Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 7.
Izgalom és könnyek Horváth Anna első nyilvános tárgyalásán
Tanúk kihallgatásával kezdődött a korrupciós per
Bár a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kérésére a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) által végzett tavalyi lehallgatás hanganyagának – azaz a vádirat összeállítását képező sarkalatos, kulcsfontosságú bizonyíték – meghallgatására csak a következő alkalommal kerül sor, több váratlan fordulat is volt Horváth Anna és Fodor Zsolt, az Euro GSM társtulajdonosa korrupciós perének tegnapi első nyilvános tárgyalásán. Eddig Kolozsvár volt alpolgármesterét és az üzletembert csupán zárt ajtók mögött hallgatták ki, vagyis ezeken az újságírók és további érdeklődők, érdekeltek nem vehettek részt. A pénteki tárgyalás során immár nyilvánosan hallgatták ki kettejüket, illetve a védőügyvédjeik által javasolt tanúkat, akik vélhetően először kerültek ilyen helyzetbe, hiszen messziről látszott, mennyire izgulnak. A tárgyalás örömkönnyekkel ért véget – de az ügynek még koránt sincs vége: a következő tárgyalás időpontját október 20-ra tűzték ki.
Tavaly október első felében tartottak házkutatást Horváth Anna városházi irodájában, Kolozsvár alpolgármesterét és néhány tanút ugyanekkor hallgattak ki a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kolozsvári fiókjánál korrupció gyanújával. Az alpolgármestert később meg is vádolták azzal, hogy arra kérte Fodor Zsolt üzletembert: vásároljon 60 bérletet – 20 ezer lej értékben – különböző zenei fesztiválokra azoknak az önkénteseknek, akik segítették őt a helyhatósági választások előtti kampány során. A vád szerint Horváth Anna és Fodor Zsolt abban egyeztek meg, hogy mindezt az Euro GSM és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) között kötött támogatási szerződéssel álcázzák. A DNA szerint ugyanakkor Horváth Anna közbenjárt a városháza ügyosztályán annak érdekében, hogy az üzletembernek kibocsássanak egy hosszú ideje várt iratot. A fentiek alapján az ügyben befolyással való üzérkedés és pénzmosás vádjával indult bűnvádi eljárás. Az ügy miatt 2017 márciusának második felében Horváth Anna lemondott alpolgármesteri tisztségéről. Ugyanakkor, bár több ízben óvást emelt az intézkedés miatt, a volt alpolgármester ellen végig hatósági felügyelet volt érvényben, így nem hagyhatta el az ország területét és bizonyos személyekkel semmilyen formában nem vehette fel a kapcsolatot.
Fodor Zsolt: baráti kapcsolat fűzött Horváth Annához
A tegnap elsőként kihallgatott személy az Euro GSM Kft. társtulajdonosa volt. A vádlott elmondta: baráti szálak fűzik Horváth Annához, akit hosszú évek óta ismer.
– Tavaly májusban felhívott, s találkozni akart velem. A Karolina tér egyik kávézójában találkoztunk. Megkérdezte, tudok-e segíteni a választási kampány finanszírozásában. Eddig se magánszemélyként, se cégeimen keresztül nem adtam pénzt ilyen célra. Anna azt mondta, hogy a KMDSZ fiataljainak bérleteket ígértek zenei koncertekre, s mivel hajdanán jómagam is az ifjúsági szervezet tagja voltam, beleegyeztem. Lévén, hogy az Electric Castle főtámogatója voltam, azt gondoltam, a szervezőktől kapott protokolljegyeket ajánlom fel, de azokat az alkalmazottak már igénybe vették, ezért vásárolnunk kellett – mondta az üzletember. Hozzátette: a Karolina tér 4. szám alatti ingatlan rehabilitálásának és az eredeti, az 1870-ben levő állapot visszaállításának engedélyezésére már 2014-ben kérvényt nyújtottak be a városházára, ugyanis a munkálatok egy terasz felépítését is feltételezték. Mivel hajdanán ez oszlopokon állt, az alatta levő 10 négyzetméteres telket a helyhatóságnak koncesszionálnia kellett volna Fodor cégének. Az üzletember volt kihallgatáson az urbanisztikai osztályvezetőnél, de a helyzet nem rendeződött, ezért 2015 novemberében kihallgatást kért Horváth Annától. – 4-5 hónapra rá felhívott, hogy a telekkönyv helyzete megoldódott ugyan, de időközben bizonyos iratok érvényessége lejárt. A 2016. május 13-án a Karolina tér egyik kávézójában tartott személyes találkozónk során nem éreztem, hogy valamilyen formában kényszerítene a KMDSZ anyagi támogatására. Hogy ígért-e nekem valamit cserébe? Nem. A beszélgetésünk végén, mivel éppen a szóban forgó épület előtt voltunk, Horváth Anna megkérdezte: apropó, hogy áll az engedélyeztetés. Azt válaszoltam, folytatódik a vörös kakas meséje – mondta vallomásában az üzletember.
Horváth Anna: hallgassuk meg a hanganyagot!
Nyilatkozattételében a volt alpolgármester azt kérte, mihamarabb kerüljön sor a SRI hanganyagának a meghallgatására. – Ugyanabba az iskolába jártunk, barátok vagyunk Fodor Zsolttal, természetes, hogy hozzá is fordultam segítségért. Egyébként a törvény értelmében az anyagi támogatásokat nem egy személy, hanem egy politikai szervezet kaphatja. Mivel saját forrásból nem tudtam finanszírozni a kampányt, bankkölcsönhöz nem fordulhattam, a barátaim segítségét kértem – mondta többek közt a volt tisztségviselő, nyomatékosítva, hogy kizárólag a választási törvény alapján járt el. Azt is igyekezett megértetni, hogy az önkéntesek más RMDSZ rendezvényeken is tevékenykedtek, nem csupán a kampány során, szponzorálásukra általában végzett munkájukért került sor. – Nem vettem részt a cég és a KMDSZ közötti támogatási szerződés megszerkesztésében, aláírásában. A városházán pedig egyébként is feladatköröm volt a polgárok által jelzett problémák megoldása – mondta. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)
Tanúk kihallgatásával kezdődött a korrupciós per
Bár a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kérésére a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) által végzett tavalyi lehallgatás hanganyagának – azaz a vádirat összeállítását képező sarkalatos, kulcsfontosságú bizonyíték – meghallgatására csak a következő alkalommal kerül sor, több váratlan fordulat is volt Horváth Anna és Fodor Zsolt, az Euro GSM társtulajdonosa korrupciós perének tegnapi első nyilvános tárgyalásán. Eddig Kolozsvár volt alpolgármesterét és az üzletembert csupán zárt ajtók mögött hallgatták ki, vagyis ezeken az újságírók és további érdeklődők, érdekeltek nem vehettek részt. A pénteki tárgyalás során immár nyilvánosan hallgatták ki kettejüket, illetve a védőügyvédjeik által javasolt tanúkat, akik vélhetően először kerültek ilyen helyzetbe, hiszen messziről látszott, mennyire izgulnak. A tárgyalás örömkönnyekkel ért véget – de az ügynek még koránt sincs vége: a következő tárgyalás időpontját október 20-ra tűzték ki.
Tavaly október első felében tartottak házkutatást Horváth Anna városházi irodájában, Kolozsvár alpolgármesterét és néhány tanút ugyanekkor hallgattak ki a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kolozsvári fiókjánál korrupció gyanújával. Az alpolgármestert később meg is vádolták azzal, hogy arra kérte Fodor Zsolt üzletembert: vásároljon 60 bérletet – 20 ezer lej értékben – különböző zenei fesztiválokra azoknak az önkénteseknek, akik segítették őt a helyhatósági választások előtti kampány során. A vád szerint Horváth Anna és Fodor Zsolt abban egyeztek meg, hogy mindezt az Euro GSM és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) között kötött támogatási szerződéssel álcázzák. A DNA szerint ugyanakkor Horváth Anna közbenjárt a városháza ügyosztályán annak érdekében, hogy az üzletembernek kibocsássanak egy hosszú ideje várt iratot. A fentiek alapján az ügyben befolyással való üzérkedés és pénzmosás vádjával indult bűnvádi eljárás. Az ügy miatt 2017 márciusának második felében Horváth Anna lemondott alpolgármesteri tisztségéről. Ugyanakkor, bár több ízben óvást emelt az intézkedés miatt, a volt alpolgármester ellen végig hatósági felügyelet volt érvényben, így nem hagyhatta el az ország területét és bizonyos személyekkel semmilyen formában nem vehette fel a kapcsolatot.
Fodor Zsolt: baráti kapcsolat fűzött Horváth Annához
A tegnap elsőként kihallgatott személy az Euro GSM Kft. társtulajdonosa volt. A vádlott elmondta: baráti szálak fűzik Horváth Annához, akit hosszú évek óta ismer.
– Tavaly májusban felhívott, s találkozni akart velem. A Karolina tér egyik kávézójában találkoztunk. Megkérdezte, tudok-e segíteni a választási kampány finanszírozásában. Eddig se magánszemélyként, se cégeimen keresztül nem adtam pénzt ilyen célra. Anna azt mondta, hogy a KMDSZ fiataljainak bérleteket ígértek zenei koncertekre, s mivel hajdanán jómagam is az ifjúsági szervezet tagja voltam, beleegyeztem. Lévén, hogy az Electric Castle főtámogatója voltam, azt gondoltam, a szervezőktől kapott protokolljegyeket ajánlom fel, de azokat az alkalmazottak már igénybe vették, ezért vásárolnunk kellett – mondta az üzletember. Hozzátette: a Karolina tér 4. szám alatti ingatlan rehabilitálásának és az eredeti, az 1870-ben levő állapot visszaállításának engedélyezésére már 2014-ben kérvényt nyújtottak be a városházára, ugyanis a munkálatok egy terasz felépítését is feltételezték. Mivel hajdanán ez oszlopokon állt, az alatta levő 10 négyzetméteres telket a helyhatóságnak koncesszionálnia kellett volna Fodor cégének. Az üzletember volt kihallgatáson az urbanisztikai osztályvezetőnél, de a helyzet nem rendeződött, ezért 2015 novemberében kihallgatást kért Horváth Annától. – 4-5 hónapra rá felhívott, hogy a telekkönyv helyzete megoldódott ugyan, de időközben bizonyos iratok érvényessége lejárt. A 2016. május 13-án a Karolina tér egyik kávézójában tartott személyes találkozónk során nem éreztem, hogy valamilyen formában kényszerítene a KMDSZ anyagi támogatására. Hogy ígért-e nekem valamit cserébe? Nem. A beszélgetésünk végén, mivel éppen a szóban forgó épület előtt voltunk, Horváth Anna megkérdezte: apropó, hogy áll az engedélyeztetés. Azt válaszoltam, folytatódik a vörös kakas meséje – mondta vallomásában az üzletember.
Horváth Anna: hallgassuk meg a hanganyagot!
Nyilatkozattételében a volt alpolgármester azt kérte, mihamarabb kerüljön sor a SRI hanganyagának a meghallgatására. – Ugyanabba az iskolába jártunk, barátok vagyunk Fodor Zsolttal, természetes, hogy hozzá is fordultam segítségért. Egyébként a törvény értelmében az anyagi támogatásokat nem egy személy, hanem egy politikai szervezet kaphatja. Mivel saját forrásból nem tudtam finanszírozni a kampányt, bankkölcsönhöz nem fordulhattam, a barátaim segítségét kértem – mondta többek közt a volt tisztségviselő, nyomatékosítva, hogy kizárólag a választási törvény alapján járt el. Azt is igyekezett megértetni, hogy az önkéntesek más RMDSZ rendezvényeken is tevékenykedtek, nem csupán a kampány során, szponzorálásukra általában végzett munkájukért került sor. – Nem vettem részt a cég és a KMDSZ közötti támogatási szerződés megszerkesztésében, aláírásában. A városházán pedig egyébként is feladatköröm volt a polgárok által jelzett problémák megoldása – mondta. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 7.
„S ők élni fognak, élni mindörökkön”
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A Báthory-líceum dísztermében kezdődött az RMDSZ Kolozsvári Szervezete által szervezett október 6-i megemlékezés, majd az ünnepi műsor után a Házsongárdi temetőben Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál folytatódott. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója (képünkön) elmondta: a civil szervezet 17 éve gondozza a temető műemléksírjait, így Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopát is, amelyet a közelmúltban felújítottak, így a szétmálló kő és olvashatatlan felirat helyett most szépen felújított emlékmű előtt tiszteleghetünk. Megtudtuk: a Házsongárdi-temetőben közel ötven, 1848-as hős sírja található.
„Ezeréves ittlétünk egyik legvéresebb eseményére emlékezünk, amikor az emberek életüket adták a szabadságért, az igazságért. Ma is ugyanolyan harcokat kell vívnunk, mint azok, akik előtt most tisztelgünk” – hangzott el.
„Ne hátráljunk meg, hanem ahogy a történelem során eddig is tettük, fogjunk össze és folytassuk a harcot most, amikor a parlamentben leseperték párbeszédkészségünket, amikor nincs jogunk anyanyelvünk használatára a közigazgatásban, és felerősödtek a magyarellenes támadások” – mondta beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
Enyedi Tamás Kolozs megyei RMDSZ-es tanácsos a forradalmakban, háborúkban elhunyt hősök emlékének éltetéséről értekezett, majd Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere szólalt fel. „Október hatodika túlmutat a gyász miatt érzett fájdalmon. Ma sokkal fontosabb arra gondolni, hogy elődeinkhez hasonlatosan fel kell vennünk a harcot. Mi most olyan szabadságot élvezünk, amelyről az aradi tizenhárom még csak nem is álmodhatott. A több nemzetiségű aradi mártírok számára a közös cél az önrendelkezés volt. Nekünk most új jövőképet kell alkotnunk, ezért fontos, hogy a siker és ne a kudarc lebegjen a szemünk előtt” – magyarázta az alpolgármester.
A honvéd alezredes emlékművének megkoszorúzása után az erdélyi történelmi magyar egyházak képviselőinek áldását hallgathattuk meg, majd a Himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
A Házsongárdi temetőben megszervezett emlékező rendezvényen közreműködött Marosán Csaba színművész, a Református Kollégium énekkara (vezényelt Székely Árpád igazgató), szavalt Oláh Loránd, az O. Goga Általános Iskola diákja. Ezt követően a Farkas utcai református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor.
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A szabadságharc nem magyar mártírjairól és a mai nemzedéknek szóló üzenetéről is beszéltek a szónokok pénteken Aradon, a vértanú tábornokok emlékére állított Szabadság szobornál rendezett megemlékezésen.
A magyar kormány képviseletében felszólaló Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára, a magyar és nem magyar mártírok áldozatvállalása előtt tisztelgett. Ünnepi beszédében elmondta: a leszármazottak és Magyarország prágai nagykövetsége kezdeményezésére hamarosan emléktáblával jelölik meg a csehországi Dobrány városkában Ormai Norbert honvédezredes, az első aradi vértanú szülőházát. Október hatodikán a nem magyar származású szabadságharcosokra, a horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúkra, a szlovák honvédekre, a bécsi légióra, a lengyel önkéntesekre, a ruszin katonákra és a román származású honvédekre is kegyelettel emlékezik a nemzet vértanúi előtt tisztelgő magyarság – tette hozzá.
A Szabadság-szobornál mondott beszédében Íjgyártó köszönetet mondott Arad vezetőinek, és polgárainak, amiért óvják a szabadságért folytatott küzdelemben testvérekké vált magyar és nem magyar mártírok emlékhelyét. Rámutatott: továbbra is jó szándékra, kölcsönös tiszteletre és megértésre van szükség ahhoz, hogy a térségben élő népek boldogulhassanak szűkebb hazájukban. „Így érhetjük el, hogy országainkat és népeinket csak jelképes határok válasszák el, szabadon használhassuk nyelveinket, megőrizhessük iskoláinkat, intézményeinket, élhessünk jogainkkal, hogy a jó és nemes ügyeknek ne csak mártírjai, hanem boldog birtokosai is lehessünk” – zárta beszédét.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke azt hangsúlyozta, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát, a romániai magyar közösségnek pedig ma a parlamenti demokrácia eszközeivel kell lehetővé tennie, hogy a következő nemzedékek is magyarként élhessenek szülőföldjükön. A politikus szerint az ezer éve Erdélyben és száz éve Romániában élő magyar közösség úgy tud méltó lenni az aradi vértanúk áldozatához, ha a mai kor eszközeivel megvívja nemzedéke szabadságharcát, s hogy mindig legyen egy következő nemzedék, amely a Szabadsá szobornál emlékezni fog az aradi vértanúkra. „Száz éve ennek az országnak vagyunk a polgárai, magyar közösségként itt teremtünk értéket, itt éljük életünket – örömmel, bánattal, szenvedéssel és alkotással –, és itt akarunk maradni a szülőföldünkön, megőrizve nemzeti identitásunkat” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A megemlékezésen a szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezet tucatnyi szimpatizánsa egy húszméteres román zászlót feszített ki a téren, de nem hangoskodott. A szervezet korábban Arad belvárosában rendezett bejelentett megemlékezést a magyar honvédség állítólagos negyvenezer román áldozatáról. Szabadság (Kolozsvár)
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A Báthory-líceum dísztermében kezdődött az RMDSZ Kolozsvári Szervezete által szervezett október 6-i megemlékezés, majd az ünnepi műsor után a Házsongárdi temetőben Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál folytatódott. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója (képünkön) elmondta: a civil szervezet 17 éve gondozza a temető műemléksírjait, így Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopát is, amelyet a közelmúltban felújítottak, így a szétmálló kő és olvashatatlan felirat helyett most szépen felújított emlékmű előtt tiszteleghetünk. Megtudtuk: a Házsongárdi-temetőben közel ötven, 1848-as hős sírja található.
„Ezeréves ittlétünk egyik legvéresebb eseményére emlékezünk, amikor az emberek életüket adták a szabadságért, az igazságért. Ma is ugyanolyan harcokat kell vívnunk, mint azok, akik előtt most tisztelgünk” – hangzott el.
„Ne hátráljunk meg, hanem ahogy a történelem során eddig is tettük, fogjunk össze és folytassuk a harcot most, amikor a parlamentben leseperték párbeszédkészségünket, amikor nincs jogunk anyanyelvünk használatára a közigazgatásban, és felerősödtek a magyarellenes támadások” – mondta beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
Enyedi Tamás Kolozs megyei RMDSZ-es tanácsos a forradalmakban, háborúkban elhunyt hősök emlékének éltetéséről értekezett, majd Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere szólalt fel. „Október hatodika túlmutat a gyász miatt érzett fájdalmon. Ma sokkal fontosabb arra gondolni, hogy elődeinkhez hasonlatosan fel kell vennünk a harcot. Mi most olyan szabadságot élvezünk, amelyről az aradi tizenhárom még csak nem is álmodhatott. A több nemzetiségű aradi mártírok számára a közös cél az önrendelkezés volt. Nekünk most új jövőképet kell alkotnunk, ezért fontos, hogy a siker és ne a kudarc lebegjen a szemünk előtt” – magyarázta az alpolgármester.
A honvéd alezredes emlékművének megkoszorúzása után az erdélyi történelmi magyar egyházak képviselőinek áldását hallgathattuk meg, majd a Himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
A Házsongárdi temetőben megszervezett emlékező rendezvényen közreműködött Marosán Csaba színművész, a Református Kollégium énekkara (vezényelt Székely Árpád igazgató), szavalt Oláh Loránd, az O. Goga Általános Iskola diákja. Ezt követően a Farkas utcai református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor.
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A szabadságharc nem magyar mártírjairól és a mai nemzedéknek szóló üzenetéről is beszéltek a szónokok pénteken Aradon, a vértanú tábornokok emlékére állított Szabadság szobornál rendezett megemlékezésen.
A magyar kormány képviseletében felszólaló Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára, a magyar és nem magyar mártírok áldozatvállalása előtt tisztelgett. Ünnepi beszédében elmondta: a leszármazottak és Magyarország prágai nagykövetsége kezdeményezésére hamarosan emléktáblával jelölik meg a csehországi Dobrány városkában Ormai Norbert honvédezredes, az első aradi vértanú szülőházát. Október hatodikán a nem magyar származású szabadságharcosokra, a horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúkra, a szlovák honvédekre, a bécsi légióra, a lengyel önkéntesekre, a ruszin katonákra és a román származású honvédekre is kegyelettel emlékezik a nemzet vértanúi előtt tisztelgő magyarság – tette hozzá.
A Szabadság-szobornál mondott beszédében Íjgyártó köszönetet mondott Arad vezetőinek, és polgárainak, amiért óvják a szabadságért folytatott küzdelemben testvérekké vált magyar és nem magyar mártírok emlékhelyét. Rámutatott: továbbra is jó szándékra, kölcsönös tiszteletre és megértésre van szükség ahhoz, hogy a térségben élő népek boldogulhassanak szűkebb hazájukban. „Így érhetjük el, hogy országainkat és népeinket csak jelképes határok válasszák el, szabadon használhassuk nyelveinket, megőrizhessük iskoláinkat, intézményeinket, élhessünk jogainkkal, hogy a jó és nemes ügyeknek ne csak mártírjai, hanem boldog birtokosai is lehessünk” – zárta beszédét.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke azt hangsúlyozta, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát, a romániai magyar közösségnek pedig ma a parlamenti demokrácia eszközeivel kell lehetővé tennie, hogy a következő nemzedékek is magyarként élhessenek szülőföldjükön. A politikus szerint az ezer éve Erdélyben és száz éve Romániában élő magyar közösség úgy tud méltó lenni az aradi vértanúk áldozatához, ha a mai kor eszközeivel megvívja nemzedéke szabadságharcát, s hogy mindig legyen egy következő nemzedék, amely a Szabadsá szobornál emlékezni fog az aradi vértanúkra. „Száz éve ennek az országnak vagyunk a polgárai, magyar közösségként itt teremtünk értéket, itt éljük életünket – örömmel, bánattal, szenvedéssel és alkotással –, és itt akarunk maradni a szülőföldünkön, megőrizve nemzeti identitásunkat” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A megemlékezésen a szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezet tucatnyi szimpatizánsa egy húszméteres román zászlót feszített ki a téren, de nem hangoskodott. A szervezet korábban Arad belvárosában rendezett bejelentett megemlékezést a magyar honvédség állítólagos negyvenezer román áldozatáról. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 7.
Cluj-Napoca-Kolozsvár-Klausenburg, harmadszor
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Kopogtat ajtónkon a negyedik ipari forradalom
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Múltról és jelenről gróf Mikes Borbálával
Múltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen.
Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek.
Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes.
A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből.
Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő.
Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel.
A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Múltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen.
Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek.
Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes.
A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből.
Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő.
Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel.
A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
A technológiai fejlődés volt az RMKT vándorgyűlésének fő témája
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 9.
Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 9.
Barokk zene szólt korhű helyen
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 10.
Eljött a cselekvés ideje
Teodor Meleşcanu román külügyminiszter szerint törvénytelen eldönteni egy ország feldarabolását, anélkül hogy tárgyalnának az illető ország kormányával, az egyedüli olyan szervezettel, amely megtestesíti az állam szerkezetét.
Álláspontjuk pedig olyan elveken nyugszik, amelyeket érvényesíteniük kell, ha tiszteletben akarjuk tartani a nemzetközi jogot – tette hozzá szombaton, a NATO Bukarestben megtartott 63. parlamenti közgyűlésének egyik bizottsági ülésén elhangzott előadásában.
Figyelemre méltó kinyilatkoztatás egy olyan ország részéről, melynek területe éppen az általa most hangoztatott elvek megcsúfolása által nagyobbodott meg 102 834 km²-rel. Ezzel ugyanis Románia tulajdonképpen elismeri az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum jogtalanságát, mert 1920. június 4-én Erdélyt a magyar kormány meghallgatása nélkül csatolták Romániához.
Fontos továbbá, hogy Meleşcanu a katalán függetlenségről szóló népszavazás kapcsán fejtette ki véleményét. Ha ugyanis Románia nem ismeri el ennek jogosságát, vagy semmibe veszi az eredményét, akkor az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron lezajlott román nagygyűlés határozatát is megkérdőjelezi. Bukarest ugyanis erre és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva követelte magáénak, és kapta meg Erdélyt.
Az elhangzottak tudatában azonban nehogy azt gondolja bárki, hogy Románia a történelmi igazság és nemzetközi jog előírásai érvényesítésére törekszik. Sokkal inkább az utóbbi 99 esztendő során számukra már többször bevált kettős mérce alkalmazásának a szándékáról van szó. Hiszen a román küldöttség már Trianonban elérte, hogy a győztes hatalmak csak az erdélyi románok gyulafehérvári határozatát vegyék figyelembe. Ugyanakkor az annál sokkal nagyobb méretű, 1918. december 22-én Kolozsváron lezajlott nagygyűlés magyar és román résztvevői akaratának a semmibe vételét is. Ők ugyanis a területileg oszthatatlan magyar állam mellett foglaltak állást.
Vegyük észre viszont, hogy amint a fejlemények is igazolják, ma már nem lehet népek sorsáról a beleegyezésük nélkül dönteni. Éppen ezért eljött az ideje, hogy mi, magyarok is a világ elé tárjuk sérelmeinket, és megoldásokat javasoljunk az orvoslásukra. Ezt azonban csak összefogva, közös erővel és bátran lehet eredményesen megcselekedni, ahogy azt a katalánok teszik. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
Teodor Meleşcanu román külügyminiszter szerint törvénytelen eldönteni egy ország feldarabolását, anélkül hogy tárgyalnának az illető ország kormányával, az egyedüli olyan szervezettel, amely megtestesíti az állam szerkezetét.
Álláspontjuk pedig olyan elveken nyugszik, amelyeket érvényesíteniük kell, ha tiszteletben akarjuk tartani a nemzetközi jogot – tette hozzá szombaton, a NATO Bukarestben megtartott 63. parlamenti közgyűlésének egyik bizottsági ülésén elhangzott előadásában.
Figyelemre méltó kinyilatkoztatás egy olyan ország részéről, melynek területe éppen az általa most hangoztatott elvek megcsúfolása által nagyobbodott meg 102 834 km²-rel. Ezzel ugyanis Románia tulajdonképpen elismeri az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum jogtalanságát, mert 1920. június 4-én Erdélyt a magyar kormány meghallgatása nélkül csatolták Romániához.
Fontos továbbá, hogy Meleşcanu a katalán függetlenségről szóló népszavazás kapcsán fejtette ki véleményét. Ha ugyanis Románia nem ismeri el ennek jogosságát, vagy semmibe veszi az eredményét, akkor az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron lezajlott román nagygyűlés határozatát is megkérdőjelezi. Bukarest ugyanis erre és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva követelte magáénak, és kapta meg Erdélyt.
Az elhangzottak tudatában azonban nehogy azt gondolja bárki, hogy Románia a történelmi igazság és nemzetközi jog előírásai érvényesítésére törekszik. Sokkal inkább az utóbbi 99 esztendő során számukra már többször bevált kettős mérce alkalmazásának a szándékáról van szó. Hiszen a román küldöttség már Trianonban elérte, hogy a győztes hatalmak csak az erdélyi románok gyulafehérvári határozatát vegyék figyelembe. Ugyanakkor az annál sokkal nagyobb méretű, 1918. december 22-én Kolozsváron lezajlott nagygyűlés magyar és román résztvevői akaratának a semmibe vételét is. Ők ugyanis a területileg oszthatatlan magyar állam mellett foglaltak állást.
Vegyük észre viszont, hogy amint a fejlemények is igazolják, ma már nem lehet népek sorsáról a beleegyezésük nélkül dönteni. Éppen ezért eljött az ideje, hogy mi, magyarok is a világ elé tárjuk sérelmeinket, és megoldásokat javasoljunk az orvoslásukra. Ezt azonban csak összefogva, közös erővel és bátran lehet eredményesen megcselekedni, ahogy azt a katalánok teszik. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. október 10.
Reformáció-ünnepség Szászvároson
Maradjunk egyszerre ortodoxok, katolikusok és protestánsok
Háromnapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg magyarok, németek és románok Szászvároson a Martin Luther által 500 évvel ezelőtt elindított reformációra.
A magyar református és a szász lutheránus közösség minden évben együtt ünnepli a reformációt, évente fölváltva a két templomban – a kettő egymás szomszédságában van a szászvárosi várban. Idén közösen szervezték, több színhelyen, s a városvezetés is csatlakozott az ünnepséghez.
Az 500 éves a reformáció Erdélyben című kiállítás megnyitújára még péntek délután került sor a református templomban. Szombaton a közeli Romosz szász faluba szerveztek kirándulást az ottani evangélikus templomhoz. Szászvároson, szintén a magyar református templomban tudományos előadásokra került sor, melyeken Thomas Sindilariu, a brassói Fekete-templom levéltári igazgatója a reformáció erdélyi kezdeteiről tartott előadást, Daniel Iancu, a dévai múzeum történésze a reformáció Hunyad megyei vetületeit ismertette. Bandi András, a nagyszebeni német evangélikus püspökség lelkésze a reformáció szászvárosi történetét mutatta be, Fülöp Béla, a szászvárosi RMDSZ elnöke pedig a reformáció kálvinista irányzatát ismertette. Délután Ursula és Kurt Philippi cselló- és orgonakoncertet tartott az evangélikus templomban.
Az ünnepségsorozat fénypontja vasárnap volt, az evangélikus templomban tartott, háromnyelvű ökumenikus istentisztelet alkalmával. Sípos Szabolcs református lelkipásztor, illetve Bíró István római katolikus akolitus magyarul olvastak fel a Bibliából, az igét Reinhart Guib, az erdélyi szász evangélikus egyház Nagyszebenből érkezett püspöke hirdette.
A román nyelvű igehirdetésben a püspök úr rövidesen ismertette a Martin Luther által Németországban elindított reformációt, majd annak brassói tanítványa, Iohannes Honterus által az erdélyi szászok körében történt hasonló megújulást. A reformációnak több atyja volt, nemcsak Luther, a svájci Jean Calvin (Kálvin) és Huldrich Zwingli tekinthetők a leghíresebbeknek köztük. A reformáció futótűzként terjedt a tizenhatodik századi Európában, de nem egységes formában, több protestáns egyház alakult a vallási és szellemi megújulás nyomán. Erdély pedig, a világon elsőként, az 1568-as tordai országgyűlésen fogadta el a vallásszabadságot, a különböző keresztény felekezetek itt fogadták el kölcsönösen egymást. A több felekezetű, több nemzetiségű Erdélyben soha sem voltak komoly vallási ellentétek, a nemzetek közötti harmonikus együttélésére ez sajnos nem midig volt érvényes.
Holott a cél ugyanaz, manapság is az erdélyi nemzetiségek közötti békére és együttműködésre kell törekedni, a keresztény felekezetek összefogására, a hitet fenyegető különféle veszélyek elhárítására. Maradjunk mindnyájan egyszerre ortodoxok, vagyis tartsuk meg az igaz hitet (az ortodox ezt jelenti görögül), legyünk katolikusok, vagyis a kereszténység egyetemes (görögül: katholikosz) jellegéből kifolyólag éljünk békében, testvéri szellemiségben egymással a Jézusba vetett hit által és ugyanakkor legyünk protestánsok, is, vagyis határozottan tiltakozzunk és lépjünk fel a vallás és a hit tisztaságának fenyegetése esetén, üzente a szász püspök.
A reformáció ugyanis az egyetemes kereszténységre kihatott, hatása a mai napig óriási: a reformáció nélkül nem lenne demokrácia, nélküle nem fejlődtek volna ki a nemzeti nyelvek, nem lenne egyéni és közösségi felelősség, az oktatás sem terjedt volna el általánosan. A reformáció ráadásul nemcsak a protestánssá vált közösségeket érintette, annak hatására a katolicizmus is megújult, új arculatot alakított ki, s az ortodox egyházba is új lendületet vitt, legalábbis Erdélyben.
A román nyelvű igehirdetés után elhangzott csodálatos egyházi énekek és az áldás németül szóltak, a Miatyánk pedig egyszerre három nyelven hangzott el, mindenki saját nyelvén mondta.
Az ünnepség az istentisztelet után is folytatódott, egy alma facsemete közös elültetésével. Mivel maga Luther is fontosnak tekintette a faültetést, és ültetett is almafát, az ünneplő közösség magyar, német és román tagjai együttesen ültették el a facsemetét. 12 helyszínen – Erdélyben és Európa-szerte – ültettek el hasonló almafákat a reformáció 500. évfordulója alkalmával, Nagyszebenben, Brassóban, Tordán, Kolozsváron például ugyanúgy, mint a reformáció németországi szülővárosában, Wittenbergben, vagy Szlovéniában, Felvidéken, de még olyan katolikus fellegvárban is, mint a lengyelországi Krakkó. Végül a dévai és szászsebesi német tannyelvű iskolák diákjai erdélyi szász néptáncokat adtak elő a várudvarban felállított színpadon, az egybegyűltek, pedig szeretetvendégségen vettek részt, melyen szintén három nyelvet lehetett hallani. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
Maradjunk egyszerre ortodoxok, katolikusok és protestánsok
Háromnapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg magyarok, németek és románok Szászvároson a Martin Luther által 500 évvel ezelőtt elindított reformációra.
A magyar református és a szász lutheránus közösség minden évben együtt ünnepli a reformációt, évente fölváltva a két templomban – a kettő egymás szomszédságában van a szászvárosi várban. Idén közösen szervezték, több színhelyen, s a városvezetés is csatlakozott az ünnepséghez.
Az 500 éves a reformáció Erdélyben című kiállítás megnyitújára még péntek délután került sor a református templomban. Szombaton a közeli Romosz szász faluba szerveztek kirándulást az ottani evangélikus templomhoz. Szászvároson, szintén a magyar református templomban tudományos előadásokra került sor, melyeken Thomas Sindilariu, a brassói Fekete-templom levéltári igazgatója a reformáció erdélyi kezdeteiről tartott előadást, Daniel Iancu, a dévai múzeum történésze a reformáció Hunyad megyei vetületeit ismertette. Bandi András, a nagyszebeni német evangélikus püspökség lelkésze a reformáció szászvárosi történetét mutatta be, Fülöp Béla, a szászvárosi RMDSZ elnöke pedig a reformáció kálvinista irányzatát ismertette. Délután Ursula és Kurt Philippi cselló- és orgonakoncertet tartott az evangélikus templomban.
Az ünnepségsorozat fénypontja vasárnap volt, az evangélikus templomban tartott, háromnyelvű ökumenikus istentisztelet alkalmával. Sípos Szabolcs református lelkipásztor, illetve Bíró István római katolikus akolitus magyarul olvastak fel a Bibliából, az igét Reinhart Guib, az erdélyi szász evangélikus egyház Nagyszebenből érkezett püspöke hirdette.
A román nyelvű igehirdetésben a püspök úr rövidesen ismertette a Martin Luther által Németországban elindított reformációt, majd annak brassói tanítványa, Iohannes Honterus által az erdélyi szászok körében történt hasonló megújulást. A reformációnak több atyja volt, nemcsak Luther, a svájci Jean Calvin (Kálvin) és Huldrich Zwingli tekinthetők a leghíresebbeknek köztük. A reformáció futótűzként terjedt a tizenhatodik századi Európában, de nem egységes formában, több protestáns egyház alakult a vallási és szellemi megújulás nyomán. Erdély pedig, a világon elsőként, az 1568-as tordai országgyűlésen fogadta el a vallásszabadságot, a különböző keresztény felekezetek itt fogadták el kölcsönösen egymást. A több felekezetű, több nemzetiségű Erdélyben soha sem voltak komoly vallási ellentétek, a nemzetek közötti harmonikus együttélésére ez sajnos nem midig volt érvényes.
Holott a cél ugyanaz, manapság is az erdélyi nemzetiségek közötti békére és együttműködésre kell törekedni, a keresztény felekezetek összefogására, a hitet fenyegető különféle veszélyek elhárítására. Maradjunk mindnyájan egyszerre ortodoxok, vagyis tartsuk meg az igaz hitet (az ortodox ezt jelenti görögül), legyünk katolikusok, vagyis a kereszténység egyetemes (görögül: katholikosz) jellegéből kifolyólag éljünk békében, testvéri szellemiségben egymással a Jézusba vetett hit által és ugyanakkor legyünk protestánsok, is, vagyis határozottan tiltakozzunk és lépjünk fel a vallás és a hit tisztaságának fenyegetése esetén, üzente a szász püspök.
A reformáció ugyanis az egyetemes kereszténységre kihatott, hatása a mai napig óriási: a reformáció nélkül nem lenne demokrácia, nélküle nem fejlődtek volna ki a nemzeti nyelvek, nem lenne egyéni és közösségi felelősség, az oktatás sem terjedt volna el általánosan. A reformáció ráadásul nemcsak a protestánssá vált közösségeket érintette, annak hatására a katolicizmus is megújult, új arculatot alakított ki, s az ortodox egyházba is új lendületet vitt, legalábbis Erdélyben.
A román nyelvű igehirdetés után elhangzott csodálatos egyházi énekek és az áldás németül szóltak, a Miatyánk pedig egyszerre három nyelven hangzott el, mindenki saját nyelvén mondta.
Az ünnepség az istentisztelet után is folytatódott, egy alma facsemete közös elültetésével. Mivel maga Luther is fontosnak tekintette a faültetést, és ültetett is almafát, az ünneplő közösség magyar, német és román tagjai együttesen ültették el a facsemetét. 12 helyszínen – Erdélyben és Európa-szerte – ültettek el hasonló almafákat a reformáció 500. évfordulója alkalmával, Nagyszebenben, Brassóban, Tordán, Kolozsváron például ugyanúgy, mint a reformáció németországi szülővárosában, Wittenbergben, vagy Szlovéniában, Felvidéken, de még olyan katolikus fellegvárban is, mint a lengyelországi Krakkó. Végül a dévai és szászsebesi német tannyelvű iskolák diákjai erdélyi szász néptáncokat adtak elő a várudvarban felállított színpadon, az egybegyűltek, pedig szeretetvendégségen vettek részt, melyen szintén három nyelvet lehetett hallani. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 10.
Holokauszt: felfoghatatlan az elmének az ilyen mértékű mészárlás
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 10.
Örökzöld Debreczeni Márton öröksége
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén péntek délután Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum történész-főmuzeológusa tartott könyvbemutatóval egybekötött előadást Debreczeni Márton kultusza gróf Mikó Imre Debreczeni-életrajzától Bitay Enikő kötetéig címmel. A házigazda Sipos Gábor EME-elnök volt.
Az előadó Debreczeni Márton több mint másfél évszázados kultuszát ismertette, kitérve Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége c. kötetére, valamint Debreczeni Mártonnak az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban vállalt szerepére. Az 1802-ben Magyargyerőmonostoron született Debreczeni Márton, a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló egyénisége. Tevékenysége igencsak sokszínű: mint mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő egyaránt maradandót alkotott, de költői munkássága is figyelemre méltó.
Debreczeni-Droppán Béla azokra a „fehér mártírokra” hívta fel a figyelmet, akik feledésbe merülnek az aradi vértanúk árnyékában, pedig fontos szerepet töltöttek be a magyar történelemben. Ilyen volt Debreczeni Márton, Kossuth tanácsosa, majd Kolozsváron Erdély pénzügyi biztosa, 1851 óta a Házsongárdi temetőben nyugszik. A népszerű és széles körben tisztelt egyéniség kultuszát gróf Mikó Imre indította be, amely folyamatosnak bizonyul. Szellemi hagyatékát sokan kutatják, szülőfalujában emlékháza van, tudományos konferenciák, emlékérem és -táblák, utcanevek őrzik emlékét.
Míg szépirodalmi tevékenysége viszonylag ismertebb, műszaki hagyatékának teljeskörű feldolgozásával adós maradt az utókor. Ebből kíván valamennyit törleszteni Bitay Enikő könyve Debreczeni életpályájának felvázolásával és a kéziratos hagyaték ismertetésével, a tragikusan rövidre szabott életútba ágyazott életmű bemutatásával. A kéziratos dokumentumok feldolgozása során elsődlegesen a műszaki újításokra terjed ki a szerző figyelme, amelynek eredményei (mindenekelőtt az akkori vaskohászatba bevezetett legkorszerűbb levegőfúvója, a Debreczeni-csigafúvó) nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerést szereztek számára. Megannyi szakközlemény szerzőjeként, fontos bányászati szakszótárak szerkesztőjeként úttörőszerepet játszott a magyar műszaki nyelv megteremtésében és további fejlődésében. Az EME Debreczeni életművének fellelhető dokumentumait digitalizálta és folyamatosan közreadja.
Az előadás hozzászólói közül Péntek János nyelvész akadémikus a 16. században elkezdődött anyanyelvűsítésre, a reformáció sikerére emlékeztetett. Ennek eredményeként születhetett meg a magyar tudományos nyelv. Máté Márton gépészmérnök a kötetben található rengeteg adatot, valamint Debreczeninek a tudomány iránti alázatát hangsúlyozta, Wanek Ferenc geológus pedig a további levéltári kutatás fontosságát emelte ki. Egyed Ákos történész, akadémikus az elődeink iránti emlékezést szorgalmazta a történelem, az irodalom és minden más tudományág szemszögéből.
Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége / Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár – Kriterion, Kolozsvár, 2016/ Szabadság (Kolozsvár)
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén péntek délután Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum történész-főmuzeológusa tartott könyvbemutatóval egybekötött előadást Debreczeni Márton kultusza gróf Mikó Imre Debreczeni-életrajzától Bitay Enikő kötetéig címmel. A házigazda Sipos Gábor EME-elnök volt.
Az előadó Debreczeni Márton több mint másfél évszázados kultuszát ismertette, kitérve Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége c. kötetére, valamint Debreczeni Mártonnak az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban vállalt szerepére. Az 1802-ben Magyargyerőmonostoron született Debreczeni Márton, a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló egyénisége. Tevékenysége igencsak sokszínű: mint mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő egyaránt maradandót alkotott, de költői munkássága is figyelemre méltó.
Debreczeni-Droppán Béla azokra a „fehér mártírokra” hívta fel a figyelmet, akik feledésbe merülnek az aradi vértanúk árnyékában, pedig fontos szerepet töltöttek be a magyar történelemben. Ilyen volt Debreczeni Márton, Kossuth tanácsosa, majd Kolozsváron Erdély pénzügyi biztosa, 1851 óta a Házsongárdi temetőben nyugszik. A népszerű és széles körben tisztelt egyéniség kultuszát gróf Mikó Imre indította be, amely folyamatosnak bizonyul. Szellemi hagyatékát sokan kutatják, szülőfalujában emlékháza van, tudományos konferenciák, emlékérem és -táblák, utcanevek őrzik emlékét.
Míg szépirodalmi tevékenysége viszonylag ismertebb, műszaki hagyatékának teljeskörű feldolgozásával adós maradt az utókor. Ebből kíván valamennyit törleszteni Bitay Enikő könyve Debreczeni életpályájának felvázolásával és a kéziratos hagyaték ismertetésével, a tragikusan rövidre szabott életútba ágyazott életmű bemutatásával. A kéziratos dokumentumok feldolgozása során elsődlegesen a műszaki újításokra terjed ki a szerző figyelme, amelynek eredményei (mindenekelőtt az akkori vaskohászatba bevezetett legkorszerűbb levegőfúvója, a Debreczeni-csigafúvó) nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerést szereztek számára. Megannyi szakközlemény szerzőjeként, fontos bányászati szakszótárak szerkesztőjeként úttörőszerepet játszott a magyar műszaki nyelv megteremtésében és további fejlődésében. Az EME Debreczeni életművének fellelhető dokumentumait digitalizálta és folyamatosan közreadja.
Az előadás hozzászólói közül Péntek János nyelvész akadémikus a 16. században elkezdődött anyanyelvűsítésre, a reformáció sikerére emlékeztetett. Ennek eredményeként születhetett meg a magyar tudományos nyelv. Máté Márton gépészmérnök a kötetben található rengeteg adatot, valamint Debreczeninek a tudomány iránti alázatát hangsúlyozta, Wanek Ferenc geológus pedig a további levéltári kutatás fontosságát emelte ki. Egyed Ákos történész, akadémikus az elődeink iránti emlékezést szorgalmazta a történelem, az irodalom és minden más tudományág szemszögéből.
Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége / Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár – Kriterion, Kolozsvár, 2016/ Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 10.
A kolozsvári jogászképzés története
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro
2017. október 10.
Erdélyi városok etnikai összetétele 1910-ben és 2011-ben
2017. október 11.
A történelem néma tanúi
Kegytárgyak sorsa
Az 1916-os román betörés századik évfordulója kapcsán számos írás, könyv jelent és jelenik meg bizonyára a közeljövőben. Ezek nagy része tárgyilagosan tárja fel az első világháború számunkra, erdélyi magyarok számára megpróbáló időszakát. Érvényes rá George Orwell megállapítása: „A háború lényege a pusztítás – nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié.”
Az általam bemutatott történet a háború farkastörvényei felett is diadalmaskodó Isten iránti tisztelet győzelmét bizonyítja. A sepsiszentgyörgyi kis unitárius közösség, amelynek lelkésze, az 1905-ben Kilyénből beköltözött József Lajos alig vetette meg lábát, lelkesedéssel állt neki egyházközsége építésének. Tagjai Isten iránti szeretetük jeléül adományaikkal szaporították az eklézsia vagyonát. 1914-ben Ütő András és neje, Gyárfás Amália egy drapp színű selyem úrasztali takarót ajándékozott az egyházközségnek, amelynek értéke 300 korona volt. Rá két évre, a háborús évek közepén József Lajos esperes felesége – született Ütő Julcsa – fia konfirmálása emlékére, pünkösdkor „egy krémszínű brokát selyem, közepén kehely, búzakalász koszorúval körítve s drága selyemmel hímezve, széle pointlace csipkével szegélyezve urasztali pohár és kenyérterítőt” adományozott 150 korona értékben. Hamarosan a háború forgataga megtörte a lelkesedést, haladást. 1916 augusztusában, amikor a sepsiszentgyörgyi esperes a Kolozsváron tartott főtanácsi gyűlésen tartózkodott, a román hadsereg betört Székelyföldre, elérve Sepsiszentgyörgyöt is. A jegyzőkönyvbe bejegyezték: „A városban az ellenség nagy számmal járt, és az egyes házakban laktak is. Nagyobb részben azonban a városon kívüli területeken tanyáztak.” A nagy felfordulásban a lelkész asszony az értékpapírokat és takarékbetétes könyveket magával vitte a meneküléskor. Több mindent, ezek között „egy igen értékes asztalterítőt, 1 drb. szintén szép és értékes urasztali kenyér és pohár terítőt is magukkal vittek az oláhok”. Nem jutottak messze az elrabolt tárgyak: 1916. december 1-jén a vargyasi unitárius pap, Kisgyörgy Sándor levelezőlapon értesítette sepsiszentgyörgyi kollégáját, hogy az említett tárgyak nála vannak, de a postaszolgálat bizonytalansága miatt később fogja eljuttatni jogos tulajdonosához. Rá két hétre, december 19-én hosszabb levélben számolt be a történtekről: „A pohárterítő [...] csipkefosztottan került ide, de jól észrevehető, hogy volt a szélén dísz, látható lévén a lebontás durva művészete.” Aztán folytatta: „Egy szegény özvegyasszonyunk házánál valami posta- és táviroda-kezelő altiszt volt szállva (oláh), s mikor a nagy visszanyomuláskor átvonultak itt a bocskoros hadak, egy tolvaj katona oda tért be, hogy újabban rablott tárgyait csomagolja, és eközben dicsekedve mutatta az altisztnek ezeket a szép tárgyakat, de vesztére, mert az altiszt látva, hogy azok szent dolgok, templomi kincsek, keresztet vetett, s felpofozva a katonát, elvette azokat, és a szegény asszonynak odaadta, hogy tegye a ládába. Ez osztán a katonák eltakarodása után megmutatta a bírónak, hogy nála mit hagytak az oláh katonák, és a bíró arra intette, hogy majd a vizsgálatkor adja át a csendőröknek. De ez gondolva, hogy a csendőrök erre s tova összegyúrják, s ki tudja, mi lesz a vége, legjobbnak látta elhozni hozzánk és letétbe helyezni, míg valahogy hazaküldhetjük.” A lelkész megdicsérte az istenfélő idős asszonyt, és kilátásba helyezett egy kisebb ajándékot számára. A tárgyak visszaérkeztek Sepsiszentgyörgyre, de a pontos időt nem tudjuk. 1917-ben még ott voltak Vargyason, a sepsiszentgyörgyi jegyzőkönyvek nem említik a visszaérkezés időpontját. 1927-ben, amikor a szentgyörgyi unitárius eklézsia az elkészült imaházát avatta fel, az Aranykönyv megjegyezte: „Kriza Zsuzsika készítette már korábban, 1916-ban a József Lajosné lelkészné által adományozott pointlace csipkés urasztali pohár terítőre (brokát, selyemből készült) az elveszett csipke helyett az ujat. (Az anyaga a hívek adománya.) A munka értéke 1500 korona.”
A kegytárgyak ma is az eklézsia tulajdonában vannak a történelem zivatarainak néma tanúiként. Márk Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kegytárgyak sorsa
Az 1916-os román betörés századik évfordulója kapcsán számos írás, könyv jelent és jelenik meg bizonyára a közeljövőben. Ezek nagy része tárgyilagosan tárja fel az első világháború számunkra, erdélyi magyarok számára megpróbáló időszakát. Érvényes rá George Orwell megállapítása: „A háború lényege a pusztítás – nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié.”
Az általam bemutatott történet a háború farkastörvényei felett is diadalmaskodó Isten iránti tisztelet győzelmét bizonyítja. A sepsiszentgyörgyi kis unitárius közösség, amelynek lelkésze, az 1905-ben Kilyénből beköltözött József Lajos alig vetette meg lábát, lelkesedéssel állt neki egyházközsége építésének. Tagjai Isten iránti szeretetük jeléül adományaikkal szaporították az eklézsia vagyonát. 1914-ben Ütő András és neje, Gyárfás Amália egy drapp színű selyem úrasztali takarót ajándékozott az egyházközségnek, amelynek értéke 300 korona volt. Rá két évre, a háborús évek közepén József Lajos esperes felesége – született Ütő Julcsa – fia konfirmálása emlékére, pünkösdkor „egy krémszínű brokát selyem, közepén kehely, búzakalász koszorúval körítve s drága selyemmel hímezve, széle pointlace csipkével szegélyezve urasztali pohár és kenyérterítőt” adományozott 150 korona értékben. Hamarosan a háború forgataga megtörte a lelkesedést, haladást. 1916 augusztusában, amikor a sepsiszentgyörgyi esperes a Kolozsváron tartott főtanácsi gyűlésen tartózkodott, a román hadsereg betört Székelyföldre, elérve Sepsiszentgyörgyöt is. A jegyzőkönyvbe bejegyezték: „A városban az ellenség nagy számmal járt, és az egyes házakban laktak is. Nagyobb részben azonban a városon kívüli területeken tanyáztak.” A nagy felfordulásban a lelkész asszony az értékpapírokat és takarékbetétes könyveket magával vitte a meneküléskor. Több mindent, ezek között „egy igen értékes asztalterítőt, 1 drb. szintén szép és értékes urasztali kenyér és pohár terítőt is magukkal vittek az oláhok”. Nem jutottak messze az elrabolt tárgyak: 1916. december 1-jén a vargyasi unitárius pap, Kisgyörgy Sándor levelezőlapon értesítette sepsiszentgyörgyi kollégáját, hogy az említett tárgyak nála vannak, de a postaszolgálat bizonytalansága miatt később fogja eljuttatni jogos tulajdonosához. Rá két hétre, december 19-én hosszabb levélben számolt be a történtekről: „A pohárterítő [...] csipkefosztottan került ide, de jól észrevehető, hogy volt a szélén dísz, látható lévén a lebontás durva művészete.” Aztán folytatta: „Egy szegény özvegyasszonyunk házánál valami posta- és táviroda-kezelő altiszt volt szállva (oláh), s mikor a nagy visszanyomuláskor átvonultak itt a bocskoros hadak, egy tolvaj katona oda tért be, hogy újabban rablott tárgyait csomagolja, és eközben dicsekedve mutatta az altisztnek ezeket a szép tárgyakat, de vesztére, mert az altiszt látva, hogy azok szent dolgok, templomi kincsek, keresztet vetett, s felpofozva a katonát, elvette azokat, és a szegény asszonynak odaadta, hogy tegye a ládába. Ez osztán a katonák eltakarodása után megmutatta a bírónak, hogy nála mit hagytak az oláh katonák, és a bíró arra intette, hogy majd a vizsgálatkor adja át a csendőröknek. De ez gondolva, hogy a csendőrök erre s tova összegyúrják, s ki tudja, mi lesz a vége, legjobbnak látta elhozni hozzánk és letétbe helyezni, míg valahogy hazaküldhetjük.” A lelkész megdicsérte az istenfélő idős asszonyt, és kilátásba helyezett egy kisebb ajándékot számára. A tárgyak visszaérkeztek Sepsiszentgyörgyre, de a pontos időt nem tudjuk. 1917-ben még ott voltak Vargyason, a sepsiszentgyörgyi jegyzőkönyvek nem említik a visszaérkezés időpontját. 1927-ben, amikor a szentgyörgyi unitárius eklézsia az elkészült imaházát avatta fel, az Aranykönyv megjegyezte: „Kriza Zsuzsika készítette már korábban, 1916-ban a József Lajosné lelkészné által adományozott pointlace csipkés urasztali pohár terítőre (brokát, selyemből készült) az elveszett csipke helyett az ujat. (Az anyaga a hívek adománya.) A munka értéke 1500 korona.”
A kegytárgyak ma is az eklézsia tulajdonában vannak a történelem zivatarainak néma tanúiként. Márk Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 11.
Kerámiabiennálé Kolozsváron és Besztercén
Harmadik alkalommal szervezik meg a Kolozsvári Nemzetközi Kerámiai Biennálét. Az október 12–26. között zajló rendezvény programjában helyet kaptak kortárs kiállításmegnyitók, kerámiáról szóló dokumentumfilmek vetítése, műhelymunkák, vásár és kerekasztalbeszélgetések is.
A rendezvénysorozat egyik legfontosabb eseménye a Nemzetközi Kerámiaverseny, amelyre 47 ország 220 művésze nevezte be alkotásait. A nemzetközi zsűri (tagjai: James Clark, Amerikai Egyesült Államok, David Jones, Nagy-Britannia, Jacque Kaufmann, Franciaország, Mehmet Tuzum Kizilcan, Törökország, Kim Yong Moon, Dél-Korea, Vilma Villaverde, argentína, Cristina Popescu Russu, Románia) által kiválogatott 100 alkotás a kolozsvári Művészeti Múzeumban látható. A tárlatot, amely tükrözi a művészeti ágazat aktuális irányvonalait, október 12-én, csütörtökön 18 órakor nyitják meg a Bánffy palotában. Ekkor adják át a verseny díjait is.
A biennálé egyik célkitűzése a fiatal művészek népszerűsítése, így a bukaresti Művészeti Egyetem és a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem frissen végzett diákjainak munkáiból is nyílik kiállítás a Művészeti Múzeumban, Fiatal művészek – Kerámia és üveg címmel. A tárlatot október 12-én, 17:30-kor nyitják meg a múzeum alagsori termeiben. A kiállítás november 26-ig látogatható. A kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem kampuszán a kolozsvári formatervezői egyetem kerámia szakos diákjainak alkotásaiból nyílik két tárlat.
Több kerámiaművész egyéni kiállítása is látogatható a rendezvény során több kolozsvári intézményben (Történeti Múzeum, Művészeti Múzeum, Erdélyi Néprajzi Múzeum, Mátyás házi galéria, Francia Intézet) és Besztercén (Arcade 24 Galéria, Concentric Galéria). Az egyéni kiállításokat a Kortárs művészet – Utak a kerámiában című programpont gyűjti össze.
A közlemény szerint dokumentumfilmeket és rövidebb filmművészeti alkotásokat vetítenek kerámia témában a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a Kaszinóban és a besztercei Múzeumkomplexumban. A vetítésekre, amelyek A kerámia fejlődése – A tűz művészete címet viselik, október 26-án, november 2-án, 9-én és 16-án kerül sor, 17 és 20 óra között. Szabadság (Kolozsvár)
Harmadik alkalommal szervezik meg a Kolozsvári Nemzetközi Kerámiai Biennálét. Az október 12–26. között zajló rendezvény programjában helyet kaptak kortárs kiállításmegnyitók, kerámiáról szóló dokumentumfilmek vetítése, műhelymunkák, vásár és kerekasztalbeszélgetések is.
A rendezvénysorozat egyik legfontosabb eseménye a Nemzetközi Kerámiaverseny, amelyre 47 ország 220 művésze nevezte be alkotásait. A nemzetközi zsűri (tagjai: James Clark, Amerikai Egyesült Államok, David Jones, Nagy-Britannia, Jacque Kaufmann, Franciaország, Mehmet Tuzum Kizilcan, Törökország, Kim Yong Moon, Dél-Korea, Vilma Villaverde, argentína, Cristina Popescu Russu, Románia) által kiválogatott 100 alkotás a kolozsvári Művészeti Múzeumban látható. A tárlatot, amely tükrözi a művészeti ágazat aktuális irányvonalait, október 12-én, csütörtökön 18 órakor nyitják meg a Bánffy palotában. Ekkor adják át a verseny díjait is.
A biennálé egyik célkitűzése a fiatal művészek népszerűsítése, így a bukaresti Művészeti Egyetem és a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem frissen végzett diákjainak munkáiból is nyílik kiállítás a Művészeti Múzeumban, Fiatal művészek – Kerámia és üveg címmel. A tárlatot október 12-én, 17:30-kor nyitják meg a múzeum alagsori termeiben. A kiállítás november 26-ig látogatható. A kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem kampuszán a kolozsvári formatervezői egyetem kerámia szakos diákjainak alkotásaiból nyílik két tárlat.
Több kerámiaművész egyéni kiállítása is látogatható a rendezvény során több kolozsvári intézményben (Történeti Múzeum, Művészeti Múzeum, Erdélyi Néprajzi Múzeum, Mátyás házi galéria, Francia Intézet) és Besztercén (Arcade 24 Galéria, Concentric Galéria). Az egyéni kiállításokat a Kortárs művészet – Utak a kerámiában című programpont gyűjti össze.
A közlemény szerint dokumentumfilmeket és rövidebb filmművészeti alkotásokat vetítenek kerámia témában a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a Kaszinóban és a besztercei Múzeumkomplexumban. A vetítésekre, amelyek A kerámia fejlődése – A tűz művészete címet viselik, október 26-án, november 2-án, 9-én és 16-án kerül sor, 17 és 20 óra között. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 11.
Konferenciával emlékeztet a kolozsvári nyilatkozatra az EMNT
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervez politikatörténeti konferenciát a kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulójának alkalmával.
A Kolozsváron, az unitárius egyház imatermében tartandó eseményt Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke nyitja meg, ezt követően előadássorozattal folytatódik a délután. Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott Az országos elnökség szerepe a kolozsvári nyilatkozat eszmei előkészítésében címmel nyitja meg az előadások sorát, majd Tőkés László, az EMNT elnöke a politikai asszimiláció helyzetéről tart előadást. Az 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban az akkori egységes érdekvédelmi szövetség által elfogadott nyilatkozat szövegének alakulásáról Bodó Barna politológus beszél majd, Borbély Zsolt Attila, az EMNT alelnöke pedig a kolozsvári nyilatkozat elleni balliberális sajtóháborúról tart előadást. Az autonómiatörekvés melletti következetes kiállásról Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő fog beszélni, majd rövid szünetet követően a néppárt képviseletében Szilágyi Zsolt elnök az autonómiaharc helyzetéről, Toró T. Tibor, ügyvezető elnök pedig a nyilatkozat szellemiségéről tart előadást. Katona Ádám, az RMDSZ autonómiáért harcoló utolsó tagjaként szólal fel, az előadásokat pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs A kolozsvári nyilatkozat céljai és az SZNT autonómiaharca című beszéde zárja. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervez politikatörténeti konferenciát a kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulójának alkalmával.
A Kolozsváron, az unitárius egyház imatermében tartandó eseményt Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke nyitja meg, ezt követően előadássorozattal folytatódik a délután. Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott Az országos elnökség szerepe a kolozsvári nyilatkozat eszmei előkészítésében címmel nyitja meg az előadások sorát, majd Tőkés László, az EMNT elnöke a politikai asszimiláció helyzetéről tart előadást. Az 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban az akkori egységes érdekvédelmi szövetség által elfogadott nyilatkozat szövegének alakulásáról Bodó Barna politológus beszél majd, Borbély Zsolt Attila, az EMNT alelnöke pedig a kolozsvári nyilatkozat elleni balliberális sajtóháborúról tart előadást. Az autonómiatörekvés melletti következetes kiállásról Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő fog beszélni, majd rövid szünetet követően a néppárt képviseletében Szilágyi Zsolt elnök az autonómiaharc helyzetéről, Toró T. Tibor, ügyvezető elnök pedig a nyilatkozat szellemiségéről tart előadást. Katona Ádám, az RMDSZ autonómiáért harcoló utolsó tagjaként szólal fel, az előadásokat pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs A kolozsvári nyilatkozat céljai és az SZNT autonómiaharca című beszéde zárja. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 11.
A közönség és a társművészetek felé nyit a gyergyói színházi kollokvium
Pénteken kezdődik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium XII. kiadása Gyergyószentmiklóson. Verseny továbbra sem lesz, a szakmai kiértékelőket pedig közönségtalálkozók váltják fel. Csütörtök este, a nulladik napon mutatják be a házigazda Figura Stúdió Színház Puskin nyomán: Anyegin című előadását, a tíz nap alatt még kétszer lép fel a gyergyói társulat legfrissebb és legjellegzetesebb előadásaival. Ebben az évben egy kivételével minden romániai kisebbségi színház jelen lesz, emellett földrajzilag és műfajilag is bővül a kínálat, mondta el a színház igazgatója, Albu István.
Nemrég vetted át a Figura Stúdiószínház vezetését, így először veszel részt szervezőként a fesztiválon. Hogy látod, mennyire alakítja a te személyed a színházi kollokvium arculatát? Lesz-e valamilyen fontos változás?
Múlt év december elsejétől vagyok itt Gyergyóban véglegesen igazgatóként, már akkor elkezdtük szervezni a fesztivált. Tulajdonképpen ebben nem nagyon volt részem azelőtt sehol, bár láttam már fesztiválokat, meg Kolozsváron valamennyire bele is tudtam kóstolni a háttérmunkába, főleg művészeti szempontból. Köszönetet kell mondanom azoknak, akik itt dolgoznak, és nem egy kiadást leszerveztek, mert a legtöbb dologban rájuk támaszkodom. Persze nekem is van elképzelésem arról, hogy hová kellene tartson ez a fesztivál. Meg kell őrizzük a lényegét, mégpedig azt, hogy a kisebbségi színházak párbeszéde, kollokviuma ez elsősorban.
Elsősorban több járulékos programot dolgoztunk ki, és elmaradnak a szakmai beszélgetések, ezek helyett közönségtalálkozók lesznek, mert fontosabbnak tartjuk azt, hogy a közönségtől jöjjenek visszajelzések az alkotók részére, és ugyanúgy az alkotók meg tudjanak válaszolni olyan kérdéseket, amelyeket maga az előadás esetleg nem válaszol meg. Fontosabbnak tartom ezt a fajta megközelítést egy fesztiválon, mintsem a szakmai kiértékeléseket, amelyek igen zártkörű, nagyon szűk és egyéni látásmódokat mutatnak meg.
Tehát nyittok a szélesebb közönség felé?
Igen, szeretnénk nyitni a közönség felé, és szeretnénk, hogy a fesztivál valóban fesztivál legyen, ünnep, élmény legyen mindenki számára, annak is, aki játszik, annak is, aki nézi, ne pedig szorongás és versengés valamiféle értelmetlen díjakért.
Az ország minden kisebbségi színháza jelen lesz, kivéve a saját fesztiválja miatt távolmaradó bukaresti zsidó színházat. Az előző években ez miért nem valósulhatott meg, mi kellett hozzá, hogy most összejöjjön?
Igen, sajnos velük nem tudtuk összeegyeztetni, nagy sajnálatunkra, hiszen izgalmas előadást néztünk ki, a Corp străin (Idegen test) címűt, reméljük, hogy el tudjuk majd hozni fesztiválon kívül.
Sok mindentől függ az, hogy a tervekből mi tud megvalósulni és mi nem, természetesen elsősorban pénztől, ugyanakkor szerencsétől is, hiszen az október elég zsúfolt a színházak szempontjából, első bemutatók és felújító próbák vannak, más fesztiválok, úgyhogy elég nehéz összeegyeztetni tíz napra huszonegy előadás jelenlétét, mert nem csak a kőszínházak, hanem független társulatok is képviseltetik magukat.
Vállalkozóktól is sikerült támogatást szerezni. Mivel lehet meggyőzni őket, hogy megéri támogatni egy színházi fesztivált?
Azt hiszem, az egész városnak fontos a fesztivál, hiszen mégiscsak a megye legnagyobb színházi eseményéről van szó, és egyik legnagyobb kulturális és művészeti rendezvényéről, ezt azért felismerik itt a vállalkozók is. És nem utolsósorban láthatnak másfajta színházat is, mert azért elég nehéz fesztiválon kívül elhozni Gyergyóba a kolozsvári, az újvidéki vagy a temesvári társulatot, nagyon messziről jönnek, sokba kerül egy ilyen előadás fogadása.
Mindig örülök, ha emberek ki tudják fejezni a színház iránti törődésüket, akármilyen kis mértékben is. Van egy szép történetünk: Gyergyószentmiklóson a trafikos néni kevéske megtakarított pénzéből próbált adni a fesztiválra. És igazából ez jellemző a városra, természetesen nem minden vállalkozó adakozik, nem is várható ez el, de sokan megpróbáltak a lehetőségeikhez képest segíteni.
Melyek azok a társulatok, amelyek eddig nem léptek fel Gyergyóban, és most itt lesznek?
Először van itt az Újvidéki Színház, és nagy örömömre szolgál, hogy a kolozsvári színházat ismét itt lehet látni Gyergyóban a kollokviumon. Próbáltuk bővíteni a programot, ezért is hívtuk el Budapestről a Kávát, akikkel amúgy szoros kapcsolatban állunk, a Te színházad program keretében voltak már nálunk és reméljük, hogy nem is ez lesz az utolsó vendégjátékuk itt.
Mennyire köszönhető a kolozsvári színház jelenléte annak, hogy most volt egy olyan előadásuk, a Homemade, ami befér a Figura színpadára?
Azért a Figurának nem olyan pici a színpada, hogy olyan sok minden ne férne be, természetesen kisebb, mint a kolozsvári vagy a vásárhelyi színházé, de azért a környékbeli társulatokhoz képest nem állunk olyan rosszul, most már technikailag sem. Nem csak a Homemade fért volna be Kolozsvárról a színpadra, de több mindentől függ, hogy melyik társulat melyik előadással tud részt venni, mint mondtam, akár anyagi, akár egyeztetési problémák is felmerülhetnek, és persze technikai feltételek is vannak.
Említetted, hogy ebben az évben több lesz a kísérőprogram. Milyen újdonságokkal készültök?
Több minden van, ami érdekesség. Természetesen felolvasószínház még volt, ezt folytatjuk, nagyon jó az együttműködés most a könyvtárral és a múzeummal is, úgyhogy lesz egy rendkívüli, nem teljesen hagyományos könyvbemutató, performansz- és kiállítás-jellege is van, illetve lesz két filmvetítés. Olyan választékot próbálunk kínálni, hogy ne csak színházat kapjanak a nézők, hanem minél több mindent, ami a színházzal kapcsolatos. Tervben volt például, hogy ne csak az Ernelláék Farkaséknál című film jöjjön, hanem az előadás is, de sajnos a fesztivál idejére ezt nem sikerült leegyeztetni. Reméljük, hogy majd később el fogjuk tudni hozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
Pénteken kezdődik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium XII. kiadása Gyergyószentmiklóson. Verseny továbbra sem lesz, a szakmai kiértékelőket pedig közönségtalálkozók váltják fel. Csütörtök este, a nulladik napon mutatják be a házigazda Figura Stúdió Színház Puskin nyomán: Anyegin című előadását, a tíz nap alatt még kétszer lép fel a gyergyói társulat legfrissebb és legjellegzetesebb előadásaival. Ebben az évben egy kivételével minden romániai kisebbségi színház jelen lesz, emellett földrajzilag és műfajilag is bővül a kínálat, mondta el a színház igazgatója, Albu István.
Nemrég vetted át a Figura Stúdiószínház vezetését, így először veszel részt szervezőként a fesztiválon. Hogy látod, mennyire alakítja a te személyed a színházi kollokvium arculatát? Lesz-e valamilyen fontos változás?
Múlt év december elsejétől vagyok itt Gyergyóban véglegesen igazgatóként, már akkor elkezdtük szervezni a fesztivált. Tulajdonképpen ebben nem nagyon volt részem azelőtt sehol, bár láttam már fesztiválokat, meg Kolozsváron valamennyire bele is tudtam kóstolni a háttérmunkába, főleg művészeti szempontból. Köszönetet kell mondanom azoknak, akik itt dolgoznak, és nem egy kiadást leszerveztek, mert a legtöbb dologban rájuk támaszkodom. Persze nekem is van elképzelésem arról, hogy hová kellene tartson ez a fesztivál. Meg kell őrizzük a lényegét, mégpedig azt, hogy a kisebbségi színházak párbeszéde, kollokviuma ez elsősorban.
Elsősorban több járulékos programot dolgoztunk ki, és elmaradnak a szakmai beszélgetések, ezek helyett közönségtalálkozók lesznek, mert fontosabbnak tartjuk azt, hogy a közönségtől jöjjenek visszajelzések az alkotók részére, és ugyanúgy az alkotók meg tudjanak válaszolni olyan kérdéseket, amelyeket maga az előadás esetleg nem válaszol meg. Fontosabbnak tartom ezt a fajta megközelítést egy fesztiválon, mintsem a szakmai kiértékeléseket, amelyek igen zártkörű, nagyon szűk és egyéni látásmódokat mutatnak meg.
Tehát nyittok a szélesebb közönség felé?
Igen, szeretnénk nyitni a közönség felé, és szeretnénk, hogy a fesztivál valóban fesztivál legyen, ünnep, élmény legyen mindenki számára, annak is, aki játszik, annak is, aki nézi, ne pedig szorongás és versengés valamiféle értelmetlen díjakért.
Az ország minden kisebbségi színháza jelen lesz, kivéve a saját fesztiválja miatt távolmaradó bukaresti zsidó színházat. Az előző években ez miért nem valósulhatott meg, mi kellett hozzá, hogy most összejöjjön?
Igen, sajnos velük nem tudtuk összeegyeztetni, nagy sajnálatunkra, hiszen izgalmas előadást néztünk ki, a Corp străin (Idegen test) címűt, reméljük, hogy el tudjuk majd hozni fesztiválon kívül.
Sok mindentől függ az, hogy a tervekből mi tud megvalósulni és mi nem, természetesen elsősorban pénztől, ugyanakkor szerencsétől is, hiszen az október elég zsúfolt a színházak szempontjából, első bemutatók és felújító próbák vannak, más fesztiválok, úgyhogy elég nehéz összeegyeztetni tíz napra huszonegy előadás jelenlétét, mert nem csak a kőszínházak, hanem független társulatok is képviseltetik magukat.
Vállalkozóktól is sikerült támogatást szerezni. Mivel lehet meggyőzni őket, hogy megéri támogatni egy színházi fesztivált?
Azt hiszem, az egész városnak fontos a fesztivál, hiszen mégiscsak a megye legnagyobb színházi eseményéről van szó, és egyik legnagyobb kulturális és művészeti rendezvényéről, ezt azért felismerik itt a vállalkozók is. És nem utolsósorban láthatnak másfajta színházat is, mert azért elég nehéz fesztiválon kívül elhozni Gyergyóba a kolozsvári, az újvidéki vagy a temesvári társulatot, nagyon messziről jönnek, sokba kerül egy ilyen előadás fogadása.
Mindig örülök, ha emberek ki tudják fejezni a színház iránti törődésüket, akármilyen kis mértékben is. Van egy szép történetünk: Gyergyószentmiklóson a trafikos néni kevéske megtakarított pénzéből próbált adni a fesztiválra. És igazából ez jellemző a városra, természetesen nem minden vállalkozó adakozik, nem is várható ez el, de sokan megpróbáltak a lehetőségeikhez képest segíteni.
Melyek azok a társulatok, amelyek eddig nem léptek fel Gyergyóban, és most itt lesznek?
Először van itt az Újvidéki Színház, és nagy örömömre szolgál, hogy a kolozsvári színházat ismét itt lehet látni Gyergyóban a kollokviumon. Próbáltuk bővíteni a programot, ezért is hívtuk el Budapestről a Kávát, akikkel amúgy szoros kapcsolatban állunk, a Te színházad program keretében voltak már nálunk és reméljük, hogy nem is ez lesz az utolsó vendégjátékuk itt.
Mennyire köszönhető a kolozsvári színház jelenléte annak, hogy most volt egy olyan előadásuk, a Homemade, ami befér a Figura színpadára?
Azért a Figurának nem olyan pici a színpada, hogy olyan sok minden ne férne be, természetesen kisebb, mint a kolozsvári vagy a vásárhelyi színházé, de azért a környékbeli társulatokhoz képest nem állunk olyan rosszul, most már technikailag sem. Nem csak a Homemade fért volna be Kolozsvárról a színpadra, de több mindentől függ, hogy melyik társulat melyik előadással tud részt venni, mint mondtam, akár anyagi, akár egyeztetési problémák is felmerülhetnek, és persze technikai feltételek is vannak.
Említetted, hogy ebben az évben több lesz a kísérőprogram. Milyen újdonságokkal készültök?
Több minden van, ami érdekesség. Természetesen felolvasószínház még volt, ezt folytatjuk, nagyon jó az együttműködés most a könyvtárral és a múzeummal is, úgyhogy lesz egy rendkívüli, nem teljesen hagyományos könyvbemutató, performansz- és kiállítás-jellege is van, illetve lesz két filmvetítés. Olyan választékot próbálunk kínálni, hogy ne csak színházat kapjanak a nézők, hanem minél több mindent, ami a színházzal kapcsolatos. Tervben volt például, hogy ne csak az Ernelláék Farkaséknál című film jöjjön, hanem az előadás is, de sajnos a fesztivál idejére ezt nem sikerült leegyeztetni. Reméljük, hogy majd később el fogjuk tudni hozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. október 12.
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnökkel beszélgettünk
A szenátus elé viszik a nyelvhasználati küszöb csökkentését
Amint az október 6-án, a Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök által tartott sajtóértekezlet tudósításában is megjegyeztük, a magyar újságírókkal történt beszélgetésére visszatérünk. Az újságírók kérdéseire a szövetségi elnök kendőzetlen nyíltsággal válaszolt.
– Meglepte-e a jogi szakbizottság egyhangú elutasítása?
– Az volt a meglepő, hogy a román pártok a párbeszédet utasították el, kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt. Mi kompromisszumos javaslatokkal készültünk. Példának okáért, a nyelvhasználati küszöbnek 20%-ról, 10%-ra való csökkentésében elfogadhatónak tartottuk a 15%-ot, ami már járhatóbb út lenne, és a tömeges lakossági jelenlét estében is elfogadhatónak tartottuk volna, ha az olyan nagyvárosok maradtak volna benne, mint Arad, Temesvár, Brassó és Kolozsvár, tehát a kis települések esetében maradt volna az eredeti 20%-os küszöb. Ugyanakkor más kompromisszumos javaslatokkal is éltünk volna, ha lett volna, kivel beszélni. Legnagyobb gond, hogy elutasították a párbeszédet mindenestől. A többségi szavazás erejével azt mondták: az egészet, úgy, ahogy van, kompromisszumkeresés nélkül, elutasításra javasolják. Ez viszont nem egy jó út, egy elfogadható megoldás, mert a parlamentben minden benyújtott törvényjavaslathoz módosító javaslatokat is lehet csatolni. Mindig keresnek egy kompromisszumos megoldást. A kormány által beterjesztett törvénymódosításokat is az esetek jelentős részében nem úgy fogadják el, ahogyan a kormány beterjesztette, azok is változnak. Ilyen értelemben, szinte megmagyarázhatatlan, miért választották a merev elutasítás útját, hiszen az elmúlt 27 évben ez nem volt így vagy nagyon kevés esetben történt úgy, hogy nem, és nem is akarunk róla tárgyalni. Azt gondolom, ez a legrosszabb, ami történhet. Természetesen ez az első ház volt, tehát nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. A szenátusban is megpróbáljuk keresztülvinni, próbáljuk meggyőzni a kollégákat, hogy semmit nem veszünk el a románoktól azáltal, hogy a magyar emberek a helyi önkormányzatokban, a helyhatóságokkal való kapcsolattartásban használhatják az anyanyelvüket. Ettől nem vesszük el a románok jogát, hogy románul beszéljenek, a román nyelv nem lesz szegényebb, a román kultúra semmit nem veszít. Sem szellemi, sem anyagi értelemben nem lesznek szegényebbek. Tehát olyan megoldást fogunk javasolni, ami a magyar emberek számára az identitásuk megőrzését szolgálja. Sokat lehetne morfondírozni, miért történt így, de egy biztos: a Nemzeti Liberális Párt és a Băsescu-féle Néppárt nagyon durva, magyarellenes retorikával támasztották alá az érveiket. A kormánykoalíció pártjai nem szóltak hozzá, csak szavaztak, az USR pártban viszont megnyilvánult bizonyos kétszínű beszéd. Vagyis egyet mondtak és mást tettek. Példának okáért, hogy ők egyetértenének velünk, de miért éppen Dragneaékkal akarjuk keresztül vinni, amikor Dragnea el van ítélve. Ezek szerint, a románok, nekünk róják fel, hogy ki nyerte meg a választást? Lényeg, hogy a román pártok részéről a párbeszédre semmiféle nyitottságot nem tapasztaltunk.
– A szenátusban, a döntőházban mikor kerülhet sor a tervezet megvitatására?
– Egyelőre nem tudjuk, hiszen a szenátus állandó bizottsága dönti el. Nem akarnám megelőlegezni a végső döntést, hiszen a képviselőház magatartása nem jó előjel. Arra számítok, hogy az ember olyan racionális lény, aki képes a saját butaságait is felülvizsgálni.
– A jelzett szavazás után gondoltak-e arra, hogy felbontják az együttműködési megállapodást a vezető kormánypárttal?
– Az együttműködési szesszió végén értékeljük ki, de az együttműködés már nem lesz olyan, amilyen volt, hiszen ők egy olyan fontos kérdést, amit mi napirendre tűztünk, nem támogatták, nem akartak beszélni se róla. Egyébként a protokollban nem írja, hogy a 215-ös Törvénynek a módosítását egy bizonyos időpontig meg kell szavazni. Ezért természetesen, mi is szabadon fogjuk kezelni, hogyan szavazunk a kormány előterjesztéseit illetően. Ami az általános közjót szolgálja, azt támogatjuk, amivel viszont fenntartásaink vannak, azt nem fogjuk támogatni.
A Katolikus Gimnázium kálváriája
– Van egy olyan törvényes kitétel, miszerint kormányhatározattal iskolát lehet alapítani Romániában. Egyetért-e a tanügyminiszter véleményével, miszerint a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium kérdésében meg kellene várni a kérdésben folyó bírósági határozatot?
– Azzal, hogy meg kellene várni a különböző peres ügyeknek a végét, nem értek egyet, hiszen azoknak a végét nem lehet látni. Mivel jogi személyiséggel nem létezik ilyen iskola, szerintem nyugodtan el lehet indítani az oktatási intézmény törvényes újraalapítási procedúráját. Ezt nem lehet megtámadni a közigazgatási bíróságon. Mert a MOGYE-ügy kudarcából kiindulva, mindenképp olyan megoldás szükséges, amit nem lehet a közigazgatási bíróságon megtámadni. Ameddig ugyanis meg lehet támadni, addig bizonyára élni is fognak a lehetőséggel. Megvannak az érveink, hogy törvénnyel kell létrehozni, méghozzá sürgősen, mert ahhoz, hogy a következő tanévben működhessen, tél végéig vagy kora tavaszig jogszerűen működnie kell. A kollégáim olyan törvénytervezeten dolgoznak, ami az iskola újraalapításáról szól. Terveink szerint, az október folyamán elkészül, a szükséges egyeztetésekkel, majd a parlament elé terjesztjük. Én ezt az egyetlen utat látom járhatónak.
– Ezt a tanügyminiszterrel is megbeszélték? Másról beszéltek-e vele?
– Természetesen, hiszen tanévkezdés után sok kérdés merül fel a tankönyvektől a metodológia központ létrehozásáig, ami Nagyváradon működne. A tanügyminiszternek is elmondtam, hogy az említett megoldást szorgalmazzuk. Meglátásom szerint, a tanügyminiszternek nincs ellene kifogása. Ezt nemcsak nekem ígérték meg, hanem az államközi kapcsolatokban is a legmagasabb szinten egyeztettek erről. Éppen ezért a Katolikus Gimnáziumnak a következő tanévtől kellene működnie.
– Egy kérdés erejéig visszatérve, a jogi bizottságban, illetve a plénumban történtekhez, mi a véleménye arról, hogy a kisebbségek képviselői is a nyelvhasználati küszöb leszállítása ellen szavaztak?
– Volt, aki ellene szavazott, volt, aki nem szavazott. Ott mindenképp nagy félrecsúszás történt. A szláv–makedón kisebbség képviselője – noha nem tudom, ő hány embert képvisel ebben az országban – egy Dolj megyei képviselő hölgy, akinek a Băsescu-párti képviselő írta meg a szövegét, amit felolvasott. Ott olyasmi történt, amit ebben a pillanatban nem tudok megmagyarázni, de a szavazás után a kisebbségi képviselők közül többen odajöttek elnézést kérni, hogy az nem a teljes frakciónak a véleménye. A gond viszont az, hogy engedték a jelzett képviselő asszonyt beszélni a bizottságban és a plenáris ülésen is. Olyat hallottam egy volt igazságügyi minisztertől, aki azt mondta: az emberi jogok egy luxus, de olyat, hogy egy parlamenti képviselő azt mondja, hogy a Románia által ratifikált nemzetközi szerződéseket nem kell betartani, még nem hallottam.
– Nem tartja-e sértőnek, hogy a román nyelvű sajtó képviselői által feltett kérdésekben, folyamatosan párhuzamot vonnak a katalán, illetve a Székelyföld problematikája között?
– Mindenkinek alkotmányos joga, hogy a tudatlanságával nevetségessé váljon. Mert a katalánok nem tartják magukat kisebbségnek, nemzetként határozzák meg magukat, ezért nekik nincs anyaországuk. Már innen indulva is teljesen más a helyzet, ami viszont tudatlanságból meglovagolható…
– Köszönjük szépen őszinte válaszait.
– Én köszönöm a lehetőséget. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
A szenátus elé viszik a nyelvhasználati küszöb csökkentését
Amint az október 6-án, a Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök által tartott sajtóértekezlet tudósításában is megjegyeztük, a magyar újságírókkal történt beszélgetésére visszatérünk. Az újságírók kérdéseire a szövetségi elnök kendőzetlen nyíltsággal válaszolt.
– Meglepte-e a jogi szakbizottság egyhangú elutasítása?
– Az volt a meglepő, hogy a román pártok a párbeszédet utasították el, kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt. Mi kompromisszumos javaslatokkal készültünk. Példának okáért, a nyelvhasználati küszöbnek 20%-ról, 10%-ra való csökkentésében elfogadhatónak tartottuk a 15%-ot, ami már járhatóbb út lenne, és a tömeges lakossági jelenlét estében is elfogadhatónak tartottuk volna, ha az olyan nagyvárosok maradtak volna benne, mint Arad, Temesvár, Brassó és Kolozsvár, tehát a kis települések esetében maradt volna az eredeti 20%-os küszöb. Ugyanakkor más kompromisszumos javaslatokkal is éltünk volna, ha lett volna, kivel beszélni. Legnagyobb gond, hogy elutasították a párbeszédet mindenestől. A többségi szavazás erejével azt mondták: az egészet, úgy, ahogy van, kompromisszumkeresés nélkül, elutasításra javasolják. Ez viszont nem egy jó út, egy elfogadható megoldás, mert a parlamentben minden benyújtott törvényjavaslathoz módosító javaslatokat is lehet csatolni. Mindig keresnek egy kompromisszumos megoldást. A kormány által beterjesztett törvénymódosításokat is az esetek jelentős részében nem úgy fogadják el, ahogyan a kormány beterjesztette, azok is változnak. Ilyen értelemben, szinte megmagyarázhatatlan, miért választották a merev elutasítás útját, hiszen az elmúlt 27 évben ez nem volt így vagy nagyon kevés esetben történt úgy, hogy nem, és nem is akarunk róla tárgyalni. Azt gondolom, ez a legrosszabb, ami történhet. Természetesen ez az első ház volt, tehát nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. A szenátusban is megpróbáljuk keresztülvinni, próbáljuk meggyőzni a kollégákat, hogy semmit nem veszünk el a románoktól azáltal, hogy a magyar emberek a helyi önkormányzatokban, a helyhatóságokkal való kapcsolattartásban használhatják az anyanyelvüket. Ettől nem vesszük el a románok jogát, hogy románul beszéljenek, a román nyelv nem lesz szegényebb, a román kultúra semmit nem veszít. Sem szellemi, sem anyagi értelemben nem lesznek szegényebbek. Tehát olyan megoldást fogunk javasolni, ami a magyar emberek számára az identitásuk megőrzését szolgálja. Sokat lehetne morfondírozni, miért történt így, de egy biztos: a Nemzeti Liberális Párt és a Băsescu-féle Néppárt nagyon durva, magyarellenes retorikával támasztották alá az érveiket. A kormánykoalíció pártjai nem szóltak hozzá, csak szavaztak, az USR pártban viszont megnyilvánult bizonyos kétszínű beszéd. Vagyis egyet mondtak és mást tettek. Példának okáért, hogy ők egyetértenének velünk, de miért éppen Dragneaékkal akarjuk keresztül vinni, amikor Dragnea el van ítélve. Ezek szerint, a románok, nekünk róják fel, hogy ki nyerte meg a választást? Lényeg, hogy a román pártok részéről a párbeszédre semmiféle nyitottságot nem tapasztaltunk.
– A szenátusban, a döntőházban mikor kerülhet sor a tervezet megvitatására?
– Egyelőre nem tudjuk, hiszen a szenátus állandó bizottsága dönti el. Nem akarnám megelőlegezni a végső döntést, hiszen a képviselőház magatartása nem jó előjel. Arra számítok, hogy az ember olyan racionális lény, aki képes a saját butaságait is felülvizsgálni.
– A jelzett szavazás után gondoltak-e arra, hogy felbontják az együttműködési megállapodást a vezető kormánypárttal?
– Az együttműködési szesszió végén értékeljük ki, de az együttműködés már nem lesz olyan, amilyen volt, hiszen ők egy olyan fontos kérdést, amit mi napirendre tűztünk, nem támogatták, nem akartak beszélni se róla. Egyébként a protokollban nem írja, hogy a 215-ös Törvénynek a módosítását egy bizonyos időpontig meg kell szavazni. Ezért természetesen, mi is szabadon fogjuk kezelni, hogyan szavazunk a kormány előterjesztéseit illetően. Ami az általános közjót szolgálja, azt támogatjuk, amivel viszont fenntartásaink vannak, azt nem fogjuk támogatni.
A Katolikus Gimnázium kálváriája
– Van egy olyan törvényes kitétel, miszerint kormányhatározattal iskolát lehet alapítani Romániában. Egyetért-e a tanügyminiszter véleményével, miszerint a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium kérdésében meg kellene várni a kérdésben folyó bírósági határozatot?
– Azzal, hogy meg kellene várni a különböző peres ügyeknek a végét, nem értek egyet, hiszen azoknak a végét nem lehet látni. Mivel jogi személyiséggel nem létezik ilyen iskola, szerintem nyugodtan el lehet indítani az oktatási intézmény törvényes újraalapítási procedúráját. Ezt nem lehet megtámadni a közigazgatási bíróságon. Mert a MOGYE-ügy kudarcából kiindulva, mindenképp olyan megoldás szükséges, amit nem lehet a közigazgatási bíróságon megtámadni. Ameddig ugyanis meg lehet támadni, addig bizonyára élni is fognak a lehetőséggel. Megvannak az érveink, hogy törvénnyel kell létrehozni, méghozzá sürgősen, mert ahhoz, hogy a következő tanévben működhessen, tél végéig vagy kora tavaszig jogszerűen működnie kell. A kollégáim olyan törvénytervezeten dolgoznak, ami az iskola újraalapításáról szól. Terveink szerint, az október folyamán elkészül, a szükséges egyeztetésekkel, majd a parlament elé terjesztjük. Én ezt az egyetlen utat látom járhatónak.
– Ezt a tanügyminiszterrel is megbeszélték? Másról beszéltek-e vele?
– Természetesen, hiszen tanévkezdés után sok kérdés merül fel a tankönyvektől a metodológia központ létrehozásáig, ami Nagyváradon működne. A tanügyminiszternek is elmondtam, hogy az említett megoldást szorgalmazzuk. Meglátásom szerint, a tanügyminiszternek nincs ellene kifogása. Ezt nemcsak nekem ígérték meg, hanem az államközi kapcsolatokban is a legmagasabb szinten egyeztettek erről. Éppen ezért a Katolikus Gimnáziumnak a következő tanévtől kellene működnie.
– Egy kérdés erejéig visszatérve, a jogi bizottságban, illetve a plénumban történtekhez, mi a véleménye arról, hogy a kisebbségek képviselői is a nyelvhasználati küszöb leszállítása ellen szavaztak?
– Volt, aki ellene szavazott, volt, aki nem szavazott. Ott mindenképp nagy félrecsúszás történt. A szláv–makedón kisebbség képviselője – noha nem tudom, ő hány embert képvisel ebben az országban – egy Dolj megyei képviselő hölgy, akinek a Băsescu-párti képviselő írta meg a szövegét, amit felolvasott. Ott olyasmi történt, amit ebben a pillanatban nem tudok megmagyarázni, de a szavazás után a kisebbségi képviselők közül többen odajöttek elnézést kérni, hogy az nem a teljes frakciónak a véleménye. A gond viszont az, hogy engedték a jelzett képviselő asszonyt beszélni a bizottságban és a plenáris ülésen is. Olyat hallottam egy volt igazságügyi minisztertől, aki azt mondta: az emberi jogok egy luxus, de olyat, hogy egy parlamenti képviselő azt mondja, hogy a Románia által ratifikált nemzetközi szerződéseket nem kell betartani, még nem hallottam.
– Nem tartja-e sértőnek, hogy a román nyelvű sajtó képviselői által feltett kérdésekben, folyamatosan párhuzamot vonnak a katalán, illetve a Székelyföld problematikája között?
– Mindenkinek alkotmányos joga, hogy a tudatlanságával nevetségessé váljon. Mert a katalánok nem tartják magukat kisebbségnek, nemzetként határozzák meg magukat, ezért nekik nincs anyaországuk. Már innen indulva is teljesen más a helyzet, ami viszont tudatlanságból meglovagolható…
– Köszönjük szépen őszinte válaszait.
– Én köszönöm a lehetőséget. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 12.
Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 13.
Kettős szoboravatás Kolozsváron – Márton Áron és Jakab Antal püspökök emléke előtt tisztelegtek
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma
2017. október 13.
Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 13.
A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 14.
A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Politika iránt érdeklők jelentkezhetnek
Erdélyi Politikai Iskola
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – a Magyar Ifjúsági Értekezlettel partnerségben – Erdélyi Politikai Iskola címmel szervez képzést. Ennek célja, hogy praktikus politikai ismertekkel lásson el olyan érdeklődő fiatalokat, akik hosszú távon saját közösségük alakítói, véleményformálói kívánnak lenni.
Az Erdélyi Politikai Iskola létrehozása a 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiatalok oktatási palettáján mutatkozó hiányt pótol. A képzés neves hazai és külföldi előadók segítségével, a hagyományos eszmetörténeti és politikatudományi oktatáson túlmutatva, gyakorlati szemszögből közelít meg politikai intézmények, pártok működését, ezáltal hasznos ismereteket nyújt civil szervezetek, vállalkozások és pártok jelenlegi vagy jövőbeli tagjainak, vezetőinek.
A program nyelve magyar és angol. A szakmai program gerincét a vezetői készségek fejlesztése, illetve a politikai menedzsment ismeretek alkotják, de a felvételt nyert fiatalok egyedülálló háttérbeszélgetéseken és kapcsolatteremtő eseményeken is részt vesznek.
Az iskola tagjai a képzés során betekintést nyerhetnek a politikai pártok és kampányok működésébe, a közösségépítés folyamatába, a közvélemény-kutatás módszertanába, vezetői készségeiket pedig tárgyalástechnikai, retorikai és prezentációs tréningeinken fejlesztik. A program kiváló lehetőséget nyújt azok számára, akiknek a pártpolitika működésének megértését segíti közösségi tevékenységeik, vállalkozásuk vagy munkájuk kiteljesítésében, de azok számára is, akik politikusi karriert kívánnak befutni.
A program 2017 novembere és 2018 májusa között négy hétvégi képzési alkalmat (Kolozsvár, Bukarest, Budapest, Kolozsvár), valamint a képzési alkalmak között megoldandó feladatokat foglal magában. A program első hétvégéje 2017. november 3–5. között Kolozsváron lesz. Szabadság (Kolozsvár)
Erdélyi Politikai Iskola
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – a Magyar Ifjúsági Értekezlettel partnerségben – Erdélyi Politikai Iskola címmel szervez képzést. Ennek célja, hogy praktikus politikai ismertekkel lásson el olyan érdeklődő fiatalokat, akik hosszú távon saját közösségük alakítói, véleményformálói kívánnak lenni.
Az Erdélyi Politikai Iskola létrehozása a 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiatalok oktatási palettáján mutatkozó hiányt pótol. A képzés neves hazai és külföldi előadók segítségével, a hagyományos eszmetörténeti és politikatudományi oktatáson túlmutatva, gyakorlati szemszögből közelít meg politikai intézmények, pártok működését, ezáltal hasznos ismereteket nyújt civil szervezetek, vállalkozások és pártok jelenlegi vagy jövőbeli tagjainak, vezetőinek.
A program nyelve magyar és angol. A szakmai program gerincét a vezetői készségek fejlesztése, illetve a politikai menedzsment ismeretek alkotják, de a felvételt nyert fiatalok egyedülálló háttérbeszélgetéseken és kapcsolatteremtő eseményeken is részt vesznek.
Az iskola tagjai a képzés során betekintést nyerhetnek a politikai pártok és kampányok működésébe, a közösségépítés folyamatába, a közvélemény-kutatás módszertanába, vezetői készségeiket pedig tárgyalástechnikai, retorikai és prezentációs tréningeinken fejlesztik. A program kiváló lehetőséget nyújt azok számára, akiknek a pártpolitika működésének megértését segíti közösségi tevékenységeik, vállalkozásuk vagy munkájuk kiteljesítésében, de azok számára is, akik politikusi karriert kívánnak befutni.
A program 2017 novembere és 2018 májusa között négy hétvégi képzési alkalmat (Kolozsvár, Bukarest, Budapest, Kolozsvár), valamint a képzési alkalmak között megoldandó feladatokat foglal magában. A program első hétvégéje 2017. november 3–5. között Kolozsváron lesz. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 14.
Hétfőtől Puck-fesztivál Kolozsváron
Öt napon át nézhetnek bábelőadásokat Kolozsváron a műfaj kedvelői. A XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválja október 16-20. között várja az érdeklődőket, a fesztiválon résztvevő 21 produkciónak a szervező Puck Bábszínház mellett a kolozsvári magyar és román opera, a Diákművelődési Ház, a Gheorghe Dima Zeneakadémia, és a ZUG.zone ad otthont.
A meghívott és a versenyben lévő előadások mellett szakmai műhelyre is sor kerül, a fesztivál minden napján pedig legalább egy, de gyakran két magyar nyelvű előadás várja a kolozsvári közönséget.
A fellépők olaszországi, magyarországi, Moldova Köztársaság-beli, nagy-britanniai és romániai művészek lesznek. Különleges meghívott a nagy-britanniai Stephen Mottram és az olaszországi di Filippo Társulat, a debreceni Vojtina és a kisinyovi (Moldova Köztársaság) „Guguță” Színház.
Hétfőn a Puck Bábszínház magyar tagozata az Én vagyok Pinokkió című előadásra várja a gyermekeket, de a felnőtt közönséget is a bábszínház székhelyére, a kezdési időpont este 7 óra.
Kedden 10 és 13 órától a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella bábtagozatának Történet a tálról és a kanálról című előadása látható a ZUG.zone-ban (Traian utca 40-42 szám), a Puck Bábszínházban pedig 17 és 19 órától a debreceni Vojtina Bábszínház vendégszerepel a Szerencsés Jánossal. Szerdán magyar nyelven a Diákművelődési házban 9:30 és 11 órától a marosvásárhelyi Ariel Színház mutatja be A kis hableányt, csütörtökön 10 és 13 órai kezdéssel pedig a nagyváradi Lilliput Társulat Kispipi és Kisréce című bábjátékára várják az érdeklődőket (helyszín: ZUG.zone. Pénteken 9:30 és 11 órától a Puck színpadán a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház lép fel A rest legény című produkcióval.
Különleges lehetőség nyílik a bábszínészek, színészek és színművészeti hallgatók számára október 18-án, szerdán délután 3 órától, A mozgás logikája címmel az oxfordi Stephen Mottram tart bábos műhelymunkát a Puck Bábszínházban.
A hagyományokhoz híven idén is versenyjellege van a fesztiválnak, 16 társulat előadása fölött dönt majd az öttagú bíráló bizottság. A zsűri elnöke Slobodan Marković (a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója), tagjai pedig: Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican újságíró, és Epaminonda Tiotiu díszlettervező.
A fesztivál október 20-án, pénteken 18: 30-kor a díjátadó ünnepségen zárul. Szabadság (Kolozsvár)
Öt napon át nézhetnek bábelőadásokat Kolozsváron a műfaj kedvelői. A XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválja október 16-20. között várja az érdeklődőket, a fesztiválon résztvevő 21 produkciónak a szervező Puck Bábszínház mellett a kolozsvári magyar és román opera, a Diákművelődési Ház, a Gheorghe Dima Zeneakadémia, és a ZUG.zone ad otthont.
A meghívott és a versenyben lévő előadások mellett szakmai műhelyre is sor kerül, a fesztivál minden napján pedig legalább egy, de gyakran két magyar nyelvű előadás várja a kolozsvári közönséget.
A fellépők olaszországi, magyarországi, Moldova Köztársaság-beli, nagy-britanniai és romániai művészek lesznek. Különleges meghívott a nagy-britanniai Stephen Mottram és az olaszországi di Filippo Társulat, a debreceni Vojtina és a kisinyovi (Moldova Köztársaság) „Guguță” Színház.
Hétfőn a Puck Bábszínház magyar tagozata az Én vagyok Pinokkió című előadásra várja a gyermekeket, de a felnőtt közönséget is a bábszínház székhelyére, a kezdési időpont este 7 óra.
Kedden 10 és 13 órától a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella bábtagozatának Történet a tálról és a kanálról című előadása látható a ZUG.zone-ban (Traian utca 40-42 szám), a Puck Bábszínházban pedig 17 és 19 órától a debreceni Vojtina Bábszínház vendégszerepel a Szerencsés Jánossal. Szerdán magyar nyelven a Diákművelődési házban 9:30 és 11 órától a marosvásárhelyi Ariel Színház mutatja be A kis hableányt, csütörtökön 10 és 13 órai kezdéssel pedig a nagyváradi Lilliput Társulat Kispipi és Kisréce című bábjátékára várják az érdeklődőket (helyszín: ZUG.zone. Pénteken 9:30 és 11 órától a Puck színpadán a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház lép fel A rest legény című produkcióval.
Különleges lehetőség nyílik a bábszínészek, színészek és színművészeti hallgatók számára október 18-án, szerdán délután 3 órától, A mozgás logikája címmel az oxfordi Stephen Mottram tart bábos műhelymunkát a Puck Bábszínházban.
A hagyományokhoz híven idén is versenyjellege van a fesztiválnak, 16 társulat előadása fölött dönt majd az öttagú bíráló bizottság. A zsűri elnöke Slobodan Marković (a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója), tagjai pedig: Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican újságíró, és Epaminonda Tiotiu díszlettervező.
A fesztivál október 20-án, pénteken 18: 30-kor a díjátadó ünnepségen zárul. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 14.
Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökének
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro
2017. október 14.
Húsz éves a „másságot nem kiszorító” kolozsvári Tranzit Ház
A volt Poalei Tzedek zsinagóga épületét 1997 októberében nyitották meg újra a kolozsvári közönség előtt, amely azóta egy olyan közösségi térré nőtte ki magát, ahová „bármikor be lehet térni”, és egy olyan alternatív művészeti központtá, amely lehetőségei szerint minél több kulturális rendezvénynek próbál helyszínt biztosítani, és ahol a Tranzit Alapítvány olyan programokat kezdeményez, amelyek nem kirekesztőek a mássággal szemben – hangzott el a Tranzit Napok Fesztivál péntek esti megnyitóján.
Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány elnöke megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben hozzájárultak ahhoz, hogy „újra élőve varázsoljuk ezt a helyet”, ahol a „munka és a szenvedély együtt jár”.
Elmondta, az 1997-ben választott név nem véletlen, hiszen az első perctől azt próbálták művészi eszközökkel értelmezni, hogy „hogyan jutottunk oda mi, kolozsváriak, hogy ez a hely üresen maradt, és hogyan lehet újra betölteni”. A volt zsinagóga épületében létrejövő tevékenységeknek – koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, performanszok, vitaestek – az a másik fontos célja, hogy ne szorítsa ki a másságot, tette hozzá a Tranzit elnöke.
„A városnak szüksége van a Tranzit Házra, és a Tranzit Háznak is szüksége van a városra” – fogalmazta meg üzenetét Könczei Csilla.
Eugen Pănescu, a Tranzit Alapítvány kuratóriumi tagja arról beszélt, hogy öröm húsz év után is itt lenni, ahol nem csak sok pénzzel és intenzív reklámkampánnyal lehet a közösségnek valami értékeset nyújtani, fűzte hozzá. A Tranzit Háznak örülnünk kell, és megvédeni azt, mert „az elmúlt húsz év nem volt könnyű”, fogalmazott.
A péntek esti megnyitón továbbá az alapítvány partnerintézményeinek és támogatóinak képviselői szólaltak fel.
A Communitas Alapítvány a Tranzit Ház folyamatos támogatója. Szép Gyula, a Communitas művelődési bizottságának elnöke, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója emlékeztetett, hogy az elsők között használhatta a volt zsinagóga épületét, hiszen a hetven-nyolcvanas években itt volt az opera díszletraktára. Hozzátette: a Tranzit Kolozsvár egyike azon kevés tereinek, amelyek a „kulturális értékek megvalósítására adnak lehetőséget”, ahol „nyílt karokkal várnak minden típusú rendezvényt”.
Lucian Nastasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója többek között arról beszélt, hogy a Tranzithoz nagyon sok kellemes emlék köti, megemlítette például a számára legemlékezetesebb kiállítást, a Holokausztról megemlékező, Missing since 1944 – Tudsz róluk? című kiállítást.
Köszöntőt mondott a Német Kulturális Intézet, a Goethe Institut, valamint a Francia Kulturális Központ képviselője is. A két intézmény közösen szervezi évről évre a Clujotronic művészeti és elektronikus zenei fesztivált, amelynek a Tranzit Ház is otthont adott.
Jelen volt és beszédet mondott ugyanakkor Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke is, aki annak jelentőségét emelte ki, hogy a Tranzit Ház számos olyan rendezvényt karolt fel, amely támogatta és megmutatta a zsidó kultúrát. Tasi Annabella / maszol.ro
A volt Poalei Tzedek zsinagóga épületét 1997 októberében nyitották meg újra a kolozsvári közönség előtt, amely azóta egy olyan közösségi térré nőtte ki magát, ahová „bármikor be lehet térni”, és egy olyan alternatív művészeti központtá, amely lehetőségei szerint minél több kulturális rendezvénynek próbál helyszínt biztosítani, és ahol a Tranzit Alapítvány olyan programokat kezdeményez, amelyek nem kirekesztőek a mássággal szemben – hangzott el a Tranzit Napok Fesztivál péntek esti megnyitóján.
Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány elnöke megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben hozzájárultak ahhoz, hogy „újra élőve varázsoljuk ezt a helyet”, ahol a „munka és a szenvedély együtt jár”.
Elmondta, az 1997-ben választott név nem véletlen, hiszen az első perctől azt próbálták művészi eszközökkel értelmezni, hogy „hogyan jutottunk oda mi, kolozsváriak, hogy ez a hely üresen maradt, és hogyan lehet újra betölteni”. A volt zsinagóga épületében létrejövő tevékenységeknek – koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, performanszok, vitaestek – az a másik fontos célja, hogy ne szorítsa ki a másságot, tette hozzá a Tranzit elnöke.
„A városnak szüksége van a Tranzit Házra, és a Tranzit Háznak is szüksége van a városra” – fogalmazta meg üzenetét Könczei Csilla.
Eugen Pănescu, a Tranzit Alapítvány kuratóriumi tagja arról beszélt, hogy öröm húsz év után is itt lenni, ahol nem csak sok pénzzel és intenzív reklámkampánnyal lehet a közösségnek valami értékeset nyújtani, fűzte hozzá. A Tranzit Háznak örülnünk kell, és megvédeni azt, mert „az elmúlt húsz év nem volt könnyű”, fogalmazott.
A péntek esti megnyitón továbbá az alapítvány partnerintézményeinek és támogatóinak képviselői szólaltak fel.
A Communitas Alapítvány a Tranzit Ház folyamatos támogatója. Szép Gyula, a Communitas művelődési bizottságának elnöke, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója emlékeztetett, hogy az elsők között használhatta a volt zsinagóga épületét, hiszen a hetven-nyolcvanas években itt volt az opera díszletraktára. Hozzátette: a Tranzit Kolozsvár egyike azon kevés tereinek, amelyek a „kulturális értékek megvalósítására adnak lehetőséget”, ahol „nyílt karokkal várnak minden típusú rendezvényt”.
Lucian Nastasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója többek között arról beszélt, hogy a Tranzithoz nagyon sok kellemes emlék köti, megemlítette például a számára legemlékezetesebb kiállítást, a Holokausztról megemlékező, Missing since 1944 – Tudsz róluk? című kiállítást.
Köszöntőt mondott a Német Kulturális Intézet, a Goethe Institut, valamint a Francia Kulturális Központ képviselője is. A két intézmény közösen szervezi évről évre a Clujotronic művészeti és elektronikus zenei fesztivált, amelynek a Tranzit Ház is otthont adott.
Jelen volt és beszédet mondott ugyanakkor Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke is, aki annak jelentőségét emelte ki, hogy a Tranzit Ház számos olyan rendezvényt karolt fel, amely támogatta és megmutatta a zsidó kultúrát. Tasi Annabella / maszol.ro