Mégis lesz Guşă-szobor Marosvásárhelyen?
Folytatódik a Guşă-szobor körüli vita Marosvásárhelyen, miután a polgármester, Dorin Florea megfellebbezte a bíróság szoborállításra vonatkozó tiltó döntését. Tette ezt annak ellenére, hogy Tőkés Lászlónak megígérte, a szobrot nem állítják fel.
1989-ben Ştefan Guşă Temesváron a tüntető tömegbe lövetett. Az önkormányzatban az RMDSZ-es képviselők megkisérelték a koráb- ban a segítségükkel megszavazott határozat visszavonatását, de kezdeményezésüket a többség leszavazta.
Ştefan Guşă tábornok 1989-ben Temesváron parancsba adta, hogy a katonaság éles golyókkal löjjön a tüntető tömegbe. Később megbetegedett, és elhunyt mielőtt a bűnösségét rábizonyíthatták volna.
Kolozsvári Rádió, Erdély.ma

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

III. Erdélyi Vándoregyetem
2010. október 21. és 24. között, Krasznamihályfalván, az ErGo Egyesület, a KMDSZ, a KMEI és a KAB szervezésében sor került a III. Erdélyi Vándoregyetemre. A hétvége központi témája Résztől az egészig, ehhez az irányvonalhoz kapcsolódtak a szakmai előadások.
Kezdetként a helyszínt, Krasznamihályfalvát és környékét ismerhették meg a résztvevők Jobb Domokos református lelkész előadásából. Ezután a szervezők ismerkedési játékokkal segítették a baráti légkör kialakulását.
Az idei Vándoregyetem szakmai előadásai a fizika, informatika, történelem, biológia, közgazdaságtan és filozófia területeit érintették. A hétvége során előadást tartott Balog Adalbert (Sapientia EMTE, Marosvásárhely), Bálint Zoltán (Medical University, Graz), Jitianu Liviu (BBTE, Kolozsvár), Kun Ferenc (MTA-ATOMKI, Debrecen), Simon Károly (BBTE, Kolozsvár), Szedmina Lívia (Subotica Tech, Szabadka), Székely Imre (BBTE, Kolozsvár) és Trócsányi Zoltán (MTA-ATOMKI, Debrecen).
Az előadók segítségével a hallgatók nemcsak saját szakterületükkel kapcsolatos ismeretekkel gazdagodhattak, hanem a mindenki számára érthető magyarázatoknak köszönhetően megismerkedhettek a társaik által választott tudományok bizonyos területeivel is. Alkalom adódott arra is, hogy elbeszélgessenek az előadókkal, tanácsot, útmutatást kérhettek tőlük.
A délutáni és esti programok keretein belül a résztvevők megtekinthették az ARGO Audiovizuális Műhely új filmjeit, és az EmpirX Egyesület által biztosított modern távcső segítségével kémlelhették a (szerencsére) csillagos eget. Pénteken este a Monyo Project fergeteges bulija zárta a napot, szombaton a Harmonia Cordis Egyesület által szervezett csodálatos koncertet hallhatták a résztvevők.
A meglehetősen zsúfolt program ellenére minden nap maradt idő a fürdésre, szórakozásra is, és szombaton este még egy “medencés” buli is kialakulhatott. Végül a vasárnapi istentisztelet utáni “búcsúfürdést” követően hazaindultak a résztvevők.
A rendezvény programja, valamint az előadások kivonata megtalálható a Vándoregyetem weboldalán (www.vandoregyetem.ro), és ugyanott a napokban egy részletes beszámoló is elérhetővé válik. És természetesen hamarosan jelentkezünk az Erdélyi Vándoregyetem kezdeményezés új programjaival. erdon.ro

A csángókról tartottak közmeghallgatást az EP-ben
Az Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László a csángók helyzetéről tartott brüsszeli közmeghallgatáson. A népcsoport jelenlegi helyzetéről új jelentés készül, melyet februárban mutatnak be az EP-ben.
Megvédenék őket. Az EP-ben tartott közmeghallgatáson a moldvai csángó népcsoport is képviseltette magát
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke azon a kedd délutáni brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar politikus veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – „az elrománosítása az utóbbi húsz évben is folytatódott”. „Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük” – fogalmazott Tőkés.
Unióban tehetetlen az EU?
Tőkés kifogásolta, hogy az Unióban élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU „szinte tehetetlen”, miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében húsz év alatt szintén csak apró lépéseket sikerült megtenni. „Jó, hogyha a média ingerküszöbének szintjére tudjuk juttatni ezeket a problémákat” – fogalmazott.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a nehéz gazdasági helyzet következtében pedig a fiatalság menekül a térségből. A csángókat többek között Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.
Solomon Adrián saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, ha ragaszkodik anyanyelvéhez.
Hegyeli Attila oktatási alelnök, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban.
Gál Kinga néppárti EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait hangsúlyozta. Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángómagyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez problémáikkal?
Újabb jelentés készül
A moldvai csángómagyarok helyzetéről egyébként újabb jelentést készít a Romániai Helsinki Bizottság (Apador CH) és a Pro Europa Liga. A két szervezet 2002-ben kiadott jelentését aktualizálja, melyben elítélték a helyi és állami hatóságokat, illetve a római katolikus egyház képviselőit a csángómagyar népcsoportra gyakorolt asszimilációs nyomás miatt. A dokumentum aktualizálása céljából október közepén Bákó megyébe látogatott a Pro Europa Liga egy küldöttsége, hogy a helyszínen győződjék meg a csángóföldi magyarok jelenlegi helyzetéről, a magyar nyelvű oktatás és misézés terén beállt változásokról.
A Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Románia finnországi hajdani nagykövete, illetve az emberjogi szervezet két marosvásárhelyi munkatársa, Kacsó Judit-Andrea jogtanácsos és Szikszai Katalin néprajzkutató alkotta delegáció több településen találkozott a helyi hatóságok és civil szervezetek képviselőivel. A Bákó megyei tanfelügyelőségen és prefektúrán tárgyaltak az intézmények vezetőivel, majd háromnapos tartózkodásuk során Nagypatakra, Forrófalvára, Klézsére, Budára, Külsőrekecsinbe, Lujzikalagorba, Gajdárra és Pusztinára látogattak az MCSMSZ vezetőinek kíséretében.
A Pro Europa Liga képviselői az itt látottakat egy jelentésben foglalják öszsze. Smaranda Enache a Krónikának elmondta, a dokumentum készül, Gabriel Andreescuval közösen írják, és egyelőre nem tudnak részleteket elárulni róla. A dokumentumot jövő év februárjában mutatják be az EP frakcióközi ülésén, melyet az MCSMSZ 20 éves fennállása alkalmából szerveznek Sógor Csaba EP-képviselő kezdeményezésére.
Újabb impulzusra várnak
Bartha András, az MCSMSZ alelnöke a Pro Europa Liga képviselőinek látogatása kapcsán kiadott közleményében úgy fogalmaz, hogy több településen az elmúlt években pozitív változások történtek. Nagypatakon idén beindult az iskolai oktatás, sőt a polgármester jóvoltából saját kabinetben zajlanak a magyarórák. Klézsén ellenben gondok vannak, fogalmaz az alelnök, aki szerint mind az iskola, mind a helyhatóság képviselőinek változtatniuk kellene felfogásukon.
Lujzikalagorban szintén a helyi hatóságok ellenkezése miatt nem indulhatott be a magyarnyelv-oktatás az állami iskolában. Bartha András kifejti, azt remélik, hogy a most készülő jelentés „újabb impulzust ad a romániai hivataloknak, hogy jobban figyeljenek, segítsék a csángó kultúra megőrzését szorgalmazó nonprofit szervezeteket, támogassák nyelvmegőrző tevékenységüket”. Krónika (Kolozsvár)

Elkészült Szent László szobra
Elkészült Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Szent László királyt ábrázoló szobra, amelyet november 7-én, a Maros megyei Nyárádszentlászlón állítanak fel.
„A szobor a helybéliek és az RMDSZ vezetőségének összefogása révén készült el” – adja hírül az RMDSZ hírlevele. A helyi közösség Karácsony Károly polgármester vezetésével vállalta, hogy elkészíti a talapzatot és a szobor körüli teret, a szoboröntéshez szükséges pénz előteremtését pedig Markó Béla, az RMDSZ elnöke vállalta fel. Az alkotás Balogh József öntőműhelyében készült.

Szamizdatok új kora jön?
Beszélgetés Kuszálik Péter bibliográfussal a Tőkés Lászlóról írt könyvéről
Egy évvel a Sütő Andrásról szóló, Purgatórium című kötete után újabb munkájával ismét „meredek” témát ostromol interjúalanyunk, a csípős hangvételéről is ismert marosvásárhelyi bibliográfus és pamfletíró. A forradalom szikrája címmel sokszorosított kiadványt – amolyan szamizdatot – terjeszt baráti körben, amely Tőkés László forradalmi szerepéről és politikai tevékenységéről szól.
Újabb dokumentumkötetet írt, ezúttal Tőkés Lászlóról. Mi motiválta megírását?
Hangzatosnak, ám hamisnak tűnne, ha azt mondanám, hogy az igazság érvényesülése érdekében tettem. Az összeállítás csupán a „másik oldal” látószögéből kívánja bemutatni az utóbbi húsz év bizonyos eseményeit, azok véleményét összegezi, akik Tőkésben nem az Új Messiást látják, hanem egy botcsinálta politikust, akinek erősen vitatott az eddigi közéleti tevékenysége.
A kötet összehordását az anyag bősége motiválta, s az a kényszerű helyzet, hogy betegnyugdíjasként időmilliomos lettem. Minden találgatás elhárítása végett már most leszögezném: semmilyen érdekcsoport nem áll a hátam mögött, a kötetet nem megrendelésre írtam.
Milyen forrásokból dolgozott?
Elsősorban a sajtóból. Bibliográfusként sok újságot végiglapoztam, s rengeteg hírt, közlést mazsoláztam ki az évek folyamán. A Tőkésről 1990-ben megjelent két kötet, az Íme az ember és a Temesvár ostroma is jó forrásnak bizonyult, nemkülönben az internet. Hihetetlen mennyiségű anyag kering a világhálón, de ezek egy része minősíthetetlen hangvételű, tehát vizsgálatnak kell alávetni minden gyanús információt.
Két bukaresti szerzőnek a forradalmat elemző kötetét is feldolgoztam, egy kevés levéltári anyaghoz is hozzájutottam, de a legfontosabb forrást, a titkosszolgálati Tőkés-dossziékat nem tanulmányozhattam.
Sokszorosított, spirálozott füzetként terjeszti a közel kétszáz oldalas anyagot, a címlapon nem szerepel szerző, viszont ott áll a „szamizdat” szó. Úgy gondolja, hogy ismét a szamizdatok korát éljük?
Kezdetben úgy képzeltem, hogy egy erdélyi kiadónál jelenik meg, szabályos könyvként, de a kötet véglegesítése idején, a kézirat egyik bírálójának tanácsára a sokszorosítás mellett döntöttem. Ennek két fő oka van. Az egyik gazdasági: ha nyomdában készül, a terjedelme 450 oldal, az ára pedig közelítené az ötven lejt. Ennyi pénzt nem lehet elkérni egy ilyen könyvért.
Sokszorosított füzetként nincs befektetői kockázat és eladatlan példány, az ára pedig megfizethető. A másik ok politikai. A jobb erdélyi kiadók a magyar kormány támogatásától függenek, s ha kiadnak egy ilyen könyvet, utána lehúzhatják a redőnyt. A Tőkés-barát Fidesz-kormány embargóját senki sem szeretné kipróbálni. Ilyen alapon elmondható, hogy néhány évig, a Fidesz–KDNP-koalíció teljhatalmú kormányzása idején még visszatérhet a szamizdatok divatja.
Egy kényelmetlen szerző, aki szeretné megmenteni a kiadókat a kellemetlenségektől...
Nem tagadom, néhány embernek valóban kényelmetlen vagyok, ezt sokan a szememre is vetik, viszont a drukkereim száma jóval nagyobb. Öt-hat pamfletkötet után megszoktam azt, ami amúgy is normális jelenség: mindenki vérmérséklete és pártállása szerint viszonyul az írásaimhoz. Tavaly ősszel eléggé nagy visszhangja volt a Sütőről írt, Purgatórium című kötetnek, a marosvásárhelyi és országos magyar lapok egyaránt írtak a kötetről és a róla szóló vitaestről; a kritikák hangja pedig hű tükre volt a szerzők személyiségének.
A vita végül elcsitult, s én azzal a tanulsággal maradtam, hogy márpedig demitizálásra szükség van. Természetesen ez is csak egy vélemény, amit bármely klub, grémium, egylet leszavazhat. A legjobb úton megyünk afelé, hogy Sütőnek szobrot állítsanak Marosvásárhelyen. Nem történt semmi különös, csak nem az én véleményem győzött. Akár ötöt is állíthatnak, nem érdekel. Bronzot, rezet viszont ne kérjenek tőlem, a nagyanyám mozsarát már odaadtam egy másik szoborhoz.
A forradalom szikrája is a mítoszrombolás szándékával íródott?
Teljes mértékben. Akár szerzői programnak is lehet tekinteni, de itt véget is ér a sor, nincs több kipécézett személy, akiről könyvet írhatnék. A mai erdélyi közélet alakjai között csupán Sütő és Tőkés az, akit rajongók kába serege kísért és dédelgetett. Mivel Szent Ferenc nyomán vallom: senkit sem lehet dicsérni, míg le nem zárult az életpályája, ezért mindkettejükről összeszedtem azokat az adatokat, amelyek megpróbálják árnyaltabbá tenni a róluk festett, túl rózsaszín képet.
Mindkettejük sorsában vannak hasonló körülmények, szerencsés konstellációk, amelyeknek köszönhetően a hívek kicsiny csoportja eljuttatta őket a kritikátlan imádat csúcsaira. Az én szerepem csupán annyi, hogy ezeket a lebegő alakokat visszahozzam a földre. No de úgy látom, túl korán zártam le a kéziratot, mert íme, újabb szép akciót készít elő László atyánkfia: autonomista pártot készül alapítani. Közmondásos szerénysége viszont tiltja, hogy pártelnök legyen.
Az EMNT ügyvezető elnöke szerint „Tőkés Lászlónak a pártok fölött álló politikai személyiségnek kell maradnia a magyar és az európai politikában”. Érdekes szerep, kíváncsian várom, mi lesz belőle. A kristálygömbben viszont csak egy lufit látok, nem a magasban, hanem a járda aszfaltján, cafatokban.
Milyen hatása van vagy lehet ennek a demitizálásnak az erdélyi kisebbség szempontjából?
Itt is megoszlanak a vélemények. Amikor 1993-ban Balogh Edgárról szerzettem egy őszinte írást, többen felszisszentek. Akkor arra biztattam Edgár atya védelmezőit, írják meg, miért nem jó, amit írtam, de senki sem tette. Hát akkor tessék elviselni, hogy valakinek nemcsak véleménye, hanem tolla is van.
Vannak, akik a „zászlóvivők” fontosságát hangsúlyozzák, de az én meglátásom szerint nem egy Bábel-díjas építésvezetőre van szükségünk, hanem tízezernyi hozzáértő pallérra, akik a saját helyükön fölényes biztonsággal oldják meg a felmerülő feladatokat. Az 1990-es kivándorlási hullám viszont komoly vérveszteséget jelentett, amit azóta sem lehetett pótolni.
Itt maradtunk „a Kárpát-medencei magyarság tiszteletbeli elnökével”, mint örökös zászlóvivővel, aki mögül viszont elfogyott a sereg. Úgy vélem, a dolgok ilyen állása mellett mégiscsak jogos a demitizálás. Tévedés ne essék, én nem kívánok seregeket vezetni, csupán annyit tehetek, hogy szólok: ez és ez a személy nem alkalmas zászlóvivőnek.
Ki hát akkor az erdélyi magyarság vezéralakja, aki mögé felsorakozhatnak a választópolgárok?
Én nem alakot, csupán egy vezéreszmét neveztem meg másfél évtizede: az össznemzeti okosodást, de senki sem figyelt rám. Elhiszem, mert a tanulás kiment a divatból. Véleményem szerint az univerzális nemzetstratégia egy ötbetűs szó: tudás. Tessék a japán példát követni.
Kuszálik Péter (1949, Kolozsvár)
Mérnök, bibliográfus, szerkesztő. 1973-ban diplomázott a Kolozsvári Műegyetem gépgyártás-technológia szakán, azóta Marosvásárhelyen él. 1990-ig a Metalotehnica gépgyár mérnöke, azóta volt már szabadúszó lexikonmunkatárs, sajtóbibliográfus és alapítványi adminisztrátor, 2001-től könyvkiadói szerkesztő. 1992-től van jelen a hazai sajtóban, meghívott publicistaként rovatai voltak a Népújságban, Krónikában, 1998–2005 között a Romániai Magyar Szóban.
Leveleskönyv című regénye a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet pályázatán díjat nyert, sajtóbibliográfusi munkájáért Joseph Pulitzer Emlékdíjat kapott (2002). Könyvei közül: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 (1996, Teleki László Intézet, Bp.); Mörfi. Följegyzések a 20. század végéről (1996, Mentor); Mörfi újabb szövegei (1998, Pro-Print); Mörfi a köbön (1999, Pro-Print); A romániai magyar sajtó 1989 után (2001, Teleki László Intézet – Erdélyi Múzeum-Egyesület); A hátsó udvarban. Széljegyzetek az erdélyi sajtó és irodalom történetéhez (2001, Pro-Print); Kós Károly emlékkönyv (Mentor, 2003).
Térjünk vissza a kötet hősére. Milyen a viszonya Tőkés Lászlóval?
Egy iskolába jártunk Kolozsvárott, ő három vagy négy évvel utánam végzett. Két bátyját ismerem közelebbről, András – Marosvásárhely egyik legjobb fizikatanára – vett rá 1979-ben arra, hogy szakórákat vállaljak a Papiu Líceumban, amikor a sokoldalúan fejlett szocialista rendszer egyik programjaként bevezették a középiskolákban is a magyar nyelvű szakmai oktatást.
Óriási haszna ennek a munkának az volt, hogy megtanultam a magyar műszaki nyelv gépgyártással foglalkozó fejezetét. Lászlóval nem volt semmilyen kapcsolatom, éveken keresztül írtam róla is a Morfondír rovatomban, róla meg a Reform Tömörülés rebellis ügyeiről, de közvetlen kapcsolatunk nem volt. Tőkés Lászlónak elismerem az érdemeit, de a politikai tevékenységét – sem úgy általában, sem részleteiben – nem tudom dicsérni, körülbelül erről szól az a szamizdat, amiről beszélünk.
Kiállna Tőkéssel egy nyilvános vitára?
Nem tartozunk ugyanabba a kategóriába. Ő kiváló prédikációkat tart és tüneményes sérelmi beadványokat fogalmaz, én csak egy sima pamfletíró vagyok. Ő lebilincselő szónok, én csak papír előtt tudom összehozni a mondanivalóm. Különben még nem volt rá példa, hogy valamely kritikusát vitára invitálta volna.
Bíróság elé viszont nem egy megtévedt bárányt idézett az eddigiekben. Az én kétszáz oldalas magánlevelem viszont nem bírósági ügy, legfennebb az újságíró-egyesület etikai bizottsága mondhat róla véleményt.
A kötetben több utalás esik a Szentírásra. Ön keresztény emberként vitatkozik Tőkéssel?
A politikai opcióm elvileg a kereszténydemokrata irányba húz, de inkább saját pártot alapítottam, a Mörfi Barátai Frakciót, de e kis tömörülés aktivitása nem éri utol az EMNT-ét. Írásomban néhai Ágoston Albert szokását követem, ő presbiterként olvasta a fejére László atyánkfiának azokat a bibliai igéket, amelyekről időközben megfeledkezett.
Hogyan látja a politika és az egyház viszonyát a 21. század eleji Erdélyben?
Évszázadokon át folyt a harc az egyház és a hatalom szétválasztására, kár lenne most ismét összemosni a kettőt. Tőkés példája igazolja a legszebben, mi lesz abból, ha a politikusok zsoltárokat idéznek a parlamentben, s a papok hirdetik az autonómiát.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hónap könyve a Teleki Tékában
A Teleki Téka polcain sorakozó értékes és híres kötetek mellett számos olyan munka is megtalálható, amely – annak ellenére, hogy megjelenésének időszakában több-kevesebb sikert könyvelhetett el – a mai laikus közönség számára nem ismert. „A hónap könyve” sorozat célja egy képzeletbeli tárlóba helyezni néhány ilyen kötetet, olyan munkákat, amelyek magyar szerzőinek kerek(ebb) évfordulója van az illető hónapban.
Október hónap könyve széki Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata.
*
Széki Teleki József (1790-1855) október 24-én született Pesten, szülei Teleki László és Teleki Mária. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban kezdi, később a pesti jogi egyetem hallgatója lesz, majd 1812-től Göttingenben tanul. Élete során több közfunkciót is viselt: 1824-ben királyi táblabíró, 1827-ben csanádi, majd 1830-ban szabolcsi főispán. Ebben az időszakban már tevékeny részt vállal a magyar tudományos életben is. Fontos szerepet játszik a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában, ezért is választják őt 1830-ban az intézmény első elnökévé. Az Akadémia szakszerű működését jelentős anyagi támogatással próbálja biztosítani, a saját könyvtárát is a tudós társaságnak hagyja. 1840-ben koronaőr, 1842-1848 között pedig Erdély kormányzója. A forradalom után visszavonul és a tudományos munkának szenteli magát.
Politikai és kulturális tevékenysége mellett Teleki József több tudományos munkát is megjelentetett. Nyelvészettel foglalkozó első írásai: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szólások által, illetve Javaslat a magyar nyelv teljes szótára ügyében felkeltették a kortársak figyelmét is.
Fő műve a Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata. A cím nem egy családtörténetet takar; a szerző szándéka a Hunyadi kori Magyarország történetének feldolgozása. Azért választotta ezt a korszakot, mivel szerinte a magyar történelem egyik legérdekesebb és legfényesebb időszaka volt. Munkáját 12 kötetesre tervezte, viszont haláláig csak öt kötet készült el, ezeket 1852-1855 között publikálja Pesten. A tárgyalt időszak (1438-1490) történéseit részletesen ismerteti, évekre lebontva. Törekedett arra, hogy minél teljesebb képet nyújtson a korszakról, ezért igyekezett felkutatni minden lehetséges forrásdokumentumot. Nemcsak politikai eseményekről tárgyal, hanem társadalmi folyamatokat is elemez.
A könyvsorozatból származó bevételt az Akadémiának ajánlja fel, az intézmény gondoskodik a sorozat befejezéséről is. A Hunyadiak kora Magyarországon nagy értékét az adja, hogy módszertanilag meghaladja korát. Gróf Teleki József számos érdekes adatot bocsát az erdélyi helytörténet iránt érdeklődők rendelkezésére; olyan tudományos igénnyel megírt, alaposan dokumentált munkát hoz létre, amelyet mind a történelem iránt érdeklődő olvasó, mind a szakember sikerrel forgathat.
Csillón surrant a Nyárád...
Berde Mária verséből, a Nyárádmenti álomból származik e fél sor. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb Erdély – Székelyföld könyvének hátsó borítójáról emeltem ki. A kiadvány a szerzők azonos című sorozatának 31. kötete, a történelmi Marosszék 5. honismereti albuma. Az Alsó-Nyárád vidéke, a sokak által „Murokországként” ismert és kedvelt tájegység tündököl benne. A fotós Váradi Péter Pál 2004 és 2010 között rögzítette kamerájával a Nyárádszereda és Nyárádtő közötti, sokszor megénekelt, kincsekkel telített tájat. A hagyományőrző, marasztaló vidéket, e sajátos vonzerejű kistérség 36 települését bemutató szöveget ezúttal is Lőwey Lilla írta, válogatta. Múltidéző próza, krónikás korrajzrészlet, drámai és lírai irodalmi szemelvény, mai valóságot megszólaltató útleírás is bőven van benne, a legbeszédesebb azonban most is a szebbnél szebb képek halmaza.
Mi, akik itt vagyunk itthon e szűkebb pátriában, jól ismerjük a vidéket, az album mégis sok újdonsággal, különlegességgel képes meglepni. Hogyne tudná elbűvölni azokat, akik e kötet révén találkoznak vele először! Életre szóló élményt tudott nyújtani e vidék az itt születetteknek, lélekben nyárádmentivé tudta változtatni a dolgozni ide érkezetteket, visszaszólított mindenkit, aki egyszer is járt ezen a szelíd, mégis varázsos tájon. „Közép- és Alsó-Nyárád vidéke nemcsak gazdasági, hanem szellemi értékekkel is hozzájárult az erdélyi magyarság kincseinek gyarapításához – írja előszavában Balás Árpád földrajztanár. – Erre figyelt fel sok néprajztudós és a népdalgyűjtő Bartók Béla is, aki itt több tucat dallamot jegyzett le. E kis tájegység hírnevét öregbítette Backamadarasi Kiss Gergely tudós professzor, Szentiváni Mihály szépíró, politikus, Nyárádi Erazmus Gyula botanikus, Ferenczy Júlia festőművész, Gagyi László író, Benkő Samu Bolyai- kutató, Bálint Károly szobrászművész és még sokan mások, akik Reményik Sándorral együtt vallották a Nyárádmente népének hitvallását: ...alkalmazkodva, de meg nem alkudva akarunk békés építőmunkával megmaradni örökre magyarnak ezen a földön.”
A fotóalbummal a közeljövőben a szerzők, szerkesztők bemutatkozó körúton vesznek részt. November 9-én délután 5 órakor a nyárádszeredai művelődési házban, majd az egymást követő napokon Marosvásárhelyen, Szovátán, Backamadarason, Nyárádszentlászlón, Sepsiszentgyörgyön találkoznak az érdeklődő közönséggel.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Antonescu-kultusz a marosvásárhelyi iskolában?
?Az 1991-ben kiadott Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet ékesíti a marosvásárhelyi Serafim Duicu kéttagozatos általános iskola vitrinjét. A kötet – borítóján a háborús bűnös marsall portréjával – a főbejárattal szemben álló kirakat közepén kapott helyet. Radu Botez iskolaigazgató azzal mentegetőzött, hogy a könyv az iskola névadójának munkásságát képezi, ráadásul a vitrint így „örökölte” elődjétől. Dumitru Matei főtanfelügyelő a Krónikának megígérte, hogy eltávolíttatja az iskolából a Duicu özvegye által adományozott kötetet. Ion Antonescu és a Vasgárda népszerűsítése a fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet előírásaiba ütközik.
Miután a legtöbb településen a hatóságok alkalmazkodtak a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelethez és eltávolították a háborús bűnösöknek emléket állító szobrokat és emléktáblákat, megváltoztatták az utcák, terek és intézmények nevét, Marosvásárhely egyik általános iskolájában előkelő helyen, a főbejárattal szemben elhelyezett vitrinben díszeleg a Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet – tudósít a Krónika.ro. A háborús bűnösnek nyilvánított marsall könyvborítóra nyomtatott képe az erdélyi román történelem kiemelkedő személyiségei, Gheorghe Şincai, Petru Maior, Alexandru Papiu Ilarian, Octavian Goga társaságában tekint a belépőre.
A kötet közel húsz évvel ezelőtt, Serafim Duicu irodalmár és közíró és az iskola későbbi névadójának tollából, a Rom-Edition Kiadóházban látott napvilágot. Szerzője, aki az 1990-es évek elején mind a közéletben, mind a helyi Cuvântul Liber napilapban számtalanszor tett tanúbizonyságot nacionalista eszméiről, tisztára mossa Ion Antonescut, akit nemzeti hősként állít be. Ezelőtt tizennégy évvel bekövetkezett haláláig Duicu számos kisebbségellenes cikket írt, Maros megye művelődési főfelügyelőjeként pedig nemcsak a magyarokat, hanem az európai gondolkodású románokat is megpróbálta lejáratni, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Halála után előbb iskolát, majd – az RMDSZ-tanácsosok döntő szavazataival – utcát neveztek el róla Marosvásárhelyen.
A gyerekeket nem zavarja
A Bodoni utcai iskola folyosóin a gyerekek, pillantást sem vetve a vitrinre, rohangálnak az épület egyik végéből a másikba. Amikor a Krónika újságírója találomra egyikükre rákérdezett, hogy tudja-e, ki az a katonatiszt, akiről könyvet írtak, képe meg ott díszeleg a borítón, nemet int. Aztán, hogy ne tűnjön teljesen tudatlannak, kiböki, hogy „biztos valami hős”. Elmondja, hogy ő a román tagozat hatodikosa, szereti nézni az akciófilmeket, de eddig egyikben sem látta Antonescut. Társa viszont magabiztosan állítja, hogy „egy nemzeti hős, akivel Románia megnyerte a második világháborút”.
Egy náluk valamivel nagyobb magyar fiú is a világégéshez kapcsolja Antonescu nevét. „Valamit hallottam róla, hogy állítólag Hitlerrel meg Horthyval együtt vívták a világháborút. A nagytatám mesélte, hogy nagyon sok zsidó életéért felelős. De egyszer az egyik román katona- vagy rendőrtiszt szomszédunk azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, a zsidókat csak a németek meg a magyarok ölték. Ezek után fogalmam sincs, hová tegyem ezt az embert” – mondja a tizenhárom éves fiú, megvallva: eddig meg sem fordult a fejében, hogy Romániának is vannak háborús bűnösei.
Az illetékesek csak csodálkoznak
Radu Botez iskolaigazgató szerint a Ion Antonescu şi Garda de fier című kötet eddig nem keltette fel senkinek a figyelmét, alulírott az első, aki szóvá teszi. „Félreértés ne essék, mi nem Antonescunak szeretnénk emléket állítani. A vitrinbe iskolánk névadója munkái kerültek, azok a könyvek, amelyeket Serafim Duicu özvegye adományozott nekünk. Ha valakit zavar – és valóban zavarhat is –, minden további nélkül kivehetjük onnan” – fejtette ki a Krónikának az igazgató. Mentségül Botez hozzáfűzte, a könyv sokkal régebbről ott van, mint amennyi ideje ő vezeti az iskolát, és megígérte, hogy hamarosan ő is elolvassa.
A Krónika.ro kérdésére, hogy mi a véleménye a kiállított tárgyról, Dumitru Matei főtanfelügyelő is meglepődésének adott hangot. Kijelentette: nem tudott arról, hogy a kötet ki van állítva, de utánanéz a történteknek és eltávolíttatja onnan. „Egyértelmű: egy ilyen kötetnek nincs mit keresnie az iskola vitrinjében” – szögezte le a főtanfelügyelő, megköszönve az értesítést.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Megemeli a kormányzat a határon túli magyarságnak juttatott összeget
A jövő évi költségvetésben 1,3 milliárd forinttal több forrás jut majd a határon túli magyarság támogatására - mondta el Ulicsák Szilárd miniszteri biztos. Mint kifejtette: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejezeteiben tervek szerint összesen 12,4 milliárd forint jutna e területre a Szülőföld Alappal együtt.
Jelentősen bővülhet a határon túli magyaroknak szánt oktatási-nevelési támogatás, a szórványoktatás és a csángómagyarok programjainak költségvetési tétele, amelyre 5,5 milliárd forintot fordít a 2011. évi költségvetés. A határon túli magyar felsőoktatásra az eddigi 1,3 milliárddal szemben 2,2 milliárd forint jutna. Ebből legnagyobb arányban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem részesedhet, mintegy 2 milliárd forinttal. Az intézmény nyolc év után juthat hozzá ahhoz a fejlesztési forráshoz, amely az akkreditált egyetem pozíciójának fenntartásához szükséges. Ebből a fejlesztésre szánt közel háromszázmillió forintból Kolozsváron központi épület létesítésére fordítanának egy meghatározott összeget, továbbá kollégium építését indítanák el Marosvásárhelyen, megvalósulhat a csíkszeredai kampusz modernizációja, és Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem infrastrukturális beruházása kezdődhet el.
A beregszászi II.Rákóczi Ferenc Főiskola kétszáz millió forintos költségvetési támogatást kapna ebből a forrásból, amely az idén ebben a fejezetben egyáltalán nem szerepelt. A biztos a felvidéki Selye János Egyetemről azt mondta, mivel állami egyetem, kap támogatást a szlovák államtól, Magyarországról eddig is és jövőben is pályázati úton számíthat segítségre. Ulicsák Szilárd új elemként kiemelte, hogy az oktatás-nevelési támogatás 22 ezer forintos éves összegét ezentúl a magyar óvodások is megkaphatnák majd. Nemzetpolitikai tevékenység támogatására az eddigiekhez hasonlóan 2,2 milliárd forintot szánnak, ebbe beletartozik a kiemelt nemzeti jelentőségű intézmények támogatása, például az egyetemfenntartó intézmények, alapítványok, vagy a kárpátaljai egyházi fenntartású intézmények segítése.
Új programként indulnak a Határtalanul! tanulmányi kirándulások, amelyre összesen 1200 millió forintot különítenének el a jövő évi büdzsében. Ebből háromszáz millió forint juthat a különböző pedagógiai tartalmak, segédanyagok kidolgozására az oktatási államtitkárság költségvetésében, és kilencszáz millió forint kifejezetten a határon túli magyar területekre szervezendő osztálykirándulások támogatására a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium keretei között. A miniszteri biztos úgy számol, hogy ebből az összegből mintegy 30 ezer diák utazhat jövő évben állami támogatással külhoni kirándulásra. Ennek lebonyolítása az Apáczai Közalapítvány feladata lesz. Ha a rendszer normatívvá válik az százezer diák kiutazásának támogatását jelenti majd, aminek költsége három milliárd forint feletti.
A Szülőföld Alap támogatási kerete 1,375 milliárd forint lesz, ez ugyan mintegy 225 millióval kevesebb, mint idén, de a különbséget a nagyobb pályázó intézmények célzott támogatásként megkapják majd - jelezte. A magyar-magyar kapcsolattartásra, a kárpátaljai vízumtámogatásra mintegy 260 millió forintot különítettek el. Ez szintén kevesebb, mint korábban, de ennek az az oka, hogy a vajdasági magyarok már nem tartoznak a vízumkötelezetti kategóriába. A biztos kiemelte: a jövő évi költségvetés már annak szellemében készül, hogy a támogatások átláthatók és feladatcentrikusak legyenek, és az eddigi párhuzamosságok megszűnjenek. MR/MTI

Megemelik a kormányzat a határon túli magyarságnak juttatott összeget
A jövő évi költségvetésben 1,3 milliárd forinttal több forrás jut majd a határon túli magyarság támogatására - mondta el Ulicsák Szilárd miniszteri biztos. Mint kifejtette: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejezeteiben tervek szerint összesen 12,4 milliárd forint jutna e területre a Szülőföld Alappal együtt.
Jelentősen bővülhet a határon túli magyaroknak szánt oktatási-nevelési támogatás, a szórványoktatás és a csángómagyarok programjainak költségvetési tétele, amelyre 5,5 milliárd forintot fordít a 2011. évi költségvetés. A határon túli magyar felsőoktatásra az eddigi 1,3 milliárddal szemben 2,2 milliárd forint jutna. Ebből legnagyobb arányban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem részesedhet, mintegy 2 milliárd forinttal. Az intézmény nyolc év után juthat hozzá ahhoz a fejlesztési forráshoz, amely az akkreditált egyetem pozíciójának fenntartásához szükséges. Ebből a fejlesztésre szánt közel háromszázmillió forintból Kolozsváron központi épület létesítésére fordítanának egy meghatározott összeget, továbbá kollégium építését indítanák el Marosvásárhelyen, megvalósulhat a csíkszeredai kampusz modernizációja, és Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem infrastrukturális beruházása kezdődhet el.
A beregszászi II.Rákóczi Ferenc Főiskola kétszáz millió forintos költségvetési támogatást kapna ebből a forrásból, amely az idén ebben a fejezetben egyáltalán nem szerepelt. A biztos a felvidéki Selye János Egyetemről azt mondta, mivel állami egyetem, kap támogatást a szlovák államtól, Magyarországról eddig is és jövőben is pályázati úton számíthat segítségre. Ulicsák Szilárd új elemként kiemelte, hogy az oktatás-nevelési támogatás 22 ezer forintos éves összegét ezentúl a magyar óvodások is megkaphatnák majd. Nemzetpolitikai tevékenység támogatására az eddigiekhez hasonlóan 2,2 milliárd forintot szánnak, ebbe beletartozik a kiemelt nemzeti jelentőségű intézmények támogatása, például az egyetemfenntartó intézmények, alapítványok, vagy a kárpátaljai egyházi fenntartású intézmények segítése.
Új programként indulnak a Határtalanul tanulmányi kirándulások, amelyre összesen 1200 millió forintot különítenének el a jövő évi büdzsében. Ebből háromszáz millió forint juthat a különböző pedagógiai tartalmak, segédanyagok kidolgozására az oktatási államtitkárság költségvetésében, és kilencszáz millió forint kifejezetten a határon túli magyar területekre szervezendő osztálykirándulások támogatására a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium keretei között. A miniszteri biztos úgy számol, hogy ebből az összegből mintegy 30 ezer diák utazhat jövő évben állami támogatással külhoni kirándulásra. Ennek lebonyolítása az Apáczai Közalapítvány feladata lesz. Ha a rendszer normatívvá válik az százezer diák kiutazásának támogatását jelenti majd, aminek költsége három milliárd forint feletti.
A Szülőföld Alap támogatási kerete 1,375 milliárd forint lesz, ez ugyan mintegy 225 millióval kevesebb, mint idén, de a különbséget a nagyobb pályázó intézmények célzott támogatásként megkapják majd - jelezte. A magyar-magyar kapcsolattartásra, a kárpátaljai vízumtámogatásra mintegy 260 millió forintot különítettek el. Ez szintén kevesebb, mint korábban, de ennek az az oka, hogy a vajdasági magyarok már nem tartoznak a vízumkötelezetti kategóriába. A biztos kiemelte: a jövő évi költségvetés már annak szellemében készül, hogy a támogatások átláthatók és feladatcentrikusak legyenek, és az eddigi párhuzamosságok megszűnjenek. MR/MTI

Megjelent Kinda István néprajzkutató csángókról szóló kötete
A napokban megjelent Kinda Istvánnak, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatójának a moldvai csángó társadalomról szóló kötete. A kiadványt elsőként 2010. október 22-én mutatták be Kolozsvárott a BBTE Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében lezajlott tudománytörténeti konferencia keretében.
A kötetet dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, az MTA külső tagja ismertette: „Kinda István már diákkorában cselekvően bekapcsolódott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság által a moldvai csángó falvakban szervezett alapkutatásokba. A csoportos terep- és levéltári vizsgálatok keretében elsősorban a római katolikus falvak társadalmi és egyházi életét, valamint morális értékrendjének változását kutatta. A moldvai csángó magyarokkal kapcsolatos szakmai eredményeit eddig számos hazai és külföldi tudományos konferencián mutatta be, legsikeresebb tanulmányai pedig magyar, román és angol nyelven jelentek meg.
Első önálló kötete a tavaly nagy sikerrel megvédett doktori dolgozatának átdolgozott változata, melyben a szerző azt vizsgálja, hogy a moldvai csángó falvakban az utóbbi évszázadokban hogyan változott az erkölcsi értékrend, a helyi közösségek a morális rend betartását kikényszerítő ellenőrzésnek milyen intézményesített formáit működtették, s a különböző vétségeket elkövetőkkel szemben milyen büntetéseket foganatosítottak. Munkájában árnyalt képet rajzol arról, hogy az ortodox többségű Moldvában működő római katolikus lelkészek milyen szerepet játszottak az erkölcsi rendszer formálásában és működtetésében, a különböző korszakokban hogyan változott társadalmi megítélésük és státusuk.
Kinda István kötete határozottan szakít a moldvai csángó kultúra és társadalom mitizáló, szépítő bemutatásával, kutatásával és elemzésével. Árnyaltan elemzi és értelmezi, hogy a különböző korszakokban a csángó falvakban hogyan alakultak át az egyének és a közösségek alapvető értékei, érdekei és kapcsolatai, azok pedig hogyan tükröződtek és reprezentálódtak a mássághoz való viszonyulásukban.” Kinda István: Ellenőrzött közösségek. Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010, 240 oldal.
A kötetet lektorálta: Kotics József és Pozsony Ferenc, Erdély.ma

Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)
Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott.
Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is.
A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs.
A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.”
Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt.
A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta.
A mezőgazdaság állami támogatása
A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.
A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki.
A mezőgazdasági gépellátás támogatása
A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta.
A mezőgazdasági képzés támogatása
Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését.
Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek.
Az erdőgazdaság támogatása
A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett.
Pénzügy, ipar, kereskedelem
A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta.
Infrastrukturális fejlesztés: útépítések
A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba.
Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében.
Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem
A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak).
Oláh Sándor
Transindex.ro

Beszédes sírfeliratok
Diákok tárták fel az elmúlt hónapokban a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébánia kriptáját. A „leleteket” kiállítás keretében mutatják be a nagyközönségnek
Stílusosan a halottak napján, november elsején nyílt meg a marosvásárhelyi, főtéri Keresztelő Szent János római katolikus plébániatemplom alatti kriptában az a kiállítás, amely pontot tett egy feltárómunka végére. A Bolyai Farkas Gimnázium egyik osztálya, a XI. C közössége idén májustól novemberig rendszeresen lejárt a föld alatti kriptába Puskás Attila latintanár kezdeményezésére. A pedagógus úgy gondolta, „fel kellene dobni” a latinórákat, ezért azt ajánlotta diákjainak, hogy osztálykirándulás keretében nézzék meg a föld alatti kriptát, és térképezzék fel a sírfeliratokat.
„Lefordítottuk a latin sírfeliratokat, lefényképeztük a sírokat, és ebből keletkezett az itt látható fotókiállítás. Úttörő, izgalmas munka volt. Szerintük hasznos is, mert ezek a felira-tok régiek, rongálódnak, egyesek már nem olvashatók” – mesélte lapunknak a munkálatokban részt vevő Székely Róbert. Mint mondta, a kriptában készült fényképeket a Bolyai Napok keretében az iskolában is kiállítják majd. A tanintézetben egyébként már híre ment a diákok munkájának. „Egyesek igencsak csodálkoztak ezen, azt kérdezték: mivel foglalkoztok? Sírokat raboltok ki?” – tette hozzá a kilencedikes diák.
Közéleti személyiségek, egyházi elöljárók sírjai
A kiállítás megnyitóján Oláh Dénes főesperes-plébános hirdetett igét. Puskás Attila ötletgazda, a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület vezetője szerint a feltárás biztosan meghozta a diákok kedvét ahhoz, hogy latinul tanuljanak, már nem tartják ezt haszontalan tevékenységnek. Pál Orsolya kilencedikes tanuló arról is beszámolt a megnyitón, hogy utólag jöttek rá: nagy fába vágták a fejszéjüket. „A feltárt sírok több mint 200 évesek, és szinte senki nem tud róluk semmit” – mondta lapunknak Orsolya. A kriptában hatvan sírhely létezik, de egyesek nyílásán semmiféle felirat nincs, így azt sem lehet tudni, hogy az idők során temetkeztek-e ezekbe, vagy sem.
A diákok 35 latin és magyar sírfeliratot fejtettek meg. A legrégibb felirat azt jelzi, hogy gróf Kálnoki Domokos volt az első ide temetett személyiség. Az egyházi személyiségek közül jelentősek voltak a Cserei testvérek, akik a háromszéki Nagyajtáról származtak, és a meszesi Szent Margit-apátság apátjai voltak, egyikük főesperes, másikuk apát-plébános volt Marosvásárhelyen. Az említetteken kívül itt nyugszik például Apostol György jezsuita szerzetes, aki a rend felbontása után is a térségben maradt, Nyárádtőn és Székelybőben pasztorált. Mellette nyugszik Könczei Imre, aki a vásárhelyi katolikus gimnázium tanára volt, 1799-ben halt meg, 36 évesen a Marosba fulladt. Sírfelirata így szól: „Az élőket a halál énekli el.” A tanulók egyébként egy belga és egy osztrák illetőségű személyre való utalást is találtak.
Örmény kereskedők is ide temetkeztek
Barabás Kisanna levéltáros a feltárómunka folyamán szakmai tanácsokkal látta el a diákokat. A kiállítás-megnyitón elmondta: a kripta a plébánia legkorábbi épületrésze volt. A fülkék egymás fölött vannak, barokk stílusban alakították ki a bejáratukat, nyílásukat. A kriptában 1732-ben helyeztek el először holttestet, míg a templom alapkövét 1728-ban rakták le. Az első időszakból kevés sírfelirat maradt meg. A 18. század második felében szünetelt a temetkezés, majd a század végén ismét kerültek ide holttestek. A kriptát az 1840-es évek végén zárták le.
A fülkék között igényességi sorrend alakult ki: egyeseket egyszerűen bevakoltak, lefestettek, majd a vakolatba beírtak néhány adatot, viszont más fülkebejáratok sírkövet kaptak. Például vörös márványtábla zárja le azt a fülkét, amelyben az örmény származású Csíki Márton alussza örök álmát, aki annak idején Bécsig vezette a kereskedőkaravánokat. A Csíkiak Vásárhely jelentős, gazdag családját képezték. Rajtuk kívül több más örmény család tagjai is itt aluszszák örök álmukat. Annak a megállapítása, hogy miért éppen az ide temetett személyek holtteste került a kriptába, a további feltárási munkálatok egyik témája lehet.
Rostás István, Krónika (Kolozsvár)

Megoldásra adott időt az RMDSZ
Labdajáték a koalícióban?
Az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa november 6-án, szombaton Marosvásárhelyen ülésezett, hogy megvitassa, továbbá állást foglaljon abban a jelenlegi helyzetben, amelyet az oktatási törvénycsomagnak az alkotmánybíróság általi elutasítása teremtett, és amely – mint ismeretes – számtalan politikai nyilatkozat megfogalmazását idézte elő.
A Tanács közleményt fogalmazott meg, amelyben leszögezik a következőket: „Az RMDSZ Állandó Tanácsa felkéri koalíciós partnereit, hogy sürgősen elemezzék a kialakult helyzetet, és döntsék el, hogy lehetséges-e biztosítani a koalíciós szolidaritást, amelyre az elkövetkező időszakban szükség van. A koalíciónak elemeznie kell az eddigi kormányzati tevékenységet, és meg kell fogalmaznia a további prioritásokat. Csakis akkor tudjuk a továbbiakban vállalni a kormányzati részvételt, ha garancia lesz arra, hogy a parlamenti többség működőképes.”
A Szövetségi Állandó Tanács szombati, marosvásárhelyi ülése után, ahol az alkotmánybíróságnak az oktatási törvénnyel kapcsolatos döntése nyomán kialakult helyzetet elemezték, Markó Béla szövetségi elnök a sajtónak elmondta: az elkövetkező napokban a szövetség megoldást vár a Demokrata-Liberális Párttól (PD-L) a helyzet rendezésére és az oktatási törvény elfogadására, ellenkező esetben az RMDSZ nem folytathatja az együttműködést. Válságba került a koalíció, annak szolidaritása vált kérdésessé – fogalmazott a szövetségi elnök, aki szerint a „labda a koalíciós partnerek térfelén van”, nekik kell tehát megtalálni az alkotmányos utat a jogszabály elfogadására, és remélik, hogy a héten ez meg is történik.
Garanciát várnak a működőképes parlamenti többségre
A Tanács által kiadott közleményben megfogalmazottak szerint: a szövetség azért vállalt tavaly év végén kormányzati szerepet a Demokrata Liberális Párttal, a kisebbségek frakciójával, illetve a független szenátorok és képviselők csoportjával együtt, mert úgy vélték, hozzá kell járulniuk a gazdasági helyzet kezeléséhez, a közös kormányprogram pedig garanciát nyújtott arra, hogy folytatni tudják az általános államreformot, elsősorban a közigazgatás decentralizációját és a bürokrácia felszámolását, illetve a kisebbségi jogok további bővítését is vállalták a koalíciós partnerek.
A közlemény szerint a kormányzati felelősség vállalásához három pillér szükséges: a gazdasági válságkezelés, az általános reform és a kisebbségi jogok szélesítése.
„A Szövetségi Állandó Tanács álláspontja szerint az oktatási törvény körül kialakult helyzet ezeknek a koalíciós feltételeknek a teljesülését sodorta veszélybe: nemcsak az anyanyelvű oktatási jogok bővítése, hanem az általános reformfolyamat is leáll, ha sürgősen nem tudjuk érvénybe léptetni az új oktatási törvényt, amely az egész ország számára garanciát jelentene egy európai minőségű oktatási rendszer felépítéséhez.” A kormány végül azért döntött a felelősségvállalás alkotmányos módszerével, hogy ne várjanak tovább a reformmal és a decentralizációval, és ne vesztődjön el még egy tanév. A szenátusban azonban a kormányzati többségnek nem volt ereje, és képtelen volt előbbre vinni a törvényt. Éppen emiatt a koalíciónak elemeznie kell eddigi kormányzati tevékenységét, mert a szövetség akkor tudja vállalni a a kormányzati részvételt a továbbiakban, „ha garancia lesz arra, hogy a parlamenti többség működőképes. Egy ilyen többség nélkül sem a 2011-es költségvetés elfogadása, sem más fontos intézkedések meghozatala nem lehetséges.” Az oktatási törvény sürgős elfogadását, az oktatási reform bevezetését, a teljes körű anyanyelvű oktatás biztosítását alapvető feltételnek tartjuk, és enélkül kormányzati együttműködésünket nem folytathatjuk – szögezik le a közleményben.
Az oktatási törvény nem forró kása a PD-L-nek
Raluca Ţurcan, a PD-L alelnöke vasárnap kiadott közleményükben leszögezi: az oktatási törvény nem politikai teszt a párt számára, hanem a koalíció egyik reform-célkitűzése, és úgy véli, találnak politikai megoldást, a honatyákat pedig mozgósítani kell a reform támogatására. Szerinte fontos, hogy az oktatási törvény az oktatási paktumon alapszik, amelyet minden párt és szociális partner aláírt. A törvény megoldásokat kínál azokra a problémákra az oktatási rendszerben, amelyekről évek óta csak beszélnek. Téves az elképzelés is, hogy a PD-L forró kásának tekinti az oktatási törvényt, hiszen az nem aszpirin pártjaik fejfájására, hanem megoldás az oktatási rendszer betegségeire, hogy például az eddigiektől eltérően ne gyártsa futószalagon a diplomás munkanélkülieket – állítja Ţurcan.
Sulfina Barbu képviselő nyilatkozata szerint a PD-L nyitott a helyzet orvoslására, és várják az alkotmánybíróság indoklását a megoldások előkészítéséhez: ha a taláros testület úgy dönt, hogy intézményi konfliktus alakult ki, de a felelősségvállalás procedúráját nem érvénytelenítik, akkor lehetséges, hogy ez folytatódik, és a helyzet a szenátusban oldódik meg. A képviselő hangsúlyozta: az oktatási törvény a PD-L számára is fontos a költségvetési törvény kidolgozása miatt. Szabadság (Kolozsvár)

Markó: félreértelmezik az oktatási törvény lényegét
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke szerint az oktatási törvény kapcsán mindenki a történelem és a földrajz anyanyelven történő tanításáról beszél, pedig nem is ez az intézkedés zavar sokakat, hanem a decentralizációra és a felsőoktatásra vonatkozó rendelkezések.
A Szövetségi Állandó Tanács szombati, marosvásárhelyi ülése után Markót arról kérdezte a sajtó, mi a véleménye arról, hogy egyes koalíciós kollégák megtapsolták az Alkotmánybíróság oktatási törvénnyel kapcsolatos döntését. Markó azt válaszolta, hogy a törvényt ellenző politikusokat voltaképpen nem a földrajz és a történelem anyanyelven történő oktatása zavarja.
„Nem tudom, hogy a földrajz és a történelem miatt tapsoltak-e, szerintem nem ez zavar egyeseket. A jogszabály elég mélyreható reformot ír elő az iskolahálózat decentralizációja, a döntések helyi közösségekre való átruházása révén, ugyanakkor megváltozik a kinevezési rendszer azok számára, akik ez után jönnek a tanügybe. A felsőoktatásban is megpróbálunk rendet teremteni, próbáljuk szabályozni a magánoktatás státusát, helyét”. Sajnos, én úgy látom, ott vannak a legnagyobb, ki nem mondott nézeteltérések: hogyan nevezzék ki a rektorokat, kiből válhat rektor, és egyebek. Jelenleg mindenki a földrajz és a történelem anyanyelven történő oktatásáról beszél, mert az népszerű téma” – fejtette ki Markó Béla, aki szerint így magyarellenes érzelmeket lehet szítani. Hangsúlyozta: az anyanyelvű oktatás biztosításáról szóló rendelkezések nem kiváltságot jelentenek a gyermekek számára, hanem azok „minden gyermek alapvető jogai”.
„A Hargita és Kovászna megyei román gyermekek számára is ugyanolyan jogokat biztosítunk az anyanyelvű oktatás terén, mint az ukrán vagy más gyermekek számára. A törvény ugyanazokat az előírásokat tartalmazza a magyar és román gyermekek számára” – magyarázta Markó.
Markó szerint a Szövetségi Állandó Tanács koalíciós partnerekhez intézett kérése, hogy találjanak megoldásokat az oktatási törvény elfogadására, nem jelent ultimátumot.
„Nem ultimátumról van szó. Nem szabtunk határidőt. Az oktatási törvényt ismerik, megvitatták, véglegesítették. Vagy elfogadjuk azt a következő időszakban, vagy később sem lehet azt elfogadni. A következő napokban várjuk a megoldást a kollégáinktól” – fűzte hozzá Markó.
Arra a kérdésre, hogy az RMDSZ frakcióinak hétfői ülésén dönthetnek-e a kormányból való kilépésről, Markó azt válaszolta, hogy csak a Szövetségi Képviselők tanácsa dönthet ez ügyben, erre utaló jel tehát az SZKT összehívása lehet.
A Szövetségi Állandó Tanács szombaton, Marosvásárhelyen ült össze, hogy elemezze az Alkotmánybíróságnak az oktatási törvénnyel kapcsolatos döntése nyomán kialakult helyzetet. Markó Béla a Szövetségi Állandó Tanács ülése után elmondta: a következő napokban a Szövetség megoldást vár a PD-L-től a helyzet megoldására és az oktatási törvény elfogadására, ellenkező esetben az RMDSZ nem folytathatja az együttműködést.
nyugatijelen.om/Mediafax, Erdély.ma

Műkedvelő színjátszók találkozója Erdőszentgyörgyön
November 19-20. között a Bodor Péter Művelődési Egyesület, a helyi művelődési otthon és a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központja közösen szervezi meg a műkedvelő színjátszók XVIII. találkozóját Erdőszentgyörgyön, amelyre 18 műkedvelő színjátszó csoport nevezett be a következő településekről: Nyárádszereda, Csíkfalva, Makfalva, Havadtő, Szilágykraszna, Szabéd, Székelyudvarhely, Szászrégen, Marosvásárhely, Erdőszentgyörgy; Magyarországról pedig Celldömölk, Mezőkövesd és Gyöngyös. November 19-én, pénteken 15 órától a kisiskolások mutatkoznak be, 19.30-tól a mezőkövesdiek lépnek színre Sinkó Ferenc Boldogasszony legénye című misztériumjátékával. Szombaton 9 órától kezdődnek az előadások, és este 20 órakor zárul a rendezvény. A belépés díjtalan, adományokat elfogadnak a szervezők. A rendezvény támogató partnerei az erdőszentgyörgyi városi tanács, az erdőszentgyörgyi Europe Direct Központ, a helyi Szent György Iskolaközpont, az Eurotrans Alapítvány.
(b.d.) Népújság (Marosvásárhely)

Cégér nélküli erdélyi magyarok
Néhány kivétellel Marosvásárhelyen szinte az összes erdélyi magyarnak is nevezett intézmény, illetve civil szervezet homlokzatáról hiányzik a cégtábla. Egyesek pénz-, mások időhiányra hivatkoztak akkor, amikor a Krónika arra volt kíváncsi, hogy nyilvánosság előtt miért nem vállalják cégérük által is erdélyi magyarságukat.
Mindazok, akik valamilyen okból kifolyólag még nem függesztették ki intézményük nevét, vagy a tábláról éppen az erdélyi magyar jelzőt hagyták ki, elismerték, hogy nem hatósági nyomásra döntöttek így.
Száz lejt spórolt a Sapientia
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem koronkai campusa felé kanyarodva nagyméretű tábla mutatja a Csereerdő alatti hajdani gyümölcsös felé vezető irányt. A zöld alapon fehér betűs pannón az intézmény logóján és az irányjelző nyílon kívül csak ennyi áll: Sapientia Tudományegyetem. „Én egy dolgot tudok: amikor megrendeltük a táblát, kiderült, hogy ahhoz, hogy a Sapientia szó alá kiférjen az Erdélyi Magyar Tudományegyetem is, olyan kicsi betűket kellett volna használni, hogy azokat senki nem látta volna” – magyarázta lapunk kérdésére a döntés okát Dávid László rektor. Ugyanezt hozta fel az intézmény gazdasági igazgatója, Balázs Mihály is. Szerinte az egyetem teljes, hivatalos nevében még az alapítvány, illetve a Kolozsvár szó is szerepel.
„A rövidség és az olcsóság okán döntöttünk így” – szögezte le. Egy pannók készítésére szakosodott cég tulajdonosa lapunknak kiszámította, ha az egyetem vezetősége nagyvonalúbban kezelte volna a táblagyártással járó kiadást, a szükséges egy négyzetméterrel nagyobb felületért 80–90, vagy legtöbb száz lejjel terhelte volna tovább az idei költségvetését. Dávid László rektor viszont megígérte: hamarosan új táblát szerelnek, amelyen már az a megnevezés áll, amit a kormánynak címzett akkreditálási kérvényben is használnak: Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem.
A pénz vagy az idő hiányzik
Mint kiderült, a pénz nem csak a Sapientián jelent gondot. A Real hipermarket egyetlen butikbérlője, amely nem rendelkezik cégtáblával, az az Erdélyi Magyar Könyvklub. Az ízlésesen berendezett könyvesüzlet kirakatára is mindössze két hete került ki a Librăria Litera Könyvesbolt felirat. Az elárusítónők készítették színes, öntapadós anyagból, kézzel, önszorgalomból. „Nehéz egy könyvkereskedést fenntartani, ezért szegények vagyunk. Csupán a havi bér 4500 lejre rúg” – fejtette ki a céget irányító Kósa Géza. A vállalkozó azonban hozzátette: a jövőben elkészül a cégtábla is, amelyen, akárcsak a vállalkozás nevében, helyet kap az erdélyi magyar jelző is. Kósa azon meggyőződésének adott hangot, miszerint a felirat nem zavar majd senkit. „Nincs mitől félnünk, elvégre a Romániában bejegyzett cég neve is így szól: Erdélyi Magyar Könyvklub Kft. A gyergyószentmiklósi boltunkon a magyar és a román felirat mellett székely rovásírással is hirdetjük, mi működik az üzlethelyiségben” – részletezte a vállalkozó.
A könyvklubnál jóval nagyobb költségvetésből és különböző támogatásokból gazdálkodó Erdélyi Magyar Televízió sem jutott még addig, hogy épülete bejáratánál jelezze, mi is működik a kapun túl. Az intézmény igazgatója, Szepessy Előd szerint nem az anyagiak, hanem az időhiány szólt közbe. „Ez valóban egy olyan mulasztás, amit hamarosan orvosolnunk kell. Az épületben működő Erdély FM rádióadóval közös cégtáblát készíttetünk” – ígérte Szepessy. „Szó sincs arról, hogy ne vállalnánk erdélyi magyarságunkat. A tábla megvan, ott volt, majd tatarozás után ismét a helyére kerül” – szögezte le Csegzi Sándor, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság Maros megyei elnöke is.
A fizikus, aki egyben a város alpolgármestere, elmondta, az általa irányított civil szervezet a hivatalos megnevezésben is használja a magyar nevét. Csegzi számításai szerint a tábla legkésőbb december 15-éig felkerül a Bolyai János Tudomány és Technika Házára. 208 évvel ezelőtt éppen ezen a napon született a híres matematikus, akiről az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság elnevezte a Kőrösi Csoma Sándor utcai székházát. A település alpolgármestere továbbá fontosnak tartotta elmondani, hogy eddig egyetlen szervezetnek vagy személynek sem esett semmiféle kellemetlensége azért, mert a cégtáblán is vállalta erdélyi magyarságát. „Marosvásárhelyen nem szereltek le és nem festettek le efféle cég- vagy intézménynévtáblákat. A városháza pedig minden további nélkül engedélyezi a használatukat” – nyomatékosította Csegzi.
Ezt Vitus Örs, a Jobbik Baráti Körének marosvásárhelyi elnöke is megerősítette, mondván, hogy sem az önkormányzat, sem más hatóságok nem gördítettek akadályt a szervezet itteni megtelepedésének útjába. Ennek ellenére a Marosvásárhelyen irodát működtető, szélsőségesnek tartott anyaországi párt sem sorolta a prioritásai közé, hogy cégtáblán is jelezze ittlétét. Mint arról beszámoltunk, Szegedi Csanád jobbikos európai parlamenti képviselő még a nyár eleji irodaavatón megígérte, hogy a szekrény tetején porosodó, piros-fehér-zöld keretbe fogott tábla kikerül az Ifjúsági utcai irodaház homlokzatára. Azonban azóta sem a főbejárathoz, sem a kapusfülke mellé, de még csak az utolsó emeleti bejárati ajtójukra sem függesztették ki szervezetük nevét.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Nyolcezer könyvcím a marosvásárhelyi könyvvásáron
Csaknem 240 négyzetméteren 23 könyvkiadó és 20 könyvkereskedő cég kínál mintegy 8 ezer könyvcímet a csütörtökön megnyílt és szombat estig látogatható Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Néhány hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése.
Tizenhat éves fennállása óta ez a legnépesebb könyvvásár a kiállítók számát tekintve – közölte Káli Király István, a rendezvényt szervező Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. Hozzáfűzte: reméli, hogy az eladások is a gazdag kínálatot tükrözik majd.
A könyves céh elnöke emlékeztetett arra, hogy egy-két hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése az anyagi források hiánya miatt. Végül a magyar és a román kulturális kormányzat, valamint Marosvásárhely önkormányzata egészítette ki a Maros megyei önkormányzat és a Communitas Alapítvány által biztosított összeget.
Fontos a magyar kulturális kormányzat számára a marosvásárhelyi könyves seregszemle, így idén is jelentős összeggel támogatta megszervezését – mondta a vásár megnyitóján Mátis Bernadett, a magyar kulturális tárca művelődési főosztályának könyvszakmai referense. Fontosnak nevezte, hogy a rendezvény a fiatal nemzedéket is megszólítja, a könyv szeretetére, és olvasásra buzdítja a gyermekeket. Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere elmondta: minden évben felmerül a kérdés: lesz-e vásár, de minden évben sikerült még pénzügyi forrásokat találni.
A megnyitón kiosztották az idei Szép Könyv-díjakat is. A csíkszeredai Bookart Kiadó a szépirodalom és a gyermekkönyvek kategóriában nyerte el a Lackfi János szépíró, Albert András nyomdász és Részegh Botond képzőművész alkotta zsűri tetszését Hajdú Farkas-Zoltán A dolgok rendje, illetve László Noémi Labdarózsa című köteteivel. Az album kategóriában a marosvásárhelyi Mentor Kiadó Lázár Anna Lövéte köröpölő című néprajzi kiadványa kapta az elismerést.
Duna Tv, MTI, Erdély.ma

Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szöveg és rajz összjátékával
A karcolat és a humoreszk műfajainak legkiválóbb magyar művelőit követte munkáiban. Karinthy Frigyes, Tomcsa Sándor, Bajor Andor groteszk világának ismerői megsejthetnek valamit abból is, milyen szövegekkel találkozik az olvasó e kötetben, és miért válhatott számára az állandó szótársítás: "írta és rajzolta Balázs Imre".
Balázs Imre 1926. február 15-én született Székelyudvarhelyen, és ott is hunyt el 2003. szeptember 24- én. Szülővárosában tanult, majd 1972-ben magántanulóként román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán. A háború idején, 1944-ben leventeként menekülnie kell, francia fogságba esik, és csak 1946-ban kerül haza. Ettől a kis "kitérőtől" eltekintve életét – akárcsak irodalmi elődje és példaképe, Tomcsa Sándor – szülővárosában élte le. 1986-os nyugdíjba vonulásáig volt gimnáziumi titkár, néptanácsi vezető technikus, tisztviselő, főgépészeti osztályvezető, tervosztályvezető a készruhagyárban, s közben kultúrcsoportokat szervezett és irányított, irodalmi összeállítást tanított, s talán nem mellesleg: karikatúrákat és humoreszkeket írt és közölt, első karcolata 1964-ben jelent meg az Igaz Szóban. Szerepel a Marosvásárhelyen 1968-ban kiadott antológiában (Megtalált világ), cikkeit, riportjait a csíkszeredai Hargita és a vásárhelyi Vörös Zászló napilapok közlik nagyobb rendszerességgel.
Az "írta és rajzolta" jellegzetes műfajának továbbéltetője így vall elődjéről, Tomcsa Sándorról: "Úgy hozzátartozott a város képéhez, akár a Nagy- Küküllő. Köztünk élt, köztünk vizsgálódott, köztünk alkotott. Szarkalábaktól körülvett szeme a gunyorosan csillogó szemüveg mögül mindent észrevett. Nem kerülte el figyelmét a téli estéken fagyoskodó koldusasszony, sem a saját zsírjában fulladozó nagykereskedő. A mindennapi gondokkal küszködő kistisztviselő lelkivilágát éppúgy ismerte, mint a bevásárlását végző iparosné gondolkodását. Ösztövér alakja hol itt, hol ott tűnt fel. Nem mondta senkinek, mit keres, mit akar. Hosszú sétái alatt gyűjtötte a témát, találta meg az ötletet, vette észre a fonákságokat. Tehetségének éppen ez a fokmérője: meglátta azt, ami mellett ezrek sétáltak el gyanútlanul."
Ez a frappáns jellemzés érvényes arra is, aki megfogalmazta. Aki ismerte Balázs Imrét, tudhatja: ő maga is csendes, szófukar, szemlélődő természet volt. A kis kötet szerkesztője, utószavának írója, Balázs Imre József huszonöt írást választott ki, a hozzájuk kapcsolódó rajzokkal. "A szerző unokaöccseként, jó ismerőjeként személye iránti elfogultságom tagadhatatlan – írja. – Mégis azt remélem, hogy a könyv megjelenése, amellett, hogy méltóképpen állít emléket neki, egy műfaj és egy szerzőtípus (talán ideiglenes) eltűnésére hívja fel a figyelmet: azon tárca- és humoreszkírókra, akik rajzaikkal egészítették ki műveik hatását, szöveg és rajz összjátékával alakítva ki saját, jellegzetes alkotói világukat." (Balázs Imre. Bocsánatot kérek! Karcolatok, humoreszkek. Szerkesztette és az utószót írta Balázs Imre József. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2010)
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

Egyházi levéltárosok tapasztalatcseréje
Veszprémi Érseki Levéltár és a Veszprém Megyei Levéltár közös meghívására 2010. október 25–29. között szakmai továbbképzésen és tapasztalatcserén vettek részt Veszprémben a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár és gyűjtőlevéltárainak munkatársai: Barabás Kisanna (Marosvásárhely), Bernád Rita (Főegyházmegyei Levéltár, Gyulafehérvár), Küsmődi Attila és Puskás Attila (Szamosújvár), valamint e sorok írója (Sepsiszentgyörgy).
Ott-tartózkodásunk első két napján a nyugat-európai viszonylatban is korszerűnek számító Veszprém Megyei Levéltár felépítésével, iratkezelési rendszerével és felszereltségével ismerkedtünk. Hermann István igazgató a levéltár erősségeire hívta fel figyelmünket: így az iratanyag papír alapú és elektronikus nyilvántartására, a kutatószolgálat irányítására, valamint az intézmény munkatársai által kifejtett tudományos munkára. A restaurátori laboratóriumban is értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk. Megismertük a különböző gépezeteket és eszközöket, vegyszereket, amelyek a sérült iratok állagmegőrzését, fertőtlenítését biztosítják. De nemcsak a megismert levéltárak felszereltsége, belső rendszere, hanem jogi helyzete is különbözik a hazaitól. Míg nálunk a megyei levéltárak a Román Országos Levéltár kihelyezett fiókjaiként műkődnek, tehát állami levéltárnak minősülnek és a belügyminisztériumnak vannak alárendelve, addig magyarországi társaik a megyei önkormányzatok hatáskörébe tartoznak, akik fenntartóként gondoskodnak működtetésükről. Igaz, változó módón.
A következő napokban már a testvérintézmény, a Veszprémi Érseki Levéltár vendégszeretetét élveztük. Munkatársaik bemutatták levéltári rendszerüket, raktáraikat, ugyanakkor saját levéltáruk példáján keresztül felhívták figyelmünket a főegyházmegyei levéltárak erősségeire és hiányosságaira. Ezek között szerepeltek a gazdasági kérdések, a kiadványok, a személyzeti problémák, a levéltári iratfeldolgozás körüli nehézségek és korlátozott lehetőségek. Jóleső érzés volt megtudni, hogy a levéltári iratok begyűjtése tekintetében már mérföldekkel előttük járunk. Magyarországon ugyanis a püspöki és érseki székhelyeken működő egyházmegyei levéltárak befogadóképessége nem teszi lehetővé a plébániai iratok begyűjtését, így azok sok esetben az idő martalékaivá váltak. Ezzel szemben a Gyulafehérvári Főegyházmegyében létrejött hat gyűjtőlevéltár korszerű feltételeket teremt az egyházközségi iratok számára, állagmegóvásukat és kutathatóságukat egyaránt biztosítja. E tekintetben Erdély mintának tekinthető az anyaországnak római katolikus egyházi levéltári vonatkozásban.
A Veszprémi Érseki Levéltárban végzett műhelymunka is erről győzött meg bennünket, ahol a vörös iszap által sújtott egyik plébánia, Somlóvásárhely iratanyagának alapszintű rendezését végezhettük az ottani munkatársakkal. A fenti egyházközség ugyanis egyike annak az öt plébániának, amelynek iratanyaga az érseki levéltárban található.
A szakmai tapasztalatcserén kívül alkalmunk volt megtekinteni a királynék városának fontosabb egyházi emlékeit és muzeális értékeit, amelyek saját értékeink iránti ragaszkodásunkat is felerősítették bennünk. A szakmai és kötetlen beszélgetések folytatását egy erdélyi konferencia szervezésén keresztül tervezzük, ahol az anyaországi és erdélyi levéltárak közti kapcsolatok tovább erősödhetnek és az együttműködés szintjére juthatnak. Az ötnapos tapasztalatcsere nagymértékben hozzájárult a hazai egyházi levéltárak helyzetének meghatározásához, ugyanakkor modellt kínált főegyházmegyei levéltárunk gyűjtőközpontjainak további megszervezéséhez. Ez utóbbi intézmények szerepe az elkövetkezendőkben még hangsúlyosabbá válik, hiszen otthont kell adniuk az államtól a jövőben visszaszolgáltatandó egyházi iratoknak, ugyanakkor segítséget kell nyújtaniuk a magyar állampolgárság elnyeréséhez szükséges iratok, például anyakönyvi kivonatok kibocsátásában is.
Összegzésképpen elmondhatjuk, a múlt értékeit a jövőbe tekintve a jelen eszközeivel kell őriznünk, egyházunk és nemzetünk érdekében hasznosítanunk. Köszönet mindazoknak, akik ebben a felismerésben segítettek és megerősítettek.
Pénzes Lóránd, Vasárnap (Kolozsvár)

Ünnepeltek a Bolyai téri unitáriusok
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomot ezelőtt 80 évvel építették, a gyülekezet ünneplésére ez a kerek évforduló adott okot. A rendezvény 11-én, csütörtökön kezdődött a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek ünnepi barokk hangversenyével. Szombaton délelőtt 10 órától a templomban előadás-sorozattal emlékeztek meg az 500 évvel ezelőtt született Dávid Ferenc egyházalapító püspökről és Heltai Gáspárról. Az ünnepségen Nagy László, a gyülekezet lelkésze, püspökhelyettes foglalta össze a marosvásárhelyi unitárius egyház történetét.
– Az unitárius köztudat az egyház megalakulását az 1568-as tordai országgyűléstől számítja. Az új vallás népszerűségnek örvend, ezért az erdélyi lakosság nagy része Dávid Ferencet követi. Az 1571-es országgyűlés után Marosvásárhely lakosságának java része unitárius, de János Zsigmond fejedelem halála után és az ezt követő századokban az unitáriusok kiszorulnak Marosvásárhelyről. Központjuk a XIX. század közepéig Marosszentkirályra tevődik át, itt volt templomuk és itt voltak birtokaik is. Ekkor ez az egyházközség is elnéptelenedik, a marosvásárhelyi viszont fejlődésnek indul. 1869-70- ben felépítik a kis templomot, az imolát a Szent Miklós és a Fazakas utcák sarkán, átellenben a Teleki Tékával, ekkor 160 unitárius volt a városban. A századforduló után új és nagyobb templom építését fontolgatták, Bernády idejében ki is jelölték a telket a jelenlegi városháza közelében, az ortodox templom helyén, azonban a háború és a "váltás" meghiúsították a tervet. 1929-ben a jelenlegi Bolyai téren kezdték el az építkezést, ekkor már 700 unitárius hívőt jegyeztek. A templomot 1930 júliusában adták át. Marosvásárhelyen jelenleg 4000 unitárius él, két – a Bolyai téri és a kövesdombi – virágzó unitárius egyházközségben – mondta Nagy László, aki bemutatta azt az emlékfüzetet, amelyet erre az alkalomra adtak ki.
Ebben a gyülekezet lelkésze így vall: – Régi templomunk építésének 140. évfordulóján, az új templom 80. születésnapján azt kérem Istentől, hogy gondviselő szeretetével őrködjön az épületek fölött és adjon öntudatos, ragaszkodó unitáriusokat, akik "kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel" mennek be.
Az ünnepségen több előadás hangzott el. Pál János lelkész-történész az unitárius egyház kialakulásáról és Dávid Ferencről értekezett, dr. Rüsz-Fogarasi Enikőegyetemi tanár Heltai Gáspárról, Tófalvi Zoltán az 1956 utáni magyarság "lefejezéséről" beszélt. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi templomokról, míg Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársa Novák Józsefnek a tanácsteremben kiállított címereiről beszélt.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

A könyvek szeretete megmarad
November 11–13. között tartották meg a XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, amelyen jelen voltak a jelentősebb romániai magyar kiadók képviselői. Az eseménynek néhány váradi vonatkozása is volt.
Marosvásárhely egyik legjellegzetesebb és legrangosabb őszi eseményének alkalmából benépesült a Nemzeti Színház előcsarnoka. Sokféle rendezvény zajlott, folyamatosan voltak programok. A Kultúrpalotában, a vártemplom diakóniai központjában, a Bernády György Közművelődési Központban is tartottak összejöveteleket.
A teátrum előcsarnokában könyvek garmadájából lehetett válogatni. A könyvkiadók elhozták újdonságaikat. A nagyváradi Mákvirág, Riport, Várad és Europrint kiadóknak közös standja volt. A kiadók mellett néhány könyvüzlet is hozott érdekes olvasmányokat. A váradi Hobby Libri könyvesbolt munkatársai is részt vettek a könyvfesztiválon. Harmadízben állítottak föl standot a könyvvásáron.
Sajnos lehetett érezni a gazdasági válság hatását. Szeretettel, érdeklődéssel nézegették az emberek a nóvumnak számító köteteket, ám nem vásároltak úgy, mint az előző esztendőkben.
Fontos a könyv szeretetére való nevelés. E gondolat jegyében a könyv ünnepére jó néhány iskolákból is érkeztek gyermekcsoportok pedagógusok kíséretében. A könyvkiadók egyébiránt szép kivitelezésű, gazdagon illusztrált gyermekkönyvekkel jelentkeztek. Az egyik irodalmi estnek A gyermek az új magyar irodalomban volt a témája. A meghívottakkal, Lackfi Jánossal és Háy Jánossal a moderátor szerepét betöltő Láng Zsolt beszélgetett. Kányádi Sándor is megtisztelte jelenlétével a fesztivált, dedikált is a Kossuth-díjas költő. Két váradi költőnek is volt könyvbemutatója. A közönség megismerkedhetett Szűcs László új verseskötetével, a Bolondok a parton cíművel és Kinde Annamária Szandra May és Tom Vanguard című verses regényével.
A könyvfesztiválon mindig nagyon jó hangulat uralkodik, nem volt ez másként az idén sem. A vásáron az irodalombarátok találkozhatnak a kiadók reprezentánsaival, mindenféle könyvújdonsággal, már csak ezért is érdemes ellátogatni. A könyvkiadók részéről is megvolt az érdeklődés. A Polis Könyvkiadó képviselője is hangsúlyozta, hogy e rendezvény nagyon jó reklámozási lehetőség (róluk például azt hitték, hogy már nem is léteznek). Az viszont szomorú, hogy nincsen elegendő pénzük az embereknek könyvre, pedig egy új kötet megjelenése és megvásárlása mindig öröm azoknak, akik szeretnek olvasni, irodalommal foglalkozni.
T. H. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar tudomány ünnepe Szovátán
A novemberi ajándéknyárban egy pluszörömben is részesült Erdély legnevesebb fürdőhelye. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, marosvásárhelyi fiókja másodszor szervezte Szovátára a magyar tudomány napja egyik legrangosabb rendezvényét.
November 13-án a polgármesteri hivatal gyűléstermében a Székelyföld múltjáról értekeztek az erdélyi magyar történelemírás nagyjai. A tudományos ülésszakot a főszervező, dr. Pál Antal Sándor akadémikus, az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke nyitotta meg, majd dr. Sipos Gábor egyetemi előadótanár, az EME elnöke köszöntötte a jelenlévőket.
A délelőtt folyamán dr. Sipos Gábor értekezett a székely múlt EME-gyűjteményekben lévő emlékeiről, majd dr. Egyed Ákos akadémikus a székely örökség témájának több, még kellőképpen nem tisztázott részét helyezte új megvilágításba. A néprajzos dr. Balázs Lajos csíkszeredai egyetemi tanár tartotta a nap egyik legérdekesebb témájú előadását egy keresztény kor előtti székely házasságkötési rítusról. Adatokban bővelkedett dr. Simon Zsolt marosvásárhelyi tudományos kutatónak az 1671-1672-es vámnaplók alapján írt, a csíki harmincadról szóló előadása. A Székelyföldön letelepedett örmények történetéhez is forrásértékű adatokat tartalmazott dr. Garda Dezső gyergyószentmiklósi egyetemi előadótanárnak a 18. századi és a 19. század eleji gyergyói-medencei életmódváltozásról szóló értekezése. Lírai hangulatot teremtett dr. Tüdős Kinga tudományos kutatónak egy elfelejtett 17. századi székely nagyasszonyról, Mindszenti Krisztináról szóló előadása.
A délutáni előadók sorát dr. Rüsz Fogarasi Enikő egyetemi előadótanár nyitotta meg marosvásárhelyi végrendeleteket ismertető értekezésével. Spielmann Mihály, a Teleki Téka főkönyvtárosa új oldaláról, vérbeli hadtörténészként mutatkozott be: Marosszék 17. századi haderejéről, és a harctéren elesettekről. Dr. Tamási Zsolt tanár előadása az alcsíki és a felcsíki papságnak az 1848-as forradalomban játszott szerepéről szólt. A székelyudvarhelyi céhek történetének megismerését szolgálta Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi muzeologus céhpecsét-bemutatója. 1956 eseményeinek Erdély magyar értelmiségijei általi átélést tükrözte Boér Hunor sepsiszentgyörgyi dokumentarista a Magyar Autonóm Tartomány múzeumainak kollektív tanácsa 1956. – 1957. évi irattárának bemutatásával. A magyar történetírás szombati ünnepét a főszervező dr. Pál Antal Sándor akadémikus egy elhanyagolt kutatási témakör, a kézműtörténeti kutatások számbavételével zárta.
A hagyományoknak megfelelően szovátai helytörténészek is szót kaptak. A történészként bemutatkozó Birtok György mérnök, havasgazda a legnagyobb székely tulajdon, az ős-Marosszék közbirtokosságának történetéről értekezett, napjainkig követve az eseményeket. Szinte a tragikomédia határát súrolta a közbirtok román államtól való visszaszerzésének a története, hiszen – jogtörténetünkben példa nélkül álló módon –, még a bírósági végrehajtót is kénytelenek voltak beperelni a birtokba helyezés elvégzése végett. Józsa András helytörténész Szováta legelső térképét mutatta be.
Egy-egy tudományos előadás, könyvbemutató alkalmat teremt városunk értelmiségének a számbavételére is, ami – egypár tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – jórészt nyugdíjasokra szűkül. A magyar tudomány napi előadás-sorozaton sajnos egyetlen, ma is aktív „tanügyi káder" sem volt jelen.
A rangos eseményre az EME marosvásárhelyi fiókegyesülete, Szováta Város Polgármesteri Hivatala, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet szervezésében és a Communitas Alapítvány, a szovátai Teleki Oktatási Központ, a Nyárádremetei Közbirtokosság, a kibédi Dósa Húsüzem és a szovátai Elixon üzletház anyagi támogatásával került sor.
Józsa András, Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyen az I. Székelyföldi Grafikai Biennále
11 osrzág 240 bezsűrizett alkotása kiállítássorozatának utolsó állomása Marosvásárhely lesz, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda és Temesvár után. Hargita és Kovászna megye tanácsa után most a Maros megyei önkormányzaton a sor, hogy helyet biztosítson a tetemes méretű képzőművészeti anyag kiállításának. A feladatnak eleget téve az önkormányzat a Kultúrpalota épületében lévő, a Képzőművészeti Szövetség által működtetett galériát bocsátotta a Biennále rendelkezésére. A Székelyföldi Grafikai Biennále marosvásárhelyi megnyitója 2010. november 24-én 17 órakor kezdődik a fent említett helyszínen. A kiállítást megnyitják: Túros Eszter művészettörténész és Gheorghe Mureşan képzőművész, az Országos Képzőművészeti Szövetség Maros Megyei Szervezetének elnöke. (sajtóközlemény) Transindex.ro

Egyed Ákos: Erdély 1848–1849
Csíkszereda, Pallas–Akadémia Kiadó, 2010
Az utóbbi időszakban megjelent egyik legfontosabb történeti tárgyú könyv. Szerzője közismert történetkutató, tartalma pedig múltunk egyik sorsdöntő időszakának átfogó elemzése.
Egyed Ákos akadémikus igazából tudományos kutató, a Kolozsvári Történettudományi Intézet főmunkatársa volt évtizedeken át. Onnan is ment nyugdíjba több mint egy évtizeddel ezelőtt. Munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, a Debreceni Egyetemnek pedig több alkalommal meghívott vendégtanára volt, ahol Erdéllyel és főként a Székelyfölddel kapcsolatos történeti ismeretekkel gyarapította az ottani egyetemi hallgatók tudását. Az Erdélyi Múzeum- Egyesület 1990-es újraalakulása után ebben a legrangosabb hazai magyar tudományos intézetben tevékenykedik. Több ideig volt szakosztályelnök, majd két ciklusban az egyesület elnöke. Az egyesületért kifejtett tevékenysége, annak anyagi hátterének biztosítása érdekében végzett küzdelme példaértékű, elnöksége alatt érte el az EME újjáalakulása utáni tevékenységének legkiemelkedőbb eredményeit.
A munkásságát elismerő és méltató számos kitüntetése és díja mellett, születésének 80. évfordulója alkalmából összeállított Emlékkönyvvel e hó 25- én fogják őt barátai, szaktársai, méltatói megtisztelni.
Ő a Székelyföld szülötte, a miklósvárszéki Bodos nevű kis faluból származik. És – habár Kolozsváron él – sosem távolodott el szűkebb hazájától, a Székelyföldtől. Székelyföld történetére vonatkozó kutatásokat rendszeresen végzett, főként Háromszéket illetően. A szélesebb olvasóközönség számára írt székelység történetét 2007-ben közzétette.
Egyed Ákos fő kutatási területe a polgárosodás útjára tért, 1848 utáni Erdély története volt. Az e téren kifejtett tevékenységének legkiemelkedőbb eredménye a Falu, város, civilizáció c., két kiadást megért úttörő munkája. És e kérdést boncolgatja az Erdély metamorfózisa a 19. században c. könyve is. De ehhez a munkásságához kapcsolódik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetének kutatása is, hiszen ezek az események számolták fel az akadályokat a magyarság előtt a polgári társadalmi rendre való áttérés útjából. Előbb Háromszék önvédelmi harcát írta meg, azután pedig – ugyancsak a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában – két kisebb kötetben, az 1848-as forradalom erdélyi történetét, amelynek első kiadása 1998 – 1999-ben látott napvilágot. Ezután újabb kötetek következtek: az utolsó erdélyi rendi országgyűlésről 2001-ben, az 1848-as erdélyi magyar vezéralakokról 2004-ben (ez utóbbi kettő a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál), majd Háromszék önvédelmi harcáról szóló írása harmadik, bővített kiadása 2008-ban.
A most megjelent vaskos kötet második, bővített kiadás. Az olvasóhoz írt bevezető sorokban megokolja eljárását. "A tartalmi bővítésénél az a cél vezetett, hogy erőteljesebben kitűnjön a forradalom igazi történelmi jelentősége, az, hogy 1848–1849 rendszerváltozást jelentett, s befejező szakaszát képezte a modern, polgári magyar nemzet kialakulásának."
A könyv második kiadásának a címe ugyanaz, mint az elsőé. Tartalmában azonban sokban különbözik attól. Nemcsak a szűkön vett magyar forradalom és szabadságharc erdélyi történetét öleli fel, hanem a korabeli társadalom összképét is elemzés tárgyává teszi. Ebbe a kötetbe belefoglalta az utóbbi évtizedben végzett kutatásai eredményét is, felhasználva a két kiadás között megjelent, sok tekintetben újat hozó történelmi munkák és forráskiadások nyújtotta adatokat és eredményeket. Nem elégedett meg az események összefoglalásával és bemutatásával, hanem feleletet keresett a különböző jelenségeket kiváltó okokra, kritikai vizsgálat tárgyává tette az 1848 őszén kirobbant polgárháborúhoz vezető utat, mélyreható kutatásokat végzett a szemben álló felek veszteségeinek a felmérése érdekében.
A 29 fejezetre tagolt mű első fejezetét a forradalom előestéjének szenteli. Bemutatja a polgári-nemzeti átalakulás útjára lépő erdélyi társadalom összetevőit nemcsak a rendi tagolódás, hanem nemzetiségi tekintetből is.
A 3. fejezetben a március-májusi eseményeket, vagyis a forradalom kezdeteit ismerteti általában és vidékenként, elemezve a forradalmi és nemzetiségi mozgalmak programjait is. Részletesen ismerteti a május 15–17-i román nemzeti gyűlés lefolyását, idézve a magyarellenes hangulatot kifejtő hangadók tevékenységéből is. Aláhúzza az egyes programok különbözőségét és korlátait, jelezve a román–magyar–szász szembenállás eldurvulását kiváltó tényezők felszínre kerülését.
A 4. fejezetet az utolsó erdélyi országgyűlésnek szenteli, amelyben nagyobb hangsúlyt kap az unióról, valamint a jobbágyfelszabadításról szóló törvények vitája és elfogadása. Ugyanakkor értékeli azok következményeit, utóhatását.
A 7. fejezetet az "1848. szeptemberi fordulat"-nak szenteli, amikor az erdélyi románság, bécsi sugallatra, a román határőrezredekkel az élen, nyíltan szembefordul nemcsak a magyar hatóságokkal, hanem a magyar lakossággal általában, és véres atrocitások kezdődnek.
A következő fejezetek az önvédelmi harc megszervezésével, az agyagfalvi gyűléssel, és Erdély majdnem teljes egésze elvesztésének kérdésével foglalkozik. Nemcsak általában, hanem tételesen is ismerteti a magyar polgári lakosság nagyméretű pusztulását (a zalatnai és preszákai vérengzések, a hegyaljai magyarság kiirtása). Nagyenyed és a környező falvak, valamint Abrudbánya és Verespatak magyar lakossága pusztulásának egy-egy kisebb fejezetet szentel.
Több fejezetben nyomon követhetjük a szabadságharc harci és politikai eseményeit Bem tábornok erdélyi bevonulásától a világosi, valamint erdélyi fegyverletételig, amelyek ismertetése – úgy hiszem –, túlnő egy ilyen ismertető keretein. Megemlítem azonban, hogy a segesvári csata vázolásánál Petőfi halálával elég részletesen foglalkozik.
Emellett megismerhetjük az erdélyi közigazgatás helyreállítása, illetve újjászervezése terén elért eredményeket, a vészbíróságok tevékenységét. A magyar történetírásban először elemzi a vészbíróságok működését, arra az eredményre jutva, hogy "azok elsősorban olyan személyeket vontak felelősségre, akik a polgárháború során emberölést és gyújtogatást, nagyarányú rablást követtek el". Új megközelítésben elemezte a román és szász népfelkelők lefegyverzésének és a vadászcsapatok működésének kérdését, nem feledkezve meg a visszaélésekről és azok következményeiről. A források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lefegyverzés során a román polgári lakosságot nem érte olyan veszteség, mint amilyent a szélsőséges román történetírás és propaganda terjeszt.
Az utolsó előtti fejezet a nemzetiségi kérdés alakulását követi nyomon, amelyben olvashatunk Balcescu és Kossuth megbékélési tervéről és a későn született nemzetiségi törvényről is.
A 29. fejezet A polgári lakosság vesz-teségei 1848–1849-ben címet viseli. Ez a kérdés a szerzőnek, és nemcsak neki, hanem nekünk is, olyan fájó pont, amely a mindennapi életben ma is érint. Ugyanis a román nacionalista megnyilvánulások mindmáig élvezettel szajkózott jelmondata: a magyarok által 1848-ban a meggyilkolt 40 ezer román esete. Ennek egyik jelenkori megnyilvánulása a kolozsvári Biasini Szálló falára helyezett tábla, amely a "40 ezer megölt románra" emlékezteti a lakosságot, pont ott, ahol a kolozsvári magyarság március 15-e megünneplésére évente összesereglik. De ehhez a kérdéshez kapcsolódik a marosvásárhelyi Kossuth utca elnevezése körüli konfliktus, amellyel kapcsolatban még írásban is elhangzott olyan alaptalan kijelentés, hogy "Petőfiék száz románt akasztottak fel Marosvásárhely főterén".
A polgári lakosság veszteségeit illető kérdés megnyugtató tisztázása érdekében a szerző alapos kutatást végzett. Számba vette és összevetette a kérdéssel kapcsolatosan készült eddigi statisztikákat, jelentéseket és levéltári forrásokat. Ezek alapján megállapította, hogy az erdélyi román polgári lakosság 1848–1849. évi vesztesége 4400–6000 főre tehető, ami messze elmarad a 40 ezertől. A magyar polgári lakosság emberi vesztesége ugyanakkor 7500–8500 főre tehető, amelynek döntő többsége, mintegy 3/4-e Alsó-Fehér megyei volt. Ezt a veszteséget az Alsó-Fehér megyei magyarságnak sosem sikerült pótolnia.
A katonai veszteségek pontosan nem mérhetők fel, de véleménye szerint, összevetve más értékelésekkel is, a polgári veszteségekhez hasonló lehetett. Vagyis az emberi veszteség összesen 30 ezerre tehető. Megjegyzi ugyanakkor, hogy az eddigi adatok tovább pontosíthatók alapos levéltári kutatások végzése révén.
A kötet végén, a Befejezőben, a szerző – többek között – párhuzamot von a forradalom magyarországi és erdélyi célkitűzéseit és megvalósításait illetően. Kiemeli az erdélyi sajátosságokat, pl. a jobbágyfelszabadítás terén. Itt ugyanis a Székelyföldre vonatkozóan más szempontokat kellett alkalmazni, mint a vármegyékben. Erdélyi sajátosság, hogy a román és a szász vezetőréteg is megfogalmazta a magyartól különálló programját és követte azt. "A polgárháború során – írja – a vármegyékben, főleg a szórványban élő magyarság szenvedte a legnagyobb veszteséget, amelyet egyes vidékeken soha sem tudott kiheverni. De szenvedett a román polgári lakosság is, amelynek soraiból feleannyi pusztult el, mint a magyarok közül. Kétségtelen azonban, hogy a legnagyobb vesztes maga Erdély volt, mert a szörnyű pusztítások emléke máig hatóan érvényesül, s egyik akadálya a történelmi megbékélésnek. Mi több: egyik eszköze a szélsőséges mozgalmaknak a romániai magyarellenes hangulatkeltésben."
Ez a könyv a modern magyar polgári nemzet megszületésének a folyamatát tárja az olvasó elé. Egy olyan nemzetének, amely hosszú időre meghatározójává vált történelmünknek, és amelynek eredményei, a forradalom vívmányaiként személyi szabadságot adtak nemcsak a magyar, de más nemzetiségű jobbágyoknak is, eltörölték a rendi-feudális történelmi rendszert, eltávolítva ezek által a haladás útjából a legfőbb közjogi s társadalmi szerkezeti akadályokat.
Ez a mű nem csak egy régebbi írás felfrissítése, hanem a tárgyalt kérdések számtalan új megvilágításba állításával újat hozó alkotás. Hálás köszönet érte a szerzőnek és az őt önzetlenül támogató kiadónak. Népújság (Marosvásárhely)

Tarr László
1927 Nagyszalonta – 2010 Marosvásárhely
Hosszas, méltósággal viselt betegség után, életének 84. évében a magyar színjátszás jelentős marosvásárhelyi képviselője a Nagy Égi Társulathoz szerződött. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, 1955-ben került a marosvásárhelyi Székely Színházhoz. Számos kiváló alakítással hívta fel magára a nézők és a szakma figyelmét. Tehetségét szakmai tudása szolgálta, jó kolléga, segítő barát volt a színpadon és a civil életben is. Hosszú időn keresztül tanított a Köteles utcában. Színésznemzedékek egész sora mondhatta tanárának. Egész szakmai karrierjét Marosvásárhelyen fejtette ki, csak filmszerepek miatt távozott időnként, hol Budapestre, hol Bukarestbe. Fanyar humora, színpadi eleganciája, kiváló beszédkultúrája évek óta hiányzik a színpadainkról, és most jobban fáj, mikor tudjuk, hogy Ő már Halhatatlan. Köszönjük, Tarr ÚR, köszi, Laci Bácsi, nem mondom, hogy nem felejtünk, mert az utókor mindig hálátlan és felejtő.
Tarr Lászlót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem saját halottjának tekinti.
Gáspárik Attila, Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Metz Katalin színikritikus, újságíró
(MTI) – Elhunyt Metz Katalin színikritikus, újságíró – tette közzé honlapján a Színházi Kritikusok Céhe.
Életének 73. évében, hosszas betegség után vasárnap érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
Metz Katalin 1938. október 25-én született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte magyar-német szakon. Másodéves korától rendszeresen publikált az erdélyi magyar irodalmi folyóiratokban, művelődési hetilapokban. 1973-ban elvégezte a bukaresti Film- és színművészeti intézet színházi szakát, közben folyamatosan írt irodalmi és színikritikákat.
"A kulturális újságírás megannyi műfaját űztem, a művész- és íróinterjúktól a publicisztikáig, de igazából gyakorló színikritikusként ismertek" – írta magáról az önéletrajzban.
Metz Katalin 1987-ben települt át Magyarországra.
Metz Katalinnak két könyve is megjelent: 1998-ban a Forgószélben (Harag György, a rendező-mágus) című kötet, 2004-ben pedig a Hetedhét határon túli gongütések.
Metz Katalin /Marosvásárhely, 1938. okt. 25. Népújság (Marosvásárhely)