelentős részben ezt szolgálja: ismeretségek kialakulását, barátságok szövődését. Természetesen az elsődleges szándék immár húsz éve a Xantus-hagyaték és életpélda megismertetése által gyakorlati tudással gazdagítani a fiatalokat, szórakoztató módon. A verseny ötlete egy képzésen született, amelyet húsz évvel ezelőtt szervezett a Hero Alapítvány. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Líceum igazgatója, a Xantus főszervezője a kezdetekről mesél.
– A képzésen volt egy parajdi házaspár, akik egy hasonló vetélkedőt mutattak be, és akkor hirtelenjében eldöntöttük egy pár kollégával – a Báthoryból Dezső András volt még ott, Kósa Dina a Brassaiból, később aztán csatlakoztak mások is –, hogy szervezünk egy ilyen vetélkedőt. Néhány tanár már 15 éve stabilan a szervezők közt van, igazából ez nem egy iskola szervezése, mert segítenek a Refiből, a Ghibuból nagyon komolyan már a kezdetektől. Az első két vetélkedő még teremben zajlott, nem mertünk egyből nagyot harapni, mindössze 5-7 csapat vett részt a kolozsvári iskolákból. A másodiknál úgy éreztük, hogy már nagyjából tudjuk, mit akarunk, és meggyőződésünkké vált, hogy egy környezetismereti vetélkedőt nem érdemes belső térben rendezni, ott eljátszani, hogy a hulladékot válogassák szét szelektíven, úgyhogy a harmadiktól kezdődően szabadtéri lett a Xantus, akkor nyitottunk két korosztályra, az első kettőt csak junioroknak (5–8. osztály) szerveztük. Az első szabadtéri vetélkedő 3 kategóriában zajlott, nagyon nagy volt az érdeklődés a kicsik részéről, ezért felosztottuk 5-6. és 7-8. osztályosokra. Fokozatosan bővült a vetélkedő, távolról sem így nézett ki, mint ma, nem volt térképünk hosszú ideig, hanem nagyon kis területen kellett megtalálják a csapatok a pontokat, és nem volt plusz célunk arra is nevelni a gyerekeket, hogy megtanuljanak tájékozódni, de amióta jó kapcsolatban vagyunk a tájfutókkal, egyre jobb térképeket kapunk, segítenek abban, hogy egyre precízebbek is legyenek a térképek – mondta Vörös Alpár.
De miről is szól ez a verseny? A csapatok részletes színes térképet kapnak a Hója erdő egy részéről, amelyen számokkal jelölik a feladatpontokat. A torlódás elkerülése végett sorshúzással döntik el, hogy melyik csapat hányas pontnál kezd, utána a diákok stratégiai érzékén múlik, hogyan haladnak tovább a pályán. A cél az lenne, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (másfél óra az 5-8., két óra a 9-12. osztályosok számára) minden ponthoz eljussanak, az ott kiaggatott lapon szereplő feladatot helyesen megoldják. Természettudományi jellegű feladatokról van szó, kémia, fizika, logika, matematika, földrajz, biológia. Például harmatpontot kellett kiszámítani, a medve színét kitalálni, ha a vadász délnek, keletnek, majd északnak ugyanannyit haladva a kiindulási pontba jut vissza, és anagrammákba burkolták a Xantus feladványokat. A vetélkedő interaktív és interdiszciplináris jellege méltó emléket állít Xantus Jánosnak, aki már akkor interaktív módszerekkel oktatott, amikor ezt a szót még hírből sem ismerte a tanítási folyamat, az eszközhiány és pénzhiány miatt pedig maga a tanórai szemléltetés is gyerekcipőben mozgott.
– Túlzással azt mondanám, a feladatok egyhatoda olyan, ami tényleges tananyaghoz kötődik, a többi egyszerűen általános műveltségi kérdés, mint hogy mennyire ismerjük környezetünkben a növényeket. Végül is Xantusnak ez volt az életszemlélete, tanítási ars poeticája, hogy olyan tudást adjon át, amely hasznosítható és közel viszi a gyereket a természethez, ahhoz, hogy értékelni tudja a környezetünket, kimozduljon abból az épített környezetből, amiben az életünknek a 99 százalékát éljük le, és közben nem vesszük észre, hogy mennyi csoda van körülöttünk. Az elsődleges az, hogy ne azt tekintsék csodának, ami a Bali szigeteken van vagy Spanyolországban, Franciaországban, hanem lássák, hogy igenis itt, Kolozsvártól 5–10 km-re kimegyünk, és itt a csoda. Kijövünk egy októberi verőfényes napsütésben, beszívjuk a jó levegőt, és élünk, végre élünk – hangsúlyozza Vörös Alpár.
Az idén 48 csapat érkezett, Szamosújvárról, Zilahról, Körösfőről, Kalotaszentkirályról, Várfalváról, Tordaszentlászlóról, Magyarlónáról, Bánffyhunyadról, Varsolcról, Kolozsvárról, Nagyenyedről. Az apáczaisok meghívták testvériskoláikat is, a debreceni Református Kollégiumot és a Csokonai gimnáziumot, valamint a budapesti Madách gimnáziumot. Mészáros Csaba, a Madách gimnázium igazgatója földrajztanárként is úgy vélte, nem adták olcsón a győzelmet, akadt bizony olyan feladat, amellyel maga is nehezen birkózott volna meg. Számukra a vetélkedő most inkább a négy évvel ezelőtt megszakadt kapcsolat újraszövéséről szólt, ezért is érkezett tizedikes diákokkal, akik a testvériskolai kezdeményezésekben a következő években is részt vehetnek. – A verseny nagyon tetszett nekem, fárasztó volt, egy tizedikes fiúcsapatot kellett kísérnem a terepen. És a kis ebéd ott a mezőn, hát, megteltem az élménnyel – mondta az iskolaigazgató.
A vendégek városlátogatáson is részt vettek, megkoszorúzták Xantus János sírját a Házsongárdi temetőben, találkoztak a fiával, Xantus Gábor filmrendezővel, akinek az apjáról készült portréfilmjét később, a díjkiosztó előtt megnézték. A junioroknál elsők lettek a tordaszentlászlói Bimbikék, másodikok a kalotaszentkirályi Xantofilek, harmadikok a kolozsvári református kollégista Biokecskék. A szeniorok kategóriájában első díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium Cincogók nevű csapata, második a bánffyhunyadi Gogaholik, harmadik a debreceni Református Kollégium Főnix nevű csapata.
Hogy a tanárok miért csinálják? Fehér Judit biológiatanár, az egyik főszervező például ezért: „Mert szeretem. Végre kint vagyunk, nem bent karikázzuk a megoldásokat.” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi képzősök Fehér és Hunyad megyében
Jövöt nevelni, embert és magyart!
A Marosvásárhelyi Református Kántor- Tanítóképző Főiskola 21 diákja kereste fel a napokban Hunyad és Fehér megye magyarságát, iskoláit, történelmi emlékeit. – Régi hagyomány intézményünkben, hogy tanulmányutakat szervezünk diákjaink számára, hogy megismerjék a vidéket, az itt élő magyarságot, a hagyományokat, történelmi emlékeket, felmérjük anyanyelvünknek az állapotát, és nem utolsósorban ez utak alkalmával fel szoktuk keresni hajdani diákjainkat is – számolt be dr. Barabás László, főiskolai tanár, néprajzkutató.
Idén októberben a dél-erdélyi szórványba látogattak el a képzősök, előbb Nagyenyedet és környékét ismerték meg, majd Dévára érkeztek, ahol a Téglás Gábor Elméleti Líceum fiatal tanítóival találkoztak, órát hallgattak. Ezt követően került sor egy közvetlen hangú szakmai tanácsadásra, melyen Lengyel Izabella dévai tanítónő, zenetanár, a marosvásárhelyi képző hajdani diákja szeretettel osztotta meg szórványbeli pedagógusi tapasztalatait a leendő tanítókkal, kántorokkal. – Itt, szórványvidéken nincs olyan, hogy lejárt a munkaidőm, becsukom magam után az ajtót. Ha lejártak a tanórák jön a délutáni foglalkozás, kóruspróba, dalárda, iskolai ünnepségek szervezése. Református létemre minden kedd délután én viszem az összes kis katolikus tanítványomat hittanórára, mert különben nem érnének el. A pap bácsi kiprédikálta, hogy az én autómnak a kipufogó-csövéből is gyerekek szoktak kiszállni. Aki nem érez erre erőt, elhivatottságot, annak nincs mit keresnie a szórványban. Ezért fontos, hogy tudatosan építsétek magatokban a hivatástudatot, ismerjétek, szeressétek meg ezt a vidéket, tanuljatok szorgalmasan, szívjatok magatokba minél több tudást, értéket, hogy legyen majd mit kamatoztatni – fogalmazott Lengyel Izabella tanítónő. A képzősök ragyogó szemmel, hálásan fogadták a tanácsokat, a személyes élmények megosztását.
Jó érzés volt számunkra megtapasztalni, hogy itt a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban milyen komoly hivatástudattal dolgoznak a tanítók. Nagyszerű órákon vehettünk részt és érezni lehet, hogy mindent megtesznek anyanyelvi kultúránk ápolásáért. És ezt nem felsőbb parancsra, hanem belső indíttatásból – fogalmazott a diákokat kísérő főiskolai tanár, dr. Barabás László. Elmondta továbbá, jóleső érzés volt találkozni e vidéken a hajdani diákokkal, akik pompásan végzik feladatukat a dél-erdélyi szórványban. – Nagyenyeden Mester Mária Ágnes és Tövissi Antal tanítókkal találkoztunk a kollégiumban, mindketten hajdani diákjaink, illetve Szabó Zsombor zenetanár és Basa Anna református kántor is nálunk végzett. Hunyad megyében a Szent Ferenc Alapítvány szászvárosi központját vezető és egyben magyar tanítóként dolgozó Menyhárt Ernő szintén nálunk végzett. Déván pedig Lengyel Izabellával találkoztunk, aki csodálatos munkát végez tanítóként, zenetanárként. Fontosnak tartjuk, hogy mindenkori diákjaink találkozzanak a hajdani végzősökkel, hogy pedagógusélményben, hitélményben, magyarságélményben legyen részük, hiszen ilyenkor kezd kicsirázni lelkükben a vágy, hogy egy-egy közösséghez tartozzanak, hogy az illető kis település tanítói, kántorai legyenek – fogalmazott dr. Barabás László. Elmondta továbbá: tanárként és néprajzkutatóként egyaránt fontosnak tartja, hogy a diákok egyes vidékek hagyományaival és történelmi hagyatékával is megismerkedjenek. Ezért tavasszal székelyföldi, ősszel szórványbeli tanulmányutakat szoktak szervezni. Ezúttal Fehér és Hunyad megye történelmi nevezetességeit keresték fel, többek közt Déva, Vajdahunyad és Illye várát. Megláthatták, megérezhették hát, hogy Fehér és Hunyad megye ugyan szórvány, de nem halott vidék, van magyarság, van élet, aminek továbbvivéséhez a fiatal tanítók, kántorok munkájára is szükség van! A dévai találkozás zárszavaként hangzott el a marosvásárhelyi képző és a tanulmányutak mottója: Áprily Lajosnak, Opitz Márton hajdani nagyenyedi tanárhoz írt versének sorai: ...Mi itt keresztre rendeltetve állunk./ Minket a hüség Krisztus-szege tart./ Égő reménység: árva „húnjaid”-ból / jövöt nevelni, embert és magyart. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Zsoltár- és népdaléneklő verseny a Lorántffyban
Lélekben az ének címmel szerveztek zsoltár- és népdaléneklő versenyt a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban szombaton. A megmérettetésen több erdélyi és partiumi református gimnázium diákja vettek részt.
A résztvevőket Szakács Zoltán iskolalelkész köszöntötte, kiemelve azt, hogy a verseny egy pár évig szünetelő hagyomány újraélesztése. A versenyt rövid áhítattal Szigeti Ferenc, a nyüvedi református egyházközség lelkipásztora nyitotta meg, a 25. zsoltár közös eléneklése után a 96. zsoltár első három versét vette alapigeként, amelyben a zsoltárszerző az Istennek való éneklésre buzdít. Az éneklés olyan eszközzé válik, amely által olyat is kifejezhetünk, amit szóban már nem tudunk elmondani: érzések, hálaadás, bűnbánat kifejezésére is alkalmas – mondta el a lelkipásztor. Közismert mondás, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik, az Istennek való kapcsolatteremtés pedig történhet megújult formában, ahogy arra a zsoltár szövege is felhívja a figyelmet: „Énekeljetek az Úrnak új éneket!”
Az áhítatot Zsiros Anikó igazgatónő beszéde követte, aki a megjelent vendégeket, résztvevőket köszöntötte, elmondva, hogy a versenyt először 2004-ben szervezték meg, a megálmodó Szilágyi Ágnes volt, aki a szombati versenyen a zsűri tagjaként volt jelen. A zsűri további két tagja Lukács Annamária, a 16. számú iskola zenetanára és Szigeti Ferenc lelkipásztor, a Bihari Egyházmegye Lelkészkórusának vezetője voltak. Az igazgatónő külön köszöntötte a résztvevőket is, akik Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Zilahról, Szatmárnémetiből, Nagyenyedről és természetesen Nagyváradról is érkeztek. Nagy Judit zeneszakértő felszólalásában a zsoltárok sokféleségét emelte ki, egyben a reformáció zsoltárfordításait megemlítve, ezek az énekek hozzátartoztak elődeink mindennapjaihoz, hiszen minden élethelyzet imádságai felsejlenek bennük.
A verseny során a résztvevők egy zsoltárt és egy dicséretet, majd pedig egy népdalt adtak elő. A népdalok előadása során hallhattunk kalotaszegi, szilágysági, mezőségi, és moldvai népdalokat is. János Piroska / erdon.ro

Sógor Csaba Nagyenyeden: Másokat is arra biztatunk, hogy vállalják a „keresztszülőséget”
„Ma azért is vagyunk itt, hogy felhívjuk a figyelmet arra: áldozatkész emberekre van szükségünk. Másokat is arra biztatunk, hogy kapcsolódjanak be egy ilyen programba, mert ezzel sokat tehetnek az erdélyi magyar közösségért, a családokért, a tehetséges fiatalokért” – mondta Sógor Csaba Nagyenyeden, ahol tegnap találkoztak a Bethlen Gábor Kollégium Keresztszülő-programjának támogatói. Az EP-képviselő látogatásáról sajtóközlemény számol be.
A Bethlen Gábor Kollégium 2009-ben indította Keresztszülő-programját. A nagyenyedi oktatás évszázados hagyományának szerves részét képezi a nehéz sorsú diákok anyagi támogatása, ezt a célt szolgálja a „keresztszülők” bevonása is. Az adakozó keresztszülők egy általuk kiválasztott bentlakó diák tanulmányi költségeit fedezik. Az anyagi támogatáson túl a program arra is lehetőséget nyújt, hogy a támogatók és a diákok között személyes kapcsolat alakuljon ki – olvasható az dokumentumban.
A kezdeményezés indulása óta a keresztszülők névsorában kiemelt helyen szerepel Sógor Csaba európai parlamenti képviselő. Az RMDSZ EP-képviselőjének két „keresztgyermeke” már sikeresen teljesítette tanulmányait, jelenlegi támogatottjai pedig végzős diákok: a Beszterce-Naszód megyei ikertestvérek negyedik éve érkeztek Nagyenyedre, azért, hogy anyanyelvükön folytathassák tanulmányaikat. Sógor Csaba meghívására Brüsszelbe is eljutottak már, ahol közelebbről megismerhették Európa fővárosát és betekinthettek az erdélyi képviselő európai parlamenti tevékenységébe.
„Egyetlen dolog, ami megmarad az életben, az a tudás. Azt mondják, hogy csak a felét fogjátok majd felhasználni annak, amit az iskolában tanultok, de azért érdemes mindent magatokba szívni, mert sosem tudhatjátok, hogy melyik felét. A tudás az, ami bennünket, a világ minden tájára szétszóródott magyarokat összeköt” – üzente Sógor Csaba a nagyenyedi diákoknak.
Elmondta, szívesen vállalta a keresztszülőséget, hiszen diákként ő maga is megtapasztalta, hogy mekkora jelentősége lehet az ilyenfajta segítségnyújtásnak.
Az RMDSZ EP-képviselője kifejtette: a találkozó részeként felavatott emlékmű is jelzi, hogy Nagyenyed sokszor véráldozattal fizetett azért, hogy magyar maradhasson, ma viszont másfajta áldozatra van szükség: támogatásra és segítségnyújtásra azért, hogy gyermekeink magyarul tanulhassanak.
Szalay-Bobrovniczky Alexandra, Budapest főpolgármester-helyettese hivatalosan is bejelentette, hogy a Budapesti Fővárosi Önkormányzat határozatot fogadott el arról: jövő tanévtől 5 éven át legalább 50 diák tanulmányait támogatja.
Szőcs Ildikó, a Kollégium igazgatója a Keresztszülő-program kapcsán köszönetet mondott és oklevelet nyújtott át a támogatóknak. Úgy fogalmazott: az újrakezdés vakmerő reményével indult ez a program, nagyot álmodtak, de bíztak benne, hogy „lesz élet a hamuból”.
„A keresztszülő program nem csak támogatást, hanem egyfajta kitekintést is jelent a diákok számára. Sok-sok érdekes és szép kapcsolat született az elmúlt évek alatt, amelyek új élményeket hoztak a diákok számára” – magyarázta. Az igazgatónő úgy fogalmazott: az erdélyi magyarság erős végvára a szórvány, amelynek magyar jövője majd ezeken a diákokon is múlik.
A rendezvény részeként a Kollégium udvarán leleplezték és megkoszorúzták a Magyar Mártírok Emlékművét, a karcagi Györfi Sándor szobrászművész alkotását, amelyet Kajtor Márta és Szőcs Gyula szadai építészek állíttattak. Szabadság (Kolozsvár)

Csomakőrösi lustra
Nem fejedelemség korabeli, hanem a kőrösi Csomák és a hozzájuk kapcsolódó családok mai lustrájáról van szó, a lehető legteljesebbről, amely az elmúlt négy esztendő munkájával állt össze, és amelyben benne foglaltatnak a ma élők, a család sokadik ági leszármazottjai is. Szerzője helybeli, a faluhoz kötődő és a családokat jól ismerő Debreczi Pálné Szász Irénke. Mondhatnánk, gyökeret hajtott Csomakőrösön a családkutatás, más szóval genealógia.
Megszületett az ezernyi személyt magában foglaló családtörténeti gyűjtemény. Féltucatnyi példányban sokszorosították, de nem nyomdai módszerrel, hanem a szerző saját keze írásának fotokópiája formájában. Ritkán történik meg, hogy egy asszonyt fertőzzön meg a családkutatás türelmet és kitartást követelő szenvedélye. Debreczi Irénkét felette érdekli szülőfalujának népességfejlődése, de az is, hogy Csomakőröshöz több jeles személyiség kötődik, s származásukat meg akarta örökíteni. Kőrösi Csoma Sándornak nem voltak utódai, de testvéreinek (Julisnak, Krisztinának és Gábornak) igen, s így a Csoma-tulajdonságokat ők vitték tovább. Sajnos, a helybeli Csoma nevet viselők 1910 táján kihaltak, az adatokat tehát menteni kellett a faluhoz szorosan kötődők miatt is. A lustrában benne kellett lennie, bár nem pont itt ringatták bölcsőjét, a Csoma-életregény szerzőjének, Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanárnak és másoknak. Szinte hihetetlen, de itt született a nagy román festő, Nicolae Grigorescu édesanyja, aki csomakőrösi székely-magyar asszony volt!
– 1997-ben egy alkalommal Grigorescu Párizsban élő negyedízigleni leszármazottjai személyesen érdeklődtek itt, Csomakőrösön elődeik után. De nem csak ők kutatták felmenőiket az elmúlt évek alatt. Munkámban segítségemre volt dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, mondhatom, Csoma-kutató, a Csoma-családfa összeállítója, akinek apai felmenője csomakőrösi volt, s kiderült, hogy még atyafiságban is vagyunk. Most igyekszem nyilvántartásba venni az idegenbe szakad csomakőrösi családok ma élő leszármazottait is, s az eredményeket hamarosan egy pótkötetben szeretném megírni – mesélte Debreczi Irénke.
Romantika, mítoszkeltés vagy tévedések özöne?
Sajnos, a megújult Csoma-emlékkiállításon nem kapható a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ez évi, közel 600 oldalas 23. kiadványa, a Gyökereink kötet. Pedig számunkra nagyon fontos, hiszen ebben olvashatjuk dr. Nagy Lajos tanulmányát, amelyben a szerző – kimondottan jóakarattal – közzéteszi azokat a Csomával kapcsolatos írásokban és tanulmányokban megjelent zavaró és sokszor érthetetlen módon nyomdafesték alá került hibákat, amelyeket tizenhárom Csoma-kutató – köztük történészek is – elkövetett az eltelt évek során. A szerzőt arra kértük, foglalja össze olvasóink számára szóban forgó megállapításait. – A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a kutatók nem vagy csak felületesen tanulmányozták a kőrösi anyakönyveket, a tudós életének fehér foltjait fikcióval töltötték ki, megzavarva ezzel az olvasó történeti tudását és érzékét. Duka Tivadar tévedett, amikor Csoma Sándor anyjának nem Gecse Krisztinát, hanem Gocz Ilonát jelölte meg, amit aztán a korabeli irodalom átvett. De Orbán Balázs is tévedett, amikor a keresztelési dátumot felcserélte a születésire. A családból származó Gecse Albert pap figyelt fel erre, és hívta fel az életrajzot író Debreczy Sándor tanár figyelmét, aki a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című könyvében ugyan kijavította ezt, de behozott más képtelenségeket, így például, hogy Sándor tanítója a nála csak egy évvel korábban született Kónya Sámuel volt. De leír ilyen mondatot is: „1799 őszének egyik verőfényes reggelén két ünneplőbe öltözött gyalogos hagyja el Kónya Sámuel búcsúszavai után a kőrösi fonnyadó határt”. Mintha olyan könnyű lenne ünneplőben elsétálni a több száz kilométerre fekvő Enyedre. Persze ezt a gyaloglást leírta már, mint szép legendát Csoma Sándor egykori osztálytársa, Ujvárosy is. A tévedések iskolapéldájaként Szilágyi Ferenc több kiadást megért Így élt Csoma Sándor című könyvének egy mondatát idézzük: „A falu különben picike volt, itt a Kőröscserje-hegy alatt, a Kőröspatak mentén, alig kétszáz lélek lakta. Akkoriban a Kőröspataknak csak az egyik oldalán sorjáztak a házak, s a helység legmagasabb pontján állt a zsindelyes tornyú fehér templom.” (11. old.) E mondatban öt állítás téves: Kőröscserje-hegy nincs, van Cserebérc. Kőröspatak így leírva egy Olt menti, nagy háromszéki falu neve, helyesen Körösi-patak vagy Kőrös pataka írandó. A falu lakossága sem 200 lélek volt. Éppen ekkortájt, az első hivatalos népszámláláson (1784–87) 400 lakost írtak össze (1910-ben 700-at). A patak mindkét oldala már abban az időben is be volt építve. Sok a fantáziálás, más szerzőknél nem találtam ilyen adatokat. Szilágyi szerint Csoma András a bibliába jegyzi be fia születését. Lelkes híve Bernard Le Calloc’h-kal együtt annak a Kádár László felállította elméletnek, hogy az anyakönyvbe beírt Sándor nem azonos a tudóssal, aki később született, csak a katonaság kijátszása miatt írták hamarabb be az anyakönyvbe. Az ugyancsak több kiadást megért Korda Sándor Nagy út című regényes életrajzban annyi a zavart keltő fikció, hogy fel sem tudjuk sorolni. Kőrösi Csoma Sándor olyan nagyot alkotott, hogy nincs szüksége sem legendákra, sem mítoszokra. A tévedések elkerülése végett ajánlanám csak a legújabb kutatási eredmények használatát – fejezte be dr. Nagy Lajos.
Könyvbemutató, emléktábla, új múzeumi tárlat tette emlékezetessé Csomakőrösön a reformáció alkalmával tartott ünnepi istentiszteletet – tájékoztatott tiszteletes Bende Tamás helybeli lelkipásztor. Ez alkalommal Debrecziné bemutatta családtörténeti munkáját, amelynek egy példányával megajándékozta a református egyházközséget. Szintén ő állította össze a faluban született és ott szolgáló lelkészek névsorát, amelyet márvány emléktáblán örökítettek meg a templomban. A Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblák mellett helyezték el a dr. Nagy Lajos által készített Csoma-családfát is.
– Megújult a kőrösi templom régi, 1810-ben készült díszített úrasztala – mutatta a lelkész. – Restaurálását Mihály Ferenc műhelyében végezték, feltárták és restaurálták a régi karzatelőkék egy virágdíszes kazettáját is. Félszáz gyümölcsfát ültettünk a templom és az imaház kertjébe, az imaházban ünnepi közebédre főztek a kalákázó csomakőrösi asszonyaink. Sikerült bekeríteni a temetőt, bejáratához Gelencén készült székely kaput állíttattunk A tőlünk bérelt egyházközségi területen játszóteret épített a városvezetés a helybeli gyerekek számára. Fiataljainkkal Szegedre, a Szilágyságba és Máramarosba szerveztünk kirándulást a nyáron – részletezte Bende Tamás. Ez év tavaszán új kiállítás nyílt a Csoma korára emlékeztető, hagyományos beosztású, középereszes székely házban, amely az orbaiszéki katonarendi család lakáskultúráját mutatja be. A kiállítást a Pro Museum Egyesület égisze alatt rendezte Kinda István és Pozsony Ferenc. Ilyen lehetett az a korabeli (XVIII–XIX. század fordulóján) élettér, amelyet Csoma Sándor gyermekként otthonának nevezett. A kiállítás törzsanyaga a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum helytörténeti és néprajzi gyűjteményéből származik, amelyet a csomakőrösiek adományaikkal gyarapítottak. A tárlat létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta, szakmai és logisztikai segítséget nyújtott Kovászna Megye Tanácsa, az általa fenntartott intézmények és a helybeli református egyházközség. A tárlatról Kinda István néprajzkutató készített filmet, amelyet a nagy reformátorok életével együtt vetített a reformációi istentiszteleten.
Nem könnyű eleget tenni a mindennapok kihívásainak
A városi alárendeltségű település ügyes-bajos dolgait jártuk körül Gyerő József polgármesterrel és Jeszenovics Károly alpolgármesterrel, akik elmondták, hogy bár a fürdőváros övezetében van Csomakőrös, koránt sincs befejezve a település infrastruktúrája. Működik a Goscom szolgáltató rendszerére rákötött csomakőrösi ivóvízhálózat, távlatilag kivinnék a fővezetéket a település központi részétől a távolabb fekvő roma telepig.
Az önkormányzat megújíttatta a csatornarendszer megvalósíthatósági tanulmányát, és a vidékfejlesztési programnál pályáznak e célra. Részben sikerült a település utcahálózatát is rendbe tenni: útgyaluval egyengették, javítottak a vízelvezető sáncok állapotán, a mindennapi apróbb bajok rendezésével Dancs András falugondnokot bízták meg. Dr. Dali Loránd állatorvos a helybeli állattartó gazdák egyesületének egyáltalán nem felhőtlen életéről beszélt, keresik a megoldásokat, amelyek emberi életvitelt biztosíthatnak a mindennapi eledelt megtermelők számára. Bekopogtattunk a csomakőrösi forgácskalap-készítő Ferencz Sándorhoz is. Ez a régi időkből visszatérő mesterség nemcsak a hagyomány megőrzését, hanem anyagi segítséget is jelent a család számára. Eddig csak a szűk környéken mutatkoztak be portékáikkal, de az új esztendőben engedélyt váltanak ki, és ellátogatnak a távolabbi vidékeken rendezett fesztiválokra, kiállításokra, falunapokra és búcsús vásárokra is. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztszülő találkozó és szoboravatás Nagyenyeden
Méltó helyre került a Magyar Mártírok Emlékműve
Alig érkezett vissza a múlt hétvégén Nagyenyedre a Bethlen-kollégium ötven tanulója a torockói Duna-ház Sütő András íróról szóló emlékműsoráról, és iskolájuk máris újabb jelentős esemény színhelye volt. Sorba érkeztek a keresztszülő program támogatói, akik adakozásukkal sok diák anyanyelvi oktatását biztosítják. Az éjszakába nyúló szoborállítás pénteken, november 23-án, majd a másnapi szoboravatás – szombaton, november 24-én –, továbbá a kulturális műsor szintén jelentős mozzanatai voltak a keresztszülő találkozásnak. A gazdag programban helyet kapott kiállítás megnyitó, színielőadás, kórusmű, az egymással való ismerkedésre pedig kiránduláson került sor. Magyarországi vendégek is megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, és reményre adtak okot a megígért ösztöndíj-támogatással.
Késő délután lett pénteken, mire megérkezett Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégiumba a szobor, a Magyar Mártírok Emlékműve: alkotója Győrfi Sándor karcagi szobrász, Munkácsy-díjas érdemes művész, aki később művészként iskolát teremtett a viaszelveszejtéses szoboröntés alkotói módszerével. Ma a mezőtúri „Homo et Natura” képzőművészeti alkotótelep művészeti vezetője. Méltó helyre került az alkotás a kollégium déli szárnya és a Bagolyvár között, nem messze az iskolaalapítók és sorstársainak a szobraitól (Bethlen Gábor, Apafi Mihály és Pápai Páriz Ferenc). A tardosi márványkőből készült obeliszk (emlékoszlop) csúcsán egy „tűzmadár” van, amely a monda szerint képes arra, hogy hamvaiból is feltámadjon. A szobor hátsó oldalán elkorhadt, régi kopjafa-maradványok másolatai vannak. Ez is a régi emlékekre, de a mai emlékezőkre és támogatókra is utal. 2022-ben lesz az iskola 400 éves évfordulója. A többször is újjáépült iskola ma is él, és mindvégig megőrizte erdélyi jellegét, amit többen is hagsúlyoztak. Ezt pedig csak a keresztszülő programmal lehetett igazán fenntartani.
A keresztszülő program legfőbb támogatója a kollégium hűséges barátja, Szőcs Gyula Kálmán orvos és felesége, Kajtor Márta, egyben tőlük származik a szobor elkészítésének és felállításának ötlete, továbbá ők a határon túli szervezők is. A szobor szállítása, helyére igazítása majd rögzítése egy sor érdekes műszaki megoldást igényelt. Több bennlakó diák sokáig nem tért nyugovóra a rendkívüli látvány miatt.
Másnap, szombat délben 12 órakor hullt le a lepel az alkotásról, a Magyar Mártírok Emlékművéről, amelynek felirata így kezdődik: „Akikért harangok nem szóltak! E világban bárhol is éltek, a magyarságukért mártíriumot szenvedettekért”. (…) A sétatéri diákemlékmű jut eszünkbe, ahol a nevek is ott sorakoznak azokról a hős diákokról, akik a Rákóczi szabadságharc idején puszta kézzel támadták meg a pusztító, öldöklő labancokat. Még sok mártírja van a kollégiumnak.
Mindannyiuk emlékét hirdeti az új szobor. Az ünnepséget Turzai Melán magyar szakos aligazgató moderálta. Köszöntések hangzottak el: Szőcs Gyula, Szalay Bobrovniczky Alexandra, Budapest főpolgármester-helyettese, Sógor Csaba Európai Parlamenti képviselő, Szabó Béla Budapest újpesti önkormányzata képviselője, Temerini Ferenc soltvadkerti alpolgármester, Fekete Ilona a Kossuth Lajos nevét viselő soltvadkerti testvériskola volt aligazgatója, Major Etel részéről. Köszönetet mondott az erkölcsi és anyagi támogatásokért Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, majd elismerő okleveleket adott át tizenöt olyan személynek, akik támogatták a keresztszülő programot. Az igazgatónak döntő szerepe volt a találkozó szellemi arculatának a kialakításában. Elhangzott, hogy Budapest Főváros Önkormányzata a következő években ötven ösztöndíjjal támogatja a kollégium diákjait. Újpest önkormányzata eddig is évente két ösztöndíjjal járult hozzá a diákok anyanyelvi tanulásához. A szobor mögött felsorakozott kórust Szabó Zsombor zenetanár vezényelte. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)