Pártos ünneplés Erdély-szerte
Ünnepi hangulatban, de korántsem feszültségektől mentesen telt március 15-e Erdélyben. Több városban külön ünnepeltek a magyar szervezetek, Kézdivásárhelyen viszont egységesen hátat fordítottak a civilek a politikusoknak.
Marosvásárhely: párhuzamos megemlékezések
Több helyszínre is ünnepi rendezvényt szerveztek tegnap Marosvásárhelyen: emiatt kevesen jelentek meg a városi RMDSZ-tagszervezet és az MPP által szervezett megemlékezésen. Népesebb közönség csak a délutáni, megyei RMDSZ által rendezett ünnepségen volt. Az idei megemlékezést az tette különlegessé, hogy most először piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorúkat helyezhettek el az ünneplők a hadsereg tulajdonában lévő Görög-ház falára.
Itt emléktábla emlékeztet arra, hogy Petőfi Sándor innen indult a segesvári csatába. Andrássy Árpád, a 7-es Számú Általános Iskola igazgatója a tanulók és a pedagógusok nevében kérvényezte a hadügyminisztériumtól a koszorúzást, az illetékesek pedig, a magyar nemzeti ünnepre való tekintettel, jóváhagyták a megemlékezést.
Az RMDSZ szervezésében a székely vértanúk emlékművénél Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke nyitotta meg az ünnepi szónoklatok sorozatát, aki az összetartozás, a szülőföld iránti szeretet, a „feltöltekezés napjának” nevezte március idusának ünnepét. Traian Băsescu üzenetét Szabó Árpád, alelnök, míg Emil Boc miniszterelnök szavait Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta.
A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet. A magyar nagykövet felesége Schmitt Pál üdvözletét hozta, illetve felolvasta Orbán Viktor üzenetét. Bajtai hangsúlyozta: most a magyar nemzet „demokratikus egyesítése folyik”, de ez a folyamat – emlékeztetett a szónok – ugyanakkor „harc is, amit békésen kell megvívni”.
Csegzi Sándor alpolgármester a magyarság korszerű gondolkodását emelte ki beszédében, az elöljáró úgy fogalmazott: a történelmi viszontagságokon a haladó világlátás segítette túl a magyar nemzeti közösséget. Az MPP, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a református és az unitárius egyház, valamint a Siculitas Egyesület a Petőfi-szobornál külön ünnepelt. A rendezvényen jelentős számban vettek részt a Jobbik Magyarországért Mozgalom jelképeit és a Magyar Gárda egyenruháját viselő demonstrálók is, akik árpádsávos zászlókkal tüntettek.
Kézdivásárhely: hitelüket vesztették
A Kovászna megyei kisvárosban a Gábor Áron téren népes közönség gyűlt össze a nemzeti ünnep tiszteletére: becslések szerint 10 ezer ember volt kíváncsi a helyi iskolák, a környező falvak és a 15. székely határőr-gyalogezred hagyományőrző csoportjainak a bevonulására. A kulturális műsor végén azonban, amikor a politikai szónoklatok kezdődtek, harmadára csökkent a résztvevők száma: vélhetően a napokban kirobbant korrupciós botrány miatt fordítottak hátat a civilek a politikusoknak.
A helyi önkormányzatot Szarvadi József alpolgármester képviselte, aki beszédében az egységet, a közösen kiharcolt eredményeket nevezte az 1848-as forradalom legfontosabb hozadékának, a jelen legfontosabb örökségének. Bardócz Csaba református lelkész, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi elnöke a márciusi ifjak szellemét idézve 12 pontban foglalta össze, hogy 2011. március 15-én mit kíván Kézdiszék.
Beszédében utalt Rácz Károly kézdivásárhelyi polgármester korrupciós ügyére is, amikor kifejtette: „kívánjuk, hogy vezetőink ne a pártért és saját érdekeikért, hanem az emberekért, értünk cselekedjenek”. Bokor Tibor RMDSZ-es szenátor a magyar nemzet szabadságszeretetéről és az összefogás erejéről beszélt. Sepsiszentgyörgyön mintegy hatezer ember ünnepelt, a kézdivásárhelyinél érezhetően derűsebb, bizakodóbb hangulatban.
Jelentős számú közönség kísérte figyelemmel az egész napos programsorozatot. Beszédet mondott Tamás Sándor háromszéki tanácselnök, aki a nemzetek közötti összefogás fontosságára, a lengyel–magyar barátság felemelő példájára és Székelyföld forradalmi örökségére emlékeztetett. Sajátos szempontból emlékezett Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki kifejtette: „miközben emlékezünk a harcban jeleskedő ifjak tetteire, sokszor megfeledkezünk azokról a nőkről, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen miből Gábor Áron ágyút öntsön.
Azokról a nőkről, akik eltemették szeretteiket, akik megözvegyülten a forradalom áldozataiként éltek keserves életet, nevelték árva gyermekeiket, és akik a jövő nemzedékek számára átmentették a szabadság nemes eszméjét”. Az elöljáró hozzátette: 1848-ban is fontos kérdés volt Erdély ügye, akkor is a nemzet politikai egysége lebegett mind a budapesti forradalmárok, mind a székelyföldi szabadságharcosok szeme előtt.
Most újra olyan időszakot élünk – fogalmazott az elöljáró – amikor, a 12 pontban megfogalmazott kérésnek megfelelően, egyfajta unió jön létre Erdély és Magyarország között. Most a kettős állampolgárság intézménye teremt hidat az emberek között.
Kolozsvár: kalács és tea
A Szamos-parti városban családias hangulatú ünnepség zajlott tegnap. A Biasini szálloda előtt László Attila alpolgármester szónokolt. „Sajnos nem mindig tudunk felhőtlenül ünnepelni. Mindig vannak, voltak és lesznek olyanok, akik szívesen zavarják meg mások közös örömét. Annak idején Petőfiék is szembesültek azzal, hogy forradalmi ünnepüket megzavarták, és nekünk kolozsváriaknak sem ismeretlen ez a jelenség.
De mi az ünneprontókat, zavargókat lenézzük és megvetjük. Ezen az ünnepen lehet megidézni és felidézni de beidézni, és felróni nem” – mondta a politikus, aki hangsúlyozta: senki sem szabhatja meg, hogyan ünnepeljen a magyar közösség. Kelemen Hunor kulturális miniszter üdvözlő levelét Molnos Lajos költő tolmácsolta. A tárcavezető levelében arra emlékeztette a kolozsváriakat: húsz éve szabad ünnep március 15-e, ám a történelmi évforduló üzenete elhalványulhat.
Az egykori forradalomnak új értelmet adott az 1989-es romániai rendszerváltás, Kelemen Hunor úgy véli, azóta az erdélyi magyarság a fennmaradásért folytatott küzdelemben él. A kolozsváriak a Deák Ferenc utcában levő Bem-emléktábla előtt is lerótták kegyeletüket tegnap: a résztvevőket egy szelet kaláccsal és meleg teával vendégelték meg a szervezők.
Szatmár: román–magyar béke
A román–magyar megbékélés jegyében zajlottak az ünnepségek Szatmár megyében. Erdődön szinte több román, mint magyar nemzeti szalagos koszorú került tegnap Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrának talapzatára. Huszonegy évvel az atrocitásokig fajuló etnikai zavargások után teljes egyetértésben ünnepelték a márciusi forradalmat a helyi románok és magyarok.
A koszorúzáson megjelentek az önkormányzat román tagjai, és a többségében román fiatalokból álló fúvószenekar Cacu Mircea karnagy vezényletével megzenésített Petőfi-verseket adott elő. A megyei tanács liberális alelnöke, Ştef Adrian is beszédet mondott, közösen koszorúzott a két magyarországi testvértelepülés, Szakoly és Napkor vezetőivel.
A megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben Schönberger Jenő katolikus püspök és Kovács Sándor református esperes imájával kezdődött a megemlékezés. A helyi felszólalók mellett beszédet mondott Tilki Attila Fehérgyarmat polgármestere, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke is. Az ünnepi hangulatot a Bartók Béla kórus fellépése, valamint a Harag György Társulat előadása biztosította.
Nagyenyed: diákoknak szólt
A civileké volt a főszerep Nagyenyeden: az ünnepi műsort a Bethlen Gábor Kollégium diákjai nyitották meg. A forradalom előtt tisztelgők meghallgatták a középiskolások számára kiírt Pápai Páriz Ferenc-pályázat értékelését. Szőcs Ildikó igazgató a magyar forradalom jelentőségét méltatta, beszédet mondott Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök is. A kollégiumi megemlékezést Boros Emese népdalénekes műsora egészítette ki. A tisztelet virágait a vártemplomban található Széchenyi István- domborműnél helyezték el a résztvevők.
Székelyudvarhely: megköszönték
Tegnap a Márton Áron téren emlékeztek a székelyudvarhelyiek. Beszédet mondott Ladányi László, Hargita megye prefektusa, Bunta Levente polgármester és Mátyás Károly főesperes is. Koszorúztak a magyar politikai szervezetek helyi képviselői, a civil szervezetek tagjai, az iskolák, illetve művelődési intézmények vezetői is. Mátyás Károly katolikus főesperes beszédében kiemelte, hogy az emberi szabadság külön ünnepnapot érdemel.
Sokszor nehezebb feladat az egyéni szabadság kivívása, mint egy közösség szabadságáért harcba szállni – emlékeztetett az egyházi elöljáró – mert nehéz feladni az önös érdekeket. Bunta Levente köszönetet mondott a magyar államnak a magyar állampolgárság biztosításáért. A politikus úgy vélte: fontos, hogy úgy lehetnek magyar állampolgárok az erdélyiek, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Bunta kitért továbbá arra: a mindenkori magyar kormány felelős az erdélyiek egységéért.
Nagyvárad: pártos emlékezők
A párhuzamos ünneplés jegyében telt március 15-e Nagyváradon is. Ünnepi megemlékezést, koszorúzást tartottak a rogériuszi református templom melletti honvédemlékhelyen, Rulikowszky Kázmér síremlékénél, Nicolae Bălcescu és Szacsvay Imre szobránál, majd huszárok, cserkészek vonultak végig a Fő utcán a Petőfi szoborig. Az RMDSZ politikusai – Kis Sándor, a Bihar megyei tagszervezet elnöke, Bíró Rozália alpolgármester – az összefogás és a forradalmi örökség fontosságára hívták fel a figyelmet.
A magyar nemzeti ünnepen a helyi román politikai élet szereplői is képviseltették magukat, Traian Băsescu államelnök üzenetét Gavril Ghilea prefektus olvasta fel. Az EMNT is több helyszínen volt jelen: a szervezet által rendezett ünnepségek díszvendégeként Pelczné Gáll Ildikó európai parlamenti képviselő, a Fidesz alelnöke volt jelen Nagyváradon. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nacionalista botrány a parlamentben (Boc és kormánya marad)
Elutasították tegnap késő este a bukaresti parlamentben a munkatörvénykönyvvel kapcsolatos ellenzéki bizalmatlansági indítványt, így Emil Boc és kormánya tisztségben marad, illetve a jogszabály hatályossá válik.
A szavazás este tíz óra tájékán kezdődött, mivel a parlamenti vita elhúzódott, majd félbeszakadt, miután a kormány fő erejét képező Demokrata Liberális Párt (DLP) egyeztetési szünetet kért. Ennek oka az volt, hogy az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (NLP) nevében Puiu Haşotti szenátor a napirend megváltoztatását kérte. Haşotti azt indítványozta, hogy a parlament fogadjon el nyilatkozatot, amelyben elítéli Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek március 15. alkalmából az erdélyi ünnepségeken felolvasott üzenetét, illetve azt állította, hogy a magyar kormányfő Erdély jövőjével kapcsolatos kijelentést tett volna. Ezt később maga Emil Boc is cáfolta a pulpitusról, mondván, hogy ünnepi üzenetében Orbán nem emlegetett olyasmit, amit az ellenzéki politikusok kifogásoltak. A kabinet kevesebb, mint egy év alatt immár az ötödik bizalmi szavazást élte túl tegnap. Az ellenzéknek 236 igen szavazatot kellett volna összegyűjtenie a kormány megbuktatásához, ám nemhogy ez nem sikerült, de még a voksoláson is csak 216 honatya vett részt. A kormánypártok törvényhozóinak többsége nem élt szavazati jogával, végül csak 211 igen gyűlt össze. Eredményhirdetést követően a kormányoldali honatyák kivonultak a teremből, így kvórum hiányában már nem szavaztak a tervezett elítélő nyilatkozatról. Közben azt is többen elmondták, hogy a kifogásolt mondatok nem a magyar miniszterelenöktől származnak, ahhoz hasonló megjegyzés Marosvásárhelyen hangzott el annak a szájából, aki felolvasta Orbán Viktor üzenetét. A szavazás után a liberális politikusok, mind Haşotti, mind Antonescu már elbizonytalanodva nyilatkoztak ebben az ügyben, mondván, nem tudnak magyarul, illetve sajtóhírekből vették a vélt kijelentést. A szavazást megelőző vitában Frunda György higgadtságra intett, Markó Béla kijelentette, büszke arra, hogy a teremben ülő képviselőtársaihoz hasonlóan állampolgára ennek az országnak, Adrian Năstase megjegyezte, Orbán Viktor kijelentése nemzeti büszkeség kérdése, míg Călin Popescu Tăriceanu úgy vélekedett, nem helyes emocionálisan megítélni Orbán nyilatkozatát, azt javasolva, előbb szavazzanak a bizalmatlansági inbdítványról, utána vitassák meg a románellenes kijelentéseket. A tegnapi nap folyamán több ezer ember tüntetett Bukarestben a parlament épülete előtt a kormány által elfogadásra javasolt, módosított munkatörvénykönyv ellen tiltakozva. A megmozduláson mintegy nyolcezer ember vett részt.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fekete március: cigányok siettek a magyarok segítésére
A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, amit a Terror Házában mutattak be.
Interjúk sorozata olvasható az Egymásnak ítélve című új könyvben, amely elsősorban a marosszentgyörgyi cigányoknak állít emléket. Ők voltak azok, aki 1990-ben, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban a magyarok segítségére siettek. Az angol és magyar nyelvű köteteket a Terror Házában mutatták be.
Pillanatok alatt több tízezresre dagadt a magyarok jogaiért kezdődött békés tüntetés 1990. március 20-án Marosvásárhely főterén. A román ellentüntetők is felsorakoztak a tér túloldalán. A konfliktus megakadályozása érdekében a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adása többször is kérte, még románul is, hogy a katonaság avatkozzon közbe, de hiába. Ehelyett kora estétől már buszokkal és teherautókkal hozták a kaszával, vasvillákkal és fejszékkel felfegyverzett román bányászokat. A téren ezután elszabadult a pokol. A felfegyverzett románok nekirontottak a puszta kézzel védekező magyaroknak. Ekkor jöttek a cigányok a magyarok segítségére.
Egymásnak ítélve c. könyvbemutató
„Hogy a cigány megcsinálta, megmutatta a magyarnak, hogy van benne becsület és van benne érzés” – mondta Puczi Béla, aki egyike volt azoknak a marosszentgyörgyi romáknak, akiket a marosvásárhelyi csata után bebörtönöztek.
Az összecsapásoknak háromszáz sebesültje és öt halottja volt. Egykori beszámolók szerint a cigányok akadályozták meg, hogy még több sérült legyen.
„Gyönyörű jelszóként, érdemes megjegyeznünk, azt hogy ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok, az akkori együttállás az példa értékű volt” – nyilatkozta Tőkés László, Európa Parlamenti képviselő. A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres eseményeket idézi fel az Egymásnak ítélve-Fekete március Marosvásárhelyen című könyv. Az angol és magyar nyelvű kötetet a Terror Házában mutatták be.
„Van ebben a könyvben valami, amire büszkék lehetünk, van ebben a történetben befogadás” – mondta Balog Zoltán, államtitkár.
1990 fekete márciusa után több tízezer magyar költözött el Marosvásárhelyről, sokan Magyarországra jöttek. Azóta a magyarság már csupán kisebbséget alkot a városban. Sokak szerint az események teljes kivizsgálása még hátra van.
hirado.hu MTV-Híradó, Erdély.ma

Volt egyszer egy magyar egyetem Marosvásárhelyen
Mint tudjuk, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a kommunista korszak elején költözött át Kolozsvárról a Maros-parti városba.
román állampárt sem tagadta a tudomány határokon való átívelésének szükségességét, mi több, megengedte, vagy talán inkább eltűrte azt is, hogy azokban a kezdeti időkben még magyar állampolgárságú oktatók is tevékenykedhessenek a marosvásárhelyi egyetemen: Obál Ferenc, Putnoky Gyula, Ludány György, Miskolczy Dezső, Vendég Vince, Haranghy László, Környei István, Krompecher István és Kasza László professzor. Az ő közreműködésükkel indult el magyar nyelven az orvos- és gyógyszerészképzés Marosvásárhelyen. Az itt elnyert okleveleket pedig világszerte elismerik azóta is. Ez azért nagy dolog, mert abban az időben ez volt az egyetlen, Romániában kibocsátott oklevél, amelyet ennyire megbecsültek. Ám nehogy úgy tűnjön, hogy nosztalgiázni akarok, netán visszasírni a kommunizmust, csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy a tudomány terjesztését még az elvtársak is támogatták.
Nincs oka továbbá senkinek sem arra, hogy gyanakvással, valamiféle hátsó szándék gyanújával tekintsen Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért címmel Marosvásárhelyt megrendezett konferenciára. Ahogyan létezett egykor egy Szabad Európa Rádió – amelyen hál’ istennek túlhaladt az idő, ugyanis, nomen est omen, közben megalakult maga a szabad Európa –, amelyről egykoron csak suttogni lehetett, mára már megvalósult, éppen csak meg kell tanulnunk élni ezzel a lehetőséggel, elfogadni, elsajátítani egymás kultúráját, együttgondolkodni a tudományok terén is. Az emberiséget még mindig fenyegető betegségeket együttes erővel kell leküzdenünk, hiszen nincs magyar, román, francia vagy német kórokozó, csupán az általuk okozott betegségek, melyeknek szintén nincs nemzetiségük. Együtt kell dolgoznunk. A tudomány nem áll meg a határokon, de sajnos a kórokozók sem. Van egy olyan vírus, amely a sötétséget kedveli, ott szaporodik a legjobban és a mindenkori „izmusokat” okozta és okozza: szocializmust, sovinizmust, fasizmust, egyszóval olyan járványokat, amelyek magát a társadalmat, sőt az emberi lelket betegítették meg. Végső fokon leépítették a gondolkodást, megszüntették, aláásták az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést.
Sok itt még a tennivaló, hiszen mindjárt új, demokratikusnak mondott korunk hajnalán látnunk kellett, miként vertük Marosvásárhelyen botokkal egymás fejébe a tudományt. Az oktatásnak ez a módja, reméljük, végérvényesen idejét múlta. A tudománynak nincs politikai hovatartozása, de ne is legyen soha! Mindezen gondolatok jegyében kívánjuk létrehozni azt a fórumot, amelyet kül- és belföldi, nyugalmazott vagy aktív egyetemi oktatóink tudása, odaadása alapoz meg és értékében gyarapít. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jelenleg multikulturális oktatási intézményként határozza meg önmagát. De legyen hála az egyre nyitottabb, demokratikusabb román társadalom adta lehetőségeknek, nem vágyálom többé az önálló magyar egyetemi karok létrehozása. Mint ahogyan azt is megértük, hogy idestova 80 év múltán visszanyerhettük magyar identitásunkat, állampolgárságunkat és mindezt a magyar és a román közgondolkodás pozitív átalakulása nyomán.
A Székelyföldi Vállalkozók Szövetségének egyik alapítójaként folyamatosan arra keresem a lehetőséget, hogy miként, milyen úton lehetne ebből a mélységes szegénységből kilábalni. Meggyőződésem, hogy ez csakis saját erőnkből, határozott összefogással lehetséges. Eleink is így vallották: segíts magadon, és az Isten is megsegít! Már a kezdet kezdetén azt javasoltam, hogy – akár apáink, nagyapáink – mi is álljunk össze, minden erdélyi magyar adjon be a közös kasszába havi egyetlen lejt. Érdemes lenne kiszámítani, mit jelentenének 21 év után az így létrejövő tőkének csak a kamatai. Vagyis milyen lenne, ha most volna mihez hozzányúlni, ha például, ne adj’ Isten, komolyabb népegészségügyi gondjaink támadnának. Azt vallom, hogy itt és most nem egymás ellenében, hanem egymásért kell élnünk és cselekednünk. Ha összefogunk, bármit elérhetünk. Akár eleink, akik téglánként gyűjtögették össze a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumra vagy a marosvásárhelyi Kultúrpalotára valókat, úgy mi is összeadhatnánk például az önálló erdélyi magyar egyetem építőköveit. Ezért érdemes most lélekben építkezni, hogy eljöhessen az idő, amikor már állnak a falak.
Jeremiás László (A szerző a marosvásárhelyi konferencia társszervezője)
Krónika (Kolozsvár)

„Igazi úriember volt, velünk és mindenkivel”
Mócsy László emlékest és -kiállítás a Györkös-Mányi Emlékházban
2003. január 14-én kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe Mócsy László kolozsvári kriminológust, aki a jogtudományok eme sajátos, ám kevesek által kedvelt ágának művelése mellett a rendszerváltást követő időszakban az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjáalakulásából is kivette a részét. Nyolc évvel halála után az emberre, a jogászra és a művészre emlékezhettek szerdán a kolozsváriak az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban: Benkő Samu történész, Somai László József ügyvéd, Vallasek Magdolna jogász és Farkas György fotográfus kimerítő előadása mellett az emlékest keretében megnyitották a Mócsy László fényképeiből és miniatűrjeiből összeállított kiállítást is.
Még nyugodt körülmények között is nyomasztja őket a felelősség: a kriminalisták sem tévedhetetlenek, de ehhez a munkához feltétlen türelem, nyugalom és koncentráció szükséges- nyilatkozta a Korunk egyik 1978-as lapszámában Mócsy László Kiss János újságírónak. Ezt az interjút idézte Benkő Samu történész, akadémikus, aki már nagyon hamar, hatodik gimnazista korában megismerte Mócsyt. Benkő Samu a református kollégiumban, barátja pedig, két évvel fölötte, az unitárius kollégiumban tanult. „Minden ehhez a városhoz, Kolozsvárhoz köt. Itt születtem 1925-ben, középiskolámat itt végeztem, majd 1945-ben beiratkoztam a Bolyai Egyetem jogi karára. Rá négy évre már tanársegédként dolgoztam a büntetőjogi tanszéken”-mondta egykor magáról Mócsy László, aki Benkő Samu szavaival élve a büntetőjogban rátalált arra a tárgyi felületet biztosító látványra, amelyet megszólaltathatott, ami nem más, mint a bűncselekmény tárgyi háttere. Az akadémikus utalt ugyanakkor arra is, hogy mily sokat köszönhet a megbecsült tudósnak az erdélyi tudományosság: a ‘89-es újrakezdés után – alig néhány társával közösen – Mócsy László szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályát 1991-ben.
Vetítettképes előadásában többek között az elemista, majd a végzős gimnazista Mócsy Lászlót is bemutatta a jelenlévőknek Somai László József ügyvéd, akit eleinte családi barátság, később tanár-diák viszony és kollegiális kapcsolat fűzött Mócsy Lászlóhoz. Mint mondta, a kolozsvári igazságügyi palotában működő laboratóriumában fő tevékenységi területét képezte az ujjlenyomatok elemzése, az okiratok technikai vizsgálata, valamint a lőfegyverek vizsgálata, munkájának mintegy 80 százalékát azonban az írásszakértői vizsgálatok és szakvéleményezések képezték. Alapos jogi ismereteket követelő, orvostudományi és pszichológiai tájékozottságot is igénylő tevékenységének volt a része a grafotechnika mellett a grafológia is, emellett kötetei, tanulmányai és tanulmánynépszerűsítő írásai írásai jelentek meg. Közölt a Korunkban, A Hétben, az Előrében, a Tettben, az Igazságban, Mit mond az írásunk? címmel grafológiai cikkei jelentek meg a Családi tükör hasábjain. 1976-ban szerzett jogi doktorátust a Iaşi-i tudományegyetemen, s 1993-ban, nyugdíjazása után független kriminalista szakértői engedélyt váltott ki – derült ki Somai előadásából.
Vallasek Magdolna jogász Mócsy Lászlót, az embert jellemezte, kiindulva abból, hogy milyennek látták ők fiatal, 18-19 éves joghallgatókként az akkor már idős, ám igen népszerű jogászt. Készséggel válaszolt a kérdéseikre, valahányszor felhívták telefonon, s örömmel vállalta, hogy előadást tartson a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Jurátus Körében. – Az első előadását 1997-ben hallottam, és emlékszem, egy hónappal azután koktélpartit szerveztünk, ahol a szakmában dolgozó idősebb jogászokkal találkozhattak a fiatalok. Laci bácsi az elsők között érkezett, elkezdte oldani a bennünk lévő feszültséget, mindenkivel külön-külön szóba állt – magyarázta Vallasek. Megtudtuk: Mócsy László szeretett a fiatalok között lenni, figyelt rájuk, bármiféle szakmai gőg vagy féltékenység nélkül. Komolyan vette, kollágaként kezelte a „fiatal zöldfülűeket”. – Mindig igazi úriember volt, velünk és mindenkivel, valóban tanítani akart, nem pedig kioktatni – mondta a jogász.
Minden vesszőre, kérdőjelre és pontra olyan szigorúan figyelt, mintha az élete függött volna rajta- hangsúlyozta Farkas György fotográfus. Mócsy László fotós tevékenységével kapcsolatban kiemelte: szorgalmas, türelmes önképző volt, nem próbálta véka alá rejteni az értékeket. A fényképeiből és miniatűrjeiből az emlékházban szervezett kiállítást április 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők, hétköznapokon 12 és 17 óra között: Farkas szerint látvány- és emberközpontúság, valamint közérthetőség jellemzi ezeket az alkotásokat, amelyek „a valós világot mutatják be: a köznapit és az ünnepit, amelyben a művész a rendkívülit is meg tudta találni”. Utalt arra, hogy élete során Mócsy László fényképeit Kolozsváron, Nagyváradon, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen, Brassóban, Nagyszebenben, Aradon, de még Szingapúrban, Portugáliában és Spanyolországban is kiállították
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhely véres márciusa és a magyar—román megbékélés
1990. március tizenötödike hatalmas tömegeket utcákra szólító közös ünneplésének élménye a diktatúra éveinek kisebbségeket — és demokráciát — pusztító, több évtizedes politikai böjtje után revelációként hatott. Különösen itt, Háromszéken, de mindenhol a székelyföldi városokban, ahol a magyarság tömbökben élt. Önbizalmunkat fokozta az ezt megelőző közös fellépésünk eredményessége: az 1990. február 10-i gyertyás-könyves utcára vonulás.
Ez a közösségi élmény különösen meghatározó volt. Az akkor még jelentéktelen számú nacionalista beágyazottságú, magukat pártnak tituláló román csoportosulások nem sejtettek különösebb veszélyt a demokratikus rendszer kiépítésére, tulajdonképpen nem is érzékeltük a diktátor pár kivégzése után a demokrácia kibontakozására nézvést a hatalomátmentés országos szinten szervezett machinációit. Bennünket, akik szerepet vállaltunk az akkori események alakulásában, február 10. és március 15. sikere után megszédített az is, hogy a nagy sikerű ünnepséget követően a magyar és román megbékélés jegyében budapesti értelmiségi találkozóra invitáltak, s ennek a puszta ténye azt jelezte, hogy lesznek, lehetnek közös ünnepeink ezután, a "rendezni végre közös dolgainkat" József Attila-i vízió teljesülése valóra válik. A tanácskozás kezdőnapján kissé csodálkoztunk azon ugyan, hogy a magyarok sokan, de a román értelmiség köréből a nyugati emigráció képviselői közül senki sem jelent meg a magyar fővárosban. Rossz sejtéseinket visszaszorította viszont az, hogy a hazai románság akkori értelmiségi képviselői, Mircea Dinescu és társai tömegesen vesznek részt a történelmi jelentőségű román—magyar megbékélési összejövetelen. És erre a szándékra és hangulatra rontott rá a szó szoros értelmében is a Görgény-völgyi csőcselék Horea és társainak szörnyűségeire emlékeztető, a román—magyar megbékélés szándékát meghiúsító hutyurus városlerohanásnak a híre, annak a ténye, hogy sem Bukarest, sem a hadsereg az utolsó pillanatig nem "szólt" bele sem tankkal, sem kardlappal az események alakulásába. Marosvásárhely véres márciusának történetei nagyjából ismeretesek. Az események aprólékos és pártatlan kivizsgálása, a "megtorlások" egyoldalúságának feltárása viszont huszonegy éve várat magára. Sokunk arra is választ vár, hogy a budapesti magyar—román megbékélési találkozó meghiúsítása és a marosvásárhelyi szörnyűségek között volt-e valami összefüggés. Szerintem volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen
(MTI) – A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, az angol és magyar nyelvű köteteket csütörtökön mutatták be Budapesten, a Terror Házában.
Tőkés László európai parlamenti képviselő azt mondta: ritka pillanatai történelmünknek, amikor sikerül helyreállítani a természetes együttérzés és szolidaritás állapotát; a régóta leszakadt, megosztott, egymásnak uszított magyarok és cigányok egymásra találtak Marosvásárhelyen. "Annyira magától értetődően természetes, humánus és emberi volt, hogy éppen ez a varázsa ennek" – fogalmazott.
Balog Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára szerint a könyv egyik mondanivalója, hogy elhiggyük, rajtunk múlik, hogyan folytatódik a történet.
A könyvben a befogadás, a megaláztatás, az elutasítás egyaránt megjelenik, szép és jó, rossz és igaz történetek egyaránt vannak. Kifejtette: annak a jegyében indult el a fekete március dokumentálása, hogy miközben annyi rossz, de igaz történetünk van, ezekkel szemben azokat a történeteket, amelyek igazak és jók, sorakoztassuk fel. A cigányok, akik akkor kiálltak a magyarok mellett, megakadályoztak egy polgárháborús helyzetet a városban, sok ember életét konkrétan megmentették azzal, hogy a feltüzelt román erőszakot nem engedték eluralkodni – emelte ki az államtitkár.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója azt mondta, szerették volna, hogy ha a rendezvényt a Román Kulturális Intézetben tartják, mert úgy gondolják, azt, ami több mint 20 éve Marosvásárhelyen történt, el kell kezdeni "kibeszélni" a románoknak és a magyaroknak. Az intézet vezetőjével abban maradtak, hogy a könyvbemutatót ne tartsák ott idén, viszont jövő márciusban a Terror Háza Múzeumban tartsanak egy "nagyszabású beszélgetést" román és magyar résztvevőkkel.
"Kezdjük el ennek a nagyon fájó sebnek, ami a két szomszédos nemzetnek egy máig üszkösödő sebe, a kibeszélését" – fogalmazott a főigazgató.
Tavaly a Terror Háza Múzeum és a Polgári Kultúráért Alapítvány közös rendezvényén a magyarok mellett kiálló cigányok közül a Petőfi-emléklap a helytállásért nevű elismeréseket adott át Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi bizottsága elnökeként.
A könyv a díjátadón és emlékünnepségen elhangzott szerkesztett beszédek mellett visszaemlékezéseket és fotókat gyűjt csokorba angol és magyar nyelven. Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen: az RMDSZ nem mond le a többlépcsős autonómiarendszerről
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke szombaton Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ nem mond le a programjában is szereplő többlépcsős autonómiarendszer eléréséről.
Kelemen Hunor kifejtette, nem kommentálja Teodor Baconschi külügyminiszter nyilatkozatait, amelyek szerint Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai és területit alapút, kiemelve: az RMDSZ programja ismert, és a Szövetség nem mond le az ebben szereplő célkitűzésekről, még akkor sem, ha az elérésükhöz hosszabb időre lesz szükség.
„Nem kommentálom Baconschi nyilatkozatát. A mi programunkban az szerepel, amit jól ismerhetnek, és benyújtottunk a parlamentbe is több törvénytervezetet, amelyeket visszautasítottak. Mi nem vesszük ki célkitűzéseinket programunkból, de nincs amit kommentálnom Baconschi úr nyilatkozatán. Én az RMDSZ-ről beszélek, a mi programunkról, a mi célkitűzéseinkről. Időbe telik, amíg elérjük ezeket, mert itt olyan dolgokról van szó, amelyek bizonyos érzékenységeket sértenek, de idővel, párbeszéddel, érvekkel, meggyőzéssel és politikai eszközökkel elérhető bármilyen célkitűzés, ami a nemzeti identitásra, a kulturális identitásra vonatkozik. Másképp nem lehet. Nem tudom, mennyi ideig tart, nem mondok időt” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Teodor Baconschi, pénteken, Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai alapút.
„Természetesen Románia elvi álláspontja nem változik. Elfogadjuk a kulturális autonómiát, a közigazgatás decentralizációját, de nem az etnikai alapú vagy területi autonómiát” – mondta Baconschi. nyugatijelen.com. Erdély.ma

„Az RMDSZ nem mond le az autonómiáról”
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke szombaton Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ nem mond le a programjában is szereplő többlépcsős autonómiarendszer eléréséről.
Kelemen Hunor kifejtette, nem kommentálja Teodor Baconschi külügyminiszter nyilatkozatait, amelyek szerint Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai és területit alapút, kiemelve: az RMDSZ programja ismert, és a Szövetség nem mond le az ebben szereplő célkitűzésekről, még akkor sem, ha az elérésükhöz hosszabb időre lesz szükség.
„Nem kommentálom Baconschi nyilatkozatát. A mi programunkban az szerepel, amit jól ismerhetnek, és benyújtottunk a parlamentbe is több törvénytervezetet, amelyeket visszautasítottak. Mi nem vesszük ki célkitűzéseinket programunkból, de nincs amit kommentálnom Baconschi úr nyilatkozatán. Én az RMDSZ-ről beszélek, a mi programunkról, a mi célkitűzéseinkről. Időbe telik, amíg elérjük ezeket, mert itt olyan dolgokról van szó, amelyek bizonyos érzékenységeket sértenek, de idővel, párbeszéddel, érvekkel, meggyőzéssel és politikai eszközökkel elérhető bármilyen célkitűzés, ami a nemzeti identitásra, a kulturális identitásra vonatkozik. Másképp nem lehet. Nem tudom, mennyi ideig tart, nem mondok időt” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Teodor Baconschi, pénteken, Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai alapút.
„Természetesen Románia elvi álláspontja nem változik. Elfogadjuk a kulturális autonómiát, a közigazgatás decentralizációját, de nem az etnikai alapú vagy területi autonómiát” – mondta Baconschi. Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhelyen emlékeztek a fekete márciusra
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Markó Béla miniszterelnök-helyettes szombaton Marosvásárhelyen emlékezett meg az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozatairól. A szövetség vezetői, valamint Nagy Zoltán, a Szövetségi Elnöki Hivatal vezetője és Szepessy László találkoztak az 1990-es események során elhunyt Kiss Zoltán hozzátartozójával, Kiss Zoltánnéval, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, Szabadi Ferenccel, Juhász Ilonával, akiknek átadták azt a támogatást, amelyet az RMDSZ a 2000-ben létrehozott Szolidaritási Alapból fedez minden évben. Ez a gesztus ugyanakkor nem csak a jelenlévőknek, hanem a számtalan névtelen áldozatnak is szól, mindazoknak, akiket a marosvásárhelyi események során bántalmaztak.
A 89-es forradalom után a romániai magyarok is hitték, hogy eljött az új, szabad élet, ellenben egyetlen magyar felirat miatt lángba borult minden Vásárhelyen, és szertefoszlott a szabadságba vetett hit, remény – mondta Kelemen Hunor. A fekete március a mi szabadságharcunknak a része, és erre minden évben emlékeznünk kell, hogy soha többé ne történhessen meg, hangsúlyozta a szövetségi elnök. Az RMDSZ által létrehozott Szolidaritási Alapból évente támogatást nyújtanak az akkori események áldozatainak és hozzátartozóinak.
Markó Béla miniszterelnök-helyettes arra figyelmeztetett beszédében, hogy a nacionalista hangulatot egy pillanat alatt fel lehet fokozni, és lerombolható minden, amit eddig építettünk – jó példa erre az elmúlt napok parlamenti történései március 15-e kapcsán. Szabadság (Kolozsvár)

Román hackertámadás a Magyar Hírlap ellen
Magyarellenes gyűlöletkeltés Avram Iancu szellemében
Órákon át nem lehetett hozzáférni lapunk online kiadásához tegnap, miután egy román hackercsoport megtámadta a Magyarhirlap.hu honlapot. Írások és fotók helyett Románia trikolórral színezett térképét, alatta pedig a Romanian National Security csoport üzenetét láthatták a képernyőn. Kora délután honlapunk helyreállítása órákat vett igénybe. Vélhetően Orbán Viktor múlt heti félreértelmezett üzenete, valamint a Székely Gárda alapítójának performance-a miatt feszültté vált román-magyar viszony áll a támadás hátterében. „Itt nem egy országos napilapról van szó, hanem annak az üzenetnek a tartalmáról, amely megjelent, és amelyben egy egész nemzetet fenyegetnek meg” – mondta Kocsis Máté, a törvényhozás nemzetbiztonsági bizottságának tagja az Echo Tv-nek. Hozzátette: a bizottság is összeülhet a kérdésben.
Orbán Viktor március 15-i üzenetét a bukaresti magyar nagykövet felesége tolmácsolta Marosvásárhelyen. Bajtai Erzsébet ezután saját gondolatait mondta el, ám azokat a román állami hírügynökség a kormányfő üzeneteként közvetítette. Így olyan mondatot is Orbánnak tulajdonítottak, ami például Erdély elvesztéséről szól.
Az ügy nyomán Bukarestben bekérették a magyar nagykövetet, és a törvényhozásban is vita indult. Lapunk kiderítette, a félreértésért egy amatőr tolmács a felelős, aki a hírügynökséget tévesen tájékoztatta. A feszültséget fokozhatta, hogy Csibi Barna, a Székely Gárda alapítója Csíkszereda központjában felakasztott egy Avram Iancut – az 1848-49-es erdélyi magyarellenes akciók vezérét – ábrázoló bábut, majd az erről készült filmet feltöltötte a világhálóra. Csibi Barna ellen vizsgálat indult, akcióját magyar politikusok is elítélték.
„Mindannyian úgy éreztük a szerkesztőségben, hogy a legsötétebb törzsi szellem költözött pár órára honlapunkra – mondta Szentesi Zöldi László, lapunk főszerkesztő-helyettese. – A Magyar Hírlap azt üzeni a tetteseknek, ha ennyire fáj nekik Marian Cozma halála, a magyarság helyett inkább a gyilkosokkal levelezzenek. Egyébként az ember akkor szokott ennyit filozofálni becsületről, nemzeti kincsekről, megbecstelenített sírokról, amikor pattanásos arcú, frusztrált, tizenhat éves gyerekember. Ezzel együtt, sajnos, sokan gondolkodnak így Romániában, és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk” – tette hozzá.
Az RNS honlapja csak regisztrált tagok számára érhető el, vasárnap azonban ezt a lehetőséget is korlátozták. A csoport Facebook-adatlapja szerint magukat nem tartják rasszistának. „Büszkék vagyunk arra, hogy fehérek és románok vagyunk, de… gyűlöljük a cigányokat!” A társaság azt állítja magáról, tevékenységük nem az ellenállásban, a tiltakozásban vagy a lázadásban merül ki. „Az RNS az egész román nép kiáltása. Szervezetünk azokat próbálja megszólítani, akik elfelejtették, hogy ereinkben román vér folyik” – folytatódik a csoport bemutatkozása, amely újabb cigányozásba csap át: „A cigányok nem románok! Nem ők írták történelmünket!”
Az RNS tagjai, akik az egyik román napilap szerint húszan lehetnek, és átlag életkoruk is húsz év körüli, korábban már feltörték a brit Daily Telegraph, a francia Le Monde honlapját is. A társaság akkor is a románok cigányoknak nevezése és Franciaországból való hazatoloncolása miatt tiltakozott, ezért hivatkoznak a közösségi portálon arra, hogy „mi tiszteletben tartottuk Franciaországotokat, ti pedig Romániánkat fogjátok megbecsülni!”
Az internetes országimázsvédők lazán osztogatják a jelzőket a franciáknak. „Megelégeltük, hogy hozzátok hasonló szemetek csúfot űzzenek hazánkból. Ha volt pofátok feldühíteni egy egész országot, tudjátok meg, nem állunk itt meg!”
Végezetül, a csoport adatlapján megismerhetjük mottójukat is: „Megtörténhet, hogy a sasok alacsonyabban szállnak a tyúkoknál, de a tyúkok soha nem emelkedhetnek a felhők fölé.” Magyar Hírlap

Nem tűzik napirendre a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélő nyilatkozatot
A szenátus tegnap elutasította az ellenzéki liberálisoknak azt a javaslatát, hogy napirendre tűzzék a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélő nyilatkozatot.
Ugyanakkor a képviselőház külügyi bizottsága várhatóan a héten elkészíti egy ilyen nyilatkozatnak a tervezetét.
Hétfőn Puiu Hasotti liberális szenátor javasolta az elítélő nyilatkozat napirendre tűzését. Ő volt az, aki már a múlt hét szerdáján, a bizalmatlansági indítványról történő szavazás előtt is megkísérelte ugyanezt. A parlamentben aznap több órás vita alakult ki Orbán Viktor március 15-i üzenete miatt, miután az ellenzék egy téves hírügynökségi tudósítás alapján olyan gondolatokat tulajdonított a magyar kormányfőnek, amelyek az üzenetben valójában nem szerepeltek.
Az ellenzék mindazonáltal nem tett le arról a szándékáról, hogy a parlamentben elítélő nyilatkozatot fogadtasson el a magyarországi politikusok kijelentéseivel kapcsolatban.
Ők ugyanis például Kövér Lászlót, a magyar parlament elnökét is bírálták, aki március 12-én Marosvásárhelyen kijelentette, hogy a Székelyföld területi autonómiájáért küzdő Székely Nemzeti Tanács célkitűzései jogszerűek és korszerűek. A román ellenzéki politikai erők - a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Konzervatív Párt (PC) - azzal vádolták az Országgyűlés elnökét, hogy a román alkotmányt sértő kijelentést tett.
A szenátusban hétfőn csak 39 honatya támogatta az elítélő nyilatkozat napirendre tűzését, 45-en ellene szavaztak, miután a PD-L nevében Cristian Radulescu frakcióvezető a napirendre tűzés ellen foglalt állást. Radulescu szerint a nyilatkozat-tervezet túlzásokat tartalmaz, és annak elfogadása ártana a román többség és a romániai magyar kisebbség viszonyának.
A képviselőház házbizottságában is felvetették a liberálisok a nyilatkozat napirendre tűzését. A képviselőház vezető testülete megbízta a parlament alsóházának külügyi bizottságát, hogy szerdáig készítse el egy ilyen nyilatkozatnak a tervezetét. (mti) Transindex.ro

Marosvásárhellyel vagy nélküle? (Székelyföldi RMDSZ)
Ősszel jöhet létre az RMDSZ székelyföldi szervezete — véli Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnök. Most elsősorban a székelyföldi önkormányzati tanács megalapítására összpontosítanak.
Az elnökség múlt pénteki kolozsvári ülésén döntöttek arról, hogy április végéig életre hívják a nagyváradi kongresszuson alapszabályzatba foglalt három önkormányzati tanácsot. "Ha létrehozzuk a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsot, programokat kell kidolgozni, megtölteni tartalommal, ez lesz a tavasz végi, nyár eleji feladat. Közben természetesen egyeztetünk, tárgyalunk a székelyföldi RMDSZ-ről is" – válaszolta újságírói kérdésre Antal Árpád. Egyértelmű, hogy a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsnak a Kovászna, Hargita és Maros megyei RMDSZ-es önkormányzatok lesznek a tagjai, és ide kapcsolódik majd néhány Brassó megyei magyar település is. Ugyanakkor nem ennyire nyilvánvaló, kik társulnának egy székelyföldi RMDSZ-hez. Antal Árpád elmondta, Maros megye tömbmagyar része úgy érzi, Székelyföldhöz tartozik, ám a Marosvásárhelytől nyugatra található régió inkább több etnikumú környezet, gondjai-bajai közelebb sorolják Közép-Erdélyhez. Kérdéses Marosvásárhely helyzete is, az itt élők közül is sokan elutasítják Székelyföldet, ám Antal Árpád szerint, ha engedik, hogy az egykori ,,székely főváros" máshova tartozzék, azt is jelenti, az RMDSZ, a magyarság lemond róla, és megfontolandó, hogy ezt megtehetjük-e. A sepsiszentgyörgyi RMDSZ-elnök szerint arról sem született még döntés, hogy a majdani székelyföldi RMDSZ-nek lesz-e külön elnöke, ha arról határoznak, hogy igen, ő támogatná erre a tisztségre Tamás Sándort — mondotta
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román mintára szabták
A magyar parlament a román modellből ihletődve fogadta el a Magyarország határain kívül élő magyarok honosításáról szóló törvényt – jelentette ki tegnap Marosvásárhelyen Szili Katalin, a magyar Országgyűlés volt elnöke, aki Virág György volt Maros megyei tanácselnök könyvbemutatóján vett részt, de találkozott a helyi közigazgatás és az üzleti világ több képviselőjével is.
Arra a felvetésre, miszerint Romániában vannak, akik azt kérik, hogy a kettős, azaz román és magyar állampolgársággal rendelkezők számára tilos legyen köztisztségre pályázni, Szili azt válaszolta: Romániának jogában áll tör­vényeket hozni, de az euró­pai gyakorlatnak megfelelően. "Tavaly ősszel, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, a modell éppen a román törvény volt, amelynek nagyon világosan rögzített elvei voltak, azt mondhatom, hogy éppenséggel ugyanaz a procedúra, mint amit Románia a Moldova Köztársaság-beli állampolgárok esetében alkalmaz. Azt hiszem, hogy mind Románia, mind Magyarország két európai uniós tagállam, ahol biztosítják a szabad mozgás és a lakhely megválasztásának jogát az európai polgárok számára" – fejtette ki. Ami a magyarországi választói és választhatósági jogot illeti, Szili szerint ezeket organikus törvényben szabályozzák majd valamikor ősszel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húszon innen, húszon túl
Jubilált a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság
"Számomra Szászrégen nem a szem, hanem a szellem mértékével lehet méltán híres" – idézte a Kemény János Művelődési Társaság emlékkönyvéből a hétfő esti jubileumi összejövetelen egyik korábbi jeles vendégük, Fodor Sándor író gondolatát az alakulat elnöke és szíve-lelke, Böjte Lídia tanárnő. A KJMT húsz évéből még számos kiválóság emelkedett hangú vagy tréfás, komolykodó vagy meghatott, de mindenképpen elismerő szavait ragadhatnók ki, igazán van miből. Bármilyen kulturális tömörülés dicsőségére válna az a névsor, amely a társaság rendezvényeinek vendégeit fogja egybe, és nyilvánvaló, hogy nem csak a régeni közönség kapott tőlük rendkívüli élményt és értékeket, erősödött mindabból, amit jelenlétükkel, megszólalásaikkal képviseltek, ők is feltöltődtek egy-egy ilyen találkozón és szívesen tértek vissza megszólítani újra meg újra a város magyarságát. Írók, színművészek, zenészek, képzőművészek, tudományos kutatók, könyvkiadók, szerkesztők, tanárok kapcsolódtak be az 1991 februárjában létesült társaság tevékenységébe, és ezek a rendszeresen ismétlődő estek kialakították a törzsközönséget, amelyhez alkalmanként még csatlakoztak sokan mások. Nem a semmiből született a KJMT, irodalmi körként működő és elismerésnek örvendő elődje ugyancsak az író Kemény János nevét viselte. Megszorításokkal, megfélemlítésekkel teletűzdelt diktatórikus időkben is tette azt, amit felvállalt, a régeni magyarok szellemének, identitásának ápolását, tudásának gyarapítását, alkotókészségének fejlesztését. A rendszerváltozás után indult társaság tágabb kitekintésben és más lehetőségek között folytatta a munkát és szélesítette a pászmát, amit az irodalmi kör alakított sok ötlettel, energiával, kitartással, hozzáértéssel. A helyiek lelkesedése elháríthatatlan ajánlólevél volt a különféle feladatokkal elhalmozott meghívottaknak, akik amint tudtak, jöttek Vásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, Budapestről, Bukarestből, Nagyenyedről.
Végére nem érnénk, ha mindenkit fel akarnánk sorolni, néhány nevet azért mégis említünk, amint Böjte Lídia is tette ünnepi visszatekintőjében: Oláh Tibor, Kötő József, Erdős Irma és férje, Bartha István Svédországból, Hencz József, Toró Tibor, Sebestyén Spielmann Mihály, Egyed Ákos, Tonk Sándor, Sombori Sándor, Nagy Olga, H. Szabó Gyula, Szekeres Gerő, Kemény Miklós, Adamovits Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Barabás László, Illyés Kinga, Kilyén Ilka, Farkas Ibolya, Lohinszky Loránd, Vitályos Ildikó, Bartis Ildikó, Nagy Dezső, Salat Lehel, Boér Ferenc, Albert Júlia, és még sok név szerepelhetne itt. Többen közülük már nem élnek. Hasonlóképpen végleg eltávoztak meghatározó egyéniségek a társaság vezetői, éltetői közül is. Török Béla, Darvas Ignác, Tamás Ibolya személyét, munkásságát méltán övezte elismerés Szászrégenben. Mindig akadtak olyanok, akik a helyükre álltak, hogy megpróbálják betölteni a kiesésük okozta űrt.
És nem is akárhogyan, hiszen a név kötelez. A Kemény János és helikonista barátai teremtette rendkívül gazdag szellemi örökség, amit megőrizni kívánnak, az az eszmeiség, amelynek jegyében tevékenykednek, magasra állította előttük a mércét. Természetesen az igényesség, a minőség mércéjére gondolunk, csakis ilyen magasságokban érdemes, kell folytatniuk a következő évtizedekben is a munkát. Nem könnyű, hiszen megállíthatatlannak tűnik a fogyatkozás folyamata. De hogy szól klasszikus költőnk, a 175 éve elhunyt Berzsenyi Dániel biztatása a Magyarokhoz II című versében? "... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ha fogyatkozik is, azért még elég népes Szászrégen és környékének magyarsága. Lélekben meg sohasem volt errefelé hiány. A Társaság és mozgatóinak lelkes csapata is meggyőzően bizonyította ezt az eltelt években. Erre a továbbiakban is alapozhatnak a jelenlegiek és azok is, akiknek átadják majd a stafétabotot. Ilyen szellemben járulhatnak maguk is hozzá, hogy ez a szabad nép még nagyon sokáig tehessen valóban csuda dolgokat.
Jó munkát, Kemény János Művelődési Társaság! Sok sikert, újabb léleképítő élményeket a következő évtizedekben! Népújság (Marosvásárhely)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

MSZP-sajtódíj Markónak
„Markó Béla több mint két évtizedes munkássága nélkül a magyar demokratikus nyilvánosság Romániában, Erdélyben szegényebb lenne, és kevésbé lenne szabad” – jelentette ki szombaton Marosvásárhelyen Földes György, az MSZP által alapított Szabad Sajtó Alapítvány elnöke azon a rendezvényen, amelyen átnyújtotta Markó Bélának az alapítvány Szabad Sajtó Díját.
A kitüntetést 1994 óta minden évben azoknak a közéleti személyiségeknek adják, akik munkásságuk révén jelentősen hozzájárultak a vélemény- és sajtószabadság fenntartásához, kiteljesítéséhez. Az RMDSZ volt elnöke mellett idén Martin Schultz, az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának német vezetője, Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője, Porcsin Zsolt debreceni újságíró, a Basahalom boulevard blog szerzője és Hazafi Zsolt, az ATV reggeli műsorának szerkesztője is Szabad Sajtó Díjban részesült.
Az alapítvány elnöke és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus is egyaránt úgy értékelte, Markó Bélát nemcsak politikai tevékenysége, hanem évtizedes szerkesztői, irodalmi és közírói munkássága is külön érdemessé teszi a díjra.
„Nem elég deklarálni a vélemény- és sajtószabadságot, biztosítani is kell a véleménynyilvánítás eszközeit, hogy az valóban eljuthasson mindenkihez: e tekintetben sokat léptünk előre Erdélyben, de még nem eleget” – jelentette ki Markó Béla. Hozzátette: a sajtószabadság nem lehet sem jobboldali, sem baloldali, hiszen a demokrácia alaptétele, hogy mindenki egyenlő módon megnyilvánulhat szabadon, vagy senki sem.
Krónika (Kolozsvár)

Tisztújítás a Pedagógusszövetségnél
"Szolgálatról van szó, nem pénzről és hatalomról..."
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) szombaton Szovátafürdőn tartotta éves közgyűlését. Rendkívüli jellegét az adta, hogy tisztújításra is sor került: az elnöki tisztséget húsz éven át betöltő Lászlófy Pál-István visszavonult, helyette a küldöttgyűlés Burus-Siklódi Botond főtitkárt választotta meg e funkcióra. "Törés nélkül folytatni az elkezdett munkát, megtalálni az egyensúlyt, példaértékűen szolgálni a szakmát" – határozta meg a tisztséggel járó fő feladatokat az új elnök.
Az RMPSZ közgyűlésén a szokásos tevékenységi beszámolók (elnöki, pénzügyi, oktatási központok igazgatóinak, az Ábel kiadó) elhangzása után került sor az alapszabályzat módosítására, ugyanakkor elfogadták a következő 5 évre vonatkozó programot is. A szakmai szervezetet 20 éve vezető Lászlófy Pál-István lapunknak elmondta, nagy erkölcsi felelősséggel járó munka hárul az elnökre, és két évtized után, elérve a 72 éves életkort, úgy érezte, ideje átadnia helyét annak, aki ezt a munkát tovább tudja vinni kellő alázattal, becsülettel. Az elmúlt években sikerült megtartani a jó kapcsolatot minden magyarországi párttal, sikerült megtartani az egyensúlyt a szövetségben. "Húsz év alatt minden magyar párttal jó kapcsolatot tartottunk, hiszen a működésünket az anyaország támogatja, enélkül nem tudtuk volna a fejlesztéseinket megvalósítani" – mondta a leköszönt elnök. Aki úgy vélte, az új tanügyi törvény alkalmazásával annyi feladat fog a szövetségre hárulni, akarva-akaratlan, hogy ha ennek megfelel szakmai szinten, nagyon jó lesz. "Eddig soha nem történt meg, hogy a romániai szakminisztérium mint szakmai szövetséget konzultációra hívjon minket, illetve felkérjen, hogy szaktestületekben tevékenykedjünk az alkalmazási normák, módszertanok kidolgozása érdekében. Ami nemcsak azért fontos, hogy nemzetiségi szempontból megvédjük érdekeinket, hanem azért is, hogy az általános tanügyi kérdésekhez is hozzá tudjunk szólni. Ez nagy kihívás. A törvény további sorsával kapcsolatosan nincsenek nagy reményeim, az ellenzék át akarja venni a hatalmat, és fenyegetőzik, hogy ha ez megtörténik, a tanügyi törvénynek vége" – tette hozzá. A tisztújítást megelőzően a közgyűlés módosította az alapszabályzatot, amely tartalmilag nem sokat módosult, de formájában egységesebbé vált. Négyévente kötelezővé tették a tisztújítást, a küldöttek megválasztása demokratikusabb úton történik, a tehetséggondozás az eddiginél nagyobb hangsúlyt kap az ötéves programban. "Céljaink nem változnak, a minőségi oktatás, az érdekvédelem továbbra is megmarad" – mondta Lászlófy Pál-István. A tisztújítást megelőző időszakban pályázati támogatásnak köszönhetően sikerült megszervezni az elnökjelöltnek és az alelnökjelölteknek a bemutatkozását Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, szakmai előadások keretében. Két hét alatt mintegy ötszáz pedagógus részvételével komoly szakmai fórumot tartottak, hogy a szervezet kiválaszthassa és megválaszthassa azt a személyt, aki az elkövetkezőkben betölti az elnöki illetve a három alelnöki tisztséget. A volt elnök hangsúlyozta, szolgálatról van szó, nem hatalmi pozícióról, ezért nem jár sok pénz, de annál nagyobb felelősség. A küldöttgyűlés jelen levő 70 tagja Burus- Siklódi Botondot választotta meg elnöknek, Halász Ferenc történelemtanárt, Virág Erzsébet magyartanárt, és Kiss Imre matematikatanárt alelnöknek, a visszavonult, bizalmat megköszönő, megható búcsúbeszédet mondó Lászlófy Pál-Istvánt pedig örökös tiszteletbeli elnöknek. A közgyűlést megtisztelte jelenlétével dr. Szantner Viktor, a magyar oktatási államtitkárság kabinetfőnöke, Király András, a román oktatási minisztérium államtitkára, Pék László, a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, dr. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Az RMPSZ új vezetője, Burus-Siklódi Botond hangsúlyozta, a megkezdett munkát törés nélkül szeretné továbbvinni, az előző elnökség által magasra emelt mércét tartani, megtalálni az egyensúlyt, példaértékűen szolgálni a szakmát, megfelelni a kihívásoknak, elvárásoknak.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

„Magyarok, de erdélyiek is”
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján.
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján. Az író-politikus Kié itt a tér és Az erdélyi macska című, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent könyveit ezúttal Csíkszeredában, valamint Csíkszentmártonban mutatták be.
„A címszavak vagy úgy írnak Markó Béláról, mint költőről, vagy úgy, mint politikusról. Az előbbi értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik, beszél vagy ír, ahogyan akar. A politikus ezt nem teheti meg” – emelte ki a Markó Bélát méltató Székedi Ferenc újságíró.
A Kié itt a tér (Válogatott közéleti cikkek és előadások 1991–2009) című kötet a szerző közéleti pályájának legfontosabb állomásait mutatja be, a könyvbe válogatott megnyilatkozások, tanulmányok, előadások, esszék a felelősségről szólnak.
„A mi húszesztendős küzdelmünk gyakorlatilag az identitásról szól, arról az igényünkről, hogy szabadon kifejezhessük identitásunkat, ezt az identitást azonban nagyon pontosan meg kell fogalmaznunk” – mondta az író, aki szerint ez a sajátos identitás annak a kettősségnek a tudatos felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben illeszkedni kívánunk a magyar nemzetbe, azt is tudjuk, hogy önállóaknak kell maradnunk, hiszen csak önállóan vagyunk képesek szembenézni az itthoni kihívásokkal.
Átvette Marosvásárhelyen a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla
Szombaton Marosvásárhelyen a Bernády Házban vette át a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
A díjat Földes György, a Szabad Sajtó Alapítvány elnöke adta át, hangsúlyozva, hogy „Markó Béla több mint két évtizedes munkássága nélkül a magyar demokratikus nyilvánosság Romániában, Erdélyben szegényebb lenne és kevésbé lenne szabad”.
Markó Béla mellett idén Martin Schultz, az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának német vezetője is Szabad Sajtó-díjban részesült. Új Magyar Szó (Bukarest)

Virág György naplója
Szokatlan naplót jelentetett meg nemrég a csíkszeredai Pro-Print Kiadó. Szerzője Virág György, a Maros Megyei Tanács volt elnöke, aki majd' tizenhat évig, 1989-től 2004-ig jegyezte mindennapjait, azok politikai, illetve magánéleti történéseit, értékes kordokumentumot hagyván ezzel az utókorra. A hatszáz oldalas kötetet csütörtök délután, a Bernády Ház egybenyitott földszinti termeit zsúfolásig töltő közönség előtt mutatták be Marosvásárhelyen.
A házigazda, Nagy Miklós Kund felhívására –"Kóstoljunk bele ebbe a könyvbe!" – Kilyén László színművész olvasott fel a kötetből, majd a vendéglátó szólt: – Szavak, rövid mondatok hangzottak el, amilyen egy napló maga. Ami ezelőtt huszonegy évvel történt, az történelemnek is tekinthető, de a mára is gondolhatunk. Aki naplót vezet, céltudatos és kitartó ember, erre nagyon kevesen vagyunk képesek. A lerövidített, kötetformában kiadott napló így is több, mint hatszáz oldalas kiadvánnyá vált – hallottuk, majd a szerkesztő, Bárdi Nándor történész folytatta: – Keretet kell adni az olvasónak. Jelenkor-történelemmel azért érdemes foglalkozni, mert arról mindenkinek véleménye van, még él az emlékezetben. Még nehezebb, ha a forrásunk visszaszólhat. A naplóíró jelen van és tud reagálni. Ez a napló tükre szerzője munkájának, tevékenységének. Szerepel benne az a hihetetlen mennyiségű utazás, ami nekem, magyarországinak döbbenetes élményt jelentett. Virág György minden napot megpróbál magából kiírni. Miért kellett a szöveget kiadni? A szerző március 26-án lesz (volt – a szerk.) 67 éves, ő ezzel a kötettel elszámol a saját közössége előtt. Hány olyan erdélyi politikussal találkozunk, aki ezt teszi, hatszáz oldalon keresztül? Tudtommal ő az egyetlen romániai magyar politikus, aki naplót vezetett tevékenységéről. A kötet tartalma három nagy csoportra osztható: hogyan alakul át Marosvásárhely társadalma, hogyan alakul az RMDSZ, és végül hogyan alakul egy mérnökember politikai-közéleti szocializációja? Az író olyan nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai felnőttkorukban váltak a saját városukban kisebbségivé. A vásárhelyiség akkor egyet jelentett a magyarsággal. '90 márciusa a magyar középosztály sorsát megpecsételte, tagjait új stratégia kialakítására kényszerítette. Virág György anyagával négy fiatal, megkérdezett politológus nem tudott mit kezdeni... Pedig az ő generációja az, amely a párttá fejlődést a helyi társadalom szintjén lehetővé tette. A vásárhelyi, értékmérő világban nagyon testes, másfajta mentalitást is látunk, ennek kapjuk egy hihetetlenül tagolt képét. A kötet töréspontjai között ott látjuk '89 decemberét, '90 márciusát (mint a jövőkép megkérdőjelezését). A későbbi, etnikai elosztás a naplóban végig jelen van. 2004. december 5-e is ilyen töréspont, mélyen érintette a szerző nemzettudatát. Ezzel a másik fajta jövőkép is kilyukadt. Megmaradt ugyanakkor a család, megmaradtak a barátok. Virág György nagyon tagolt románságképpel rendelkezik. Ezt megérteni kell inkább, mint értékelni. A csomópontok sokasága, a menni vagy maradni kérdésköre, a saját pozíciója a hatalommal szemben, az RMDSZ-en belüli belső konfliktusokból való kihátrálás, a románsághoz való viszony egyaránt helyet kap a kötetben. Nem az ellentéteket hangsúlyozza, hanem a különbségeket. Mindezt tetézik a kicsi és érdekes történetek (például a Bolyai líceum visszaszolgáltatása). Ismeretei tanulsággal szolgálnak, a kulcskérdés: egy közösség akkor nem veszíti el lényeglátó képességét, ha rendben van az önismerete.
A kötet méltatója, dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés független képviselője hozzátette: – Úgy érzem, mindig hazajövök Vásárhelyre: sok barátom van itt, közöttük Virág György is. 555 kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy méltó vagyok-e arra, hogy erről a könyvről szóljak. Személyes történetünk akkor kezdődött, amikor ezt a naplót ő befejezte, 2004 júniusában. Ez mindannyiunk 16 esztendeje. Nagyon felemelő volt számomra, hogy a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését házelnökként nyújthattam át neki, vagy az az alkalom, amikor letette a magyar állampolgársági esküt. Írt erről a szellemi közösségről, pezsgésről, ami Marosvásárhelyt jellemezte. Számomra Virág György az erkölcsi tisztaság, a mérték. A tiszta mondatai, megfontolt gondolatai. Levélváltásainkból talán az utóbbi hét esztendőt is feleleveníthetjük. Túl vagyunk december ötödikén, talán azt is megérjük, hogy a nemzeten belül nem a megosztók lesznek többen. Én is ezen dolgozom. A szerző tartásossága példa. Közös jelen és közös jövő – számomra ezt jelenti Virág György naplója. Kívánok neki vasakaratot, ezüst hajat, aranylakodalmat.
Az est végén a szerző szólalt fel közönsége előtt. – Mi indított el a naplóírás útján? 1989. december elseje. Eleinte neveket sem mertem írni, később lazult bennem a félelem. Bárdi Nándorral is akkor találkoztam először, egyetemistaként hozta-vitte azokat a leveleinket, amelyeket nem szándékoztunk a Securitate kezére juttatni. '89-ben már egyre bátrabban írtam a naplót egy nagy füzetbe, többször éjszaka avagy hajnalban. Volt, amikor összefoglalót írtam, egyébként napról napra vezettem. Fegyelem, ambíció kellett hozzá. A 2000-es évet például emlékezetből írtam meg, a kötetben a személyes, családi jellegű dolgokat is benne hagytam. A könyv nem emlékirat, mert az események ideje alatt íródott, az eredeti naplót lefényképeztük és a levéltárban helyeztük el. Megírását erkölcsi kötelességemnek éreztem, mert tudtam, hogy a pályám olyan esély volt, amely nagyon keveseknek adatik meg – zárta az estet a szerző, majd a hagyományos dedikálás következett.
Nagy Botond
Virág György: Napló /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2011/ Népújság (Marosvásárhely)

Nacionalista nyomásgyakorlás miatt nem lesz Kossuth utca Vásárhelyen?
A craiovai táblabíróság engedett a román nacionalista szervezetek hangulatkeltésének, és úgy hozott ítéletet a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca ügyében, melynek értelmében a 2005-ben Călăraşilorra keresztelt utca mégsem viselheti a magyar forradalmár nevét – nyilatkozta a Krónikának az önkormányzat ügyvédje, Kerekes Károly. Az RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint már csak egy esetleges semmisségi beadvánnyal lehetne fordítani az ügyön.
Bár az ügyvéd szerint a craiovai tárgyalás korrekt körülmények között zajlott le, nem adva lehetőséget Kossuth-ellenes kirohanásokra és magyargyalázásra, Kerekes mégis úgy érzi, a felperesek képviselőinek nyomásgyakorlása – mint ismert, az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagy-Románia Párt több tízfős hangoskodó csapattal képviseltették magukat a tárgyalóteremben – hozzájárult a per kimeneteléhez. „Ellenfeleim minden lehető nyomásgyakorlási eszközt igénybe vettek nemcsak Marosvásárhelyen vagy Craiován, hanem az egész országban. Nyomást gyakoroltak a bírákra a médián keresztül, illetve személyes jelenlétükkel és megnyilvánulásukkal a tárgyalóteremben is.
Számos honlapon, így az ortodox egyházhoz közel álló körök, a tartalékos katonatisztek érdekvédelmi szervezetek, újságírói szövetségek és sok más egyesület és alapítvány internetes oldalán a tárgyalás előtti napokban készítették elő a hangulatot” – magyarázta Kerekes. Szerinte valamelyest érthető is, hogy ilyen körülmények között a táblabíróság képtelen volt objektív döntést hozni. Az önkormányzat jogi képviselője szerint a csíkszeredai székely gárdás Csibi Barna bábuégetése, illetve a március 15-i beszédek körül kialakult félreértések is jócskán hozzájárultak a magyarellenes hangulatban hozott döntéshez. „Akkor, amikor a román közvélemény március 15. óta Kossuth Lajos és Avram Iancu ellenséges viszonyáról is beszél, ember legyen a talpán az a román bíró, aki igazságosan, elfogulatlanul dönt ebben az ügyben” – látta be Kerekes Károly.
Ennek ellenére jogilag mégiscsak megengedhetetlennek tartaná, ha az ítélőtábla azzal indokolná döntését, hogy az utcanév-változtatás román érdekeket vagy jogokat sért. Ha viszont azért találná jogszerűtlennek a marosvásárhelyi tanács határozatát – mint ahogy egyébként tette a Maros megyei törvényszék –, mert az önkormányzat azt sürgősségi eljárással fogadta el, akkor ezzel lényegében megsértené a helyhatóságok önrendelkezési jogát.
Politikai lépést fontolgatnak
Csegzi Sándor alpolgármester szerint, amennyiben az önkormányzat nem tehet több jogi lépést, és kénytelen elfogadni a bíróság ítéletét, ismét közigazgatási és politikai útra kellene terelnie a kérdést. „Mi korábban már kétszer megszavaztuk az utcanévcserét. Amennyiben román kollégáink között szerzünk legalább két támogatót, harmadszorra is megtehetjük. De ahhoz, hogy a határozatot életbe is tudjuk léptetni, a kérdést magas szintű politikai síkon kellene kezelni, mert a marosvásárhelyi Kossuth utca körüli hercehurca rég túlhaladta a jogi kereteket” – fejtette ki az alpolgármester.
Hasonlóan látja a helyzetet Kerekes Károly is, aki szerint Kossuth személye nem véletlenül éppen Marosvásárhelyen vált ki ellenérzést bizonyos román körökből. „Az senkit nem zavar, hogy a magyar forradalom kiemelkedő személyisége szobrot kapott Nagyszalontán, a román többségű Zilahon pedig utcát neveznek el róla. Ennek a kérdésnek Marosvásárhelyen van tétje, és ez sok mindent elárul” – vélekedett Kerekes Károly.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Nem lesz szobra Stefan Gusa tábornoknak Marosvásárhelyen
Nem állíthatnak szobrot Marosvásárhelyen Stefan Gusa tábornoknak, aki az ügyészség szerint 1989-ben, a romániai forradalom idején Temesváron a tömegbe lövetett – olvasható Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének csütörtöki közleményében.
A dokumentum szerint az illetékes táblabíróság csütörtökön elutasította Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester fellebbezését az időközben elhunyt tábornok szobrának ügyében, így jogerőre emelkedik az az elsőfokú ítélet, amely megsemmisítette az önkormányzat szoborállításra vonatkozó 2009-es határozatát.
MTI. Erdély.ma

Hetvenezer marosvásárhelyi arculcsapása
Politikai nyomásgyakorlás a Kossuth utca ügyében?
Másodszor semmisíti meg a bíróság a marosvásárhelyi tanács törvényesen meghozott, a prefektúra által is jóváhagyott döntését. Marosvásárhelyen a 90-es évek hangulata érződik, háttérből a régi szekuritáté, illetve különböző szélsőséges szervezetek nyomást gyakoroltak a craiovai ítélőtábla bíráira – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón dr. Benedek István közgyűlési képviselő, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke.
– A craiovai ítélőtábla bíráira politikai nyomást gyakoroltak bizonyos szélsőséges szervezetek, aminek eredményeképpen az ítélőtábla semmissé nyilvánította a marosvásárhelyi tanács Kossuth utca nevét visszaállító döntését. – A tanácsi határozatot kétszer is megszavazták, mindkét esetben román pártok képviselői is voksukat adták a Călăraşilor utca Kossuth utcává való visszakereszteléséhez, köztük Oproiescu Florin, a Vatra Românească országos elnöke, aki a leghevesebben ellenzi a Kossuth Lajos utcanevet. Érthetetlen és elfogadhatatlan számunkra, marosvásárhelyi magyarok számára, hogy 20 évvel a rendszerváltás után még mindig megtörténhet ilyesmi, hogy a polgármester enged a szélsőséges csoportok nyomásának, amelyek célja éltetni az 1990 márciusi események légkörét – jelentette ki Benedek István elnök. Csegzi Sándor alpolgármester az RMDSZ városi választmányának elnöki minőségében kifejtette, hogy bár független, pártatlan igazságszolgáltatásról beszélnek, a bírák döntéseiket időnként politikai nyomásra hozzák meg, mint ahogy ez a Kossuth utca ügyében is történt legutóbb Craiován. – A bíróság döntésének indoklása még nem ismert, de a tanács törvényes határozatának megsemmisítése alátámasztja álláspontunkat, miszerint politikai nyomásgyakorlásról van szó. Az ítéletet mindenféle ürüggyel persze meg lehet indokolni, de furcsa, hogy egy teljesen törvényes tanácsi döntést hatálytalanít a bíróság – öt év alatt kétszer is – jelentette ki Csegzi Sándor.
Mózes Levente közgyűlési képviselő szerint a craiovai ítélőtábla határozata 70 ezer marosvásárhelyi magyar arculcsapása.
– A XXI. században elfogadhatatlan, hogy ilyen hangulat legyen Marosvásárhelyen. Mint ahogy az is, hogy a város szélén elhelyezett helységnévtáblákon a magyar nyelvű megnevezést ma is lemázolják, azon kérésünket pedig, hogy a városvezetés cseréltesse ki a táblákat, semmibe veszik – jelentette ki Mózes Levente. A kétnyelvűség kapcsán Benedek István elmondta, annak ellenére, hogy városi tanácsi határozatok vannak érvényben az utcanevek magyar fordítására, illetve a feliratozás módjára vonatkozóan, Dorin Florea polgármester, ígérete ellenére, nem tartja be ezeket, mint ahogy a tanintézmények esetében sem érvényesül a kétnyelvűségre vonatkozó törvénykezés. Ez a demokráciateszt is elbukott – jelentette ki Benedek István, aki azt nyilatkozta, első lépésként írásban szólítja fel Dorin Floreát a törvények betartására, a Kossuth utca perében pedig megteszik a további lépéseket is a határozat érvényben tartása érdekében, ha pedig szükség lesz rá, akkor újra tanács elé terjesztik a határozattervezetet
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek”
Bár sokat javult a csángók helyzete 2001 óta, továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság, állapították meg a brüsszeli csángókonferencia előadói.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) alapításának 20 éves, illetve az Európa Tanácsnak a csángók anyanyelvű oktatását szorgalmazó 1521-es ajánlásának 10. évfordulója alkalmából könyvbemutatót és konferenciát szervezett Brüsszelben az Európai Parlamentben Sógor Csaba EP-képviselő. Az eseményre az RMDSZ-es politikus meghívására eljött Brüsszelbe a Mük szeretünk itt élni című, háromnyelvű kötet több szerzője, illetve a moldvai magyar oktatási program keretében tanító tanárok egy része is. „Erdély legkeletibb részén, Moldvával határos faluban voltam lelkész. 1988-ban elindultam Moldvába, Bákóba. Gyimesközéplokon megállítottak, azt mondták, nem mehetek át. Esti vonattal, sötétben – így lehetett 1989 előtt meglátogatni azokat a magyarokat, akik értelmiségiek nélkül őrizték meg Moldvában a magyar nyelvet. Olyanok, mintha Nagy-Britanniában volnának ma 40 ezren, akik Shakespeare nyelvét beszélik” – mondta Sógor Csaba megnyitó beszédében. A moldvai magyarok nyelve azonban nemcsak azért fontos, mert közel 600 éve Tatros várában született meg az irodalmi magyar nyelv: ez egy emberjogi kérdés, a csángók anyanyelvükön szeretnének tanulni, és Románia kisebbségvédelmi vállalásokkal kötelezte el magát e kérdés megoldására.
A konferencián román és angol nyelvű tolmácsolás volt. A moldvai magyar oktatási programban tanító húsz pedagógus mellett román és más nemzetiségű EP-képviselők, gyakornokok, sajtósok és az EP-t látogató érdeklődők gyarapították a résztvevők létszámát. A brüsszeli csángó konferencián és könyvbemutatón előadott Pozsony Ferenc néprajzkutató, Solomon Adrián MCSMSZ-elnök, Smaranda Enache, a Pró Európa Liga társelnöke és Gabriel Andreescu emberjogi aktivista.
Pozsony Ferenc arra emlékeztetett, bár az elmúlt 21 évben sok minden pozitív irányban változott Moldvában, az állami iskolákban lehet választani a magyar nyelv és kultúra tantárgyat, mégis továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság. A városi magyar közösségeket Moldvában elsodorta a történelem, ám a falusi közösségek a múlt század közepéig nagyrészt megőrizték archaikus elemekben gazdag magyar nyelvjárásukat, karakterisztikus, hagyományos kultúrájukat, és mindig is ragaszkodtak katolikus vallásukhoz. Identitásuk működésében a római katolikus felekezethez való tartozásnak nagy jelentősége van az ortodox tengerben. Évszázadokig nem volt anyanyelvű liturgiában, oktatásban részük; kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, sőt a 19. század végéig kimaradtak a román nemzetépítésből is. Nagyon erős a lokális identitásuk, szoros szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz, de specifikus regionális, moldvai identitásuk is van. A 19. század végén a román állam iskolai rendszert szervezett meg, román nyelven folyt az oktatás, akkor kezdődött a nyelvi, kulturális, etnikai asszimiláció.
A 19. század végén a moldvai katolikusok 75 százaléka még magyar anyanyelvű volt, míg ma 250 ezerből 60 ezren beszélnek még magyarul – mondta Pozsony. Tradicionális kultúrájuk a kollektivizálásig fennmaradt, gazdag rurális szóbeli kultúrát – értékes balladák, középkorias vallási szövegeket, imákat stb. – őriztek meg a 20. század második feléig. Ez a szinte napjainkig fennmaradt kultúra Romániának, a magyaroknak, Európának is értéket képvisel, amit tovább kell adni; védeni kell, akár a kihalóban lévő állat- és növényfajokat, vélte Pozsony Ferenc. A csángó magyar nyelvjárások rehabilitációját szervezetten elő kell segíteni, szervezett, rendszeres iskolai oktatással, anyalnyelvű média megteremtésével, harmadsorban a templomban anyanyelvű misékkel – mert így az archaikus nyelv presztízse is emelkedne.
Solomon Adrián elmesélte, őt és kortársait a tanárok többször fogyatékosnak hitték: „mert nem tudtunk rendesen románul – kamaszkorunkban nem tehettünk mást, minthogy tagadjuk a származásunkat, azt, hogy tudunk egy másik nyelvet. Mégis a többség ránktette a bélyeget” – idézte fel az MCSMSZ elnöke. Solomon közvetítette a csángók üzenetét Brüsszelnek: nem üzennek semmit, és ez a legrosszabb. Az elnök szerint értékválság van, nemcsak identitásváltás, a fiatalabb nemzedékek elégetik a népviseletet, egyet tartanak meg, amiben eltemetik a szüleiket. Az archaikus kultúra átmentése, fontosságának felmutatása is az MCSMSZ mint érdekvédelmi szervezet feladata.
„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek” – fogalmazott az elnök. Elmondta, még van legalább 30 falu, ahol mielőbb be kellene vezetni a magyarórákat az iskolában. „Arra kérjük Önöket, segítsék munkánkat” – fordult a hallgatósághoz, amelynek soraiban több magyarországi és erdélyi magyar EP-képviselő is helyet foglalt.
Gabriel Andreescu arra hívta fel a figyelmet, elsősorban a gyerekek jogait kell tiszteletben tartani, nem engedhető meg, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek, nyomást gyakoroljanak rájuk azért, amiért őseik nyelvét tanulják. A moldvai katolikus egyház sajnos úgy tűnik, nem a spiritualitást, a hívek és istenük kapcsolatának biztosítását tartja elsősorban szem előtt, hanem hatalmi játszmákba bonyolódott, és politikai érdekek által befolyásolt. A Regionális Kisebbségi Nyelvek Chartáját Románia ratifikálta 2007-ben. Ez egy törvényi eszköz más eskzözök mellett, ám a filozófiája az, hogy a nyelvi sokszínűséget mint értéket mutatja föl; a változatosság önmagában érték, a demokrácia értékei közé tartozik – mondta.
„Nagyon szerettem volna, ha erre a konferenciára a román parlamentben kerülhetett volna sor” – mondta Smaranda Enache, aki az Andreescuval 2001-ben végzett csángóföldi terepszemléjük és a mostani, Sógor Csaba megbízásából megismételt kutatásuk eredményeit hasonlította össze. 2001-ben teljes ellenségességet tapasztaltak a helyi és megyei adminisztráció, a klérus és az iskolák részéről – mindenki azt mondta, a csángók magyar volta csak mese; „a kertek alatt mehettünk a tanárokhoz”, hisztéria volt a sajtóban, nemzetárulóknak kiáltották ki őket.
Ezúttal viszont a terepkutatás alatt mindenki kedves volt, látogattak iskolákat, magyar házakat, beszélgethettek nyíltan az emberekkel – ez fontos előrelépés, az ellenséges hangulat feloldódott. Sajnos Enache szerint a törvényben garantált jogokat nem feltétlenül követi olyan közpolitika, amely helyi szinten garantálná a gyakorlati alkalmazást. A magyar nyelv állami iskolában tanítása viszont nagyobb legitimitást ad, és az elsődleges és minimális feltétel, hogy minden egyes, szülők által leadott kérés esetében vezessék be az iskolába a magyarórákat. Ez az állam feladata – szögezte le Enache. Most 18 helyszínen lehet az iskolában a magyart választani, és további mintegy 30 településen lenne szükség biztosítani ezt a lehetőséget.
Enache szerint a totalitarizmus öröksége a csángók nyelvének elsorvasztása is, és ha a totalitarizmus bűneinek jóvátételéről beszélünk, akkor erre a kérdésre is oda kell figyelni. A nyelv az identitás fontos eleme, az államnak és az EU-nak erőfeszítéseket kell tennie, hogy megvédjék a kisebbségeket. Az előadók egyetértettek abban, hogy a román államnak be kellene szállnia a magyar oktatás költségeinek fedezésébe.
A moldvai magyar oktatás megszervezését jelenleg magánadományokból vagy magyarországi közpénzekből finanszírozzák.
Tőkés László, az EP alelnöke kifejezte csodálatát a moldvai magyar oktatási program tanárainak munkája iránt, akik vállalták a „moldvai missziót”. Olyan Európát képzelünk el, ahol jó magyarnak lenni, csángónak lenni, ahol cigánynak is jó lenni – mondta. Winkler Gyula EP-képviselő szerint ha a csángóknak nincs is üzenetük Brüsszel felé, az erdélyi magyar EP-képviselőknek meg kell fogalmazniuk egy üzenetet Csángóföldre: hogy foglalkoznak velük, van jövőjük Európában.
Gál Kinga a Kisebbségi Intergroup elnökeként ugyancsak leszögezte, napirenden tartják az európai kisebbségek problémáit, és a csángókérdésnek is figyelmet szentelnek. Pelczné Gáll Ildikó fideszes EP-képviselő arról biztosította a jelenlévőket, a magyar politikai pártok közt konszenzus van a moldvai magyar oktatási program támogatásának ügyében. Solomon Adrián szerint tudatosítani kell a csángókban, hogy nem kell félniük, vállalhatják identitásukat. Ebben a tudatosítási folyamatban nagy szerepet játszik a civil szféra, amelynek azonban meg kell erősödnie. A konferencián felmerült, hogy a magyar nyelvű misék bevezetése érdekében érdemes lenne az egyik vatikáni nunciushoz fordulni, aki kisebbségiként – hiszen katalán – biztosan fogékonyabb lenne a csángók kérésére. Pozsony Ferenc szerint akkor lenne igazán elmozdulás ebben a kérdésben, ha el lehetne érni, hogy a Vatikán egyértelmű, határozott üzenetet küldjön Moldvába a római katolikus egyház vezetőinek.
Mük szeretünk itt élni / Aici ne este drag sa traim / We Like to Live Here
A 440 oldalas, színes kötet Sógor Csaba támogatásával jelent meg. Szerzők: Pozsony Ferenc, Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Tytti Isohookana-Asunmaa, Sógor Csaba, szerkesztő: Medgyesi Emese.
A tájékoztató jellegű kiadvány elsősorban idegen ajkú európaiak számára készült, de a moldvai csángó közösség helyzete és kultúrája iránt érdeklődő hazai olvasók számára is hasznos kézikönyv. A könyvet hamarosan bemutatják Bákóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is.
B. D. T. Transindex.ro

Hergelik magukat
Erősödik a többségi nemzetnek címzett nacionalista diskurzus Romániában, az időnként és alkalmanként paroxisztikussá fokozódó radikális nemzeti izgatásban a politikai ellenzék jár élen, a muníciót pedig jórészt a román bulvársajtó szolgáltatja, gyakran az arcátlan hazudozástól és durva csúsztatásoktól sem riadva vissza. (Ez utóbbiak egyik eklatáns példáját épp az egyik bihari napilap szolgáltatta, amelyben valaki már azt is képes volt leírni Avram Iancu „védelmében”, hogy a magyarok 1848. március 15-én negyvenezer románt mészároltak le, holott azon a napon nemhogy Erdélyben, de még Magyarországon sem voltak harci cselekmények vagy bármilyen más jellegű atrocitások.) A „székely gárdista” csíkszeredai bábuégető performansza, a Marosvásárhelyen félremagyarázott és rosszul tolmácsolt ünnepi üzenet, egyáltalán az egész Kárpát-medencében békésen és méltósággal, emelt fővel és büszkén hordozott nemzeti szimbólumokkal megünnepelt magyar szabadság, majd a vásárhelyi fekete március felidézése, no és persze a magyarok könnyített visszahonosítása valójában mind csak ürügyként szolgált ahhoz, hogy az ebben érdekeltek ismét kijátsszák, sokadjára, a magyar kártyát. Ám 2011-ben sajnálatos módon a romániai hétköznapi valóság is szította az ultranacionalista tüzet, mégpedig az a társadalmi-gazdasági-erkölcsi krízis, amiért a jelenlegi bukaresti kormányzat nagymértékben felelős. Az az inkompetens és korrupt hatalom, amelynek a „magyar párt”, az RMDSZ szervilis és kitartó támogatója, fenntartója, részese. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta politikai cinkosság nemcsak a romániai magyarság soraiban vitte le népszerűsége mélypontjára a parlamenti képviselettel rendelkező RMDSZ-t, hanem a románokban is újragerjesztette azt a zsigeri ellenérzést, ami a történelem során az ismert okokból kialakult bennük minden ellen, ami magyar, ami idegen, ami nem ortodox.
Ilyen közhangulatban szinte természetes, hogy a demokratikus finomhangolásokat alaposan elnyomja a totalitárius, radikális, intoleráns handabandázás. A népszerűség hajszolásában nacionalista húrokat mindig pengetni hajlandó román politikus – akár regáti, akár erdélyi – éjt nappá téve ötletel és demonstrál: az egyik Magyarországot ítéltetné el diplomáciai téren dörgedelmes nyilatkozatokkal, a másik nemzetgyalázásért felköttetné a bábuégető góbét, a harmadik törvénybe iktatná, hogy ne lehessenek polgármesterek vagy parlamenti képviselők azok, akik megkapják a magyar állampolgárságot, a negyediknek a torkán ledugott tanügyi törvény jut az eszébe, és kezdi visszaöklendezni, az ötödiknek a külön magyar bölcsőde, iskola, színház, egyetem, klub stb. szúrja a szemét, a hatodiknak a magyar nyelv hallatán lilul be a feje – de nem sorolhatom fel az összes román politikust, mert ezekből aztán annyi van, hogy részben az ő eltartásukba meg az ő dőzsölésükbe rokkant bele az ország.
Sportnyelven szólva ezt csak kibekkelni lehet. Ha elkezd kilábalni ebből a mocsárból az ország – a politikusok mesterkedései ellenére –, akkor esély van arra, hogy a józanabb hangok elnyomják a hőzöngőkét. De csak esély…
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)

A Sapientia Sepsiszentgyörgyön
Készül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fejlesztési stratégiája, önálló felsőoktatási intézményünk alighanem történetének új fejezetét kezdheti írni a megnyíló évtizedben. Miután kiböjtölte a “hét szűk esztendőt” (mely nyolc vala), a mai magyar kormányzat támogatásában reménykedve vezetői bejelentették, megépítik a kolozsvári kampuszt, meg a Marosvásárhely melletti koronkai diákszállót, s úgy néz ki, a továbbiakban bővíthető a szakok kínálata és a diáklétszám is.
Sajtóhírekből szemelgettem össze a fentieket, s kiolvasni véltem belőlük azt is, hogy a hálózati egyetemként eddig három helyszínt felölelő intézmény – a fenti kettő mellett fontos pillér még a csíkszeredai – további székelyföldi terjeszkedése sem kizárt. Ezt erősítették meg értesüléseim, s emiatt örvendtem meg a szentgyörgyi polgármester sajtóértekezleten bejelentett ilyen irányú tervének. Mezőgazdasági jellegű szakok indításának tervéről szólt, s úgy véltem, a régió csak üdvözölheti a hírt. Befogadói készségünk kinyilvánításának indokoltsága nem lehet kérdéses, szülők, tovább tanulni kívánó diákok, politikusok, civil szervezetek és mindenki csak nyerhet abból, ha tanügyi hálózatunk tovább gyarapodik, új lehetőségek nyílnak, miként a pár héttel korábbi híradásban áll: állatorvosi, erdő- és vadgazdálkodási, valamint mezőgazdasági szakok jöttek szóba. (Ez így pontosabb meghatározás annál, mint ha pusztán agronómiának neveznénk, mely tényleg részben fedi csupán a fentieket). Igen ám, de a terv alig körvonalazódott, máris felléptek az ellendrukkerek, a kerékkötők, a saját egzisztenciájukat féltők. Lapunk pénteki számában egy kategorikus hang Nem lesz agronómia Sepsiszentgyörgyön cím alatt kéri számon az újságírón, miért nem tájékozódott alaposabban – azaz miért nem őt kérdezte –, merthogy juszt se lesz semmi abból, amiről ír. Az illető szemlátomást a marosvásárhelyi fejlesztés esélyét félti egy esetleges szentgyörgyitől. Korábbi tudósítás szólt arról, hogy nálunk is megszólaltak olyan hangok, melyek szerint a már létező BBTE-s szakok diákutánpótlását apasztaná meg, aki itt új kínálatával merészelne fellépni... A fejlesztés eltervezői nyilván tekintettel lesznek arra, hogy a létező karoknak is jusson hely a nap alatt. Azt hiszem, a városnak érdemes vállalnia a harcot az új szakirányok meghonosításáért. Ezért maradjunk annyiban: a régió csak igényelheti, hogy egy második egyetem is idetelepedjék, s remélhetőleg közelebbről bővebben is beszámolhatunk az ezt szolgáló újabb fejleményekről.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vásárhely: „cenzúrázott” városházi restaurálás
Újra az országos műemlékvédő bizottsághoz fordult Marosvásárhely egykori városházának restaurálása ügyében Lokodi Edit Emőke.
A megyei önkormányzat elnöke azt szeretné elérni, hogy a munkálatok során vissza lehessen állítani a kőbe vésett magyar királyi koronát, valamint az Árpád-ház és erdélyi történelmi családok és uralkodók – Bethlen Gábor, Rákóczi György, Borsos Tamás – címerét is. A 2008-ban kezdődött felújítás első szakaszában ugyanígy nem kerültek a helyükre a gyűlésterem 1921-ben eltávolított festett üvegablakai sem, melyeket – köztes megoldásként – a Kultúrpalota szecessziós szobájában állítottak ki. Ugyanez a sors vár a címerekre is, melyeket a budapesti Roth Miksa Múzeum munkatársai által restaurált üvegablakok mellett állítanak ki a nagyközönség számára.
A hiányosságokkal kapcsolatban a munkálatokat finanszírozó megyei tanács elnöke, Lokodi Edit Emőke elmondta, hogy még Kelemen Hunor művelődési miniszter mandátuma előtt kérték a tárca illetékeseitől a díszítőelemek visszaállítását, azonban a műemlékvédő bizottság tagjai akkor úgy vélték, hogy „még nem jött el az ideje, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idejére emlékeztető személyiségek portréját visszahelyezzék”. Lokodi szerint elég szomorú, hogy még mindig akadnak olyan kultúremberek, akik félnek a múlttól.
„Remélem, hogy az uniós tagság elhozza majd azt az időt is, amikor nem kell rettegnünk egymás történelmétől, és akkor mind a vitrálisok, mind pedig az ősrégi címerek visszakerülhetnek a helyükre” – adott hangot reményének a tanácselnök, aki második beadványára még nem kapott választ. Az 1908-ban, Bernády György polgármestersége alatt épült, a város jelképének számító műemlék teljes restaurálása ügyében a prefektúra is gáncsoskodott. Annak ellenére, hogy Marius Paşcan prefektus is büszkeségének adott hangot, mivel egy ilyen csodálatos szecessziós épületben dolgozhat, nem engedélyezte a főbejárat eredeti visszaállítását. A prefektus megtiltotta a 90-es években, építkezési engedély nélkül kihelyezett, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák eltávolítását. Így a múlt héten befejezett részleges restaurálás során mindössze az előcsarnok falának szecessziós díszeit festették újra, az előtér díszmárványlapjait állították helyre, megerősítették a kocsifeljáró köveit, és megtisztították az épület homlokzatát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Végletesen fejlődő Erdély
A multinacionális vállalatok letelepedési preferenciái mellett az elvándorlás és az egykor összefüggő történelmi régiók szétszabdalása is hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi megyék egymástól szögesen eltérő gazdasági fejlettségi mutatókat produkálnak.
A végletek jellemzik az erdélyi megyék idei fejlődési kilátásait: ebben a régióban ugyanis egymás tőszomszédságában találhatóak az ország legdinamikusabban előretörő és leglassabban növekedő közigazgatási egységei. Az Országos Előrejelző Bizottság adatai szerint a Romániában idén legjobban prosperáló négy megye közül három Erdélyben található: Kolozs, Brassó, Szeben és Argeş.
Tavalyhoz viszonyított két százalék fölötti bruttó össztermékükkel (GDP) még Bukarestet és Ilfovot is megelőzik. Míg Maros és Hargita megye 2011-ben „ráérősen” halad a fejlődés útján, Kovászna a határmenti Bihar, Szatmár, Szilágy megyékkel a legszerényebb, egy százalék alatti gazdasági fellendülésre számíthat, amit az elemzők a „problémás” jelzővel illetnek.
Nyugat „alkonya”
„A Közép-erdélyi megyéknek a határmentiekhez viszonyított gyorsabb fejlődése ellentmondásosnak tűnik annak a közgazdasági elméletnek a fényében, miszerint Nyugat-Európából a kontinens közép-keleti része felé haladva folyamatosan romlanak a gazdasági mutatók. Hogy ez mégsem így van, többek között annak köszönhető, hogy a peremmegyékben nagyobb elszívó hatás érvényesül, innen többen távoztak Nyugat-Európába dolgozni” – magyarázta lapunknak a szembetűnő eltérést Colţea Tibor közgazdász.
Másrészt a Románia nyugati megyéivel szomszédos régiók – kevés kivétellel – történetesen Magyarország legfejletlenebbjei közé tartoznak. Colţea emellett még egy történelmi okot is megjelölt: szerinte az első világháborút lezáró békeszerződés összefüggő, egymásra utalt gazdasági egységeket szabdalt szét, a továbbiakban is ellehetetlenítve, hogy ezek kölcsönösen erősítsék egymást.
„Nagyvárad például egykor a régió kereskedelmi központja volt, míg Debrecen a nyersanyagszállítója, a szerepek megbomlása után pedig a városok a mai napig nem tudtak magukra találni” – fogalmazott a közgazdász. Ezzel szemben Kolozsvár, Szeben és Marosvásárhely környéke megőrizhették viszonylagos egységüket és megmaradhattak Erdély belső részének karakteres kulturális-gazdasági központjaiként.
Az export hátszele
„A leggyorsabban fejlődő térségek egyben azok, amelyek exportra dolgoznak, így például a Kolozs és Argeş megyékben jelenlevő erős multinacionális vállalatok, mint a Nokia vagy Dacia egyértelműen javítják a statisztikát” – magyarázta Ilie Şerbănescu gazdasági elemző az Adevărulnak, rámutatva, ilyen értelemben az ország talpraállása túlságosan is függ a külföldi megrendelésektől.
A mutatókra pedig az is rányomja a bélyegét, hogy a nagyvállalatok adói nem feltétlenül a helyi-, megyei költségvetést gyarapítják, hanem a központi államkasszába vándorolnak. Az előrejelzés készítői idén a nettó átlagkereset 5,2 százalékos növekedésére számítanak. A bérek vonatkozásban már a főváros vezet, ahol az alkalmazottak 2004 lejes átlagfizetéssel hónap végén – statisztikailag – kétszer annyit vihetnek haza, mint a legszerényebben kereső háromszékiek vagy Bihar megyeiek.
Mindez jól mutatja azt is, hogy a gazdasági fejlettséget mennyire befolyásolja a vásárlóerő, illetve az ennek nyomán alakuló fogyasztás. Bár a tömöttebb pénztárcák és a nagyobb áruforgalom közvetlenül élénkítik a gazdaságot – figyelmeztetnek a szakértők –, a túlnyomórészt importra alapuló romániai fogyasztás nem minden ágazatot futtat fel egyformán, elsősorban a hazai gyártóknak nem kedvez.
Totka László

Új Magyar Szó (Bukarest)