A kultúránk egy összetartó erő
Január 22-én az RMDSZ Bihar megyei szervezete díjátadásokkal egybekötött gálaestet rendezett a nagyváradi Szigligeti Színházban A Magyar Kultúra Napja alkalmából.
Ünnepi beszédében Halász János fideszes országgyűlési képviselő, a Magyar Művészeti Akadémia felügyelőtestületének elnöke azon meggyőződésének adott hangot: nem véletlen, hogy értékeink és kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé, hiszen mindenkinek vannak emlékezetes élményei a magyarság összetartozását jelentő himnusszal kapcsolatban. Kölcsey nagyszerű művében ugyanis nemcsak a magyar sorsunk, magasztos történelmünk viharos évszázadai sejlenek fel, hanem a nép által átörökített, a tudatunkban folytonosan jelenlevő és belőle építkező kultúra is, mely számunkra eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás is egyben.
Bár január 22-e még az anyaországban sem hivatalos munkaszüneti nap, mégis olyan ünnepélyesség lengi körül a megemlékezéseket szerte a Kárpát-medencében és a világban, mint a nagy állami ceremóniákat. Persze nemcsak e napon járunk színházba, nézünk meg egy kiállítást vagy hallgatunk meg egy szavalatot, de a kultúránkat éltetők megtapasztalhatják, hogy ez a nap róluk szól minden évben, illetve rólunk is, akik tudjuk, hogy a kultúránk felfedezésének élménye nem fog megadatni az unokáinknak, ha a mi generációnk nem vigyáz rá, nem óvja kellőképpen. Így tehát közösségi és egyéni feladatunk is kultúránk ápolása, mert a magyar nemzetünknek szüksége van arra, hogy ennek értékét, szépségét megőrizve utat mutasson saját maga példájával a következő generációk számára is, hogy bárki, aki szívében magyarnak vallja magát, a kultúránk segítségével megtalálhassa azt, ahová tartozik- hangsúlyozta a politikus.
Válaszok
Cseke Attila szenátor, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke felidézte, hogy mi bihariak, nagyváradiak elsőként, 16 éve csatlakoztunk e nap megünnepléséhez, Porkoláb Lajosnak, a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Ház akkori igazgatójának köszönhetően, és azóta közösen ünnepeljük ezt a lélekemelő születésnapot, A Magyar Kultúra Hetévé szélesítve, már Debrecent és Margittát is bevonva. Úgy vélte: most, a reformáció 500-ik esztendejében, talán még inkább felnagyítódik a magyar sorskérdés, és még inkább keresnünk kell a korszerű válaszokat, a megoldásokat. „Itt, a Partiumban, kifejezetten érvényes ez, hiszen kisebbségi sorsban, magyarként csak úgy lehet, csak úgy tudunk megmaradni és jövőt építeni gyermekeinknek, unokáink és az ő unokáik számára is, ha céltudatosan együtt vállaljuk és közös elszántsággal, lépésről lépésre megszerezzük magunk létünk és megmaradásunk zálogait”- fogalmazott. Hozzátette: kulturális örökségünk erre is utat mutat számunkra, hiszen mily bőséges, szerteágazó volt és az ma is e nemzetnek a művelődési élete, de amennyire szerteágazó ez a kultúra, legalább ugyanannyira egységes mondanivalójában és a magyar nemzet évszázadaiban betöltött szerepében.
Arról is szólt a honatya: a kultúránkért nap mint nap tennünk kell, ez nem az a terület, amelyben pihenni lehet. A nyelvet beszélni kell, a népdalt énekelni, a néptáncot ropni, a magyar hagyományokat éltetni szükséges, a magyar virtust gyakorolni kell. Nem mások ellenében, hanem éppen ellenkezőleg, hogy mások is láthassák milyen értékrendszer birtokosa ma is a magyar nemzet. És azt is észlelhetik, akik látni akarnak, hogy ez az értékrendszer soha nem irányult mások ellen, és ez az értéktár nyugodtan vállalható más nemzetek által is.
Szerinte ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy A Magyar Kultúra Napja nem egy egynapos ünnep, amit letudunk egy jó előadással. Ez az ünnep egész évben érezteti hatását, hiszen kultúránkért mindennap tenni kell, nekünk pedig cselekvésünkben tudnunk kell, hogy csakis az lesz a miénk, amit magunknak ki tudunk harcolni, a magyar kultúránk elismertsége szempontjából pedig legfontosabb az lesz, amit mi magunk teszünk majd ennek megtartásához és népszerűsítéséhez.
Az RMDSZ Bihar megyei elnökeként megköszönte mindazok munkáját, akik az elmúlt évben is a magyar kultúráért tettek és cselekedtek, megerősítve ezáltal is az emberek és a közösségek elhivatottságát, helytállásukat és erőfeszítéseiket.
Díjak átadása
A beszédek után az RMDSZ Bihar megyei szervezetének kulturális szakbizottsága által megítélt díjaknak az átadására került sor, a laudációkat Szabó Ödön parlamenti képviselő, ügyvezető elnök és Hajdu Géza színművész olvasták fel. Magyar Kultúrért plakettet vehetett át Ferkő Jenő erdőmérnök, az érmihályfalvi Veres László Zsolt Városi Kórus és a nagyváradi Vura Vinotéka. Magyar Kultúrárt-díjban részesült Fábián Enikő színművésznő, a Szigligeti Színház tagja, a váradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum és a Váradi Dalnokok. Életműdíjat kapott Makai Zoltán nyugalmazott elektromérnök. Az In Memorian Jakobovits Miklós Társaság által alapított Jakobovits Miklós-díjnak dr. ifj. Böhm József műgyűjtő örvendhetett, őt Jovián György festőművész méltatta.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

In memoriam dr. Kürti László
Megint szegényebbek lettünk egy nagyszerű EMBERREL. Bár hosszú betegsége, melyet mindvégig türelemmel és méltósággal viselt, előrevetítette, hogy bekövetkezik az elmúlás ideje, mégis megdöbbenést és mély fájdalmat váltott ki belőlünk a gyászhír.
Sokoldalú ember lévén nagyon sokan hiányoljuk a nagyszerű családapát, közösségi vezetőt, színjátszót, civil szervezet aktív tagját, vitézt és főgondnokot egy személyben. Az élet minden területén legjobb tudása szerint, maximális odaadással teljesítette a reá szabott, vagy önként vállalt feladatokat. Becsületessége, pontossága, megbízhatósága, segítőkészsége kivívta embertársai tiszteletét, megbecsülését. Orvosként levette pácienseiről a fájdalmat és visszaállította fogaik egészségét, színjátszóként – született tehetségének köszönhetően – jókedvet adott, mosolyt varázsolt a nézők arcára. Meghatározó, vagy főszerepet játszott, menetrendszerűen, több mint két évtizeden keresztül. Alapító tagja volt a színjátszó csoportnak. Kedvelték a kollégák és a közönség egyaránt, és nagyon hiányolták, amikor egészségi állapota miatt már nem léphetett fel.
Közéleti tevékenység
Érdekvédelmi szervezetünk munkájában első perctől részt vett, majd 13 éven keresztül Ő volt az első embere. Elhivatottsággal végezte munkáját, minden erejével védte a magyarság érdekeit. Babérokra, fizetségre nem tört, hiszen soha nem akart önkormányzati képviselő lenni. Elnökként viszont nagyszerű érdekvédelmi képviselő volt. Amikor változások következtek be a helyi RMDSZ elképzeléseiben, közszolgálati tevékenységét áttette az egyház berkeibe, ahol a margittai (2009–2016 között) és az egyházmegyei (2010–2016 között) főgondnoki tisztséget is betöltötte. Mint minden más területen itt is teljes odaadással a maximumot nyújtotta. Egészségi állapotának megromlásakor lemondott ezen tisztségéről és kénytelen volt visszavonult életet élni. Viszont így is folyamatosan figyelemmel kísérte a város társadalmi, civil szervezeti és kulturális életét. Alapító tagja és egyik „szülőatyja” volt a város első kulturális civil szervezetének, a Horváth János Társaságnak, melynek tevékenységében igen aktívan részt vett. Életpályájára felfigyelt a Vitézi Rend is, mely tagjai közé hívta és 2004-ben saját érdem alapján vitézzé avatták. A reá háruló feladatokat itt is kivétel nélkül teljesítette mindaddig, míg egészségi állapota megengedte.
Dr. Kürti László Nagyzerinden született 1944. január elsején, ott végezte el az elemi iskolát, majd Nagyváradon a volt Premontreiben folytatta és a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen fejezte be, ahol 1967-ben diplomázott. Tulajdonképpen nem orvosnak készült, hiszen irodalmi beállítottságú volt, rengeteget olvasott és a műkritikusi gondolattal játszadozott. A szülők biztatására azonban átnyergelt a fogorvosi pályára. Élete legszebb éveinek a Vásárhelyen eltöltött hat évet tartja. Ők voltak az utolsó generáció, akik tiszta magyar évfolyamon végeztek. Friss diplomásként 1967 novemberében azt a Margittát választotta, melyet azelőtt csak hallásból ismert. Megszerette a várost, melyhez munkája, majd családja és közéleti tevékenysége kötötte. Az évek során igazi lokálpatriótává vált, hamvai is itt fognak nyugodni.
Lacikám! Nagyon fogsz hiányozni nekünk barátként és munkatársként egyaránt. Megtiszteltetés volt a barátodnak lenni és jó volt veled együtt dolgozni. Elfeledni soha nem fogunk, hiszen az élet minden területén ott vannak a közös élmények, melyek emlékedet ébren tartják majd. Rajtunk túl, úgy gondolom, az egész városnak hiányozni fogsz. Reméljük, hisszük, hogy az általad kiérdemelt helyre jutottál és onnan fentről is követni fogod munkánkat. Nyugodjál békében!
Szőke Ferenc, a Horváth János Társaság elnöke
erdon.ro

Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)
Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz.
– Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával?
– Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak.
– Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről?
– Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni.
– Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi?
– Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom.
– Mi fogta meg leginkább a regényben?
– Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében.
– Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására?
– Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól.
– Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket?
– Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam.
– Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként?
– Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával.
– Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”?
– Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom.
– Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben?
– A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól.
– A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart?
– Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is.
MARIUS TABACU
Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar tisztségviselők az „összeférhetetlenek” között
Összeférhetetlenséget, illetve adminisztratív érdekellentétet állapított meg az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) 18 volt és jelenlegi választott tisztségviselő esetében.
A 18 személy közül 15-en polgármesteri és/vagy alpolgármesteri tisztséget töltöttek vagy töltenek be jelenleg – számolt be az Agerpres. Az érintettek között található a Szilágy megyei Kraszna község jelenlegi polgármestere, egykori alpolgármestere, Bogya Miklós, aki az ANI szerint két éven át úgy töltötte be az alpolgármesteri tisztséget, hogy közben egyéni vállalkozói engedéllyel (PFA) rendelkezett. Ugyanezt rója fel az ANI a Kovászna megyei Bölön alpolgármesteri tisztségét betöltő Rudolf Bélának is.
Összeférhetetlenséget állapítottak meg továbbá a Bihar megyei Margitta alpolgármestere, Ioan Lazăr esetében is, aki 2012. július 18. és 2013. augusztus 19. között egy időben volt alpolgármester és egy gazdasági társaság ügyvezetője. A Brassó megyei Szászbuda polgármestere, Mircea Pălăşan esetében adminisztratív érdekkonfliktust állapított meg az ANI, amely szerint az elöljáró 2012 és 2016 közötti mandátuma idején aláírt két olyan tanácshatározat-tervezetet, amelyek a saját tulajdonában levő ingatlanokra igényelt körzeti városrendezési terv (PUZ) jóváhagyásáról szóltak.
Krónika (Kolozsvár)

Egyetem-népszerűsítő körúton volt a PKE
Székedi Levente, Pásztor Rita, Bánffy-Benedek Andrea, Szilágyi Ferenc, Kristófi János, Kulcsár Árpád, Bordás Andrea, Flórián Gyula egyetemi oktatók, valamint Nyíri Enikő kommunikáció és PR-felelős a múlt hét folyamán látogatást tett a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban, a margittai Horváth János Elméleti Líceumban és az érmihályfalvai Főgimnáziumban.
A diákok betekintést nyertek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem életébe, képzéseibe, interaktív játékokkal szemléltették a társadalomtudománnyal foglalkozók kutatási tevékenységét, pályaválasztással kapcsolatos hasznos információkat mondtak el az oktatók, valamint gyors és hatékony német nyelvoktatásban részesültek a diákok.
Az egyetemnépszerűsítő körút résztvevői köszönik az intézményvezetők, tanárok és diákok kedves fogadtatását. A következő hét folyamán még több képzőiskolába ellátogatnak.
A PKE továbbra is hívja és várja a középiskolás diákokat az április 11-ei egyetemi nyílt napra.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivé
A Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget.
– Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé.
Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett.
– Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott.
Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat.
– Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója.
Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató.
Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti.
Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Önkormányzati összefogással kap új székhelyet a nagyváradi Szacsvay-iskola
Húsz évre a nagyváradi önkormányzatnak engedte át egyik belvárosi épületét a Bihar Megyei Tanács. A Körös utcai épületet az eddig visszaszolgáltatott egyházi ingatlanban működő Szacsvay Imre Általános Iskola használhatja.
A Bihar megyei és a nagyváradi önkormányzat együttműködésének eredményeként jövő tanévtől új épületbe költözik Nagyvárad egyetlen önálló magyar nyelvű nyolcosztályos iskolája, a Szacsvay Imre Általános Iskola. A Bihar Megyei Tanács csütörtöki ülésén ellenszavazat nélkül elfogadta ugyanis azt a határozatot, miszerint a Körös (Tudor Vladimirescu) utca 42. szám alatti épületet húsz évre átengedi a helyi önkormányzat, a Szacsvay-iskola használatába – közölte a Krónikával Pásztor Gabriella igazgató. Elmondta, a helyi tanács már múlt csütörtöki ülésén jóváhagyta az ingatlan átvételére vonatkozó döntést, a Pásztor Sándor tanácselnök és Ilie Bolojan polgármester közötti egyeztetések eredményeként megvalósuló költözésre a tervek szerint a 2017/2018-as tanév kezdete előtt, szeptember 1-ig kerülne sor. A Szacsvay költözése a váradi iskolahálózat átszervezésére vonatkozó terv része, melyet azért valósít meg az önkormányzat, mivel több tanintézet visszaszolgáltatott egyházi ingatlanban működött. A magyar iskola elemistáinak zöme eddig is a Körös utcába, a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanba járt, melynek használatáért jelentős bért fizetett a városvezetés, magyarázta lapunknak Pásztor Gabriella. Az igazgatónő szerint már meg is kapták a tanfelügyelőségtől a következő tanévre szóló beiskolázási terv módosítását, melyben a Szaniszló (Mihai Eminescu) utcai főépület mellett a Körös utca 42. szám alatti ingatlant említik székhelyként. A nyár folyamán az elemiben lévő 9 step by step osztály költözik át ide, s itt kezdi a tanévet a szeptemberben induló újabb alternatív osztály is. A nagyváradi magyar nyelvű oktatásban ugyanis a Szacsvay-iskola volt az első, ahol 1998-ban beindult a step by step, és máig egyedüliként kínálja az egyre népszerűbb oktatási formát, magyarázta az igazgató. Elmondta, bár a partiumi megyeszékhelyen is érzékelhető a gyereklétszám csökkenése, a Szacsvay „nem panaszkodhat”, a kevés belvárosi magyar általános iskola egyikeként – a közelben a Szent László Római Katolikus és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban vannak magyar elemi osztályok, és az Ady Endre Gimnáziumban 5–8. osztály – nagy a kereslet iránta. Különösen a step by step osztályokra van igény, melyek számát tíz éve folyamatosan bővítik. Mivel későig dolgoznak, és sok esetben nincsenek nagyszülők, hogy hozzák-vigyék a gyereket, a szülőknek az az igénye, hogy délután is felügyelet alatt legyen” – mondta Pásztor Gabriella. Kifejtette, a step by step oktatási forma előírja, hogy a diákoknak kötelező meleg ebédet biztosítani, illetve ezek 16 óráig oktatói felügyelet alatt tanulnak, olvasnak. De a hagyományos oktatást választó szülőket sem hagyják cserben, tovább éltetve a hagyományt – az iskolában már a 80-as években is volt délutáni felügyelet – after school programot is működtetnek. A Szacsvay-iskolában – melyhez jogilag a biharpüspöki Juhász Gyula Általános Iskolát is hozzácsatolták – 42 osztályban mintegy 900 gyerek tanul, 250-en step by step osztályban. Pásztor Gabriella szerint az általános tendencia – miszerint a külvárosokban, vidéken lakó, de belvárosban dolgozó szülők a városközpontbeli tanintézetekbe járatják csemetéiket –, Váradon is érvényesül, de nem annyira tömegjelenség, mint Kolozsváron. Itt annyiban jobb a helyzet, hogy még megvannak a magyar iskolák, osztályok, az ezek indításához szükséges gyereklétszám” – fogalmazott a volt oktatási államtitkár. Úgy vélte, a Körös-parti városban és környékén, de az Érmelléken, Margitta és Nagyszalonta térségében is jónak nevezhető a magyar oktatás helyzete.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Önkormányzati összefogással kap új székhelyet a nagyváradi Szacsvay-iskola
Húsz évre a nagyváradi önkormányzatnak engedte át egyik belvárosi épületét a Bihar Megyei Tanács. A Körös utcai épületet az eddig visszaszolgáltatott egyházi ingatlanban működő Szacsvay Imre Általános Iskola használhatja.
A Bihar megyei és a nagyváradi önkormányzat együttműködésének eredményeként jövő tanévtől új épületbe költözik Nagyvárad egyetlen önálló magyar nyelvű nyolcosztályos iskolája, a Szacsvay Imre Általános Iskola. A Bihar Megyei Tanács csütörtöki ülésén ellenszavazat nélkül elfogadta ugyanis azt a határozatot, miszerint a Körös (Tudor Vladimirescu) utca 42. szám alatti épületet húsz évre átengedi a helyi önkormányzat, a Szacsvay-iskola használatába – közölte a Krónikával Pásztor Gabriella igazgató.
Elmondta, a helyi tanács már múlt csütörtöki ülésén jóváhagyta az ingatlan átvételére vonatkozó döntést,
a Pásztor Sándor tanácselnök és Ilie Bolojan polgármester közötti egyeztetések eredményeként megvalósuló költözésre a tervek szerint a 2017/2018-as tanév kezdete előtt, szeptember 1-ig kerülne sor. A Szacsvay költözése a váradi iskolahálózat átszervezésére vonatkozó terv része, melyet azért valósít meg az önkormányzat, mivel több tanintézet visszaszolgáltatott egyházi ingatlanban működött. A magyar iskola elemistáinak zöme eddig is a Körös utcába, a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanba járt, melynek használatáért jelentős bért fizetett a városvezetés, magyarázta lapunknak Pásztor Gabriella.
Az igazgatónő szerint már meg is kapták a tanfelügyelőségtől a következő tanévre szóló beiskolázási terv módosítását, melyben a Szaniszló (Mihai Eminescu) utcai főépület mellett a Körös utca 42. szám alatti ingatlant említik székhelyként. A nyár folyamán az elemiben lévő 9 step by step osztály költözik át ide, s itt kezdi a tanévet a szeptemberben induló újabb alternatív osztály is. A nagyváradi magyar nyelvű oktatásban ugyanis a Szacsvay-iskola volt az első, ahol 1998-ban beindult a step by step, és máig egyedüliként kínálja az egyre népszerűbb oktatási formát, magyarázta az igazgató.
Elmondta, bár a partiumi megyeszékhelyen is érzékelhető a gyereklétszám csökkenése, a Szacsvay „nem panaszkodhat”, a kevés belvárosi magyar általános iskola egyikeként – a közelben a Szent László Római Katolikus és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban vannak magyar elemi osztályok, és az Ady Endre Gimnáziumban 5–8. osztály – nagy a kereslet iránta. Különösen a step by step osztályokra van igény, melyek számát tíz éve folyamatosan bővítik. Mivel későig dolgoznak, és sok esetben nincsenek nagyszülők, hogy hozzák-vigyék a gyereket, a szülőknek az az igénye, hogy délután is felügyelet alatt legyen” – mondta Pásztor Gabriella. Kifejtette, a step by step oktatási forma előírja, hogy a diákoknak kötelező meleg ebédet biztosítani, illetve ezek 16 óráig oktatói felügyelet alatt tanulnak, olvasnak. De a hagyományos oktatást választó szülőket sem hagyják cserben, tovább éltetve a hagyományt – az iskolában már a 80-as években is volt délutáni felügyelet – after school programot is működtetnek.
A Szacsvay-iskolában – melyhez jogilag a biharpüspöki Juhász Gyula Általános Iskolát is hozzácsatolták – 42 osztályban mintegy 900 gyerek tanul, 250-en step by step osztályban. Pásztor Gabriella szerint az általános tendencia – miszerint a külvárosokban, vidéken lakó, de belvárosban dolgozó szülők a városközpontbeli tanintézetekbe járatják csemetéiket –, Váradon is érvényesül, de nem annyira tömegjelenség, mint Kolozsváron. Itt annyiban jobb a helyzet, hogy még megvannak a magyar iskolák, osztályok, az ezek indításához szükséges gyereklétszám” – fogalmazott a volt oktatási államtitkár. Úgy vélte, a Körös-parti városban és környékén, de az Érmelléken, Margitta és Nagyszalonta térségében is jónak nevezhető a magyar oktatás helyzete. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

A cél az volt, hogy a románok megtudják, magyar volt a gyufa feltalálója
A gyufa feltalálója, Irinyi János magyar kémikus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából nyílt egyhetes kiállítás szerdán a székelyudvarhelyi Művelődési Ház kiállítótermében. Az érdeklődők a 19. századi gyufareklámok és címkék mellett Marossy Gézának a feltalálóról és a gyufa fejlődési útjáról készített dokumentumfilmjét is megtekinthetik.
A MÁK klub szervezésében került Székelyudvarhelyre a bukaresti Balassi Intézet Irinyi János születése kétszázadik évfordulójára rendezett kiállításának egy része, amelyet a Művelődési Ház kis kiállítótermében jövő keddig tekinthetnek meg az érdeklődök. Ez idő alatt folyamatosan vetítik Marossy Géza rendező-operatőr 29 perces dokumentumfilmjét is, amely a 19. század nagy kémikusának életét és a gyufa feltalálását ismerteti. A tárlat három tablója a kémikus életútját mutatja be röviden, három pedig a gyufa gyártási kémiáját, általános tudnivalókat, valamint a gyufaszál nyújtotta játéklehetőségeket.
„Eredetileg nem utazókiállításnak találtuk ki. Azt szerettük volna, hogy a bukaresti román közönség megtudja, hogy a zajtalan, robbanásmentes gyufa feltalálója magyar kémikus volt” – mondta a megnyitón Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Kulturális Központjának igazgatója. A 19. században szinte minden magyarországi városban üzemelt gyufagyár. Korabeli adatok szerint egy győri kisiparos például naponta húszmillió gyufát gyártott.
Bukarestben pár ezer gyufacímke került kiállításra, közülük néhány Parajdon készült. Kósa András László azt is elmondta, hogy az intézetbe egy gyűjtő bevitte saját kollekcióját, amely 196 ország címkéire enged betekintést. Székelyudvarhelyre ezeket nem hozták el, azonban a városi könyvtár gyűjteményének néhány darabja megtekinthető. Ezek egy több száz példányszámú kollekció részei, amely könyvadománnyal együtt került birtokukba. A kiállítóterem falain ugyanakkor korabeli gyufareklámok is láthatók. A gyufagyűjtésnek legalább akkora hagyománya van, mint a bélyegének
A gyufa mint információs felület
A gyufagyűjtésnek legalább akkora hagyománya van, mint a bélyegének – mondta lapunknak Szabó Károly, a könyvtár munkatársa. A régi címkék amellett, hogy grafikailag szépen tervezettek, közérdekű információkat hordoztak, kereskedelmi reklámfelületként használták őket, ugyanakkor népszerűsítési és politikai kampányok részei voltak. Példaként említette, hogy némelyikük a forgalomban való viselkedésre, valamint a védett madárfajokra hívta fel a figyelmet, volt, amelyen tűzvédelmi intelmeket lehetett olvasni, de akár kulturális vagy sportrendezvények időpontját is közölték rajtuk.
Játékfilmet tervez
Marossy Géza operatőr eredetileg színészekkel, játékfilmelemeket beépítve képzelte el a filmet, azonban erre nem volt elég pénz. Viszont annyira érdekesnek találja Irinyi élettörténetét, hogy erről a szándékáról nem mondott le. Sok legendát szeretne tisztázni róla, például azt, hogy nem bagóért adta el találmányát, hanem abból fedezte berlini tanulmányait, ugyanakkor nem volt a nagyváradi lőporgyár igazgatója, hiszen az nem is létezett. „Érdekes élettörténete van, hiszen ötvenéves elmúlt, amikor nőül vette gyerekkori szerelmét, akitől ezután született gyereke. Kevesen tudják róla, hogy 1848-as forradalmár volt, akit később üldöztek, de csupán egy hetet ült börtönben, a tizenkét pont egyik szerzője” – sorolta lapunknak Marossy. Egy Margittán dolgozó nőgyógyász, helytörténész 2002-ben véletlenszerűen akadt rá anyakönyvi adataira. A dokumentum szerint a hiedelemmel ellentétben nem Létavértesen, hanem Albison született, és a bihardiószegi görög kereskedők ortodox templomában keresztelték meg, de reformátusként halt meg. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Felvidéki turnén A banda
Szombat este a felvidéki Tornalján tartott XV. Hagyományok Napja rendezvényen vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
A társulat a mezőségi Palatka lakodalmas világát bemutató, a neves palatkai zenészeknek emléket állító, Könczei Árpád rendezte A banda című előadással lépett színpadra. A pénteken este Tiszafüreden kezdődött turné vasárnap Margittán folytatódott, ezt követően az együttes Nagykárolyban, Nagybányán és Medgyesen tart előadást. A sajátosan groteszk, a prűdeket meghökkentő, nyitottakat megnevettető táncszínházi produkciót 2013-ban mutatták be. Az előadás egyaránt sikert aratott hazai és magyarországi színpadokon, idén tavasszal pedig a manchesteri (Egyesült Királyság) GóbéFest közönsége is tapsolt a Háromszék Táncegyüttesnek és a Heveder zenekarnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A zselé uralma
„Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva” – mondta állítólag a Dzsugasvilinek indult Sztálin, Lenin temetésén. És milyen igaza volt. A káder ugyanis nem vész el, csak átalakul, és földhözragadt világszemléletével fojtogató zselészerű anyagként beterít korokat, rendszereket, államformákat, a maga képére és hasonlatosságára igyekezve alakítani mindent.
Az adventi időszakban az ember gyomra a szokásosnál is kevésbé veszi be a politika mocskát, talán azért is, mert éppen elég sok ilyen jellegű szenny felgyűlik az emberben az év során, és erre az időszakra már megtelik a lelkünk a sok hazugsággal, trükkel, ármánnyal, aljaskodással. Ha viszont arra kényszerülünk, hogy napi szinten figyeljük a sajtóban az „eseményeket”, az évnek erre az időszakára is jut bőven olyan anyag, amitől elundorodhatunk.
Itt van mindjárt december elseje, amely nap körül mindig nagy a felhajtás, és amely nap természetszerűleg jobban érinti az erre érzékeny, „határon túlra szakadt” erdélyi, partiumi magyart, főleg azért, mert a román politika szélsőségei (úgy 95%) ezen a napon többnyire az ő rovására szoktak hazafit, nemzetmentőt, országegyesítőt és egyebet játszani. Ezt valahogy meg is szoktuk már, lepereg rólunk, a Noua Dreapta nevű gittegylet székelyföldi bohóckodásai sem érdekelik már a kutyát sem ezen a napon. Van viszont valami, ami még megüti az ingerküszöböt, az az eset, amikor a sajátjaink, hivatott vezetőink akarnak katolikusabbak lenni a pápánál, vagyis december elsején románabbak a románoknál.
Mert van ilyen, több mint hinnénk. Elég megnézni, hol és hogyan ünnepelte Erdély elszakítását Magyarországtól a Bihar megyei Margitta (a lakosok 45%-a magyar) polgármestere, az RMDSZ-es Pocsaly Zoltán. Az ember felteszi magának a kérdést, vajon mikor volt őszinte, akkor, amikor egy magyaroknak gyászos emlékű napon mondott „ünnepi” beszédet, vagy akkor, amikor a magyar állampolgárságot felvéve hűséget esküdött a magyar hazának, és azt nyilatkozta, hogy bár sohase történt volna meg a trianoni diktátum? Vagy pártbéli társa, Nyakó József, Mihályfalva (a lakosok 85%-a magyar) polgármestere mikor volt őszinte, akkor, amikor az általa vezetett hivatal megszervezte az Érmellék fővárosában megszállásunk „megünneplését”, és ott beszédet mondott a békés egymás mellett élésről, (mintha a tolvaj és a meglopott, az erőszaktevő és áldozata békésen élhetne egymás mellett)a kölcsönös tiszteletről? Vagy akkor, amikor a magyarsághoz való hűséget, a helytállást emlegette különféle magyar ünnepségeken? Vagy esetleg akkor volt a legőszintébb, mikor még 2012-ben levelet írt Orbán Viktornak, amiben kifejtette, hogy miért káros, és magyarok közé éket verő a Demokrácia Központok intézményi hálózata? Vagy akkor lesz igazán őszinte, mikor esetleg megköszöni a pénzt, amit a mindenkori magyar államtól nyer majd el a város, mondjuk egy pályázaton?
A politika mocskos dolog, szokták mondani. Tájainkon ez különösen igaz, mert érdekképviseletünk, közéleti „nagyágyúink” gerince valami különös, zselészerű anyagból van, ami lehetővé teszi, hogy ha szükséges kommunistábbak legyenek Marxnál, magyarabbak Horthy Miklósnál, románabbak a legsovinisztább betelepített románnál, vagy éppen olyan „legek” amire megélhetésük, hatalmon maradásuk és földhözragadt világnézetük továbbadása szempontjából éppen szükség van.
A zselé uralma ez, és mivel fejétől bűzlik a hal, a társadalom erre fogékony rétege az ő példájukat követve akar feljebb vergődni, érvényesülni, „valaki” lenni. De csupán annyit érnek el, hogy ők is hozzáteszik a magukét az általános elértéktelenedéshez, a szavak, eskük és ígéretek inflációjához, ezzel emberségünk és magyarságunk válságához. A rossz példa is követhető példa ugyanis, és lassan már csak rossz példa kap teret. Ha hagyjuk. Barta Béla / itthon.ma/szerintunk

Szeretetről a történelem sodrásában
Embert próbáló időkben találtak egymásra, alapítottak családot, s megannyi megpróbáltatás ellenére sikerült együtt maradniuk, gyarapodniuk. Szöllősy Miklós és Jolán családjának története nem egyedülálló, hozzájuk hasonlóan milliók szenvedtek, vándoroltak a háború idején, életútjuk bizonyos mozzanatai vélhetően némely olvasók felmenőinek, elődeinek élettörténetéhez is hasonlít – számomra mégis különleges. A Monarchia idején – 1913-ban és 1916-ban –, Erdély egymástól távol eső településein – Margittán, illetve Gidófalván – látták meg a napvilágot, Brassóban találkoztak első ízben, majd újból Budapesten. Végül Háromszéken állapodtak meg, a honvágy hozta haza a családot.
1944-ben sokak számára inkább gondterhes volt a karácsony, mintsem fényektől pompázó, háború idején a túlélés jegyében és reményében teltek a mindennapok. Miklós sem tölthette családjával, fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával az első közös karácsonyukat. A jobb élet reményében mentek a magyar fővárosba, házasságuk évében, 1941-ben kacagva mondták: jól meggazdagodtak... Állásuk volt ugyan, de sokra nem vitték. Legidősebb lányukkal, Jolánnal idéztük fel azokat az éveket.
– Édesapám egy hadiüzemben dolgozott Pesten, édesanyám egy szövőgyárban. A tulajdonos szőrmegyáros volt, katonai felszereléseket, ruházatot gyártottak, ezért édesapámat sokáig fel tudta menteni, hogy ne sorozzák be katonának. Első karácsonyunk 1944-ben azonban úgy sikerült, hogy december elsején besorozták, így édesanyám egyedül maradt velem. Nem büszkeség, de ez az igazság: édesapám következő év februárjában megszökött – tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy volt édesapánk, életünk. Magyar katonaként az út-hidászokhoz sorozták be – nehéz feladatokkal járó munka volt. Talán Szolnok közelében lehetett, akkor ott már szörnyű harcok dúltak, s egy csataszerűségben, ahol magyarok, németek, oroszok összekeveredtek, édesapám átugrott a kerítésen egy temetőbe. Kiáltott utána egy német katona, de nem értette, mit mondanak neki, végül valahogy hazatért.
Élet egy utazóládában
A család Zuglóban lakott – lányuk ma is őrzi a születésekor kapott lakcímkártyát – a Kupavezér téren, albérletben. Pincékben éltek az emberek, oda költöztek, hogy biztonságban legyenek, mert gyakori volt a légiriadó, állandóan futni kellett. A ház tulajdonosa egy februári napos reggelen hazament, hogy szemügyre vegye, milyen állapotban van az épülete. Félig lebombázták... Miklós őszülő hajjal, borotválatlanul, falusi ruhában állt a ház előtt, főbérlője nem ismerte meg, de megszólította: Lássa-e bácsi, mit csináltak a házammal? – kérdezte tőle. Aztán amikor felesége hollétéről érdeklődött, kézen fogta, s bekiabált a pincébe a fiatalasszony után... Rövid ideig még kínlódtak Pesten, ám a családfőt állandóan bújtatni kellett, bármikor „falhoz állíthatták volna”. Elhatározták hát, hazamennek Miklós szülőhelyére, az akkor még falu Margittára. A nagy ostrom előtt felesége egy méretes utazóládát kapott a háziasszonytól, ebbe a régimódi hajóládába pakolt be mindenféle ágyneműt, értékeiket, majd belehúzta egy aknatölcsérbe és lefödelte. Vándorlásuk előtt ezt vették elő, ez lett kislányuk ágya. Ládájukat gyalogszerrel húzták egészen Margittáig, miután a kiváló műszaki érzékkel megáldott fiatal családfő kerekeket szerelt rá. – A biciklit édesanyám kapta egy román katonától. Egy teherautón ültek, fehér kenyeret szeltek és szalonnáztak. Anyám hetekig nem látott ilyet, vélhetően rájuk csodálkozott. Ekkor az egyik katona levágott egy szelet kenyeret, és mondott valamit a társának, anyám pedig románul köszönte meg. Aztán útbaigazítást kértek tőle, anyám románul válaszolt, ezért köszönetképpen nekiadtak egy biciklit. Ennek a kerekeire szerelte rá apám a ládát, azt húzták, benne engem és egy kis holmit, amit menekíteni tudtak. Gyalog mentek tizenegy napon át. Nem mertek sem vonatra, sem teherautóra, sem más járműre felülni. Valahányszor katonai konvojt láttak, mindig betértek a mezőre, s közben igyekeztek úgy haladni, hogy estére mindig lakott területre, faluba érjenek, ahol szállást kaphattak.
Az első éjszakát egy állomás környékén tölthették a fiatalok, az asszony egy mozdonyról kért és kapott meleg vizet, hogy tisztába tegye gyermekét. Egy alkalommal esőben, árok szélén ülve szoptatta őt, férje betakarta, pokrócot tartott felettük. Éppen akkor valami falusiak jöttek szekérrel, akik a jelenet láttán oda kiabáltak: hát maguk mit csinálnak, fényképeznek? Volt, ahol szívesen látták, máskor visszautasították őket. A kisgyermekkel utazókat általában hamarább befogadták, megsajnálták, s ha volt, meleg vacsorát adtak, legtöbbször pityókatokányt. Pesten a pincében valaki sokáig ecetes csípős paprikát, cukor nélküli egreslekvárt evett... – idézte fel lányuk.
Mire a fiatal család a határ közelébe ért, arra már valamelyest meghúzták az országhatárt, de nehézkes volt átkelni rajta. Még nem rendezték a tulajdonviszonyokat, így akinek birtoka átnyúlt a másik oldalra, átjárhatott a földjét megművelni, engedélyt kapott erre. A fiatalok egy malomnál melegedtek, arra vártak, hátha találnak valakit, aki Margittáig megy vagy legalább átkel a határon, hogy vele tartsanak. Végül egy szénát szállító szekeres jött, fogata után kötötték a kis ládát, s ők karjukon kislányukkal a szekér mellett gyalogoltak. Így sikerült átjutni a határon. Április 4-re értek haza.
Partiumból Háromszékre
Margittán tíz évet élt a család, itt született második gyermekük is, Éva. A háborút követő időszakban nehéz volt az élet, a lányok egyebek mellett arra emlékeznek, gyermekként sokat álltak sorba fekete kenyérért. Kellemes, maradandó emlékük, hogy ügyes nagybátyjuk karácsonyokon bőségesen állított elő szaloncukrot, s emellett fával is ügyesen dolgozott, ő készítette az első bababútort nekik, ma is őrzik egy darabját. Édesanyjuk barátnőjével babát varrt nekik: megvásárolták a papírmasé babafejeket, ahhoz készítettek ruhát, cipőket. A család másik ága, a fiatalasszony szülei, testvérei Sepsiszentgyörgyön éltek, ő pedig vágyott haza, arra is gondolva: gyermekei jobb oktatásban részesülnek majd. Így 1954-ben újabb lakhelyváltás következett, dolgaikat tehervagonra pakolták, s ezúttal vasúton, de ismét hosszú napokig utaztak. Immár véglegesen haza.
Úgy nézett ki, a családfő állása – varrógép-műszerészként dolgozott – áthelyezés révén megoldódott a szövetkezetnél, sőt, a lakhatást is biztosnak tudták. Miklós az apósa házában megüresedett lakrészbe készült családjával, ám mire ide értek, beköltöztettek oda egy másik szövetkezeti alkalmazottat. Gondnak ez is elegendő lett volna, ám az ügyes kezű műszerészt lakás hiányában azzal büntették, hogy nem fogadták el áthelyezését sem. Végül Előpatakon talált állást egy varrodában, a lakhatás azonban jó ideig szerencsétlenül alakult, a család be sem tudott jelentkezni a hatóságoknál. Gyermekeik úgy emlékeznek, anyai nagyapjuk halála után költöztek végül az ő belvárosi házába. A család legkisebb gyermeke, Mária 1957-ben már Sepsiszentgyörgyön született. Édesapját dolgos, ügyes kezű mesterembernek ismerték a városban, aki mindent megjavított, varrógéptől vasalóig, sőt, az ügyvédek is hozzá vitték írógépeiket javításra. Mindig vágyott haza, Margittára, s mint középső lánya felidézte: hihetetlenül boldog volt, amikor sok-sok év múlva visszakapta a család szőlőjét... Valódi szé­kellyé sohasem vált.
*
Bő két és fél évtizeddel azt követően, hogy Sepsiszentgyörgyre költöztek, a sors mondhatni összefonta útjainkat, bennünket. Kisebbik lányuk – édesanyám iskolatársa és barátnője – a keresztanyám lett, s mert a kommunizmus éveiben az anyák igen keveset lehettek kisgyermekeikkel, így ő és az egész család vállalták: vigyáznak rám, amíg szüleim dolgoznak. Ez évek alatt sajátjukként óvtak, neveltek, öreg házuk nagy asztala körül tettem meg az első lépéseket, s további életem minden lényeges eseménye oda és hozzájuk is kötődik. Unokájuk, gyermekük lettem, ők a „fogadott” nagyszüleim, s ma is szeretettel ragaszkodom mindannyiukhoz. Semmihez sem fogható érzés megélni mostanság, hogy kisfiam is ott játszhat, ott majszolhatja a piros, ropogós almát, ahol annak idején magam is. Szőllősy nagymamáék öreg-öreg almafája körül... Háromszék (Sepsiszentgyörgy)