In memoriam Tolna Éva (1939–2014)
A Házsongárdi pantheonba kerülnek földi maradványai egy kiváló embernek, tanárnak, írónak, a leküzdhetetlen betegség rettenetes próbatételei után.
De nem a testről, nem a mulandóságról beszélek.
Annak, aki Könczei Ádámné Tolna Éva könyveit olvassa, könnyű dolga van: rábízhatja magát a játékosság, a nyelvi lelemények, lélekfelszabadító ötletek vagy éppen a mesélés, a felidéző történetmondás csobogó vizeire, és felfrissül tőlük, tűnődni kezd, tágasabb világba érkezik. De annak, aki életútja közelébe jutott, aki az író-verselő embert megláthatta, nehéz a dolga; feladatot kapott – és nemcsak ennek az életútnak fájdalmas lezárulásával.
Egyed Emese
(Wikipédia) Könczei Ádámné Tolna Éva /Margitta, 1939. január 31. – Kolozsvár, 2014. december 18./ tanár, költő, művelődésszervező. Tanár volt, 1985-ben létrehozta a Bogáncs Néptáncegyüttest, amelynek keretében továbbvivője, megújítója a táncházmozgalomnak.
1990-től szerkesztette a Bogáncs Néptáncegyüttes időszaki kiadványát, a Bogáncsot, gondozásában és válogatásában jelent meg Könczei Ádám naplója (Házatlan csiga. 1946–1983. Kolozsvár, 1998).
Tolna Évának több könyve jelent meg, köztük: Iskoláról iskolára (Sepsiszentgyörgy, 2006).
Szabadság (Kolozsvár)

Partiumi mezővárosok útkeresése
Napi gondjaikba süppedt partiumi kisvárosok egész sora keresi az érdekérvényesítés lehetőségeit. Néhány sikeres projekt révén kiemelkedik közülük Élesd. A rohamosan fogyatkozó helyi magyar közösség sorsa azonban azt jelzi: a kisvárosi lét már egyre kevésbé jelent helyben maradásra késztető vonzerőt.
Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván. Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban adták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.
Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még ma is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.
Magyar feliratok a léc alatt
Két évvel ezelőtt sokat cikkeztek a magyar sajtóban a többségében román összetételű helyi önkormányzat egyhangú döntéséről, miszerint ha 20 százalék alá csökken a magyarság részaránya, ne csorbuljanak a 215-ös helyhatósági törvény kisebbségekre vonatkozó anyanyelvhasználati jogai. A romániai demokrácia „beágyazottságát” jelzi, hogy a 17 tagú helyi önkormányzati közgyűlés – amelynek három tagja magyar – által elfogadott helyi határozatot megtámadta Bihar megye román prefektusa. A román polgármester és a magyar alpolgármester azonban mégis képes volt meggyőzni a törvények betartatásának Bihar megyei őrét, hogy a jogszabály 20 százalék felett kötelezi, de 20 alatt sem tiltja a kétnyelvű település- és utcanévtáblák használatát.
Élesden tehát nem kellett leszedni a kétnyelvű feliratokat. A helyi magyarság komfortérzetét növelő intézkedés sikerét Létai Zoltán alpolgármester a 2000 óta tartó helyi együttműködéssel magyarázza. A liberális „színezetű” polgármesterrel együtt immár a negyedik mandátumát tölti, a volt két ellenzéki párt, a PNL és a PDL egyesülésével pedig a 17 tagú helyi tanácsban az eddigi 12 helyett immár 15 mandátumuk van. Létai elégedetten mesél a helyi viszonyokról. Úgy tartja, Bihar megyei viszonylatban is ritka jó együttműködés épült ki a többségi román pártokkal, aminek fontos hozadéka, hogy folyamatosan megmaradt a magyar alpolgármesteri szék.
Az augusztus első hétvégéjén rendezett Élesdi Magyar Napok és a helyi magyar közösséget megmozgató egyéb rendezvény – szüreti bálok, ifjúsági táborok és több egyházi találkozó – sem tudja azonban mérsékelni a közösség folyamatos fogyását, elvándorlását. Az óvodától nyolcadikig működő helyi magyar oktatás elemi osztályai kritikus helyzetben vannak, évről évre nehezebben jön össze a legalább tíz magyar gyereket igénylő előkészítő osztály. Néhány évvel ezelőtt egyszer már kimaradt az önálló első osztály, Létai Zoltán szerint azonban az egyre csappanó gyereklétszám miatt rövidtávon is elkerülhetetlen lesz az összevont elemi osztály. A 40 kilométerre fekvő Nagyváradra eddig csak nyolcadik után mentek továbbtanulni az ügyesebb magyar tizenévesek, az összevont elemi osztályok megjelenése azonban újabb exodust indíthat el a megyeközpont felé.
Alacsony, de biztos fizetések?
„Élesden mindenki számára van munkahely, aki dolgozni akar” – jelenti ki az elöljáró. A rendszerváltás utáni években is a munkaképes élesdi lakosság 80-90 százalékát foglalkoztató két nagy kombinát, a cementgyár és a hőállótéglagyár munkaadó státusa ugyan átalakult, a kilencvenes évek végén hátrányos helyzetű besorolást kapó város elsősorban könnyűipari cégekkel, cipőgyártó vállalatokkal gazdagodott. 1998 és 2002 között a régi leépülők helyett 1500 új munkahely jött létre Élesden.
Az 1886-ban Léderer Márton által létesített Hephaistos hőállótéglagyárat a kommunizmusban az ország legnagyobb hasonló profilú vállalatává fejlesztették, a rendszerváltás után azonban a magára hagyott állami nagycég a túlélésre rendezkedett be, és megvált alkalmazottai többségétől. A kilencvenes években előbb a Lafarge, majd a svájci Holcim tulajdonába került cementgyár nagyarányú korszerűsítési munkálatokon esett át: a jórészt automatizált gyártási folyamat nyomán a multinacionális cég helyi leányvállalata alkalmazottainak kétharmadától vált meg. Mai, karcsúsított alkalmazotti gárdája mintegy 400 főt számlál.
Akárcsak a hasonló kisvárosok többségében, Élesden is az a fő gond, hogy a városból a megyeszékhelyre, középiskolába, majd onnét egyetemre iratkozó magyar fiatalok nem térnek haza. Az elsősorban betanított munkát kínáló helyi vállalatokban elérhető alacsony fizetések csak a fiatalok helyben maradó, kisebbik részének jelentenek boldogulási lehetőséget. Sokan vagy nagyvárosokban, vagy külföldön keresnek megélhetést.
Az ipar gyökeres átalakulása azonban a város költségvetését is jelentékenyen érintette. A két nagyvállalat közigazgatásilag már nem Élesdhez tartozik, így az általuk befizetett adók sem a városi kasszában landolnak. Sőt, a cementgyár teljes járműparkját Bukarestbe jegyeztette be. Létai ennek ellenére nagyon jónak minősíti a céggel ápolt kapcsolatot, hiszen az tartja fenn a város napközi otthonát, és alkalomadtán számos más közösségi projektbe is beszáll.
Letargia elleni gyógymód
Az alpolgármester sikertörténetnek tartja a városi kórháznak a helyi önkormányzat általi átvételét: országos viszonylatban az elsők között átsorolt kórházban a néhány évvel ezelőtti négy orvoshoz képest ma húszan dolgoznak. Az Egészségügyi Biztosítópénztár által finanszírozott intézmény költségvetésébe beszáll a helyi önkormányzat is, így a két pénzforrás együtt egy sikeres projekt alapja lett. A város másik gazdasági sikertörténete az uniós projektből felépített szemétválogató üzem: a Sebes-Körös völgyében mintegy százezer magánszemély és cég háztartási hulladékát elszállító élesdi vállalat a begyűjtött szemét 70 százalékát hasznosítja újra. Cégeknek értékesíti a fémet, papírt és műanyagot, a fennmaradó műbőr- és bőrmaradványt pedig a cementgyár vásárolja meg elégethető tüzelőanyagnak.
A magyar alpolgármester összességében elégedett települése gazdasági lehetőségeivel, amely más kisvárosoktól eltérően a rendszerváltás utáni zavaros években nem zuhant mély letargiába, hanem élni próbál a kínálkozó alternatívákkal.
Bérmunka minden mennyiségben
„A partiumi kisvárosok zöme a vasútépítés korában, a 19. században kezdett el polgárosodni, és indult el a gyors fejlődés útján”– magyarázza Szilágyi Ferenc nagyváradi egyetemi oktató, gazdaságföldrajzi szakember (portrénkon). A Nagykároly, Margita, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Élesd csomópontok a kelet-magyarországi vásárvárosok vonalát jelentették, ahonnan a fő közlekedési irány a kelet-nyugati forgalmat biztosította. A trianoni határ beálltával ez megszűnt: az évtizedeken át fejlődő partiumi kisvárosok lendülete 1920 után megtorpant, majd a kommunizmus éveiben egy-két állami nagyvállalattal igyekeztek lekötni a helyi és a környékbeli munkaerőt. 1990 után a határmenti, határközeli kisvárosok az olcsó munkaerő miatt kerültek a befektetők érdeklődési körébe. Divatba jött a bérmunkarendszer: a könnyű- és élelmiszeripari cégek az itt megtermelt árukat külföldre szállítják. A felfuttatott bérmunka közös vonása, hogy egy-egy nagyvállalat olykor többezer ember is foglalkoztat minimálbérért. Ez főleg Szatmár és Bihar megyében vált általános jelenséggé: a két észak-erdélyi megye Hargita és Kovászna, valamint a moldvai Vrancea megye társaságában az országos bérlista utolsó helyein tanyázik, Romániában itt a legkisebbek a fizetések. „A zömében a partiumi kisvárosokra jellemző, bérmunkarendszerben dolgoztató cégek előnye, hogy alig van munkanélküliség, nagy hátránya viszont, hogy a nagyon alacsony fizetések legfeljebb a túlélésre elegendők” – fogalmaz Szilágyi Ferenc. E települések számára igazi alternatívát az uniós pályázatok sem jelentenek. Legtöbbször ugyanis nem arra igényelhető uniós forrás, amire a helyi közösségnek szüksége van. Szilágyi a stadionépítést említi példaként: hiába van most éppen ilyen kiírás, ha egy kisvárosban düledezik a művelődési ház, vagy az infrastruktúra fejlesztéséhez kellene sürgősen pénz. A polgármesterek és a helyi önkormányzat csak a szerencsében bízhatnak, hiszen az államnak nincs pénze beruházásra, a helyben dolgozó nagyobb vállalatok pedig kivétel nélkül Bukarestben adóznak. Hiányzik a gazdaság egészséges szerkezetéhez nélkülözhetetlen életképes kis- és közepes vállalatok hálója, amely helyben adózva komoly finanszírozást jelenthetne a közösségi projektekhez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Egy esztendeje tértek vissza Székelyföldre a pálosok
Az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, arról, hogy kiderítsük, mire van igényük a székelyeknek − összegzett Balla Barnabás. A Hargitafürdőn szolgáló pálos szerzetessel a letelepedésük óta eltelt egy esztendő tevékenységéről beszélgettünk.
Egy éve szentelte fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort, ahol jelenleg két szerzetes tevékenykedik. „Az elmúlt időszakban figyeltünk, tanulgattuk a helyi szokásokat, főleg az egyházmegyés papoktól, a szerzetesektől. Próbáljuk elsajátítani azt a fajta gondolkodásmódot, mentalitást, amely a székely néppel való kommunikációt megkönnyíti. Szóval az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, hogy kiderítsük, mire van igényük az embereknek, hiszen infrastruktúrát nagyon jót kaptunk” − avatott be Balla Barnabás.
A pálos atya kiemelte, a helyiekkel való kapcsolatuk egyre szorosabb, szilveszter éjszakáján például többen segítettek a kolostor elfagyott fűtésrendszerének felmelegítésében. Máskor is kiveszik a részüket a közmunkából: segítenek a templom takarításában, díszítésében, a fahordásban, sőt folyamatosan érdeklődnek, hogy van-e valamire szükségük − sorolta a szerzetes. Hozzátette, a szülők kezdeményezésére indították újra a gyermekkórust, a szentmiséken így az ő hangjuk csendül fel szintetizátor és gitár kíséretében − amelyeken szintén a gyermekek játszanak. A Mária Rádió segítségével a frissen alakult kórus már fellépett a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón és Tusványoson is.
A korábban Hargitafürdőn helyi plébánosként tevékenykedett László Rezső atya kezdeményezéseit is próbálják újraindítani − tudtuk meg Barnabás atyától. A kórus mellett például újra szerveznek közös filmvetítéseket, e célból első alkalommal novemberben ültek össze a helyiek. A bibliaóra megszervezésére is tettek már próbálkozást a pálos szerzetesek. Augusztusban megtartották a Szent István-búcsút, és sikerült megszervezni a gyalogos zarándoklatot a pünkösdi búcsúba: a hargitafürdőiekhez csatlakoztak a pálosok Magyarországról motorkerékpárral érkezett barátai is. A helyiekkel részt vettek a ferences szerzetesek által szervezett Mária-köszöntőn, illetve tavaly a Fekete Madonnához való zarándoklatba is bekapcsolódtak − összegzett a fehér testvér.
Szentmiséket az év nagy részében naponta egy alkalommal tartanak délután hat órától. A nyári időszakban – amikor működik a mofetta – napi két szentmisét celebrálnak, az egyiket délelőtt, amelyen főként a vendégek, a másikat délután, amelyen elsősorban a helyiek vesznek részt. Az adventi időszakban reggelente rórátét is tartanak a szerzetesek. A templom népessége változó, jelentősen meghatározza, hogy mekkora a turistaforgalom a településen.
A pálos atya kérdésünkre elmondta, az elmúlt évben többen is érdeklődtek a pálos hivatás iránt, egyikőjük pedig konkrét szándékát is kifejezte a rendbe lépést illetően. „Ez is azt mutatja, hogy a hívők imádsága nem marad meghallgatatlanul, hiszen általuk tudtunk mi is itt letelepedni. A jó Isten kegyelméből pedig, ha ő is úgy akarja, biztosan lesz több hivatás is” − fejtette ki nézetét.
„A további úgynevezett tervünk, hogy a jó Isten akaratát tudjuk teljesíteni. Ebbe pedig belefér az Isten országának a hirdetése, hogy ő itt van közöttünk, és mindenkit meg akar szólítani” − fogalmazta meg válaszul a hargitafürdői jövőjüket firtató kérdésre.
Boldog Özséb-szobor Hargitafürdőn
Bátor György, a szombathelyi Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának főorvosa egy Boldog Özséb-szobrot adományozott a hargitafürdői pálos szerzetesek számára, amelyet a hétfőn délután, hat órától kezdődő évfordulós szentmisén áldanak meg a helyi templomban.
Kömény Kamilla |
Székelyhon.ro

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Látogatóban a betegeknél
Bihar megye- Fugyivásárhelyen, Nagyváradon és Szalontán tett beteglátogató körutat Böcskei László nagyváradi megyéspüspök 2015. február 10-én, a Lourdes-i Szűzanya ünnepét és egyben a betegek 23. világnapját megelőző napon.
Rajna József atya, a Caritas Catolica elnöke, illetve Tóth Andrea, a házi beteggondozó program koordinátora kísérték a főpásztort látogatásában. A látogatás Fugyivásárhelyen kezdődött, ahol az egyházi elöljáró a helyi házibeteggondozást ellátó Hodisan Margit asszisztensnőt kísérte el három beteg otthonába. A szolgálatban részesülő személyek örömmel és izgalommal fogadták a jeles vendéget, biztosíván őt arról, hogy az őket ellátó Caritas szeméyzet lelkiismeretesen és hivatásszerűen vegzi a dolgát, a kötelességteljesítésnél sokkal többet nyújtanak nekik, a kórházi alkalmazottaktól eltérően emberséges módon bánnak velük. Minden egyes esetben kifejezésre jutott a betegek részéről a testi kezelés szükségességén túl, a meghallgatásra, az együttlétre, a bátorításra való vágy, amely a gyógyulási folyamatnak jelentős részét képezi.
Böcskei László püspök látogatásának célját a betegekkel való találkozás mellett a házi beteggondozást végző személyekre, de a betegeket gondozó családtagokra való figyelés is jelentette, hiszen a Szent II. János Pál által alapított Betegek Világnapja egyformán szól róluk is, a betegség és a szenvedés az ő mindennapjaikat is kitölti.
Nagyváradon négy olyan beteg otthonában tett látogatást a főpásztor, akik ugyanazt, vagy hasonló betegséget más és más szociális körülmények között kénytelenek elviselni. A Nagyváradtól közel 40 km-re fekvő Szalontán lehetőség nyílt úgy előrehaladott életkorú, mint középkorú betegekkel való találkozásra, Cotrău Lucia betegápoló kíséretében. Amint az a látogatások folyamán kiderült, az Istenbe vetett hit, a Szűzanya közbenjárásának a kérése igen nagy bátorító erőt, a gyógyulás reményének a forrását jelenti sokak számára. Ott, ahol a hitnek megnyilvánulási formái – szentképek, rózsafüzér, imakönyv – jelen vannak, sokkal derűsebben, nagyobb reménnyel fogadják a betegek és a családtagok a szenvedést. Említésre méltó az a tény, hogy az ellátottak jelentős része nem katolikus, ami azt bizonyítja, hogy az Egyház, a Caritas által, nem zárkózik el a más felekezetű szükséget szenvedő embertársainktól sem. Szalontán és a többi helységekben is nagyon jól működik a helyi egyházzal való kapcsolat, úgy a plébánossal, mint a hívekkel. A főpásztor mindenhol bátorította a házi beteggondozás szolgálatának a továbbfejlesztését, újabb betegek felkutatásával, a munkatársi csoport bővítésével, az erőforrások megsokszorozásával. A következő hónapokban tovább fog zajlani a január végén Tasnádon és Margittán elkezdett, februárban Fugyivásárhelyen, Nagyváradon és Szalontán folytatott egyházi szociális létesítmények, ezek gondozottainak és alkalmazottainak a meglátogatási programja.
Micaci Cristian pasztorál referens
erdon.ro

Szaporodó fantomfalvak: lakatlan maradt a Bihar megyei Erdőtelep
Lakatlan maradt egy Bihar megyei település: az Érszőllős községhez tartozó Erdőtelepen a múlt héten hunyt el az utolsó lakos.
„Már ötven évvel ezelőtt elkezdődött a falu kihalása. Nem volt áram, nem volt út. Lassan elköltöztek onnan az emberek. Voltak, akik Érszőllős községbe, mások Margittára” – emlékezett vissza Beke László.
Érszőllős község polgármestere rámutatott, hogy míg évtizedekkel ezelőtt mintegy harminc gazdaság alkotta az amúgy találóan Kinlódjfalva (Satul de Necaz) néven is ismert települést, addig 1970-re egyetlen ház maradt, így a közművesítés még elképzelés szintjén sem merülhetett fel. „De Jóska bácsi nem akart onnan elmenni, lokálpatrióta volt. Ügyes ember volt, állatokat tartott, kútfúrással foglalkozott, volt egy kis kovácsműhelye. Igazából mindenhez értett” – ecsetelte a község elöljárója, aki épp két hete látogatta meg a 81 éves idős embert, aki két éve veszítette el feleségét.
Mint megtudtuk, a férfi lánya és unokája egy közeli településen lakott, és rendszeresen látogatták. „Bejárt a községbe, onnan vett gyógyszert, kenyeret. Nem volt annyira egyedül. Egy korábban Margittára költözött erdőtelepi férfi jurtát épített a faluban. Van vagy 400 birkája, így a juhászai is ott vannak” – tette hozzá Beke László.
Erdőtelep 1956-ban vált önálló településsé, korábban a közeli Úsztató része volt. Az önállósuláskor még 69 lakosa volt, a 2002-es népszámláláskor azonban már csak két, egyébként magyar nemzetiségű lakost regisztráltak, akárcsak a legutóbbi cenzuskor.
Romániában egyébként 126 fantomtelepülést tartanak nyilván. A lakatlan helységekről nemrég egy interaktív térképet is készítettek civilek. Erre számos erdélyi település is felkerült, Hargita megyéből négy, Kovászna megyéből egy falu. A készítők Szatmár megyében négy, Szilágyban kettő, Kolozsban hét, Marosban tíz, Fehér megyében tizenkettő, Hunyad megyében hat, Temes megyében négy fantomtelepülést tartanak nyilván.
Az említett Bihar megyei településhez hasonló a Szatmárudvarihoz tartozó Gombáserdő, mely korábban a községközpont része volt. A statisztikák szerint 1910-ben 183 lakosából 99 román, 84 pedig magyar nemzetiségű volt. 2002-ben még 15 lakost számláltak a faluban, ezekből 13 román, 2 pedig magyar volt.
Pap Melinda, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Nyílt napot tartottak a PKE-n
Idén április 8-án szervezték meg a már hagyományosnak számító nyílt napot a Partiumi Keresztény Egyetemen, amelyen a középiskolát végző diákok és szüleik tudhattak meg többet az egyetemről.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem az előző évek hagyományaihoz híven ismét megszervezte a főként középiskolás diákoknak szóló nyílt napot, amelyen az érdeklődők többet tudhattak meg az egyetemen működő képzésekről, az itt oktató tanárokról és első kézből szerezhettek információkat az egyetemi életről, az itt tanuló egyetemistáktól. Az eseményre idén is az Iskola másként elnevezésű program keretében került sor, április 8-án, és ezúttal is több száz tanuló érkezett, többek között az Érmihályfalváról, Zilahról, Margittáról, Nagyszalontáról, Szatmárnémetiből, valamint több nagyváradi oktatási intézményből, sőt, Magyarországról is. Az egyetem ezen a napon 10-15 óra között interaktív foglalkozásokkal, szakbemutatókkal, ismeretbővítő előadásokkal és játékokkal várta az ide látogató fiatalokat. A különböző programokra a nyílt nap hivatalos megnyitója után került sor.
Megnyitó
A PKE díszterme a nyílt nap megnyitóján zsúfolásig megtelt a diákokkal, akikkel elsőként Tőkés László EP-képviselő, az egyetem alapító elnöke osztotta meg gondolatait. Tőkés László bemutatta röviden az egyetem történetét, valamint beszélt arról a megvalósult célról, hogy hosszú ideig tartó megszakítás után a PKE megalapításával újra lett magyar egyetemi oktatás Partiumban. Elmondta: az alapításkor arra vállalkoztak, hogy biztosítani tudják Partiumban a magyarság számára azt az európai jogot, hogy ki-ki a saját anyanyelvén képezhesse magát az óvodától a felsőoktatásig. „Azt reméljük, hogy ti is abba a seregbe fogtok beletartozni, akire számíthat a nemzet, számíthat az egyház. Két része van ennek az ügynek: az egyik az, hogy ti boldoguljatok egyen egyenként, megtaláljátok életetek útját, a másik fontos vonatkozás pedig az, hogy a magyar egyházi, nemzeti, egyetemi életünk általatok gazdagodjon” – mondta el Tőkés László. Dr. János Szabolcs, az egyetem rektora örömét fejezte ki, hogy a nyílt napon résztvevők köre évről évre szélesedik. Mint elmondta, az egyetem létrehozása egy álommal kezdődött, amelynek az volt a lényege, hogy egy magyar nyelvű egyetemet hozzanak létre az erdélyi, partiumi magyarságnak. A megalakulás óta az intézmény nehezebb és könnyebb időszakokon is átment, de folyamatosan fejlődött. „Ha ide jelentkeztek, egy fiatalos, dinamikus, fejlődő intézmény diákjai lehettek. Az egyetemnek saját magasan képzett tanári testülete van, akik nem csak átadják a tudást, hanem mentori, tutori feladatot is ellátnak, e mellett több külföldi vendégtanár is oktat az egyetemen” – tette hozzá a rektor. Kitért az egyetem új épületére is, valamint a külföldi tanulási lehetőségekre is: „El lehet menni tapasztalatot szerezni külföldre, de vissza kell jönni, és itt kamatoztatni a megszerzett tudást”. A rektor kiemelte, hogy a PKE legfontosabb előnye az, hogy az itt tanuló hallgatók olyan oklevelet kapnak, amely mögött valós tudás van.
Programok
Sipos Emőke PR referens egy képes bemutatón keresztül hozta közelebb Nagyváradot és az egyetemet a jelenlevőkhöz. A prezentációból kiderült, hogy az egyetem előnyeihez tartozik, hogy nem csak az oktatás folyik magyar nyelven, hanem az ügyintézés, a vizsgák és az államvizsga is, e mellett a tandíjak Erdély-szerte a legmegfizethetőbbek, a tandíjmentes helyek aránya pedig 60 százalék. Ezek mellett háromféle (szociális, tanulmányi és érdem) ösztöndíjat biztosítanak a hallgatóknak, az egyetemi oktatás mellett pedig működnek szakkollégiumok, diákszervezet, továbbá lehetőség van Erasmus programban részt venni, valamint számos gyülekezeti alkalmat is szerveznek. A prezentáció második felében az egyetemen működő karokat, szakokat mutatta be Sipos Emőke. Ez utóbbiakról több információt a diákok az egyetem folyosóin felállított szakbemutató standoknál tudhattak meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Vidám versmondók versenye, némi szomorúsággal
Negyvenhat diák részvételével tartották meg szerdán Érmihályfalván a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakaszát. A továbbjutottak Szatmáron vehetnek részt az országos döntőn.
Borús, esős, mondhatni szomorú időben gyülekeztek a résztvevők a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei döntőjére, melynek immár nyolcadik éve Érmihályfalva ad otthont. Előzőleg több helyszínen zajlottak előzetes versenyek, a házigazdáknál éppen az előző napon. A református egyházközség gyülekezeti házának nagytermében Karászi Éva tanítónő, mint főszervező köszönthette a helyiek mellett a Margittáról, Nagyváradról és Szalontáról érkezett összesen negyvenhat kisebb-nagyobb diákot és kísérőiket.
A verselés ünnep
A verseny felvezetésekként és mintegy a feszültség oldásaként elsőként a Csilinka gyerekkórus adott elő Darabont Aliz zenetanárnő vezetésével az alkalomhoz illő megzenésített Weöres Sándor-verseket, majd a zsűri – Firtos Edit színművésznő, Sz. Sütő Éva újságíró, Boros Emőke tanárnő/szinkronszínész, Szilágyi Ferenc Hubart költő, dr. Pető Csilla szaktanfelügyelő – nevében utóbbi, mint a grémium elnöke bátorította a versenyzőket, megjegyezve, hogy a hasonló versenyek megyei legjobbjai az országos szakaszokon is mindig jól szerepelnek. Házigazdakánt Balázsné Kiss Csilla lelkész is mondott pár szót, egyebek mellett kifejtve: az anyanyelven történő verselés, akárcsak az imádkozás, mindig egy ünnep. Mindezek után kezdődött meg a verseny, amikor a diákok a legkisebbektől indulva a nagyobbak felé, korosztályonként álltak a zsűri és a hallgatóság elé. Amint az utolsó versenyző is elmondta versét, a szervezők ebédhez terítettek, majd a Nyíló Akác néptánccsoport szilágysági és dél-alföldi táncokat mutatott be.
A legkisebbek befejezték
Közben a zsűri meghozta döntését, és az is kiderült – ami nagy elégedetlenséget váltott ki az érintettek körében –, hogy az előkészítő osztályos gyerekeket nem fogadja az országos döntő szervezője, tehát a legkisebbek között is voltak elvileg továbbjutók, de számukra most fejeződött be a verseny… Miért is kellett a gyerekeket fellelkesíteni, majd letörni őket? – tették fel a kérdést szülők, tanítók. Az I–VIII. osztályos továbbjutók április 24. és 26. között vehetnek részt az országos döntőn, amit Szatmáron, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban rendeznek meg.
Továbbjutók
Elsősök – Szűcs Lilla (Margitta); másodikosok – Takó Dorottya (Szalonta); harmadikosok – Dénes Eszter (Nagyvárad, N. Bălcescu iskola), Fehér Jázmin (Margitta); negyedikesek – Guba Áron Máté (Nv., Szacsvay iskola), Molnár Boróka (Érmihályfalva), Lengyel Bernadett (Szalonta); ötödikesek – Somogyi Csilla (Érmihályfalva); hatodikosok – Dóczi Richárd (Nv., Szacsvay iskola), hetedikesek – Papp Zsófia (Nv., Ady líceum); nyolcadikosok – Kovács Csenge (Érmihályfalva).
Rencz Csaba
erdon.ro

II. Rákóczi Ferenc-szobor Érköbölkúton
Április 13-án, vasárnap délután II. Rákóczi Ferenc fejedelem fából faragott mellszobrát leplezték le Érköbölkúton. Az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban. Az ötlet- és házigazda Rákóczi Lajosnak további nagyszabású tervei is vannak.
Amikor néhány évvel ezelőtt Rákóczi Lajos tanár (aki nem leszármazottja a fejedelem családjának) arról beszélt, hogy a Székelyhíd városhoz tartozó Érköbölkúton szoborparkot szeretne létesíteni, hiszen a falu jelenénél színesebb múltja ezt indokolná, hát, sokan legalábbis kétkedve néztünk rá. Már akkor sorolta a jeles személyeket és eseményeket, melyek a dombok között megbúvó településhez köthetőek, aztán az évek során az ünnepségek is következtek: kopjafát állítottak a Rákóczi-szabadcsapat emlékére, fa mellszobrot kapott Vasvári Pál (1826–1849), aki 800 szabadságharcost toborzott a vidékről Köbölkút központtal, és párját rikító módon emlékjel őrzi – szintén fából – a mindenkori magyar katona lovának emlékét is. Az elmúlt vasárnapon II. Rákóczi Ferenc fa-mellszobrát leplezték le. A fejedelem egy olyan személyisége a magyar történelemnek, kit jelentőségéhez mérten kevéssé méltatnak, mondta Rákóczi Lajos, ki kutatója is az uralkodó életének.
„Élő szobor”
A köbölkúti Rákóczi család lovardájáról még januárban írtunk. A családfő már akkor elárulta szoborállítási szándékát, illetve annak eredeti kivitelezési tervét. Egy úgynevezett „élő szobrot” álmodott meg: háza kertjében egy tűzhalálnak nevezett betegségtől megtámadott gesztenyefát csonkoltak, a torzót kezeléssel megmentették a pusztulástól, és a terv szerint ebbe faragta volna bele Szabó István monospetri származású, nagyváradi lakos fafaragó mester (a többi szobornak is alkotója) a fejedelmet. Vasárnap megtudtuk: menet közben kiderült, hogy a fatörzs belseje ezt nem teszi lehetővé, így a cserfából készült szobornak a „talapzata” lett a törzs, melyen vannak hajtások, s remélhetően kizöldellve egy élő hátteret adnak a szobornak. A vasárnapi ünnepségen, miután a szikrázó napsütésben a huszárok és kurucok felvonultak az utcákon, Rákóczi Lajos házigazdaként az érdeklődők mellett köszönthette a Vitézi Rend margittai tagjait, a szentjobbi és debreceni hagyományőrző huszárokat, a hegyközszentimrei kurucokat. Az esemény apropóját adta, hogy az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban, illetve, hogy annak idején Székelyhídi Kiáltványként jelent meg a rácokhoz írt levele, melyben a régió fosztogatásának beszüntetésére és a szabadságharchoz történő csatlakozásra szólította őket.
Markáns Rákóczi-arc
Gellért Gyula ny.esperes is köszöntötte a megjelenteket, majd rövid áhítatot tartott Czondi István, aki a helyi lelkek több évtizedes pásztorolása után idén nyugdíjba vonul. A bihardiószegi citerások, illetve a Székelyhídi Férfikórus alkalomhoz illő nótákat adott elő, közben helyi diákok – Jeremiás Imre, Martin Krisztina, Katona István, Kozma Claudiu – és a nagyváradi Guba Áron szavaltak. Elhangzott a fejedelemnek tulajdonított vers is, példázatául annak, hogy korának nem csak leggazdagabbja, de kimagasló írója-költője is volt. A citerások zenéje közben a fafaragó leplezte le a szobrot, melynek talapzatán a Rákócziak címere van, a szobor pedig nem a megszokott „szalon-Rákóczi ábrázolás” hanem egy markáns arc. Rákóczi Lajos hangsúlyozta még, hogy a szabadságharc után a hatalom változtatott a régió struktúráján: újraosztották a birtokokat, új települések és utak létesültek. Következett a szobor koszorúzása, Szabó József szavalt, a hajdúsámsoni Piroska János pedig korabeli fegyvereket mutatott be. Az érdeklődők jórésze ekkor már a szomszédos sportpálya melletti telek szélén gyülekezett, hogy szemtanúja legyen a programhoz tartozó lófuttatásnak. Az előkészített, 550 méteres pálya rajtjához öten álltak, két futás után a győzelmet a diószegi Gulyás László szerezte meg a Rákóczi-istállóból származó Csillag nyergében.
Kanpapucs görög olvasóval
Miközben a már említett lovardában nyeregbe is lehetett szállni, az Rákóczi porta udvarán „tábori ebéd” következett, melyen a házigazdák mintegy 120 vendéget ültettek asztalhoz, és a menü is igazodott a rendezvény hangulatához. A meghívón szerepelt ugyanis az „étlap”, rajta egy korabeli trakta: „kanpapucs görög olvasóval”. Na, ez meg mi? – tette fel a kérdést a kulináris útvesztőkben járatlan. Kiderült: ugyanezt nevezik úgy is, hogy görögolvasós leves angyalbakanccsal, de mindenkinek közismert úgy, hogy Jókai bableves – lóbabbal és füstölt disznócsülökkel. Az asztal mellett megtudtuk: Rákóczi Lajosnak további tervei is vannak, például nagyszabású Rákóczi Napokat tervez, melyre szerte a Kárpát-medencéből jönnének meghívottak. Hogy megvalósul-e ez? Először a szoborparkban is kételkedtünk…
Rencz Csaba
erdon.ro

Roma kulturális rendezvény
A Romák Világnapján, április 18-án Lakatos János a Roma Párt Bihar megyei szervezetének elnöke kulturális oktatói eseményt szervezett, melyen több mint háromszázan vettek részt hét Bihar megyei (Nagyvárad, Székelyhíd, Margitta, érmihályfalva, Diószeg, Alsólugos) roma közösségből.
Az eseményen mindvégig élő cigányzene szólt, és hagyományos cigány táncok és énekek voltak láthatók, hallhatók. Lakatos János beszédében arra ösztönözte a szülőket, hogy járassák iskolába gyermekeiket. A műsor végén minden meghívott meleg ételt kapott.
erdon.ro

Horváth Imrére emlékeztek
A Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én délután Horváth Imre költőre emlékező irodalmi műsort szervezett a nagyváradi Silent kávézóban.
A XXIV. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében Horváth Imrére emlékező irodalmi műsort szervezett a váradi Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én. A szép számban egybegyűlt érdeklődőket Szilágyi Ibolya, az egyesület elnöke köszöntötte. Az előadás meghívott vendége Molnár Judit irodalmár, közíró volt, aki a költőhöz fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Molnár Judit kifejtette, hogy a költőt és szerénységét négy sora jellemzi a leginkább: „Írok halomra verseket,/ a tollam szinte vágtat,/ de nem íródnak e sorok/ a halhatatlanságnak”. A sorokból kiérződik, hogy nem gondolta magát zseniális költőnek, de az mégis elszomorító, hogy halála után nem sokkal a váradi köztudatból teljesen eltűnt – hangzott el. Horváth Imre Margittán született 1906-ban, élt Désen, Aradon, de mégis Váradnak volt a költője. Szeretettel fogadta a diákokat, az ifjú tollforgatókat, és szeretettel vett részt minden irodalommal kapcsolatos tevékenységben.
Versek, aforizmák
Horváth Imre a rövid, tömör verseknek, aforizmáknak volt a mestere, a mindennapok történéseit, amit lehet, hogy mindenki meglátott, ő meg tudta fogalmazni néhány sorban. Molnár Judit előadásában ismertette Horváth Imrét, mint embert is: soha nem akart vezető beosztásba kerülni, egyet akart csak, békében élni, neki a béke volt a lételeme, nem pedig a törtetés. Utolsó éveiben Fábián Imre töltött vele sok időt, neki gyónta meg egész életét. Beszélgetéseikből született meg a Gyónásom című könyv. Molnár Judit reményét fejezte ki, hogy Horváth Imre költészete visszakerül a váradiak tudatába. Az alkalmon közreműködtek F. Bathó Ida, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek. Az ő előadásukban hangzott el Horváth Imre több verse (Alkony Várad felett, A sárga ház, Napfényes völgy, Mit tettél értem?, Várad), valamint számos aforizma is.
P. Nagy Noémi
Horváth Imre /Margitta, 1906. nov. 4. - Nagyvárad, 1993. ápr. 11./
erdon.ro

Magyar iskolák csaptak össze Marosvásárhelyen
Harminckét erdélyi és egy magyarországi közpiskolából 280 tanuló érkezett a hétvégén Marosvásárhelyre, hogy részt vegyen a tizedik alkalommal megrendezett magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyén . Az eseménynek, mint minden évben, ez alkalommal is a Bolyai Farkas Elméleti Líceum adott otthont. A hivatalos megnyitót, ahogy később a díjkiosztó ünnepséget is az iskola dísztermében tartották, ahol Bálint István iskolaigazgató, Markó Béla szenátor, a tantárgyverseny védnöke, Gagyi József egyetemi tanár, a verseny elnöke, Ștefan Someșan főtanfelügyelő, Jeszenszky Attila szülőbizottsági elnök, valamint Bakos Levente a helyi önkormányzat képviselője köszöntötte a diákokat és tanárokat, hangsúlyozva a megmérettetés fontosságát, azt, hogy a tehetséggel megáldott diákok anyanyelvükön mérhetik össze tudásukat.
A biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból, történelemből, kémiaából és fizikából versenyző gimnazisták Szilágysomlyóról, Margittáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Nyárádszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Nagyváradról, Nagykárolyból, Segesvárról, Csíkszeredából, Szovátáról, Székelykeresztúrról, Dicsőszentmártonból, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Nagyváradról, Szászrégenből, Brassóból, Barótról, Szatmárnémetiből, Korondról érkeztek, ráadásul idén először egy budapesti tanintézmény is képviseltette magát: az Óbudai Árpád Gimnázium. A vetélkedőt olyan tantárgyakból szervezik évről évre, amelyek hiányoznak az országos olimpiászokról, ahol a magyar diákok anyanyelvükön versenyezhetnek. Ilyen például a Nyárády Erasmus Gyula Biológia Tantárgyversenyen a növény- és állatbiológia, az anatómia és élettan (orvosi biológia) vetélkedőn, a Teleki Sámuel Országos Középiskolai Földrajzversenyen az általános természetföldrajz-, valamint humánföldrajz vetélkedő.
A Kalkulusz Országos Informatika Tantárgyverseny programozói versenyén az első három díjazott felvételi nélkül bejuthat a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok marosvásárhelyi karára, az alábbi szakokra: informatika, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, távközlés, számítógépes művelettervező és gyártásirányítás szakra. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika karán számít bele a felvételi jegybe. A Historia Nostra Történelmi Vetélkedő díjazott XI. és XII. osztályos diákjai a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karára nyernek felvételit. A végső eredmények szerint a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium tanulói teljesítettek a legjobban, a legtöbb pontszámot ők érték el. A többi iskola sem maradt szégyenben, szorosan felzárkózott a szervezők-vendéglátók mögé. Antal Erika
maszol.ro

Harag György kolozsvári rendezései
Elmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz
Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták.
Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd.
Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984).
Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora
Szabadság (Kolozsvár)

Felvételik és államvizsgák a PKE-n
Tegnap délelőtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen érdeklődtünk az idei államvizsgákról, illetve felvételikről.
Az egyetem titkárságán megtudtuk, idén 13 alapszakon lehet beiratkozni a végzősöknek államvizsgára. A különböző szakokon más-más időpontokban zajlanak a regisztrációk, összességében július 4-ével bezárólag.
Az egyetemen a legnépszerűbbek még mindig az idegen nyelv és irodalom szakok (angol, német), illetve ezek közül is az úgynevezett kettős nyelvszak-kombinációk. Emellett népszerű a bank és pénzügyek, a turisztika, valamint a reklámgrafika szak is. Érvényes mindez a felvételi jelentkezésekre is az elmúlt évek tapasztalatai alapján.
A PKE-s felvételikre, mint megtudtuk, jövő hónap második felében kerül sor, amit nem árt már most tudni az ide készülőknek.
A beiratkozások július 13.-22. között zajlanak majd az alapképzésekre, valamint július 13.-24. között a mesteri szakokra. A felvételikre a már említett népszerű kombinált szakokkal együtt 19 alapképzésen július 23.-24. között kerül sor – összesen 289 tandíjmentes, illetve 306 tandíjas helyre –, míg további 9 mesteri szakon – 95 tandíjmentes és 195 tandíjas helyre – köztük az idén újonnan induló idegenforgalmi gazdálkodás profilon július 25-én lesznek felvételi vizsgák. Az esetlegesen megmaradó helyekre várhatóan szeptember 7-9. között szerveznek pótfelvételit.
Idén először elektronikusan, azaz online is be lehet iratkozni a felvételikre az efelveteli.partium.ro oldalon, így akár a szkennelt dokumentumcsomagot is továbbítani lehet interneten, ami a távolról jelentkezők előnyére szolgál – tudtuk meg Szakács Zsuzsa ifjúsági referenstől az egyetem PR-irodáján.
A nyarat sem tölti tétlenül az egyetem közössége, tette hozzá az ifjúsági referens, több fesztiválon is részt vesznek a PKE további népszerűsítésének érdekében: a nagyváradi Szent László Napokon június 27.-28.-án állítanak állandó tájékoztató sátrat, a margittai Szabadság Feszten július 9-12 között vesznek részt, Tusványoson július 23-án tartanak egyetemi népszerűsítő napot, valamint augusztusban a szatmárnémeti Partiumi Magyar Napokon is képviselik a PKE közösségét.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

XIII. Partiumi néptánctalálkozó Micskén
Június utolsó vasárnapján már 13. alkalommal rendezték meg Micskén a Partiumi Néptánctalálkozót. A helyiek szemszögéből nézve idén 18. alkalommal találkoztak a néptáncosok Bihar megye északi szegletében.
A rendezvény össztánccal kezdődött, melyet az összetartozás jegyében roptak a jelenlévők, az eseménynek helyet adó Miskolczy Károly Általános Iskola udvarán: hagyományos viseletek színkavalkádja perdült a zenére és repítette az idő kerekét bűvös táncra, jelen és múlt között. Számos magyar kultúrát kedvelő vendég és helybeli tölti be ilyenkor a nézőteret. A megjelenteket Hodgyai Edit iskolaigazgató, a Görböc néptánccsoport vezetője köszöntötte, külön szólítva az egyes csoportokat és szólistákat. Arad megyét a találkozón a zerindi Kék Ibolya néptánccsoport képviselte, míg Szilágyot a szilágycsehi Kim Róbert és Szarvadi Emília szólótáncosok. Debrecenből érkezett a Vénkerti Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Intézmény küldöttsége, Gyarmatiné Piránszki Nóra igazgató asszony vezetésével.
Bihari résztvevők
Bihar megye több települése is képviseltette magát: Paptamásiból a Gilice, Margittáról a Gyöngyvetők, Biharszentjánosról a Szentjánosbogarak, Érsemjénből az Ezüstperje, Mezőtelegdről a Pacsírták, Érmihályfalváról a Nyíló Akác, Szalárdról a Pitypang, Borsról a Galagonya, Belényesújlakról a Rezgő jött el, de ott volt Érkörtvélyes és Székelyhíd néptánccsoportja is. Az idén a micskei Demeter Krisztina és Varga Izabella, valamint a nagyváradi Porsztner Abigél, Baranyi Tünde, Márton Dorottya és a paptamási Bacsó Eszter népdalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. A rendezvény házigazdája a micskei Görböc volt. A tánctalálkozóra ellátogatott Cseke Attila képviselő, aki ünnepi köszöntőjében a rendezvény eszmei értékeiről és nagyszerűségéről beszélt, hangsúlyozva a közösség megtartó erejét. A politikus értékelte a gyerekeket és fiatalokat tanító-oktatók munkáját, a szülők támogatását, amellyel a felnövekvő generációk igényes fejlődését szorgalmazzák, továbbá a szervezők kitartó és áldozatos munkáját elismerve vetítette elő a találkozó sikerességét.
Gálaműsor
Az ünnepi megnyitó után elkezdődött az egész délutánt betöltő gálaműsor, amelyen a közel háromszáz előadó a néptáncok és népdalok igen széles skáláját vonultatta fel, megszólaltak szatmári, kalotaszegi, szilágysági, vajdaszentiványi, zsibai, moldvai, mezőségi, rábaközi, békési szlovák, dunántúli, felcsíki, sárközi, almás-szentmihályi és alföldi dallamok, ritmusok. Csárdások, legényesek, szaporák, ugrósok, karikázók, verbunkok, szökősök, gyermekjátékok színes választéka követte egymást, jobbágytelki, kalotaszegi népdalokkal és ballada előadássokkal tarkítva. Időközben főtt a finom bográcsos, az ügyes kezű érdeklődőket pedig a helyi iskola oktatói várták kézműves foglalkozásokra.
Kora este táncház volt
Nem maradt el a már hagyománnyá vált lekvárosfánk-evő verseny sem, amit a mezőtelegdi Lupuc Nándor nyert. A gálaműsor moderátora idén is a helyi iskola tanára, a Görböc oktatója, Erdei Sándor volt. A kora esti órákban táncház kezdődött, melyben a Soroglya zenekar húzta a talpalávalót. A rendezvényt támogatta a Communitas és a Bethlen Gábor Alapítvány, a Bihar Megyei Kulturális Hagyományőrző és Népszerűsítő Központ, illetve Érsemjén és Érkörtvélyes Polgármesteri Hivatala. Média támogató az erdon.ro és a Bihari Napló.
erdon.ro

Nyári Színházi Fesztivál a várban
A negyedik alkalommal a nagyváradi Várszínházban megrendezendő fesztiválon újból itt lesznek Magyarország legnagyobb színészei. Telitalálatnak tűnik az idei kínálata a negyedik alkalommal megszervezett Nyári Színházi Fesztiválnak.
Telitalálatnak tűnik az idei kínálata a negyedik alkalommal megszervezett Nyári Színházi Fesztiválnak. Pár évvel ezelőtt Szabó Ödön ötlete alapján összefogott a nyíregyházi Mandala Dalszínház, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) és az RMDSZ Bihar megyei szervezete, és igényes de könnyed műfajú, változatos színházi kínálattal töltötte ki a két évad közötti időszakot. Az idei esztendőben első az első előadás július 17-én 21 órától lesz, amikor oltan nagy nevek előadásában, mint Oszvald Marika, Bozsó József, Benkóczi Zoltán, Lukács Anita és Vadász Zsolt a legismertebb magyar operettmelódiák csendülnek fel.
–A Varadinum alkalmával, illetve a Szent László Napokon is egyértelművé vált, hogy Nagyvárad közönsége szereti az operettet. Biztosak vagyunk abban, mondta Nyíri Tamás, az NMD elnöke, hogy a kezdő előadáson is nagyon sokan lesznek kíváncsiak Oszvald Marikára és társaira. Idén egyébiránt hét előadás kerül megrendezésre: a kezdő előadás, mint már említettük, július 17-én, a záró előadás augusztus 30-án lesz. Az elmúlt négy év legváltozatosabb programját állították össze – mondják a szervezők. Júliusban hónapban 25-én lesz még előadás, ekkor az Oscar című kétrészes vígjátékot mutatják be Józsa Imre, Vándor Éva, Zakariás Éva, Laurinyecz Réka híres magyar színművészekkel, és fergeteges szórakozásnak nézhetünk elébe, hisz nagyon sokan az alaptörténetet már ismerhetik a Sylvester Stallone-féle filmvígjátékból. Egyébként a július hónap az, amikor bérleteket lehet váltani az előadásokra, amit a szervezők 70 lejben határoztak meg a hét előadásra. Dobos László, a Mandala Dalszínház igazgatója elmondta, hogy az ármeghatározásban mindig vita van a váradiakkal, ugyanis a helybéliek folyamatosan az alacsonyabb árak mellett kardoskodnak, nyilván Magyarországon egy hétszáz forint környéki bérletes jegy nevetséges ilyen minőségű előadásokért, de elfogadják az RMDSZ érvelését, hogy a cél az kell legyen, hogy minél többen megengedhessék maguknak a minőségi nyári szórakozást. Ahhoz, hogy a költségek meglegyenek, támogatókat is szükséges lesz szerezni a rendezvényhez – jegyezte meg a Mandala vezetője.
Augusztusi előadások
Az augusztusi hónap minden hetében lesz előadás. Már 1-jével folytatódik a Nyári Színházi Fesztivál, ekkor egy vidám népi válóper Kocsonya Mihály házassága dörgedelmes poénokkal kerül színpadra, Hajdu István (Steve) és Magyar Attila főszereplésével. Egy hétre rá Nagyváradra már visszajáró vendégként érkező Harsányi Gábor és Nyertes Zsuzsa mellett Esztergályos Cecília is fellép a várszínházban. A Família Kft. kedvenc Cilije bizonyosan emlékezetes alakítást fog nyújtani a Félrelépni tilos című kétfelvonásos vígjátékban. Az előadás 21 órakor kezdődik, augusztus 7-én. Ezt követően három klasszikus előadás következik, melynek immár kezdési időpontjai 20 órától lesznek. Augusztus 15-én a Légy jó mindhalálig musicalt mutatják be a fiatalabb és idősebb generáció egyik legkedvesebb darabjaként. Nyilas Misi története a becsületességről mind a mai napig aktuális. Nagyon jó zenével fűszerezve két felvonásban szórakozhat a nagyváradi közönség. Augusztus 21-én, a Virágkarnevál nagyváradi programsorozat estéjén a klasszikus Mágnás Miska elevenedik fel élőzenével a vár bástyájában. Bozsó József, Teremi Trixi, Szeredy Krisztina, Vadász Zsolt, Szirtes Gábor, Halász Aranka és mások szereplésével ez a váradiak által nagyon szeretett operett kerül bemutatásra. A Mágnás Miska a műfaj egyik legsikeresebb műve, 1916-ban mutatták be, dalai a Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári hatalmas slágerekké váltak. Sikerét szatirikus, mulatságos történetének és az örökzöld slágereknek köszönheti – mondta Szabó Ödön parlamenti képviselő lapunknak.
Operettelőadás
Az idei évad augusztus 30-án 20 órakor kezdődő A csúnya lány című háromfelvonásos operettelőadással zárul. A rendezője és egyben a műben egyébként szerepet vállaló Mikó István Jászai-díjas színművész, aki ugyancsak visszajáró vendége a nagyváradi nyári színpadnak, Svejk feldolgozásaival feledhetetlen élményt nyújtott az elmúlt években a közönségnek. A prímás szerepében Suha Kálmán lesz, aki Mikónak szinte zenei ikertestvére. A darabot egyébként a hasonló nevet viselő, Jávor Pál, Muráti Lili, Kabos Gyula szereplésével forgatott, nagy sikerű film alapján vitte színpadra a rendező.
Bérletek és jegyek
Azok számára, akik nem bérlettel kívánnak részt venni az előadásokon, az első három és a Légy jó mindhalálig című előadásokra 15 lejes, míg az utolsó kettő és a Félrelépni tilos előadásra 20 lejes jeggyel lehetséges. Megéri tehát bérletet váltani és ezáltal jó hangulatban végigszórakozni itthon is a nyarat. Nyíri Tamás szerint biztosak abban, hogy lesznek a határ másik oldaláról is érkező nézők, hisz az NM önkéntesei szerint már a tavaly is a közönség egy része Biharkeresztestől Berettyóújfaluig átjött a rendezvényre, ez is jelzi, hogy Nagyvárad a térség meghatározó kulturális központjává válhat a határok légiesülésével.
Jegyeket az NMD, az RMDSZ nagyváradi központi irodájában, illetve a Margitta, Érmihályfalva, Élesd és Nagyszalonta körzeti RMDSZ-székházakban lehet vásárolni. A Bihari Napló olvasói számára július hónap folyamán az első és a második előadás előtt bérleteket sorsolhatunk ki, illetve augusztusban minden előadás előtt jegyekkel kedveskedhetünk hűséges előfizetőinknek a szervezők jóvoltából.
Bihari Árpád
erdon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (1.)

Kocsonya Mihály házassága a színházi fesztiválon
Az idén negyedik alkalommal megszervezett Nagyváradi Nyári Színházi Fesztivál ígéretes, a Kocsonya Mihály házassága című előadással folytatódik augusztus 2-án, vasárnap 21 órai kezdettel a Várszínházban.
A Budaörsi Latinovits Színház három jeles színészének (főszerepben a rendező, Hajdu István (Steve), továbbá Magyar Attila és Borbély Sándor) előadásában három férfi mesél a szerelem megvalósulásának földi kötelékéről, a házasságról. Egy házasság, melynek részesei lehetünk annak születésétől egészen a haláláig. S a néző sem ül tétlenül: éljenzi az ifjú párt és tanúskodik a válóperen, s csodálattal adózik a kreativitás és humor megannyi megcsillanásának. Mert ha Magyar Attila és Hajdu István van a színpadon, akkor a darab végére az oldalát fogja a kedves néző a sok nevetéstől. Kocsonya Mihályné (született: Rozekker Csokréta) azzal vádolja Kocsonya Mihályt, hogy előre megfontolt szándékkal el akarta tenni láb alól hites feleségét. K. Mihály tagadja az ellene felhozott vádakat. Az ügyvédek egymásnak feszülnek. A bizonyítékok előkerülnek. A bíróság dönt.
Belépőjegyek
A Kocsonya Mihály házassága című előadásra a belépőjegy ára 15 lej. Jegyeket a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD), az RMDSZ nagyváradi központi irodájában (a Fekete Sas-palotában), valamint Margitta, Érmihályfalva, Élesd és Nagyszalonta körzeti RMDSZ-székházakban lehet vásárolni. A Bihar megyei RMDSZ, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség és a nyíregyházi Mandala Dalszínház közös szervezésében létrejött Nyári Színházi Fesztivál további előadásai: Félrelépni tilos (vígjáték két felvonásban), Légy jó mindhalálig (musical két felvonásban), Mágnás Miska (operett), A csúnya lány (operett).
erdon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Magyar tanévnyitó
Kelemen átvilágította az oktatást
Szombaton tartották Kolozsváron a Magyar Iskolák Országos Tanévnyitó Ünnepségét. Az eseményt, amelyen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is felszólalt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és az Erdélyi Református Egyházkerület szervezte a Farkas utcai templomban.
„Az erdélyi magyarság számára az oktatás létkérdés, ezért az elkövetkezőkben is ennek megfelelően fogunk ehhez viszonyulni. Akkor is, amikor a szórványban élő közösségek oktatásáról beszélünk, akkor is, amikor a szórványból a tömbvidékekre elvitt gyerekekről beszélünk, és ezáltal osztályok szűnnek meg, és veszélybe kerül az anyanyelvi oktatás léte, és akkor is, amikor tankönyvekkel akarjuk ellátni minden egyes magyar közösség oktatási intézményét” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök, utalva a Szász Jenő-féle „gyöngyhalász”-programra.
Kelemen a román oktatási rendszer nagy hibáját a központosításban látja: a kormányzati döntések „nem tudnak, vagy nem akarnak tekintettel lenni a különböző megyék, régiók adottságaira”. Emiatt vannak az átgondolatlan leépítések, ezért szüntetnek meg aligazgatói tisztségeket. Bejelentette, az elmúlt másfél évben az RMDSZ Oktatási Főosztálya, együttműködésben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével, elkészített egy átfogó és alapos elemzést arra vonatkozóan, hogy a következő tíz évben az oktatás területén milyen változásokra lehet számítani, és milyen döntéseket kell meghozni.
„A nehéz és kiszámíthatatlan idők ellenére is vannak sikereink: holnap Margittán a Horváth János Elméleti Líceum új épületét adjuk át. Ennek az oktatási intézménynek a létrejötte közösségi akarat és összefogás eredménye, néhány év alatt pedig új iskolaépületet is sikerült építeni. Ez csak egyetlen a jó példák sorából” – mondta a tanévnyitón az RMDSZ elnöke.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Teltházas könyvbemutató
Pénteken délután a margittai polgármesteri hivatal nagytermében bemutatták az Itt ringott bölcsője… című könyvet melyből a város híres szülötteit ismerhetik meg az olvasók. Elsőként ennek szerzője, Tőtős Norbert köszöntötte a megjelent margittaiakat, a környékbeli települések elöljáróit és a sajtó képviselőit. A könyv előszavát a szintén margittai születésű Cseke Attila parlamenti képviselő írta, aki ajánlójában elismerésre méltónak nevezte, hogy szülővárosában ily módon is emléket állítanak az arra méltóknak. A képviselő szerint, ha emléket tudunk állítani az itt született, ám máshol élt és dolgozott nagyjainknak, akkor születnie kell egy olyan könyvnek is, amely a helyben élt és dolgozott kiemelkedő egyéniségeket gyűjti majd egy kötetbe.
A könyvet Farkas Cecilia irodalom szakos pedagógus, a szerző egykori tanára méltatta. Kiemelte, hogy kilenc olyan egyéniség szerepel a könyvben, akik az irodalom, a színház és zeneművészet, valamint az egyház világában alkottak maradandót, és írták be nevüket magyarságunk történelmébe. A méltató, a könyv ismertetése mellett, egy dolgot mégiscsak felrótt a szerzőnek, mégpedig azt, hogy a kilenc személy közül, mindössze egy nő szerepel a kötetben, Tolna Éva személyében, aki gyermekvers- és prózaíró volt. Mellette olyan tehetségekről olvashatnak, mint Ákom Lajos zeneszerző, aki közel fél évszázadot volt a budapesti Kálvin-téri egyház főorgonistája; Bónyi Adorján író, újságíró, akinek Kék bálvány című művéből készült az első magyar hangosfilm; Horváth János irodalomtörténész, aki a régió egyetlen Kossuth-díjasa; Harag György színész, színházi rendező, Auschwitz-túlélő vagy Zakar András pápai kamarás, a Mindszenty-per harmadrendű vádlottja.
Az esemény végén Tőtős Norbert elmesélte, hogyan született a könyv megírásának ötlete a margittai önálló magyar tannyelvű iskola avatóján. Megköszönte a könyv kiadásához támogatást nyújtó vállalkozók segítségét, valamint a borító készítőjének, Perecsenyi Róbertnek a munkáját. Az eseményt a székelyhídi Gyermek Jézus Gyermekotthon lakóinak kórusa zárta, akik Ákom Lajos Adj Uram Isten című szerzeményét énekelték Csaplár Angéla kántornő vezetésével, majd a szerző dedikálta a megvásárolt köteteket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Eljutottunk a századik, jubileumi kötetünkhöz
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságunk immár eljutott könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, aki 17 év alatt száz kötetet adott ki. És ez egyben nagy felelősséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek, amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot és több tudományág segítségére lehet a további kutatásban.
Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti lapot indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertető füzetet műemlékekről és emlékhelyekről, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi műemlékeink című kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség égisze alatt. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven.
Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk, megbeszéltem Tőkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így jelent meg könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007 áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk.
A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerői állítsák össze az anyagot, azok, akik belülről ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyűjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illető településen is meg lehessen vásárolni. Ezért Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különböző településeken. A sorozat szerkesztője Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-től napjainkig 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 19 kötet a sorozaton kívül. Könyveink egy része a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata.
Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről könyvsorozatunkat. Év szerinti megoszlása a következő volt:
1997 őszén jelent meg az első, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetről, 12 oldalban. A fedőlapja sem volt színes. Ez volt az első kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, magáról Bihar községről.
1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedőlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitűnő korrektort Mihálka Magdolna személyében.
1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettő, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hőskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket.
2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettől kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik.
Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011-ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig, három kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenkilenc kötet. Jelenleg előkészületben van számos más kötet.
És most nézzük meg a kötetek szerkezetét, vagy mondhatjuk típusait:
18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdő, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdő, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter;
21 műemlékekkel és emlékművekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság műemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhőbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékműveink (egész Erdélyből); A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról, (a 10 éves évfordulóra készült, első évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertető; Nagyvárad műemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Műemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – A műemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete;
22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegű kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélő aradi házak; Szőlő és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékről;
12 kötet nagy személyiségeinkről: Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkássága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó időben; A bölcsőtől a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között; Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv;
Öt iskolatörténet: Mezőtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteiről; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon;
Öt kötet temetőinkről: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetők (25 temető); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetők; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékműveinkről szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek.
Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia előadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére; Honismeret – a megtartó erő; Fazekas Lóránd: Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.
Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkről, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzői gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában, teltház mellett. Századik kötetünket először Borson, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián mutattuk be: Honismeret – a megtartó erő. Utána még megjelent két kötet, és most újra bemutatjuk, egy kiállítás kíséretében.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ünnepel a Caritas Catolica
Nagyvárad- Szerda délelőtt sajtótájékoztatót tartottak a Szent Márton Idősek Otthonában abból az alkalomból, hogy az intézmény 20 éve működik, a Caritas Catolica pedig 25 éves múltra tekint vissza.
Exc. Böcskei László váradi római katolikus megyés püspök felidézte, hogy az 1989-es decemberi fordulat arra is lehetőséget teremtett, hogy az egyház is küldetésének megfelelően jelen tudjon lenni a társadalom életében, mely nem csupán a templomokban zajló megszentelő feladat, hanem a diakónia is annak érdekében, hogy minden időben segítséget, vigaszt és támaszt kínáljanak a rászorulóknak. 1990-ben a váradi egyházmegye is gyorsan lépett: előbb a segélycsomagok osztásánál, illetve a közvetítésben vállalt szerepet, majd a szeretetszolgálat különböző struktúrák létrehozásában konkretizálódott, az évek folyamán pedig tovább bővült, gazdagodott a Caritas tevékenysége. Így jutunk el a jelenbe, amikor evangéliumi küldetésének megfelelően az egyház igyekszik érzékenyen reagálni a szociális környezetben bekövetkező változásokra, a lehetőségeihez mérten, ugyanis arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Caritas mögött is sokan állnak- gondolunk itt főleg külföldi támogatókra és mindazokra az önkéntesekre is, akik szívügyüknek tekintik, hogy segítsenek a bajban levőkön. Ők így, együttesen azt közvetítik a külvilág számára: mindannyian felelősséggel tartozunk egymást iránt, hiszen ez keresztény hitünk egyik lényege- nyomatékosította a főpásztor. Haier Emma, a várad-szőllősi Szent Márton Idősek otthona vezetője arra emlékezett vissza, hogy a rendszerváltozást követően raktár működött az ingatlanban, 1995-ben avattak fel öregotthont és óvodát az épületben. 1999-2000-ben bővítették, és a törvények miatt, illetve azért, mert közben kiépült az egyházmegye iskolahálózata, az óvoda kiköltözött onnan. 2004-ben akkreditálták a szolgáltatásaikat, tavaly pedig egy újabb nagyobb szabású átalakításon ment keresztül az intézmény: például megfigyelőkamerákat szereltek fel, korszerűsítettek a mosdókat, és egy klubtermet is kialakítottak. Most már csak olyan lakóik vannak, akik külső segítség nélkül nem tudják ellátni magukat: Alzheimer- és Parkinson-kórban szenvedők, lebénult személyek. A helyek száma 39, és ugyanennyi kedvezményezettel foglalkoznak, vagyis telt ház van.
Számokban
Rajna József Caritas-igazgató elmondta: az egyesületük tagja a bukaresti székhelyű Caritas Konföderációnak, melynek 11 tagszervezete van (római és görög katolikus Caritasok egyaránt). 125 alkalmazottal és 30 önkéntessel dolgoznak, az egyházmegye több mint 10 településén: Nagyváradon kívül munkapontjaik vannak például Margittán, Tasnádon, Érmihályfalván, Nagyszalontán, Székelyhídon és Fugyivásárhelyen is. 106 idős személlyel foglalkoznak négy öregotthonban, 42 diáknak biztosítanak internátusi szállást. Emellett 60 személynek adnak naponta meleg ebédet a szociális kantinjukban Váradon, és 30-nak Margittán, és 7 házi gondozó központ könnyíti meg 250 páciens életét. A Kanonok sori rendelőintézetükben havonta közel 100 beteget látnak el, illetve ugyanakkor egy uniós projekt keretében 120 nőnek nyújtottak képzést a szociális szolgáltatások területén. Feladatuk van tehát bőven, ezért jó lenne, ha az állami költségvetésből nagyobb mértékben támogatnák a tevékenységeiket, s a helyi önkormányzat is értékelné őket.
Új ügyvezető igazgató
A sajtótájékoztatón röviden bemutatkozott Derzsi Ákos, aki október 1-től a Caritas új ügyvezető igazgatója. Korábban RMDSZ-es parlamenti képviselő és munkaügyi államtitkár volt, majd a könyvkiadás és nyomdászat területére nyergelt át. Ugyanakkor jelen volt két támogató is, Jaap Stellingwerf és Peter Beukenkamp, a hollandiai Kelet-Európáért Alapítvány részéről.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Margitta élni akar”
Vasárnap délelőtt, mint az elmúlt 21 esztendőben mindig megemlékeztek a „hepehupás vén Szilágy” szülöttéről, „Dózsa György unokájáról”, a 20. század legellentmondásosabb költőjéről, Ady Endréről Margittán.
A református istentiszteleten Kovács Gyula hirdette Isten igéjét, prédikációjában kiemelve Ady istenes verseinek mondanivalóját, üzenetét. Az istentiszteletet követően a templom falain belül tartották a megemlékező irodalmi műsort, és ott hangzottak el a beszédek is. Bátran elmondhatjuk, hogy a nap fénypontja a Puskás Miklós zenetanár által vezetett iskolai kórus előadása volt. Felkészültségük megkérdőjelezhetetlen, előadásuk meghozta hatását, hiszen a jelenlévők együtt dúdolták Ady ismert verseinek megzenésített változatát a diákokkal, és a szemekben felcsillanó könnycseppek is az elismerés jelei voltak.
Bradács Alíz, Margitta körzet RMDSZ elnöke köszöntötte a meghívott vendégeket, világi elöljárókat és jelenlévő margittaiakat, majd elsőként Petneházy Attila, a Magyar Országgyűlés FIDESZ-es képviselője, a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház tagja osztotta meg irodalmi műsorral egybekötött emlékező gondolatait a margittaiakkal, illetve tolmácsolta Pánczél Károlynak, a Nemzeti Összetartozás Bizottsága elnökének erre az alkalomra megfogalmazott üzenetét. A képviselő megköszönte a meghívást és elismerő szavakkal illette a diákok előadását is.
Őt követően Cseke Attila képviselő szólt szülővárosa emlékező gyülekezetéhez, beszédét Ady Endre Margitta élni akarcímű verses históriájából vett idézetre alapozva.
„Emlékezzünk vissza a 25 évvel ezelőtti Margitta közéletére. Nem volt Ady-szobor, nem tarthattunk nyilvános megemlékezést, nem volt önálló magyar iskolánk sem. 21 évvel ezelőtt lett Ady-szobor és azóta minden évben emlékezünk. Mert a költővel együtt mi is valljuk: Margitta élni akar.” – zárta beszédét a képviselő.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Időutazók Erdélyben
A BBTE Kolozsvári Magyar Történeti Intézete és a Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért (BENRT) történelmi vetélkedőt szervezett 2015-ben Időutazók Erdélyben: 70 éve történt – 1945. A polgári korszak vége – a kommunista totalitarizmus erőszakos bevezetése témában. A korszak iránt érdeklődő diákok, igazi történész-inasként korabeli fényképek, plakátok felkutatásával, digitális rögzítésével és beküldésével nevezhettek be a vetélkedőre. A szakmai elbíráló bizottság tiszteletbeli elnöke dr. Ötvös István, PPKE Piliscsaba – Budapest, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, további tagjai Tóth Szilárd, Lönhárt Tamás, Nagy Róbert Miklós, Hunyadi Attila Gábor.
A bizottság december 18-án a következő tanulókat tüntette ki: I. díj: Fülöp Edina, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Székelyudvarhely, tanár: Novák Károly István, II. díjak: Cheţan Andrea, Pataki Aranka Tímea, III. díjak: Varga Beáta, Soos Izabella, négyük a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Líceumból, Béres Ilona tanárnő tanulói. Gimnáziumi és elemi iskolás korosztályban Kapalai Gergő (Ady Endre Líceum, tanára Apáti Timea) és Kapalai Sára (Szacsvay Imre Általános Iskola, tanítója Alföldi Andrea) Nagyváradról jelentkezett és érdemelt ki III. díjat. Dicséretben részesültek: Mihály Bence (Dicsőszentmárton) és Major Ottó (Horváth János Elméleti Líceum, Margitta, tanár: Zatoschil-Ballai Zsuzsa). A vetélkedő során kifejtett kutatói és szakmai tevékenységükért (levéltári kutatás, népszerűsítés, vitakörök) szintén dicséretben részesültek: Antal Róbert-István (Gyímesbükk), Horváth Csaba (Kolozsvár), Kovács Szabolcs, Majoros Péter (Nagyvárad), Orbán Balázs (Szováta) egyetemi hallgatók.
Szabadság (Kolozsvár)

Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)

Nagyváradon átadták a Magyar Kultúráért-díjakat
A nagyváradi Szigligeti Színházban gyűltek össze az ünneplők a magyar kultúra napján, hogy közösen ünnepeljék meg a Himnusz születését. A bihari megyeszékhely 15. éve ünnepel közösen a Hajdú Bihar megyei Berettyóújfaluval; idén testvérvárosaik, Debrecen és Margitta is csatlakozott a többnapossá bővült rendezvénysorozathoz.
A Himnusz közös eléneklése után Dr. Vitányi István, Berettyóújfalu országgyűlési képviselője mondott beszédet, felidézve többek között az 1989-es rendszerváltás legfontosabb magyarországi és romániai pillanatait, mint mondta, ekkor kezdődött a magyar nemzet lelki újjáegyesítése.
„A családokban is sok a teendő, meg kell tanítsuk gyermekeinket az őszinte beszédre, a toleranciára, a fegyelmezett munkára, családjuk és hazájuk iránti szeretetre” - hangsúlyozta a képviselő.
Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvény védnöke szerint nem könnyű ünnepi beszédet mondani úgy, hogy komor felhők gyülekeznek nemzetünk és Európa felett, melynek keresztény értékrendje mintha megingani látszana. A kultúránk olyan, amilyenné mi is tesszük, emlékeztetett a szenátor, aki hozzátette: mindannyian feltehetjük a kérdést, elengedő-e az, amit mi tettünk azért, hogy megőrizzük és gyarapítsuk kultúránkat.
A köszöntések után a Magyar Kultúráért-emlékplakettek és -díjak, végül a 2014-ben alapított Jakobovits Miklós-díj átadása következett. A díjazottak laudációit Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke olvasta fel, az 50 éve a pályán lévő, életműdíjas Dobos Imre színművészt kollégája, Hajdú Géza méltatta. A díjakat Huszár István váradi alpolgármester adta át.
Magyar Kultúráért-emlékeplakettet kapott Boros Emőke Blanka tanár, az érmihályfalvi Gödör Gasztro Galéria irodalmi stúdió vezetője, Kertész Magdolna, azaz Szerafina vincés-rendi nővér, a Szentjobbi Szent István Szociális Központ vallási-lelki vezetője, valamint a biharszentjánosi Szentjánosbogarak néptánccsoport (a díjat ennek vezetője Gagyi Annamária tanító vett át). Magyar kultúráért-díjat kapott az Élesdi művésztelep (a díjat Bodonyi István vette át), Sárközi Zoltán műemlékvédő és Sorbán Attila író.
A Jakobovits Miklós-díjat a nagyváradi képzőművész özvegye, a kerámiaművész Jakobovits Márta nyújtotta át az idei díjazottnak, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésznek, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti központ vezetőjének. Vécsi Nagy Zoltán megemlékezett az „európai, állhatatos, igényes, és csak a művészetnek szolgáló” Jakobovits Miklósról, mint mondta, megtisztelő, hogy élete első díja a róla elnevezett díj.
A magyar kultúra napján megtartott gálaestet a Szigligeti Társulat Buborékok című előadásával zárult.
 Fried Noémi Lujza. maszol.ro

A kultúrát mi magunk alakítjuk
Nagyvárad- Péntek este a Szigligeti Színházban szervezett gálaünnepséggel ért véget A Magyar Kultúra Ünnepének rendezvénysorozata. Beszédek hangzottak el, díjakat adtak át és színielőadás is volt.
Ünnepi beszédében Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvénysorozat védnöke úgy fogalmazott: 2016-ban A Magyar Kultúra Napján ünnepi gondolatokat megosztani komoly nehézségekbe ütközik, hiszen valamennyien érezzük azokat a komor felhőket, melyek úgy nemzetünk, mint Európa feje fölött gyülekeznek. Valahogy nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a történésekhez: féljük-e, illetve megriadjunk-e, összeszorítsuk-e a fogunkat, vagy bátran kiálljunk, amikor azt látjuk, hogy hitünktől, kultúránktól, értékrendünktől eltérő, azt tiszteletben aligha akaró milliók áramlanak be kontinensünkre. Azt érezzük, mintha Európa keresztény értékrendje megingani látszana, hiszen olyan jelenségekre vagyunk kénytelenek odafigyelni, mint például az, hogy egyre több országban nem kell a születendő gyermek nemét beírni, hiszen majd eldönti ő hogy férfi-e vagy nő a felnőttkorában. Azt látjuk, hogy egyes helyeken már nem karácsonyt ünnepelnek, hanem téli ünnepük van, mintha Krisztus születése sértene valakit, és kénytelenek vagyunk elviselni azt, hogy január 1-től naponta történt olyan erőszakos cselekedet, melyet emberek élete ellen követtek el. Eközben pedig tudjuk azt, hogy a hitünk az, mely nemzetünk erejét megtartja, és a kultúránk ad életet, tartalmat, csillogást és értéket népünknek. „A hogyanra a válaszom az, hogy ahogyan tudjuk, de kell”- nyomatékosította, hozzátéve: közösségünk számára ugyanis kiemelkedő fontosak a dolgos hétköznapok mellett azok az ünnepek, amikor a család tagjai körbeülik az asztalt, és a gyertyaláng fényénél melegedve, egymásra odafigyelve, szeretettel és tisztelettel fordulva egymást felé, ünnepet ülnek. A Magyar Kultúra Napja is ilyen kell legyen szerinte, amikor családként a váradi, illetve biharországi magyar közösség körbeüli jelképesen az asztalt, és együtt ünnepel, nemzetben gondolkodva, és eltekint attól, hogy talán idegen lábak zaját hallja a szomszédban, és nem tudja mire vélni egyik vagy másik megnyilatkozást vagy történést. Hangsúlyozta ugyanakkor: azért, hogy méltóak legyünk elődeinkhez, és úgy tudjuk megélni a jelent, hogy mi is jövőt teremtsünk utódaink számára, ki ahogyan tud, egyénenként, külön-külön vállalással, és közösségként is tennünk kell a dolgunkat, hiszen a kultúránk olyan lesz a jövőben, amilyenné alakítjuk ma és a holnap. Például úgy, hogy ápoljuk hagyományainkat, anyanyelvükön beszélünk, magyar iskolába íratjuk gyermekeinket, és becsületes magyar embert nevelünk belőlük, vagy közösségként tisztelettel fordulunk azok felé, akik életük és tudásuk jelentős részét adták kultúránk gyarapodásáért.
Díjazottak
Mivel az idén testvérvárosi kapcsolataik miatt Debrecen és Margitta is bekapcsolódott Nagyvárad és Berettyóújfalu közös ünneplésébe, a gálaesten beszédet mondott dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő is.
Az ünnepségen ezután díjazták azokat a személyeket, illetve csoportokat, akik/amelyek az elmúlt évben vagy években kiemelkedő teljesítmény nyújtottak a magyar kultúra terjesztése, ápolása terén. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete 2002 óta díjazza a magyar kultúráért tevékenykedőket, a díjazottakról pedig a választmány határozata értelmében a kulturális szakbizottság hívatott dönteni a körzeti szervezetek, az ügyvezető elnökség vagy bizottsági tagok javaslata alapján. Idén A Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át a Szentjánosbogarak Néptánccsoport, Kertész Magda „Szerafina” apácanővér, és Boros Emőke érmihályfalvi tanárnő. A Magyar Kultúráért-díjban részesült Sorbán Attila író, költő, a Szigligeti Színház tanácsadója, Sárközi Zoltán műemlékvédő, váradi önkormányzati képviselő, valamint az Élesdi Képzőművészeti Alkotótábor. Életműdíjnak örvendhetett Dobos Imre színművész, a Szigligeti Színház tagja. A felsoroltakon kívül kiosztottak még egy elismerést, az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaság/Alapítvány díját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész kapta. A laudatiokat Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, illetve Hajdu Géza színművész olvasta fel, a díjakat pedig Huszár István alpolgármester adta át.
A gála a Szigligeti Társulat által előadott Buborékok című vígjátékkal folytatódott.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

Sikeres irodalmi est volt Bihardiószegen
A decemberben megalakult Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület (BÉKE) első rendezvényét a magyar kultúra napja alkalmából tartotta a bihardiószegi Zichy-kastélyban, amelyre közel száz helyi és környékbeli érdeklődő látogatott el Mihályfalvától Székelyhídon és Margittán keresztül Diószegig.
Az irodalmi est a Himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd Ghitea-Szabó Angéla kántornő vezetésével a helyi iskolások furulyacsoportja adott elő rövid műsort. A helyiek nevében dr. Szabó József helytörténész köszöntötte a meghívottakat és a helyieket. Mados Attila, Bihardiószeg polgármestere megköszönte az egyesületnek, hogy első rendezvényük színhelyéül e települést választották, gratulált a rendezvényhez, és biztosította az egyesület tagságát, hogy Diószeg bármikor helyt ad hasonló kulturális eseményeknek.
Dr. Oláh József, a BÉKE elnöke köszöntőjében kitért a Himnusz megírására, a magyar kultúra napjának és magyar irodalmunk fontosságára. Ezt követően Zsidó Piroska helyi pedagógus, a BÉKE egyik alapító tagja tartott érdekes előadást Kölcsey és a Himnusz szerepe magyarságunk irodalmi életében címmel. Az általános tudnivalók mellett sok újdonság és kuriózum derült ki nemzeti imánkkal és költőjével kapcsolatban. A kivetítéssel tarkított előadás után szabad versfelolvasást tartottak, melyen Oláh József és az érmihályfalvi Szilágyi Ferenc Hubart saját verseiket, míg Szabó József a diószegi néhai Géczi József verseit, Varga Irénke pedig helyi pedagógus saját fiának verseit osztotta meg a hallgatósággal.
Egy rövid szünet következett, mely alatt a vendéglátók finom kaláccsal, meleg teával és a helyi borbarátok körének jóvoltából díjnyertes diószegi borokkal látták vendégül a jelenlévőket. A szünet után Szabó József helytörténész vezette végig az érdeklődőket a Zichy-kastélyban berendezett állandó kiállításon, melynek témája az Érmellék. A jelenlévők megismerhették a Zichy-kastély építésének történetét és Bihardiószeg múltját, valamint az Érmellék földrajzi kialakulását, a lápvilág, az állat- és növényvilág sokszínűségét és gazdagságát.
Az est végén Tőtős Norbert a BÉKE ügyvezető elnöke köszönte meg a helyi vezetők hozzájárulását a sikeres rendezvényhez, az érdekfeszítő előadásokat, valamint a nagyszámú érdeklődő jelenlétét. Reggeli Újság (Nagyvárad)