[Nem sikerült lemásolni a cikket, ezért az alábbi csak a kivonata]Emlékkonferenciával emlékezik Madéfalva
György Béla Madéfalva szülötte. Budapesten élt, de rendszeresen hazajárt.
György Béla 1957. szeptember 7-én született Madéfalván. Iaşi-ban végezte az egyetemet, itt szerzett filozófus-történelem szakos oklevelet. 1981-1987 között a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára, majd 1987-től, Magyarországra való áttelepülésétől az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa. Tanulmányait 1989-1991 között a debreceni Kossuth Lajos TE informatikus-könyvtáros szakán folytatta, majd 1991-1992 között egy amszterdami kutatóút során mélyítette el.
Kutatási területe a két világháború közötti romániai magyarság története, magyar-román kapcsolatok története, sajtótörténet. Írásai romániai és magyarországi folyóiratokban és tanulmánykötetekben jelentek meg.
Kolozsváron megtalálta a romániai Országos Magyar Párt elveszettnek hitt iratanyagát, amelyek legfontosabb dokumentumaiból kötetet szerkesztett és doktori disszertációját is az Országos Magyar Párt történetétről írta.
György Béla 2013. április 26-án hunyt el.
A történész kutatta Krenner Miklós, Bethlen György és Ligeti Ernő életét.
György Béla történész-levéltáros munkásságát az ugyancsak madéfalvi származású Olti Ágoston foglalta össze.
Daczó Katalin
A disszertáció: György Béla: A ROMÁNIAI ORSZÁGOS MAGYAR PÁRT TÖRTÉNETE (1922–1938), Budapest, 2006.
Hargita Népe

Madéfalvi udvarok és mezőgazdasági területek kerültek víz alá
Madéfalván több udvart, kaszálót, mezőgazdasági területet is elöntött a víz a napokon át tartott esőzések következtében.
Csütörtökre több mezőgazdasági terület is víz alá került. Madéfalva polgármestere, Szentes Csaba megkeresésünkre elmondta: számottevő kár még nem keletkezett.
Az úton hömpölygött a víz, és több udvarra is befolyt, de nem keletkezett nagy kár. Csütörtök reggel az alpolgármester végigjárta az egész falut, hogy felmérje az állapotokat, de mindent rendben talált. Azonban ha folytatódik a rossz idő, akkor már lehetnek problémák, ugyanis a folyómedrek tele vannak mindenhol. Mezőgazdasági területet öntött el a víz, de nagyrészt kaszálókról van szó, így nagy kár ott sem keletkezett” – nyilatkozta Szentes Csaba.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro

Vetélkedő az 1848-as kolozsvári vértanúk emlékére
A kincses városbeli 1848-as honvéd vértanúk és hősök emlékére szervez diákvetélkedőt szombaton délelőtt a Házsongárd Alapítvány. 
A hagyományteremtő céllal tartandó rendezvénybe 5 kolozsvári magyar iskola 5 gimnazistacsapata kapcsolódik be. A diákoknak a Házsongárdi temetőben nyugvó 1848–49-es hősök sírjait kell megtalálniuk, más csoportok ugyanezekből az iskolákból a jövő hét folyamán a maguk készítette koszorúkat helyezik el mintegy 50 emlékhelynél.
Kolozsvár 1848-ban Erdély politikai és szellemi fővárosa volt, így természetes, hogy a forradalomnak és szabadságharcnak számos eseménye kötődik a városhoz. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke elmondta, az első ízben szervezendő rendezvényt az október 18-ai dátumhoz rögzítették, ugyanis a Madéfalván született Tamás András honvéd alezredest és a csíktaplocai Sándor László őrnagyot, a forradalom és szabadságharc kolozsvári vértanúit 1849. október 18-án végezték ki.
„Célunk, hogy ezen a napon évről évre megismételjük a tiszteletadást, mintegy meghosszabbítva az október 6-ai hivatalos megemlékezéseket a november 1-jei, inkább családi vonatkozású halottak napja előtt. Reméljük, hogy ezzel a rendezvénnyel egy igazi kolozsvári közösségi tiszteletadás alapjait teremtjük meg” – fogalmazott Gergely Istvánné. Kifejtette azt is, nem hagyományos, főként szövegközpontú vetélkedőről van szó, hiszen a diákoknak el kell igazodniuk a Házsongárdban, fényképet kell készíteniük azokról az emlékhelyekről, amelyeket megtaláltak, 1848-as dalokat is kell ismerniük, és természetesen tudniuk kell a 13 aradi vértanú nevét.
Térkép segítsége nélkül kell megtalálniuk többek közt Brassai Sámuel erdélyi polihisztor, 1848-as kolozsvári nemzetőr hadnagy, báró Jósika Miklós író, 1848-as országgyűlési követ, gróf Mikó Imre politikus, író, az 1848-as agyagfalvi székely nemzeti gyűlés elnökének sírját, olyan útvonalakon kell haladniuk, amelyek a forradalom eseményeihez kötődő személyiségek sírjait érintik. A vetélkedő díjátadójának házigazdája Magyarország főkonzulátusa, a rendezvényt pedig a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Méltón őrzik a Siculicidium-emlékmű tervezőjének emlékét Esztergomban
Jó hírek érkeztek Esztergomból: újabb mentési beavatkozás történt a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremlékén. Ezúttal a megsérült műkővirágtartót állították helyre.
Három évvel ezelőtt arról írtunk, hogy sikerrel járt a Csíki Hírlap által felvállalt síremlékmentési akció: székelyföldi és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom önkormányzatának képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába.
A híres székely építész életrajzi adatainak felkutatása a csíkszeredai Salamon Jánosnak köszönhető, ő volt az esztergomi síremlék megmentésének kezdeményezője. Salamon idén nyáron újra Esztergomban járt, Tamás József sírjánál pedig a műkőből készült virágtartót megsérülve találta. Értesítette az Esztergomban élő dr. Bárdos István művészettörténészt, a síremlék megmentésében oroszlánrészt vállaló Szent György Lovagrend tagját. Az ő közbenjárásának segítségével sikerült kijavíttatni a múlt század első felében még Tamás József által saját kezűleg készített kővirágtartót. Az október 6-ára befejeződött helyreállításban Bárdos segítségei voltak: Funk Péter restaurátor, az Esztergomi Művészek Céhének tagja, illetve Varga Zoltán kőrestaurátor.
Salamon János azon kérdése, hogy mivel tartoznak a csíkiak, illetve a madéfalvi emlékmű alkotóinak emlékét ápoló Csíkszeredai Turul 1764 Egyesület a síremlék megmentésének, védetté nyilvánításának ügyintézésében és a Tamás József családi síremlékének javításáért, Bárdos levélben a következőket válaszolta: „Természetesen semmivel. Mi örültünk annak, hogy tisztelegve az egykori székely vértanúk emléke előtt, ezt a Tamás József emlékéhez méltatlan állapotot felszámolhattuk.”
Tamás József síremléke az esztergomi belvárosi temetőben található, és már több Esztergomba kiránduló csíki ember felkereste.
Ki volt Tamás József építész?
A madéfalvi emlékmű tervezője a 19. század közepén született, a csíkszeredai plébánia anyakönyvébe 1868. február 11-ét írták be, és egy hónapra rá, 1868. március 16-án keresztelte meg Lőrincz Ferenc plébános. A múlt század elején Budapesten élt, a magyar fővárosban volt tervező irodája, majd az első világháború végén Esztergomban telepedett le, ott halt meg 1931-ben. Két lánya az 1990-es évek végén hunyt el, utóda nincs. Az 1764-es madéfalvi mészárlás áldozataira emlékeztető madéfalvi emlékmű Tamás József tervei alapján készült, Szász István építész vitelezte ki, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét, pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta. Az emlékmű ünnepélyes felavatása 1905. október 8-án történt.
Dobos László Székelyhon.ro,|

Az új madéfalvi felirat is zavarja Dan Tanasát
Miután idén tavasszal az elveszített per után levették a korábbi egynyelvű Községháza feliratot, a madéfalvi polgármesteri hivatal homlokzatára később felfestett háromnyelvű megnevezés is zavarja a Dan Tanasă vezette egyesületet. Pontosabban a három közül csak az egyik, a magyar.
A Hargita megyei törvényszéken szeptember 2-án iktatták azt a keresetlevelet, amelyet az említett egyesület nyújtott be Madéfalva polgármestere ellen, jogerős bírósági ítélet végrehajtásának elmulasztásáért a községvezető megbírságolását kérve. A dokumentum másolatát kérésünkre elküldte szerkesztőségünknek a törvényszék. Mint ebből kiderül, a 2004-ből származó 554-es törvény előírásaira hivatkozva kéri a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) Szentes Csaba polgármester megbírságolását. A beadvány emlékeztet arra, hogy a Hargita megyei törvényszék tavaly júniusban a Községháza felirat levételéről rendelkezett, és ezt a marosvásárhelyi ítélőtábla idén februárban jogerős ítélettel megerősítette, elutasítva a madéfalvi fellebbezést.
„Mivel a február 20-án hozott jogerős ítélet után több mint 30 nap telt el, és az alperes nem távolította el a feliratot, ezzel megsértette a 2004. évi 554-es törvényt, amely előírja, hogy ha a bíróság másképp nem rendelkezik, az ítéletet 30 napon belül végre kell hajtani” – írja a beadványban. A dokumentumban megjegyzik, a törvény szerint minden nap késlekedésért az országos bruttó átlagbér 20 százalékának megfelelő összeget kell bírságként fizetni, és azt kérik, a törvényszék kötelezze a polgármestert ennek kifizetésére. A keresetlevélhez bizonyítékként egy augusztusban készült fotót is mellékeltek, amelyen a polgármesteri hivatal épülete látható, az új, háromnyelvű felirattal.
Mint ismeretes, miután márciusban eltávolították a korábbi feliratot a madéfalvi polgármesteri hivatalról, az épület homlokzatát felújították, május első felében pedig román, magyar és német nyelven festették fel rá: Primărie, Községháza, Rathaus. Szentes Csaba polgármester ezért is okafogyottnak tartja az ítélet végrehajtásának elmulasztására való hivatkozást. „Mi, amikor levettük is, fényképet készítettünk, átküldtük neki elektronikus levélben, ő visszaírt, hogy köszöni szépen, megkapta” – elevenítette fel a Dan Tanasával történt levélváltást a polgármester.
Hozzátette, a szükséges iratokat és a levételről tanúskodó dokumentumokat a törvényszéknek is elküldik, bizonyítva, hogy az ítéletet végrehajtották. „Ez más felirat, festve van, és háromnyelvű. Lássuk, hogy erre mit fog mondani a törvényszék” – érvelt Szentes. Az egyesület a korábbi perben arra hivatkozott, hogy a községháza megnevezésnek nincs román nyelvű megfelelője, ezt Magyarországról vették át, és törvénytelenül használják.
Kovács Attila Krónika (Kolozsvár)

Szervátiusz Jenő-díj Barabás Évának
November 16-án a budai várban átadták a 2016-os Szervátiusz Jenő-díjakat. A Magyarok Házának Corvin termében lezajlott ünnepi eseményen Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész volt az egyik kitüntetett. Az alkotót és munkásságát Bordi Géza művészettörténész, a festőnő egykori művészetis tanárkollégája laudálta. A művésznő alkotásaiból a székház I. emeleti kerengőjében kiállítást nyitottak. A Szervátiusz Alapítvány idei elismerésében részesült Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke is, laudációt mondott Lőrincz György székelyudvarhelyi író. Ifj. Tóth György, a Magyar Rádió szerkesztője, Bíró András Zsolt, a Kurultáj rendezője és Báthory Katalin, a Kárpátalja Szövetség alapító főtitkára is átvehette a kitüntetést a díj alapítójától, Szervátiusz Tibor szobrásztól, a nemzet művészétől. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke volt. Az általa készített fotót közöljük mai mellékletünkben, a felvételen a kiállítását rendező Barabás Éva látható. Mellette a gyergyószárhegyi művésztelepen festett nagy kompozíciója, a Madéfalvi veszedelem ihlette drámai triptichon egy része. A díjátadó rendezvényen közreműködött Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész.
Népújság (Marosvásárhely)

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felújították Nyirő József szülőházát
Ez év nyarán került sor annak a lakatlan, de egyházi tulajdonba visszakerült épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett.
Ugyanekkor renoválták a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik lelkész hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról, de ez az ingatlan is megtelt élettel, hiszen Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér pedagógiai rendszere keretében.
Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált.
Itt volt iskolaigazgató Nyirő Mihály, az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában Nyirő, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen szemináriumot végzett, teológiából doktorált, s 1912 és 1919 között hittantanárként, illetve lelkipásztorként dolgozott.
Ugyanekkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról.
Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében.
Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.
Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.
A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.
Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezhettünk el koszorút az emlékház falát.
Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről
Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.
A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszabadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgatták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.
A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.
Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmánynaplót nem írtam.
"– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál." Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.
Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s - bizony - ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.
A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)
eszm.ro

Községháza-perek: ismét Dan Tanasának adott igazat a törvényszék
Pénzbírság kifizetésére kötelezi a Hargita megyei törvényszék alapfokú ítéletében Szentes Csabát, Madéfalva polgármesterét, aki az indoklás szerint nem hajtotta végre a Községháza felirat eltávolítására vonatkozó jogerős bírósági döntést – számol be Kovács Attila a kronika.ro-n. 
Az elöljáró leszögezte: mindenképpen fellebbezést nyújt be az elsőfokú döntés ellen, hiszen a jogerős ítéletet állítása szerint egyértelműen betartotta. Szentes előbb megvárja a részletes, hivatalos indoklást, ezt követően fordul a marosvásárhelyi ítélőtáblához.
Az egynyelvű Községháza felirat ellen a magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tanasă, illetve az általa vezetett Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) nyújtott be keresetet. Az idén márciusban meghozott jogerős ítélet a felirat eltávolítására kötelezte a polgármestert, illetve a helyi önkormányzatot, az illetékesek pedig eleget is tettek a felszólításnak. Néhány héttel később, az épület homlokzatának felújítását követően azonban új feliratokat festettek fel, így azóta három nyelven – románul, magyarul és németül (Primărie, Községháza, Rathaus) – olvasható a hivatal megnevezése.
Az egyesület szeptember elején nyújtott be ismét keresetet a Hargita megyei törvényszékre, amelyben azt kérték, hogy a jogerős bírósági ítélet végrehajtásának elmulasztásáért bírságolják meg a községvezetőt. Az igazságügyi intézmény most helyt adott a beadványnak, és alapfokon arra kötelezi Szentes Csabát, hogy a késlekedésért naponta a bruttó minimálbér 20 százalékának megfelelő összeget fizesse ki bírságként. Az összeg megállapításában a jogerős ítélet megszületésekor érvényes minimálbért vették figyelembe, így a naponta kifizetendő szankció 210 lej, tavasz óta pedig már mintegy 57 ezer lejnyi bírság gyűlt fel. A törvényszék nem vette figyelembe a polgármester indoklását, miszerint a kifogásolt feliratot eltávolították, holott az erről készült dokumentumokat a feljelentőnek és a törvényszéknek is továbbították.
„Én továbbra is fenntartom, hogy a jogerős bírósági ítéletet végrehajtottam, erre bizonyítékaim vannak” – szögezte le a Krónikának Szentes Csaba. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület egyébként keresetében arra hivatkozott, hogy a községháza megnevezésnek nincs román nyelvű megfelelője, ezt Magyarországról vették át, és törvénytelenül használják. Mint ismeretes, a Tanasă vezette szervezet számos csíkszéki önkormányzatot perelt már be ugyanezzel az indoklással, a bíróságok pedig rendre az ADEC-nek adnak igazat – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Izsák Balázs: Az erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk a madéfalvi vérengzés évfordulóján
Izsák Balázs szerint a madéfalvi vérengzés évfordulója arra teremt lehetőséget, hogy a Habsburg Birodalommal szembeni erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT)marosvásárhelyi kultúrpalotában szervezett megemlékezésén mondott beszédet szombaton este, a madéfalvi vérengzés 253. évfordulóján. Beszédében visszásnak tartotta, hogy az 1762-'63-as székely szabadságharcból csupán az ezt lezáró 1764-es madéfalvi vérengzésről szokás megemlékezni. Szerinte ez olyan, mintha az 1848-'49-es forradalmat és szabadságharcot a világosi fegyverletétel évfordulóján idéznénk.
Izsák Balázs úgy vélte: a madéfalvi vérengzést megelőző székely ellenállás azért merült méltatlanul feledésbe, mert fegyvertelen volt. Mária Terézia rendelkezései ugyanis - amelyekkel szemben a jogaikat védő székely férfiak tiltakoztak - éppen a székelyek hadra fogására vonatkoztak. Az SZNT elnöke szerint az erőszakmentes ellenállás az indiai Mahatma Gandhi, majd az amerikai Martin Luther King révén csak a 20. században szerzett létjogosultságot.
"Mi, a ma élő utódok elmulasztottuk elmesélni a világnak, hogy másfél évszázaddal Gandhi előtt, két évszázaddal Martin Luther King előtt a székelyek már tömegesen éltek az erőszakmentes ellenállás eszközével" - jelentette ki Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke a rendezvényen adta át az SZNT által odaítélt Gábor Áron-díjat a szentegyházi gyermekfilharmóniának, és vezetőjének, Haáz Sándor karnagynak, akik - mint fogalmazott - "a székelység jó hírét viszik szerte a nagyvilágban". A rendezvény a gyermekfilharmónia koncertjével zárult.
A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban a megrohamozták Madéfalvát, és több száz ember lemészárolásával megtörték a székelyek Mária Terézia rendelkezéseivel szembeni ellenállását. A császárnő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. Az új szabályok előírták, hogy a székelyeknek idegenben is kell szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és azt is, hogy nem illetik meg őket azok a szabadságjogok, amelyeket korábban a katonai szolgálat fejében élveztek. Madéfalván mintegy 2500-an gyűltek össze, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának, amikor az ellenállást megtörő váratlan támadás történt.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)

„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt. 
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt. 
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna. 
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)

Ezeket a könyveket nem sűrűn veszik meg a boltokban – mégis feltette rá az életét
Az első kötetet 1995-ben adta ki a csíkszeredai Státus Könyvkiadó, nemrégiben pedig a négyszázadik kötet is kijött a kiadó nyomdájából. Az elmúlt huszonkét évet a folyamatos munka, és nem kevés viszontagság jellemezte. Birtók Józsefet, a kiadó igazgatóját kértük meg, hogy elevenítse fel ezt az utat.
Ferencz Imre neve fémjelezte a Státus Kiadó első kötetét. Birtók József ekkor még a Magyar Szónál dolgozott újságíróként, az otthoni számítógépén készítette elő a könyvet – szerkesztette, tördelte – majd keresett egy nyomdát Csíkszeredában, amelyik kiadta. „Hosszú ideig azt gondoltam, hogy Csíkszeredában könnyű könyvet csinálni kiadóként, mert nagyon sok olyan ember volt, akinek szerkesztői tapasztalata volt, olyan emberek, akik megbízhatók, tudtak kezelni egy kéziratot, tudtak rajta dolgozni. Ugyanakkor 1995-ben már hat nyomda működött Csíkszeredában. És azt hittem, hogy végül is konkurencia lesz a nyomdák között, és kiadóként egész jól meg lehet élni egy ilyen piacon, ahol ekkora verseny van. Három év alatt rájöttem, hogy a nyomdászok rettentően okos emberek, jól ismerik a terepet, és mindig épp annyi pénzt kértek tőlem, amennyi volt a zsebemben. Nekem kiadóként a könyvek után pénzem soha nem maradt. Így 1999-ben vásároltam egy nyomdagépet. Alkalmaztam egy egyetemista legénykét, és arra kértem azt, akinek a nyomdájában volt az én gépem is, hogy tanítsák be. Végtelenül jóindulatúak voltak, csak jót tudok mondani arra a hangulatra, ami akkor Csíkszeredában létezett. Így alakult” – emlékezett vissza.
Egy idő után aztán Madéfalván szerelt fel egy saját nyomdát a kiadó. 1995 és 1997 között évente egy-két könyvet adtak ki, publicisztikai írásokat és szépirodalmi köteteket. Ahogy Birtók fogalmazott, ekkor még tanulták a szakmát. Aztán 1999-ben öt könyvet sikerült készíteni – köztük Oláh István verseskötetét és a Kristó Tibor által szerkesztett Kulákkönyvet. „Ez volt az az év, amikor úgy döntöttem, hogy az életemet erre teszem fel. Feladtam az addigi állásomat, és csak a kiadóval kezdtem foglalkozni. A társadalomtudomány volt az a terület, amelyiken elkezdtünk »dolgozni«, de a matematikától a teológián át a zenéig mindenféle területen adtunk ki könyveket. Ezeket nem lehetett csak úgy összelapátolni, mindenféle műhelyeket kellett megkeresnem. És végül is a kiadónak ez lett a lényege, hogy megtanuljunk együtt dolgozni olyan tudományos műhelyekkel, amelyek egy-egy területen megfelelő szakmai teljesítményt nyújtanak” – magyarázta a kiadó igazgatója.
Olyan műhelyekkel kezdtek együtt dolgozni, mint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika kara, az egyetem szatmári kihelyezett pedagógia tagozata, a sepsiszentgyörgyi közigazgatási kara vagy éppen a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. De a kiadott könyvek szerzői között találunk olyan „egyszemélyes tudományos műhelyeket” is mint Garda Dezső, akinek huszonhárom munkája jelent meg a Státusnál. „Ezek a műhelyek voltak végül is azok, amelyek felvittek minket. Alapvetően mindenkinek jó, ha hosszú ideig együtt tudnak dolgozni emberek. Megismerik egymást, ismerik egymásnak a jó és rossz oldalait, hosszú távon könnyebb harmonizálni bizonyos dolgokat. Meggyőződésem, hogy ez mindenkinek jó, legalábbis azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb szerzőnk, ha elkezdtünk együtt dolgozni, visszatér hozzánk.”
A Státus Kiadónak az ötvenedik könyve 2002-ben jelent meg, aztán 2005-ben a századik, 2009-ben a kétszázadik, 2012-ben a háromszázadik. Voltak olyan periódusok, amikor évente 45–48 kötetet is kiadtak. Időközben újabb és újabb együttműködések születtek, például a szegedi egyetem filozófia karával indított sorozatuk, a 15. kötetnél járó Lábjegyzetek Platónhoz című, amelyben kortárs filozófiai írásokat jelentetnek meg. Sokrétűen alakult a Sapientia EMTE társadalomtudományi karával és a csíkszeredai KAM-mal való együttműködésük. Ez nem csak annyiban merült ki, hogy egyetemi jegyzeteket adtak ki, oktatási segédkönyveket vagy konferenciaköteteket, hanem az együttműködésből jött létre több magyarországi kapcsolat is, mint például a gödöllői Szent István Egyetemmel vagy a Nemzetközi Gyermekmentő-szolgálattal való közös munka, akikkel több sorozatot is készítettek.
„2009-ben és 2010-ben úgy nézett ki, hogy nagyon jól megy nekünk: sokat dolgoztunk, sok munkánk volt, szép dolgokat csináltunk, úgy éreztük, boldogok vagyunk. Aztán egyszer csak leégett a nyomda. Ma sem tudjuk, hogyan történt, vagy miért, ebben az esetben minden racionalitást el kell felejteni. Földig égett a nyomdánk, buldózerrel takarítottuk el, és az összes addigi munkánkból származó megspórolt pénzünkből építettünk egy újat. Azóta is nyögjük. De felépítettük, újraindultunk és folytatjuk a munkát, mert ez volt az egyetlen lehetőségünk. Élünk.”
A kiadó igazgatója úgy véli, szerencsések is, mert mivel sokat dolgoznak kutatási, tudományos intézményekkel, bizonyos körökben nagy az érdeklődés a könyveik iránt, illetve az általuk megfelelő helyekre eljuttatott könyvek megtalálják az érdeklődőket. A kiadványaik döntő hányadát nem a könyvesboltokban vásárolják meg.
A négyszázadik
A kiadó négyszázadik kötete a Helyzetek és változások címet viseli. A Magyar Tudományos Akadémia a Domus pályázaton keresztül Domus-ösztöndíjjal éveken keresztül támogatta erdélyi kutatók munkáját. Ezeket a székelyföldi kutatásokat ismertetik azok a tanulmányok, amelyeket Bíró Zoltán és Bodó Juliánna professzorok szerkesztettek kötetbe. „Ez egy lépés az életünkben, mert nagyon reméljük, hogy egyszer még lesz ötszázadik is” – összegzett Birtók József.
Péter Beáta 
Székelyhon.ro

Húsz éve szentelték püspökké Tamás Józsefet
Húsz éve, 1997. március 1-jén szentelte püspökké Tamás Józsefet Jakubinyi György érsek a csíksomlyói kegytemplomban. Mivel a püspök szerénysége miatt elkerülne minden ünneplést, ezért a 20. évforduló okán nem kívánt a sajtónak nyilatkozni.
Jakubinyi György érsek februári körlevelében köszöntötte a jubiláns püspököt: rámutatva, nem is lehetett volna másképpen, mint hogy Csíksomlyón szenteljék fel, „mert a Madéfalván született, s Csíkszentsimonban felnőtt csíki gyermek a csíksomlyói Szűzanya oltalma alatt áll. Azt kértem, hogy a segédpüspök Székelyföldön székeljen, mert a főegyházmegye híveinek kétharmada ott él. Ő pedig Csíkszeredát választotta, hogy Csíksomlyó mellett lehessen”.
Az érsek körlevelében röviden összefoglalta a püspök húszéves tevékenységét, illetve köszönetet mondott minden fáradozásáért. Ugyanakkor arra kérte a paptestvéreket és a híveket, hogy emlékezzenek meg Tamás Józsefről püspökké szentelésének huszadik évfordulóján szentmisében – nem március 1-jén, lévén hamvazószerda, hanem előző nap, február 28-án.
Életrajzi adatok
Tamás József 1944. november 12-én született Madéfalván, 1950-ben családja Csíkszentsimonba költözött. 1958–68 között a gyulafehérvári kántoriskolában, illetve a teológián tanult. 1968. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Négy évet Medgyesen volt káplán, majd hat évet Türben plébános. 1978-tól teológiai spirituális, tanár. Szentszéki tanácsos, kanonok, majd pápai prelátus. 1994-ben általános helynök. II. János Pál pápa 1996. december 18-án kinevezte segédpüspöknek és valabriai címzetes püspöknek, szentelését Jakubinyi György érsek végezte 1997. március 1-jén Csíksomlyón – foglalta össze életrajzi adatait Darvas Kozma József csíkszeredai plébános még a püspök 70. születésnapja alkalmából 2014-ben.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Madéfalva polgármestere megfellebbezte a prefektusi rendeletet – elutasították
A Hargita Megyei Törvényszék elutasította Szentes Csaba volt madéfalvi polgármester keresetét, aki a mandátuma megszűnéséről szóló prefektusi rendelet hatályon kívül helyezését kérte. Van még fellebbezési lehetőség, de Szentes nem döntött, hogy él-e ezzel.
Szentes Csaba múlt év decemberében fordult a törvényszékhez, azt kérve, hogy a tavaly decemberben hozott prefektusi rendeletet érvénytelenítsék, illetve függesszék fel a végrehajtását. A Hargita Megyei Törvényszék mindkét kérést elutasította, a döntés ellen még lehet fellebbezni.
Kérdésünkre a volt polgármester azt mondta, még nem döntött arról, hogy él-e ezzel a lehetőséggel. Az említett prefektusi rendelet szerint a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék jogerős ítélete és az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) megállapítása értelmében Szentes Csaba nem töltheti be a községvezetői tisztséget. A 2004. évi 393-as számú, a helyi választottak jogállására vonatkozó törvény előírásai szerint egy polgármester akkor veszíti el összeférhetetlenség miatt a mandátumát, ha erről végleges és visszavonhatatlan bírósági ítélet születik. A törvény azt is előírja, hogy a prefektusnak rendelettel kell tudomásul vennie a mandátum megszűnését.
Az ANI 2014 júniusában állapította meg az összeférhetetlenséget Szentes Csaba esetében, aki mint engedéllyel rendelkező magánszemély (PFA) mezőgazdasági tevékenységet is folytatott. A polgármester ezután a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához, majd a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszékhez fordult jogorvoslatért, de minden esetben elutasítással szembesült. A tisztség betöltéséhez szükséges időközi polgármester-választás kiírásáról a kormány hatásköre dönteni, addig a község vezetője az alpolgármester marad.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Fizetnie kell Madéfalva volt polgármesterének a községháza felirat miatt
Mivel nem történt fellebbezés, jogerőssé vált a volt madéfalvi polgármester pénzbírságra kötelezésére vonatkozó elsőfokú ítélet, amelyet tavaly hozott a Hargita Megyei Törvényszék. Ugyanakkor bizonyítékot is kért arról a törvényszék, hogy a per tárgyát képező Községháza feliratot eltávolították.
Szentes Csaba korábbi madéfalvi polgármestert, akinek időközben összeférhetetlenség miatt szűnt meg a mandátuma, azért perelte be tavaly szeptemberben a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), mert szerintük nem hajtotta végre a 2016 februárjában hozott jogerős bírósági végzést, és nem vette le a községháza homlokzatáról az intézményt megnevező feliratot.
Noha a volt községvezető a per során dokumentumokkal bizonyította, hogy azt a feliratot eltávolították, tavaly novemberben a Hargita Megyei Törvényszék az egyesületnek adott igazat, és úgy döntött, hogy Szentes Csabának az országos bruttó minimálbér 20 százalékának megfelelő összeget kell fizetnie bírságként minden nap késlekedésért. Ezt az összeget az említett végzés jogerőre emelkedése, azaz 2016. február 22-től számolták, és az akkori minimálbérnek megfelelően napi 210 lejt számolva a bírság összege elérte akkor az 57 ezer lejt.
Vannak kérdőjelek Mivel a perben a lehetséges fellebbezés benyújtása elmaradt, a pénzbírságra vonatkozó elsőfokú ítélet közben jogerőre emelkedett – ezt kérdésünkre a Hargita Megyei Törvényszék is jelezte. Néhány nappal ezelőtt pedig egy átirat is érkezett a madéfalvi polgármesteri hivatalhoz, amelyben egyrészt arról érdeklődtek, hogy a hivatal milyen intézkedéseket hozott a jogerős ítélet végrehajtása, a pénzbírság felhajtása érdekében, ugyanakkor azt is kérték, hogy ha tényleg végre volt hajtva a felirat eltávolítására vonatkozó ítélet, akkor küldjenek erről bizonyítékot.
Kérdésünkre Szentes Csaba is egyetértett azzal, hogy ez az utólagos bizonyíték-kérés fölöttébb furcsa, mivel a per anyagához ezt már korábban mellékelték. Az átiratra választ fognak küldeni a hivatal részéről, és várják, mi lesz a következő lépés – ezt Szőcs László megbízott polgármester is megerősítette, hozzátéve, a felirat eltávolításáról akkor fényképek is készültek. Hozzátette, azt is leírják, hogy Szentes már nem polgármester, mivel az ítéletnek pénzügyi vonzata is van.
Két per a feliratok miatt
A madéfalvi polgármesteri hivatal épületéről azután vették le az egynyelvű Községháza feliratot, hogy a polgármester és a helyi önkormányzat jogerősen is elveszítette a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület által ennek eltávolításáért 2015-ben indított pert. Ez tavaly márciusban történt meg, pár héttel később, pünkösd előtt viszont, amikor az épület homlokzatát is felújították, román, magyar és német nyelven festették fel rá: Primărie, Községháza, Rathaus. Ezek a feliratok azóta is ott vannak.
Kovács Attila / Székelyhon.ro

Teret hódítanak a községi jellegzetességeken alapuló ünnepek
Egyre gyakoribbak a falunapok mellett, esetleg helyett szervezett művelődési, helyi jellegzetességre épülő rendezvények a csíkszéki településeken. Elöljárókkal beszélgettünk arról, hogy ezek miben is különböznek egymástól.
Más-más funkciót töltenek be a falunapok, illetve a helyi sajátosságokon alapuló különböző rendezvények – tudtuk meg a csíkszéki községvezetőktől érdeklődve. Csíkszentléleken például a múlt hétvégén tartott Xantus-kápolna ünnepe mozgatta meg a település mindhárom falvának lakóit. Emiatt is vélekedik úgy Krézsek Erika csíkszentléleki alpolgármester, hogy az elkövetkezőkben érdemes lenne erre építeni a községi napokat, a külön-külön szervezett falunapok helyett, amely iránt rendszerint kevesebben érdeklődtek, mint amire számítanak. Azt is ismertette, hogy a község önállósodása (2004) óta voltak ugyan próbálkozások falunapok szervezésére, de annak nem igazán van hagyománya a településen.
Az elöljáró kiemelte, a helyi közösségnek szervezett rendezvényeknek nevelő szerepe is kell hogy legyen, így nem szeretnének a megszokott értelembe vett falunapokat szervezni, inkább kulturális, művelődési eseményként kezelnék a rendezvényt a továbbiakban. Példaként megemlítette, valószínűnek tartja ugyan, hogy könnyűzenei koncertre is lett volna igény, de a Codex régizene együttes előadása is sokakat lekötött, élvezték a műsort a hétvégén.
Csíkcsicsóban évek óta megszervezik a Szent Antal-napi búcsú alkalmával a helyi falunapokat is, idéntől viszont Gál-napi káposztavágást, fesztivált is tartanának, amely előtt természetesen a káposztatermesztés hagyományát is vissza szeretnék állítani – számolt be érdeklődésünkre Péter Lukács. A polgármester rámutatott, még a földek kollektivizálása előtt rendszeres volt a településen a káposztavágás, az utolsó mezőgazdasági munkálat közös megünneplése. Azóta viszont egyre inkább feledésbe merült a szokás, hiszen a helyiek közben felhagytak a káposzta termelésével. Az önkormányzat fel szeretné eleveníteni ezt az örökséget, ezért a káposztatermelés népszerűsítését tűzte ki célul. Idén másfél hektáron termesztenek majd káposztát, de bíznak benne, hogy a következő években több helyi is kedvet kap hozzá, és a rendelkezésre álló százhúsz hektárnyi területen újra csak káposztát fognak termelni.
A rendezvénynek ugyanis csak akkor lesz értelme, ha a káposzta valóban Csicsóban termett – mutatott rá Péter Lukács. Hozzátette, amíg a káposztavágással a befejezett mezőgazdasági munkálatokat ünnepelnék, addig a falunapok továbbra is megőriznék korábbi szerepüket, tehát a helyiek kikapcsolódását szolgálná, könnyűzenei koncerttel, sportrendezvényekkel. Persze az utóbbi keretében is népszerűsítenék a káposztatermelést előadással, kiadványokkal.
Szőcs László, Madéfalva megbízott polgármestere érdeklődésünkre elmondta, esetükben a falunapokat 2007-ben kezdtek szervezni, és rendszerint az egyházi Jézus Szíve ünnep alkalmával tartják meg. Az első években a falunapok egy-egy nagyobb koncert megszervezéséről szóltak, az vonzotta leginkább a helyieket. Két évvel később, 2009-ben indították útjára a Madéfalvi Hagymafesztivált, amelynek a célja, hogy közösségi összefogással megmutathassák a település jellegzetességét a térségben, később pedig a határon túliaknak is.
Ahogy egyre népszerűbb lett a fesztivál, úgy vált nemzetközivé is, így a hangsúlyok megcserélődtek, nagyobb eseménnyé vált a hagymafesztivál. Egyre szerényebben ugyan, de a falunapokat azóta is megszervezik – ha nem is tartanak nagy koncerteket –, ilyenkor lehetőségük van a helyieknek csak magukban, közösen kikapcsolódni.
A madéfalviak meglátták a lehetőséget a pünkösdkor településükre érkező zarándokokban is, így a helyi turisztikai-információs iroda kezdeményezésére tavaly első alkalommal megszervezték a Pünkösdi Forgatagot. Ennek a rendezvénynek célja, hogy a pünkösdkor településükre érkezőknek lehetőséget biztosítsanak a minőségi kikapcsolódásra, hogy a Csíkszéken töltött hétvégén ne csak a búcsún való részvétel legyen a program. Idén is megszervezik a tavaly jelentős tömegeket megmozgató rendezvényt, annyi változásra lehet viszont számítani, hogy nem a templom melletti téren zajlanak majd a programok, hanem a Siculicidium-emlékmű környékére várják az érdeklődőket.
Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

Rengeteget kell fizetnie Madéfalva volt elöljárójának
Fellebbezés hiányában jogerőssé vált az a bírósági ítélet, amely pénzbírság kifizetésére kötelezi Szentes Csabát, Madéfalva volt polgármesterét a Községháza felirat miatt.
Szentest – akinek időközben összeférhetetlenség miatt szűnt meg a mandátuma – azért perelte be tavaly szeptemberben a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), mert szerintük nem hajtotta végre a 2016 februárjában hozott jogerős bírósági végzést, és nem vette le a községháza homlokzatáról az intézményt megnevező magyar feliratot. Noha a volt községvezető a per során dokumentumokkal bizonyította, hogy azt a feliratot eltávolították, tavaly novemberben a Hargita megyei törvényszék az egyesületnek adott igazat, és úgy döntött, Szentes Csabának az országos bruttó minimálbér 20 százalékának megfelelő összeget kell fizetnie bírságként minden nap késlekedésért. Ezt az összeget az említett végzés jogerőre emelkedésétől, azaz 2016. február 22-étől számolták, és az akkori minimálbérnek megfelelően napi 210 lejt számolva, a bírság összege elérte akkor az 57 ezer lejt. A madéfalvi polgármesteri hivatal épületéről azután vették le az egynyelvű Községháza feliratot, hogy a polgármester és a helyi önkormányzat jogerősen is elveszítette a Dan Tanasă által 2015-ben indított pert. Ez tavaly márciusban történt meg, pár héttel később, pünkösd előtt viszont – amikor az épület homlokzatát is felújították – román, magyar és német nyelven festették fel rá: Primărie, Községháza, Rathaus. Ezek a feliratokat azóta sem távolították el. Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba fővédnökségével úton a Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors is
Elindult a Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors pénteken kora reggel a budapesti Keleti pályaudvarról a csíksomlyói búcsúba.
A Csíksomlyó Expressz éjfél után indult el Szombathelyről, majd Budapesten csatlakozott hozzá hajnalban a Székely Gyors. A két vonat Budapestről egy – tizenhat kocsiból álló – szerelvényként indult Erdélybe. A június 5-éig tartó utazás legfontosabb programja a csíksomlyói búcsú pünkösd szombatján. Emellett a vonat utasai vasárnap ellátogatnak a Gyimesekbe, a történelmi Magyarország ezeréves határára, ahol a Kontumáci kápolnánál szentmisén vesznek részt, majd a székelyföldi Madéfalván a madéfalvi, csíki székelyek ezreivel együtt emlékeznek meg a Trianoni békediktátum aláírásának évfordulójáról.
A Csíksomlyó Expresszt Szombathelytől Budapestig a Mátyás király tiszteletére felmatricázott mozdony húzza, a Székely Gyorssal összekapcsolt szerelvényt pedig Székelyföldig és hazafelé Budapestig a II. Rákóczi Ferenc-mozdony. A vonat fővédnöke Böjte Csaba ferences szerzetes, sztárvendége pedig Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész. Az idei búcsúi szentmise fő celebránsa Veres András győri megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke lesz. Csíksomlyón az első búcsújárást a legenda szerint 1567-ben tartották.
MTI

Érkeznek a zarándokok (Csíksomlyói búcsú)
A mai csíksomlyói búcsúba tartó Boldogasszony zarándokvonat utasai tegnap ellátogattak Gyimesbükkre, a történelmi Magyarország ezeréves határára, és a kontumáci kápolnánál szentmisén vettek részt (fotó). A Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors tegnap kora reggel indult Budapestről. Utasai ma részt vesznek a búcsún, holnap ellátogatnak Gyimesbükkre, majd Madéfalván megemlékeznek a trianoni békeszerződésről annak aláírási évfordulóján. (sz.)Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Madéfalván volt a legalacsonyabb a részvétel a vasárnapi időközi választásokon
Az országban a legalacsonyabb részvételi arányt Madéfalván mérték a vasárnapi időközi polgármester-választásokon. A Hargita megyei településen a szavazásra jogosultak mindössze 14,65 százaléka adta le voksát.
Az este kilenc órai urnazárásig a község két szavazóirodájában összesen 335 személy adta le voksát a szavazásra jogosult 2286-ból – írja az Agerpres hírügynökség a Központi Választási Hatóság adataira hivatkozva. A rendkívül alacsony érdeklődés azzal is magyarázható, hogy a polgármesteri tisztségre egyetlen személy jelöltette magát, Csibi József az RMDSZ színeiben. A madéfalvi elöljárói szék azt követően üresedett meg, hogy a bíróság jogerős döntéssel összeférhetetlenséget állapított meg a korábbi polgármester, Szentes Csaba (RMDSZ) esetében.
Országos szinten a szavazásra jogosultak 33 százaléka voksolt
A szavazásra jogosult, körülbelül 630 ezer választópolgár mintegy 33 százaléka adta le voksát az este kilenc órai urnazárásig vasárnap az időközi helyhatósági választásokon – írja még az Agerpres. A legnagyobb részvételi arányt Szilágy megyében mérték (81,53 százalék), ezt követi Fehér (77,32 százalék) és Krassó-Szörény megye (78,27 százalék.
Alacsony volt a részvétel Craiován, ahol mindössze a választók 19,02 százaléka adta le voksát. Târgu-Jiu új polgármesterének megválasztása sem keltett nagy érdeklődést a lakosságban, mindössze 31,92 százalékuk élt szavazati jogával urnazárásig.
Románia 32 megyéjében, összesen 49 településen választottak polgármestert vasárnap. Az időközi helyhatósági választásokat egyrészt az tette indokolttá, hogy egyes elöljárók a 2016. decemberi parlamenti választások eredményeként Románia törvényhozó testületének tagjaivá váltak. Másrészt bizonyos polgármesterek jogerős törvényszéki ítéletek, összeférhetetlenségek miatt nem tölthetik be a tisztségüket. Székelyhon.ro

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felszentelték a madéfalvi Siculicidium templomot
Amikor elhelyeztük a kápolna alapkövét, 2011 pünkösd vasárnapján, nem állt rendelkezésünkre egyetlen pénzügyi forrás sem. A sok egyeztetés után azzal a meggyőződéssel és azzal a hittel fogtunk neki, hogy bármi áron, de felépül a kápolna – mondta el Szentes Antal megyei tanácsos július 22-én, szombaton a madéfalvi Siculicidium templom szentelési ünnepségén. – Az akarat és elszántság mellé jöttek az anyagi támogatások is, így összefogással elkészült az Úr háza – tette hozzá.
„A Siculicidium emlékmű közelében lévő kápolna több éven át tartó átalakítása révén nemcsak megmaradásunk jelképe, hanem az 1764. január 7-én hősi halált halt székelyek méltó emlékhelye is” – fogalmazott közös meghívójában a misét celebráló Bartalus Zoltán plébános és Csibi József polgármester.
Hargita Megye Tanácsától Szentes Antalon kívül jelen volt Becze István és Lőrincz Csilla megyei tanácsos is.
Hargita Megye Tanácsa; Erdély.ma

Szövetkezeti rendszer Erdélyben – milyen volt és milyen lehetne újra?
Erdélyben magyar szövetkezetek százai alakultak a huszadik században, a természetes fejlődésüket az államosítás törte meg. A StudCoop kolozsvári egyesület célja a szövetkezeti szerveződések népszerűsítése, de hangsúlyt fektetnek az egészséges táplálkozásra, és civil akciókkal is készülnek. Dr. Hunyadi Attila Gábor történésszel a szövetkezetek működéséről, múltjáról és jelenéről beszélgettünk, valamint a többedmagával alapított StudCoopról.
A szövetkezetek túlélték a 19. századot annak köszönhetően, hogy olyan egyetemes elveket követtek, mint például az emberközpontú vállalkozás elve – a szövetkezetekben ugyanis minden tag egy szavazattal rendelkezik, a közösség iránti elkötelezettség, így ezek a szervezetek valahol az egyesületek és a vállalkozások közötti metszés-zónában helyezkednek el. A jövedelemből bizonyos százalékot a tagok képzésére, iskoláztatására fordítanak, a környezetvédelemre is odafigyelnek, illetve együttműködnek más szövetkezetekkel.
Reményik temploma és iskolája mellett mindig is működött a falvakban egy bírói hivatal, vagy mai néven önkormányzat, a közösség negyedik kereke pedig egy gazdakör vagy szövetkezet volt. Ezek a 19. század első felében jelentek meg elsősorban német és angol területeken előbb karitatív célú egyesületekként, a lefektetett alapokat pedig 1895-ben nemzetközi alapelvekként fogalmazták meg, megalakítva a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségét, Londonban.
A szövetkezetek és a baloldal
A szövetkezetek szinte megelőzték a baloldali mozgalmakat: a Rochdale-i takácsok szövetkezetének megalakulása (1844) előtt a kapitalista vállalatok munkásai kötelezően a vállalatnál kellett levásárolják a bérük egy részét – ennek ellenében hozták létre a takácsok a saját szövetkezeti üzletüket, törvényi változásokat követően. Korábban ugyanis a Combination Act tiltotta a munkások szervezkedését.
Charterek, vagyis petíciók megfogalmazásával a nagytömegű munkásság elérte azt is, hogy törvényes reformokkal a gyárosok monopóliumait megszüntessék, és maguk a gyárosok is belátták, hogy éhbéren dolgoztatni napi 12-14 órán át nem lehet dolgoztatni a munkásokat, mert korán halnak meg – sokan egyébként is az Egyesült Államokba vándoroltak ki. „Ez egyfajta konstruktív szocializmus volt, sőt nagyon sok szövetkezetfejlesztő keresztényszocialistának vallotta magát” – magyarázza Hunyadi, aki szerint ugyanakkor Marx, majd később Lenin „görbén nézett” ezekre a szövetkezetekre, mert az osztályharcot nem élezték, hanem tompították a konszenzuskereső politikájukkal.
Virágzó Erdély
Kolozsváron 1825-ben alakult az első szövetkezeti biztosító társaság Kolozsvári Gondoskodó Társaság néven. Ez a nyugdíjalapot képező társaság 1948-ig, a májusi államosítási rendeletig élt, amikor minden magánvállalkozást megszüntettek. A kolozsvári példa mellett számos más takarékpénztár működött német modell alapján.
Termékfeldolgozással foglalkozó szövetkezetek elsősorban hitelszövetkezetként jöttek létre, mezőgazdasági válságok után – „amíg a golyó nem fütyül a fülük mellett, az emberek nem nagyon hajlandók együttműködésre”, fogalmaz Hunyadi Attila. „Amikor az 1890-es években egész Európa, s benne Erdély szőlészetét tönkretették járván 1901-ben Brassóban már tejszövetkezet működött, 1909 előtt pedig Maros megyéből tojást exportáltak Németországba. Az első világháború előtt már több száz szövetkezetet hoztak létre Erdélyben – mindennek nagy löketet adott, hogy 1902-ben Tusnádfürdőn, a Székely Kongresszuson számos szakosztály mellett hitelügyi és szövetkezeti szakosztályt is létrehoztak, ennek eredményeképp pedig egy minisztériumi kirendeltséget Marosvásárhelyen és megyei ügynökségeket a székely vármegyékben. Nagyenyeden így olyan saját szárnyvasúttal rendelkező logisztikai raktárat hoztak létre, amely köré saját gyárak és borpincészet épültek.
A két világháború közötti állandó jogi bizonytalanság, politikai befolyásolás, adókedvezmények és állami hitelek hiányában a kisebbségi szövetkezetek elsősorban tagságuk, valamint a keretintézmények támogatásához folyamodtak. Az újjászervezési munkát a korábbi szövetkezeti és minisztériumi kirendeltségek Erdélyben maradó tisztviselői vállalták magukra, a mozgalom szócsövei a Hangya naptár, a Szövetkezés s a Szövetkezeti Értesítőszaklapok voltak 1948-ig.
Az 1930-tól megmutatkozó gazdasági és pénzügyi válság okozta pénzügyi veszteségek mutattak kiutat a magyar szövetkezeti mozgalom számára. A harmincas években Marosvásárhelyen, majd Székelykeresztúron tejfeldolgozót épített magyarországi kölcsönnel a kolozsvári GHSz, amelynek hatására a tejszövetkezeti hálózat fellendült: egy évtized alatt, 1939-ig 133 tejszövetkezet jött létre főleg Udvarhely és Maros megyékben és Kalotaszegen. A Transsylvania márkával ellátott tejtermékeket, pasztőrözött vaj Románia nagyvárosaiban és külföldön (Anglia, Görögország, Palesztina) talált piacra. Más mezőgazdasági és erdészeti termékeket (gyógynövény, erdei gyümölcs, fa) feldolgozó és exportáló szövetkezetek is szép számban alakultak, akárcsak kisipari termelő, nyersanyagbeszerző és áruértékesítő szövetkezetek is. A harmincas évek végére több száz iskola- és diákszövetkezet is alakult.
Egy korszak vége
1948-ban több mint 1100 magyar szövetkezetet olvasztottak be az országos szövetkezeti hálózatba, elveszítve önkormányzatiságuk, demokratikus jellegük, és mindent a tervutasításos rendszernek rendeltek alá. „Valójában már 1945-ben elindult a szövetkezeti vezetőségek vegzálása, a magyarok 1946 novemberéig, a választásokig még meg tudták védeni a szövetkezeteket, de ezt követően végrehajtották az államosítást” – teszi hozzá Hunyadi Attila kiemelve, hogy ez a folyamat törvénytelen volt, hiszen egy szövetkezet csak a tagjai döntésével, közgyűlési határozattal oszolhatott fel vagy olvadhatott volna be.
1990-től máig
A rendszerváltás utáni restitúciós törvények viszont nem vonatkoznak ingó vagyonokra, így csak egyéni úton lehet perelni. Mára a régi népházak boltokként működnek, de nem olyan szervezett módon, mint régen. Ráadásul egyoldalú a működésük: a széles fogyasztási cikkeket falura szállítják alternatíva híján, de a szövetkezetek egyúttal azt is vállalnák, hogy a falusi termékeket városra szállítják – ez pedig ma nem működik így.
Az EU-s csatlakozást követően Románia fel kellett vállalja, hogy támogatja a szövetkezeteket, de közel nem tartunk ott, ahol 1948-at előzően. „Sem az a közel 300 magyar bank, sem a többezer vállalkozás nem került vissza az örökösök tulajdonába, és ez érvényes a szövetkezeti vagyonra is” – mondja el a történész, aki a Keresztúri történetével illusztrálja, hogy sok próbálkozás után a szövetkezeti rendszer kialakítása milyen előnyökkel jár a termelők és a vásárlók számára.
A Székelygyömölcsben – amelynek köszönhetően Madéfalván, Zetelakán és Farkaslakán feldolgozó központ működik – mindenki beviszi a gyümölcstermését a manufaktúrába és annak a 15 százalékát (vagy az árát) beadja a közösbe a feldolgozó, csomagoló szolgáltatás ellenértékeként.
A helyi tulajdonlású vállalkozások olyan munkahelyeket képesek létrehozni, amelyek az elnéptelenedő falvakat segítik, odafigyelhetnek a környezetre, vagy akár a gluténérzékenységre, ahogyan az említett keresztúri szövetkezet is így jár el. Ráadásul a szövetkezetek horizontálisan, egymást is ellenőrzik, és együttműködnek: például amellett, hogy a profit egy hányadát képzésre fordítják, a többi pénzt tartalékalapba teszik, így hálózati szinten akkora összeget gyűjtenek, hogy nagyobb beruházásra – például szennyvíztisztításra – is elég lesz. Ez az egymástól elszigetelt vállalkozások esetében nem működik.
Hunyadi Attila szerint az a kérdés, hogy mikor jutunk el a kritikus tömegig: „ahhoz képest, hogy a két világháború közötti Romániában közel 10 ezer szövetkezet működött, most gyakorlatilag sehol sem vagyunk”. Közben megváltozott a világ: egy globális infrastruktúrában próbálunk helyi szövetkezeteket létrehozni úgy, hogy egy tejgyárnak olcsóbb külföldről hozni a tejet, mint egyenként begyűjteni a helyi gazdáktól. Az embereknek rá kell jönniük, hogy csak összefogva tudnak megrendeléseket teljesíteni, de összefogni csak akkor érdemes, ha külön nem megy – csak pénzért nem lehet, mondja Hunyadi.
Egyesülettel a szövetkezetekért
A StudCoop 2015 májusában jött létre, Kolozsváron. Hunyadi Attila 18 éve kutatta a témát, amikor úgy döntött, hogy más érdeklődőkkel együtt nonprofit egyesületet alapít, a szövetkezeti értékek és az egészséges táplálkozás népszerűsítésére. Részt vettek számos rendezvényen, illetve idén már az EduKitchen programmal is jelentkeztek, amelyet a Slow Food Torda elnöke Pozsonyi Márta szakács koordinál.
Az elmúlt időszakban sikerült helyi, de a kolozsváriak számára addig ismeretlen termelőket megismertetni a tudatos vásárlókkal. Ilyen például Csekefalváról Moldován-Szeredai Noémi, aki levendulatermékeket és szörpöket értékesít, vagy a mezőkeszüi Veress család, akik tejtermékekek készítenek, de léteznek olyan facebookos önellátó csoportok, amelyeknek köszönhetően Bánffyhunyad környékéről vásárolnak be kolozsváriak egy brit házaspár közreműködésével.
A StudCoop számára fontos még petíciók, civil akciók szervezése. A tej-kifli programmal szemben szeretnének lépni például, mert ahelyett, hogy helyi, egészséges tejet adnának a diákoknak, tejsavóból és tejporból meg tartósítószerekből készült italt szállítanak az iskolákba. Emellett nem javítottak a szegények élelmezési viszonyain, mert falun nem isszák meg ezt az italt, a legrosszabb esetben pedig patakok kanyaraiban találjuk meg az egymásra tornyosuló tejesdobozokat.
Az iskolabüfékben is változást szeretnének elérni: szinte minden iskolában létezik kávéautomata, amelyet sajnos korlátlanul használhatnak a diákok, a büfék pedig tele vannak tartósítószerekkel tömött szendvicsekkel. Ehelyett azt javasolják, hogy lisztből, tejből, friss gyümölcsből állítsanak elő tízóraikat az iskolákban, és gyümölcslevet forgalmazzanak. Ehhez a termelők összefogására volna szükség, hogy a minőséget és a mennyiséget is tudják biztosítani.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak garasokat kaptak a kormánytól – bajba kerülhetnek a székelyföldi önkormányzatok
A költségvetés-kiigazításból egyetlen település sem részesült Hargita és Kovászna megyében. A székelyföldi községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére. Borboly Csaba Hargita megye tanácselnök szerint igazságtalanul járt el a kormány: a Kárpátokon túli megyék közül jó néhánynak jutott pénz.
Év végére súlyos pénzhiánnyal szembesülhet néhány háromszéki önkormányzat. Mivel a kormány nem osztott pénzt számukra a költségvetés-kiegészítéskor, várhatóan nem lesz pénzük a fizetésekre, de elakadhatnak a tervezett beruházások, mert nem tudják fizetni a pályázatok önrészét, hívja fel a figyelmet Henning László.
Kovászna megyei tanácsának alelnöke rámutatott, hogy évek óta most fordult elő először, hogy a kormány a költségvetés-kiegészítéskor nem osztott pénzt sem a megyei, sem a települési önkormányzatok számára. Hozzátette: a községek és városok azért is várták az őszi költségvetés-kiigazítást, mert ebből szerették volna például az önrészt biztosítani az uniós pályázataikhoz. Ugyanakkor vannak települések, hogy az év végén várhatóan gondok lesznek a polgármesteri hivatalban dolgozók fizetéseivel is.
Henning László szerint csak a harmadik negyedév lezárásakor, október végén derül ki, hogy az önkormányzatoknak mennyi pénze marad az év utolsó részében, melyik területen lesz pénzhiány. Ugyanakkor bíznak abban, hogy a kormány az év végén még egyszer kiegészíti a költségvetést, és akkor gondolnak a bajban lévő önkormányzatokra is. Az önkormányzat alelnöke szerint a Kovászna Megyei Tanács fejlesztési terveit és működését egyelőre nem befolyásolja, hogy a kormány ezúttal csak a gyerekvédelmi rendszer fenntartására és az iskolai tej-kifli programra hagyott jóvá összesen 2,3 millió lejt.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke is arra mutatott rá, hogy a saját beruházásaikat nem befolyásolja, hogy ezekre nem kaptak pénzt a költségvetés kiegészítéskor, viszont a törvénykezési fejetlenség miatt nem haladnak fontos beruházásokkal. Példaként említette a Maksa és Lécfalva közti út problémáját, amelynek kivitelezésére két éve zajlik a közbeszerzési eljárás a folyton pereskedő cégek miatt. Tervek szerint októberben beindul a teljes megyét kiszolgáló lécfalvi hulladékkezelő telep, és a szemeteskocsik kénytelenek lesznek földúton megközelíteni a lerakót. Másik probléma, hogy ha majd végre elkezdődhet az úttest korszerűsítése, kénytelenek lesznek „kamionok alatt” végezni a munkálatokat, mondta Tamás Sándor.
A háromszéki településeknek idén többnyire útfelújítási, víz és csatornázási, iskola-óvoda felújítási vagy építési pályázataik futnak. A sajtó érdeklődésére több vidéki település polgármestere is úgy nyilatkozott, hogy főként attól tartanak, hogy kénytelenek lesznek leállítani a projektjeiket. Az uniós pályázatokhoz szükséges tervezési munkálatokat vagy a konzultáns cég bérét önrészként kell fedezni, és félő, hogy erre nem lesz pénzük. A polgármesterek szerint ilyen körülmények között nem csoda, hogy Románia az uniós alapok elenyésző részét tudja lehívni.
Szintre hozták a fizetéseket a megyei tanácsnál
A Hargita megyei önkormányzatok sem részesültek szeptember 13-án a költségvetés-kiigazításból, csak az áfa-visszaosztásból kaptak pénzt elsősorban a szociális ellátást biztosító intézmények finanszírozására, olyanokéra mint a gyerekvédelem, a mozgássérültek ellátása, illetve az iskolásoknak szóló programok. Ezekre összesen 1 343 000 lejt utaltak ki a Hargita megyei polgármesteri hivataloknak.
A fizetések emelése Hargita Megye Tanácsa esetében az év folyamán több rendben történt, és már az idei éves költségvetés megtervezésnél figyelembe vették az új bérszinteket – közölte kérdésünkre Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata.
Először február 1-től növekedtek a megyei tanács alkalmazottainak a fizetései a 2017/2-es sürgősségi kormányrendelet értelmében. Ezt fizetéskiigazítás követte a 2016/794-es alkotmánybírósági döntés alapján, végül a júliusi 2017/153-as bérezési kerettörvény életbe lépése után egyes esetekben újabb fizetések emelkedtek, más alkalmazottak fizetése pedig csökkent. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke hangsúlyozta, hogy az emelés főként a friss diplomásokat érintette, ezzel az volt a céljuk, hogy a fiatalokat itthon tartsák.
„Vállaltuk, hogy felelősen gazdálkodunk a megyei tanács pénzével, és nem voltunk partnerek abban a sajnos megalapozatlan kampányban, amely sok helyen előfordult: az alelnökök fizetéséhez emelték a megyei tanács, illetve az alárendelt intézmény alkalmazottainak bérét. Alacsonyabb jövedelmű megyék esetében, ahol kevés ember él és nincsenek nagy ipari központok, a lehetőségekhez mérten kell gondolkodnunk” – mondta a Maszolnak Borboly Csaba.
Az alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket
A tanácselnök azt is kifejtette, hogy sajnálatos módon vannak olyan alintézmények, ahol a béremelésekkel kapcsolatos döntések meghozatala nem a megyei tanács, hanem a központi vezetés hatáskörébe tartozott, így „felelőtlenül, alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket” többek között a szociális és gyermekvédelmi igazgatóságnál.
„Hargita Megye Tanácsa most szeptemberben csak garasokat kapott a kormánytól, és ez nincs rendben. Be is nyújtottuk újra az igényléseinket, és kifejtettük, hogy már megint preferenciális döntés történt, az erdélyi megyék nem kaptak semmit, míg a Kárpátokon túl jó néhányan igen. Igazságtalan a kormány, és ennek hangot kell adnunk” – emelte ki a megyei tanács elnöke.
A törvény egyébként nem teszi lehetővé, hogy a költségvetésben beruházásokra vagy fejlesztésekre szánt összegeket csoportosítsanak át az alkalmazottak bérezésére. Emiatt a megyei tanácsnál az év folyamán nem volt semmilyen átcsoportosítás, ami a beruházásokat vagy a projekteket negatívan érintette volna.
Gondban a felcsíki községek
A költségvetés-kiigazításból tehát egyetlen település sem részesült Hargita megyében. A községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére.
Csibi József, Madéfalva polgármestere a Maszolnak nyilatkozva elmondta, hogy legalább 250 ezer lejes támogatásra lett volna szükségük, ugyanis sok kifizetetlen számlája van a községnek, ami miatt már előreláthatólag 90 napra zárolták a bankszámláikat. Az önkormányzat munkatársai jelenleg is keresik a megoldást, hogy honnan lehetne pótolni a hiányzó összeget.
Csíkdánfalván is több százezer lejre lenne szükség, de még az egy millió lejnek is lenne helye – tudtuk meg Bőjte Csongor Ernő polgármestertől. „Több területen is megérezzük a jövedelem-kiesést, elsősorban a helyi fejlesztési programban (PNDL) elindított pályázataink kerültek veszélybe, mivel a munkálatok megkezdéséhez szükséges előtanulmányok elkészítését nem finanszírozza a pályázat, ezt saját költségvetésből kellene állnunk. Legalább 300-400 ezer lejre lett volna szükségünk” – panaszolta el a felcsíki község polgármestere.
Hozzátette, hogy a tanintézményeket is érinti a pénzhiány, ugyanis a második félévi tanári bérekre már nincs elegendő pénz, az iskola és óvoda működési költségeit pedig csak novemberig tudják fedezni. Bőjte Csongor Ernő hangsúlyozta, hogy nem borúlátó, mivel biztos benne, hogy valamilyen módon találnak megoldást az anyagi problémákra.
Kovács Boglárka, Kovács Zsolt / maszol.ro

Itt lobbanak fel az őrtüzek Csíkszéken
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre vasárnap 17.30-kor a Székely Nemzeti Tanács, amelynek vezetője, Izsák Balázs mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák. Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson.
Őrtüzek Csíkban is
Csíkban 27 helységben 29 őrtűz fog fellobbanni, közölte megkeresésünkre az SZNT csíkszéki székely tanácsa részéről Veress Dávid.
Az őrtüzek helyszínei
Csíkszeredában a Mikó-vár melletti parkoló; Csíkszentgyörgyön a focipálya; Karcfalván a külső Kőkert; Csíkszenttamáson a Csonka-toronynál (rossz idő esetén a kultúrotthon mellett); Dánfalván a Csere-tetőn; Madarason a Hegyen; Szépvízen a Kaszinó kertben; Csíkszentmiklóson a Cseretetőn; Gyimesfelsőlokon a Domokos Pál Péter iskola udvarán; Szentmihályon az Akasztó-hegy tetején; Csíkajnádon a Bánya-hegy tetején; Vacsárcsiban a Gece-hegyen; Kászonaltíz esetében a kászonimpéri focipályán; Madéfalván a helyi napközi melletti téren; Rákoson a Bogát-hegyen; Csíkszentkirály a turul emlékműnél fáklyákkal, Büdösfürdő felé a régi ülepítőnél; Csíkszentlélek esetében a fitódi Kerekdombon; Csíkszentimrén a nagy iskola udvarán; Csíkszentmártonban a kultúrház udvarán; Csíkkszentsimon esetében a csatószegi a kultúrotthon előtt; Csíkkozmás a templom mellett; Gyimesközéplokon két helyen: az Ilia-tetőn és a Szellő-tetőn; Csíkpálfalva esetében a csíkcsomortáni Kárpátok őre szobornál; Csíkszentdomokoson a focipályán; Tusnádfaluban a templom mellett; Csicsóban az emlékmű előtt; Tusnádfürdőn a Kicsi kertben. Székelyhon.ro

A székely nemzeti ellenállás két esztendejére emlékezünk
A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács több éves hagyománynak megfelelően, Marosvásárhelyen, Székelyföld fővárosában is megemlékezik a Madéfalvi Veszedelem évfordulójáról.
2018. január 7-én, 18 órai kezdettel, a Kultúrpalota kistermében kerül sor az emlékestre. Arra ösztönözzük Székelyföld lakóit, hogy délelőtt minél nagyobb számban vegyenek részt Madéfalván, a vértanúk emlékművénél szervezett megemlékezésen és az azt követő koszorúzáson, este pedig Marosvásárhelyen emlékezzünk meg a 254 évvel ezelőtt legyilkolt csíki és háromszéki székelyekről.
A 2018-as év sorsfordítónak ígérkezik egész Európa számára. Akárcsak 1764-ben, a történelem sodrásában kell nekünk, székelyeknek, biztos támpontokat találni, hogy jövő nemzedékeink gyarapodva és megerősödve emlékezhessenek a múlt minden tanulságos időszakára, itthon, Székelyföldön.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt. (sajtóközlemény) Erdély.ma