Költözködő-tanügyi reformos tanévnyitó Kolozsváron
Elkezdődik a nagyenyedi Bethlen-kollégium felújítása
Kolozsvár három nagy iskolájának – az Apáczai-, a Brassai- és a magyar tagozatot is működtető S. Toduţă Zenelíceum – életébe hoz jelentős változást a 2011–12-es tanév. Az Apáczai-líceumban a délutáni oktatás szűnik meg az idéntől az elemi osztályok és a képzőművészeti tagozatos 5–6. osztályoknak a Karolina téri ferences kolostor udvari épületeibe való költözésével. A brassaisták idéntől egy épülettel odébb, az ókollégiumban tanulnak új lendülettel és új jelszóval (Örökké Brassai!), míg a zeneiskolások a városközponttól távolabb, ám korszerű iskolaépületbe költöztek. Nagyenyeden mozgalmas időszak kezdődik: az idén startolnak a Bethlen-kollégium várhatóan több évig tartó felújításával. Mindezen túl az új oktatási törvény minden tanintézetben gondoskodik arról, hogy érdekes legyen ez a tanév: a szülőknek és önkormányzatoknak hangsúlyosabb szerepet kell vállalniuk az iskolák vezetőtanácsában.
Apáczais tanévkezdés Mézga családdal és tündérkerttel
Vidám csevegés zaja verte fel tegnap az Apáczai-líceum csendjét, majd az ünneplőbe öltözött diákok-szülők rendezetlen sorokban sétáltak át a Farkas utcai templomba. Az ünneplő gyülekezetet Székely Szabolcs segédlelkész fogadta. Dávid imádsága után a népszerű magyar rajzfilmsorozat, a Mézga család közismert mondata zendült fel: „MZ/X, jelentkezz! MZ/X, jelentkezz”. A lelkipásztor a rajzfilmsorozat epizódjainak történéseit így foglalta össze: a kapcsolatfelvételt követte a kívánság elmondása, majd a kívánság érkezése. E szakaszok jellemzik az imát is – zárta a kitérőt a lelkipásztor, hozzátéve: manapság sokan Istent, az imádságot kívánságteljesítő automataként fogják fel. Pedig az imádság nem csak erre való, hiszen az imádságban tudunk mindenkit szeretni. „MZ/X, jelentkezz! Isten jelentkezz!” – kérte végül X, majd azt a kívánságot fogalmazta meg Isten felé, hogy tegye áldásossá a most kezdődő tanévet.
Magó Vivien, Deák Petra és Gregus Fóris Gergő 2. osztályos tanulók szavalatai köszöntötték az új tanévet, majd László Attila alpolgármester üdvözölte a jelenlévőket: „Mi megtettük a magunkét”. Utalt ezzel arra, hogy minden magyar gyermek magyarul tanulhat, és hogy sikerült elérni azt is, hogy ne délután járjanak iskolába. Megköszönte a szülőknek-tanároknak, hogy „gyöngyszemmé nevelték ezt az oktatási intézményt”, és emlékeztetett arra a jelentős lépésre, hogy a tanügyi törvénynek köszönhetően számos döntés átkerül a mi kezünkbe – ehhez kívánt sok sikert, hogy bizonyíthassuk, képesek vagyunk jó döntéseket hozni.
Vörös Alpár igazgató a szokásosnál is meghatottabban vette át a szót, hogy a vakációs események rövid számbavétele után bejelentse: 20 éves álom vált valóra, hiszen a ferences rendnek köszönhetően végre megoldódott a tantermek kérdése, és ezzel megszűnik a délutáni tanítás problémája. Az igazgató által „tündérkertnek” nevezett, egykor a zeneiskolának otthont adó ingatlanba az elemisták és a képzőművészeti tagozatos 5–6. osztályosok költöztek, ez a változás felszabadultabbá teszi az iskolai órarendet. Ugyanakkor kifejtette: az új tanévben a rend és a fegyelem erősítése a cél, hiszen így érhetők el minél jobb eredmények. Azt is elmondta: folytatják a tematikus napok sorozatát, majd figyelmeztetett: tanszercsomag-gyűjtést szerveznek a Dorkas Aid szervezettel közösen az iskola rászoruló diákjai számára.
A tanévnyitó osztályfőnöki órákkal zárult az iskola épületében, előbb azonban az elsősöket a nagyobb elemisták fogadták, még a „régi” épületben: a legkisebbek virágkapu alatt tértek be az alma mater falai közé. (B. B.)
Erkölcsre és tudásra helyeznek hangsúlyt a Báthoryban
Minden tanévnyitó az újdonság erejével hat, és egymást ki nem záró kettősségeket hordoz: elkezdeni és folytatni, meglátni és viszontlátni jellemzi egyaránt az iskolai év első napját, amelynek ünnepélyességét elsősorban az elsős kisdiákok fogadtatása adja meg. A Báthory István Elméleti Líceum nagyépületének udvarára idén is „virágkapun” át mentek be a legkisebbek, a nap főszereplői, akiket a felújított és hangulatosan díszített osztálytermekben vártak a könyvek és egyéb tanszerek.
A tanévnyitó közös imával kezdődött. Kovács Sándor főesperes az évkezdés mottójának a következő mondatot szánta: „Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek./ Hogyha Isten úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.” Emellett több értékes és szép gondolattal, tanáccsal látta el a diákokat: légy független, gondolkodó létező; ne légy haragvó, légy önzetlen, élj tisztán és igazul, teremts rendet önmagadban és a világban.
Egy közös érdek, a tanév kezdete, több mint ezer embert hozott össze az iskola udvarára – mondta Timár Ágnes igazgató, aki ünnepi beszédében arról is szólt, hogy a tanüggyel még soha nem foglalkoztak annyit, mint idén, és ennek az érdeklődésnek a kiváltó oka elsősorban az érettségi eredmény volt, amelyek alapján ízekre szedték az oktatást. Az igazgató kiemelte, hogy a Báthory-líceumnak előnyére szolgált az érettségi körüli botrány, hiszen igazolta az intézmény által vallott értékeket, miszerint a tudás érték, amelynek haszna később mutatkozik meg. Példa erre, hogy a líceum az érettségin 98 százalékos sikeraránnyal büszkélkedhet, a megye első tíz iskolája közé sorolható, és első a magyar iskolák között. Az új tanév a változások tekintetében is sok újdonságot hoz, de az igazgató megnyugtatott: ezek jobbára adminisztratívak lesznek, a tanszemélyzet munkájának célját és érdekét továbbra is a diákok jelentik, a hangsúlyt ezentúl is az erkölcs és a tudás megszilárdítására helyezik.
Király András tanügyi tanácsos, az oktatási tárca államtitkára beszédét előbb románul olvasta fel Borsos László államtitkár-tanácsos, majd magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket. Kiemelte az RMDSZ szerepét a tanügyben elért változtatások tekintetétben, és dicsérően szólt arról, hogy az idei érettségi eredmények átlagán a magyar oktatás 20 százalékkal emelkedett felül. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes Emil Boc kormányfő üzenetét tolmácsolta, amelyet arra a mondásra épített, miszerint a tudás kincs, és erre alapozva kell felnőniük a következő generációknak is. Péter Tünde figyelmeztetett, új kihívásoknak kell megfelelni, tovább kell lépni és gyarapítani kell gyermekeink tudását. Szerinte a Báthory-líceum biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a diákok az elkövetkezőkben is megkülönböztethessék a jót a rossztól, az értékest az értéktelentől, majd külön köszöntötte az elsősöket, nyolcadik, kilencedik és tizenkettedik osztályt kezdőket. László Attila alpolgármester arra biztatta a diákokat, ne féljenek a megmérettetéstől, sorsuk irányításától, ennek példáját vegyék át elődeiktől, szüleiktől. (Ú. I.)
Jelszó született a Brassaiban
Nem szokványos helyen és körülmények között nyitotta meg a tanévet a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum. Mint ismeretes, az intézmény a nyáron költözött „egy házzal odébb”, az egykori egészségügyi iskola, az ókollégium épületébe. Így a tanévnyitót is eredeti helyszínen, a Béke téri Diákművelődési Házban tartották meg.
Telt ház előtt Vajnár János Zsolt történelemtanár üdvözölte az egybegyűlteket, köztük a kolozsvári polgármesteri hivatal képviselőjét, Szabó Tamást, továbbá az iskola igazgatóját, Kósa Máriát és igazgatóhelyettesét, Iszlai Enikőt. „Örökké Brassai!” mondattal váltak meg az iskolától a ballagáskor, ez pedig mára jelszóvá vált. „Örömmel »jelentjük«, hogy sikerült iskolánk új épületbe való költöztetése, s közös feladatunk marad őrizni Brassai professzor szellemét” – mondta a ceremóniamester.
Kósa Mária a beszédében szintén kitért az újdonságra. „A szatmárnémeti Kölcsey Főgimnázium és a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium után iskolánk is költözni kényszerült ugyanazon okokból. Nem a mi hibánkból és nem a mi akaratunkból” – mondotta az igazgató. „Az az iskola, amely a kommunizmus legsötétebb éveiben is anyanyelvünk és magyarságtudatunk ápolásának egyik legfontosabb erdélyi központja volt, az új tanévre 42 tanárjával és mintegy 500 diákjával távozni kényszerült az évtizedeken át megszokott épületből.” Kozma Béla szavaival élve: „Egy iskola sohasem holt anyag […] A skóla mi vagyunk, te, én, ő – mi valamennyien. Bennem és benned, általam és általad élő. Bennünk. Sőt, a mögöttünk jövőkben. Diákjainkban.” Kósa Mária szokás szerint külön köszöntötte azokat a diákokat, akiknek még különlegesebb az évkezdés: az óvodától búcsúzó elsősöket, az tanítók védőszárnyai alól kinövő ötödikeseket, és a már saját döntéseiket követő kilencedikeseket. „A Brassai erejét nem a falak adják, hanem szellemisége, tanárai és diákjai teljesítménye. S erre nagyon vigyázunk ezután is. Akárki ellenében” – zárta beszédét az igazgató.
Az ünnepi műsorban a hetedikes Balogh Mónika mondott verset; tanításról, tanulásról szóló gondolatokat osztott meg Ecsedy-Baumann Brigitta, Bagaméri Noémi és Nagy Tamás; Szallós-Kis Csaba Janikovszky-szöveget olvasott fel; Kis Szabolcs a Betűország kincsei, az elsős Szallós-Kis Flóra pedig az Utolérem a bátyámat című költeményt szavalta el – kiválóan.
A Vajnár Emese tanító néni irányításával színpadra felvonuló elsősök megkapták az igazgatóktól a brassais nyakkendőt, majd zárásként a hatodikos Szabó Norbert a Legyen öröm a tanulás című verset mondta el. Örökké Brassai – jelszó született, Vajnár János Zsolt ezzel fejezte be az ünnepélyt, amely után a tanulók átvonultak az iskola épületébe. (P. J. A.)
Kezdődik a Bethlen-kollégium felújítása
Sok változást hoz az új tanév a nagyenyedi Bethlen-kollégium életébe is: a reform értelmében novembertől megújul a vezetőtanács, a líceumi tagozaton nevelési órákat iktatnak be, ugyanakkor beindulnak a kollégium felújítási munkálatai. Az újdonságokról Szőcs Ildikó igazgatót kérdeztük.
– Még nincs meg a kivitelező, de valószínűleg a déli szárnnyal kezdjük majd a munkálatokat, ahol az internátus is van, amit átcsoportosítunk a Bagolyvárba. Az a cél, hogy a 3–4 évig elhúzódó munkálatok alatt is megmaradjon a délelőtti oktatás – tájékoztatott az igazgató, aki reméli, hogy az iskola épülete teljesen átalakul, és sokkal jobban fogja szolgálni a közösség igényeit.
Az iskola vezetőtanácsának módosulásával kapcsolatosan Szőcs Ildikó úgy véli, szemléletbeli változásra is szükség lesz: – Jó partnert kell választani majd, aki az iskola érdekében dolgozik. Azok a szülők, akik vezetőtanácsi tagok lesznek, végre „belülről” látják majd az iskola életét, gondjait és talán jobban mozgósíthatják a szülőközösséget a cselekvésre. Ők nemcsak akkor fognak feljönni, ha díjazzák a gyermeket, vagy történetesen csínytevést követett el – mondta az igazgató.
A Vártemplomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött hétfőn a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanévnyitója. Szilágy Róbert informatikatanár gitárosai az alkalomra választott zenét játszottak. Krecsák Albert alpolgármester szerint az iskolán és a szülőkőn múlik az iskola sorsa, a tanácstagok biztosan együtt fognak működni. „Építő típusú” emberek kellenek – mondta. Turzai Melán igazgatóhelyettes bejelentette: új nevelési aligazgató került az iskola élére Turzai Ildikó matematika szakos tanár személyében. Krecsák Albert alpolgármester köszöntötte az ifjúságot, megemlítve, hogy a kollégium a megújulás útján halad. Szabó Hajnal tanfelügyelő a szülők figyelmét hívta fel arra, hogy a magyar iskolákat alkalmanként mi magunk szüntetjük meg, nem mások. Fogni kell a gyermekek kezét, miután a neki megfelelő iskolába íratták. Manea Florin a rendőrség részéről hívta fel a figyelmet a balesetmegelőzés szükségességére. Varga Magdolna és Zudor Mezei Mátyás 4. osztályos tanulók köszöntötték a 22 első osztályost, akik virágot és ajándékot kaptak.
A kollégium 22 első osztályossal, két ötödik osztállyal (18–18 tanuló) és három kilencedikkel (89 tanuló: matematika-informatika, tanító-óvóképző és turisztika-közélelmezés) indul az idén. Nőtt a bentlakók (123) és az ösztöndíjasok száma (csaknem 60). (Bakó Botond)
Összetartó kis közösség a Ghibu-líceumban
A Donát negyedi O. Ghibu Elméleti Líceum tanévnyitó ünnepségén Irsai Mónika aligazgató köszöntötte magyarul a tanulókat és azok szüleit, illetve a tanárkollégákat.
– Megkérdezhetitek, miért érdemes ebbe az iskolába járni? Bárki választ adhat erre: kis közösségünk az összetartáson, együttműködésen, barátságon, közös célokon, vágyakon alapszik. Tanárok, tanítók, szülők azért fogtak össze, hogy jobbá, szebbé, élménytelivé tegyék iskolai éveiteket, családias légkört teremtsenek. Olyan élmények várnak itt rátok, melyek ide, a Donát negyedi iskolához kötnek titeket hosszú évekig. A tietek is ez az iskola, hiszen ti hozzátok magatokkal a sok új ötletet, a lendületet, a vidámságot, a segítőkészséget, ti teremtitek meg azt a diákközösséget, melyre nagyon büszkék vagyunk – magyarázta az aligazgató, majd úgy vélekedett: a közösen kitűzött és megvalósított cél mindig azt bizonyítja, hogy tartozunk valahova és közösséget ápolunk. Irsai ugyanakkor arra kérte a szülőket, hogy kapcsolódjanak be ők is az iskola életébe.
Goga-évnyitó: először és utoljára
Vannak, akik először, és vannak, akik utoljára vesznek részt a Monostor negyedi O. Goga Iskola évnyitóján. Újak az elsősök, akik viráglabirintuson keresztülhaladva érkeznek. Elengedik édesanyjuk kezét, de máris ott egy másik kéz, amely nem hagyja őket magukra: az osztálytársé – jövendőbeli padtársé, vagy baráté, ki tudja... Közös sors vár rájuk: ugyanazok a követelmények, ugyanaz a felkészítő program, ugyanaz a gondoskodás. Nekik szól bátorításként a legtöbb üdvözlet meg a két, társaik által elszavalt vers. Ők azok, akik talán a legnagyobb ámulattal hallgatják az Ábrahám Gizella tanítónő volt osztályának furulya- és gitárelőadását.
Utolsó évnyitójukra jöttek el ide a nyolcadikosok. Büszkén néznek körül: lám, most ők a legnagyobbak. Egyféleképpen jó, mert minden korban íratlan jogokat jelentett végzős diáknak lenni. Másrészt rossz is, mert ahogy a többgyermekes családban az elsőszülöttet terheli a legnagyobb felelősség, ők is érzik: figyelniük kell a kisebbekre, példát mutatni és eredményeikkel növelni iskolájuk hírnevét. Mindez pedig önfegyelmet és nem kevés munkát követel.
Ha szétnézünk az iskola udvarán, mindenfelé mosolygó arcok, kíváncsi szemek, sok-sok virág, fényképező szülők, ünneplő tömeg. Körülnézni mindenki tud. De előre nézni? Igazából csak azok képesek előre nézni, akik hajlandók visszafelé is pillantani.
Eszembe jut egy nem is olyan régi évzáró, amelyre eljött egy volt tanítványunk is. Végignézte az ünnepélyt, majd odajött a tanárokhoz. Nem szólt semmit, csak sírva borult a nyakunkba. Szavaknál többet mondott ez a gesztus. Iskolánk eszerint nemcsak tudást adott át, hanem sok-sok szeretetet is, amit nem lehet elfelejteni.
Kívánom, hogy a most kezdő, a most végző évfolyamok és köztük a többiek tudják bizalommal fogadni tanítóik, tanáraik odaadását, hiszen minden igyekezet értük van. Közös célunk, hogy kiteljesedjenek egyéniségként, megszerezzék a tudás biztonságát, és hagyják magukban nagyra nőni az Embert. (Korom Mária tanár)
47. tanévnyitó a Titulescu-iskolában
Immár 47. alkalommal szólította iskolába régi és új növendékeit a Nicolae Titulescu (volt 1-es számú) Általános Iskola a Györgyfalvi negyedben.
A késő nyári vagy inkább kora őszi napsütésben zsibongó tömeg: gyerekek, szülők, nagyszülők, gyülekeztek az iskola udvarán, amely tárt kapukkal, dallamos zenével hívogatta őket. Az ünnepség a szokásos rendben, bensőséges hangulatban zajlott. A négyszögbe rendeződött résztvevők valósággal körülölelték az elsősöket (két román és egy magyar tannyelvű osztály indult az idén), akik a tanító nénik vigyázó tekintete és biztató mosolya védelmében izgatottan várták a nagy pillanatot: az első csengőszót.
Az egyházi áldás meghallgatása után az intézmény igazgatója, Kőmíves Şoimiţa közvetlen hangon üdvözölte az iskola legfiatalabbjait, majd ismertette azokat az új kihívásokat, amelyek az idei tanévben várnak a tanulókra, tanárokra, szülőkre egyaránt. Köszöntését azzal a szép einsteini gondolattal zárta, miszerint a tanulás lényege a megismerés öröme.
Balog György aligazgató örömmel jelentette be, hogy az iskola magyar tagozatának megerősődését az is jelzi, hogy a most induló első osztályba 25 gyerek iratkozott be. Megköszönte a szülőknek és a helyi közösségnek az iskolának és a tagozatnak nyújtott állandó támogatást, felkérte őket a további együttműködésre. Az ünnepség az elsősök román és magyar nyelvű szavalataival zárult, majd a legifjabb iskolások a nagyobbak virághídja alatt zenei kísérettel léphettek be életük első iskolájába.
Zenelíceum a kolostori cellából a köszörűig
Az új épületre és az ebből adódó új helyzetekre való tekintettel a szokottnál ünnepélyesebb keretek között, de stílusosan dobszóval-cintányérral nyitották meg a tanévet a S. Toduţă Zenelíceumban. Délelőtt 10 órakor tanulók (kis- és nagydiákok román és magyar tagozatról egyaránt), szülők és pedagógusok sokasága töltötte be az egykori Unirea iskola udvarát, és hallgatta meg elsőként Adrian Mureşan ortodox pap rövid áldását és imádságát, majd Marinela Marc főtanfelügyelő-helyettes tolmácsolta a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség üdvözletét, kifejtve: öröm számukra, hogy annyi év izgalma után végre megoldás született, és a zenelíceum beköltözhetett saját épületébe, ahol immár el lehet kezdeni építeni a jövőt.
– Meglehet, eleinte talán kicsit kényelmetlen lesz az épület, büszkének kell lenni azonban a megye legmodernebb iskolájára. Kívánjuk, hogy a legkisebbek is érjék el, sőt haladják is meg az erre a tanintézményre jellemző színvonalat – fejtette ki a tanfelügyelő, aki ezt követően Emil Boc kormányfő üzenetét is felolvasta. A miniszterelnök tanévnyitó üdvözletében elismeréssel említette az új tanügyi reformot és a román oktatásban elkezdődött mentalitásváltást, kifejtve ugyanakkor, hogy a diákok életében az iskola és a tanulás prioritást kell hogy jelentsen az egyéb, életkorukra jellemző elfoglaltságok sorában.
Az új iskolát Sorin Apostu polgármester is köszöntötte, üzenetét Laura Marginean tolmácsolta az ünneplőknek. Az elöljáró örömét fejezte ki, hogy sikerült a lehető legjobb körülményeket megteremteni a zeneiskolások számára, és kiemelte a szülői felelősség és modellnyújtás fontosságát is. Frappáns és ihletett rövid szónoklatot tartott Adrian Pop, a Gh. Dima Zeneakadémia rektora, aki a zene templomának tartópilléreit, a diákokat köszöntötte immár saját hajlékukban, arra intve őket, örvendjenek továbbra is a muzsikának. Adrian Brănescu ifjúsági és sportminiszter üdvözletét Beniamin Chira művészetekért felelős tanfelügyelő olvasta fel, gratulálva az iskola és a város vezetőinek a megvalósításhoz. A miniszter kifejtette: türelmetlenül várja az első koncertet az új épületben.
Vasile Sandean-Ovadiuc igazgató arra biztatta a szülőket, tekintsék egyfajta nyílt napnak az évnyitót, járják be az új épületet. Ugyanakkor az intézményvezető köszönetét fejezte ki a tanári és tanítói karnak és a személyzetnek a költözés lebonyolításában nyújtott segítségükért. Csatlakozott az elismeréshez Kállay-Miklós Tünde aligazgató, aki magyarul is szólt az ünneplőkhöz, kiemelve: az ember szentesíti meg a helyet. – Hatvan évvel ezelőtt a ferences atyák elkobzott celláiban kezdődött a zeneoktatás Kolozsváron, a zene miatt azonban a cellák megbocsátottak. Most feltevődhet a kérdés: mit keres a hegedű a köszörű helyén? A zene rövid idő alatt megszenteli majd ezt a helyet is – biztosított mindenkit az aligazgató, külön köszöntve az elsősöket, a végzősöket, a szülőket és a pedagógusokat. (S. B. Á.)
Virágkoszorús iskolaünnep az unitárius kollégiumban
Solymosi Zsolt aligazgató áhítatával vette kezdetét tegnap reggel a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanévnyitó ünnepsége a belvárosi unitárius templomban. Máté evangéliumának felidézett sorai a tágas kapu és széles út, illetve szoros kapu és keskeny út lehetőségeire világítottak rá.
Popa Márta iskolaigazgató elmondta: a természet elcsendesedése ilyenkor mindenkit emlékeztet arra, hogy a forró nyár után következik a gyümölcshozó ősz. Kifejtette: ez a tanév különösen jelentős, hiszen 110 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit az imponzás unitárius kollégium. – Sok-sok élet odaadó munkájára emlékezünk ezen a jelentős évfordulón, olyan szeretettel és gondoskodással fogunk az épületre vigyázni, mint amilyen szeretettel őseink átadták – tette hozzá. Az iskolaigazgató szerint a 2011–2012-es tanévben újdonságnak számít, hogy fokozatosan bevezetik az új tanügyi törvény előírásait, délután nyelvvizsgára való előkészítőt szerveznek diákoknak, és az eddiginél is fokozottabb figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a tanévnyitó alkalmával azt kívánta diákoknak, tanároknak, szülőknek egyaránt, hogy mindig hallják azt az isteni hangot, amely rendet és harmóniát teremt bennük. – Szülőknek, pedagógusoknak, egyházi alkalmazottaknak azon kell dolgoznunk, hogy szeretetre neveljük diákjainkat, hogy azt tudják végezni, amit igazán szeretnek – hangsúlyozta a püspök.
Czire Szabolcs, a szülői bizottság elnöke kiemelte: az iskoláknak nem versengeniük kell egymással, hanem azt az érték- és irányvesztettséget, bizonytalanságot kell leküzdeniük, amit gyermekeik szemében látnak. – Az iskola feladata, hogy rávilágítson gyerekeink értékeire, önbizalmat adjon – hangsúlyozta.
A tanévnyitó ünnepi hangulatát fokozták Gorzó Boglárka ajándékdalai, Kiss-Kalló Ákos és Lukács Bíborka versei. Az évnyitó a virágkoszorúk, tájékoztató mappák átadásával zárult: az elsősök fejére a végzős diákok helyeztek virágokat a befogadás szimbólumaként, az ötödikesek iskolájukról szóló, míg a kilencedikesek a kollégium belső életének rendszabályát tartalmazó mappát vehettek át a nagyobbaktól. (dézsi) Szabadság (Kolozsvár)

Zsil-völgyi magyar kulturális napok
Hétvégén Lupény megerősítette pozícióját, mint a Zsil völgye magyar fővárosa. Jóllehet a közeli Petrozsényban több magyar él, Lupényban sokkal jelentősebb magyar élet zajlik, jóval több a magyar rendezvény. Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök és csapata ügyesen összefogja a helyi közösséget, sőt, a lupényiak rendezvényei a bányavidék többi településének magyarságát is megmozgatják, szemben a passzív Petrozsénnyal.
Hétvégén sem volt különb a helyzet, a Zsil-völgyi magyar kulturális napok Lupényban zajlottak, melyen a helyieken kívül a környező települések magyarsága is részt vett.
A gazdag rendezvénysorozat Balázs Csaba fotókiállításával kezdődött pénteken, melyen a helyi fiatalember a bányavidéken és külföldön készített arcképeit tekinthették meg a szakszervezeti klubban. Este a lupényi és a bányavidék többi városából érkezett magyarság nagyszerűen szórakozott a szüreti bálon.
A rendezvénysorozat fénypontja mégis a szombati nap volt, amikor a bányavidék magyarsága bemutatkozott Erdélynek. Pontosabban a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredáról, Brassóból és Nagyenyedről érkezett vendégeknek. A Szabó Csaba kolozsvári újságíró által indított szórványtengelyek mozgalom 21. szórványkonferenciájára ugyanis a lupényi szakszervezetek házának dísztermében került sor. A magyarok által „bőven és hangosan meglakott” bányászrégió megmaradt magyarságának problémáit térképezték fel demográfiai, oktatási, kulturális és gazdasági szempontból, illetve tapasztalatot cseréltek a többi dél-erdélyi szórványvidékkel.
Magyarok a Zsil völgyében
A hatvanas-hetvenes években a vulkáni és lupényi iskolákban még 4 párhuzamos magyar osztály volt, manapság viszont az elemi oktatás összevont osztályokkal működik, pedig 2007-től a vulkáni diákok Lupényban tanulnak, ismertette a szomorú helyzetet Kasza Mária, a lupényi iskola igazgatója. Így sikerült csak megmenteni az általános szintet, külön-külön mindkét helyen veszélybe került volna, mondta Illés Katalin, a vulkáni iskola aligazgatója. Petrozsényban sokkal jobb a helyzet, de az Böjte Csaba atya Szent Ferenc Alapítványának köszönhető.
A bányavidéken folyamatosan csökken a magyarság száma, a gyülekezetek kiöregednek, szemléltették a helyzetet Gáll Sándor református és Marthy Attila római katolikus lelkészek.
A bányavidékiek igen visszafogottan fogadták a kolozsvári Szabó Csaba és a marosvásárhelyi Ötvös József református lelkész-egyházi újságíró derűlátó kilátásait az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről. Szerintük megszűnt a magyarság demográfiai hullámvölgye, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán ugyanis a fiatal értelmiségi magyar családokban erősen elterjedt az utóbbi években a harmadik, sőt, negyedik gyermek vállalása, Marosvásárhelyen több a keresztelő, mint a temetés, legalábbis Ötvös József szerint.
Bárcsak hasonló tendencia uralkodna a bányavidéki magyarságnál is! Jelenleg a legfontosabb kihívás a közeledő népszámlálás, melyen minden magyarnask fel kell vállalnia magyarságát, hiszen a mostani számoktól függ a magyar oktatás, anyagi támogatása, társadalmi súlya országos szinten, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke. Aki szerint az agyonhangoztatott templom és iskola mellet az érdekképviselet a magyarság harmadik tartópillére, hiszen ez karolja fel döntéshozói szinten előbbiek ügyét.
A Zsil-völgy magyarságának helyzete elválaszthatatlan a bányavidék gazdasági helyzetétől. A szocializmus éveiben, a kőszénbányászat fellendülése idején, a magyarság száma gyorsan növekedett, a „fekete arany” hanyatlása a magyarság hanyatlását is eredményezte. Éppen ezért fontos a gazdasági alap, melynek fejlesztési elképzeléseit Dézsi Attila mutatta be az egybegyűlteknek. Lupényi származásúként Hunyad megye prefektusa komoly lépéseket tett a bányavidék kormányszintű felkarolása érdekében.
„Noha kevesen vagyunk, s számunk csökken, a Zsil-völgyi magyarság mindig is értékes embereket adott”, hangsúlyozta Benedekfi Dávid főszervező. A széles körben elismert, románok által is nagyra tartott prefektus a legjobb példa erre.
Éppen ezért zavaró, hogy sokan a Zsil völgyét csak a bányászjárásokkal társítják, az ottani magyar életről, magyar kultúráról tudomást sem vesznek, hangsúlyozta lokálpatrióta pátosszal Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő. A bányavidéki magyarságnak és oktatásának nem anyagi támogatásra van szüksége, azt saját erőből képesek megoldani, hanem segítség kell, hangsúlyozta Benedekfi Dávid a vendégek meglepetésére, kiknek mindenütt az anyagi gondokat említették szórványjárásuk során. Együtt magyarul
Miután Krizbai Jenő és Kocsis Attila igazgatók bemutatták a nagyenyedi, illetve dévai iskolákat, s a vendégek bemutatták könyveiket, szórakoztató program következett. A római katolikus közösségi házban töltött káposzta versenyt szerveztek, melyen 9 helyi konyhaművész mérte meg tudását. A nyertesek díjat kaptak, egy-egy fakanalat, a nyertes természetesen a legnagyobbat. Ezután az egybegyűltek is megkóstolták a finomságokat.
Vasárnap az Erdély különböző tájairól érkezett vendégeknek a Zsil völgye érdekességeit és természeti szépségeit mutatták be, majd a parányi urikányi magyar közösséghez látogattak. Délután a lupényi református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor, majd az idősek napját ünnepelték süteményekkel, teával és kávéval.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Ötéves a kastélyfesztivál
Dél-erdélyi reneszánsz
Ötödik alkalommal szervezte meg idén a Reneszánsz kastélyfesztivált a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság. 
A közel egyhetes, Fehér, Hunyad és Szeben megyéket felölelő program ezúttal is bő választékot nyújtott korabeli muzsikából, táncból, játékból és persze nem maradt el a hagyományos lakoma sem.
A Codex nyitott Nagyenyeden
Nyitó helyszínként, a nagyenyedi református vártemplom szolgált, ahol a csíkszeredai Codex régizene-együttes muzsikája indította a fesztivált. A Kájoni kodexből és Szentgyörgyi kéziratból felcsendülő, élettel telt középkori dallamok pillanatok alatt betöltötték a sok keserűséget, fájdalmat látott öreg templomot és a lelkes közönség szívét. Az öröm, lelkesedés igencsak elfért az ősi falak között, hiszen XIV. században épült templom, s vele együtt Nagyenyed városa számtalanszor elpusztult, de mindig sikerült újraépülnie. – Ezért találkozik oly sok építészeti stílus az újabb restaurálásra váró nagyenyedi vártemplomban – magyarázta templomismertető előadásában Pópa Tibor, nagyenyedi református lelkipásztor, kiemelve a műemléktemplom egyház- és kultúrtörténeti jelentőségét, hiszen itt választják meg Dávid Ferencet, Erdély első református püspökévé, számos országgyűlés és zsinat helyszíne a templom, néhány évig az Erdélyi egyházkerület püspöki székhelye is. Ide tér haza és sajnos itt ítélik el, kergetik halálba a nyomdász és bibliafordító Misztótfalusi Kis Miklóst, itt nevelkedik és szolgál évszázadokkal később Makkai Sándor és még hosszan sorolhatók a vártemplomhoz kötődő történelmi személyiségek, események sora.
Ifjúsági régizene-találkozó
Nem maradt el a tömör helytörténeti előadás a fesztivál következő helyszínén, Marosillyén sem. Itt, a Bethlen Gábor szülőházaként számon tartott Veresbástyában Kónya Mária, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történelemtanára mesélt a nagy fejedelem Hunyad és Fehér megyei kötődéséről, nevelés-politikájáról és arról a gazdag szellemi örökségről, amely ma is belengi a kollégiumot.
Kónya Mária tanárnő azonban nem egymagában érkezett a fejedelem szülőházába. Az utóbbi évben szépen gyarapodott Collegium Gabrielense együttes 22 táncosa is hamarosan színpadra lépett. Korabeli táncaik bemutatását pedig egy másik, szintén ifjakból álló, régizene-együttes, a baróti Gyöngyharmat előadása előzte meg. Közben egy rögtönzött bemutatóra is sor került, a baróti ifjú zenészek muzsikájára, a dévai Renaissance együttes gyermektáncosai járták a középkor francia táncait. – E három, vastapsot elnyerő előadás, a fesztivál keretében megrendezett, Ifjúsági régizene-találkozó keretében jöhetett létre – magyarázták a szervezők. – Az elmúlt évek során ugyanis több helyszínen találkoztunk olyan fiatalokkal, akik nagy örömmel zenélték, táncolták a középkori dallamokat, táncokat, s úgy gondoltuk, hogy fontos lenne számukra találkozni, megismerkedni egymással. Ezért, hagyományteremtő szándékkal rendeztük meg itt Marosillyén az ifjúsági régizene-találkozót, melyen ezúttal baróti, nagyenyedi és dévai diákok ismerkedhettek egymással.
A fiatalok fellépését idén is hálaadó istentisztelet előzte meg, melyen Marton József, brádi plébános, a XVI. században élt Szalkai László, esztergomi érseket idézve, biztatta szívből való muzsikálásra a fiatalokat, olyanra, amely megnyitja, és Isten felé irányítja a hallgatóság lelkét is.
Magyar ízek reneszánsza
Nem maradt el persze a hagyományos marosillyei lakoma sem. Sőt, a szervezők idén „Magyar ízek reneszánsza” címen civilszervezeteket és kisközösséget kértek fel a magyaros étkek elkészítésére. Így a szokásos egy helyett, idén öt üstben rotyogtak a finomságok: babgulyás, pörkölt, halászlé. A főzőcskézésben részt vállaló Szent Ferenc Alapítvány, END családos mozgalom, 55. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat, Segesvári Miklós Pál Egylet és a dévai Renaissance Együttes jóvoltából bőségesen jóllakott a népes vendégsereg.
Ezután következhetett a játék. Hamarosan előkerültek az íjak, gólyalábak, de a komplex stratégiai játékokhoz szokott gyermektársaság legnagyobb örömét a tojástörő és almaevő versenyben lelte.
Fedelta d’amore és Come again!
A fesztivál következő állomásán, a dévai Bethlen-kastély (Magna Curia) előtt, a kolozsvári Passeggio együttes és a budapesti Musica Profana szórakoztatta nagy sikerrel a lelkes közönséget. – Ez az a helyszíne a fesztiválnak, ahol évről évre egyre népesebb a román közönségünk is és ilyenkor nagyszerű alkalom kínálkozik a Bethlen-kastély történetének ismertetésére. Idén dr. Gherghina Boda muzeológust kértük fel a történelmi előadásra, melyben Geszthi Ferenc, Széchy Mária, Bethlen Gábor, a Daniel család mind helyet kapott – nyugtázták a szervezők.
A kolozsvári Passeggio együttes egy páros táncokat bemutató szerelmi történettel indította az estét, Juhász Csilla koreográfiájában.
A budapesti Musica Profana zenészei Come again! címen Közép-Európa XVII–XVIII. századi muzsikáját szólaltatták meg csemballón, furulyán, térdhegedűn.
A térre lopakodó esti félhomály ideális hangulatot teremtett, a szintén Juhász Csilla által koreografált fáklyás középkori táncmulatsághoz, amelyben még egy kis kocsmai verekedés is helyet kapott a népes közönség nagy derültségére.
Nagyszeben, az újabb dél-erdélyi állomás
A fesztivál, Nagyszebenben, a főtéri Habitus galériában zárult, a dévai Renaissance együttes, Bethlen Gábor udvarában című történelmi táncjátékával. Az épített örökségünk népszerűsítését, a dél-erdélyi művelődési élet felpezsdítését felvállaló Dél-Erdélyért Kulturális Társaság képviselői örömmel nyugtázták, hogy a sok éves Hunyad megyei tevékenység, a gazdagon gyümölcsöző Fehér megyei kapcsolat mellett idén a szebeni közösséggel is sikerült jó együttműködést kialakítani. A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda képviselői lelkesen segítették a fesztivál helyi rendezvényét. Balázs Enikő, történelem tanárnő érdekfeszítő helytörténeti előadással gazdagította az estét, mely egyben a fesztivál záró mozzanata volt. Ez alkalommal mondtak köszönetet a szervezők mindazoknak, akik idén is támogatták a rendezvény létrejöttét, elsősorban a Bethlen Gábor Alapnak, Kovászna Megye Tanácsának és a Kún Kocsárd Egyesületnek valamint a Communitas Alapítványnak és mindazoknak a helyi kisközösségeknek, civilszervezeteknek illetve magánszemélyeknek, akik évről évre egyre lelkesebben kapcsolódnak be az értékőrző és -gyarapító munkába. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Cserkészek dalversenye
Nyolcadik alkalommal szervezték meg Marosszentgyörgyön a Dalos Pacsirta nevet viselő Országos Cserkész Dalversenyt. A rendezvény október 7. és 9. között zajlott, a házigazda szerepét pedig a Romániai Magyar Cserkészszövetséghez tartozó gróf Petki Dávid cserkészcsapata töltötte be.
Szombat délelött két kategóriában, kiscserkész és cserkész korosztály szerint versenyeztek a résztvevők. Érkeztek cserkészek Régenről, Enyedről, Lapádról, Tordáról, Kolozsvárról és Marosszentgyörgyről, akik népdal vagy ifjúsági vallásos ének előadásával készültek. Őket értékelték a zsűri tagjai, a lapádi, enyedi és tordai csapat vezetői. A délután folyamán sor került az idei verseny tájegységének, a Kis-Küküllő menti népdalok, népi hagyományok ismertestésére, Borbándi András református lelkész bemutatója népdaltanulással volt egybekötve.
A hétvégén, a dalversenyt követően sor került az V. Országos Cserkész Szüreti Bálra is, az este 8 órakor kezdődő mulatság első mozzanata a helyi cserkészek által előkészített csősztánc volt. Együtt táncoltak az éjszaka folyamán az erdélyi és a Felvidékről érkezett cserkészek. Vasárnap a szentmisét követően az eredmények kihirdetésével ért véget az idei Dalos Pacsirta.
Rajka Mária 
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar napok Nagyenyeden szerdától
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokra vár nagy szeretettel mindenkit november 2. és 6. között az RMDSZ Fehér megyei szervezete, a Dr. Szász Pál Egyesület és a Csombordi Református Egyházközség, a következő programok szerint: november 2-án, szerda délután 6 órától Kolozsvár első alternatív színházi társulata, a Váróterem Projekt mutatja be Ismered a Tejutat? című produkcióját a Bethlen Gábor Kollégium tornatermében.
November 3-án, csütörtökön du. 5 órakor Margittai Gábor, a Magyar Nemzet (Budapest) újságírója Trianoni menyecske és Utazás a végeken, a „külső magyarokról” szóló könyveit mutatja be a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 4-én, pénteken A régi Enyed nagy családjai: a Garda család címmel Garda Dezső történetírói munkásságát bemutatja Köble Csaba.
Garda József munkásságát pedig Garda Dezső ismerteti du. 4 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 5-én, szombaton szüreti bál lesz este 8 órától a LUK étteremben (Nagyenyed, Libertăţii u. 9. sz.). November 6-án, vasárnap Csombordi Nap lesz: de. 11 órától istentiszteletre várják az ünneplőket a csombordi református templomba, igét hirdet Fogarasi István lelkipásztor. Ezt követi az Elekes Viktor emlékszoba, valamint dr. Szász Pál és Mezei Sándor emléktáblák avatása du. 2 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Méltató beszédet mond Madaras Ildikó (Elekes Viktorról), Rácz Levente (dr. Szász Pálról) és dr. Csávossy György (Mezei Sándorról). Nagy Endre Így éltem és ezt láttam című könyvét Nagy Margit (Újvidék) és Bellágh Rózsa (Budapest) mutatja be du. órakor a csombordi iskola tornaterme, majd A mi termékeink címmel a Csombordi Gazdák kiállításának megnyitója következik 5 órától ugyancsak a tornateremben, fellép a Pipacsom táncegyüttes.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar tudományos kitüntetés határon túli fizikusnak
A magyar tudomány ünnepe alkalmából kitüntetett magyar tudósok között kiemelkedő kitüntetést kapott november 3-án Miskolcon Gábos Zoltán, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A Charles Simonyi által alapított rangos Simonyi Károly-díjat először vehette át határon kívül dolgozó magyar fizikus.
Gábos Zoltán az erdélyi fizikaoktatás és -kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Jelenlegi fizikaprofesszorok tanárainak is a tanára volt. Hosszú szakmai pályafutása során, amely a kolozsvári Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemhez kapcsolódik, nemzedékeknek mutatott példát emberségről, kitartásról és szakmai elhivatottságról. Nemzetközileg elismert tudományos teljesítménye, hogy elsőként dolgozott ki egy Lagrange-módszert a relativisztikus forgási hatások vizsgálatára. Úttörő munkát végzett a magasabb spinű részecskék kvantumelméletével, a részecskék polarizációjával és a polarizációs tenzorok parametrizálásával kapcsolatban. Kibővítette a Hamilton-Jacobi egyenlet alkalmazási területét. Az Erdélyben végzett fizikusok jelenlegi generációja büszke arra, hogy tanítványainak vallhatják magukat. Az MTA által adományozott díjat Gábos professzor úr az elismert kutatási eredményeiért, a hosszú szaktanári munkájáért és a kutató generációk nevelésében végzett kimagasló tevékenységéért vehette át.
Gábos Zoltán jelölése
A Kolozsvári Református Kollégiumban letett érettségi után az 1943/44-es tanévben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnök szakos hallgatója lett. A háborús körülmények miatt megszakított egyetemi tanulmányait 1945-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta, ahol 1947-ben matematika–fizika szakos oklevelet szerzett, ugyanitt doktorált 1949-ben.
A Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 1948–49-ben tanársegéd, 1950–51-ben adjunktus, 1952–1961-ben docens, 1962–90-ben egyetemi tanár. 1990 óta emeritus professzor. 1962–65-ben a Fizika Kar dékánhelyettese, 1966–1976-ban a kar dékánja, 1976–86-ban az Elméleti Fizikai Tanszék vezetője. Fényes Imre és Vescan Teofil tanárai indították el a tudományos pályán. Csak kevés időt tölthetett mellettük, mert 1950-ben mindketten távozásra kényszerültek. Fényes Imrétől, akinek termodinamika könyvét még kézirat formájában kommentálta, a termodinamika, a statisztikus fizika és a variációs elvek, Vescan Teofiltól a relativitáselmélet és a részecskefizika szeretetét tanulta.
Már a nyomasztó elszigeteltség idején, az ötvenes években elkezdett foglalkozni a forgó testek gravitációs kölcsönhatásával. Sikerült a Lagrange-függvényt általánosítania, mely a mozgásegyenletben egy sodró hatást és egy pörgető hatást leíró tag megjelenésére vezetett. Büszkék lehetünk arra, hogy a NASA által felkarolt és nemrég sikeresen lezárult Gravity Probe B műholdas kísérlet az általa adott, a haladó és forgómozgások összjátékát leíró mozgásegyenleteket is alátámasztja.
Vizsgálta az egyenletesen és a gyorsulva forgó test gravitációs hatását is rúd és gyűrű alakú próbatest esetében. Meghatározta, hogy a forgó központi test gravitációs hatásának kitett elektronnak hogyan módosul a polarizációs állapota.
Foglalkozott a müon-neutrínók problémájával, s megmutatta, hogy zéró nyugalmi tömeg esetében egy, zérótól különböző esetben két polarizációs állapottal kell számolni. Ha egy bomlási folyamatban müon-neutrínó vesz részt, a különbségnek a bomlási folyamatban részt vevő más partnerek polarizációs állapotában is jelentkeznie kell.
Gábos Zoltán értékes eredményeket ért el a magasabb spinű részecskék kvantumelmélete, a részecskepolarizációs állapotok leírása és a bomlási folyamatok megértése terén is.
1990 óta az erdélyi fizika múltjának feltárásával, valamint Bolyai János gravitációelméleti eredményeinek bemutatásával és értékelésével foglalkozik.
Hét fizikai témájú könyvet írt. 1959-ben ő jelentette meg az első modern felfogású román nyelvű termodinamika-könyvet. Az utóbbi évek terméséből kiemeljük ennek magyar nyelvű átdolgozását (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996) és a Statisztikus fizika (2000) című könyvét.
Gábos Zoltán oktatói tevékenysége igen széleskörű, eredményessége lenyűgöző. Az elméleti fizika minden fő tárgyát oktatta, de voltak anyagszerkezeti, fizikai kémiai és matematikai analízis előadásai is. A könyveken kívül három egyetemi jegyzetet is írt.
Ma is aktív tanítványainak számát szinte fel sem lehet becsülni. A kolozsvári egyetem fizika kara tanszemélyzetének kb. háromnegyedét tanította, és mintegy 10 tanítványa végez tudományos tevékenységet a Kolozsvári Fizikai Kutatóintézetben. Olyan híres középiskolai tanárokat nevelt, mint Bartos Elekes István (Nagyvárad), Boga Ferenc (Szatmárnémeti), Darvay Béla (Kolozsvár), Dvorácsek Agoston (Nagyenyed), Kotta László (Sepsiszentgyörgy), Máthé Márta (Marosvásárhely), Szász Ágota (Marosvásárhely), Tellman Jenő (Kolozsvár). A magyar nyelvterületen alkotó fizikusok közül kiemeljük Néda Zoltánt (BBTE, az MTA külső tagja), a KFKI-ben dolgozó Biró Lászlót és Varga Lajost, a Debreceni Egyetemen dolgozó Gulácsi Zsoltot, a szegedi Varró Jánost. Romániai tanítványai között szerepel Lupei Voicu (a Román Tudományos Akadémia tagja), Marius Ion Piso (a Romániai Űrkutatási Ügynökség elnöke), Silisteanu Ioan (a Bukaresti Magkutató Intézet vezető kutatója) és Uliu Florea (a Craiovai Egyetem professzora). Az Egyesült Államokban tevékenykednek Bodor Miklós, az MTA külső tagja, valamint Albert István, Albert Réka, Jankó Boldizsár, Mocsy Ágnes, Ravasz Erzsébet és Mária, Toroczkai Zoltán, Nicuslecu Vasile, Tomuta Liviu, Vaida Mihai, többen professzori minőségben. Más országokban szereztek elismerést Câmpeanu Radu (Kanada), Csillag István (Stockholm), Deutsch Váradi Rudolf (Németország), Gulácsi Miklós (Ausztrália) és Magyari Jenő (Svájc).
E lenyűgöző felsorolásnál is többet mond egyik tanítványának véleménye Gábos Zoltán tanáregyéniségéről, melyet bizonyára a fentiek közül is nagyon sokan osztanak: „Ő volt és maradt is számomra a Tanári Példakép. Tanított kvantumot és statisztikus fizikát is, engem teljesen lenyűgözött minden előadása. Nem követett semmit, senkit, saját gondolatait írta fel a táblára. A fizika szépsége, mély összefüggései és egysége folyamatosan kerekedett ki az órák során. Nem volt egyetlen fölösleges mondata sem, és nem hagyott ki soha semmi fontosat. Tökéletes előadásokat tart.”
Patkós András akadémikus, ELTE
Nagy Károly akadémikus, ELTE
Bencze Gyula a KFKI emeritusa
Tél Tamás egyetemi tanár, ELTE
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékműavatás Déván (A Magyar Szórvány Napja)
Jó, hogy van egy olyan nap, amikor arról beszélhetünk, mi a teendő, hogyan tudunk közösen gondolkodni és tenni mi, a szórvány- és tömbmagyarság tagjai.
A mai nap az ünnep mellett a munka napja is, amellett, hogy számot vetünk az elmúlt huszonkét év megvalósításairól, meg kell fogalmaznunk a következő évek célkitűzéseit is – hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő a Magyar Szórvány Napja alkalmából szombaton tartott dévai szórványkonferencián. A rendezvény fénypontját Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékoszlopának leleplezése jelentette.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke beszédében a nap fontosságát emelte ki, példaértékűnek nevezve a székelyföldi megyék által kezdeményezett Összetartozunk programot, mely együttműködést eredményezett Beszterce-Naszód, Temes, Fehér, Hunyad és Szeben megye, valamint Aranyosszék magyarságával. "A Minden magyar számít szlogenünk nem csak tegnap, a népszámlálás alkalmával volt aktuális, hanem ma és holnap is annak kell lennie. Jelmondatunkat a mindennapi munkával és tetteinkkel tudjuk aláhúzni és megerősíteni" – mondta zárszóként Kelemen Hunor. Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus arra figyelmeztetett: "Mi felkiáltójelként vagyunk itt, Dél-Erdélyben az összmagyar nép számára. Ha a végvárak elesnek, a fő vár porladozni fog. Merjünk lenni, és merjünk alkotni."
A konferencián részt vett Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki javaslatként fogalmazta meg: a Székelyföld ne legyen kedvezményezettje a különféle pályázatoknak, a Communitas Alapítvány kiírásaira csak a szórványban dolgozó szervezetek pályázhassanak. "A szórványmegyékben tevékenykedőknek nagyobb támogatásra van szükségük. Itt az ideje annak, hogy tegyük lehetővé a pozitív diszkrimináció alapján: ott, ahol nehezebb, ott segítsünk rá a munkára" – mondta. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az Összetartozunk programot ismertette, kiemelve: "Akkor lesz erős továbbra is Székelyföld, ha Erdélyben tudjuk stabilizálni azokat a közösségeket, ahol kisebbségben van a magyarság. Székelyföldnek belső anyaországként kell működnie a szórványmagyarság számára."
A politikusok után Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője osztotta meg gondolatait: "Élhető az élet magyar emberként a szórványban is. Álmainkat, céljainkat itt is valóra tudjuk váltani. 2300 gyereket nevelünk Dél-Erdélyben, és soha nem ért sem engem, sem a gyerekeket bántódás amiatt, hogy magyarok vagyunk. Ezek tények, amelyek biztonságot adnak. Értékelem ennek a konferenciának a hangnemét, és egyetértek vele: nem a vészharangokat kell kongatni, hanem közös célokon és ezek megvalósításán kell gondolkodnunk, partnerségben a helyi hatóságokkal." Beszédében szorgalmazta az óvodák és általános iskolák támogatását a kis szórványtelepülések esetében. "Ahol valakik mernek és összefognak, ott az álmokat valóra lehet váltani" – volt rövid beszédének fő üzenete.
A nap fénypontját Hunyad megye első köztéri magyar emlékművének, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékoszlopának az ünnepélyes felavatása jelentette. "Amikor a múlt értékeire figyelünk, akkor természetes, hogy a múlt felé fordulunk. A mai nap a múlt felé fordulásnak és egyben a jövő tervezésének a napja, amikor Barcsay Ákos fejedelemnek emléket állítunk. Ma a XIX. században felállított és a XX. században halálra ítélt emlékét újra kihozzuk a köztérre" – hangsúlyozta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter. Nagybarcsay Barcsay Ákos, az egykori Déva vár birtokosa, Hunyad megye főispánja, Erdély fejedelme tiszteletére a XIX. században emeltek emlékművet a Barcsay-birtok egyik parkjában. A parkot 1947 után megszüntették, mezőgazdasági területté változtatva, az emlékmű a közelmúltig egy kukoricás közepén hányatott sorsban árválkodott. "Merjük tisztelni múltunkat, elődeinket és hőseinket" – hangsúlyozta ünnepi beszédében Dézsi Attila prefektus, az emlékoszlop restaurálásának és köztérre állításának kezdeményezője. Az emlékművet Kelemen Hunor és Marcel Morar, Déva alpolgármestere leplezte le.
Délután a demográfiai tendenciákról, a nagyvárosi szórványról, valamint az EMKE Magyar Ház-programjáról tudhattak meg többet az érdeklődők. A szórványkonferencia a hozzászólások után zárónyilatkozat elfogadásával ért véget. Ezt követően a dévai Művész Színházban megtartott gálaesten a Kézdivásárhelyi Városi Színház Szép Ernő Lila ákác című darabját mutatta be. Tegnap a Déva közelében található Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában ünnepelték meg a fejedelem születésnapját és a Magyar Szórvány Napját, ahol reneszánsz gyermekelőadásra, Bethlen Gábor életéről szóló műsorra, valamint dokumentumfilm-vetítésre került sor. Ugyancsak tegnap a szórványprogram keretében Tamás Sándor és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere Nagyenyeden újabb együttműködési szerződést írt alá.
Megalakult az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett Konferencia az Erdélyi Szórványért második, Brassóban szombaton szervezett tanácskozása. A Szórványtanács vezetésével Szegedi László református esperest, a kőhalmi szórványközpont vezetőjét bízták meg, aki hangsúlyozta, a szórványkérdést depolitizálni kell. Kiemelte, az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, amely saját forrást is biztosít majd a munkacsoport programjaihoz. A Szórványtanács körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok gondjait, és személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldáscsomagot. (vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élhető magyar élet, szórványban
Nem csak a kisebbségben, de a tömbben élő magyaroknak, így a székelyföldieknek is fontos, hogy a lehető leghatékonyabb legyen a szórvány érdekvédelme – hangzott el a hétvégén Déván, az első alkalommal megrendezett Magyar Szórvány Napján.
Nem csak a kisebbségben, de a tömbben élő magyaroknak, így a székelyföldieknek is fontos, hogy a lehető leghatékonyabb legyen a szórvány érdekvédelme – hangzott el a hétvégén Déván, az első alkalommal megrendezett Magyar Szórvány Napján. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: fordulatra van szükség a kisebbségi képviseletben.
„Itt kell megvetnünk a lábunkat annak érdekében, hogy a szórvány ne tűnjön el, hogy a tömb megerősödjön, és ne szórványosodjon el” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök szombaton Déván, a Magyar Szórvány Napjának megnyitóján. Az RMDSZ 10. kongresszusán november 15-ét, Bethlen Gábor születésnapját az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjának nyilvánította az érdekképviselet: ennek megfelelően szerveztek hétvégén kétnapos rendezvénysorozatot Hunyad megyében.
„Új tervek kellenek”
„A többnemzetiségű környezetben élő magyar emberek sorsa továbbra is kiemelten fontos számunkra, ezért is fogadtuk el a nagyváradi kongresszuson a szórvány napjának megünneplésére vonatkozó javaslatot” – emlékeztetett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke párhuzamba állította az 1989 óta eltelt 22 évet a két világháború közötti 22 évvel, amelyről Mikó Imre készített felmérést.
„A mi 22 évünk nagyon gyorsan eltelt, számvetésre, új tervekre, célkitűzésekre van szükségünk. Az erdélyi magyar közösségen belüli kapcsolatok megerősödtek, ilyen szempontból példamutató a székelyföldi és a szórványmegyék közötti együttműködés.
Az összefogás újabb ékes bizonyítéka ez a kapcsolat, amellyel ismét megmutattuk, hogy képesek vagyunk legyőzni a kishitűséget. Nemzeti értékeink mellett közösségünk számára a legfontosabb a bizalom” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki hangsúlyozta: a népszámlálási kampány jelszava, a „Minden magyar számít” továbbra is érvényben marad, és ennek a szemléletnek különösen a szórványban nagy jelentősége van.
„Pozitív diszkriminációt!”
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke azt hangsúlyozta, hogy a szövetség tisztségviselői számára az egyik legnagyobb kihívás a szórványban élő magyar emberek sorsának, jövőjének mindenki által elfogadott rendezése.
Winkler házigazdaként vett részt a rendezvénysorozat megnyitóján, ahol Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke is köszöntötte a résztvevőket. Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus végvári katonáknak nevezte a Hunyad megyei magyarokat.
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök figyelmeztetett arra, hogy a szórvány „pozitív diszkriminációt” érdemel, a székelyföldi pályázóknak a jövőben le kell mondaniuk a Communitas Alapítvány támogatásáról az ezeken a vidékeken élők javára.
„Nem kell kongatni a vészharangot”
Böjte Csaba ferences szerzetes felszólalásában elmondta: húsz éve él Déván, és megtapasztalhatta, hogy a nehézségekkel együtt is élhető itt az élet. „Összesen 2300 gyereket nevelünk itt, Dél-Erdélyben, és soha nem ért sem engem, sem a gyerekeket bántódás amiatt, hogy magyarok vagyunk.
Ezek tények, amelyek biztonságot adnak. Nem a vészharangokat kell kongatni, hiszen élhető itt az élet magyarként. Közös célokon és ezek megvalósításán kell gondolkodnunk, partnerségben a helyi hatóságokkal” – osztotta meg gondolatait Csaba atya.
A múlt kötelez
A dévai prefektúra épülete előtt a résztvevők felavatták Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékoszlopát – ez Hunyad megye első köztéri magyar emlékműve. „Sokszor vádolnak minket, erdélyi magyarokat azzal, hogy a múlt felé fordulunk. Ám ahhoz, hogy tudjuk, mire építjük jövőnket, ismernünk és vigyáznunk kell múltunk értékeire” – mondta Kelemen Hunor az RMDSZ és Communitas Alapítvány által támogatott eseményen.
Háromszék is felvállalja a szórványt
Együttműködési szerződést írt alá a hét végén a nagyenyedi vártemplomban Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület és a magyarigeni református Bod Péter Alapítvány vezetőivel a szórványmagyarok kulturális értékeinek támogatásáról.
„Belső egységünk erősítésére, pozitív jövőkép kialakítására kell törekednünk, ezért Hargita megyéhez hasonlóan, Kovászna megye is kiveszi részét e belső építkezésből” – mondta beszédében Tamás Sándor. Az ünnepségen felszólalt Krecsák Sz. Adalbert, Nagyenyed alpolgármestere, illetve Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács kulturális bizottságának vezetője. (Tamás András)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Együttműködik Fehér és Kovászna megye
Ünnepélyesen szerződést kötöttek egymással Fehér és Kovászna megye képviselői november 13-án, vasárnap az enyedi református templomban, istentisztelet után. Előzőleg prédikációjában Pópa Tibor lelkipásztor is arra intett az igével és Pál apostol szavaival: Egymás terhét hordozzátok (Galatabeliekhez írott levél, 6, 2.). Szórvány terhet hordozni nem könnyű feladat, sem azoknak, akik élik ezt, sem azoknak, akik nem restek átvállalni a gondok egy részét. A kapcsolatok Háromszékkel igen régiek, hiszen hajdanában sok diák jött Enyedre a kollégiumba tanulni, és tanárok is érkeztek tanítani. Ma is nemes feladat iskolát segíteni, de itt most szélesebb körű megállapodás körvonalai bontakoztak ki.
Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke üdvözölte a vendégeket: Tamás Sándort, a Kovászna Megyei Tanács elnökét, valamint Demeter Lászlót, a tanács RMDSZ-es frakciójának vezetőjét és a szórványügyek felelősét. Részt vett az aláírási ceremónián Székely István, az RMDSZ ügyvezető elnökhelyettese is. Kováts Krisztián történelmi időnek, benne jelentős pillanatnak nevezte ezt az alkalmat, hiszen közeledik Bethlen Gábor fejedelem születésnapja, és tavaly a székesegyházban felavatták a Bethlen Gábor emléktáblát is. Tamás Sándor tanácselnök válaszbeszédében elmondta: bárhol is járnak, Bukarestben, Budapesten vagy éppen Brüsszelben, mindig akadnak ennél fontosabb ügyek. Ezért úgy döntöttek, hogy az erdélyi magyar–magyar kapcsolatokat fogják erősíteni. Ennek szellemében született meg a Hunyad megyei kötődés, ahol már eddig is szép eredményekkel büszkélkedhetnek. Enyeden pedig olyan új szerződés született, amelyet a kovásznai önkormányzat 20 százalékos román kisebbsége is támogatott.
Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Kulturális Egyesület elnöke megköszönte a háromszékieknek a lehetőséget, ami ezzel a szerződéssel jár. Mint elmondta, az egyik leghíresebb székely, aki hajdanában Fehér megyébe jött, Mikó Imre volt, aki a kollégium főgondnoki tisztségét is betöltötte. – Ebben a szerződésben a tömb és a szórvány találkozik. Jó adag optimizmus kell ahhoz, hogy mi itt pozitívan gondolkodjunk, de reménykedhetünk, hogy az új kapcsolat gyümölcsöző lesz – fejtette ki.
Gudor Botond, a Bod Péter Alapítvány elnöke a névadó gondolatát idézte: a hazának ártani nem szabad, de aki nem használ, az nagy vétket követ el. Véleménye szerint a szerződés egy kezdet, amelyből sokat lehet majd profitálni, a két közösség érdekében.
Tamás Sándor a megye kék-sárga zászlaját hozta ajándékba, amelynek szimbólumait ismertette az enyediekkel. Ezután a felek ünnepélyesen aláírták a Székelyföld–Szórvány partnerség elnevezésű együttműködési megállapodást, amelynek szövege szerint „Erdélyben minden magyar felelős minden magyarért. Tudnunk kell, hogy van segítség a bajban, és van, akivel osztozzunk az örömben. Összetartozunk, felelősséget kell egymásért vállalnunk.
BAKÓ BOTOND 
Szabadság (Kolozsvár)

Tovább bővül az EMNT
Megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi regionális egyeztető tanácsa – jelentette be Szabó László, az EMNT új közép-erdélyi regionális elnöke és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapító alelnöke.
A tanács feladata az EMNT közép-erdélyi területi szervezetei tevékenységének összehangolása, illetve a közös érdekképviselet elősegítése lesz. Szabó az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt viszonyáról elmondta: a két szervezet partnerségben, egymást kiegészítve, a civil társadalom, illetve a politika eszközeit használva tevékenykedik. Gergely Balázs leköszönő régióelnök a közeljövőben a néppárt Kolozs megyei szervezeteinek megalapítását irányítja.
A regionális egyeztető tanács keddi alakuló ülésén ügyvezetőnek Szabó Lillát, az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökét választották. Az ülés keretében a tavalyi év legsikeresebb akciói között a Kolozsvári Magyar Napokat és a közép-erdélyi régió öt irodájában (Kolozsvár, Nagyenyed, Bethlen, Déva és Nagyszeben) működő, a honosításban segítséget nyújtó demokrácia-központok tevékenységét említették.
Krónika (Kolozsvár)

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

Nagyenyed – Színi vándorlások az erdélyi szórványban
Egy nemesemberről és az ördögről
Mindössze egy-két plakát hirdette, hogy a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében szokatlan előadás készül, részleteket azonban senki sem tudott. Amikor egy kis várakozás után beléptünk, a nézőtér még üresen tátongott, de már ott volt a Duna Televízió kolozsvári stábja. A színpadon öt csinos lány – később megtudtuk, hogy színis főiskolai hallgatók – egy kupacban még elmélyülten sminkeltek. Fekete, testhez simuló kosztümjükhöz jól illett kifestett fehér arcuk. Pillanatnyilag úgy tűnt, hajdani farsangi időket idéznek fel, előadásuk folyamán azonban kiderült: ennél sokkal többről van szó.
A diákok Heltai Gáspár 99. fabulája alapján dramatizálták, vitték színre a nemesemberről és az ördögről szóló rövid történetet. A 16. századi, német anyanyelvűségből magyarra váltott (1536-ban tanult meg magyarul) író, nyomdaalapító, szerkesztő legmaradandóbb munkái éppen a fabulák. Ő maga a bevezetőben így jellemzi őket: „Mert noha a fabulák embertől talált és meggondolt dolgok, de azért ugyan velejesek és külemb-külemb szép és hasznos tanóságok vannak benne.” Tudjuk róla, azt is, hogy kiadványait jórészt maga írta, fordította és szerkesztette. Heltai az állatmeséktől eljutott a történeti jellegű novellisztikus ábrázolásig. Tanult nyelvén, következetes nyomdai helyesírással alkotta meg műveit. Vadas László rendező szerint a fabulák máig érvényes üzenetet hordoznak, amelyet az ifjú társulat modern eszközökkel, de korabeli játékstílussal adott elő. Véleménye szerint ők tulajdonképpen egy úgynevezett „moralitás játékot” mutattak be, amit kollegájával, a koreográfus Jakab Melindával együtt alkottak meg.
A társulat tagjai (Daróczi Noémi, Sebők Maya, Simó Emese, Sófalvi Krisztina, Udvari Kardos Tímea) ajándékként olyan látványos előadást produkáltak, hogy valósággal meglepték a képzős tanulókból, tanárokból és néhány városi látogatóból álló közönséget. A fiatalok azonnal érzékelték és értékelték a rövid előadás hatásos kifejezési módjait. Az előadók mind az öten kolozsvári egyetemisták, de négy különböző helyről érkeztek. Ketten Csíkszeredából, Kolozsvárról, Győrből (szintén erdélyi származású) és Budapestről, így igazi nemzeti csapatot alkotnak. Az előadáson a csapat összehangoltan, gyakorlottan szerepelt. Szavakkal és hatásos testmozdulatokkal egyaránt kifejezték Heltai gondolatait. A fabula Heltai „nyelvén” így kezdődik: „Egy kegyetlen és szegényekre megéhezett nemes ember, ki igen kegyetlenül nyomorgatja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külemb színek alatt való sarcoltatásokkal és birságokkal annyéra, hogy teljességgel megnyomorodnak vala a szegény jobbágyok az ő kegyetlensége miatt.” A minden fabula után olvasható úgynevezett értelmezésben a 99. után ezt olvashatjuk: „inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne legyenek a szegényekhöz. De Szent Pál azt mondja, hogy egy kegyetlen ragadozónak sincsen az Istennek országában része.”
A sikeres kollégiumi fellépés után tovább utaztak, többek között Felvincre, Magyarpéterfalvára, Dévára, Petrozsénybe. A három nap alatt összesen hét előadást tartanak a közép és dél-erdélyi szórványban. Az enyedi előadás másnapján már pozitív visszhangja volt a péterfalvi előadásnak. A színjátszók nemes erőfeszítése mindenképpen dicséretes cselekedet azokon a vidékeken, ahol az élő színházi előadás olyan ritka mostanában, mint a fehér holló.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezzünk a kommunizmus bűneire és áldozataira
A XX. század fantasztikus tudományos és technikai felfedezései egy új, boldog és reményteljes jövőt ígértek, de két véres háború és két szörnyű ideológia az öldöklések és téboly korszakát zúdították a világra.
Magyarországon minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.
Eggyel több a szomorú emléknapok száma, hiszen január 27-e (Auschwitz felszabadítása) Holokauszt Emléknap, de a szomorú emléknapokhoz sorolnám a mi október 6-ánkat is, és ez folytatódhatna tovább, hiszen történelmünk világviszonylatban is telve gyásznapokkal. Ezek az emléknapok valójában emlékeztető napok, hiszen tulajdonképpeni céljuk, hogy a szomorú események soha ne ismétlődjenek meg. Próbálkozunk, igyekszünk, de sajnos ezek a megemlékezések sem segítenek eléggé, a történelem egyelőre ismétli magát, a gonoszkodás tovább folyik.
A nácik által elindított borzalmas háború, és az „alacsonyrendűek” ritkítása, 12 év alatt legalább 50 millió áldozatot követelt, de a szám valószínű nem reális, ennél többen pusztultak el. A 73 évig tartó kommunista diktatúra áldozatainak számát száz millióra becsülik, de a statisztika itt is valószínűleg pontatlan. Már abba is szörnyű belegondolni, hogy ahogy ma – a tőke birodalmában – milliárdokkal dobálózunk, úgy labdázunk a sötét múlt emberáldozatainak statisztikai adataival is, hiszen újabb és újabb adatok feltárása után, még ezer, még millió áldozat kerül a listára. A Szovjet birodalom felbomlása után „felszabadult” kelet-európai országok különböző módon viszonyultak múltjukhoz. Sokan még a rendszerváltás tényét is megkérdőjelezik, hiszen a szovjet hegemóniától megszabadult legtöbb országban, bár az egypártrendszert átalakították, a volt kommunista nómenklatúrát megtartották, akik különböző „pártszínekben” még most, húsz év után is jelen vannak ezen országok vezetésében. A régi kommunista bűnök feltárása, a bűnösök felelősségre vonása, az elszámoltatás a legtöbb országban elmaradt, de ezt sokan még ma is megtennék, még ha kissé késve is. Ne felejtsük el azonban, hogy ma már tettesek és áldozatok gyermekei, unokái egymás mellett dolgoznak, és együtt néznek szembe a jelen és a jövő nehéz kérdéseivel.
A magyarok a konzervatív kormány idejében, 2000 júniusában jelölték meg február 25-ét emléknapnak, Kovács Béla kisgazdapárti politikus letartóztatásának és Szovjetunióba hurcolásának emlékére. Igen, bőven van mire emlékezni!! A hírhedt recski kényszermunkatábor, a váci börtön, Kistarcsa, Márianosztra sok ezer ártatlan magyarnak volt meghurcoltatási és kínzási helye. Az Andrássy út 60. szám alatti neoreneszánsz palota, egykor a nyilasok Hűség Háza, majd ÁVO és ÁVH székház, 1944 és 1956 között az állami terror központja volt. Tíz éve, 2002 februárja óta Terror Háza Múzeum, minden, már érett magyar fiatalnak legalább egyszer meg kellene látogatnia.
A szomorú magyar múltnál talán még tragikusabb a kommunisták romániai terrorja. „A kommunizmus fekete könyve” francia kiadásban jelent meg 1997-ben, de csakhamar minden európai nyelvre lefordították, Bukarestben 1998-ban már kapható volt. A könyv harmadik része foglalkozik Kelet-Európával, de eléggé hiányos, egy román kiegészítést már készítettek, de további kutatói munkára még nagy szükség volna.
1945. március 6-án lépett a Gróza-kormány hivatalba, és innen lehet számítani a román kommunisták terrorjának kezdetét, ami megszakítás nélkül 1989 decemberéig tartott. Már a sokak által „felmagasztalt”, „magyar barát”, Gróza alatt elkezdődtek a tisztogatások, 1945 augusztusáig sok ezer letartóztatást hajtottak végre, elsősorban a történelmi pártok soraiból. Mihály király távozása után felgyorsult a hajtóvadászat a kommunista rendszer ellenségei után, Georghiu–Dej felállította a hírhedt szekuritáte hálózatát, és politikai foglyokkal elkezdte építtetni a Duna–Fekete-tenger csatornát, amelyet a román polgárság temetőjének szánták. („Un mormant al burgheziei româneşti”.)
Jelen publicisztika nem teszi lehetővé a román kommunisták gaztetteinek a felsorolását, megnyugtató, hogy erről már sokat írtak, és remélhetőleg még sok, eddig elhallgatott anyag is a nyilvánosság elé kerül. Mert a mai fiatal román nemzedéknek meg kell ismernie múltját, annak szépségeivel, dicsőségével, de sötétségével és gyalázatos tetteivel is.
Románia, a többi szomszédos állammal, ma nagyon nehéz gazdasági helyzetben van, de legalább megadatott, hogy mindenki megmondhatja véleményét anélkül, hogy az államvédelem lakatot tegyen a szájára: oda utazhat ahova akar, tiltakozhat a kormány intézkedései ellen, és nem vetik börtönbe politikai hovatartozása miatt. Ezt ma meg kell becsülni, de igazán értékelni csak akkor tudjuk, ha nem felejtjük a közelmúltat. Ha nem feledjük a Duna-csatorna rabszolgáit, Jilava földbe vágott celláit, Nagyenyedet, Szamosújvárt, ahol ártatlan rabok töltöttek hosszú-hosszú éveket, évtizedeket; a piteşti „átnevelési” programot, ahol fiatal értelmiségi rabok ördögi kegyetlenséggel igyekeztek fogolytársaikat „jobb belátásra” bírni, és meggyőzni őket a kommunizmus felsőbbrendűségéről. És még sorolhatnám!
A kommunista ideológia a megvalósulás érdekében ölt, pusztított, a cél érdekében milliók szenvedtek, egész népcsoportok tűntek el, társadalmi osztályokat megsemmisítettek. Hála a Mindenhatónak, ez a hamis ideológia nem győzedelmeskedett.
Ha egy ember valahol meghal, sírnak a hozzátartozók, barátok; ha egy ember valahol gyilkol, hosszú hónapok pereskedése következik, aztán az ítélet súlyos, vagy néha elnéző. A téves eszmék, ideológiák milliós áldozatait még igazán megsiratni sem tudjuk – annyi könny nem is létezik –, pereskedésre is csak részlegesen került sor, a bosszú nem hoz megoldást. Maradnak az emléknapok és az állandó figyelmeztetés: soha többet!
Végezetül csak annyit, hogy Romániában még élnek a terror áldozatai. Nincsenek már sokan, és a legtöbbjük nagyon idős. Egy 2009/221-es törvény előírja a volt politikai foglyok kárpótlását, ezt más – volt szocialista – országokban már végrehajtották, a románok itt is késlekednek. Az idő telik, sokan még reménykednek!
Hollai Hehs Ottó Németország
Szabadság (Kolozsvár)

Hegyaljai vérengzések
Erdély történelmébe fekete betűkkel vannak beírva a mócok 1848–49-es magyarellenes rémtettei, melyeknek kb. tízezer védtelen csecsemő, gyermek, asszony és öreg esett áldozatul. A bécsi udvarral a magyar szabadságharc ellen szövetkező, Avram Iancu, Axente Sever és Prodan Simion pópa által vezetett román felkelők ugyanis megtámadták és felégették Alsó-Fehér megye magyarok lakta városait és falvait, s megdöbbentő kegyetlenséggel halomra gyilkolták azok ártatlan lakóit.
Az első mészárlás 1848. október 19-én Kisenyeden történt, az utolsó 1849 májusában Bucsesden. Többek között Zalatna, Nagyenyed, Marosújvár, Gyulafehérvár, Naszód és Abrudbánya városát is lerombolták. A rablóhadjáratok során pótolhatatlan kulturális értékek váltak a lángok martalékává. Enyeden például a református püspökség levéltára és a kollégium híres könyvtára is megsemmisült. A honvédseregbe bevonult és osztrák csapatok ellen küzdő férfiak hiányában ezek könnyen véghezvihető, de aljas cselekedetek voltak, melyek elkövetéséért a román nép a mai napig bocsánatkéréssel tartozik.
A lerombolt és elpusztított falvak egyikében, a napjainkban alig 15 magyar lelket számláló Magyarigenben tevékenykedik Dr. Gudor Kund Botond református lelkész és történész, aki elfogulatlanul és tudományos igényességgel munkálkodik a történtek feldolgozásán. Kutatásainak eddigi eredményét egy könyvbe foglalta össze, melynek sepsiszentgyörgyi bemutatója előtt alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele az akkori eseményekről. Az elhangzottak rövidített változatát alább olvashatják.
– Az Erdélyi-érchegység környékén és az egykori fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron napjainkban csak elvétve lehet magyar szót hallani. Ez nem a véletlen, hanem a térségben a történelem folyamán többször megismétlődő népirtás következménye. A folyamat az 1784-es, Horea–Cloşca–Crişan-féle parasztfelkeléssel vette kezdetét. Ön tüzetesen elmélyült a témában, beszélne ennek kiváltó okairól?
– A Maros mentén 1658-ban végigseprő török- és tatárjárás, illetve az 1738-as pestisjárvány következtében a térség magyar lakossága megtizedelődött, ezért a földesurak újabb román tömegeket telepítettek a vidékre. Mindezek következtében egyes helyeken a román lakosság túlsúlyba került, azonban ez még önmagában nem vezetett a magyar népesség eltűnéséhez. A tragikus folyamat valódi okai az ön által is említett Horea-vezette parasztlázadásban gyökereznek. A téma tárgyalása még ma is hálátlan feladat, ugyanis a hivatalos román történetírás az eseményeket dogmatizálta, azok főszereplőit pedig szinte szentekké avatta. Státuszszimbólumokat formált belőlük, ezért nem lehet hozzájuk érni. Ennek ellenére a lázadásokban játszott szerepüket és azok hatását megpróbálom a maguk nyers valóságában láttatni, hiszen a történtek során nemcsak a nemesi kúriákat és azok lakóit pusztították el ritka kegyetlenséggel, hanem a környékbeli magyar lakosság egészét is.
Az okokat elemezve meg kell állapítanunk, hogy a román jobbágyság régióbeli számbeli fölényéből fakadóan, abban a korban elképzelhetetlen társadalmi jogokra tartott igényt. Éppen ezért II. József uralkodása alatt hiába ismerik el az ortodoxiát, a többi felekezet iránt részükről megnyilvánuló vallási türelmetlenség és a jobbágyterhek megnövekedése konfliktushoz vezetett. Ennek kirobbanásához hozzájárultak az uralkodó két erdélyi körútján tett, de soha be nem váltott ígéretei is. Ugyanakkor a felkelésnek etnikai indíttatása is volt, mely főleg az örmény és magyar kereskedők iránt megnyilvánuló ellenséges magatartásból fakadt. Így az sem véletlen, hogy a lázadás végül is a piactéren italt árusító örmény kereskedőkkel történt kocsmai összetűzés nyomán kapott lángra.
– Ugorjunk az időben az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korszakáig, mikor a Mócvidék az elnyomó osztrák hatalmat támogatva ismét a magyarság ellen fordul. Ez a magatartás ugyanazokra az okokra vezethető vissza?
– Valamivel árnyaltabb a kép, mivel ebben az esetben hadszíntérről, katonai alkukról és egy olyan történelmi pillanatról beszélünk, melyben Bécs, a maga törékeny és veszendő helyzetében megpróbált szövetségeseket találni, hogy segítségükkel a magyarokat sakkban tarthassa. Az udvar által fellázított és felfegyverzett románok irányítása végül kicsúszott az ellenőrzésük alól, de a vérengzéseket meg sem próbálták gátolni. Így kapta meg Hegyalja magyar lakossága a történelem folyamán másodszor is a magáét, és zuhant egy nagyot ismét demográfiailag.
Az események hátterében azonban ezúttal nem jobbágyokat kell keresni, hanem bizonyos katonai és félkatonai alakulatokat, például Avram Iancu légióit, melyek katonai megállapodásokat írnak alá az osztrák kézen lévő Szebennel és Gyulafehérvárral. Mivel a Şaguna és társai által országgyűlési szinten működtetett román komité politikai erőként áll mögéjük, magyar részről a mozgalmuk joggal minősíthető ellenforradalomnak.
– Az itteni történelemszemlélet a magyarral szöges ellentétben ítéli meg az eseményeket. Ön erről hogyan vélekedik?
– A történetírás csak akkor tud előbbre jutni, és csak akkor kezdődhet el benne egy megtisztulási folyamat, hogyha mítoszok és félistenek gyártása helyett a tényekkel szembesül. Hogyha a saját történetírásuk által meg sem említett 1848–49-es román vérengzések nem számítanak többé tabutémának. Amíg azonban a politika elferdített, felnagyított és egyoldalúan beállított tragikus eseményekkel példálózik, addig csak konfliktust gerjeszthetünk.
– A román történészek körében észlelhető-e az igazsággal való szembenézésre irányuló szándék? – Igen, csak sajnos, ezek a történészek nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint azok, akik a hivatalos történetírást próbálják erősíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Bod Péter köztünk van
„A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér!” – ez a Bod Pétertől származó idézet volt a mottója annak a háromnapos konferenciának, amelyet a Magyar Athenás szerzője születésének 300. évfordulóján tartottak Nagyenyeden és Magyarigenben. Bod Péter egykori iskolájában, a nagyenyedi kollégium dísztermében Bárócz Huba esperes konferenciakezdő áhítattal nyitotta meg az előadás sorozatot. Szőcs Ildikó igazgató a kollégium fennállásának 390. évfordulójára utalt mondván, ez az örökség kötelez.
A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér!” – ez a Bod Pétertől származó idézet volt a mottója annak a háromnapos konferenciának, amelyet a Magyar Athenás szerzője születésének 300. évfordulóján tartottak Nagyenyeden és Magyarigenben. Bod Péter egykori iskolájában, a nagyenyedi kollégium dísztermében Bárócz Huba esperes konferenciakezdő áhítattal nyitotta meg az előadás sorozatot. Szőcs Ildikó igazgató a kollégium fennállásának 390. évfordulójára utalt mondván, ez az örökség kötelez. Szonda Szabolcs, a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár igazgatója szerint hajdani és jelen problémák hasonlósága alapján bátran kijelenthetjük, hogy Bod Péter köztünk van.
Koszorúzás Bod Péter sírjánál a magyarigeni templomkertben – 1749-től szolgálta a közösséget
A vendégeket Krecsák Sz. Adalbert, Nagyenyed alpolgármestere is üdvözölte, majd Gudor Botond gyulafehérvári, volt magyarigeni református lelkipásztor az Iskola, tudomány és nevelés a barokk korban, azaz hogyan lett Bod Péterből tudós lelkész című értekezéssel nyitotta meg az előadások sorát.
Bellágh Rózsa tudományos kutató Bod Pétert a historia litteraria megalapozójának nevezte, kiemelve: az utókorra hagyott írói lexikon, a Magyar Athenás Bod fáradságos gyűjtőmunkájának a koronája. A 16–17. században élt írók életét és műveit kívánta a jelenkor elé idézni, betűrendi sorrendben mintegy 528 író (szépíró és tudós) életéről és munkásságáról számolva be. Irodalmi munkássága Bethlen Kata könyvtárának feldolgozásával kezdődött, lexikonába mindazok bekerültek, akik valamilyen írásos emléket hagytak maguk után.
A budapesti Csoma Zsigmond beszédében arra tért ki, hogy Erdély történetírói sohasem felejtkeztek el a mindennapi életet meghatározó természeti csapások, a politikai-katonai helyzet, a járványok említéséről. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem irodalomtörténeti tanszékéről Egyed Emese gróf Gyulai Lajosról beszélt, aki kéziratos kiegészítésekkel látta el Bod Péter Hungarus Tymbaulesének birtokában lévő példányát, amely 1677-ben Bod munkájának folytatásaként jelent meg.
Érdekes előadás volt az oxfordi Gróf Lászlóé, aki Bod Péter kartográfiai tevékenységéről beszélt. Négy világrészt illusztráló térképe az első magyar nyelven megjelent kontinenstérkép; oktatási segédletként való használata jelentős mind a magyar, mind a 18. századi egyetemes térképtörténelemben. Györfi Dénes könyvtáros a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárban bemutatott anyaggal kápráztatta el a vendégeket Bod Péter csaknem valamennyi kiadványa, könyvtárának 14, saját kézjegyével ellátott kötetével és kézirataival. Ugyancsak itt mutatták be Gudor Botond disszertációját, aki román nyelven szándékozik ismertetni a többségi nemzettel Bod Péter munkásságát, hisz ő írta meg elsőként a románság történetét, Historia valachorum címmel. Az előadások végén a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium reneszánsz táncegyüttesének, leánykórusának műsora, a sepsiszentgyörgyi Codex régizene-koncertje szórakoztatta a vendégeket.
A kétnapos rendezvényt a magyarigeni barokk templomkertben Bod Péter sírjának megkoszorúzása zárta.
Tamás András. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bod Péter emlékezete Nagyenyeden és Magyarigenben
A Bethlen Gábor Kollégiumban és az ősi magyarigeni szórvány-templomban nemzetközi konferencián emlékeztek meg arról, hogy 300 éve született az erdélyi református tudós-lelkipásztor, Bod Péter (1712–1769). A kétnapos tudományos konferencia méltóképpen idézte fel Bod Péter alakját, munkásságát, akiről Gudor Botond gyulafehérvári református lelkész többnyelvű könyvében ezt írja: „ő volt az a jellemzően erdélyi tudóstípus, aki (…) az erdélyi közművelődés magas mércéjét tűzte ki célul”.
Mindkét helyszínen sikerült a szervezőknek olyan kedvező környezetet és feltételeket teremteniük, ahol a résztvevők otthon érezhették magukat. Az ódon kollégiumi környezetben vagy a magyarigeni templom hűvösében a Gyulafehérvárról, Nagyenyedről, Kolozsvárról, Marosszentkirályról, Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Szombathelyről, Egerből és Oxfordból érkezett jeles tudósok, kutatók éppen ott voltak, ahol Bod Péter hajdanában tanult majd később alkotott, és ahol ma is magyarul hangzik a szó.
Két nap, 19 előadás
Bárócz Huba esperes áhítata után Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató a 390 éves Kollégium emlékekben igen gazdag tárházáról beszélt, arról a hatalmas, nagy örökségről, amelyben Bod Péter is méltó helyet kapott. Gudor Botond a Kollégium igen fontos szerepe mellett, kiemelte a Károli Gáspár Református Egyetem hozzájárulását és a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményező és szervező részvételét a konferencián.
Ezután következtek az előadások, melyekből 19 hangzott el a két nap alatt – többségében fiatal kutatók mutatták be a gazdag hagyaték egy-egy feltárt részletét.
Érdekes, változatos megközelítésű előadások hangzottak el, amelyeket a szervezők tematikusan csoportosítottak, és amelyek során jeles tudós személyiségek vállalták a moderátori szerepet.
Az előadások Az iskola, tudomány és nevelés a barokk korban témával – moderátor Gudor Botond – kezdődtek, amelyben arra is választ kaptunk, hogyan lett Bod Péterből tudós-lelkész. Dr. Bellágh Rózsa (Széchényi Könyvtár – Budapest), aki 30 éve foglalkozik a témával és a 21 éves Bod Péter Társaság tagja, a historia litteraria művelőjéről beszélt, akinek a szellemi öröksége a Magyar Athenas című munkája. Ez utóbbi az első magyar nyelvű írói lexikon. Ugyancsak ő említette meg azt a jellemző epizódot Bod Péter fiatalkorából, amiről később a tudós-lelkipásztor így számolt be: „Elmentem a nagyenyedi kotya-vetyére és ott könyveket vásároltam”. Ebben az előadás-csoportban még hallottunk Nadányi János és Pápai Páriz esetéről (Dr. Nagy Levente, Budapest) és Ajtai Abód Mihályról (Krizbai Jenő, Nagyenyed).
Bod Péter és történetírásainak forrásairól hárman értekeztek Sepsi Enikő (a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának dékánja) moderátori irányításával. Az előadók Dáné Hedvig (BBTE, Kolozsvár), Rácz Emese (Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár; volt enyedi könyvtáros) és Verók Attila (Eger) voltak, majd Szonda Szabolcs Háromszék nevében hozta üdvözletét, és amiatti örömét fejezte ki, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár cselekvő részese lehetett a megemlékezésnek.
Délután Krecsák Albert enyedi alpolgármester megtisztelőnek értékelte, hogy éppen Nagyenyeden tartották meg a konferencia egy részét. A külföldi peregrinációról, mint az erdélyi értelmiség továbbképzésének lehetőségéről szóló témakörben Csoma Zsigmond moderátori vezetése mellett igen gazdag és sok kutatómunkával felszínre hozott információt hallottunk azokról a diákokról, akik egyházi vagy más támogatással Nyugat-Európában tanultak, hogy aztán a friss szellemiséget itthon is terjesszék. Előadók voltak: Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest), Sepsi Enikő, Hegyi Ádám (Szegedi Tudományegyetem) és Bozzay Réka (Debreceni Tudományegyetem). Sor került még három előadásra a történelem segédtudományainak bölcsője és Bod Péter korának polihisztori érdeklődése tematikában, Bozzay Réka moderátori vezetése mellett. Egyed Emese (BBTE, Kolozsvár) Bod Péter egyik munkáját, az 1766-ban megjelent Hungarus Tymbaules Continuatust elemezte, amelyben Bod Péter a Gyulai család és a magyarság történetét kívánta rögzíteni. Gróf László Oxfordból igen szemléletesen mutatta be Bod Péter térképeit. Viczián István az ásványtanról értekezett.
Érdekes program volt – különösen a vendégeknek – a Bethlen Dokumentációs Könyvtár Bod Péter tárlatának a megnyitója, amit Győrfi Dénes főkönyvtáros tartott. A bemutatón igen szemléletes, gazdag könyvtári anyaggal ismerkedhettek meg a látogatók, majd alternatív programként városnézés következett, valamint az Iskolai Múzeum megtekintése. Este pedig a díszteremben fellépett a 20 éves Collegium Gabrielense együttese, amelynek sikerült oldania az előadások okozta fáradságot.
Megjósolta a Székelyföld megerősödését
Bod Péter Magyarigenben lelkészi-alkotói pályafutásának igen jelentős részét, mintegy 20 évet töltött, az akkor még sokkal nagyobb gyülekezetben.
Az emlékére tartott magyarigeni ünnepet megtisztelte jelenlétével Pap Géza református püspök, aki ezen alkalomból igét hirdetett. Szász Csaba helyi református lelkész a következőképpen üdvözölte a templomot csaknem teljesen megtöltő vendégsereget: „Erdély-hegyalja ma ünnepel”, majd ismertette az újabb betelepülőkkel 20 főre gyarapodott gyülekezetének sikereit. 1996-ban elődje, Gudor Botond csak három hívet talált a nevezetes községben. Ma Szász Csaba – Sárddal és Zalatnával együtt – 73 magyar lélekkel foglakozik.
Üdvözölte a konferenciát Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke, aki Bod Péter üzenetét a mának azzal a 300 éves vízióval érzékeltette, amelyben a tudós-lelkipásztor megjósolta a Székelyföld megerősödését, azt, hogy a hatalom nem fogja tudni majd megtörni. És éppen most indult el az a székelyföldi mozgalom, amely a szórványt segíti megmaradási cselekvéseiben.
A templomba is szépen jutott az előadásokból, amelyeket a moderátorok kisebb időzavar miatt szűkebb keretek közé szorítottak. Előtte a Bethlen-kollégium Fórika Éva vezette leánykórusa lépett fel nagyszerű műsorával, majd Boros Erzsébet búzásbocsárdi népdalénekes egyházi dalokat adott elő. Ezúttal Egyed Emese volt a moderátor aki A bölcsőhelytől a sírig előadáscsoport előadásait igazgatta. Csoma Zsigmond (KRGE) Bod Péter önéletírásáról beszélt, mint történeti-ökológiai forrásról, Feiszt György levéltáros-heraldikus a családi címerekről, Veres László marosszentkirályi lelkész az ünnepelt olthévizi tevékenységéről beszélt, és felolvasta Jan Andrea Bernhard zürichi kutató Pápai Páriz Ferencről a konferenciára küldött értekezését is. Gróf László moderálása mellett Gudor Botond rövidre fogta gazdag és érdekes ismereteit Bod Péter magyarigeni mindennapjairól. Befejezésül Győrfi Dénes Bod Péter újratemetéséről – amelyen 1912-ben részt vett a Bethlen-kollégium küldöttsége is – adta elő a Dokumentációs könyvtár érdekes adatait.
Olyan, csaknem egyórás koncert következett a sepsiszentgyörgyi Codex régizene együttes előadásában, amelyet többszöri vastaps kísért. A konferencia zárásaként Bod Péter sírjánál az összes résztvevő és támogató szervezet koszorút helyezett el.
*
A magyarigeni program során Gudor Botonddal több alkalommal is megpróbáltuk összegezni a kétnapos konferencia legfőbb tanulságait. Egy hagyomány folytatásáról beszélt, amit most egy szórványban működő alapítvány, a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményezett. Az együttműködés a két helyszín között – tegyük hozzá: a két főszervező között (Szőcs Ildikó, Gudor Botond) – jó és harmonikus volt, ennek eredménye pedig a mintaszerűen megszervezett konferencia lett.
A Károli Gáspár Református Egyetem a közeljövőben könyvben adja ki az előadások anyagát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 2-I SZÁMÁBÓL
A szakmai, tudományos munka keretében Dankanits Ádám az irattári anyag leltározásával, a többszörös katalóguscédulák elkészítésével egyidejűleg a poszesszor-katalógus, román–magyar irodalmi bibliográfia, ex-libris – katalógus összeállításával foglalatoskodott. Ugyanakkor az 1752-es kéziratos könyvtárkatalógus tanulmányozásával, az enyedi nyomda XVIII. századbeli működésével és termékeivel, a papírmalom tevékenységével is napirenden volt, s e témákhoz kötődő kutatási eredményeit a Könyvtárosok Tájékoztatója, a Könyvtári Szemle, a Magyar Könyvszemle, a Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények, a debreceni „Könyv és Könyvtár”, a Román Akadémia: Materiale şi cercetări arheologice (Régészeti anyagok és kutatások) c. szaklapokban ismertette. Ugyanakkor tudomására jutván, hogy a kézdivásárhelyi múzeumban Köteles Sámuel, egykori enyedi tanár életéhez, tevékenységéhez és családjához kötődő értékes dokumentumgyűjtemény van letétbe helyezve, hosszadalmas levelezés eredményeként sikerült azt megszereznie s a Bethlen Könyvtárban elhelyeznie. Ugyancsak ő veszi át jegyzőkönyv alapján 1959. október 20-án a kolozsvári Művészeti Alaptól Gy. Szabó Béla Kőrösi Csoma Sándorról készített fametszetét, valamint a Dócziné Berde Amál által készített: Kőrösi Csoma Sándor elindul a kollégiumból c. festményt, mely alkotások jelenleg is a Bethlen Könyvtár olvasótermében tekinthetők meg. Közben a történetkutatás Enyed rajonbeli feladatairól értekezik egy könyvtárbeli összejövetelen, a helyi magyar értelmiségiek részvételével. Tartalmas előadásának sajnálatos módon hiányzik a befejező része, viszont a megmaradt szövegből is kicseng Dankanits átfogó történelmi szemléletismerete, széleskörű tájékozottsága, a helyi múlt feltárásának fontossága, ennek érdekében egy helyi jellegű Történeti és Filológiai Társaság létrehozását is szorgalmazza, amely a helyi történelmi, néprajzi, kulturális adottságokat venné számba. Annál is inkább látja ennek hasznát, mivel előadása szövege szerint: „Enyeden a helytörténeti kutatásnak jelentős hagyományai vannak. P. Szathmáry Károly haladó polgári nézőpontból feldolgozta a Kollégium történetét s több cikkben vázolta Enyed város múltját és műemlékeit. A század végén megalakult Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egylet már kiadja a megye monográfiájának néhány kötetét. Ebben a vállalkozásban jelentős szerepet vállalt Herepei Károly tanár, a régészeti gyűjtemény lelkes létrehozója, aki a megye természeti viszonyairól és őstörténetéről adott a kor tudományos színvonalán mozgó képet. Folytathatnók a felsorolást Fenichel Sámuel és Bodrogi János gyűjtő- és feldolgozó munkájával. Néprajz terén Lázár István és Szilády Zoltán lelkes és értékes tevékenységét kell megemlíteni.” Mindezen előzmények alapján a pusztuló műemlékek, művészi kivitelezésű vagy történelmi jelentőségű középületek, városi és falusi házak, templomok, kúriák számbavétele, a népélet, a kihaló népszokások, a munkásmozgalmak, a földreform számbavételét tekinti elsődleges feladatnak Dankanits.
Kollégája és munkatársa, Vita Zsigmond kitűnő nagyenyedi művelődés- és irodalomtörténész, kollégiumi tanár és könyvtáros gyakorta zaklatott életútja javarészt ismeretes a közvélemény előtt (a háború idején munkaszolgálat, a Târgu Jiu-i lágerbe való internálás, az 50-es évek elején a tanügyből való menesztése). Alig telepedett vissza 1956-ban egykori munkahelyére, a Bethlen Könyvtárba (első alkalommal a 40-es években volt szinte egy évtizedig a könyvtár könyvtárosa), két évvel később, 1958-ban máris újabb zaklatásnak lett kitéve, a felettes hatóságok ugyanis ismételt eltávolítását helyezték kilátásba. Erről viszont már nem tud a közvélemény. A könyvtári irattár viszont ezt is megörökítette. Ez alkalommal Dankanits Ádám veszi védelmébe s intézkedik hivatalos átirattal Vita megmentéséről. Az 1958. január 31-én a 39 sz. alatt keltezett s a rajoni néptanácsnál 928 sz. alatt iktatott Jelentésének magyar fordítása így szól:
„A káderek stabilitása igen fontos kérdés valamennyi szakterületen, rendkívüli jelentőséggel bír a tudományos–dokumentációs könyvtárak esetében, úgy ahogy ez érvényes a mi esetünkben is. Az ilyen intézményben felmerülő sokrétű tudományos problémák megoldása egy igen magas fokú tudományos szintet igényel, az alkalmazottaknak pedig kötelessége mindemellett a könyvállomány alapos ismeretével is rendelkezni. Könyvtárunk közel 65 000 kötetet tartalmaz, ennek ismerete többéves, azaz több évtizedes tevékenységet vesz igénybe. Mialatt a könyvtár két alkalmazottja alig 1 éve, illetve 1,5 hónapja tevékenykedik könyvtárosként, addig Vita Zsigmond szinte két évtizede dolgozik a könyvtárban. Ő az egyedüli a jelenlegi közösségből, aki a könyvállomány részletes ismerője. Az utóbbi évek során a könyvtári személyzet sokrétű feladatot kapott a központi hatóságok részéről, melyek megoldása e képességek halmazát igényli. Ilyen feladatok: az ősnyomtatványok, a levéltári anyag s mindenekfelett a kéziratok stb. feldolgozása. Mindemellett a különböző szakterületeken tevékenykedő kutatók egyre gyakrabban igénylik a személyzet tudományos hozzájárulását, tudományos információk, utalások stb. biztosítását, melyekre kötelesek vagyunk válaszolni. Ezek a feladatok, a jelenlegi helyzetben csakis Vita Zsigmond segítségével valósíthatók meg, ő lévén az állomány nagyon jó ismerője. Ha egyfelől az ő eltávolítása az intézmény érdeke ellen szól, másfelől Vita valamennyi szakmai ismeret birtokosa, melyek szükségeltetnek a szóban forgó állás elfoglalásához. A dokumentációs állományunk javarészét (kéziratok, levéltári anyag és régi könyvek), idegen nyelvű könyvek (magyar, latin, német, francia) alkotják, melyek ismerete a bibliográfusi munka alapját képezik. Vita ismervén teljességében ezen nyelveket, megfelel ezen elsődleges feltételeknek. Tudományos és szakmai szintjéről nem kell jómagam beszélnem, ugyanis kézzelfogható bizonyíték e tekintetben a nagyszámú cikk és tanulmány, melyek jól ismertek a tudományos élet berkeiben s az a tény, hogy a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának is külső munkatársa, már önmagától beszél. Egy olyan könyvtárban, mely nagy értékű könyvekkel rendelkezik (amilyen a mi esetünk is), Vita Zsigmond a régi és jelenlegi munkatársak véleménye és meggyőződése szerint igenis megfelel ezen feltételeknek.
Következésképpen ismételten hangsúlyozom: Vita Zsigmond további működése életbevágó fontosságú az intézmény érdekében, mivel egy olyan ember kerülne eltávolításra, aki nélkülözhetetlen a jelen pillanatban, de ugyanakkor mellőzhetetlen mindaddig, amíg új káderek képződnek ki mellette és általa.”
A helyhatóság 1958. február 14-én reagál a beadványra: „Közöljük, hogy a Végrehajtó Bizottság beleegyezését adta, hogy Vita Zsigmond továbbra is megmaradjon könyvtárosi állásában.”
Így oldódott meg végül is Vita sorsa. A fiatal, alig egy hónapos könyvtárosi szolgálattal rendelkező Dankanitsnak sikerül megmentenie mentorát, akitől minden bizonnyal sokat tanulhatott az elkövetkezendő, hetek, hónapok során, mind szakmai, mind tudományos tekintetben. Közben Dankanits a falvakat járja, községi könyvtárak állományát selejtezi, ismeretterjesztő előadásokat tart, kollektivizálást végez, bonyolult, aprólékos, sokszor idegölő adminisztrációs munkát bonyolít le, mialatt ismételten kollégáit és könyvtárát veszi védelmébe, akkor amikor például – hogy csak egy esetet említsek a sok közül – a könyvtári személyzetnek a székelykocsárdi néptanács mindennapi munkáját s egyben az egész község mindennapi életét, tevékenységét kellett a helyszínen támogatnia és irányítania, s havi három alkalommal a helyhatóság közgyűlésein is részt kell vennie. Mindemellett Bőjthe Jolán könyvtárosnő a helyi Gabonaátvevő központban (Baza de recepţie),a Kisegítő Katonai Parancsnokságon (Comisariat Militar) és a Városi Nőszövetségnél is közmunkát kellett teljesítsen. Ezek ellen tiltakozik, s veszi védelmébe kolléganőjét Dankanits a helyhatósághoz intézett hivatalos átiratával, amelyben kérte, hogy mentesítsék kollégáját ezen teendők alól, hiszen ilyen körülmények közepette képtelen a központi hatóságtól kiszabott szakmai teendőinek eleget tennie, ráadásul még azon évi pihenőszabadságát sem élvezhette.
Úgy tűnik, hogy mindezen sokirányú, könyvtáron kívüli teendők, amelyeket a helyhatóság gyakorta avatatlan, hozzá nem értő egyénei róttak a könyvtárosokra, próbára tették Dankanits türelmét, aki megelégelve az adott helyzetet, új munkakört igyekezett magáévá tenni. Vita Zsigmond ezt az elhatározását ekképp fogalmazta meg hátrahagyott önéletírásában:
„Dankanits elintézte, hogy a Bethlen Könyvtárt a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatása alá rendelték. Ez kedvező volt számunkra, a könyvtár egészen tudományos jellegű lett. Nem kellett többet falusi könyvtárakat ellenőrizni, mert egy időben azokból ki kellett venni a dogmatikus kommunizmusnak nem tetsző könyveket. Turnovszky után Dankanits Ádám lett a könyvtár igazgatója, vele is jó viszonyban voltam. Dankanits azonban nem elégedett meg a könyvtárossággal, többre törekedett. Hamarosan átköltözött Marosvásárhelyre, ott a Pedagógiai Főiskola tanára lett, majd Bukarestbe ment szerkesztőnek A Héthez. Ott az 1977-es földrengés áldozata lett.”
Enyedről való távozása előtt hivatalosította a Bethlen Könyvtárnak a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárhoz való átcsatolását. Ennek kapcsán a bukaresti szakminisztérium, az Egyetemi Könyvtár és a Bethlen Könyvtár között 1959–1961 között lezajlott terjedelmes hivatalos levelezés jutott kezemhez. Ebből ez alkalommal csupán a végkifejlést említem, mely szerint 1961. január 9-én a Kolozs Tartományi Néptanács 38. Határozata alapján a nagyenyedi Bethlen Könyvtár, természetesen az akkori törvényes rendelkezések előírásainak figyelembevételével, 1961. január 1-jei hatállyal a nagyenyedi városi néptanács hatásköréből az Oktatási és Művelődési Minisztérium hatáskörébe ment át. Az anyagiakkal egyetemben a háromtagú személyzet is áthelyezést kapott, um. 1 főkönyvtáros 1069 lej, 1 bibliográfus 950, és 1 könyvtáros 775 lej havi fizetéssel. A bukaresti szakminisztérium a Bethlen Könyvtárnak az Egyetemi Központi Könyvtárhoz való alárendeltségét pedig az 1961/ 35740 sz. átiratával hitelesíti, amelyben kimondja, hogy a Bethlen Könyvtár a kolozsvári intézmény fiókintézete, következésképpen a levéltári anyagok megőrzése tekintetében az egyetemi könyvtárakra vonatkozó szabályzatok hatáskörébe tartozik. Ezen hivatalos okirat alapján 1961. március 3-án az Egyetemi Könyvtár igazgatója rendelet által nevezi ki Dankanits Ádámot a Bethlen Könyvtár vagyonkezelőjének, aki a továbbiakban írásos nyilatkozatban ismerte el e hivatalos beosztását. S ugyancsak fenti napon a kolozsvári intézmény igazgatója és Dankanits jegyzőkönyvileg is hitelesítik az átadási–átvételi eljárást.
Mindezek alapján a szaktárca minisztere 1961/ 911 sz. rendelete által erősíti meg és véglegesíti az enyedi könyvtárnak hivatalos és végleges kolozsvári alárendeltségét.
Így lett az enyedi Bethlen Könyvtár Dankanits Ádám hathatós közreműködése folytán a kolozsvári intézmény fiókintézete a továbbiak során 44 éven át, 2005-ig, amikor a visszaszolgáltatási törvények alapján az Erdélyi Református Egyházkerület hatáskörébe ment át.
Mindezek után Dankanits úgy értékelte, immár megtette a magáét az enyedi tájakon s elérkezett az ideje, hogy magasabb szinten hasznosítsa és kamatoztassa az addig szerzett szakmai, tudományos ismereteit. Utolsó alkalommal 1961. július 30-án szerepel a neve hivatalos könyvtári iraton, ami azt jelenti, hogy azon év őszén távozott Enyedről a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára.
GYŐRFI DÉNES. Szabadság (Kolozsvár)

Vajdahunyad
„Úgy élek, mintha minden napom ajándék lenne” – nyugdíjazás előtti beszélgetés Kun Kriza Ilona óvónővel
Torockó az én gyermekszobám – vallja Kun Kriza Ilona óvónő, aki 1953. január 13-án született Tordán, igazi szülőhelyének azonban Torockót tartja. „Annyit kaptam ebben a bölcsőben, amennyinél többet gyermek nem kívánhatott volna. Kriza családba születtem, s remélem, azoktól a Krizáktól származom, akiknek nem mindegy, hogyan élik végig az életet. Anyám olasz nagyszülők sarja” – meséli a gyökereiről. A sokoldalú, oktatásban, játékban, versben, prózában egyaránt otthonosan mozgó pedagógussal nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk.
– Már gyermekkoromban szerettem óvó nénist játszani. Ha eleredt az eső, a szomszédok közül senki sem kereste a gyerekeket: tudták, hogy nálunk lehetnek, mert édesanyám is szerette őket, és nálunk szabadon játszhatott minden gyermek. Nővérem, Irénke Nagyenyedre került a képzőbe, s én is követtem, a nyolcadik osztályt már ott végeztem. Bár anyám engem tanítónőnek szánt, a felvételi vizsga reggelén átkérettem az irataimat az óvónők tagozatára. Úgy éreztem, ez inkább az enyém, és soha nem bántam meg. Egy évig Pusztakalánban tanítottam magyarul, aztán Vajdahunyadon kilenc évig románul, majd huszonnyolc évig ismét magyarul.
– Mi volt pályája vezérgondolata?
– Örömöt szerezni a gyermekeknek. Tarisznyálgatni minden fontos dologból egy picikét, nem túlterhelve őket, hogy szívesen tegyék, amit elvárok tőlük. Játékosan, hogy szinte észre se vegyék, hogy tanulni kell. Igyekeztem hasznos, gyakorlati dolgokat csempészni a mindennapjaikba, amit nemegyszer jobban megfogalmaztak a gyermekek, mint én magam. Azt mondta egyszer az egyik kicsim, hogy azért szeret óvodába járni, mert itt mindig történik valami. Ebben minden benne van. Számomra ez nem munkahely, mesterség vagy kenyérkereső eszköz, hanem életforma. A mai napon is, amikor már számlálgatom a heteket, hogy még csak meddig….?
– Melyek a legemlékezetesebb, óvónőként megélt pillanatai?
– Sok van. Nekem minden nap élmény. Egy idő óta úgy élek, mintha minden napom ajándék lenne. Egy óvónő minden tevékenységi területet megél, ha ráfigyel. Ha kell, énekes, ha kell festő, pedagógus, testnevelő, ha kell, barkácsmester, természetjáró, állatszerető, táncos, ha kell, költő, pszichológus, szakács, kertész, szülinapszervező, látványtervező és még sorolhatnám. Éveken keresztül jegyezgettem a gyermekek szájából kipattant igazgyöngyöket. Érdemes lenne egyszer külön ezeken elmulatni. Egy Rákosdról ingázó kisfiú egyszer a szülinapját ünnepelve az óvodában megkérdezett, hány éves vagyok (akkor lehettem vagy 40 és valahány). Rám emelte gyönyörű, fekete szemét, és a homlokára csapott: – És te még élsz?!!! Nagyon soknak tűnhetett neki, hiszen csak ötéveske volt. Aranyosak. Minden szavuk őszinte, ezt szeretem bennük. Szépek voltak a reggelek, a kipirosodott arcocskákkal, a hideg kis kacsókkal, amit melengetni lehetett, a ragyogó gyermekszemek, bennük néha a félelem, amit jó volt lecsillapítani, kicsi szívük dobogását megnyugtatni. Szépek voltak az ünnepélyek, az udvari hancúrozások, a kirándulások, táborozások, a délutáni alváskor elsimuló finom arcvonások, a szemlátomást kinyíló értelem, a hurkás kis kezek, a rajzocskák, de főként a szó maga, amit az óvó néni jelent.
– Nehéz volt összeegyeztetni az anya- és feleségszerepet a munkával?
– Határozottan nem: nálam a három teljesen egybeforrt, tökéletesen alkotva az egészet. Egyik sem létezhetett volna a másik nélkül. Egyik segített megérteni a másik állapotot. Egymást csiszolták, nemesítették. Olyan volt ez, mint családi hangulatban formálni egymást. Annak is jó, aki ad, és annak is, aki kap. Dupla öröm. Anyának, most már nagymamának éreztem magam a gyermekek között is. Anyaként pedig arra gondoltam: ,,Istenem, ha az én gyermekemet nem szeretné valaki...?” Óvónőként azt fontolgattam: ha az én gyermekem hiába járna óvodába, nagyon elégedetlen lennék. Feleségként pedig mit mondhatnék? A családban értékelték a hivatásomat. Asztal, szekrény mai napig tele van feladatlapokkal, óvodai holmikkal, ez része az én lakásomnak, és senkit nem zavar.
Ez a hivatás, ha szeretjük, kisegít válságból, betegségből, lefoglal, kreatívvá tesz, örökös kíváncsiságban tart, kiforrja az ötleteiket, feledteti a nehézségeket, serkent, ösztönöz, hogy érdemes megérni a holnapot. Ezen a pályán nincs elvégzett munka. Soha nem jutunk el a teljesség határáig. Sok szép versikét lehetett volna még megtanítani, kedves jeleneteket eljátszani, még többet kellett volna szabadban játszani. Ezért merem remélni, hogy a nyugdíjba vonulás nem teljes elvonulás. Csak egy picikét meg kell pihentetni a ropogós térdet, derekat. Aztán valamilyen formában folytatni. Szeretném a még kiadatlan gyermekverseimet összegyűjtögetni, sajtó alá rendezni, hadd legyen kistestvére a már megjelent Pitypang kötetemnek. Amit úgy vélek, hogy elmulasztottam, nem volt időm rá, vagy esetleg belémszorult, igyekszem majd munkafüzetekbe gyűjteni, és továbbra is megosztani azokkal, akik elfogadják. Valahol olvastam: az idős embertől elvárják, hogy bölcs és okos legyen, tanácsokat osztogasson, de én úgy gondolom, nem is az a lényeg, hogy nagyon bölcsek legyünk, hanem örüljünk annak, hogy megöregedhettünk. Legyünk büszkék a ráncainkra, a szarkalábainkra, hiszen ez az a térkép, amelyre fel vannak írva az évek, akárcsak a fatörzs évgyűrűire. Minél több a ránc és az évgyűrű, annál ellenállóbbak leszünk az élet viharaiban.
– Mit tanácsolna a mai pályakezdőknek?
– Kezdőnek, fiatalnak nem tanács kell, hanem jó példa. A kézzelfogható, valós kép, amely szeme előtt van, amelyre jó esetben feltekinthet, amiből erőt és gyarapodást nyerhet. Szeresse azt, amit vállalt, amit ő maga választott. Úgy szeresse, mint életformát. Aki nem érzi jól magát ezen a pályán, azt teljes jóindulattal arra kérem, álljon félre! Neki sem jó, ha nem szereti, de azoknak a kis ártatlan, kiszolgáltatott emberkéknek sem, akiknek belenyúl az életébe. Türelem és szeretet. Ez a két kulcs kell ehhez a hivatáshoz. Ha ez a kettő megvan, kinyílnak a kicsi szívek. Vállalni kell a közösségi munkát is, mindenhol ott kell lenni, hogy tudjanak rólunk. Akárcsak a japán ember: menjen be a munkahelyére még akkor is, ha nem fizették ki a bérét, mert így kell. Kötelességből. Még akkor is, ha bolondnak néznek. Ne legyen nyugta, ha vakáció idején legalább egyszer nem néz be óvodába, iskolába. Ezért nem éreztem soha tehernek az újságokba való írogatást, a rádióműsor szerkesztését, amit már nyolcadik éve vállalok, a több mint 15 éven keresztül szervezett táboroztatást (nyári vakáció és üdülés helyett). Tegye hozzá a közösség életéhez azt a gombostűhegynyit, ami neki van, hogy gyarapítsa azt a keveset, ami még megmaradt. Ha mindig másokon kéri számon azt, amit ő maga sem tesz meg, soha nem fog előrehaladni a világ. Ne a pontokért és az oklevelekért törtessen, hanem a munka öröméért. Ha szereti. Hátha egyszer mégis felébrednek, akiknek ébredniük kellene, és értékéhez méltóan javadalmazzák ezt a nem egyszerű munkát.
– Hogyan éli meg az elválást?
– Mostanában megtörténik, hogy üldögélek a kicsi széken, elfurulyázom egy óvodás dalocskát, körbemerengek a csodaszép csoporttermemen, és eltűnődöm: ennyi volt? S bevallom, néha sírdogálok, mint a gyermek, ha elvették tőle a kedvenc játékát. De talpraállok, és nagy álmaim vannak. Napköziotthont szeretnék létesíteni időseknek, ha erőm és lehetőségem lesz hozzá, hiszen az öreg is gyermek.
CSATLÓS ERZSÉBET. Szabadság (Kolozsvár)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér és Szilágy megyei eredmények
Kolozs megyében az RMDSZ-nek Tordaszentmihályon, Tordaszentlászlón, Várfalván, Magyarszováton, Körösfőn, Kalotaszentkirályon és Bálványosváralján sikerült polgármesteri mandátumot szereznie – jelentette ki lapunknak Máté András Levente. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a szóban forgó településeken plusz tanácsosi helyekhez jutott a szövetség. A Kolozs megyei tanácsban az RMDSZ-nek az eddigi öt helyett hat mandátuma lesz. Máté András Levente tanácselnökjelölt 11 százalékot ért el.
Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke lapunknak elmondta: Árpástón az RMDSZ jelöltje, Martonos Tamás nyert polgármesteri mandátumot, az EMNP és a független magyar jelölt összesen alig 100 szavazatot szerzett. A Beszterce városi tanácsban az ideiglenes eredmények alapján 1 tanácsosa marad az RMDSZ-nek. Jó esély van arra, hogy átlépjék az 5 százalékos bejutási küszöböt és a szövetségnek ismét 2 megyei tanácsosa legyen, tudtuk meg Décseitől.
Fehér megyében is váratnak magukra a végleges eredmények. Lapunk értesülése szerint Nagyenyeden valószínűleg megmarad a 3 RMDSZ-es városi tanácsos a helyi tanácsban, és nem kizárt, hogy a következő 4 évben is lesz alpolgármester. A több mint 50 százalékos magyar többségű Magyarlapád községben a 12 éve regnáló PDL-s román polgármester újabb, immár negyedik mandátumát nyerte el az RMDSZ-es Szabó Dániel ellenében. Torockón az RMDSZ-es Szőcs Ferenc és a néppárti Király Melinda közül a szövetség jelöltje nyert újabb mandátumot. Torockószentgyörgyön és Torockón a lakosság 70 százaléka szavazott bizalmat Szőcsnek.
Szilágy megyében az RMDSZ eggyel növelte polgármestereinek számát: Ipp községben a szociáldemokrata polgármestert a szövetség jelöltje váltja fel. Jó eredményeket értek el Krasznán, Sarmaságon, Szilágybagoson, illetve Szilágyperecsen községben. Zilahon eggyel csökkent az RMDSZ-es tanácsosok száma – tudtuk meg Seres Dénes képviselőtől, az RMDSZ Szilágy megyei elnökétől. Polgármestere sem az EMNP-nek, sem az MPP-nek nincs, az ideiglenes adatok szerint az EMNP összesen 9 tanácsosi tisztséget nyert a megyében. Az MPP részéről nem sikerült pontos információkat szereznünk teljesítményükkel kapcsolatban. Szabadság (Kolozsvár)

„A régmúlt idők értékei ma is kiaknázhatók” – vallja Krecsák Albert, Nagyenyed leköszönő alpolgármestere
Krecsák Albert vegyészmérnök Nagyenyed megyei jogú város, a megye magyar központjának leköszönő alpolgármestere. Szerény, csendes ember, de belülről fakadó, rendkívüli aktivitással és munkabírással rendelkezik. Nem a konfliktusok, hanem a jól előkészített, lépésről épésre haladó építkezések mestere, aki a négyéves ciklus után maradandó hagyatékot nyújt át a város lakosságának, esetleges utódjának. Négy év óta a legtöbbször ugyanúgy kezdődik a napja. A Széna térre nyíló Kőrösi Csoma Sándor utcácskából indul el tizenkilenc éves autójával a polgármesteri hivatal felé. Pontban nyolc órakor már ott ül irodájában, és tervezgeti a napot. Gyakran estig elhúzódik a sokféle teendő. Önzetlen, a maga módján értékteremtő, minőségi alpolgármestere volt a nagyenyedi magyarságnak és a város minden polgárának. Munkája elismeréseképpen 2010-ben megkapta az Ezüstfenyő-díjat. Anyanyelvünk közéleti szerepeltetése érdekében minden vegyes rendezvényen magyarul is üdvözölte a részvevőket. Elődjének, Kováts Krisztiánnak munkáját folytatva három év alatt 18 esküvői szertartást vezetett magyar nyelven. Dvorácsek Ágoston fizikatanár és Ferencz Csaba kivitelező segítségével, az ő aktív részvételével új négynyelvű (magyar, román, angol, latin) táblát helyeztek el az 1796-ban Benkő Ferencz által alapított múzeum bejáratánál. Újabban az ő kezdeményezésére újítják fel a csombordi parkot, a rózsafesztiválok helyszínét.
– Mi késztette arra, hogy 2008-ban versenybe szálljon a funkcióért?
– Négy évvel ezelőtt tárgyalások, lobbizások és egyezkedések hosszú sora után sikerült az RMDSZ-nek a nagyenyedi alpolgármesteri tisztséget megszereznie. Ekkor még a magyar közösség 16%-os arányban volt jelen a városban. A felkínálkozó lehetőséget ki kellett aknázni, és végül szinte az utolsó percben vállaltam el a jelölést, amikor már úgy tűnt, nincs más jelentkező.
– Elégedett vagy csalódott a négy év munkája után?
– Egyik szemen sír, a másik nevet. Úgy érzem, hogy munkámat becsületesen, ügyeskedések nélkül végeztem, és egy részét sikerült is befejeznem. De nem minden álmom változott át konkrét tervvé, valósággá. Elégtételt érzek azért is, mert a munkatársak többségével jól együttműködtem. Segítséget kaptam a helyi tanácstól, a megyei intézményektől, a megfelelő minisztériumoktól és természetesen az RMDSZ-től.
– Hogyan lehet apró, előremutató lépésekkel egy ilyen városban előbbre jutni?
– A tapasztalataim azt mutatják, hogy mellveregetve, hangzatos kijelentésekkel nekimehetünk ugyan a falnak, de rendszerint nem oldunk meg semmit. Behódolhatunk a nálunk erősebb funkció emberének, de így sem érünk el semmit. Véleményem szerint a járható út a hosszú távú, kiszámítható, céltudatos együttműködés minden olyan személlyel, civil szervezettel, párttal, amely valamilyen módon elősegítheti a magyar kulturális és építészeti örökség megőrzését, vagy éppen gazdasági érdekeket, elvárásokat érvényesít. Külön gondolok itt az anyaországi kapcsolatok jelentőségére. Csak a tárgyalásos politika vezethet konkrét eredményekre a magyar közösség fejlődésében. Visszaemlékszem nehéz tárgyalásokra, amelyeken részt vettem. 1990-ben a kollégiumban tanuló román nyelvű osztályt az enyedi ipari líceumba költöztettük. A végső megegyezés a két iskola igazgatói között történt. Ezzel szemben a román óvodai csoport kiköltöztetése csak többéves tárgyalás után valósult meg. Egy másik példa az ismert szerződés a kollégium felújításáról. Kivitelezése a következő napokban, hetekben kezdődhet meg. Az igazgató, az Erdélyi Református Püspökség, és a városi önkormányzat, valamint a helyi tanács, illetve érdekvédelmi szövetségünk képviselői között hosszas egyeztetés folyt. A tárgyalások eredményeként a jelenlegi, remélhetőleg utolsó szakaszban gyakorlatilag is megkezdődhet a teljes felújítás. Ez a magyar közösség szempontjából a ciklus legfontosabb eredménye, amelyben oroszlánrésze volt Szőcs Ildikó igazgatónak, aki összefogta ezt a bonyolult tárgyalássorozatot. Soha nem látott megújítás előtt áll a kollégium, amely a továbbiakban a 21. századhoz illő körülményeket biztosít majd tanulóinak.
– Hogyan azonosult a város kulturális-turisztikai jövőjével?
– A város turisztikai adottságait vásárokon, kiállításokon népszerűsítettük. Ezek nagy részében az aprólékos előkészítést vállaltam. Standjainkon az enyedi középkori vár, a kollégium, a panziók kínálata, a csombordi rózsatermesztők, borászok és sajtgyártók, méhészek mindig ott szerepeltek. A kollégák ezt nem mindig nézték jó szemmel. A jelentős magyar épített örökség említése, felújítási lehetőségei sajnos sokszor csak kampányszövegnek bizonyultak. Végül mindenkinek el kell fogadnia, hogy a régmúlt idők értékei időtállók, és ma is kiaknázhatók a város turisztikai jövője szempontjából.
– Pontosság szempontjából példás embernek tartják. Honnan ered ez a tulajdonság?
– 33 éven keresztül voltam egy műszaki laboratórium vezetője. Újabb 12 évet dolgoztam minőségbiztosítási rendszerben. Ezeket a feladatokat csak pontossággal, jó időbeosztással tudtam teljesíteni. Később, az önkormányzati munkában is megtartottam ezt a munkastílust, és munkatársaimtól is elvártam, még ha ez a szemükben gyakran szőrszálhasogatásnak tűnt is.
– Hogyan viselte a családja a közéleti munkával járó kiszámíthatatlanságot?
– A családom a feleségemből és a távol lévő gyerekekből áll. A 20 évnél több közszolgálati munka sokszor kényszerűen előbbrevaló volt az otthoni teendőknél. Ezek nagy része a feleségemre hárult, aki nagyszerűen megállta a helyét. Én sokszor apait-anyait beleadtam, ahogy mondani szokták, így legtöbbször nem tudtam a rám háruló otthoni terheket elvégezni. A ciklus végén akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést: vajon megérte?
– Mit tanácsol a következő alpolgármesternek?
– A választások után dől el véglegesen, hogy folytatódik-e vagy sem a magyar alpolgármesteri munka. Amennyiben utódomnak szüksége van azokra a tapasztalatokra, amelyeket felhalmoztam, szívesen megosztom vele. Természetesen ez csak egy kifogástalan kapcsolat és ugyanilyen körülmények között lehetséges. Akkor szívesen állok majd rendelkezésére!
– Milyen személyes tervei vannak a közeljövőre?
– A választások után számomra, lezáruló funkciómtól függetlenül a július 6-8. közötti Magyar–Román Kulturális Napok és a XI. Csombordi Rózsanap szervezési teendői még rám hárulnak. Ezt szívesen végzem, hiszen részt vettem az előkészítésükben. Utána következik a család, és a szakmai tevékenység folytatása. Ezt is örömmel várom. Amennyiben bekerülök az új tanácsba, ott is hasznos javaslatokkal élhetek majd.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Egyházi és világi értékek szolgálatában
Kiosztották a JAKK-díjakat
Két marosvásárhelyi és egy marosszentgyörgyi kitüntetettje van a Dr. Jakab Antal Keresztény Körnek (JAKK) a 2012-es jubileumi évben. A Márton Áron püspök méltó utódjáról, a száz éve született gyulafehérvári megyéspüspökről elnevezett kör célja, hogy az egyházukhoz, népükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó, életüket és munkásságukat ezen értékek megőrzésének, ápolásának és továbbadásának szentelő papi és világi személyeket jutalmazza.
A harmadszorra kiosztott bronzplakettet, amely Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása, a díszoklevelet valamint a pénzjutalmat Varga Gabriella és dr. Vencser László linzi professzor, a Jakab Antal Keresztény Kör alapítói adták át szerdán délután a Deus Providebit Tanulmányi Házban. A megható ünnepség házigazdája Oláh Dénes főesperes volt, a rendezvény fővédnöke Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ferences szerzetes, aki írásban küldte el üzenetét.
Bakó Béla, Pál atya sokrétű és mindig a társadalom peremére sodródottak érdekében végzett tevékenységét Portik Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi fő- esperes, a volt szemináriumi társ méltatta. Az emléklap szerint a cigánypasztoráció, a börtönpasztoráció terén valamint az árva és nehézsorsú gyermekek családi típusú házakban való nevelése érdekében létrehozott Szent Erzsébet Társulás megalapítása és működtetése során kifejtett tevékenységét jutalmazták a kitüntetéssel.
A Nagyenyeden alakult és a 120 középiskolás és egyetemista fiatalnak otthont adó Szent Imre kollégium lelki és szellemi vezetését végző Mustármag csoport a keresztény hiten alapuló példaértékű közösségépítő, hagyományőrző és művészeti kulturális tevékenységéért részesült az elismerésben. Történetüket, munkájukat Tarjányi Krisztina értékelte, a díjat a közösség nevében Fail Ágnes vette át.
A harmadik kitüntetettnek, a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttesnek és vezetőjének, Simon Kinga kántornak az egyházi és a világi zene elkötelezett szolgálatában vállalt példaértékű tevékenységét Baricz Lajos katolikus plébános méltatta. A kitüntetett kórus fellépése mellett a Deus Providebit Házat megtöltő lelkes közönséget Dévai Nagy Kamilla előadóművésznő szórakoztatta szebbnél szebb dalaival.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

EME-vándorgyűlés Enyeden
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. (Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi) szakosztálya) a vándorgyűlések jegyében tervezi meg nagyenyedi tudományos napjait főképpen a fiatalabb korosztály számára, különös tekintettel az egykori Bethlen-tanoda értékes anyagokat őrző könyvtárára. Tegnap, június 14-én ismerkedésre került sor a könyvtár kincseivel (dr. Györfi Dénes könyvtáros vezetésével) és az iskola diákjainak, kutató tanárainak munkáival, délután 6 órától pedig a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban az EME tagjai és a helyi kutatók műhelytanácskozáson mutattak be új tudományos eredményeket (meghívottak: dr. Buzogány Dezső, dr. Keszeg Vilmos).
Ma délelőtt látogatás Torockóra, délután a könyvtári kutatómunka folytatódik, 17 órakor városnézés Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár vezetésével. A második tudományos megbeszélésre ma, június 15-én este 7 órakor kerül sor a Kollégiumban (meghívott: Dvorácsek Ágoston tanár, tudományos diákkörvezető). Szombaton, június 16-án délelőtt könyvtári kutatás zárja az enyedi tanulmányi napokat. Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen-kollégium: sok por, számos kérdés és hatmillió euró
Hétfőn kezdődik a nagyenyedi schola átfogó rehabilitációja
Hétfőtől elkezdődhetnek a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium teljes felújítási munkálatai: az erről szóló szerződést tegnap délelőtt írták alá a helyi önkormányzat, az Erdélyi Református Egyházkerület – mint tulajdonos –, valamint a munkálatok elvégzését versenytárgyaláson elnyerő Fehér megyei cég képviselői. Ezzel hosszas folyamat végére kerülhet pont, hiszen a 2004-ben visszaszolgáltatott ingatlanban működő iskola helyzetét az elmúlt években a teljes bizonytalanság jellemezte, mivel gyakorlatilag jogalap nélkül tartózkodtak az épületben. Végül a három érintett fél – az önkormányzat, a tulajdonos és a kollégium vezetősége példaértékű megállapodásra jutott, amelynek következtében sikeresen pályázták meg a Regionális Operatív Program egyik projektjét. A nyertes pályázatnak köszönhetően az elmúlt évek aprócska javítási munkálatain túl most átfogó rehabilitálás kezdődik, amelynek 2014 augusztusáig kell befejeződnie.
Félig-meddig megvalósult álomnak nevezte Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója a kivitelezési szerződés aláírásának ünnepélyes pillanatát, hozzátéve, hogy a teljes megvalósulás 2014-ig húzódik majd el. – Az államosított kollégiumot 2004-ben szolgáltatták vissza tulajdonosának, az Erdélyi Református Egyházkerületnek, a helyzetünk azonban innentől annyira bizonytalanná vált, hogy a tanfelügyelőség ki is lakoltatott volna minket az épületből. Szerencsére azonban nagyon sikeres tárgyalásokat folytattunk, amelyek következtében az önkormányzat mint fenntartó és a református egyházkerület mint tulajdonos 12 évre szóló haszonbérleti szerződést kötött egymással. Ennek értelmében az önkormányzat nem kell hogy bérleti díjat fizessen a tulajdonosnak, kötelezi azonban magát arra, hogy a kollégium felújításához szükséges összeget pályázatokból vagy saját forrásokból előteremti. Mindez pedig arra az időszakra érvényes, amíg fennáll a magyar tannyelvű Bethlen-kollégium – hangsúlyozta Szőcs Ildikó. Hozzátette: az aláírás pillanatában még nem tudtak a Regionális Operatív Program létezéséről, utána azonban már hatalmas munkával állították össze közösen a pályázatot. A tervezés teljes dokumentációját az egyházkerületi főépítész végezte el, az önkormányzat pedig 2010-ben benyújtotta a pályázatot. Az iratcsomó 6 millió eurós támogatást hozott. – Ez az összeg nem pusztán a felújítást, hanem a konzultáns cég munkadíját és az iskola felszerelésének teljes megújítását is magába foglalja, hiszen különféle interaktív eszközökkel, táblákkal fogjuk frissíteni a tanszerkészletünket – részletezte az igazgatónő.
Nem kell költözni
A kollégiumban az utóbbi években is folytak felújítási munkálatok: kisebb pályázatokból sikerült rehabilitálni az étkezde, az óvoda és a tornacsarnok épületét, és a bentlakásokban is történtek apróbb javítások. Most azonban a főépületet, a régi bentlakást és az elemi iskolát is rehabilitálni tudják. – A bentlakásban eddig 10 személyes szobákban laktak a diákok, közös mosdóval a folyosók végén. A felújítás során 5-6 ágyas szobáink lesznek, saját fürdőhelyiséggel – mondta el az igazgatónő. Hozzátette: van kidolgozott stratégiájuk arra az időszakra is, amikor a nyári vakáció végeztével a diákok visszatérnek a kollégiumba. – Reméljük, hogy tervünk működni fog, és nem kell sem ideiglenesen kiköltöznünk az épületből, sem pedig két váltásban dolgoznunk. Az egészen biztos, hogy izgalmas időszak vár ránk, folyamatos építkezéssel, sok-sok porral, számos kérdéssel, de már nagyon rég vártuk, hogy ez bekövetkezzen – szögezte le az igazgatónő, aki nagy pozitívumként értékelte, hogy a két érintett intézménnyel – az önkormányzattal és az egyházzal – jó partnerként tudtak együttműködni.
Létkérdés az iskola
Az Erdélyi Református Egyházkerület összesen 6 kollégiumot tart fenn. Ha ehhez hozzávesszük a Királyhágómelléken található további három oktatási intézményt, akkor kitűnik: Erdélyben a reformátusok rendelkeznek a legnagyobb iskolahálózattal. – A reformáció kezdete óta egyházunk kiemelt figyelmet fordít az ifjúság nevelésére, oktatására. Maga Bethlen Gábor fejedelmünk mutatott nekünk példát azzal, hogy Gyulafehérváron kollégiumot alapított. Kijelölte az utunkat, nekünk csak folytatni kell – tekintett vissza a kezdetekre Kató Béla főjegyző, aki a tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület nevében vett részt az aláírási ceremónián. – Az 1948-as államosításokat követően persze nem foglalkozhattunk az oktatással, de 1990 után, amikor elkezdődtek a visszaszolgáltatások, fel tudtuk venni a fonalat. Olyan ingatlanokat kaptunk vissza, amelyek felújításával 50 év alatt senki nem foglalkozott. Tudni kell, hogy ezeknek az iskoláknak az alapítói és későbbi támogatói minden alkalommal létrehoztak egy olyan gazdasági hátteret is, amelyből fedezni tudták az intézmény működési-fenntartási költségeit. Ezek lehettek termőföldek, erdők stb. Az új rendszerben azonban a tulajdonosok csak a romos épületeket kapták vissza, gazdasági háttér nélkül, így a fenntartásuk nagyon nehézzé vált – fejtette ki a főjegyző. Kiderült: az állam ugyan igyekezett valamilyen megoldást találni, például bért állapított meg, amelyet az önkormányzat fenntartóként kellett volna hogy fizessen a tulajdonosnak, ez azonban sok esetben nem történt meg, így perek halmaza indult el. – Erre jelentettek megoldást az európai uniós pályázatok, amennyiben a tulajdonos és a fenntartó hosszútávú bérleti szerződést köt egymással. Ezt azonban nem tudta minden érintett város vezetése elfogadni, és ebből a szempontból Nagyenyed (ellentétben például Kolozsvárral) nagyon jó példa: itt ugyanis a román polgármester is belátta, hogy hosszútávon sokkal jobban jár az önkormányzat, ha nem kell bért fizetnie, csak segít megszerezni a felújításhoz szükséges pénzt. Ráadásul saját megítélését is pozitív irányba tereli ezzel: biztosan nem véletlenül választották ismét őt a város élére – vélekedett a főjegyző.
Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonosként néhány objektumot megtartott: a pincét, a múzeumot és a dokumentációs könyvtárat nem adta bérbe, ezek felújítását magára vállalta. Az ehhez szükséges, mintegy 500 ezer eurós összeget egyéb egyházi ingatlanok bérleti díjából, valamint különféle pályázatokból kívánja előteremteni. – Úgy gondoljuk, a dél-erdélyi magyarság hatalmas esélyt kapott azzal, hogy lehetőség van a kollégium teljes rehabilitálására. Mi fenntartjuk magunknak a jogot, hogy figyelemmel kísérjük a munkálatokat, és ellenőrizzük azok minőségét. A terveket egyházkerületi főépítészünk készítette el a megbízásunkból, az ő felügyelete és aláírása szükséges minden egyes tételhez – emelte ki Kató Béla. Hozzátette: a református egyház számára létkérdés az iskola. – Mi etnikailag is meghatározzuk magunkat: magyar egyház vagyunk, és nem végzünk missziós munkát sem egyéb nemzetek, sem egyéb vallások hívei között. Egyházunk beleszületés, megkeresztelés útján gyarapodik hívekben. Ha azonban a gyermek, akit mi reformátusnak keresztelünk, nem jár magyar iskolába, akkor elveszítettük, hiszen nem fogja olyan szinten bírni az anyanyelvét, hogy megértse, elfogadja az egyházi liturgiát, részt tudjon venni az egyházi életben. Kiszakad a közösségből, gyakorlatilag konfirmálni sem tud, mert nem érti a szöveget. Kiemelten fontos tehát, hogy befektessünk az oktatási intézményeinkbe. Az egyháznak elsősorban talán az oktatás minőségét, tartalmát kellene befolyásolnia, a méltó környezet, a megfelelő feltételek azonban sokat tehetnek azért, hogy pedagógus és diák jó közérzete és ezen alapuló közös munkája minőségi magyar oktatást teremtsen.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

EME: tanulmányi napok Nagyenyeden
Az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) vándorgyűlései tudományos és honismereti célokat szolgáltak – 1906-ban és 1931-ben éppen nagyenyedi „kiszállás” révén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztálya ennek a hagyománynak a jegyében szervezte tanulmányi napjait 2012. június 14. és 16 között Enyeden és Torockón. Mindhárom napon könyvtári kutatásra is lehetőség volt a Bethlen Gábor Kollégium neves könyvtárának könyv- és kéziratanyagában. (Az olvasóteremben még megtekinthető a Bod Péter emlékkonferencia alkalmára készült helyi kiállítás Bod kézirataiból és nyomtatványaiból ).
A tudományos találkozások több színhelyen zajlottak. Június 14-én délután a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban lezajlott szakmai tanácskozásnak tudományos előadások adtak keretet. Az EME nevében Egyed Emese szakosztályi elnök köszöntötte a jelenlévőket, majd “enyedi részről” Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház vezetője, az RMDSZ Fehér megyei ügyvezető elnöke, Győrfi Dénes főkönyvtáros és Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója szólalt fel.
Buzogány Dezső egyetemi professzor előadásában Bod Péter tudományos munkásságát méltatta, egyszersmind az erdélyi református lelkészek és családjuk sajátos helyzetére is rávilágított az erdélyi társadalom történetében. Győrfi Dénes Kolozsvár és Enyed kulturális kapcsolatairól beszélt, külön figyelmet szentelve az EME vándorgyűléseknek és a Református Kollégium Könyvtára kutató könyvtárőreinek, köztük is különösen Vita Zsigmondnak és Dankanits Ádámnak. A harmadik előadást Keszeg Vilmos professzor tartotta Lokális emlékezet, lokális történelem címmel, közelebb hozva az érdeklődőkhöz az emlékezetkutatás és a történetírás teóriáit és jelenlegi gyakorlatát – például a közösségteremtő eseményekben. Az előadások sorát Szabó Emília magyartanár Virágkosár című értekezése zárta, amely az enyedi diákok által összeállított 1835, 1836 és 1837-ban kiadott évkönyvek bemutatására összpontosított
Az előadásokat követő vita a történetírás és a közösségi lét, az értelmiség szerepe és a közösség átalakulása kérdései körül folyt, ennek részét képezte Bodó Márta Egyház és színház című könyve bemutatása is. A vitában az előadókon kívül felszólalt többek között Csávossy György költő, borász szakember, Simon János, a Bethlen Kollégium volt igazgatója, Bodó Márta főszerkesztő, Bartha Katalin Ágnes tudományos kutató, az EME I. szakosztálya titkára, Dvorácsek Ágoston tanár, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Másnap délelőtt az EME kutatócsoportja Torockóra utazott, a néprajzi múzeum, a temető megtekintése után Szőcs Ferenc polgármesterrel találkoztak, aki a település helyzetéről számolt be, majd megtekintették az unitárius templomot, a Kis Szent Teréz gyermekvédelmi központot, és részt vettek a helybeli Sebes Pál Általános Iskola nyolcadikosainak ballagási ünnepélyén. A torockói iskolalátogatás szervezője a helybeli magyartanár, a Bethlen Kollégium végzettje, jelenleg a BBTE mesterképzős hallgatója, Szabó Emília EME-tag volt.
Délután enyedi városnéző séta következett Józsa Miklós vezetésével, irodalomtörténeti nevezetességekkel a középpontban: Áprily Lajos egykori lakóházai, a Kemény–Zeyk-ház, az iskolamúzeum, tárgyi és szöveges emlékekkel, az önképzőkörök mára igen értékessé lett jegyzőkönyveivel.
Szombat délelőtt a könyvtári kutatás után Dvorácsek Ágoston fizikatanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör elnöke vezetésével rövid tárlatvezetésre került sor az iskolaépületben levő régi természetrajzi és kuriózumtárban, majd a kolozsvári vendégek a Fenichel Sámuel Önképzőkör tudományművelése és tehetséggondozása tíz évével ismerkedtek, amelynek során nemcsak ígéretes indulások színterének bizonyult a schola tudós műhelye, hanem például a Természet Világa, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó folyóirat, a Művelődés és más fórumok helyet is adtak a fiatal kutatók eredményeinek.
Az enyedi tanulmányi napok baráti légkörben teremtettek alkalmat a szakmai találkozásokra és ismeretgyűjtésre, kapcsolatteremtésre. Köszönet illeti a résztvevőket – a mintegy harminc lelkes tanárt, kutatót, művelődéspártolót – Enyedről, Kolozsvárról, Torockóról, Marosvásárhelyről. Fontos a folytatás is – az EME Erdélyi Tudományosság Napja novemberi fóruma (enyedi meghívottakkal), a könyvtári kutatások folytatása és publikálása, közös helytörténeti-irodalomtörténeti témákban, enyedi diákok egyetemi tanulmányainak, szakmai pályájának közös elősegítése.
EGYED EMESE. Szabadság (Kolozsvár)

Politikai foglyok maradványait keresik Nagyenyeden
Folytatja az ásatásokat A Kommunizmus Bűncselekményeit Vizsgáló Intézet (Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului şi Memoria Exilului Românesc IICCMER) Nagyenyeden.
Az archeológiai munkálatokat kolozsvári, enyedi, gyulafehérvári, tordai szakemberek, magát az ásatást pedig a nagyenyedi börtön jelenlegi foglyai végzik. Céljuk megkeresni, feltárni és azonosítani a volt politikai foglyok maradványait. Eddig négy sírt találtak, feltételezések szerint politikai foglyokét: a tetemeket meztelenül, fenyőfából készült egyszerű ládában temették el, fejfát nem állítottak. A területet 49 évre egy ortodox kolostornak adta használatra a városháza. A Nagyenyedi Polgármesteri Hivatal adatai szerint 1945–47-ben 149 személy hunyt el a börtönben, ezek fele politikai elítélt, 1948–64 között 437 elhunytról tudnak, ám nem hivatalos becslések szerint ez a szám 700 körüli. 1950–64 között Nagyenyeden több mint 14 ezer politikai elítéltet börtönöztek be, de még a nyolcvanas években is voltak ott politikai foglyok.
Szabadság (Kolozsvár)

Mikó-ügy: dől a fa?
A várakozásoknak megfelelően magyar körökben nagy felháborodást és szimpátiahullámot keltett a Mikó-ügyben hozott alapfokú ítélet. Mint ismeretes, bő évtizeddel ezelőtt a református egyháznak szolgáltatta vissza a román állam Sepsiszentgyörgy patinás iskolája, a Székely Mikó Kollégium épületét, amit megnyugodva, jogbiztonságában megerősödve könyvelhetett el a háromszéki közösség. A restitúció részét képező egykori tanári lakásokat még a visszaszolgáltatás előtt megvásárló jelenlegi tulajdonosokkal azonban nem sikerült kiegyezni. Per lett az ügyből, ennek egyik – véglegesnek korántsem tekinthető – állomásaként kezelendő a restitúciós bizottság három tagjának börtönbüntetéssel sújtása, illetve az épületegyüttes egyházi tulajdonjogának megkérdőjelezése. Ha van kényes eset, hát ez az. Közösségi és egyéni érdek ütközik, jogi és erkölcsi szempontokat egyaránt figyelembe véve lehet csak beszélni az ügyről. A közösségi empátiára való alapozással, a hasonló helyzetekben meglehetősen egységen megnyilvánuló média segítségével az egyház, a politikai szervezetek, az anyaországi fórumok mára felállították a jó és a rossz (már-már démoni) pengeélesen megrajzolt ellentétpárosát. E kettős árnyékában pedig valahogy még nem sikerült felfedezni a precedensveszélyt hordozó ügy néhány fontos elemét. Szögezzük le mindjárt: a legrosszabb, ami a Mikóval történhet, hogy önkormányzati tulajdonba kerül. A visszaállamosítás úton-útfélen hangoztatott réme nem több jól mobilizáló retorikai fordulatnál, annál is inkább, mivel az alapfokú bírói döntés is az önkormányzat kárára elkövetett veszteségről beszél. Közösségi szempontból tehát nem olyan nagy a vész – Sepsiszentgyörgy esetében. A háromszéki fővárosban ugyanis aligha kell számolni olyan városvezetéssel, amely ne kezelné értékéhez méltó módon a Székely Mikó Kollégiumot. A mikós precedensre való hivatkozással azonban elképzelhető az egyházi ingatlanok restitúciós folyamatának újragombolási kísérlete. Kellemetlen meglepetések esetén pedig több helyen kényszerülhet kevésbé barátságos önkormányzatokkal való egyezkedésre a magyar közösség. Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti esetében korántsem egyértelmű, hogy a romániai magyar oktatási múlt fellegvárai a magyar közösségek vonzáskörében maradnak. A fejlemények a parlamenti választások utáni esetleges kormányzati szerepről tárgyaló RMDSZ-t is kiszolgáltatott helyzetbe sodorhatják. A Mikó-precedens ugyanis minden korábbinál hatékonyabb zsarolási eszközhöz juttathatja a román hatalmat. Akkor már valóban állandósulhat a dőlésveszély.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A református oktatási intézményvezetők nyilatkozata
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.