Semjén: az erdélyi magyarságnak joga van az állami magyar egyetemhez
A miniszterelnök-helyettes a marosvásárhelyi magyar orvosképzés beindításának 70. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés résztvevőihez intézett levelében írta ezt.
Az erdélyi magyarságnak joga van az állami magyar egyetemhez, Marosvásárhelyen pedig az önálló orvosi fakultáshoz – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a marosvásárhelyi magyar orvosképzés beindításának 70. évfordulója alkalmából pénteken rendezett megemlékezés résztvevőihez intézett levelében.
Rámutatott: a kizárólag magyar tanítású nyelvű intézményként létesült Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nemzetiségi jellegét a kommunista diktatúra idején az akadémiai közösség megkérdezése nélkül erőszakkal változtatták meg.
A miniszterelnök-helyettes arra bíztatta az erdélyi magyarokat: ragaszkodjanak ahhoz, ami az övék volt, ugyanakkor a magyar kormány támogatásáról biztosította jogküzdelmüket.
A magyar orvosképzés kezdeteit idézték fel Marosvásárhelyen
Az erdélyi magyar orvosképzés megkezdésére emlékeztek a hetvenedik évforduló alkalmából pénteken Marosvásárhelyen. Hetven éve Románia uralkodója önálló magyar egyetemként alapította meg azt a felsőfokú tanintézetet Kolozsváron, amelynek Marosvásárhelyre kihelyezett és önállósodott orvosi karából 1948-ban megalakult a szintén magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézet (a későbbi MOGYE) – összegzett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott évfordulós ünnepségen Szabó Béla professzor, a MOGYE magyar tagozatának vezetője.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) azután szervezte a pénteki megemlékezést, hogy a MOGYE immár román többségű szenátusa az évfordulót „kisajátítva" és annak magyar vonatkozását elhallgatva rendezett múlt héten ünnepséget az „egyetemalapító" Mihály király tiszteletére.
„Amit a MOGYE vezetősége tett, kimeríti a történelemhamisítás fogalmát" – mutatott rá Szabó Béla, a magyar tagozatának választott vezetője.
MTI
Erdély.ma

Harminc hagyományos utcanév kerülhet ki Marosvásárhelyen
"Visszajön a magyar nyelv a főtérre – ahol a helye van"
Ha a főispáni hivatal törvényesség szempontjából nem emel kifogást, akár júniusban kihelyezhetik Marosvásárhelyen azokat az utcanévtáblákat, amelyek a román nyelvű megnevezés mellett a hagyományos, magyar nevet is tartalmazzák. A helyi tanács tegnapi ülésén ugyanis a testület – négy ellenszavazat mellett – kétharmados többséggel elfogadta a 30 utcanevet tartalmazó lajstromot magába foglaló határozattervezetet. Így kerülhet ki a Calarasilor utca mellé (vagy alá?) a Kossuth utca, a Mihai Eminescu utca mellé a Jókai Mór utca stb. Peti András alpolgármester, az RMDSZ frakcióvezetője szerint a hagyományos utcanevek jóváhagyása nem jelenti azt, hogy lemondtak a többi 460 utca kétnyelvűsítéséről.
A napirend 46. pontjaként szereplő hagyományos utcanevekre vonatkozó határozattervezetet Peti András javaslatára a 11. helyre emelték előre. A tervezethez egyedül Sabau Olimpiu képviselő szólt hozzá, kijelentve, meglátása szerint a tervezet megszavazása politikai, illetve közigazgatási üzenetet hordoz: a 30 hagyományos név nem egyezik az utcák jelenlegi nevével, és e gesztussal "nem a jövő fele tekintünk, hanem visszatérünk a múltba".
A felszólalását követő szavazás során négy ellenszavazat mellett a testület kétharmados többséggel jóváhagyta a határozattervezetet. A tanácsülést követően a sajtó képviselőinek nyilatkozva Peti András elmondta, két különböző célkitűzést követnek: egyrészt a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, ami nem kapta meg a törvényességi láttamozást a jegyző részéről, illetve ezzel párhuzamosan elindítottak egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezéseit hivatott megjeleníteni. "Amikor kézbe fogjuk kapni a korábbi, a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó határozattervezeteink elutasításának indoklását, az RMDSZ-frakció a közigazgatási bírósághoz fordul jogorvoslatért. Ezzel párhuzamosan, de nem ehelyett, elindítottunk egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezését tartalmazó utcanévtáblák kihelyezését célozza. Annak ellenére, hogy a sajtóban az elmúlt napokban vehemens támadások értek, a közösség, az átlagemberek részéről pozitív visszajelzéseink vannak. Szerencsére partnereket találtunk, és sikerült kétharmados többséggel megszavazni a határozattervezetet, és a táblák, remélem, rövid időn belül kikerülnek. Ezek nem a fordítást helyettesítik, hanem azt kiegészítik, és a köznyelvben vagy a kollektív memóriában őrzött megnevezéseket fogják tartalmazni. Nem adtuk fel a kétnyelvűségért indított küzdelmünket" – tette hozzá Peti András. Elmondása szerint egyelőre 30 utca esetében kerülnek ki a hagyományos nevek, de egy bizottságot megbíztak a feladattal, hogy a többi 460 utca tekintetében is elemezze a kérdést.
– 2010-től kezdődően minden tanácsi határozatban két nyelven szerepelnek az utcanevek, elsősorban az új utcák esetében. Ezeket nem kell elemezni, ki kell tenni úgy, ahogy szerepelnek a határozatban. Mi most a főtérre koncentráltunk, hisz a civilek sérelmezték, hogy a főtérről ki van zárva a magyar nyelv. Most visszajön a magyar nyelv a főtérre, ahol a helye van, és remélem, más téren is fogunk elérni eredményeket" – hangsúlyozta az alpolgármester, reményét fejezve ki, hogy a tegnap elfogadott utcanév-határozat ellen nem emelt törvényességi kifogást a főispáni hivatal, vagy akár a magyar civil szervezetek. A határozat törvényességének elemzésére 15 napja van a prefektúrának, ha nem utasítják el, azonnal ki lehet tenni a román megnevezést tartalmazó táblával és felirattal azonos méretű, a hagyományos magyar megnevezést tartalmazó táblát.
Nem mondanak le az Aranykakasról
A Demokratikus Marosvásárhelyért Civil Szervezetnek az Aranykakas épületével kapcsolatosan a helyi tanácsosokhoz, illetve a polgármesterhez eljuttatott nyílt levelére reagált a tanács jegyzője,Andrei Muresan, aki kijelentette, az épület tulajdonosa előzetes feljelentést tett a helyi tanácsnak a kisajátításra vonatkozó határozata ellen, javasolva, amíg a helyzet nem tisztázódik, várjanak. Peti András elmondta, kérték az Aranykakas közhasznúvá nyilvánítását, sajnos, ebben hatásköre a megyei önkormányzatnak van. "A közhasznúvá nyilvánítása után a kisajátítást is kezdeményeztük. A tulajdonos tudomást szerzett a döntésünkről, és előzetes felszólítással élt, levelére április 29-én válaszoltunk. Remélem, nem húzódik a bíróságon évekig az ügy, és emiatt a legfontosabb cél, az épület megmentése nem valósulhat meg. Időközben a tulajdonos meghirdette az árverést az épületre, viszont nem rendelkezik az elővásárlási jogról való lemondással sem a kulturális minisztérium, sem a megyei önkormányzat, sem a városi önkormányzat részéről, a törvény szerint pedig csak ezt követően tudja eladni. Mi nem mondtunk le elővásárlási jogunkról, hiszen fontos számunkra ez az épület, és kiállunk a döntésünk mellett, hogy át akarjuk venni, és megmenteni a jövő generációk számára" – közölte az alpolgármester.
A testület elhalasztotta a parkolási szabályzat módosítására vonatkozó határozattervezet megvitatását, a sporttámogatások esetében pedig egyrészt a végrehajtó apparátus szakembereiből álló bizottságra bízta a sportegyesületekkel való együttműködés indokoltságának megállapítását, illetve legkevesebb 20 százalékkal csökkentette a múlt évi kerethez képest a sportegyesületeknek nyújtandó támogatás értékét.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Átimádkozott elmélkedések
– "Publicistaként", népszerűen fogalmazni, kivinni a templomból és közhírré tenni az evangéliumot, egyre nehezebb. Ám az első keresztény zsurnalisztáknak, az apostoloknak sem volt könnyű… – bátorítja magát az 1968-ban Csíkszentmihályon született Sebestyén Péter, akit 1992-ben szenteltek pappá, és állomáshelyein (káplánként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyóremetén, plébánosként 2006-ig Erdőszentgyörgyön, és azóta Marosvásárhelyen) különös szorgalommal és kitartással igyekszik tollával is szolgálni az Urat: rádiós katekéziseiből, a különböző erdélyi lapokban megjelenő vallási és biblikus témájú jegyzeteiből, kisesszéiből, prédikációiból nem kevesebb, mint tizennégy könyv került ez ideig az olvasók elé.
"Erős életigenlés olvasható ki Sebestyén Péter írásaiból: pártolja a családot, a gyermekvállalást, a hit, a hagyományok megtartását, és elutasítja a deviánst, a természetellenest, az önzést, a fogyasztói világot, a gyökértelenséget és hitetlenséget – írja Zsidó Ferenc az Ajánlásban. – Meggyőző erővel mondja, hogy az előbbiek erőt adnak és kijelölik az ember helyét a világban, míg utóbbiak kezdetben a parttalan szabadság érzetével kecsegtetnek, hosszú távon azonban elidegenítnek, magányossá és céltalanná tesznek. (…) Sebestyén Péter jó érzékkel mozog azon a mezsgyén, amit múlt századi egyházi írók kijelöltek, de nyelvezete, ábrázolt problémahelyzetei jellegzetesen 21. századiak. A mai emberi lét alapdilemmáit boncolgatja: feloldani az ellentmondást siker és család, egyéni szabadság és közösségi összetartozás, kétely és hit között. Sok kihívás éri a ma emberét, és Sebestyén Péter szerint jól tájékozódni csak egyféle iránytűvel lehet: mely Istenre mutat. Az istenhit az ő értelmezése szerint nem valami statikus, kegyelmi állapot, nem is valami ósdi, fölösleges kacat, hanem nap mint nap megharcolt, kivívott életerő. Sebestyén Péter egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, és szelíden: még akkor is, amikor a kritika hangján szólal meg, amikor a posztmodern társadalom rákfenéiről és az "ok-leveles keresztényekről" beszél. És nemcsak elmarasztal: folyamatosan mutat fel értékeket is. Ezek többsége (...) a vidéki élet, a haza- és földszeretet, a hagyományos értékek fogalomkörébe tartozik, de igyekszik megszólítani a hitetleneket is – amint erről a kötet címadó írása tanúskodik –, arra int, hogy a jólét fokozódásával ne forduljunk el Istentől, amint ezt a dekadenciára mindinkább hajló nyugati társadalmakban láthatjuk. Írásai olykor áttételesek, parabolisztikusak, máskor direktek, a problémát néven nevezők. A stílus ugyanakkor végig személyes marad, gyakoriak az emlékekre, élményekre való utalások, ezek bensőségessé, átélhetővé, hitelessé teszik Sebestyén Péter írásait. Arról ír, amit megtapasztalt, s azokhoz az emberekhez beszél, akiket jól ismer, kiknek problémái az ő problémái is. Nem prédikál, nem próbálja mindig kimondani az üdvözítő igazságot, viszont rávezet arra az útra, melyen aztán – remélhetőleg – megtaláljuk mi magunk."
"Minél egyértelműbben szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit" – ez a vallomás már-már ars poeticaként hangzik. Olyan olvasmányélményeket kíván nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, elgondolkoztatnak, térdre kényszerítenek, ún. aha- élménnyel, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket. "Át-imádkozott elmélkedései" a szerzőt magát is újra meg újra önreflexióra késztetik. Írás közben tapasztalja meg, "hogy az evangéliumnak milyen átütő ereje van. Értékadó, személyiségformáló, gyógyító."
A kötet javát a Kisesszék, tárcák című, huszonöt írást tartalmazó rész képezi, a második egységben recenziók, beszámolók kapnak helyet. Csaknem minden esetben igyekszik beszédes címet választani, ilyeneket: Boldogság? Az mi?, Kifelé az iskolából!, Giccs, ami nincs, Lélekfuvallat, Melyik farkast eteted?, Szösszenet a székelyekről... Az olvasás örömét az is fokozza, hogy mivel ezeket az eszmefutamokat a közrádióban is fel szokta olvasni, igyekszik minél érzékletesebben és pontosabban fogalmazni. Ezt mondja: "Miután a nyersanyagot papírra vetettem, utána elkezdem nyírni, fésülni, faragni, csinosítani, hogy a mondanivaló átütő erejét egyre jobban kisajtolhassam. Az esszé amúgy is kegyetlen műfaj. Nem szereti a szószátyárokat. A világos vonalvezetés, a szikár tőmondatok, a mellbevágó igazságok és a gondolati mélység egyaránt jellemzik."
Az ihletről pedig ezt tudja: "Ha az ember megnyílik előtte, a Szentlélek közbelép és irányítja pennádat. A Lélek inspirál, ihletet ad. Ő szüli benned a gondolatokat, nyitja fel lelki szemeidet új felismerésekre, mondat ki veled addig rejtett összefüggéseket. Lázba hoz, nyugtalanít, sodor, ösztökél és indít. Elemi erővel, félreérthetetlenül áthat, átjár és felpörgeti küldetéstudatodat. A Szentírás betűi, szövegei megelevenednek, személyesen neked szólnak… A Lélek munkája nyomán író is, olvasó is munkatárssá, partnerré válik. Belső kényszert érez, hogy tolmáccsá alakuljon..."
Sebestyén Péter: A jólét délibábja? (Esszék), Státus Kiadó Csíkszereda, 2015. A kötet írásai elérhetők a szerző 2014-ben készült honlapján is: www.peterpater.com
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Az RMDSZ nem támogatja a bizalmatlansági indítványt, ha az csak a levélben való voksolásról szól
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem tudja támogatni a liberális ellenzék bizalmatlansági indítványát, ha az csak a levélben való voksolás ügyét kéri számon a szociáldemokrata Ponta-kormányon – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ ellenzéki erőként azt sem teheti meg, hogy a bizalmatlansági indítvány ellen voksol. A szövetség elnöke kimondatlanul azt vetítette előre, hogy a magyar frakció tartózkodni fog, amennyiben a kormánybuktató indítvány nem egészül ki olyan témákkal, amelyeket az RMDSZ szerint is számon kell kérni a kormányon.
Kifejtette: sok mindenért lehet bírálni a bukaresti kormányt, de nem a választási reformért, amely a parlamentre tartozik. Mint mondta: a körvonalazódó tervezet – jobb szervezéssel – lehetővé teszi, hogy minden, külföldön élő voksolni óhajtó román állampolgár személyesen leadhassa szavazatát.
Hozzátette: az RMDSZ ellenzéki erőként azt sem teheti meg, hogy a bizalmatlansági indítvány ellen voksol. Kelemen Hunor kimondatlanul ugyan, de azt vetítette előre, hogy a magyar frakció tartózkodni fog, amennyiben a kormánybuktató indítvány nem egészül ki olyan témákkal, amelyeket az RMDSZ szerint is számon kell kérni a kormányon.
Kelemen Hunor szerint a készülő választási reform lehetővé teszi a magyarság arányos képviseletét az önkormányzatokban és a parlamentben, ugyanakkor Románia kisebbségpolitikája távolról sem modellértékű. Úgy vélte: a kisebbségpolitikáról az érintettek – köztük a legnagyobb közösség, a magyarság – képviselőinek véleményét kellene kikérni, de Bukarest erre nem kíváncsi. Kelemen Hunor nehezményezte, hogy a román külügyminisztérium a kisebbségek nélkül rendezett konferenciát a kisebbségi keretegyezményről Kolozsváron.
„Miközben díszdoktori címmel meghajítják a Velencei Bizottság elnökét, egymás között lakkozzák az elmúlt 20 esztendőt, és azt mondják, hogy Románia modellértékű megoldás mára a kisebbségek ügyében. Ez nem igaz!” – jelentette ki Kelemen Hunor. Közölte: jövő héten Washingtonba utazik, ahol azt akarja megértetni tárgyalópartnereivel, hogy az 1,3 milliós erdélyi magyar közösség céljai elfogadhatóak, nem jelentenek stabilitási kockázatot, fenyegetést a térség biztonságára.
Az RMDSZ belső parlamentjeként működő SZKT több tagja élesen bírálta a Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke által kezdeményezett „gyöngyhalász” programot, amely anyagi támogatással a Székelyföldre csábítja azokat a szórványban élő, magyarságukhoz ragaszkodó iskolásokat, akik szülőföldjükön nem tudnának továbbtanulni magyarul. A felszólalók úgy vélték: a program a szórványról való tudatos lemondást jelenti. Molnár Zsolt, Temes megyei parlamenti képviselő szerint inkább a szórványoktatást kellene erősíteni, és azt a támogatási elvet érvényesíteni, hogy „nem a gyereknek kell követnie a pénzt, hanem a pénznek kell követnie a gyereket”.
Markó Béla szenátusi frakcióvezető, az RMDSZ volt elnöke azt mondta: nem kérdőjelezi meg a kezdeményezés jóhiszeműségét, de veszélyesnek tartja azt. Az RMDSZ azt szeretné, ha Budapesten és Bukarestben is elfogadnák, hogy az erdélyi magyarsággal való konzultáció nélkül ne szülessenek döntések a közösségről – magyarázta.
Az SZKT - Kelemen Hunor javaslatára - kinevezte az RMDSZ ügyvezető elnökévé Kovács Péter eddigi főtitkárt. Az SZKT a társadalomszervezés erősítése reményében újjáalakuló ügyvezető elnökség tagjait is megválasztotta.
MTI
Székelyhon.ro

A magyar orvosképzés hetven évét idézték fel
A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 évét ünnepelték péntek este a Kultúrpalota nagytermében. Az ünnepi rendezvényen egykori végzősök, mai orvostanhallgatók, vendégek, meghívottak vettek részt. Mihály király 1945 május 29-én írta alá azt a Királyi Rendeletet, amellyel létrehozta a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Állami Egyetemet. A határozatot a 70. évforduló tiszteletére szervezett ünnepségen Szabó Béla professzor olvasta fel, hangsúlyozva az egyetemalapítás indoklását is, miszerint a magyar fiatalko tanulhassanak anyanyelvükön. Az oktató felidézte: az orvosi kar Marosvásárhelyre költöztetése tulajdonképpen egy kompromisszum volt, ugyanis a román kollégák gáncsoskodása miatt nem működött az eredeti megegyezés, miszerint a magyar professzorok és hallgatók közösen gyakorlatozhatnak az erre a célra kijelölt klinikákon a román egyetemmel.
Kényszermegoldásként költöztek tehát Marosvásárhelyre, egy rossz állapotban levő épületbe, és kezdték szinte a nulláról az egyetemépítést. „Ma az egyetem vezetősége megfeledkezik a királyi rendeletben leírtakról, arról, hogy magyar tannyelvű egyetemet hozott létre Mihály király. Példa erre az volt román uralkodónak a közelmúltban felavatott szobra, amelynek talapzatába azt vésték, hogy 70 éves a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, elhallgatva az eredeti hivatását. Mi ez, ha nem történelemhamisítás?” – tette fel a kérdést Szabó Béla professzor. Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész a rendezvény házigazdájaként köszöntötte a jelenlevőket. Marosvásárhelyiként, történészként, személyes okokból is kötődik e nagy múltú egyetemhez – mondta –, amely meghatározta a város életét, de Erdély értelmiségét is. Az intézmény ugyanis nem csupán orvosokat adott, de költőket, írókat, képzőművészeket és zenészeket is, hiszen köztudott, hogy az orvosok szakmájuk mellett a művészeteket is magas szinten művelték.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott oktatóinak visszaemlékezései során dr. Dienes Sándor ny. egyetemi tanár, Általános Orvosi Kar, dr. Bocskai István, ny. egyetemi tanár, Fogorvosi Kar és dr. Gyéresi Árpád, ny. egyetemi tanár, Gyógyszerészeti Kar a kezdetekről beszéltek, diákévekről, egykori tanáraik emlékét idézték fel. A visszaemlékezések során kis videofilmeket is bejátszottak, ahol Dr. Szabó Árpád, Dr. Papp Zoltán, Dr. Péter Mihály és Dr. Feszt György nyugalmazott egyetemi tanárokkal készített interjút láthatott a közönség.
A rövid zenei momentum után az ünnepi beszédek következtek: Dr. Lőrinczi Zoltán, egyetemi docens: A rendszerváltás és a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című előadásában az elrománosodást, a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítését ismertette. Dr. Szilágyi Tibor, egyetemi tanár: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés a 2011-es Tanügyi Törvény árnyékában című értekezésében felvázolta mindazt, ami a törvény létrejötte után történt az egyetemen. Elmondta, a négy esztendő alatt hét tanügyi miniszter váltotta egymást, ígérete mindnek volt, de azt egyikük sem tartotta be. Ahogy az is valamennyiükre jellemző volt, hogy a magyar kar által iktatott kérvényekre, beadványokra, soha nem adtak választ, holott a román törvények szerint egy hivatalba iktatott kérvényre harminc napon belül válaszolni kell. Az oktató felsorolta mindazt, amit a sajtó révén a nagy nyilvánosság is megismert: a tárgyalásokat, a kompromisszumokat, a miniszteri látogatásokat, a román hallgatók spontán tiltakozását a magyar nyelvű oktatás ellen, a magyarok villámcsődületét a törvény tiszteletben tartásáért, az önszerveződésre való törekvéseket, a szenátussal való mindenkori küzdelmet sorolta.
Felidézte: 2012. szeptemberében került sor az úgynevezett hétpontos tárgyalásra, három magyar és három román tanár, valamint három miniszter jelenlétében. A találkozó súlyát mutatja – mondta –, hogy az oktatási minisztert az egészségügyi és a védelmi miniszter is elkísérte Marosvásárhelyre. „Ahogy a legutóbbi események során kiderült, eddig burkoltan, a háttérben akadályozták a törvény megvalósítását, most már nyíltan kimondják, hogy nem kell azt alkalmazni” – jelentette ki Szilágyi.
Dr. Mezei Tibor, egyetemi adjunktus: Itthon maradni nem elég című rövid előadásában arra biztatta a hallgatókat és mindazokat, akik az egyetemre készülnek, hogy ne hagyják magukat, a legnagyobb ellenség ugyanis a saját kishitűsége az embernek. Végül Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke beszélt arról, hogy milyen diáknak lenni Marosvásárhelyen a XXI. században.
Zárszóként Dr. Szabó Béla vonta le a végkövetkezetést: továbbra is érvényes az, hogy törvény ide, vagy oda, MOGYE-ügyben nem változik semmi. „Játsszuk az európai színezetet” – tette hozzá, miközben dúl a nacionalizmus, a magyar nyelvű oktatás teljes elsorvasztására irányuló tendencia.
A marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 éve című könyvet Sebestyén Spielmann Mihály méltatta. Az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában megjelent kötet szerzői a kezdetektől idézik fel az egyetem történetét, kitérve a karok és a tanszékek megalakulására és működésére.
Az ünnepi hangulat művészi színvonalához Péter Zsuzsa és Péter Béla, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hegedűművészei járultak hozzá.
Antal Erika
maszol.ro,

SZKT: megnevezte csapatát Kelemen Hunor
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor javaslatot tett az RMDSZ miniparlamentjének az ügyvezető elnök és a hét alelnök személyére. A nyolctagú testület a főtitkárság „utódintézményét”, az ügyvezető elnökséget irányítja majd. A szövetségi elnök jelöltje az ügyvezető elnöki tisztségre Kovács Péter jelenlegi főtitkár. Az alelnökök: Magyari Tivadar (oktatás), Hegedűs Csilla (kultúra), Bodor László (országos programok), Székely István (társadalomszervezés), Ilyés Gyula (önkormányzatok), Nagy Zoltán (területi szervezetek) és Geréd Imre (ifjúság). –
„Ezzel a csapattal szeretnék együtt dolgozni a következő négy évben. Az együtt szó mindig fontos volt a szervezetünkben, azt gondolom, hogy az emberek, akit felkértem, el tudják látni a feladatukat” – mondta Kelemen Hunor. Az SZKT szombaton titkos szavazással dönt a jelöltekről.
Politikai beszámolójában az RMDSZ elnöke ismertette a választási törvények módosulásait. Mint ismert, az egyik újdonság, hogy a megyei önkormányzatok vezetőjét a megyei önkormányzat választja meg. „Bár a mi szempontunkból az lett volna jó, ha közvetlenül választják az elnököt, ez is jó nekünk. Ha erős frakciókat tudunk megválasztani Maros, Szatmár és Bihar megyében, nem kizárt, hogy mi vezessük e megyéket. Olyan esélyt kaptunk, adtunk magunknak, amellyel élnünk kell” – jelentette ki a politikus.
A parlamenti választási törvénnyel kapcsolatban elmondta: bevezetik az RMDSZ által javasolt alternatív küszöböt, amely szerint egy párt akkor is bejut a törvényhozói testületbe, ha legalább négy megyében megszerzi a szavazatok 20 százalékát.„Nekünk azonban az öt százalék meghaladására kell készülnünk és nem az alternatív küszöb elérésére, mert az erdélyi magyarság megérdemli, hogy ott legyen a román parlamentben” – szögezte le.
Kelemen közölte: bár nonszensznek tartja a liberálisok bizalmatlansági indítványát, mivel ellenzékben van, az RMDSZ nem fog ellene szavazni. A politikus ugyanakkor bírálta a külügyminisztériumot, mert a kisebbségek meghívása nélkül szervezett kisebbségi konferenciát Kolozsváron. Bejelentette azt is, hogy jövő héten az Egyesült Államokba látogat, ahol alkalma lesz több amerikai politikussal beszélni és tájékoztatni őket romániai magyarság és a kisebbségek helyzetéről. Külön kitért Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterének és alpolgármesterének helyzetére, akikkel szolidaritást vállalt.
Az SZKT ülése a hozzászólásokkal folytatódott.
Antal Erika
maszol.ro

Ügyvezető elnököt és alelnököket választott az RMDSZ vezetősége
Kovács Péter korábbi főtitkárt választották ma Marosvásárhelyen az RMDSZ ügyvezető elnökévé. A Kelemen Hunor szövetségi elnök által javasolt egyedüli jelölt 53 támogató és 21 ellenszavazatot kapott a Szövetségi Képviselők Tanácsától, melynek ülését a Kultúrpalotában tartották.
Kovács Péter így nyilatkozott a célokról, megválasztása után: az SZKT ülésén ma hét ügyvezető alelnököt is választottak. Bodor Lászlót az RMDSZ országos programjaiért felelős alelnöknek, Hegedüs Csillát kulturális-, Ilyés Gyulát önkormányzatokért felelős-, Magyari Tivadart oktatási-, Székely Istvánt társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöknek választotta a testület.
Két új főosztályt is létrehoztak: az ifjúságit, melyért Geréd Imre felel, illetve a területi szervezetekért felelős főosztályt, melynek ügyvezető alelnökévé Nagy Zoltánt választották.
marosvasarheyiradio.ro
Erdély.ma

Atyhában járt az Élő Székelyföld Munkacsoport
Mint ahogyan azt januárban közölték az Élő Székelyföld Füzetek munkatársai, akik egyúttal az Élő Székelyföld Munkacsoportot fenntartó értelmiségi csoportosulás tagjai, idén Atyhában, a lokálpatriotizmus erősítése végett, három közösségépítő találkozót szerveznek. Az első ilyen alkalomra május 29-én és 30-án került sor. Mivel testi megújulás nem létezhet lelki megtisztulás nélkül, s ahogyan erkölcs nélkül sem lehetséges a gazdasági fellendülés, a szervezők úgy gondolták, hogy össze kell kapcsolni az egyházi vonatkozásokat a világiakkal. Úgyhogy ennek jegyében, pénteken és szombaton lelkigyakorlatot tartottak, amely alkalomból a falu vendége Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, a marosvásárhelyi Ady-negyed plébánosa volt. Az íróként és jeles szónokként, rádiós műsorvezetőként ismert lelkész a két szentmise keretében mondott szentbeszédet. Nem került sor ugyan közmunkára, hiszen a kiválasztott területet időközben teljesen váratlanul lekaszálták – talán éppen a bejelentett felajánlás hatására -, úgyhogy ez a két nap inkább a továbblépés tervezésével, a helyszínnel való ismerkedéssel telt. A találkozó nagy hozadéka volt, hogy sikerült megszólítani az érintetteket.
Bár a falu lakóinak csak egy része válaszolt a felhívásokra, a Székelyudvarhelyen élők közül sokan a ballagási ünnepségekre hivatkozva maradtak távol, kiderült, hogy a Marosvásárhelyre elszármazottakban sokkal erősebb a polgári öntudat, több család kizárólag erre az alkalomra látogatott haza szülőfalujába.
A következő találkozás június utolsó hétvégéjén lesz, a 26. és 28. közötti időszakban, amikor a Munkacsoport programját összekapcsolják a Vinczeffy László és a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Szakosztályának rendezvényével. A tervek szerint az a találkozó a helyben lakóknak és az elszármazottaknak kaláka-alkalmat szolgáltat, amelynek keretében megtisztítják és rendbe teszik a temető fölötti sétányt, amely a fogadalmi kápolnához vezet.
Ez a program része annak a folyamatnak, amellyel a hagyományos értékekre igyekeznek felhívni a figyelmet Székelyföld-szerte. A projekt állampolgári kezdeményezés jóvoltából, Székelyföld-barát vállalkozások és magánemberek segítségével, a mintegy 513 székelyföldi vidéki település öntudatos és értékőrző lakóinak együttműködésével valósul meg.
Simó Márton
Székelyhon.ro

SZKT: Kovács Péter az ügyvezető elnök
A Kelemen Hunor szövetségi elnök által javasolt Kovács Pétert választották az RMDSZ ügyvezető elnökévé szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi ülésén.
Az RMDSZ áprilisi kongresszusán döntött úgy, hogy a főtitkárság helyett újraalakítja a négy éve felszámolt ügyvezető elnökséget, Kovács Péter szerint „a pártosodás megelőzése érdekében”. Az SZKT ugyanakkor Bodor Lászlót az RMDSZ országos programjaiért felelős, Geréd Imrét ifjúsági, Hegedüs Csillát kulturális, Ilyés Gyulát önkormányzatokért felelős, Magyari Tivadart oktatási, Nagy Zoltánt területi szervezetekért felelős és Székely Istvánt társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöknek választotta.
Több szakmaiság, mozgalmi jelleg
Kovács Péter beszédében azt mondta, az ügyvezető elnökség megerősítené a szövetség mozgalmi jellegét, nagyobb nyomatékot adna a szakpolitikai munkának, civil és szakmai szervezetek, külső szakértők bevonásával javítana a közpolitika minőségén. Kovács szerint az új strukturális visszarendeződés elsősorban a hatékonyabb közösségépítési munkához járulna hozzá.
„Romániában az elmúlt 25 évben voltak előrelépések a kisebbségi közösségek jogai terén. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek alkalmazása akadozik, nehézségekbe ütközik vagy elmarad. Az ügyvezető elnökség erre vonatkozóan négy területen indít folyamatos monitorizálást: a kulturális intézménybeli arányosság, a költségvetés, a lebonyolított programok, a humánerőforrás, valamint a nyelvhasználat és a magyar nyelvű műemlékeink feliratozása, illetve a törvények alkalmazásának tekintetében” – sorolta az új ügyvezető elnök.
Terítéken a választójogi törvény
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök politikai beszámolójában kijelentette, a szövetség nem tudja támogatni a liberális ellenzék bizalmatlansági indítványát, ha az csak a levélben való voksolás ügyét kéri számon a szociáldemokrata Ponta-kormányon. Kifejtette: sok mindenért lehet bírálni a bukaresti kormányt, de nem a választási reformért, amely a parlamentre tartozik.
Mint mondta: a körvonalazódó tervezet – jobb szervezéssel – lehetővé teszi, hogy minden, külföldön élő voksolni óhajtó román állampolgár személyesen leadhassa szavazatát. Hozzátette: az RMDSZ ellenzéki erőként azt sem teheti meg, hogy a bizalmatlansági indítvány ellen voksol.
Kelemen Hunor kimondatlanul ugyan, de azt vetítette előre, hogy a magyar frakció tartózkodni fog, amenynyiben a kormánybuktató indítvány nem egészül ki olyan témákkal, amelyeket az RMDSZ szerint is számon kell kérni a kormányon. Kelemen Hunor szerint a készülő választási reform lehetővé teszi a magyarság arányos képviseletét az önkormányzatokban és a parlamentben.
A szövetségi elnök úgy véli, hiteles választási programmal és jelöltekkel az RMDSZ meg tudja őrizni erős képviseletét az önkormányzatokban. Ugyanakkor megyei tanácselnöki tisztséget is szerezhet Bihar, Szatmár, Szilágy és Maros megyében, hiszen az új jogszabály szerint az elnököt a megyei tanácsosok választják meg az intézmény élére, és „ezzel az eséllyel a szövetségnek élnie kell”. Beszédében kitért arra is, hogy Románia kisebbségpolitikája távolról sem modellértékű.
Úgy vélte: a kisebbségpolitikáról az érintettek – köztük a legnagyobb közösség, a magyarság – képviselőinek véleményét kellene kikérni, de Bukarest erre nem kíváncsi. Kelemen nehezményezte, hogy a külügyminisztérium a kisebbségek nélkül rendezett konferenciát a kisebbségi keretegyezményről Kolozsváron. „Miközben díszdoktori címmel meghajítják a Velencei Bizottság elnökét, egymás között lakkozzák az elmúlt 20 esztendőt, és azt mondják, hogy Románia modellértékű megoldás mára a kisebbségek ügyében. Ez nem igaz!” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Washingtonban tárgyal az RMDSZ-elnök
Amerikai kongresszusi képviselőkkel, magas rangú külügyminisztériumi tisztviselőkkel, emberjogi és vallásügyi szakértőkkel, valamint az amerikai magyar közösség képviselőivel találkozik június 2–5. között a Kelemen Hunor elnök vezette RMDSZ-delegáció Washingtonban, a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) meghívására.
A fennállása 39. évfordulóját ünneplő alapítvány közleménye szerint a tárgyalások során tájékoztatják az amerikai partnereket „a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai–román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Hetvenéves a marosvásárhelyi magyar orvosi oktatás
Emlékünnepség a múltról, jelenről és a remélt jövőről
A történelmi hitelességhez hűen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata 2015. május 29-én a Kultúrpalotában ünnepelte a marosvásárhelyi magyar orvosképzés kezdetének 70. évfordulóját. 1945-ben e napon jelent meg a 407-es királyi törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette, hogy négy karral magyar tannyelvű állami egyetem működjön Kolozsváron. A négy kar egyike az orvosi fakultás volt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztálya által szervezett többórás megemlékező ünnepségen részt vett Zákonyi Balázs, Magyarország bukaresti nagykövete, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Angela Borda professzor, a MOGYE rektorhelyettese, a társegyetemek vezetői, politikai pártok országos és helyi szervezetének képviselői, az egyetem volt és jelenlegi oktatói, mai és volt hallgatók.
A történelmi események meghamisítása
A történelmi háttérről dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője számolt be, aki felidézte a 70 évvel ezelőtti eseményeket, a királyi dekrétumot és annak indoklását: „Tekintettel az egyenlőségi szellemre, amellyel a kormány minden egyes állampolgárát kezeli, és azon őszinte szándékra, hogy együttműködjön az összes nemzeti kisebbséggel egy jobb és igazabb világ érdekében…” jött létre Kolozsváron egy magyar tannyelvű állami egyetem.
Az orvosi kar Marosvásárhelyre költözése már a kezdetekkor egy kompromisszum következménye volt. A román kollégák ellenállása miatt, akik nem voltak hajlandók osztozni a klinikákon, a magyar fél kényszerűségből döntött a Marosvásárhelyre költözés mellett. Ennek nyomán a magyar nyelvű orvosképzés a kolozsvári Bolyai Egyetem kihelyezett karaként működött 1948-ig, amikor önálló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté vált, majd 1990-től egyetemmé. A tények ismeretében a történelmi események meghamisítását jelenti az a tábla, amit Mihály király domborművével az egyetem előcsarnokában nemrégiben lelepleztek, azzal a felirattal, hogy a király alapította 70 évvel ezelőtt a MOGYE-t – mondta Szabó professzor. A 70 év történetét áttekintve kijelentette, hogy a magyar oktatás folyamatos visszaszorítása miatt a mai egyetem sem tartalmilag, sem formailag nem az, ami az erdélyi magyarságot megilletné. Spielmann Mihály a házigazda műsorvezető szerepében, aki maga is végigkövette az egyetem történetét, Brendus Rékának, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesének adta át a szót, aki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözletét tolmácsolta. „Minden olyan utólagos interpretáció, amely a tényeket, kiváltképpen az intézmény magyar jellegét elhallgatja, súlyos pontatlanságról, vagy mondjuk ki őszintén: rosszindulatú történelemhamisításról árulkodik, amelyet nem tudunk elfogadni, s amely ellen határozottan tiltakozunk…” – szerepelt a levélben, amely kitért az egyetem alapításának körülményeire, jellegének megváltoztatására. Az erdélyi magyarságtól 1962-ben elvett jogot a rendszerváltás után megjelent 2011-es oktatási törvény adta vissza, de a többség képviselői a diktatúráéhoz hasonló módszerekkel szabotálják annak végrehajtását, holott a romániai magyarságnak joga van az önálló magyar orvosi oktatásra – hangzott el a levélben, amely a magyar kormány támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot. Dr. Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese prof. dr. Bódis Józsefnek, a Magyar Rektori Konferencia elnökének és saját egyetemének üzenetét tolmácsolta. A magyar tudományos közélet számon tartja a MOGYE-t, ismerik törekvéseit, szívesen látják hallgatóit a különböző képzésekre, igyekszenek bővíteni a tudományos együttműködés lehetőségeit, s mindent megtesznek a szakmai és erkölcsi támogatás érdekében is – köszöntette a professzor a volt és jelenlegi oktatókat és hallgatókat.
Már demokraták vagyunk, és nem félünk – idézte Bibó Istvánt dr. Lőrinczi Zoltán előadótanár, aki az 1980-as évek légköréről rajzolt erőteljes képet. Szólt a diktatúra előretöréséről, igazi arcáról, a magyarellenes propagandáról, amely a felsőoktatási intézményekben, köztük az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is egyre jobban éreztette hatását, ahol mindinkább háttérbe szorultak, alárendelt helyzetbe kerültek a magyar oktatók. 1989-ben már kilenc tantárgyat tanítottak kizárólag román nyelven, a magyar hallgatók száma az orvosi karon az 1984-es 72-ről 15-re csökkent 1989-ben, a fogorvosi karra három magyar hallgatót vettek fel. Az 1980-as években már nem alkalmaztak magyar oktatókat, s a végzősök zömét a Kárpátokon túlra helyezték ki, megszűnt az esély a szakosodásra, a szakmai fejlődésre. Az 1989-es fordulat látszólag az utolsó percben hozott mentséget a magyar oktatás számára, de a várt román–magyar testvériség helyett hamarosan kiderült, hogy a magyarok elnyomása hazafias tetté vált, amit az 1990-es márciusi pogrom is igazolt. A MOGYE-n a magyar oktatás tovább sorvadt, s magyaros nevű profitőrök foglalták el az oktatói állásokat, miközben a magyar közösség törvény biztosította jogát nem ismerték el.
„A tanügyi törvény árnyékában”
Dr. Szilágyi Tibor professzor a korábban elhangzott helyzetjelentés folytatására vállalkozott a képernyőre is kivetített dokumentumokkal.
A egyetem sorvadásához vezető sarkalatos pontot az önszerveződési keret megszüntetésével magyarázta, ami biztosította volna az utánpótlást, a szakmai színvonal megtartását, a kontraszelekció kiküszöbölését. Az 1990-es változások után a 2011-es oktatási törvény hozott újabb reményt az önszerveződés lehetőségére, s rektorhelyettesként az ő feladata lett volna a törvény előírásainak életbe ültetése, ami a mai napig sem sikerül, bár a magyar oktatók közgyűlése folyamatosan kiállt ezért.
A következőkben Szilágyi professzor ismertette az oktatási törvény kedvező előírásait, miszerint az egyetemi képzés minden szinten, az alapképzéstől a doktori cím megszerzéséig anyanyelven történhet. A multikulturális egyetemek fogalmának a bevezetésével a jogszabály előírta a saját magát fenntartó szervezési keretet és annak szerkezetét is (tagozat, főtanszékek). A törvénybe azonban egy alapvető hiba csúszott be, egy másik paragrafus szerint ugyanis a főtanszékeket a szenátus jóváhagyásával kell létrehozni, ami a szenátus hatáskörébe utalja a megvalósítást. Az egyetem szervezési, működési szabályzatának, a chartának a kidolgozásakor még minden a helyén volt, 3 román és 3 magyar főtanszék szerepelt az orvosi karon, s egy-egy a fogorvosin és a gyógyszerészetin, továbbá az is, hogy a gyakorlati oktatás az előadás nyelvén történik. Ehhez képest az első szenátusi ülésen már változott a helyzet, majd a második szavazás nyomán a román többségű szenátus tagjai a magyar főtanszékek létrehozása ellen szavaztak. Mivel ezt a törvénysértést nem lehetett támogatni, a magyar fél kivonult a szenátusból, és elkezdődtek a minisztériumhoz írt beadványok, eredmény nélkül. A tiltakozó akciók nyomán 2012 márciusában az akkori tanügyminiszter felszólította az egyetemet, hogy érvényes charta nélkül működik, s ezért az időközben lebonyolított választásokat nem tartja törvényeseknek, és büntetéseket helyezett kilátásba, ha nem alkalmazzák a törvényt. Időközben a magyar tagozat megválasztotta a saját képviselőit, és több mint 14.000-en írták alá két hét alatt szerte a világból a törvény betartására vonatkozó kérést. De lépett a másik fél is, s az országos akkreditációs bizottság, az ARACIS megjelentetett a honlapján egy kis lábjegyzetet arra vonatkozóan, hogy a beteg és a diák kapcsolata csak román nyelvű lehet, ami valójában kötelezővé teszi a román nyelvű klinikai gyakorlatot, s ellehetetleníti a tagozatok szétválasztását.
Vesztes és nyertes perek sora következett, amelyek képviseletét Kincses Előd ügyvéd vállalta. A háttérben időközben nagyon sok akció zajlott, de látván, hogy az egyetem román oktatóinak ellenállását nem lehet áttörni, felsőbb szintről kormányhatározattal próbálták megoldani a helyzetet. Román részről erős néplázítás kezdődött, aminek az eredménye egy bizalmatlansági indítvány lett, ami az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. A kialakult kényelmetlen helyzetben a minisztérium áthidaló megoldást keresett, s akkor került sor a román és a magyar fél közötti tárgyalásra három miniszter (tanügy-, belügy-, egészségügy-) részvételével. A megegyezés viszonylag kedvező határozattal zárult, de annak gyakorlatba ültetése már kezdettől akadozott. A magyar oktatókkal szemben megfogalmazott vádak ellenére folyamatos kompromisszumokkal próbáltak érvényt szerezni az egyezségnek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. 2013-ban az orvosi kar megkapta ugyan a végleges akkreditációt, de a kétszeri nekifutás után a március 20-ra tett szenátusi ülésen a többség a főtanszékek megalapítását meghatározatlan időre halasztotta. Ebben a helyzetben döntöttek úgy a magyar tagozat képviselői, hogy ha a fő célt sem tudták megvalósítani, kivonulnak az egyetem vezetőségéből.
A bűvös háromszög
A gyógyszerészeti kar helyzete ennél bonyolultabb. Szilágyi professzor szerint a sajtótudósításokból az derült ki, hogy az idén nem lesz felvételi vizsga a gyógyszerészeti karon, mivel az ezzel megbízott kolléga nem állította össze a dossziét, s a magyar oktatók nem vesznek részt az üléseken, ezért úgy gondolta, hogy tisztázni kell a helyzetet. A történet egy évvel korábban kezdődött, amikor az ARACIS átiratából kiderült, hogy a román tagozatnak végleges, a magyarnak csak ideiglenes működési engedélyt akarnak adni. Mivel a szenátus egyforma akkreditációt kért, a rektor megnyugtatta Szilágyi professzort, hogy tévedésről van szó. Tavaly májusban a gyógyszerészeti kar oktatói kérték az egyetem vezetőségét, hogy hozzon világos döntést. Válaszként a szenátus megszavazta, hogy ideiglenes akkreditációt kérnek a magyar tagozat számára, ami ellen szeptemberben az oktatók újból tiltakoztak. A szenátus válasza az volt, hogy dr. Sipos Emese tanárnőnek az ideiglenes akkreditációhoz szükséges dossziét kell összeállítania. A magyar oktatók állásfoglalást kértek a minisztériumtól és az akkreditációs bizottságtól. Ez utóbbiak kiszálltak és a kompromisszumos megoldás elfogadását javasolták, amit a magyar oktatók egyöntetűen elutasítottak, beleütközve ezúttal is abba a bűvös háromszögbe, amit az egyetem, az akkreditációs bizottság és a minisztérium alkot, folyamatosan megakadályozva, hogy a magyar fél érdekei érvényesüljenek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Majd hozzátette, hogy a riogatás után, miszerint nem indul magyar nyelvű gyógyszerészképzés, azt a megoldást találták, hogy a törvény előírásaival ellentétben csak egy tanulmányi programot hagytak jóvá.
Nyíltan a törvény ellen
Miközben eddig az időpontig csak burkoltan nem alkalmazták a törvényt, a gyógyszerészeti kar esetében nyíltan le is írták, hogy azt nem kell alkalmazni – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Beszédének végén bemutatta az igazságot tükröző kolozsvári táblát és a hamisítottat, amit a MOGYE-n lelepleztek le.
Dr. Borda Angela prorektor asszony, aki kezdetben tapsolt, aztán csak ült, gyorsan elhagyta a termet. A műsor idején élőben vagy filmfelvételről megszólaltak az egyetem nyugalmazott professzorai, köztük dr. Dienes Sándor egyetemi tanár, aki 1945-ben az első évfolyamra felvételizett, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás. Megemlítette, hogy a magyarországi professzorok magas színvonalon tanítottak, s kongresszusokon, tanulmányutakon való részvételre buzdította a fiatalokat. Dr. Bocskay István nyugalmazott professzor az igényes oktatás mellett a fogorvosi kar viszontagságos történetéről beszélt, amit negyedéves korában megszüntettek, s az 1948-ben felvételizett hallgatók a kolozsvári román tannyelvű egyetemen kellett befejezzék tanulmányaikat. Dr. Szabó Árpád professzor a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztására hívta fel a figyelmet. A félelem is jelen volt az egykori hallgatók életében, erről dr. Papp Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár nyilatkozott. A román–magyar együttélés lehetőségéről, a teljes anyanyelvi képzés fontosságáról s arról, hogy a betegnek joga van anyanyelvén beszélni az orvosával, dr. Péter Mihály professzor szólt a hallgatósághoz. A kivándorlás ellen foglalt állást dr. Feszt György egyetemi tanár, aki az Erdélyhez való ragaszkodását hangsúlyozta. Dr. Gyéresi Árpád professzor pontos és alapos képet rajzolt a sok megpróbáltatásnak kitett és a rendszerváltás előtt fel is számolt, majd 1990-ben újraindított gyógyszerészeti kar történetéről, az alapító tanárokról és utódaikról, a tanszékeken folyó oktatási és tudományos tevékenységről, s arról, hogy 1948-tól kezdődően az idén végzett a 61. évfolyam, összesen 2 582 gyógyszerész.
Szabad jövőkép
Szabad jövőképet, stratégiát a magyar oktatás számára csak önálló döntéshozatali helyzetben lehet kialakítani. A szabad akarat gúzsba kötésével, a törvény biztosította jogok csűrés-csavarásával mindenki veszít – mondta. Beszédének végén a fiatalokhoz szólt, hogy vegyenek részt az egyetem jövőjének az építésében.
A címzettek nevében dr. Mezey Tibor szólt, aki tíz éve oktatója az egyetemnek, s örömmel tapasztalja, hogy egyre több kolléga dönt az itthon maradás vagy a hazatérés mellett. Bár nem könnyű a szélmalomharcban helytállni, jóleső érzés egy töretlen egységbe tömörült magyar közösséghez tartozni, ahol mindenkinek arra kell törekednie, hogy a legtöbbet, a legjobbat hozza ki önmagából – hangsúlyozta.
Diáknak és tanárnak össze kell fogni azért, hogy az egyetem céljának eleget téve a minőségi magyar oktatás helyszíne legyen – mondta Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki megfogalmazta a multikulturális megnevezés és a valós helyzet közötti különbséget. A hogyan továbbra utolsó szónokként dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője kereste a választ. Amíg az oktatási törvény életben van, ki kell tartani, nem szabad lemondani, még akkor sem, ha a pályán kívülről nem a valóságos helyzetnek megfelelő bekiáltások hangzanak el – hangsúlyozta. A kitartáshoz azonban arra van szükség, hogy az egész közvéleményt maguk mellett tudják, a sajtó részéről pedig harcosabb támogatást várnak el, mivel a MOGYE-ügy akkor fog elhalni, ha nem beszélnek róla.
Az emlékünnepség zárásaként Spielmann Mihály bemutatta a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 évéről szóló kötetet, amely erre az alkalomra jelent meg. Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek, Péter Zsuzsa és Péter Béla hegedűművészeknek tapsolhatott a közönség.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Történelemről másként
Ezzel a címmel tartott előadást csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Lucian Boia történész. A napokban sorra kerülő Bookfest román könyvvásár beharangozó eseményeként meghirdetett rendezvényen a mítoszromboló könyveiről ismertté vált professzor legújabb kötetéről esett szó a történetírás témakörének körbejárása mellett. A vendéget Cornel Sigmirean történészprofesszor, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke mutatta be a népes közönségnek. A közelmúlt világnyelveken is legolvasottabb és legtöbbet publikáló román történetírója, akinek több könyvét magyar fordításban is megtalálhatják az érdeklődők, előadásában főként a munkáiból is visszaköszönő szakmai hitvallásáról beszélt. Az objektivitásra való törekvés a történész legfőbb kötelessége szerinte, amit azonban tökéletesen soha nem érhet el, hiszen a múltbeli eseményeket csak a jelen és saját kulturális közegébe ágyazottan tudja szemlélni. Ráadásul a történelem a kísérleteknek alá nem vethető tudomány – nem kevesen tudomány mivoltát is vitatják emiatt –, mivel a múltat nem lehet alakítani, és megfigyelni, hogy például adott események vagy személyek megváltoztatása, kiiktatása milyen eredményre vezetett volna az időben, így az okozati összefüggések levezetésére képtelen. Így léteznek egyrészt az idő síkján behatárolható események, és az ezekről alkotott interpretációk nem egy, hanem számtalan történelem. Az est második részében a vendég legújabb, Románia romanizálódásáról írt könyvéről beszélt, amely a nemrég lezárult bukaresti Bookfest egyik sikerkötete volt, és már a megjelenésétől eltelt alig néhány hét alatt élénk vitákat generált. Ebben a munkájában, mely, mint mondta, a széles körben végzett dokumentálódás és adatrendezés terén komoly kihívás elé állította, azt vizsgálja, hogy a trianoni döntés nyomán kialakult román államban miként változtak a lakosság etnikai arányai. A könyvben kifejti, a nemzetállamok szerepe elsősorban az, hogy erősítsék a többségi nemzetet, és növeljék az állam homogenitását. Ebből a szempontból a román nemzetállam homogenizációs szerepe sikeres volt, mert az eltelt közel egy évszázad alatt szinte a felére csökkent a kisebbségek számaránya a lakosság körében. De mint kifejtette, Románia ugyanakkor védte is a kisebbségeit, legalábbis Csehországgal és Lengyelországgal összehasonlítva, mert ezek ugyanebben az időszakban nemzetiségileg sokszínűbb országokból Romániánál homogénabb etnikai összetételű államokká váltak. Kifejtette ugyanakkor azt is, hogy a múlt század elején a térség lakosságának etnikai összetétele színes volt, és a nemzeti közösségek meglehetősen összekeveredve éltek, így az első világháborút követően gyakorlatilag lehetetlen volt olyan határokat meghúzni, hogy azok mindenkinek megfeleljenek.
A találkozó a jórészt fiatalokból álló közönség kérdéseire adott válaszok után a vendég helyben is megvásárolható könyveinek dedikálásával zárult.
BENEDEK ISTVÁN
Népújság (Marosvásárhely)

Pörgős idők pörgős meséi
Kortárs gyermekkönyvek az olvasás népszerűsítésében
Holnap 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Makkai Kinga főiskolai tanár tart előadást Sepsiszentgyörgyön az olvasóvá nevelés megalapozásáról, lehetőségeiről óvodás és kisiskolás korban.
Az előadás nagyobbrészt gyakorlati meglátások átadásával, a közelmúlt és napjaink magyar gyermekirodalmából vett könyvajánlásokkal kívánja támogatni az óvodai és elemi iskolai pedagógusokat, valamint a szülőket, nagyszülőket abban, hogy a gyermekeknek életkoruknak megfelelő, érdekes, vonzó, információgazdag, egyszóval élményszerű könyveket olvassanak vagy adjanak kezükbe.
Egy interjúban így vall arról, mi a jó mese, mi a jó könyv: „A jó mese ott és úgy fejti ki hatását a gyermeki lélekre, ahogyan éppen szüksége van rá. (…) Eleinte a gyerek olyan történeteket szeret hallani, amelyek róla, az őt körülvevő és az általa felfedezett, általa látott világot idézik, később, 5 éves kor után már képes az elvont gondolkodásra, képes szellemi síkon is világokat rendelni egy-egy narratívához, képes lesz saját lelkében olvasni a hallottak által. (…) Az a legjobb történet, amit az anya szívesen olvas. És ezt a gyerek az anya ölében megérzi. Együtt nevet vagy sír a hallottakon. Mert a gyerekkönyv, az abból való felolvasás a legnagyobb érték, amivel a szülő lélekben megajándékozza a gyermekét. Olyan érték, ami nem vásárolható meg pénzen, olyan pillanatok ezek, amelyeket, ha elmulasztunk, soha nem pótolhatunk. (…)Jó gyerekkönyv az, amellyel a gyerek könnyen azonosul, könnyen befogadja, ami meg tudja szólítani.”
Makkai Kinga gyermekirodalmat tanít a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanárképző Főiskolai Karának marosvásárhelyi kihelyezett tagozatán, illetve a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum pedagógia szakos tanára. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár gyermekprogramjainak szervezője, programfelelőse, az idén működésének ötödik évfordulójához érkezett Könyvmutatványosok gyermekirodalmi portál tagja, a közönség és szakma által is nagyon jól fogadott, Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológia (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2013) szerkesztője.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Nemzeti Összetartozás Napja Marosvásárhelyen
Június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján több megemlékezést is tartanak Marosvásárhelyen. Összefoglaljuk az események programját.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templom udvarára várja csütörtökön délután fél 5-re azokat, akik emlékezni akarnak.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Magyar Polgári Párt csütörtök este héttől tartja közös rendezvényét a Maros Művészegyüttes székházában. „A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme” – áll a meghívóban, amely gondolat szellemében szervezik meg évről-évre június 4-én, a magyarság történetének e szomorú dátumán a megemlékező rendezvényeket Erdély-szerte. „Erőt ad számunkra, hogy 2010. június 4-én a Magyar Országgyűlés is kinyilvánította ezt. Meggyőződésünk, hogy a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről rendelkező törvény hozzájárul a nemzeti megújuláshoz, az előttünk álló történelmi feladatok megoldásához. Erdélyi magyarságunk jogérvényesítésért folytatott küzdelmének szimbolikus helyszíne Marosvásárhely, ezért is döntöttünk úgy, hogy idén itt szervezzük meg a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ közös megemlékező rendezvényét” – fogalmaznak a szervezők.
A rendezvényen megtekinthető a Maros Művészegyüttes produkciója. A magyar történelem egyik legnagyobb traumát jelentő eseménye, az első világháború kitörésének századik évfordulójára készült a társulat Imádság háború után című táncszínházi előadása. Az emlékezés kövei ott vannak szinte minden magyar faluban, városban impozáns emlékművek, szobrok formájában. Minden falu számon tartja név szerint az elesetteket. A táncjáték fontos eleme a háborús témájú magyar líra, amely kortársként éli meg és dokumentálja a művészet erejével e szörnyűségeket. Valós izgalmat jelentenek a lövészárkokban született háborús naplók és a frontkatonák háborús visszaemlékezései, e borzalmakat is megidézve tesznek táncos visszaemlékezést a nagyapák életét meghatározó háborúkra a Maros Művészegyüttes táncosai – áll az esemény leírásában. Az előadás koreográfusa Varga János; a koreográfus asszisztense Hajdú Flórián. A zenét Bonczó István jegyzi, a díszletet Boka Gábor, a jelmezt Bandi Kati, művészeti vezető Varró Huba, igazgató Barabási Attila Csaba.
A VI. Páros csütörtök a Balladában elnevezésű rendezvénysorozat június 4-ei témája: Van-e trianoni lelküket? A beszélgetőest vitaindítója Tamási Zsolt József történész, a Római Katolikus Gimnázium igazgatója. A rendezvény, amelyre a szervezők előzetes bejelentkezést kérnek az érdeklődőktől, csütörtök este 8 órától kezdődik.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Trianonról – másként
Megemlékezés az összefogás és a nyitás jegyében
2010-ben a magyar kormány június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Azóta nemcsak az anyaországban, hanem a határon túl is megemlékeznek az eseményről. Június 4-én 19 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában tart közös rendezvényt a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ. A trianoni békediktátumról, az esemény következményeiről, mai tanulságairól Soós Zoltán történésszel, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával beszélgettünk.
– 95 évvel a magyarok számára tragikus döntés után megoszlanak a vélemények a trianoni békeszerződésről. Az első világháborút lezáró egyezmény egyrészt olyan sebet ejtett Európán, amely középtávon a második világháború kirobbanásához vezetett, másrészt, hosszú távon a – főleg az Osztrák–Magyar Monarchiából a magyarok által lakott területek kiszakításával – létrejött országokban a mai napig nem szűnő etnikai konfliktusokhoz. Hogyan kell visszatekintenünk ma az 1920-as döntésre?
– Köztudott, hogy a trianoni döntés következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, és az akkor meghúzott határok miatt a magyar nemzet szétszóródott, több országban kisebbségi státusba került. Sajnos, 95 évvel az esemény után azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. határon túli magyar kisebbségek asszimilációja felgyorsult. Másrészt az elszakadt nemzetrészeken kialakult a helyi identitástudat, ami részben egyfajta összemosódást jelent a mindenkori államhatalommal. A tömbben élők kivételével, ahol a beolvadási folyamat kevésbé érződik, a szórványban élők körében sokan már nem tulajdonítanak fontosságot az anyanyelvhasználatnak. Elfogadják az asszimiliációt. Már a 20-30%-os arányú magyar közösségekben is egyre több a vegyes házasság, ami oda vezethet, hogy egyre többen mondanak le az anyanyelvükről. Valószínű, hogy többek között ezt ismerte fel a magyar Országgyűlés 2010-ben, amikor úgy döntött, hogy június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja. Ennek az eredménye az is, hogy ezen a napon a trianoni döntésről, a békeszerződés következményeiről nyíltan lehet és kell beszélni az Európai Unió kontextusában, ami megerősíti a helyi identitást, ugyanakkor szorgalmazza, hogy a kisebbségben levőknek az állami struktúrák teremtsék meg azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az anyanyelvhasználatot, hogy megőrizzék a kulturális identitásukat. Az unió érdeme az is, hogy megszüntette a trianoni békeszerződés után kialakult nemzetállamokat. Ez új helyzetet is teremtett, amelyet ki kell használnunk. Ugyanis, ha a – határon túli – magyarságban van élni akarás, akkor saját maguknak kell megkeresni azt az utat, amely a legjobban biztosítja a fennmaradást a történelmi határokon túl. Számomra az a legfontosabb üzenete e napnak, hogy amennyiben meg akarjuk őrizni az anyanyelvünket és kultúránkat, akkor mindenkinek – a családjában, a munkahelyén, bárhol – tenni is kell ezért valamit.
– Nyilván, azért nem ennyire egyszerű a kérdés, hiszen vannak olyan szakmai körök, ahol ma is azon vitatkoznak, hogy mennyire igazságtalan döntés született legfőképpen a magyarokkal szemben, és ezt a történelmi sebet az uniós tagság sem gyógyítja be.
– Nem kell letagadni ezt a történelmi tényt és igazságot. De ma már nem a revizionizmus szemszögéből kell megközelíteni a kérdést. Ez nem járható út az Európai Unióban. Inkább arról kell beszélnünk, hogy miben nyilvánul meg ez a tenni akarás a megmaradásunkért: a családalapításban, a társadalomban vállalt szerepünkkel, az intézményépítésben, a munkahelyteremtésben.
Marosvásárhelyen is meg kell erősítenünk közösségünket, hogy visszanyerjük meghatározó szerepünket a városban. Ez is fontos, mivel a trianoni döntés következményeként nagyon sok olyan városban, amely korábban meghatározó volt az erdélyi magyar történelemben és kultúrában, elveszítettük a többségünket, befolyásunkat a döntéshozatalban. Olyan városokra gondolok, mint Nagyvárad vagy Kolozsvár, amelyek rég eltávolodtak a tömbmagyarságtól. Kolozsvár hajdani szerepvállalását valamelyest át kell vegye Marosvásárhely. Ehhez összefogás kell, aminek némiképpen hangsúlyt adunk az előválasztással. Nincs helyük a különféle külső és belső destruktív elemeknek, amelyek ezt az egységet bomlasztják. Fontosnak tartom akár a nemzeti összetartozás napja kapcsán hangsúlyozni, hogy ha ez az összefogás megszűnne, akkor az egész folyamat sérülhet, aminek rövid, de leginkább hosszú távon lesz súlyos következménye. Láthatjuk, hogy az elmúlt 25 év mennyire meggyengítette a marosvásárhelyi magyarságot. A bizalmatlanság miatt sokan kivándoroltak. Ez a nap arra is alkalom, hogy az összefogás példáját, szükségességét újra a figyelem középpontjába helyezzük.
– Ha alaposabban elemezzük a trianoni döntés következményeit, akkor az átrendeződött Európában, amit ma Uniónak nevezünk, számos olyan törekvést tapasztalunk, amelyek a XIX. század végén az első világháború kirobbantásához vezettek. Gondolok itt az akkori és a mostani nemzeti törekvésekre. Véletlen egybeesések csupán?
– Nincs helyünk itt alaposan elemezni, hogy miként és hogyan jött létre a trianoni békeszerződés, hiszen erről könyveket írtak. Persze, történelmi szempontból ez is fontos. Ma is érdekfeszítő szakmai körökben az a kérdés, hogy miért esett szét egy olyan monarchia, amely egy évtizeddel azelőtt még teljes pompában tündökölt. Tulajdonképpen ennek a fényében figyelmen kívül hagyták a cseh, szerb vagy román nemzetiségi törekvéseket. S ha már párhuzamot kell vonnunk, akkor ebből ma is az a tanulság, hogy nem volt meg a nyitottság a hatalmat gyakorlók részéről a kisebbségek gondjainak orvoslására, ahogy ma is ez okoz feszültségeket a kisebbség és a többség között. Nem is azzal volt a gond, hogy a monarchia nem biztosította megfelelően az anyanyelvhasználatot, a kisebbségi jogokat. Mi több, a 19. század végén, a 20. század elején a monarchia több jogot biztosított, mint a mai európai uniós kisebbségvédelem. Például a hadseregben a nemzetiségiek nyelvén beszéltek, volt egy közös piac, amiből mindenki hasznot húzott, és volt reális gazdasági fellendülés. A monarchia szemszögéből ítélve nem voltak tisztában azokkal a kisebbségi értékekkel, amelyeket el kellett volna fogadniuk. Nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentettek, miről szóltak a szerb, a cseh vagy akár a román nemzeti mozgalmak. Más értékrend szerint ítélték meg ezeket, nem adva teret a követelések megoldására, kezelésére. Mai szemszögből megítélve az akkori helyzetet, az Osztrák–Magyar Monarchiának a legnagyobb tévedése az volt, hogy a németek oldalán, az ő nyomásukra belépett az első világháborúba, hiszen tulajdonképpen nem is voltak erre felkészülve sem hadászatilag, sem politikailag. Ugyanakkor a monarchián belül a magyar királyságnak nem is volt érdeke háborúzni, mivel gyakorlatilag az akkori magyar lakosok az országhatáron belül éltek, viszonylag jó körülmények között. Ennek ellenére – a propaganda hatására – örömujjongással léptek be az első világháborúba Ferdinánd trónörökös halálának hírére. Ma már világos, hogy ez jól előkészített provokáció volt. Mindezek ellenére a legnagyobb áldozatot a monarchia és ezen belül Magyarország hozta, hiszen hozzávetőleges adatok szerint a birodalom 600.000 embert veszített. Ez természetesen nem mind magyar ember volt, hiszen ide számolják a más nemzetiségűeket is. Ha ennek a tanulságát kellene levonnunk, akkor továbbra is az a kérdés, hogy a 21. században van-e egy olyan mobilizáló erő, amely a kisebbségbe sodródott nemzetrészeket össze tudja tartani? Tudunk-e Marosvásárhelyen olyan jövőképet megfogalmazni, ami a magyarokat egy táborba tereli, tudunk-e olyan üzenetet megfogalmazni azoknak a román ajkú vásárhelyieknek, akik változást akarnak, hogy mellénk álljanak, s akár egy magyar polgármesterjelöltet támogassanak?
– A trianoni szerződés megkötését, az összetartozás napját a románság másként ítéli meg. Továbbra is a dákoromán kontinuitáselmélet előtérbe helyezésével bizonyítják történelmi létjogosultságukat Erdélyben, s erre hivatkozva számukra a trianoni döntés "igazságszolgáltatást" jelent. Ilyen helyzetből nehéz megérteni, hogy nekünk, magyaroknak mit jelentett a trianoni döntés.
– Az Európai Unióban már nem kellene vita tárgya legyen, hogy ki volt itt hamarabb. Ennek a kérdésnek a lényege elhalványul a 21. század Európájában. A mai politikai, gazdasági, katonai konstellációban nincs értelme az egykori magyar államfelépítésben gondolkodni, vagy bármilyen más revizionista gondolatokat megfogalmazni. Ennél fontosabb az a felismerés, hogy a több országba szakadt magyarság egy nemzet része. S még ennél is fontosabb az, hogy a kisebbségek tudják megtalálni azt a kommunikációs módot a többségi nemzettel, amivel eloszlatják a mesterségesen keltett veszélyérzetet. A román történelemoktatásban folyamatosan fenntartották, hogy a magyarok veszélyt jelentenek a románok számára, az egyfajta bűnbakállítás volt. A román hatalomnak pedig valóban legitimizálnia kellett magát Erdélyben, ezért találták ki ezt az őseredetet. Szerencsére ez a propagandaeszköz a szakmai körökben már leépülni látszik. Az is jó jel, hogy a román nacionalizmus is táptalajt vesztett, és ugyanez magyar részről is elmondható. Ezzel szemben fontos, hogy közösségünknek elmondjuk: az összefogás mellett feladatunk a munkahelyteremtés, a fiatalok itthon tartása, a gyerekvállalás, egy biztos jövőkép meghatározása Marosvásárhelyen. Az a közösség, amely a jövőbe tud nézni és építkezik, erős marad, amely a múltba ragad, és úgy gondolja, hogy ezen nem tud túllépni, nem talál megoldásokat, nem fogékony az újjászerveződésre, az veszít.
– Ön hangsúlyozta a nyitást a többség irányába. Van is erre kísérlet, ha csak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a magyar előadások román feliratozását említjük például. Ennek ellenére vannak olyan vélemények, hogy ez identitásfeladás, meghasonulás. Vagyis mi nyitunk, adunk, de a többség ezt nem viszonozza, lásd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét.
– Azt a közösséget, amely bezárkózik, és nem tud kifele kommunikálni, nem tudja elmondani, hogy számára mi és miért fontos, nem értik meg soha, és nem is fogadják el. S itt talán valóban vissza lehet egy kicsit utalni a 19. század végi osztrák–magyar monarchiabeli állapotokra. Ha nem tudjuk elmondani a román közösségnek, hogy számunkra miért fontosak a kétnyelvű utcanévtáblák, akkor ne is várjuk el, hogy ezt és az ilyen ügyeket zökkenőmentesen rendezzük. Az a fontos, hogy mi ne a nacionalizmus eszközeivel válaszoljuk a támadásokra. Mi nem akarunk mást, csak azt, hogy ebben a városban otthon érezzük magunkat. Ehhez keressük a partnerségüket, segítségüket. A bezárkózás, az elhatárolódás nem vezet eredményre, a széthúzás pedig még annyira sem. Trianon sérelme soha nem fog begyógyulni, hiszen mindennap szembesülünk a következményeivel, viszont a történelem hibáiból tanulnunk kell: ez pedig a tolerancia, az egymás kultúrájának a megértése, elfogadása, az összefogás. Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy mi, magyarok nem akarunk senkitől semmit elvenni. Egyszerűen csak azt szeretnénk, hogy megértsék, elfogadják a mi igényeinket, hogy együtt, békesen éljünk, ahogy az elmúlt több évtizedben. Ha 2016-ban sikerül magyar polgármestert választani, akár a románság támogatásával is, akkor nem lesz gond a magyar utcanévtáblák kihelyezése, nem őrlődünk fel mesterségesen generált, destruktív viták során, hanem olyan jövőképet építhetünk, ami a közeledést szolgálja és az összefogást erősíti.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Cserbenhagyatva
Végleg győzött a kolozsvári lobbi. A demokrata szövetség ügyvezető elnökségét a kincses város bennszülöttjei vagy tájba simult áttelepültjeink alkotják a hétvégi SZKT-ülés döntése alapján. Könnyen lehet, hogy ez a hatalomharácsolás okozza majd az RMDSZ vereségét a jövő évi választásokon. A Bukarest–Kolozsvár–Budapest háromszögben cikázó politikusok madártávlatából a mi flekkenfalvi sorsunk leértékelődött az utóbbi években, pontosabban a Markó-korszak végével. Bár az ügyvezető alelnöki pozíció megőrzésével még négy évig lélegeztetőkészüléken tartva, volt egy kis belekontárkodásunk az országos politikai életbe, de mára az is emlék csupán. A hargitai és kovásznai székelyek rég kivívták autonóm RMDSZ-üket. A megpezsdült sepsiszentgyörgyi gazdasági-kulturális életet nézve, talán nem is csinálják rosszul. Mi pedig mint vezér nélkül maradt nyáj kóválygunk. A kilencvenes évek elejétől közel két évtizedig Marosvásárhelyen volt az erdélyi magyarság politikai központja. Sérelmezték ezt sokan, főleg a Szamos-parti fellegvárból, ahol a funarióták sanyargatták magyarjainkat. De fordult a kocka, most mi érezzük sanyargatva magunkat, azért is, mert a sérelmeinknek markánsan hangot adó érdekképviselet vezérkara hallótávolságon túlra költözött.
lárvultunk. Nemcsak a jelenlegi, hanem az itt székelő előző szövetségi elnök is felelős ezért. Ennek a városnak, akár csak egy kihelyezett irodaként, szüksége van az ügyvezető elnökség jelenlétére. Nem arra gondolok, hogy a jelenlegi – a háttérelemzésekben, társadalomkutatásban, kultúrmenedzsmentben jártas – alelnököket kellene átdobni a mi portánkra, akiket a hét végén felkentek, a szervezetépítésben és önkormányzatiságban tapasztalattal rendelkezőkre lenne szüksége a városnak és a megyének. Itt vannak megoldatlan problémák már évek óta. A lejtmenet keserű bizonyítéka, hogy a minap, huszonkét év után, lemondott városi önkormányzati mandátumáról a városgazdálkodás legtapasztaltabb RMDSZ- képviselője. Van, aki úgy jellemezte az esetet, hogy megkezdődött a süllyedő hajó elhagyása. Törzsök Sándor eddigi tevékenységét ismerve feltételezhetően nem erről van szó. De döntése meghozatalában biztos közrejátszott az elmúlt három év önkormányzati kudarcsorozata is. Lapunk nem egy esetben adott le vészjelzést, hogy nem mennek jól a dolgok. De a füstjeleket ha fogták is a kolozsvári csúcsvezérek, helyzetmegoldó válasz nem érkezett. Segítség még kevésbé. A villámlátogatásokon osztogatott tanácsok médiaszereplésre elegendőek talán, de nem javítanak a helyzeten. Merjük kimondani végre: válságstábot kell felállítani a szövetségi ügyvezető elnökség irányításával. Régi sérelmeket félretéve, minden jó szándékú volt vagy jelenlegi közéleti szereplő tapasztalatára számítva, rövid és középtávú célokat meghatározva akciótervet kell kidolgozni Marosvásárhely jövője érdekében. A cserbenhagyott város akkor nem rántja magával a negyedszázados szövetség felépítményét.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A visszaszerezhető Marosvásárhely
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném

Összetartozás és összefogás
A kedvezőtlen időjárás miatt végül nem a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás fájánal ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hanem a templomban.
Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke beszéde elején kifejtette: nem teheti meg, hogy Isten házában beszédét ne politikai mezsgyére terelje. A megyei elnök üdvözölte a tényt, hogy az ünneplésen részt vettek az RMDSZ helyi és megyei képviselői. „Örvendek, hogy át lehet lépni olyan határokat, amelyeket párthovatartozások miatt húztak meg. Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzünk, hol állunk és mit szeretnénk a következő évtizedekben” – fogalmazott Portik.
„Még az ég is gyászolja azt a napot, amikor egy nemzet tagjai úgy találták magukat egy idegen ország területén, hogy át sem lépték házaik küszöbét” – mondta Szabolcs Attila, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. Hozzátette, Marosvásárhelynek fontos feladata van: ha a városban sikerül ismét magyar polgármestert állítani, az az egész összmagyarságnak erőt adna, a megfelelő jelölt megtalálásának eszköze pedig az előválasztás.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta: „a hosszú rémálomból való felébredés után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket magyarokat a jelenünk és a jövőnket is” – mondta a főkonzul.
Az emléknap alkalmából az RMDSZ és a MPP este héttől a Maros Művészegyüttes székházában tart külön megemlékezést, amelyen azonban előzetesen a néppárti képviselők is jelezték részvételüket. Hasonlóképpen az unitárius templomban megtartott rendezvényt megtisztelte jelenlétével mások mellett Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Jeles vendég a Nemzeti Összetartozás Napján
Az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának emléknapjának egyik üzenete az összefogás, melyre a közéletben és a mindennapi politizálásban szükség van – fejtette ki csütörtöki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Pánczél Károly képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) elnöke.
A magyarországi vendégek meghívását kezdeményező Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt elmondta: nem csak főhajtással emlékeztek a 95 évvel ezelőtti tragédiára, hanem tartalommal is töltötték fel azt. A találkozót az RMDSZ-szel közösen szervező polgári párt frontembere elmondta: a meghívottak a nap első felében a történelmi egyházak vezetőivel beszélgettek, később pedig a két érdekvédelmi szervezet politikusaival, önkormányzati képviselőivel találkoztak. „Nem titok, hogy az RMDSZ és az MPP között az elmúlt időszakban együttműködési megállapodás jött létre, ez a találkozás ennek jegyében történt” – fejtette ki Biró, hozzátéve, hogy ez nem ír felül semmilyen hárompárti marosvásárhelyi megegyezést.
Pánczél Károly, a NÖB elnöke elmondta, örömmel fogadták a meghívást, majd rögtön hozzátette, az emléknapot beárnyékolja az a tragédia, mely során egy osztálykiránduláson a Szent Anna-tóba fulladt szerdán, egy, a szavazókörzetéhez tartozó település diákja.
A képviselő hangsúlyozta: a nemzetpolitikában 2010-ől gyökeres változás állt be, az előző időszak „jégkorszakához” képest kegyelmi állapot van. „Megszülettek a szellemi-közjogi egyesítésnek azok a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és a nemzeti összetartozás napjáról szóló határozat. Nemzetpolitikánk legfőbb törekvése, hogy az elszakított országrészek magyarsága szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon” – fogalmazott. A bizottság elnöke kifejtette, aggdalommal figyeli az egyházi visszaszolgáltatások terén zajló eseményeket, majd elmondta: a városban a jól működő egyházi és elméleti felsőoktatási intézmények mellett hiányzik a magyar anyanyelvű szakképzés, mely létrehozását a jövőben támogatni kívánják.
Pánczél Károly kifejtette: a közelgő önkormányzati választások kapcsán üdvözlik a tényt, hogy a politikai pártok keresik a konszenzust: „Ezen a sajtótájékoztatón az MPP és az RMDSZ van jelen, de tudjuk azt, hogy a kezdeményezésbe a néppártot és a nemzeti tanácsokat is be kell majd vonni a következő időben. Csak az összefogás hozhat eredményt a jövőben, ez talán a mai napnak a legfontosabb üzente: a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítése a közéletben és a mindennapi politizálásban”.
Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják, hogy a NÖB tagjai megfelelő módon tájékozódjanak azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. „A mai nap újabb lehetőség arra, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe” – fogalmazott Székely István, hozzátéve: elsősorban nem forráshiányban szenvednek, és a magyarországi odafigyelés nem anyagi szempontok szerint kellene elsősorban megvalósuljon, hanem tudástranszferre tartanak leginkább igényt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Nem hosszabbították meg Mezei János házi őrizetét
Házi őrizetről igazságügyi felügyeletre enyhítette a Mezei János elleni intézkedést a Hargita Megyei Törvényszék. Az igazságügyi felügyelet hatvan napra szól. Ha a fellebbezés után nem változik az ítélet, Mezei visszatérhet a városházára.
Elutasította a Hargita Megyei Törvényszék a korrupcióellenes ügyészség kérését, és nem hosszabbította meg Mezei János házi őrizetét. Így Gyergyószentmiklós polgármestere elhagyhatja lakhelyét, az országhatárt azonban nem lépheti át. A csütörtökön délelőtt kihirdetett döntés nem jogerős, a fellebbezés meg is történt a Marosvásárhelyi Táblabíróságon – olvasható a törvényszék közleményében. Az említett közlemény nem tér ki arra, hogy Mezei János folytathatja-e vagy sem a felügyelet idején polgármesteri tevékenységét.
Nagy István, a városháza jegyzője előbb kérdésünkre válaszolva úgy értékelte, Mezei a hatvan nap alatt továbbra sem gyakorolhatja tisztségét. Később azonban, az ítélet részletes tanulmányozása után úgy fogalmazott, ha a Marosvásárhelyi Táblabíróság helyben hagyja az ítéletet, Mezei János visszatérhet hivatalába.
Ezt erősítette meg Vasile Ghere, a polgármester ügyvédje is, aki leszögezte, amennyiben Marosvásárhelyen nem változik meg az ítélet, Mezei János ismét munkába állhat Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalában. Ugyanakkor Mezeinek be kell tartania több tiltó és kötelező rendelkezést is. Meg kell jelennie az igazságszolgáltatási szervek előtt, ahányszor azok hívják. Amennyiben elköltözne jelenlegi lakhelyéről, arról értesítenie kell a helyi hatóságokat.
A felügyelet betartatása a gyergyószentmiklósi rendőrség feladata, amely előre meghatároz majd olyan időpontokat, amikor Mezeinek jelentkeznie kell náluk. Nem léphet kapcsolatba és nem kommunikálhat semmilyen formában az őt feljelentő Virág Zsolttal, illetve Portik Csaba vállalkozóval (aki a vizsgálat tárgyát képező 400 négyzetméteres telket megvásárolta). Virág Csabával sem léphet kapcsolatba (itt valószínűleg tévedés lehet a törvényszék közleményében, és tulajdonképpen Virág Józsefről lehet szó, aki Virág Zsolt testvére – szerk. megj.) Tilos elhagynia Románia területét, kivéve, ha erre engedélyt kap a Hargita Megyei Törvényszéktől.
A közlemény leszögezi, amennyiben Mezei megszegi az említett tiltásokat, ismét előzetes letartóztatásba helyezhetik.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Vásárhelyen tájékozódik a nemzeti összetartozás bizottsága
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottsága. Egy csütörtök kora délutáni sajtótájékoztatón Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, és délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vesznek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett gálaműsoron. –
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. A magyar közmédiának nyilatkozva megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a megtorpanását. Veszélyesnek tartotta a restitúcióval kapcsolatos ügyészségi vizsgálatokat, bírósági ügyeket. Hozzátette, a román hatóságok eddig csak egy-két ügy törvényességét vizsgálták, ám ha ezekben a restitúció ellen szóló bírósági döntések születnek, az az egész rendszerre kihathat. Pánczél Károly szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapodtok megoldása terén. Arra utalt, hogy az egykor magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt szóbeli utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait, és hátrányos helyzetbe szorítja a magyar tagozatot. A bizottsági elnök elmondta, az MPP és az RMDSZ meghívására jöttek, de a bizottság tagjai az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) rendezvényein is részt vettek. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” - jelentette ki Pánczél Károly.
maszol.ro

Túl kell lépni azon a traumán, amit Trianon jelent
Közös RMDSZ–MPP- sajtótájékoztató a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökével
Miután tegnap reggel a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai találkoztak a történelmi egyházak vezetőivel, illetve az MPP és az RMDSZ politikusai munkamegbeszélést folytattak a bizottság tagjaival, Pánczél Károly, a bizottság elnöke, Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, illetve Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke sajtótájékoztatón számolt be egyrészt a találkozókról, illetve a nemzeti összetartozás napjának jelentőségéről.
Ma már közjogi értelemben is egységes a nemzet
Bíró Zsolt kijelentette: Azonkívül, hogy a nemzeti összetartozás napja alkalmából Marosvásárhelyre látogatott a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága, és Marosvásárhelyen jelképesen megemlékeznek a 95 évvel ezelőtti nemzeti tragédiáról, illetve a nemzeti összetartozás napját a Nemzeti Összetartozás Bizottsággal közösen tartják meg, munkamegbeszélésre is sor került.
Megköszönte ugyanakkor az RMDSZ ügyvezető alelnökének, Székely Istvánnak, hogy első pillanattól fogva pozitívan válaszoltak az MPP kezdeményezésére, és létrejöhetett a találkozó.
– Túl kell tudnunk lépni azon a traumán, amit Trianon jelent a magyar közösség számára, és azáltal, hogy 2010-ben ezt a napot a magyar kormány a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította, jelentős lépést tettünk ennek érdekében. Trianonról megfeledkezni nem szabad, de azzal, hogy ma már közjogi értelemben is egységes a nemzet, előremutató lépést tettünk, és a jövőbe vetett hitről teszünk tanúbizonyságot.
Bíró a továbbiakban arról is szólt, hogy a politikai tárgyalások során terítékre került az autonómia kérdésköre is, beszéltek a székelyföldi autonómiatörekvésekről, az autonómiatervezetekről, és megerősítették, hogy ezek az autonómiatervezetek nem egymással versenyeznek, hanem kiegészítik egymást.
A legfontosabb az összefogás erősítése
Pánczél Károly elmondta, örömmel jöttek Marosvásárhelyre a nemzeti összetartozás napján, amit azonban beárnyékolt egy tragikus esemény. A nemzeti összetartozás program keretében magyar diákcsoportok jöttek Erdélybe, és egy kisfiú a Szent Anna-tóba fulladt.
Mint mondta, a nemzetpolitikában Magyarországon 2010 óta gyökeres változás állt be, olyan új törvények és új Alkotmány született, amelynek értelmében Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarokért, megszülettek a közjogi és szellemi egyesítésnek a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és törvényt hoztak a nemzeti összetartozás napjáról. – Fájdalmas történelmi aktusra emlékezünk e napon, az 1920-as trianoni békediktátumra, ugyanakkor 95 év után tudomásul tudjuk ezt venni, előre nézünk fölemelt fővel, egyenes gerinccel, hisz összetartozunk. Ez a szellemi, közjogi összetartozás nyilvánul meg azonos nyelvünkben, a kultúránkban, a szellemi és épített örökségünkben, tehát a határokon átívelően a magyarság összetartozik. Nemzetpolitikánk legfőbb üzenete az, hogy abban igyekszünk támogatni az elszakított országrészek magyarságát, hogy a szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon – jelentette ki Pánczél Károly.
Az egyházak vezetőivel folytatott megbeszélések egyrészt az egyházi javak visszaszolgáltatásáról, illetve arról szóltak, hogy Marosvásárhelyen is fölmerült az igény, hogy a jól működő elméleti egyházi oktatás mellett szükség lenne a magyar anyanyelvű szakképzésre is.
A Nemzeti Összetartozás Bizottság elnöke örömmel üdvözölte, hogy a magyar pártok konszenzust, összefogást keresnek, mert csak ez hozhat eredményt a jövőben. A legfontosabb üzenetnek a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítését nevezte.
"Az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe"
Székely István kijelentette: fontosnak tartják, hogy a Nemzeti Összetartozás Bizottság hitelesen tájékozódjék azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesül a romániai magyar közösség, illetve, hogy közösen feltérképezzék az együttműködés lehetséges módozatait.
– Az RMDSZ-nek kiemelten fontos a magyar-magyar kapcsolat, és nemzetpolitikájának lényeges eleme az összmagyar integráció. Ennek jegyében tekintünk a nemzeti összetartozás napjára is, ez egy újabb lehetőség, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe. Nem feledhetjük el ennek a napnak a történelmi jelentőségét, de ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezt jó programokkal, tartalommal töltsük fel.
Az RMDSZ és az MPP este 7-kor a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában tartott megemlékezést, ahol az együttes Imádság háború után című előadását láthatták az érdeklődők.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Megemlékezés a Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének a nemzeti összetartozás napja alkalmából a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarára tervezett megemlékezését tegnap a rossz idő miatt a templomban tartották meg.
Az emlékünnepségen részt vettek a történelmi egyházak képviselői, beszédet mondott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke. Műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett Kilyén Ilka színművész, Samu Ilona és Samu Janka Tímea, Nagy Árkosi Árpád és a Szent Cecília együttes. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános saját versét olvasta fel.
A rendezvényre Kecskés Csaba unitárius esperes adta áldását.
A megemlékezés a magyar és székely himnusszal ért véget.
A nemzeti összetartozás napja a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, amelyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Sólyom László akkori köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, amely a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi összefogás a trianoni gyásznapon
Erdély-szerte megemlékeztek csütörtökön a trianoni békeszerződés aláírásához kötődően a nemzeti összetartozás napjáról.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a szakadó eső miatt a Bolyai téri unitárius templomban zajlott a megemlékezés 17 órától – a hagyományosnak számító templomudvar helyett –, melyen az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi és megyei szervezeteinek képviselői is részt vettek.
Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei elnöke felszólalásában örvendetesnek nevezte, hogy a nemzeti összetartozás napján az erdélyi magyar politikai szervezetek „át tudták lépni a párthovatartozás miatt meghúzott határokat”. „Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzük, hol állunk, és mit szeretnénk az elkövetkező évtizedben” – fogalmazott Portik.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta, „a hosszú rémálomból való felébredés” után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. „Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket a jelenünk és a jövőnk is” – mondta a főkonzul. Az emléknap alkalmából az RMDSZ és az MPP 19 órától a Maros Művészegyüttes székházában gálaműsort tart, melyen a néppárt képviselői is részt vesznek.
Sepsiszentgyörgyön harangszóval kezdődött a megemlékezés a trianoni békeszerződés aláírásának órájában, fél hat után két perccel az Erzsébet parkban, melyen a sűrű eső ellenére közel százan vettek részt. A Magyar Polgári Párt szervezte rendezvényen az RMDSZ helyi képviselői is részt vettek.
A rendezvény főszónoka, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta, a székelység soha nem tudott belenyugodni a szolgaságba és az igazságtalanságba és ezentúl sem fog, bebizonyította, hogy küzdeni akar az önrendelkezéséért.
„Június 4-e nem csupán a gyászról szól, hanem nemzetünk összetartozásáról, az összefogás erejéről is, melyért mindennap tenni kell – fogalmazott. – Önvizsgálatot kell tartanunk. Nincs helye többé a magyarkodásnak, a székelykedésnek, dolgoznunk kell. Megálljt kell parancsolni az elvándorlásnak, haza kell hívnunk az elvándoroltakat és csatasorba kell állítani az itthoniakat a szülőföldünkért, a megmaradásért”.
Marosvásárhelyi tájékozódás
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága. Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, csütörtök délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vettek az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett, lapzártánk után lezajlott gálaműsoron.
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. Megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának megtorpanását.
Pánczél szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapotok megoldása terén. Arra utalt, hogy a magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” – jelentette ki.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Arcvonások – Gróf Haller Béla marosvásárhelyi nyelvtanár
Haller Béla nyelvtanár a neves erdélyi történelmi család, a Hallerkői Haller grófok leszármazottja. Családját a kommunizmus osztályharcos korszakában, sorstársaihoz hasonlóan kitelepítették, kényszerlakhelyre ítélték, vagyonuktól megfosztották.
A Castellum Alapítvány elnökeként vallja, meg kell változatni azt a nézetet, amivel a kommunista ideológia megbélyegezte a történelmi családokat, beszélni kell a történetükről és a fiatalokkal meg kell ismertetni a történelmi valóságot.
Haller Bélával a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira beszélgetett. Haller Béla, a Marosvásárhelyi Bolyai Gimnázium olasz-francia szakos tanára miután ismertette családja történetét, mesélt a megbélyegzésről és a számkivetettségről, amelybe ő beleszületett.
A ’89 előtti korszak volt az, amikor megszoktuk, hogy a főnemesi címűnket „belül kell viselnünk”, mert ez egy olyan minőség, ami nem jár előjogokkal, hanem annál több kötelezettséggel – hangoztatta Haller Béla. Majd azt mondta: ha az ember egy láncszemnek érzi magát az ősök és a leszármazottak között, akkor kevésbé számít az, hogy ő mit szeretne, vagy neki mi volna jó, számára mindig a múlttal és a jövővel szembeni kötelezettség kell legyen az irányadó.
A gróf, amikor a főnemesi családja történetéről beszélt, kiemelte édesapja életszemléletét, aki a kitelepítést és a kényszerlakhelyet úgy fogta fel, mint a történelem egy olyan fordulatát, amiért kár bánkódni, mert az élet megy tovább, helyt kell állni keserűség és önsorsrontás nélkül.
Családi emlék nem sok maradt meg, magyarázta Haller Béla. Szerinte a családi örökség az ők esetükben sokkal inkább az eszmékben és a gondolatokban testesül meg.
A beszélgetés utolsó felében a Castellum Alapítvány Nagyenyeden való létrehozásáról, Marosvásárhelyre való áthelyezésének okairól, az alapítvány irányvonaláról, szellemiségéről és céljairól esett szó.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Ember a mindenségben (A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Bartis Attila A nyugalom című regényéből maga a szerző írt drámát Anyám, Kleopátra címmel, Radu Afrim rendező és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata azonban nem ezt a már dramatizált változatot vitte színre, inkább a regényt próbálta megjeleníteni, hangulatképek által a maga teljességében érzékeltetni a nézőkkel.
Anya és fia a központi figurák, köréjük épül be a történetbe a többi szereplő: a fiú szerelme, akinek titokzatos női betegsége a darab során lelki betegséggé változik, egy kortalan nő, aki a könyvkiadó játékos vezetőjeként könnyedén ujja köré csavarja ügyfeleit, egy életunt prostituált, akit már-már csak a madarak szeretete éltet, egy kocsmárosnő, akinek egyetlen mindent meghatározó élménye volt az életben, és a névtelen tömeg, melyből gyakran szólót játszik valaki, néha többen is. A külföldre emigrált lány, aki évek óta nem ad életjelt magáról, de akinek nevében a fiú leveleket küldözget anyjuknak, nem jelenik meg, de ő a történet egyik motorja.
A nyolcvanas évek közepén járunk, de hiteles korrajznál sokkal mélyebbre szánt, mindenkori emberi kérdésekről szól az előadás. Arról, ahogy vergődünk csapdáinkban, ahogy járjuk vég nélküli köreinket, ahogy mindig többre vágyunk, miközben semmi sem változik a múló évek során. Van, akinek az jutott osztályrészül, hogy gondozza hozzátartozóját, betegét, másnak, hogy gondozott legyen, erről szól a családi élet születésünktől halálunkig. Társas létünk támasz és teher számunkra, igazi érzésekre vágyunk, miközben magunkba zárkózva őrizgetjük titkainkat, tűrünk és szenvedünk azokkal együtt, akik szeretetből vagy kényszerűségből mellettünk állnak. Az előadás másik központi eleme a szerelmi vágy, ahogy szüntelenül keressük, kutatjuk lelkünk, ösztöneink legszebb villanásait, ahogy vágyunk a szerelemre, ölelésre, és ahogy a megtalált kincsek lassan szürkévé fakulnak. Nevetünk rajta, de közben érezzük, mennyire fájdalmas és reménytelen a regénybeli prostituált élete, mennyire végtelenül kilátástalan a közöny, melybe érzelem nélküli kapcsolatai által belesüppedt. A kiadót vezető hölgy saját életkorával való játékai a művészvilágot irányítók hatalmát, szerepjátékait villantják fel, az arcok-álarcok közötti eligazodás nehézségét, a társak és riválisok kiismerését célzó törekvéseinket, mely az érzékeny pontok felfedezése és kihasználása által fennmaradásunk, jobb érvényesülésünk záloga. Zseniális ötlet, miszerint ezt a jelenséget úgy mutatja meg a rendező, hogy a színészek és a közönség kapcsolatába is átemeli: nemcsak láthatjuk, át is élhetjük az átveréseket Afrim meglepő fricskái által. A nők, akik beleőrülnek tehetetlen szerelmükbe, akiket nyomorulttá tehet életük párja egy elszólás miatt; a férfiak, a mindenkori politikai rendszerek irányítói és kiszolgálói, a névtelen tömeg, a néphagyományok gyakorlói, az őrültekháza lakói, a cigarettázók, az olvasók, mi magunk szürke mindennapjainkban… Lehetetlen volna minden oldalról szemügyre venni ezt a furcsa előadást, mely csupa talány és felismerés. Az életet láthatjuk, érezhetjük Afrim színpadán, annak minden jelentőségével, jelentéktelenségével. Átélhetjük a reményt és a reménytelenséget, feloldódhatunk a hitben, és nevethetünk annak banalitásán. Vágyhatunk az érzéki gyönyörökre, és undorodhatunk a szexualitástól. Óceánok, kontinensek, a Föld egy lakásban. A mindenség a benne lakozó életekkel, életek a bennük lakozó világokkal. Lenyűgöző a kezdőkép, a Rubik-kocka, melynek minden oldala fehér, miközben állandóan tekerjük, próbáljuk megtalálni és helyrerakni benne az összefüggéseket. A dolgok relativitása, az egység és megfejthetetlenség. Kopott, penészes, mohától benőtt bútorok, fű a padlócsempe réseiben, vastag pókháló a lámpa körül, szétmálló gondolatok, érzések, igazságok. A színpadon szétázó trutymó és a víz tisztasága.
Nevetve süllyedünk egyre lejjebb a szereplők mindennapjainak gőzölgő mocsarában, míg egyszer csak nyugtalanság vesz erőt rajtunk, és elkezdenek arra vágyni érzékeink, hogy végre lemossák a színpadot és levegőhöz juthassunk. Behálózott bennünket az író, a rendező, a színészek, a díszlettervező, a jelmeztervező… Úgy bontakozott ki előttünk az előadás, akár egy lassan készülő impresszionista festmény, melynek minden meg-megcsillanó eleme éli a maga kis elkent, torz, magányos életét, míg egyszer csak feltűnik a végső forma: az ember a mindenségben. Képtelenség szavakkal körülírni az előadást, de mi más a színház értelme, mint megpróbálni olyan világokba látogatni a szellem, a lélek, az ösztönök, zsigerek birodalmában, ahol az elmesélő, leíró szavak erőtlenekké, fölöslegesekké válnak?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be