Potápi a KMN zárógáláján: az erdélyiek irányt mutatnak minden magyar számára
Az erdélyi magyarok kötelességvállalását méltatta a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Kolozsvári Magyar Napok vasárnap esti zárógálája előtt mondott ünnepi beszédében.
Potápi Árpád János az erdélyiség sajátosságait keresve megállapította: az erdélyi magyar közösség minden időben a magyarság többi része előtt járt a szellemi élet számos területén, és a kötelességvállalásban. Amikor már majdnem minden elveszett, amikor kicsúszott a kezünkből az irányítás, akkor a haza áthelyeződött ide, akkor a magyar államiságot a Tündérkert rejtekében őrizték.
Könnyebb lett volna közömbösnek maradni, az erdélyi magyarok azonban mindig készek voltak arra, hogy utat mutassanak a sötétségben, felelősséget vállaljanak az egységes magyar nemzetért” – fogalmazott az államtitkár.
Potápi Árpád János szerint a magyar kormány azzal a hittel támogatja az erdélyi magyar oktatást, kultúrát, gazdaságot, hogy ezzel annak a szellemi bázisnak az életben tartásához járul hozzá, amely irányt mutat minden magyar számára. Arra biztatta ugyanakkor a Kolozsvár főterét megtöltő hallgatóságát, vállaljanak szerepet a közös ügyek irányításában, és hallassák hangjukat a jövő évi magyarországi országgyűlési választásokon.
Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napokat az erdélyi magyarság legnagyobb kulturális eseményének nevezte, amely azt is megmutatja, hogy az itt élők mit adnak hozzá az egyetemes magyar és a román kultúrához, mivel járulnak hozzá a többnemzetiségű régió sajátos képének a kialakításához.
A közönség megtapsolta az államtitkár bejelentését, hogy külhoni magyarságért díjjal tüntették ki Horváth Annát, Kolozsvár volt alpolgármesterét, Kató Béla erdélyi református püspököt és Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatóját.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kívánatosnak nevezte, hogy a Kolozsvári Magyar Napok ünnepélyessége a hétköznapok részévé váljon, hogy a nyitottság, a magyarokkal együtt élők egymás iránti tisztelet ne csak egy hétig győzedelmeskedjen, hanem váljon a hétköznapok valóságává.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője a szervezők fáradtságáról beszélve megemlítette: olyan jól eső fáradtság ez, mint a sportolóé, amikor célba ér a maratoni táv végén. Hozzátette: már nem a magyar napok zárórendezvényét várja, mint az elején nyilatkozta, hanem a jövő évi magyar napokat.
Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét nézhette meg a közönség a Budapesti Operettszínház előadásában. Krónika (Kolozsvár)

Légi összeköttetés Csíkszereda és a Balaton között?
Bár Csíkszereda repülőtere még csak megvalósíthatósági előtanulmány formájában létezik, Borboly Csaba megyei tanácselnök balatoni légi járat beindításáról egyeztetett magyarországi látogatása során.
A Hévíz-Balaton Airport és a csíkszeredai repülőtér közös fejlesztéséről egyeztetett a hétvégén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Papp Gábor, Hévíz város polgármestere. A Hargita megyei önkormányzat vasárnapi közleménye szerint a Zala megyei üdülővárosban (Hévíz területén a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó van, a gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel) pénteken folytatott megbeszélés során a felek megállapodtak a két légikikötő közti együttműködésről, ami lehetőséget teremt a székelyföldi, illetve a délnyugat-magyarországi településeket összekötő repülőjárat elindítására. A közlemény szerint a járattal közvetlen és gyors kapcsolat jöhet létre a Székelyföld és Nyugat-Magyarország között, ami új lehetőségeket nyit az idegenforgalmi és munkaerő-piaci együttműködésben, ugyanakkor a csíkszeredai repülőtér fejlesztése révén a Székelyföldön élők sürgősségi egészségügyi ellátása is javulhat. A két repülőtér közti együttműködés létrejöttét támogatja Zala megye közgyűlésének elnöke, Pál Attila is.
Borboly Csaba közölte, nagy lehetőség rejlik Székelyföld és Nyugat-Magyarország légi összekötésében, hiszen jelenleg 14-15 órás autóúton lehet eljutni a két térségbe, és erre lenne alternatíva a légi összeköttetés. Benkő Attila, a Hévíz-Balaton Airport ügyvezetője reményeit fejezte ki, hogy a csíkszeredai légikikötő fejlesztése „elérhető időn belül" megvalósul. Ma még lehetetlen megjósolni azonban, hogy ez az „elérhető idő” mennyi lesz pontosan. A Hargita megyei önkormányzat tavaly ősszel bocsátotta közvitára a Csíkszereda északi határába, Csíkcsicsóba tervezett kisrepülőtér megvalósíthatósági előtanulmányát, amelyet a magyar kormány finanszírozott. A tervek szerint a kis méretű légikikötő mintegy 20 millió euróból épülne meg, és kisebb gépek befogadására lenne képes, alacsonyabb utasszámra méretezik, ám a szabványos repülőterekhez hasonlóan lenne aszfaltozott kifutópályája, irányítótornya, utasterminálja és több, az utasokat kiszolgáló létesítménye is. A helyszínen egyrészt kiszolgálnák a turistákat, ugyanakkor az egészségügyi gépek le- és felszállását is biztosítanák, az illetékesek szerint pedig a projekt fellendítené az üzleti életet és az ipart a régióban. Borboly Csaba korábban elmondta, a megyei önkormányzat azt tervezi, hogy a létesítményt elsősorban egészségügyi járművek fogják használni a betegek, valamint az átültetésre váró szervek szállítására, a reptér pedig katasztrófahelyzetek – például egy erdőtűz – operatív kezelésében is nagy szerepet játszhat. Ezeket a szolgáltatásokat egészítené ki a légitaxi-rendszer: a turisták vagy az üzletemberek közeli helyekre, például Kolozsvárra, Budapestre vagy Bukarestbe utazhatnának Csíkszereda határából, illetve onnan szállíthatnák Marosvásárhelyre a távoli célpont fele tartó utasokat is. Krónika (Kolozsvár)

„Nem egy hétig tartó öröm Kolozsváron teljes jogú magyarként élni”
Oláh Emese alpolgármester a Kolozsvári Magyar Napok vasárnap esti zárógáláján tartott beszédében kívánatosnak nevezte, hogy a véget érő rendezvénysorozat ünnepélyessége a hétköznapok részévé váljon, hogy a nyitottság, a magyarokkal együtt élők egymás iránti tisztelet ne csak egy hétig győzedelmeskedjen, hanem váljon a hétköznapok valóságává.
„Azt hiszem, a mi kolozsvári magyar identitásunk legnagyobb értékét az jelentené, ha nem valamiféle egy hétig tartó, pátosszal átitatott elragadtatással tudnánk reflektálni rá, hanem a hétköznapok valóságává tehetnénk. Ha a két, egymást követő év augusztusa közötti időben is ugyanúgy szeretnénk ezt a várost, mint az ünnepnapjain, ha ugyanannyira fontosnak éreznénk a szellemiségét, amennyire a családunkat szeretjük, amennyire a kedvenc könyvünket, filmünket, virágunkat, vagy – bár nem esik túl közel hozzám, de – a kedvenc focicsapatunkat szeretjük” – mondta Oláh Emese.
Az alpolgármester kiemelte, nem kivételes alkalomként kellene a Kolozsvári Magyar Napokra tekinteni, hiszen nem egy hétig tartó öröm itt teljes jogú magyarként élni. Szerinte a KMN nem annak az eredménye, hogy megtűrik a magyar embereket Kolozsváron, ahol egyébként otthon vannak, hiszen ez az ünnepség alanyi jogon megilleti a közösséget.
Az etnikai feszültségekkel terhelt közelmúlt történései ellenére ma már helyükön vannak a többnyelvű helységnévtáblák, amit egy határozott lépésnek kell tekinteni egy olyan hangulatú város felépítése útján, ahol a magyar közösség köztéri és közéleti jelenléte nem kivételes eredmény, hanem a hétköznapok része, olyan alapvetés, ami szóra sem érdemes – mondta az elöljáró.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára az erdélyiség sajátosságait keresve megállapította: az erdélyi magyar közösség minden időben a magyarság többi része előtt járt a szellemi élet számos területén, és a kötelességvállalásban.
"Amikor már majdnem minden elveszett, amikor kicsúszott a kezünkből az irányítás, akkor a haza áthelyeződött ide, akkor a magyar államiságot a Tündérkert rejtekében őrizték. Könnyebb lett volna közömbösnek maradni, az erdélyi magyarok azonban mindig készek voltak arra, hogy utat mutassanak a sötétségben, felelősséget vállaljanak az egységes magyar nemzetért" - fogalmazott az államtitkár.
Potápi Árpád János az erdélyi magyarság legnagyobb kulturális eseményének nevezte, amely azt is megmutatja, hogy az itt élők mit adnak hozzá az egyetemes magyar és a román kultúrához, mivel járulnak hozzá a többnemzetiségű régió sajátos képének a kialakításához.
Megtapsolták a díjazottakat
A közönség megtapsolta az államtitkár bejelentését, hogy külhoni magyarságért díjjal tüntették ki Horváth Annát, Kolozsvár volt alpolgármesterét, Kató Béla erdélyi református püspököt és Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatóját.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője a szervezők fáradtságáról beszélve megemlítette: olyan jól eső fáradtság ez, mint a sportolóé, amikor célba ér a maratoni táv végén. Hozzátette: már nem a magyar napok zárórendezvényét várja, mint az elején nyilatkozta, hanem a jövő évi magyar napokat.
A Kolozsvári Magyar Napok záró gáláján Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét nézhette meg a közönség a Budapesti Operettszínház előadásában. maszol.ro

Szövetkezeti rendszer Erdélyben – milyen volt és milyen lehetne újra?
Erdélyben magyar szövetkezetek százai alakultak a huszadik században, a természetes fejlődésüket az államosítás törte meg. A StudCoop kolozsvári egyesület célja a szövetkezeti szerveződések népszerűsítése, de hangsúlyt fektetnek az egészséges táplálkozásra, és civil akciókkal is készülnek. Dr. Hunyadi Attila Gábor történésszel a szövetkezetek működéséről, múltjáról és jelenéről beszélgettünk, valamint a többedmagával alapított StudCoopról.
A szövetkezetek túlélték a 19. századot annak köszönhetően, hogy olyan egyetemes elveket követtek, mint például az emberközpontú vállalkozás elve – a szövetkezetekben ugyanis minden tag egy szavazattal rendelkezik, a közösség iránti elkötelezettség, így ezek a szervezetek valahol az egyesületek és a vállalkozások közötti metszés-zónában helyezkednek el. A jövedelemből bizonyos százalékot a tagok képzésére, iskoláztatására fordítanak, a környezetvédelemre is odafigyelnek, illetve együttműködnek más szövetkezetekkel.
Reményik temploma és iskolája mellett mindig is működött a falvakban egy bírói hivatal, vagy mai néven önkormányzat, a közösség negyedik kereke pedig egy gazdakör vagy szövetkezet volt. Ezek a 19. század első felében jelentek meg elsősorban német és angol területeken előbb karitatív célú egyesületekként, a lefektetett alapokat pedig 1895-ben nemzetközi alapelvekként fogalmazták meg, megalakítva a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségét, Londonban.
A szövetkezetek és a baloldal
A szövetkezetek szinte megelőzték a baloldali mozgalmakat: a Rochdale-i takácsok szövetkezetének megalakulása (1844) előtt a kapitalista vállalatok munkásai kötelezően a vállalatnál kellett levásárolják a bérük egy részét – ennek ellenében hozták létre a takácsok a saját szövetkezeti üzletüket, törvényi változásokat követően. Korábban ugyanis a Combination Act tiltotta a munkások szervezkedését.
Charterek, vagyis petíciók megfogalmazásával a nagytömegű munkásság elérte azt is, hogy törvényes reformokkal a gyárosok monopóliumait megszüntessék, és maguk a gyárosok is belátták, hogy éhbéren dolgoztatni napi 12-14 órán át nem lehet dolgoztatni a munkásokat, mert korán halnak meg – sokan egyébként is az Egyesült Államokba vándoroltak ki. „Ez egyfajta konstruktív szocializmus volt, sőt nagyon sok szövetkezetfejlesztő keresztényszocialistának vallotta magát” – magyarázza Hunyadi, aki szerint ugyanakkor Marx, majd később Lenin „görbén nézett” ezekre a szövetkezetekre, mert az osztályharcot nem élezték, hanem tompították a konszenzuskereső politikájukkal.
Virágzó Erdély
Kolozsváron 1825-ben alakult az első szövetkezeti biztosító társaság Kolozsvári Gondoskodó Társaság néven. Ez a nyugdíjalapot képező társaság 1948-ig, a májusi államosítási rendeletig élt, amikor minden magánvállalkozást megszüntettek. A kolozsvári példa mellett számos más takarékpénztár működött német modell alapján.
Termékfeldolgozással foglalkozó szövetkezetek elsősorban hitelszövetkezetként jöttek létre, mezőgazdasági válságok után – „amíg a golyó nem fütyül a fülük mellett, az emberek nem nagyon hajlandók együttműködésre”, fogalmaz Hunyadi Attila. „Amikor az 1890-es években egész Európa, s benne Erdély szőlészetét tönkretették járván 1901-ben Brassóban már tejszövetkezet működött, 1909 előtt pedig Maros megyéből tojást exportáltak Németországba. Az első világháború előtt már több száz szövetkezetet hoztak létre Erdélyben – mindennek nagy löketet adott, hogy 1902-ben Tusnádfürdőn, a Székely Kongresszuson számos szakosztály mellett hitelügyi és szövetkezeti szakosztályt is létrehoztak, ennek eredményeképp pedig egy minisztériumi kirendeltséget Marosvásárhelyen és megyei ügynökségeket a székely vármegyékben. Nagyenyeden így olyan saját szárnyvasúttal rendelkező logisztikai raktárat hoztak létre, amely köré saját gyárak és borpincészet épültek.
A két világháború közötti állandó jogi bizonytalanság, politikai befolyásolás, adókedvezmények és állami hitelek hiányában a kisebbségi szövetkezetek elsősorban tagságuk, valamint a keretintézmények támogatásához folyamodtak. Az újjászervezési munkát a korábbi szövetkezeti és minisztériumi kirendeltségek Erdélyben maradó tisztviselői vállalták magukra, a mozgalom szócsövei a Hangya naptár, a Szövetkezés s a Szövetkezeti Értesítőszaklapok voltak 1948-ig.
Az 1930-tól megmutatkozó gazdasági és pénzügyi válság okozta pénzügyi veszteségek mutattak kiutat a magyar szövetkezeti mozgalom számára. A harmincas években Marosvásárhelyen, majd Székelykeresztúron tejfeldolgozót épített magyarországi kölcsönnel a kolozsvári GHSz, amelynek hatására a tejszövetkezeti hálózat fellendült: egy évtized alatt, 1939-ig 133 tejszövetkezet jött létre főleg Udvarhely és Maros megyékben és Kalotaszegen. A Transsylvania márkával ellátott tejtermékeket, pasztőrözött vaj Románia nagyvárosaiban és külföldön (Anglia, Görögország, Palesztina) talált piacra. Más mezőgazdasági és erdészeti termékeket (gyógynövény, erdei gyümölcs, fa) feldolgozó és exportáló szövetkezetek is szép számban alakultak, akárcsak kisipari termelő, nyersanyagbeszerző és áruértékesítő szövetkezetek is. A harmincas évek végére több száz iskola- és diákszövetkezet is alakult.
Egy korszak vége
1948-ban több mint 1100 magyar szövetkezetet olvasztottak be az országos szövetkezeti hálózatba, elveszítve önkormányzatiságuk, demokratikus jellegük, és mindent a tervutasításos rendszernek rendeltek alá. „Valójában már 1945-ben elindult a szövetkezeti vezetőségek vegzálása, a magyarok 1946 novemberéig, a választásokig még meg tudták védeni a szövetkezeteket, de ezt követően végrehajtották az államosítást” – teszi hozzá Hunyadi Attila kiemelve, hogy ez a folyamat törvénytelen volt, hiszen egy szövetkezet csak a tagjai döntésével, közgyűlési határozattal oszolhatott fel vagy olvadhatott volna be.
1990-től máig
A rendszerváltás utáni restitúciós törvények viszont nem vonatkoznak ingó vagyonokra, így csak egyéni úton lehet perelni. Mára a régi népházak boltokként működnek, de nem olyan szervezett módon, mint régen. Ráadásul egyoldalú a működésük: a széles fogyasztási cikkeket falura szállítják alternatíva híján, de a szövetkezetek egyúttal azt is vállalnák, hogy a falusi termékeket városra szállítják – ez pedig ma nem működik így.
Az EU-s csatlakozást követően Románia fel kellett vállalja, hogy támogatja a szövetkezeteket, de közel nem tartunk ott, ahol 1948-at előzően. „Sem az a közel 300 magyar bank, sem a többezer vállalkozás nem került vissza az örökösök tulajdonába, és ez érvényes a szövetkezeti vagyonra is” – mondja el a történész, aki a Keresztúri történetével illusztrálja, hogy sok próbálkozás után a szövetkezeti rendszer kialakítása milyen előnyökkel jár a termelők és a vásárlók számára.
A Székelygyömölcsben – amelynek köszönhetően Madéfalván, Zetelakán és Farkaslakán feldolgozó központ működik – mindenki beviszi a gyümölcstermését a manufaktúrába és annak a 15 százalékát (vagy az árát) beadja a közösbe a feldolgozó, csomagoló szolgáltatás ellenértékeként.
A helyi tulajdonlású vállalkozások olyan munkahelyeket képesek létrehozni, amelyek az elnéptelenedő falvakat segítik, odafigyelhetnek a környezetre, vagy akár a gluténérzékenységre, ahogyan az említett keresztúri szövetkezet is így jár el. Ráadásul a szövetkezetek horizontálisan, egymást is ellenőrzik, és együttműködnek: például amellett, hogy a profit egy hányadát képzésre fordítják, a többi pénzt tartalékalapba teszik, így hálózati szinten akkora összeget gyűjtenek, hogy nagyobb beruházásra – például szennyvíztisztításra – is elég lesz. Ez az egymástól elszigetelt vállalkozások esetében nem működik.
Hunyadi Attila szerint az a kérdés, hogy mikor jutunk el a kritikus tömegig: „ahhoz képest, hogy a két világháború közötti Romániában közel 10 ezer szövetkezet működött, most gyakorlatilag sehol sem vagyunk”. Közben megváltozott a világ: egy globális infrastruktúrában próbálunk helyi szövetkezeteket létrehozni úgy, hogy egy tejgyárnak olcsóbb külföldről hozni a tejet, mint egyenként begyűjteni a helyi gazdáktól. Az embereknek rá kell jönniük, hogy csak összefogva tudnak megrendeléseket teljesíteni, de összefogni csak akkor érdemes, ha külön nem megy – csak pénzért nem lehet, mondja Hunyadi.
Egyesülettel a szövetkezetekért
A StudCoop 2015 májusában jött létre, Kolozsváron. Hunyadi Attila 18 éve kutatta a témát, amikor úgy döntött, hogy más érdeklődőkkel együtt nonprofit egyesületet alapít, a szövetkezeti értékek és az egészséges táplálkozás népszerűsítésére. Részt vettek számos rendezvényen, illetve idén már az EduKitchen programmal is jelentkeztek, amelyet a Slow Food Torda elnöke Pozsonyi Márta szakács koordinál.
Az elmúlt időszakban sikerült helyi, de a kolozsváriak számára addig ismeretlen termelőket megismertetni a tudatos vásárlókkal. Ilyen például Csekefalváról Moldován-Szeredai Noémi, aki levendulatermékeket és szörpöket értékesít, vagy a mezőkeszüi Veress család, akik tejtermékekek készítenek, de léteznek olyan facebookos önellátó csoportok, amelyeknek köszönhetően Bánffyhunyad környékéről vásárolnak be kolozsváriak egy brit házaspár közreműködésével.
A StudCoop számára fontos még petíciók, civil akciók szervezése. A tej-kifli programmal szemben szeretnének lépni például, mert ahelyett, hogy helyi, egészséges tejet adnának a diákoknak, tejsavóból és tejporból meg tartósítószerekből készült italt szállítanak az iskolákba. Emellett nem javítottak a szegények élelmezési viszonyain, mert falun nem isszák meg ezt az italt, a legrosszabb esetben pedig patakok kanyaraiban találjuk meg az egymásra tornyosuló tejesdobozokat.
Az iskolabüfékben is változást szeretnének elérni: szinte minden iskolában létezik kávéautomata, amelyet sajnos korlátlanul használhatnak a diákok, a büfék pedig tele vannak tartósítószerekkel tömött szendvicsekkel. Ehelyett azt javasolják, hogy lisztből, tejből, friss gyümölcsből állítsanak elő tízóraikat az iskolákban, és gyümölcslevet forgalmazzanak. Ehhez a termelők összefogására volna szükség, hogy a minőséget és a mennyiséget is tudják biztosítani.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Nekiment az Evenimentul Zilei a magyar kormánynak
Evenimentul Zilei című román napilap szerint "levegőbe röpíti" a románok és magyarok közötti kapcsolatokat a magyar kormány azzal, hogy a magyarok üldözésével vádolja a romániai korrupcióellenes ügyészséget (DNA). A lap Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest idézte, aki a Külhoni Magyarságért Díj átadóján arról beszélt, hogy Romániában joginak álcázott magyarellenes lépésekkel támadják a magyar nemzet emblematikus képviselőit, és külön megemlítette Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét, aki ellen - szerinte - koncepciós pert indított a román korrupcióellenes ügyészség. Az Evenimentul Zilei cikke szerint Magyarország miniszterelnök-helyettesének a megnyilvánulása ismét felhevíti a románok és magyarok között amúgy is létező feszültségeket. A cikkre a volt kolozsvári alpolgármester, Horváth Anna is reagált egy Facebook bejegyzésben. "Lassan kezdem megérteni, hogy Romániában valaki, valakik - a nyilvánosságot, a számonkérhetőséget soha vállalni nem merő árnylények – 27 év után újra megpróbálnak jól élni, létjogosultságukat megalapozni az által, hogy interetnikus feszültségeket mímelnek, konfliktust szítanak közöttünk" – írja Horváth Anna. Transindex.ro

Épül a Hagyományok Háza Erdélyben is
Aki a népzene, néptánc, néphagyományok szerelmese, annak biztosan nem kell bemutatni a Hagyományok Házát, amely a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és tovább éltetésére létrehozott nemzeti intézmény, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapította.
A Hagyományok Háza nevet azonban egyre gyakrabban halljuk már Erdélyben is, ugyanis egy erdélyi hálózata épül – erről mesélt nekünk Kovács Annamária, a hálózat képviselője.
– Aki folkkal foglalkozik, annak nem kell bemutatni a budapesti Hagyományok Házát. De milyen küldetéssel és célokkal alakult az erdélyi hálózat?
– A budapesti Hagyományok Házának – amely ezelőtt körülbelül 16 évvel indult – már az alapító okiratában is benne volt, hogy a teljes magyarságot ki szeretné szolgálni. A tavaly született meg a döntés, hogy 16 év után a teljes magyarságra is szeretnének összpontosítani. Így terjedt ki a tevékenység a Kárpát-medence elszakított országterületeire, egyben Erdélyre is. Az intézmény Erdélyben felkért egy pár civil szervezetet, amelyekkel eddig is együttműködött, hogy még szorosabban dolgozzanak együtt. Alkalmazottakat és önkénteseket is foglalkoztat a Hagyományok Háza, én önkéntes-tanácsadói státusban vagyok Marosvásárhelyről, mivel eddig is a marosvásárhelyi folkesteket szerveztem, s nekem is az egyik hobbim a népzene és a néptánc.
– Ez azt jelenti, hogy ön most a Hagyományok Háza képviselője Vásárhelyen?
– Nem mondanám azt, hogy Vásárhelyen, hanem inkább úgy, hogy olyan területeken, ahol van tapasztalatom, besegítek teljes Erdélyben. Léteznek kapcsolattartók, alkalmazottak, tanácsadók, önkéntesek Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és akkor én Marosvásárhelyen. Ez nem azt jelenti, hogy mi egy központot szeretnénk, hanem inkább egy hálózatot. Ezt így is nevezték el: a Hagyományok Háza Erdélyi Hálózata, tehát mi ezt a régiót szeretnénk lefedni. Ennek érdekében együttműködünk a temesváriakkal, a nagyváradiakkal, a nagybányaiakkal – például a Jeles Napok sorozatát hét városban szerveztük meg.
– Januártól működik az erdélyi hálózat. Milyen tevékenységet folytatott eddig?
– Ez tulajdonképpen egy nulladik év, és igazából akkor egy próbaév is. A Hagyományok Házának kettős célja volt, egyrészt, hogy egy minőségibb szintre emeljük a jelenlegi rendezvényeket ott, ahol vannak már, másrészt ott, ahol ez hiányos – mondjuk egy falunapon vagy városnapon, illetve olyan településeken, ahol nincs táncház – indítsuk el. A célunk: vagy a jelenlegi rendezvények színvonalát szakmailag emelni, vagy pedig újakat indítani igény szerint. Ezek alapján vannak nagy rendezvények, amelyekbe belekapcsolódtunk, ilyen példáu a Double Rise Folk-udvara, a Méra World Music fesztivál folkrendezvényei vagy Tusványoson is a Folk-sátor. De ahhoz, hogy egy ilyen nagy eseményen a társaság jól tudjon bulizni, meg kell tanuljon táncolni, énekelni, zenélni. Ezért vannak a táncházak vagy a pedagógusképzések. A sepsiszentgyörgyi Román Néptánc Egyesülettel együttműködve elindítottunk egy akkreditált 60 órás képzést 15 kreditponttal, amiből idén lesz már négy. Ez szintén egy rendszeres esemény, annak érdekében, hogy minden pedagógus tudjon részt venni népi játékok, népzene-, illetve néptáncoktatáson. Mindemellett elindítottuk a Jeles napokat. Ez egy olyan éves sorozat, amely Marosvásárhelyen már létezett, és úgy fogalmazódott meg aztán az ötlet, hogy őket támogassuk, és kiterjesszük a sorozatot más helyszínekre is. Ezen tevékenységek keretében a naptári jeles napokhoz köthető hagyományokat és szokásokat mutatjuk be gyerekeknek. Marosvásárhelyen Esztendő kereke néven fut továbbra is, a Világló Egyesület és a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeum szervezi, én csak besegítek. Az elemi osztályos gyerekeket és családjaikat célozzák meg. Tehát eljön az I–IV. osztályos gyerek akár kistestvérrel, nagytestvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel és akkor az abban a hónapban aktuális jeles napokhoz fűződő szokásokat megtanulják, eljátsszák, elénekelik, szőnek, varrnak, farsangolnak, Húsvétra vagy pünkösdre készülnek…
– Így tanulnak a gyerekek a jeles napokról és a népszokásokról is egyben.
– Így van. Az én végső célom az lenne, hogy ezek a szokások visszakerüljenek a családokba, nagymamáról édesanyára, édesanyáról gyerekre. Tehát a családba adódjon tovább, viszont amíg ez visszakerül ugyanebbe a mederbe, intézményes formában rá kell egy kicsit segíteni. Én remélem, hogy a Jeles napok sorozatban a gyerek megtanulja, és akkor a következő húsvétra már együtt készülnek, együtt hímezik a locsolóknak a kendőt vagy festik a piros tojást. Erre már volt példa, hogy a gyerek otthon kérte, hogy ne lehuzival díszítsék a tojást, hanem piros tojást fessenek a locsolóknak. Bízom benne, hogy nem egy végtelen ideig, hanem ideiglenesen kell intézményesített formában vagy civil szervezetek támogatásával rásegíteni erre. Az én célom – amit nem én fogalmaztam meg, hanem olvastam – az az, hogy legyen ciki, ha nem volt valaki soha táncházban, ha nem tudja valaki, hol van Kalotaszeg és nem tud öt magyar népdalt. Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki forduljon meg bár egyszer táncházban, igyon meg egy sört vagy egy pohár bort, és lássa milyen az a zene. Nem elvárásunk az, hogy néptáncos vagy táncházas legyen valaki, hanem az, hogy tudja, hogy egy ilyen létezik, és ha szüksége van rá, akkor élhet ezzel az élménnyel.
– Milyen tevékenységgel kapcsolódik be idén a Hagyományok Háza a Vásárhelyi Forgatagba?
– A célokból kiindulva, hogy a jelenlegi rendezvények szakmai partnerei legyünk, az a javaslat született, hogy csatlakozzunk idén a Forgataghoz és az amúgy széles vásárhelyi táncházas közösség számára is biztosítsunk este két-három táncházat. Innen született az ötlet, hogy a már eddig is létező néptáncos programokat egészítsük ki. A tavaly volt például az Üvernek egy szép koncertje, ami egy énekléssel zárult, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy szükség van erre, ugyanis a tömeg nem ment haza, hanem tovább muzsikáltatta a zenészeket. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy akkor idén legyen két koncert, vagyis hogy Marosvásárhelyhez két közeli vidéket hozzunk el. Egyik a Felső-Maros menti Csiszár Aladár muzsikája, amelynek bemutatására ugyancsak a vásárhelyi Üvert kértük fel. A másik pedig a csávási zene. Tavaly megszületett a CsávásIram az Üsztürü és a Heveder zenekar előadásában, így ennek a zenének az ismertetésére őket kértük fel. Ebben is benne van egy vásárhelyi zenész, Moldován Horváth István Kuki. Próbáltuk lehetőleg a helyieket bevonni, hogy velük bulizzunk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Mivel tudjuk, hogy igény van rá, a két koncert után táncházat is szervezünk a Jazz&Blues Klubban, Egyik szerda este, a másik pedig péntek este lesz. Ugyanakkor az volt mindkét zenekarhoz a kérésem, hogy népdalokat is tanítsunk. Az lenne a siker, ha mindkét este után a tömeg hazavinne két új népdalt és másnap dúdolva azzal a gondolattal kelne fel, hogy milyen jó volt együtt énekelni és egy új népdalt tanulni.
Szász Cs. Emese / Székelyhon.ro

Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára?
Valóban Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra központja? Ha igen, milyen is ez a város, milyen szerepet tölt be az erdélyi magyar kultúrában, kinek milyen felelőssége van egy ilyen központban? Ezekről a kérdésekről beszélgettek a Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára. Irodalmi interferenciák című rendezvényen vasárnap délután a TIFF-házban, Balázs Imre József, Kelemen Hunor és Markó Béla költők, valamint Szilágyi István író részvételével. A beszélgetést László Noémi moderálta.
László Noémi első körben arra volt kíváncsi, beszélhetünk-e egyáltalán arról, hogy Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra fellegvára, és ha igen, milyen is ez a Kolozsvár, vagy általában milyen jellemzői vannak egy kulturális centrumnak. László Noémi szerint lehet, hogy Kolozsvár inkább periféria, mint centrum.
Markó Béla úgy vélte, nem a fellegvár szót kellene használni ebben a kontextusban, hiszen a kifejezés egy defenzív helyzetre utal. Markó hangsúlyozta: 1990 körül sokkal több kulturális centrumot képzeltek el Erdélyszerte, így központ kellett volna legyen Kolozsvár mellett Marosvásárhely is, amely viszont nem tudott azzá válni az elmúlt közel 30 év alatt. Ám a költő szerint Kolozsvár sem töltötte be ezt a szerepet az 1990-es években, a piros-sárga-kék padokon ülve senki sem érezhette azt, hogy ez a város az erdélyi magyar kultúra centruma. Ez a helyzet szerencsére megváltozott, és Kolozsvár jelenleg tényleg központtá vált, jegyezte meg. Véleménye szerint a kincses város a „modernitás, nyitás, európaiasodás létesítménye is a magyar kultúrában. Kolozsvárnak igénye van arra, hogy ne csak az itt lakók beszéljenek róla” – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, ez annak is köszönhető, hogy „itt lezajlottak fontos viták, amelyek eredménye, hogy Európához kell mérni magunkat”.
Kelemen Hunor szerint nem lehet egységes kulturális centrumról beszélni. Ha az akadémiai szférát és a színházat tekintjük, akkor Kolozsvár tényleg centrum Erdélyben, viszont, ha képzőművésztről beszélünk, akkor már nem. Irodalmi szempontból pedig, véleménye szerint, az kéne mérvadó legyen, hogy az erdélyi magyar írók, költők külföldön is ismertek legyenek, köteteiket lefordítsák más nyelvekre.
Balázs Imre József kifejtette: a város hatalmas változásokon ment és megy át, Kolozsvár lassan a nemzetközi kultúrát befogadó központtá is válik. „Nem szabadna csak a magyar kultúra centrumaként beszélni a városról” – jegyezte meg a költő.
Szilágyi István elmondta: úgy látja, hogy míg Kolozsvár lassan túlnépesedik, addig például a magyar iskolák száma csökken. Az írót inkább az aggasztja, mi lesz a várossal és annak lakóival.
A beszélgetés résztvevői abban egyetértettek, hogy nem a kulturális intézmények, hanem azok vezetőinek felelősségéről kell beszélni, hisz ők jelölik ki, hogy milyen úton halad az adott intézmény, a közvetlen környezethez mérik magukat, vagy inkább az európai, tágabb mércét veszik figyelembe. Kelemen Hunor kiemelte: ilyen meghatározó személy volt például Kántor Lajos, aki nélkül a Korunk nem tett volna le ilyen mérhető teljesítményt az asztalra. Markó Béla szerint tudatos kulturális programokra van szükség, amelyek alapján eldönti a város, merre akar menni, kinek mi a szerepe. Balázs Imre József hozzáfűzte, ilyen programok már léteznek Kolozsváron, ilyen az Igen, tessék mozgalom, vagy a kulturális tömegrendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok is.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Zajlik a XXII. Inter-Art művészeti alkotótábor Nagyenyeden
Pénteken ér véget Nagyenyeden a XXII. Inter-Art művészeti alkotótábor, amelyhez idén – immár hatodszorra – egy nemzetközi népzene- és néptáncfesztivál is kapcsolódik.
Az alkotótáborban húsz ország mintegy negyven képzőművésze vesz részt. A megnyitón Oana Badea polgármester a hagyományok kialakításának szívós és kitartó háttérmunkáját elemezte, Lörincz Helga alpolgármester pedig a külömböző nemzetek által termelt többletértékekre hívta fel a figyelmet.
Az Inter-Art alkotótábor megnyitójának szerves részét képező mail-art (levélben elküldhető formátumú alkotások) kiállításon, amely idén az „Art vs. Pokémon” címet kapta, idén is számos ország művésze rermekelt. E mellett rendhagyó módon egy diáklány, Anca Sas szárnypróbálgatását jelentő bemutatkozására is sor került.
Az Interart előnye ugyanis, hogy a befutott, neves művészek mellett, induló tehetségek is szóhoz jutnak. A közel két hétig tartó tábort augusztus 26-án, pénteken az együttlét során készült munkákat bemutató kiállítás zárja, emellett néhány egyéni és csoportos kiállításra is sor került.
Gyulafehérváron a Kolozsváron élő, albániai Oriola Kureta Semenescu, illetve az országot a hetvenes években elhagyó, szebeni Gerd Messmann állított ki. Mivel augusztus 20-a egybeesik Balog István, az Interart Alapítvány elnökének névnapjával, ezt az alapítvány galériájában ünnepelték Suzie Veroff kanadai festő első európai kiállításával egybekötve.
Tamás András / maszol.ro

Önkéntesek a Kolozsvári Magyar Napokon: jobb, mint otthon ülni és tévézni
A szervezők munkáját idén 150 lelkes önkéntes segítette a 8. Kolozsvári Magyar Napokon. Ez nem újdonság, hiszen az elmúlt években is folyamatosan láthattuk, ahogyan a színes pólós fiatalok rohangálnak egyik helyszínről a másikra, a raktárból a backstagebe vagy a szemétszedés után át padokat cipelni. Véletlenszerűen választott alanyainkat, Tamást, Mátyást, Annamáriát és Esztert kérdeztük arról, hogy milyen a KMN egy önkéntes szemszögéből.
György Tamás 17 éves, és Marosvásárhelyről érkezett. A rohamcsapatot erősítette, amely röviden arról szól, hogy „mindig készen kell állni”. Felelősségteljes munka ez, bármikor hívhatják, hogy segíteni kell – magyarázta. Tamás volt már a VIBE Fesztivál és a budapesti 17. FINA vizes világbajnokság önkéntese is. A Kolozsvári Magyar Napokra azért jelentkezett, mert egész egyszerűen ki szerette volna próbálni. „Rohamcsapatban még soha nem voltam önkéntes, nekem ez új volt” – mondta.
Mindegyik alanytól megkérdeztük, hogy miért éri meg neki az egyhetes fáradalom. Legtöbbjük azt emelte ki, hogy elsősorban a sok új barátságért érdemes a magyar napokon segédkezni, így Tamás is erről mesélt: „rengeteg új embert lehet megismerni, és az egy hét alatt rengeteg élményt szereztünk.”
Megoldani a váratlan helyzeteket
A rohamcsapat másik tagja, Horváth Kovács Mátyás Tamáshoz hasonlóan 17 éves, és marosvásárhelyi. Ő elsősorban fesztiválokon önkénteskedik, így például a VIBE-on vagy a Double Rise fesztiválon is tevékenykedett. Elmondta, a rohamcsapatban körülbelül negyvenen dolgoztak. „Mindig, amikor egy váratlan helyzet adódott, mi kellett megoldjuk. Egy csomót pakoltunk, beugrottunk a backstagebe, segítettünk a parkolásban. Nehéz munka” – jellemezte az önkéntes a feladatkörét.
Érdeklődésünkree elmesélte a legextrémebb szituációt, amelyben a magyar napok alatt találta magát. Ez Charlie koncertje után történt, amikor a backstage-ben Tamással együtt kellett koordinálnia a tömeget, hiszen rengetegen jöttek az előadóművész biztatására, aki autogramokat osztott, és fényképezkedett a rajongókkal.
A munka megérte, jó hangulatban telt, mert azután „mindig jött a megérdemelt pihenés, egy közös összeülés, egy buli az új barátokkal”. „A társaságról nem lehet rosszat mondani” – összegzett.
„Azon kívül, hogy fáradt vagyok, minden szuper volt”
Máté Annamária kolozsvári, ősszel kezdi a tizenegyedik osztályt. A rendezvényen az Infópontnál dolgozott, ahol a fesztiválozók bármilyen kérdésére tudnia kellett a helyes választ. Ugyanitt lehetett a programfüzeteket is beszerezni, szóval ebben a sátorban nagyon sok ember megfordult naponta. „Tavaly is itt önkénteskedtem, és ez a rész tetszett a legjobban” – indokolta a választását. Emellett beugrott helyszíni felügyeletesnek is, például a szervezőiroda előtt egyszer az autókat kellett meggátolnia abban, hogy oda parkoljanak.
„Azon kívül, hogy fáradt vagyok, minden szuper volt” – fogalmazott, ugyanis volt, hogy napi hét órát is dolgozott, máskor váltásokban négyet-ötöt. Ez egy tinédzser számára nem kevés munka, de az is lehet, hogy egy felnőttet is ugyanígy lefárasztott volna az, hogy ennyi időt töltsön a főtéri vagy a Farkas utcai zsongásban. De Annamária nem panaszkodik, jövőre ismét jelentkezik, immár harmadjára. „Ahelyett, hogy otthon üljek, és tévézzek, inkább eljövök önkéntesnek” – összegezte frappánsan és lényegre törően motivációját.
A főtéri koncertekért bulikkal kárpótolják őket
Annamária szeretett az önkéntes csapat része lenni, és a többiekhez hasonlóan ő is kiemelte, hogy egy hét alatt nagyon sok új embert ismerhetett meg. Szórakozásból sem volt azért hiány, tudomásunkra hozta, hogy minden este „exkluzív” bulikat szerveztek az önkénteseknek. „A főtéri koncertek nem annyira az én stílusom”, magyarázta, de nem volt más választása, mindegyiket végighallgatta az Infópont sátrából.
Annak, aki legalább egyszer már részt vett a Kolozsvári Magyar Napokon, ismerős az a kép, amikor az esti koncertek és bulik után az önkéntesek elindulnak a nagy fekete zsákokkal szemetet szedni. Látványos és dicséretes munka. Annamária erről jókedvűen, talán kissé humorosan is megjegyezte: „a legjobb dolog a szemétszedés, azt minden évben várjuk.”
„Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni”
Nagy Eszter csíkszeredai, 21 éves egyetemista Kolozsváron, közgazdaság szakon, a magyar napokon a KMN logójával ellátott tárgyakat árulta a sétatéri és a főtéri fabódékban. Először vett részt a rendezvényen, és egyből önkéntesnek jelentkezett, amit szerinte jövőre is folyatni fog.
Jellemzően fél- vagy egésznapokat dolgozott. Először az Infóponthoz jelentkezett, de utólag úgy érzi, az árusítás jobb választásnak bizonyult. „Szerettem volna kipróbálni, hogy milyen önkéntesnek lenni. Szerintem nagyon jó tapasztalat, egyszer mindenképp érdemes kipróbálni. Új barátságokat kötöttem, nagyobb lett az ismerősi köröm” – fogalmazott.
Tasi Annabella / maszol.ro

Kolozsvári Magyar Napok: vissza a gyökerekhez
Hogyan maradhat belsőséges és élvezhető egy százezreket vonzó tömegrendezvény? A 8. Kolozsvári Magyar Napok szervezői megmutatták: új helyszínek bevonásával, átszervezéssel téve szellősebbé, bensőségesebbé és élvezhetőbbé az elmúlt években zsúfolttá vált kulturális fesztivált.
A Kolozsvári Magyar Napoknak már nem kell bizonyítani, nyilatkozta Gergely Balázs főszervező a vasárnap zárult kulturális fesztivál idei, nyolcadik kiadása előtt, ezért, mint mondta, az eddigi bővítés helyett a jövőben a rendezvénysorozat bensőségességének, élvezhetőségének a megőrzésére törekszenek. Ami sikerült is: a 8. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb erénye az a visszaszerzett baráti, már-már családias hangulat, mely az első években jellemezte a kincses város magyarságának ünnepét.
De ehhez bővítésre, terjeszkedésre volt szükség, hiszen a magyar programokat nélkülöző kolozsvári városnapok alternatívájának szánt rendezvénysorozat az elmúlt években a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, Kolozsvár főtere nem csak a környező magyar falvakból, hanem Sepsiszentgyörgytől Budapestig valamennyi magyarlakta régióból vonzza az ünnepelni vágyókat. És az egyre szűkösebbé vált Farkas utca bizonyította, hogy a népszerűségnek ára van: a tömeg. Ez a tömeget igyekeztek fellazítani idén új helyszínek bevonásával. Sétatéri lazulás A magyar napok kevésbé bejáratott, még kísérleti helyszíneként a Sétatér megfelelőnek bizonyult az alternatív zenei koncertek, gyerekfoglalkozások befogadására, a fesztivál gócpontjának számító Farkas utca ellensúlyozására. Az itt zajló délutáni-esti programok alatt lehetőség nyílt arra, hogy rég nem látott iskolatársakkal váltson pár szót az ember, egy sör mellett belehallgasson a magyar zene teljes skáláját lefedő koncertprogramba, vagy a fák hűvösében, egy nyugágyon pihenje ki az éjszakai buli fáradalmait.
A kultúrára éhezők a Kaszinóban gyönyörködhettek Róth Miksa üvegfestészetének sokszínűségében, melyet „élőben” is megtekinthettek, a magyar napok alatt vezetett séta keretében vált láthatóvá a Román Nemzeti Bank székhelyének a világhírű üvegablak- és mozaikkészítő mester által megálmodott üvegmennyezete. Még a sétatéri tó is kínált új szórakozást: a szokásos vízibiciklizés és csónakázás mellett hajókázásra is alkalmuk nyílt az arra járóknak, az Emese Park hagyományőrzői által itt vízre eresztett viking hajó elsősorban a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek.
A sörudvartól a borutcáig
Nem állt meg az élet a magyar napok hagyományos, főtérközeli helyszínein, a Farkas utcában, a romkertben, a Fogoly utcában sem. Utóbbi idén a magyar borok készítőit fogadta be, miután a korábbi, egyetem melletti borudvar tavaly szűkösnek bizonyult. A Balatonfelvidéktől Nagyenyedig, Ménestől Krasznabéltekig tucatnyi pincészet kínálta itt eladásra a nemes nedűt, egyfajta találkozóhelyként szolgálva a rég nem látott ismerősök számára, akik egy koccintás erejéig meg is pihentek az asztaloknál, miközben a palatkai cigánymuzsikusok vagy a kolozsvári dzsesszzenészek szolgáltatták a háttérzenét.
A sok bortól megéhezők a Moldovan hentesbolt lacikonyháinál enyhíthették éhségüket, melynek árusai úgy próbálták ellensúlyozni magyar nyelvtudásuk hiányát, hogy piros-fehér-zöld szalagot tűztek kalapjukba. A szép gesztusnak vagy jó marketingfogásnak egyaránt nevezhető húzás nem lehetett nagy áldozat a részükről, hisz aranyáron mérték a karajt, sokszor ledöbbentve áraikkal a rendelőket – anyagi szempontból kétségtelenül ők voltak a magyar napok legnagyobb nyertesei.
Velük ellentétben a Farkas utcai kézművesvásár árusai – akik szintén kolozsvári felárral kínálták ízléses portékáikat – bevételkiesésre panaszkodtak, hiszen a Sétatér vonzása miatt megfogyatkozott a célközönségük. Részben a közeli Farkas utcai színpadon zajlói népzenei bemutatók, operettelőadások kárpótolták őket, részben pedig a magyar napok egyre gyarapodó román közönsége, amely főleg este – miután a tömeg átvonult a főtéri koncertekre – vette szemügyre a későig nyitva tartó bódék felhozatalát. A magyar napok programjai iránt egyre fogékonyabb románok mellett a magyar borok és népművészet a külföldieket is bevonzotta a fesztiváli kavalkádba, más évekhez viszonyítva jóval több angol, francia, spanyol beszédet lehetett hallani. Tényleg Bill a király! A magyarnóta-énekesek és cigánymuzsikusok után a főtér Szentegyház utcai oldalára költöztetett nagyszínpad kínált szórakozást a magyar napok közönségének, a Ghymes első napi regélését Szikora Róbert és az R-GO csikidámja követte, amely után az énekes székelyhimnusz-éneklésre fogta az erre kevésbé fogékony kolozsvári közönséget. Ez másnap Deák Bill Gyula és Hobó közös fellépésével történelmi eseménynek volt tanúja. A magyar napok legjobb zenei produkcióját lelkes énekléssel és vastapssal díjazta a tömeg, főleg az István a király rockopera betétdalainak elhangzásakor vált euforikussá a hangulat. Charlie vérszegény viszkizése már nem kapott ekkora elismerést, ahogy a zárógálának szánt Csárdáskirálynő sem, melyre csak félig telt meg a főtér. Ebben az előadás elején eleredt esőnek is nagy szerepe volt, ráadásul az esernyőrengeteg eltakarta az impozáns díszletet, kevésbé volt élvezhető a nagyszabású produkció.
Az operettre kevésbé fogékonyak ez alatt a Szentegyház utcai sörudvarban kortyolgatták söreiket, a Fóti sörfőzde kézműves termékeit, miközben az elmúlt évtizedek magyar slágereire táncoltak. Az afterparty helyszínként is szolgáló sörudvar szűkösnek bizonyult a nagy számú betérő számára, de a bulizók nem zavartatták magukat a tumultus miatt, még a mosdóban való félórás sorban állás sem szegte kedvüket, esténként fergeteges volt a hangulat. Akárcsak a szomszédos Bánffy-palota udvarán, ahol gitáresten énekelhették együtt a magyar slágereket a különböző generációk tagjai, vagy szabad téren bulizhattak az alternatív magyar rockzene legismertebb dalaira.
Kiállításdömping és irodalmi karaván
A 8. Kolozsvári Magyar Napok legerősebb oldala kétségen kívül a kulturális programok voltak, melyek közül alig tudott válogatni a bőség zavarával küzdő nagyérdemű. A szépművészeti és történelmi múzeumban rangos kiállítások sora várta az érdeklődőket, akik magyar és román nyelvű tárlatvezetést egyaránt biztosítottak, de a számos, sokszor egy időpontban zajló irodalmi est, kerekasztal-beszélgetés közül is alig lehetett egyet kiválasztani. A Bulgakov kávéház teraszán egymásnak adták át a mikrofont az erdélyi és magyarországi kortárs írók, költők, míg más bejáratott helyszíneken a „nagy öregek” emlékeztek a Ceușescu-rezsim sötét éveire, a rendszerváltás eufóriájára.
A programkínálat ellenére a kulturális rendezvények is jellemzően telt házasok voltak, sőt, az is előfordult, hogy nem fért be a terembe a nagy számú érdeklődő, vagy a zsúfoltság és meleg miatt élvezhetetlenné vált a beszélgetés. Ez a jövőben a kulturális kínálat „szelősebbé” tételét indokolná, egy újabb „terjeszkedést”, amikor a vélhetően nagy érdeklődésre számot tartó programok több ember befogadására alkalmas terekbe költöznek. A Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata ugyanis bebizonyította, hogy az értékmegőrzés mellett a megújulásra is képes, úgy tud hidat verni magyarok és románok, Erdély és Magyarország ünneplésre vágyó magyarsága között, hogy közben bensőséges és élvezhető marad.
Pap Melinda / liget.ro

Hala(n)dó ünnepeink*
Dróntávlatból tekintve ez a nyolcadik felvonás nem különbözött sokban a tavalyitól, a felülről való szemlélődésnek viszont a panoráma-hatáson kívül hátrányai is vannak: nem az ötszáz légnek eresztett reformációs lufi zavarja a rálátást, inkább a szög csalhat, mely által a történet nézetik. Mert ugyan térképileg és foglalásilag bővült a magyarnapos díszlet: immár az időközben Sétatérré avanzsált egykori Rákóczi-kertben, is otthonabbul érezhette magát a rendezvény közönsége, de jártamban-keltemben ezt a változást egyaránt illette üdvözlet és kritika.
A címével is merészen ötletes borvirágos kiállítás mellől elmaradt a borutca, helyette könyvet mértek, s ezt a szakma valóban zsákutcás megoldásnak érezte, mert a kiadók jelenléte mintegy appendixszé silányult. A kulturális kínálat puzzle-szőnyegéről összeilleszteni a személyre szabott menüt igen alapos terepismeretet, időzítést és versenygyaloglási készségeket feltételezett. A Farkas-utcán átsétáló népektől meg mindegyre a portékák, étkek árai fölötti sopánkodás refrénjeit fújta felém az augusztusi szellő. Ha éppen lett volna.
Meteorológiailag majdnem kifogástalan, (vasárnap délelőttig, midőn e sorok rögzülnek) incidensektől, váratlan fordulatoktól mentes, fokozódó többségi érdeklődést felmutató nyolcadikkolozsvárimagyarnapozást jegyezhetnek a krónikába (egyes kezdési időpontok elcsúszása legyen amolyan nyomdahiba-kategóriájú normasértés, melyre jövőre, azutánra vélhetően hatékony flastromok találtatnak), a szervezők pedig napokon belül jönnek a statisztikákkal, amelyekből akár az is kitűnhet, hogy ez a nyolcadik például jóval több osztálytalálkozót generált mint tavaly: a KMN-nek ez az egyik aligha elhanyagolható hozadéka, és arra utal, hogy az egyhetes programfüzeten túlmutató holdudvara kerekedik az intézményesült nyárvégi kolozsvári kavalkádnak.
Valahányszor téma a magyarnapozás - legyen az akár szórványbéli faluban, kisvárosban vagy éppen Kolozsváron zajló eseménysorozatról -, kitartóan visszalopja magát a kétely, hogy a közösség tagjai miként élik meg magyarságukat az év többi, háromszázhatvanakárhány napján. S hogy vajon elegendő tartalékot nyújt e pár nap az éves böjthöz. A Kincses Kolozsvár Egyesület csapata jó érzékkel észlelte a kihívást, amikor adventi-farsangi epizódokat iktatott be az ünnepekre hazatérő kolozsváriakra fókuszálva.
És ha már a kihívásoknál tartunk, a kilencedik KMN-re már a „centenáriumi esztendő” sajátos környezetében kerül sor, bár ott lesz továbbra is (az időnként esetleg lemázolt) többnyelvű helységnévtábla a város határában, a millió szignó is összejön a MSP jegyzékeiben, nem kell hozzá különösebb fantáziamutatvány, hogy megelőlegezzük: ha az érdekek úgy követelik, 2018 augusztusára már kellő mennyiségű hangulat keltetik ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű magyar (kulturális-identitárius) jelenlét, mint a magyar napok, a helyzettel arányosan halmozott rizikófaktorokat is magába foglal. Vizsgázni fog a szervező, a résztvevő, a városháza, a többségi kolozsvári és mi magunk, kolozsvári, vagy Kolozsvárra rajzó magyarok, akik eddig nyolc ízben átvittük a lécet. Addig is érdemes lenne a mögöttünk maradt hét nap utórezgéseire figyelmezni, hiszen már ismerős tapasztalat, hogy még ideig-óráig ott van a retinákon, a mozdulatokban, a valamivel hangosabb buszbeli, köztéri magyar párbeszédekben a kincsehagyott város újraértékelésének esélye.
Rostás-Péter István
*Szilágyi Domokos utánérzet Szabadság (Kolozsvár)

A lendületes Szent Korona
A Szent Korona 2001. augusztus 20. óta nem mozdult túl sokat, ennélfogva a magyarság legszentebb, legemblematikusabb szimbólumát aligha nevezhetnénk manapság „lendületesnek”. Ellenben több évszázados és misztikussá lett története tucatnyi várost, országot és kontinenst kötött össze, itineráriuma jelenlegi őrzési helyéig, a Parlament kupolacsarnokáig igen hosszú és kalandos volt. Bár a legismertebb szimbóluma a magyar államiságnak és történelemnek, mégis eddig nem kutatta senki a korona pragmatikus, használati kontextusát, azaz a magyar királyi koronázások történetét. Ezt a tudománytörténeti hiátust igyekszik pótolni prof. dr. Pálffy Géza történész és kutatócsapata, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egyik legnagyobb projektjét, a Lendület Szent Korona kutatócsoportot vezeti 2012 óta.
A Kolozsvári Magyar Napok egyik záróakkordjaként került bemutatásra a Pálffy Géza által felügyelt és Bárány Dániel, valamint testvére, Bárány Krisztián által rendezett dokumentumfilm (A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, Filmever Stúdió, 2017), amely az eddigi legfrissebb eredményeket ismertette a Szent Korona-kutatásról.
A Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közreműködésével létrejött esemény nagyrészt Lupescu-Makó Mária és Lupescu Radu történészek közbenjárásának köszönhető, akik meghívták a Kolozsváron egyébként gyakran járó és előadó Pálffy Gézát. A neves történészt, kutatótársa és az utolsó magyar királyi koronázás kutatásának szaktekintélye, Maczó Ferenc kísérte el. A Bárány Krisztián és Dániel által viszonylag szerény költségvetésből, de kiválóan megrendezett és kivitelezett 65 perces alkotás az első részletes és tudományos igényű dokumentumfilm a magyar koronázások 1526 utáni történetéről. A kutatás azért foglalkozik csak a Mohács utáni koronázásokkal, mivel a korai időszakra vonatkozóan olyan sok a bizonytalanság és a tudományelméleti feltételezés, ami nem teszi lehetővé, hogy a felmerülő kérdésekre megnyugtató választ adjunk. Pálffy Géza a filmvetítést követően többször hangsúlyozta, hogy a Szent Korona keletkezéséről és korai történetéről ő maga nem tud érdemben nyilatkozni – annyi bizonyos, hogy ma csupán azt tudjuk, hogy a jelenleg Szent Koronaként ismert szimbolikus erejű tárgy bizonyosan nem létezett ilyen formában Szent István korában és valószínűleg a XII. században keletkezett. Első, ilyen néven ismert említése csak a XIV. századból származik. Ahogy a koronázási ékszerek többsége, így a koronán lévő kereszt is jóval későbbi, elferdülése pedig a legújabb kutatások szerint a XVII. századra tehető.
Míg a korai keletkezéstörténetről sokféle tudományelméleti bizonytalanság és megannyi megválaszolatlan kérdésünk van, a Mohács utáni időszak kutatása azért is biztosabb, mert egyrészt a Szent Korona első, hiteles ábrázolása 1555-ből, Augsburgból származik, másrészt a koronázásokra vonatkozó részletes leírások is csak ezt követően jelennek meg. Az írott és tárgyi források együttléte adja tehát ennek a projektnek az erősségét, ám mégis, a Szapolyai János és IV. Károly koronázása között eltelt időszak óriási feladatot jelent és érthető, hogy a projekt 5 év után sem állt le és az eddig megjelent tucatnyi kötet ellenére további nagy munkák közlését igényli még a témában.
A dokumentumfilm számos új részletet közölt a Lendület Szent Korona projekt eredményeiből. Megtudhattuk többek között, hogy Pálffy Géza és csapatának köszönhetően sikerült azonosítani a fraknói Esterházy várban őrzött Magyarország legrégebbi koronázási zászlaját, amely azóta hivatalos nemzeti kincsként őriznek, de ugyanitt található a legrégebbről fönnmaradt, Horvátország-zászló is, amit a XVII. századi koronázásokon hordoztak a magyar arisztokraták. Zászlót vinni, koronázási pálcát hordozni, ceremónia-mesternek lenni vagy netalán koronaőri címet kapni a legnagyobb megtiszteltetések egyike volt évszázadokon keresztül, amiért a nemesek valósággal harcoltak. Olyan is előfordult, hogy a nádor vagy épp az esztergomi érsek már betegen, hordszékben tudott csak részt venni a koronázáson, de semmi áron nem mondta volna le élete nagy eseményét. A kutatócsapat megtalálta az egyetlen koronázási pálcát is, amelyet a Pálffy család őrzött évszázadokon keresztül, de sikerült felfedezni a Nemzeti Múzeum alagsorában az Orsován 1849-ben elrejtett koronázási kincsek közzé tartozó királyi cipellőt is. Előkerült ugyanakkor egy festmény is, amely azt a magyar történelemben egyedülálló pillanatot ábrázolta, amikor Szent László hermája és a Szent Korona egy helyen tartózkodott.
A kutatás az ilyen apró, de annál fontosabb részletek mellett ugyanakkor számos más, jóval jelentősebb történelmi következtetésre is jutott. Az öt éves projekt bebizonyította, hogy az iskolában tanultak (lásd a magyar király érvényes koronázásának három feltétele: esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) nem mindig helytállóak. Az érvényes koronázásnak ez a három, hagyományos tétele nagyon ritkán valósult meg egyszerre. A helyszín változott a legtöbbször, főleg Mohács után: többször volt koronázás Pozsonyban, Sopronban majd végül Budán is. Bár az esztergomi érsek jelenléte alapkövetelmény volt, ez nem mindig valósult meg: előfordult, hogy a rangidős főpap (például a nyitrai püspök) vezette az eredetileg vallásos szertartásként létrejött koronázási ceremóniát. Megtudhattuk azt is, hogy míg a középkorban a koronázás mélyen vallásos jellegű szertartás volt, a XVI. század óta fokozatosan telítődött világi jegyekkel és elemekkel, majd később az arisztokrácia versengési színhelyévé és a hatalomjátékok színpadias ceremóniájává lett.
Ahogy közeledünk a modern korhoz, úgy tudunk egyre többet a koronázások legapróbb részleteiről is, egészen a koronázási lakoma menüjéig vagy annak ausztriai szakácslistájáig, akik a magyaros ételeket készítették. Pálffy Géza megemlítette a Szent Koronához kötődő erdélyi történéseket és az itt található koronázási emlékeket is: Kolozsváron, a Történeti Múzeumban található az a XVII. századi koronázási emlékérem, amelyből egyetlen darab ismert jelenleg a világon, így az valóságos nemzeti kincsnek számit.
Az előadást követően kialakult beszélgetésből megtudhattuk például azt is, hogy furcsa módon egyetlen királynéi korona sem maradt fönt Mohács után, annak ellenére, hogy ebből többet is készítettek az elmúlt öt évszázadban. A legutolsó, már fotókon és videón is dokumentált koronázáson a Zita királyné fejét díszítő hatalmas korona állítólag 1920 után eltűnt.
Pálffy Géza – az akadémiai álláspontok ellen hevesen küzdő ember megrökönyödésére – eloszlatott néhány alapvető tévhitet is a Szent Koronáról: bizonyíthatóan nincs köze szkíta-ősmagyarokhoz, a Kheopsz piramishoz és nem valószínű, hogy a Kalapos király (II. József) tette Dukász Mihály bizánci császár arcképét a koronára. A történész azt is elmondta, hogy a Szent Koronát két koronázás között egy értékes vasládában őrizték, amely több alkalommal nem nyílott fel, így azt fel kellett feszíteni. Ilyen esetekben a korona akár meg is sérülhetett.
A legutolsó ilyen eset – amelyről a sajtó akkor nem számolt be – 2000-ben történt, amikor a Szent Koronát és a koronázási ékszereket a Nemzeti Múzeumból átvitték a Parlament épületébe és ott helyezte el a most is kormányzó (sic!) miniszterelnök. Arra, a közönség soraiból érkező kérdésre, miszerint hol lenne a történész szerint legméltóbb helyen a Szent Korona, Pálffy Géza elmondta: személyes véleménye szerint az összes koronázási ékszerrel, így az azóta előkerült cipellővel, koronázási pálcával, koronázási zászlókkal, emlékérmékkel együtt egy grandiózus kiállításban lenne a helye a Budai Várban. Erre azonban – ahogy a korona története során mindig – csakis a politika fog végső választ adni.
Szabó T. Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Bernády György apja, a mintául szolgáló gyógyszerész
„E percekben jut eszembe, hogy ma 42 éve temettük el szegény áldott emlékű édesapámat. Adjon neki az Úr csöndes nyugodalmat” − írta 1926 augusztusában Bernády György feleségének, a félixfürdői nyaralása közben. Megemlékezése azt jelzi, hogy az igencsak elfoglalt marosvásárhelyi polgármester életére, későbbi pályájára az édesapja mély hatással volt.
Bár elhalálozása hirtelen történt, az éppen jogilag nagykorúvá váló Bernády György számára az addigi apai neveltetés és gondoskodás meghatározta későbbi tevékenységét is. 1912-ben a városi aggmenház részére, édesapjáról elnevezett ágyalapítványt hozott létre. Bár a néhai Bernády Dánielről igencsak kevés információval rendelkezünk, rövid életpályájával és marosvásárhelyi tevékenységével érdemes megismerkedni.
Besztercéről Pestre távozott
Bernády Dániel 1839. május 5-én született Szolnok-Doboka vármegyében, Oláhlápos községben. A szülei áldozatkész neveltetésében részesült, 8-9 éves korában Nagybányára vitték, ahol beíratták a római katolikus gimnáziumba. A vármegyei tisztiorvos édesapját nyugdíjazási kérelmére szolgálatilag Magyarláposra helyezték, ahova családja is követte. A gimnáziumi tanulmányait befejező ifjú Dánielt a szülők a község gyógyszertárába adták gyakornokoskodni. A hároméves gyakornoksága végeztével Besztercére került ugyancsak gyógyszerész-gyakornoknak. Itt a patikában rábízott feladatok mellett a német nyelvet is elsajátította. Szorgalmával, igyekezetével népszerűségre tett szert főnöke és kliensei körében, akik sajnálattal vették tudomásul Pestre való távozását. Az ifjú Dániel ugyanis édesapja támogatásával 1854-ben a Pesti Tudományegyetemen gyógyszerészi tanfolyamot végzett, amely után megkezdte egyetemi tanulmányait.
Egyetemi tanulmányai mellett gyógyszertárban segédkezett, és a „gyógyszerészettan-hallgatók között is kedvelt egyéniség volt.” Több ifjúsági mozgalomban vett részt.
Az egyetlen róla készült ismert fénykép, amelyen díszmagyarban, karddal és sastollasan volt megörökítve, ebből az időszakból származott. A fotót a családja őrizte, viszont az idők során elkallódhatott. A gyógyszerészmesteri oklevelét végül 1860-ban szerezte meg, tanulmányai mellett kapcsolatokat épített a szakmai körökkel is: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1869-ben rendes tagjává választotta.
Visszatérés Erdélybe
Budapestről Erdélybe visszatérve, több városban is megfordult okleveles segédpatikusként. Ezek közül kiemelendő Kolozsvár, ahol Wolf János gyógyszerésznél, majd Désen, Roth Pál mellett segédkezett. A Kolozsvártól és a szülei lakóhelyétől nem túl messze eső Szolnok-Doboka vármegyei bányavárosban ismerkedett meg Mike Juliannával. A város egyik előkelő családjának húszéves leányával 1863-ban házasodott meg. Ugyanebben az évben jogot kért gyógyszertár nyitására, amelyet rövidesen meg is kapott. 1863-ban nyitotta meg a Megváltó nevű gyógyszertárát a Déstől 26 kilométerre fekvő Bethlen községben. Bernády Dániel így az 1857-től közigazgatásilag mezővárosnak számító, alig 1600 lakosú és etnikailag igen vegyes településen, Bethlenben telepedett le. A településen elsőként nyitott gyógyszertárának forgalmi köre egyre növekedett, ezáltal jó vagyoni helyzetbe kerülve, a város előkelőségei közé tartozott. Bernády Dániel felesége, Mike Julianna a kis György születését (1864) követően gyermekágyi lázban elhunyt. Bernády Dániel ezt követően újranősült, új életet kezdve, családját gyarapítva. Felesége, Johanna (vagy Zsanett), a tehetős bikafalvi (Udvarhelyszék) Máthé családból származott. Bernády Dániel második házasságából két fia, Dániel (1865) és Lajos (1870), valamint egy leánya, Margit (1868) született.
Társadalmi megbecsülés
Bernády Dániel a nyereségesen működő családi gyógyszertár mellett igyekezett a község társadalmi, ipari és kereskedelmi fejlesztését is előmozdítani. Így lett az egyik alapítója, később pedig igazgatója a bethleni Takarékpénztárnak, valamint vezető tagja a községi társalkodó körnek. Társadalmi megbecsülés szempontjából mindent elért, amit gyógyszerészként a módos polgári lehetőségeihez mérten elérhetett, az adott kis község keretein belül. Erre utal, hogy nagyobb városba való költözés lehetőségeit vizsgálta. Szem előtt tartotta gyermekei felsőbb szintű iskoláztatását, amit egy iskolavárosba költözéssel gondolt megoldani, így próbálván kímélni őket az ingázás, vagy a családi háztól való tartós távollét okozta kellemetlenségektől. Első alkalommal Kolozsvárra gondolt, ahol két ottani gyógyszertár megvásárlásával is próbálkozott, sikertelenül. Ez a korabeli gyógyszerész szakma belterjes viszonyaival magyarázható; vidékről nehéz volt betörni a hagyományosan nagyobb települések gyógyszerész-dinasztiái által uralt körzetekbe, a korábbi ismeretségei ellenére is.
A Kolozsvárral való próbálkozás után Marosvásárhely mellett döntött. Ott sikerült kibérelnie, majd megvásárolnia az Aranyszarvas gyógyszertárat. Esküt tett Vásárhelyen
A Bernády család így 1878 júliusa körül költözött Marosvásárhelyre. Ugyanezen év novemberében Bernády Dániel esküt tett, ezáltal bekerült a marosvásárhelyi polgárok közé. A gyógyszertárat augusztustól vette át és rendezte be, és a továbbiakban is gondosan kezelte. Szakmai hozzáértése, a városi orvostársadalommal ápolt jó kapcsolata is kedvezett a patika forgalmának. Előrevitte a környék gyógyszerészettel kapcsolatos dolgait azáltal is, hogy 1878-tól elvállalta a magyarországi gyógyszerészegylet 22. járásának igazgatóságát. Emellett pénztárosa volt a Vöröskereszt-egyletnek, valamint presbiterként szolgálta a városi református egyházat. Városi szinten rövid időn belül népszerűségre tett szert, amit az bizonyít, hogy a város politikai és egyleti életében is tevékenyen részt vett, mint törvényhatósági tag, nőegyleti pénztárnok. Továbbá politikai téren a szabadelvű párt mellett kötelezte el magát, mint a városi választókerületi elnök.
Munkásságát 1884. augusztus 2-án bekövetkezett korai és váratlan halála szakította félbe. Családja, mivel szünidő volt, minden bizonnyal az ifjú Bernády Györgyöt is beleértve, Homoródfürdőn üdült. A 45 éves Bernády Dániel hazahozatalukra igyekezvén lett rosszul, így betért a felesége rokonságához Bikafalvára, ahonnan rögtön értesítették a családot is. Halálának oka fülbajból eredő gyulladás volt, amelynek szövődményeként agyvelőgyulladása lett. Családja bár gyorsan megérkezett, már nem találta életben. Temetése két napra rá, augusztus 4-én, a marosvásárhelyi református temetőben volt. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, sírja fölött a gyógyszerészegylet nevében dr. Hintz György kolozsvári gyógyszerész mondott búcsúbeszédet. Síremléke ma is ott található. Akárcsak családjának, a 20 éves Bernády Györgynek is súlyos veszteség volt édesapja váratlan halála, amely sok tekintetben átírta jövőbeli terveit. „Szilárd jellem, rendíthetetlen becsületesség, kitartó szorgalom, páratlan kötelességérzet és végül ritka tapintat és jó bánásmód” − így jellemezte egykori gyógyszerész-pályatársa emlékbeszédében Bernády Dánielt. Minden tekintetben szellemi és morális iránytűként szolgált a város jövendőbeli polgármestere számára édesapja hagyatéka.
Fodor János / liget.ro

Röviden
Háromszéki vállalkozások fotós szemmel
A háromszéki vállalkozások által Európai Uniós forrásokból megvalósított beruházásokról készült fotókból szerveznek kiállítást a Sepsiszentgyörgyön sorra kerülő Startup Week vállalkozói hét keretében. A sepsiszentgyörgyi Europe Direct Információs Központ fotópályázatot hirdetett Háromszéki vállalkozások fotós szemmel címmel, amelynek célja, hogy megismertesse a közvetlen környezetünkben megvalósult beruházásokat. A fotóversenyen korosztálytól függetlenül bárki részt vehet, akinek állandó lakcíme vagy tartózkodási helye Kovászna megyében van. A pályázati anyagot október 2-án 16 óráig lehet beküldeni az europa@kvmt.ro e-mail-címre. Mindegyik kategóriában egy-egy nyertest hirdetnek, akik 200 lej értékű ajándékutalványt kapnak. A nyertes fotókból október 16–20. között kiállítást szerveznek a Startup Week keretén belül.
Hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) idén október 6–8. között szervezi meg Kolozsváron legrangosabb éves eseményét, a huszonhatodik Közgazdász Vándorgyűlést. Az eseményre közel 30 szakembert és több mint 200 résztvevőt várnak. Az idei vándorgyűlés jelmondata az „Ipari forradalom 4.0 – hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?”, és fő témája a gazdasági környezet változása a technológia fejlődése, a rohamos ütemű digitalizáció hatására. A Közgazdász Vándorgyűlésre szeptember 27-ig lehet bejelentkezni, augusztus 31-ig pedig kedvezményes áron regisztrálhatnak az érdeklődők. Jelentkezni a vandorgyules.rmkt.ro honlapon lehet, ahol az esemény részletes programja és további tájékoztatás is elérhető.
Kovács Zsolt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

5. Vásárhelyi Forgatag – Toró T. Tibor: közös cselekvési tervre van szükség Marosvásárhelyen
Szerda este hivatalosan is kezdetét vette az 5. Vásárhelyi Forgatag. A Kultúrpalotában tartott nyitógálán jelen volt és beszédet mondott Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke is, aki felszólalásában hangsúlyozta: a rangos kulturális rendezvény eszköz lehet ahhoz, hogy Marosvásárhely visszanyerje megérdemelt pozícióját, és újra az erdélyi valamint a kárpát-medencei magyarság szellemi központja legyen. „Június végén Nagyváradon a Szent László Napokat ünnepeltük, augusztus közepén Kolozsváron az idén nyolcadik alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napokon vehettünk részt, s immár ötödik éve örülhetünk együtt – augusztus végén – a Vásárhelyi Forgatagnak. Bátran állíthatjuk: a székely főváros rangos fesztiválja fontos részévé vált e fesztiváltengelynek, mely tartalmas programokkal várja az időseket és fiatalokat egyaránt” – kezdet beszédét Toró. A politikus hozzátette: jó látni a fesztivált övező összefogást, a civilek és a politikum közös munkáját, valamint azt, hogy a Vásárhelyi Forgatag évről-évre képes a megújulásra. „Azért kell dolgoznunk, hogy Marosvásárhely ismét elnyerje az őt megillető pozícióját a kárpát-medencei magyarság belső, szellemi térképén. A székely főváros Erdély Brüsszelje is lehetne, manapság mégis leginkább botrányairól híres: polgármestere után a korrupcióellenes ügyészség nyomoz, a Római Katolikus Teológiai Líceum léte veszélybe kerülhetett, az orvosi egyetem ügye pedig mindmáig megoldatlan. E város, melyet öntudatos polgárok lakják, akik fáradhatatlanul dolgoznak közös értékeink megóvásáért, többet érdemel” – jelentette ki a Néppárt ügyvezető elnöke. Toró T. Tibor hangsúlyozta: a Vásárhelyi Forgatag remek lehetőség értékeink felmutatására, ugyanakkor mindenkinek arra kell törekednie, hogy a fesztivál szellemiségét egész évre kiterjesszék. „Az ünneplés befejeztével lássunk munkához – civilek és politikusok egyaránt – és a modern, 21-ik századi transzilvanizmus szellemében alkossuk meg konkrét, kidolgozott cselekvési tervünket, melynek eredménye Marosvásárhely felemelkedése lehet” – mondta Toró. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája; Erdély.ma

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

A székely zászlóról szakértői szemmel
Címertani és pecséttani szakember, zászlószakértő, újságíró és számos kitüntetés birtokosa. Londonban nagy érdeklődés övezte előadását a székely zászlóról. Dr. Szekeres Attila István heraldikussal, a Háromszék napilap szerkesztőjével beszélgettünk.
– Nemrég Londonban jártál a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson. Kiket szólít meg egy ilyen nemzetközi tudományos fórum? – Száz résztvevővel zajlott augusztus 7–11-e között a Zászlótudományi Világkongresszus, amelyet kétévente szerveznek. 2015-ben Ausztráliában volt – oda is hívtak, de túl sokba került volna –, 2019-ben Texasban lesz, 2021-ben pedig Szlovéniában. A résztvevők zöme zászlókutató, kisebb hányada heraldikus vagy a címerek mellett zászlótörténettel is foglalkozó szakember. Voltak ott az egész világból, hogy csak a legtávolabbiakat említsem: Ausztráliából, Szingapúrból, Indiából, Kínából a Dél-Afrikai Köztársaságból, Brazíliából, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, s természetesen Európából. A résztvevők közül 43-an tartottunk előadást.
– Volt-e Romániából más szakember is?
– Rajtam kívül más nem volt Romániából, magam az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökeként, erdélyiként jelentkeztem be, a kitűzőmön is ez állt: Transylvania. Megjegyzem, én voltam az egyetlen magyar. – A székely zászlóról tartott előadásodnak milyen volt a fogadtatása?
– Nagy siker volt ez a zárónapon, augusztus 11-én. A székely zászló alakulása az utóbbi négy évszázadban című előadásomat olyan figyelemmel kísérték, hogy még a légyzümmögés is hallatszott volna. Természetesen kérdések is akadtak, amelyekre válaszoltam. Történelmi háttérrel is szolgáltam, hogy a világ minden tájáról érkezett embereket képbe helyezzem Erdélyt, azon belül a Székelyföldet illetően. Ismertettem a székelyek régi és új címerét, majd felvázoltam a székelyek zászlóhasználatának utóbbi több mint négy évszázadát. Igyekeztem ismertetni a romániai magyarság helyzetét és a székelyföldi autonómiatörekvések gáncsolását, a jelképhasználat tiltását. Végezetül leszögeztem: kezdetben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által az önazonosság jeleként használni kezdett zászlóból annak tiltásaival a román hatalom – szándéka ellenére – egy széles körben elterjedt székely zászlót kreált, amely mára a romániai magyar nemzeti közösség autonómiaharcának szimbólumává vált.
– Mennyire hiteles a ma használatos székely zászló a heraldikusok számára?
– Amint azt Londonban is elmondtam, ezt a székely zászlót a népakarat szentesítette. Ugyanakkor a szakemberek előtt rá kellett mutatnom két hibájára. Az egyik apró, csupán szerkesztésbeli, de szembetűnő: a hold nincs egy szinten a másik égitesttel. A másik hiba viszont nagyobb. Az, hogy egy szervezet, jelesül az SZNT saját jelképeként ezt használja, az a saját joga. Ám ha Székelyföld jelképéről beszélünk, akkor mindenképpen be kellene tartani a címertani és pecséttani hagyományt! Ugyanis az erdélyi országgyűlés az 1659. június 15-én zárult, Szászsebesen tartott ülésén törvénybe foglalta, hogy a székelyeket a nap és félhold jelképezze, ezt a jelképpárost véssék pecsétjébe. A címertan (heraldika) a történelem segédtudománya. A segéd előtag nem valami másodrendűségre utal, hanem arra, hogy a maga tudományával segíti a történelmi kutatást. A zászlótan (vexillológia) a címertan alága volt, 1958-tól jegyzik külön segédtudományként. Tehát ez is tudomány. Londonban többen is megfogalmazták: sajnos a mai zászlók többsége azután kerül a szakemberek elé, miután már elfogadták azokat. A székely zászló is mai zászló, noha négyszáz éves előképei vannak. Visszatérve a kérdésre: szakmailag ha nyolcágú csillagot ábrázolunk, sugarainak a szélrózsa irányába kellene mutatniuk. Magyarázzák a politikusok, hogy két lábon biztosabb állni, mint egy lábon, így a csillag is biztosabban áll két sarkán. Az ám, csak a csillag nem áll, hiszen nincs alátámasztva, szakkifejezéssel élve lebeg. – Ezek szerint mégis hibás a mai székely zászló?
– A hagyományra támaszkodva a székely zászlóban napnak kellene lennie, nem csillagnak! Jeleztem, hogy jó lenne az ezután készítendő zászlókban észrevétlenül, fokozatosan, de tudatosan kicserélni a csillagot napra. Ezt valóban így gondolom, de nem indítottam hadjáratot a székely zászló ellen, mint ahogyan egyesek szemében én váltam a legnagyobb ellenséggé. Azáltal nem veszít értékéből, sőt, ha a szakszerűséget tekintjük, inkább nyer. Amúgy is aranysávval vágott kék téglalapként írják le a zászlót, néhol még hozzáteszik: székely jelképekkel. Akkor már a nap és a hold a legmegfelelőbb székely jelkép. Különben az SZNT úgy határozta meg, hogy a csillag nyolc sugara az SZNT mai széki szervezeteinek számát jelképezi. De hát Székelyföld ennél mégiscsak több! Londonban be is mutattam a székely zászló magammal vitt, helyes változatát, amelyet nagyra értékeltek, mintegy félszázan le is fényképeztek. Tehát tetszett a szakembereknek.
– Tudjuk, hogy a román és magyar történészek között mekkora nézeteltérések vannak bizonyos történelmi korszakok, illetve a történelmi kutatások értelmezése terén. A heraldika mennyire „békésebb” terület ennél?
– Sokkal békésebb. Heraldikusok között – nagyon kevesen vagyunk –, ha nézeteltérés akad, megtárgyalható. A címerek világában a politikusok meg a „nemzetvédők” okoznak galibát, amikor ahhoz szólnak hozzá, amihez nem értenek.
– Újságíróként kezdted a pályafutásod, de néhány éve heraldikusként egyre többet hallatsz magadról. Miként fér meg ez a két hivatás egymás mellett?
– Pontosítok: mérnökként kezdtem, mert a régi rendszerben nem végezhettem történelem szakot. 1993-ban szegődtem el újságírónak, szerkesztőnek. Előbb a kolozsvári Művelődés folyóiratnál, utóbb a Háromszék napilapnál. 1995-ben elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot. A címertan már 15 éves korom óta foglalkoztat, de szakirodalomhoz csak a rendszerváltás után jutottam hozzá. Öt könyv elolvasása után azt gondoltam, mindent tudok. Ötven-hatvan könyv után már tudom, hogy még mit nem tudok. Közben Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot, természetesen címertanból írtam az államvizsga-dolgozatot, majd a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktoráltam, szintén címertanból. Jelzem, a heraldikát nem az iskolapadban lehet megtanulni. Ahhoz rengeteg szakirodalom, terepen szerzett tapasztalat szükséges, és jó, ha az ember ki is próbálja a címerrajzolást. Itthon főleg újságíróként ismernek, de más megyékben, Bukarestben, Jászvásárban, Budapesten, Kelet-Európában, Londonban, Kanadában, Ausztráliában heraldikusként tartanak számon… Néha zavar, amikor egy újságíró kolléga úgy tudósít, hogy Szekeres Attila újságíró címertani előadást tartott, hiszen azt heraldikusként tartottam. – Az újságírás mellett milyen mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése? – Hét önálló kötetem jelent meg, köztük a legjelentősebb a Kovászna megye címerkincsét feldolgozó könyvem, ami doktori tézisem is volt, ez egyelőre románul. Van egy nemesleveleket feldolgozó, magyar és román nyelven megjelent kötetem, a többi magyarul került ki a nyomdából, például Keöpeczi Sebebestyén József, a címerművész című. Még vagy tíz tanulmánykötet társszerzője vagyok, számos konferenciakötet társszerzője, tanulmányaim jelentek meg szakfolyóiratokban. Magyarul, románul és angolul is, hisz címerkincsünket nemcsak nekünk kell ismernünk, hanem meg kell ismertetni másokkal is. Tehát teljes mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése. Ki sem látszom az önként vállalt feladatokból, de ez nem panasz. – Hogyan látod az erdélyi magyar újságírás helyzetét, kiútkeresését, a nyomtatott sajtó folyamatos zsugorodását?
– A pénzhiány sajnos rányomja bélyegét a sajtó minőségére. Általában optimista vagyok, de a nyomtatott sajtó jövőjét realistaként igen sötétnek látom.
– Több évtizedes újságírói pályafutásodban mit tartasz fontos, kiemelendő részletnek? Milyen műfajokat kedvelsz igazából?
– A tényfeltáró riport a kedvencem. Lehet azért is, mert kedvelem a történelmet, a kutatást. Sajnos időigényessége miatt most már kevésbé művelem. Fontos elismerés volt, hogy elsőként kaptam meg a tényfeltáró riportokért járó Oltyán László-díjat. No meg úgy gondolom, igényes szerkesztéssel magam is hozzájárultam a Háromszék színvonalának fenntartásához.
– Kicsoda a magánember, Szekeres Attila?
– Tősgyökeres mezőmadarasi – habár Marosvásárhelyen születtem a kórházban –, református lelkipásztorok leszármazottja, nős, két gyerek apja. Rengeteget járok-kelek az országban, néha a világban is. Újságíróként riporttáborba, heraldikusként meg szakkonferenciákra. A magánéletben is címerekkel álmodom. Előadtam címertudományi világkongresszuson, európai címer- és zászlótudományi konferencián, nemzetközi pecséttani konferencián. Összesen hét országban tartottam előadást. Meghívás lenne, de ez mind költséggel jár. Valaki meg is kérdezte: mennyit keresek egy ilyen úton? Hát ez anyagilag mind veszteség, még az utolsó két világkongresszus is, amit pályázat útján támogattak. De hát ilyen a hivatástudat: belülről fűt, a gőzt ki kell ereszteni… Aztán tanulmányokat írok, címert, zászlót tervezek közigazgatási egységeknek, adományozok egyházaknak, iskoláknak. Egyszóval, nem unatkozom, sőt, utol se érem magam...
Dr. Szekeres Attila István
Heraldikus, a történelemtudomány doktora, szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1965. augusztus 1-jén. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, elvégezte a Kolozsvári Műegyetemet, az Ady Endre Sajtókollégiumot, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot, a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktorált. 1993-tól újságíró, előbb a Művelődés folyóirat, majd a Háromszék napilap szerkesztője. 2003 óta címertervező, 2005-től hiteles címergrafikus. 2006 óta heraldikusként számos nemzetközi, országos és regionális konferencián tartott előadást, több címertani kötet szerzője, több szakkönyv és konferenciakötet társszerzője. Újságíróként 2000-ben Méray-díjat, 2007-ben Oltyán László-díjat kapott, címertani munkássága elismeréseként 2011-ben a romániai Kulturális Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egykori stúdiósok második találkozója: színházat játszó örökifjak
Volt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek. Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak. A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért. Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást. Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni. Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra. Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők. Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba. Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar napok védőpajzsa
Sokat és sokszor írtak már a Kolozsvári Magyar Napokról. Többnyire szuperlatívuszokban, és ez így van rendjén. Akik megtapasztalták a Ceauşescu-rendszernek Kolozsvárra és Erdély többi magyar nagyvárosára szabadított magyarellenes, elrománosító politikáját, illetve az azt követő funari korszakot, azok számára a magyar napok egyféle mennyei ajándékként hatnak. Tizenvalahány évvel ezelőtt még egy közösségi depresszióban szenvedő magyar kisebbség élt itt, a Szamos partján, amelyet folyamatosan térdre kényszerített Kolozsvár román városvezetősége. Jó tudni azonban, hogy a mai polgármester, Emil Boc sem sokkal nyitottabb a magyarok irányába, mint elődje, Gheorghe Funar. Lapuló kétszínűségét és kétkulacsosságát – ami a háromnyelvű táblák körüli több éves huzavonában nyilvánult meg leginkább – azonban sikerült kijátszania és ellensúlyoznia egy fiatal, talpraesett magyar szervezőcsapatnak. A Kolozsvári Magyar Napok talán legnagyobb tanulsága az, hogy amelyik magyar közösség kezébe veszi sorsának irányítását, és képes bármilyen mélységekből talpra állni, annak ellenséges környezetben is nyert ügye van. Lehet azon siránkozni, hogy mennyire nehéz az életünk, hogy a román államhatalom milyen sokmindent nem enged meg nekünk, de ha ezzel a panaszáradattal kimerül jövőkereső tevékenységünk, akkor valóban vesztett ügyünk van. Anélkül, hogy túlértékelném az egyhetes kulturális és közéleti fesztivál hozományát, jó látni, hogy a magyar napokkal jelentősen megváltozott a kincses város közhangulata, ami több helybéli és Erdély más vidékeiről érkezett magyart késztet arra, hogy itt teremtsen jövőt magának. Számomra különösen örömteli látvány volt a rengeteg várandós magyar kismama. Örömteli esemény, mert erdélyi barangolásaimon ritkán látok ilyent, ami újabb bizonyosság arra, hogy a kolozsvári vagy kolozsvárivá vált magyar fiatalok hisznek a család megtartó erejében, tehát hisznek a jövőjükben. A ránk köszönt újabb magyarellenes éra, a nagy román egyesülést ünneplő 2018-as év előszele éppen az ilyen rendezvényekkel és az általuk teremtett lelkülettel védhető ki és kezelhető. Ha azt látjuk, hogy közösségi rendezvényeinken sok román ember is együtt tud velünk ünnepelni, ha a koncerteken, a kézműves sátrak közötti sétányokon vagy a boros, sörös esteken sok román szó is megüti a fülünket, akkor bízhatunk benne, hogy a Bukarestből ellenünk dolgozó politikusi-közéleti elitnek nem lesz nyert ügye. Ha egyre több erdélyi magyar közösség hisz saját erejében, akkor ezek az erők összeadódnak, és védőpajzsot hoznak létre az erdélyi magyarság védelmében. Ami nagyobb védelmet jelenthet, mint bármilyen más külső erő.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akit megérint a szellemisége, nem szabadul a feladattól
A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület immár hatodik alkalommal szervez Márton Áron püspök születésnapjához (augusztus 28.) időzítve megemlékezést és konferenciát azzal a céllal, hogy az újabb történeti kutatások segítségével jobban megértesse, megismertesse Márton Áron személyiségét. A szombaton, augusztus 26-án zajló rendezvényről, valamint a már javában zajló társadalomtudományi diáktáborról a főszervezőt, Lázár Csillát kérdeztük.
– Hogyan állt össze a konferencia előadóinak sora? Sok kutatónak van Márton Áronhoz kapcsolódó témája?
– Mivel Márton Áron egyetemi lelkészként, lapszerkesztőként, majd püspökként fontos közszereplő volt a huszadik század nagyobb részében, a jelenkori erdélyi történelemmel foglalkozó kutatók nem kerülhetik meg az ő szerepének értelmezését. Éppen ezért a nem szigorúan egyháztörténettel foglalkozó kutatásokból is sok érdekes információ kerül felszínre, ebből következően elég tág a konferencia lehetséges előadóinak köre. Állandó vendégünk Mons. Kovács Gergely posztulátor, hiszen tőle mindannyian türelmetlenül várjuk a boldoggá avatással kapcsolatos híreket, és vannak az előadók között, akik először, vannak, akik többedszer vesznek részt a konferenciánkon. Seres Attila, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének munkatársa például tavaly Márton Áron lengyel kapcsolatairól tartott előadást, de azóta Varsóban kutatván új és érdekes információkat talált, azokat hozza el idén.
– Számos érdekesnek ígérkező előadásra számíthatunk. Ön mit emelne ki leginkább?
– Benkő Levente a püspök elleni 1949-es sajtóhadjáratot veszi górcső alá, Oláh Sándor arról beszél, milyen szerepet szántak az egyháznak 1949 és 1952 között, Nagy Mihály Zoltán történész előadásának fókuszában a börtönből szabadult püspök áll. Virt László szociológus, hittanár, Márton Áron biográfusa ezúttal két Áronról – Tamási Áronról és Márton Áronról – beszél. Köztudott, hogy személyes, barátinak is nevezhető kapcsolatukról több anekdota maradt fel. Azt is tudjuk, hogy a betegágyán fekvő püspök azt kérte az őt ápoló nővértől, hogy – többek között – Tamási-novellákat olvasson fel neki. A múzeumban is van egy Tamási-kötet, amely a püspök hagyatékából került hozzánk, benne Márton Áron szignója. Ismerve Tamási – finoman szólva – nem szigorú katolikus erkölcs szerinti magánéletét, illetve egyes személyes választásait (pl. Magyarországra költözése) akár szokatlannak is nevezhetjük ezt a baráti egymásra hangolódást. Virt László előadása (amellyel Tamási születésének 120. évfordulójára is emlékezünk) azonban jól megvilágítja a kettejük közötti rokoneszmei vonásokat: igen hasonlóan viszonyultak az „erdélyiséghez”, hasonlóan látták a kisebbség és centrum viszonyát, szorgalmazták a „cselekvő fiatalság” felelősséggel való felruházását. Érdemes megfontolni e ma is aktuális dilemmákra adott válaszaikat. A konferencia záróeseménye egy régóta készülő dokumentumfilm tesztvetítése lesz. A püspök reggelije. Márton Áron első ötven éve című filmet Zágoni Balázs rendezte. A dokumentumfilm Márton Áron gyermek- és ifjúkoráról, első világháborús élményeiről, pályaválasztási küzdelmeiről, valamint belső, lelki vívódásairól mesél családtagok, szemtanúk, közeli munkatársak és történészek tolmácsolásában.
– A Márton Áron Társadalomtudományi Diáktábor tavalyi résztvevői levéltári kutatásba, drámapedagógiába, művészettörténetbe, kultúrdiplomáciába nyerhettek betekintést. Idén „népnevelési projekt zajlik”. Mit takar ez a megnevezés? Hány középiskolás vesz részt a táborban?
– A tábornak 16 résztvevője van, zömében ugyanazok, akik tavaly is itt voltak. Ez egy bensőséges, aktív részvételt és személyes kapcsolatok kiépítését célzó tábor. Két résztvevőnk van Felvidékről, kettő Magyarországról, ketten jöttek Kolozsvárról, tízen pedig a Székelyföld több városából, falujából. Tavaly több volt az elméleti előadás, idénre több gyakorlati programot szerveztünk. A Népnevelés és a Z generáció projektet például két, az egyetem padjaiból éppen kikerült csíkszentdomokosi fiatal, a teológiát végzett Bőjte Csongor és a néprajzos Bodó Andrea vezetik. Mindketten jó ismerői Venczel József falukutatási, népnevelési munkásságának, ennek „modelljére” szeretnék, ha a tábor résztvevői megismernék a domokosi fiatalság látásmódját, problémáit, és erre megpróbálnának kidolgozni egy „népnevelési” projektet, bevonva a modern kommunikációs csatornákat is. Természetesen ez egy kísérleti jellegű projekt, arra szolgál, hogy gondolkodási folyamatot indítson arról, hogy a „mai fiataloknak” milyen lehetőségei és milyen felelőssége van a kortársaik „nevelésében”, gondolkodásuk alakításában. Megjegyzem, hogy a résztvevők rendkívül komoly és tehetséges fiatalok.Tavaly úgy fogalmaztam, hogy a közeljövő Kárpát-medencei elit értelmiségének képviselőit látjuk vendégül, ma sem mondhatok mást. A visszatérők között van már olyan, aki elvégezte a középiskolát, és az egyetem választásánál – saját bevallása szerint – nagyban befolyásolta a tavalyi tábor tapasztalata. A népnevelési projekt mellett lesz vizuális antropológiai műhely (archív fényképek értelmezését segítendő), hadtörténeti „kutatómunka”, művészettörténeti szekértúra és persze egyeskői gyalogtúra is.
– A tavalyi Márton Áron-emlékévben jeles püspökünk alakja állt számos rendezvény központjában. Hogyan látja, átgyűrűzött az emlékév erre az évre is? Tart még a lelkesedés?
– Az emlékév jó alkalom volt földrajzilag kiterjeszteni a Márton Áront ismertető programokat, hálásak vagyunk érte a magyar kormánynak. Azonban a lelkesedés nem a központilag kijelölt hivatalos ünnepségekből származik, hanem a személyes találkozásokból. Azt látjuk, mind a történészek, mind a fiatalok esetében, hogy akit egyszer is munkája során megérintett Márton Áron eszmeisége, kivételes egyénisége, az „nem szabadul” a feladattól, hogy Márton Áron példáját másoknak is megmutassa.
A csíkszentdomokosi megemlékezés augusztus 26-án délelőtt 10 órakor szetmisével kezdődik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutat be. Ezt követi 11.45-től a konferencia a művelődési házban. Az előadások között bemutatják a Márton Áron püspökről az elmúlt évben megjelent újabb kiadványokat, köteteket is. A rendezvény támogatói a Bethlen Gábor Alap, Csíkszentdomokos Önkormányzata, a Hargita Megyei Kulturális Központ – Hargita Megye Tanácsa és a Felcsík Kistérségi Társulás.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá
Nem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben.
-es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával.
De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről?
"Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából.
"A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő.
Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem.
De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről?
"Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató.
Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes.
A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat?
"A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg.
A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla.
A korona még mai is politikai kérdés?
"Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik.
Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével.
"A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész.
Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát?
A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus.
"Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével.
G. L. / Transindex.ro

Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Román-magyar-német helységnévtáblák kerültek ki Zilah bejárataihoz
Zilah város bejáratainál kihelyezték a háromnyelvű – román-magyar-német – helységnévtáblákat – közölte az MTI-hez eljuttatott közleményben a város magyar alpolgármestere, Fazakas Miklós.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott alpolgármester közölte: egyelőre a Kolozsvár és a Szatmár felőli bejáratánál kerültek ki a háromnyelvű helységnévtáblák és a hatnyelvű üdvözlőtáblák, de hamarosan Zilah minden bejáratánál megtörténik ez. Az üdvözlőtáblákon a román, magyar és német mellett angolul, franciául és olaszul is köszöntik a városba érkezőket.
Az alpolgármester történelminek nevezte a pillanatot, amelyért 27 évet kellett dolgozniuk a magyar közösség helyi képviselőinek.
A szilágysági megyeszékhely önkormányzata május 25-én egyöntetű szavazással fogadta el a többnyelvű helységnévtáblák és köszöntőtáblák kihelyezéséről szóló, az RMDSZ által beterjesztett határozatot.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 56 ezer lakosú Zilahon közel kilencezer magyar él, aki a lakosság mintegy 16 százalékát teszi ki. A 21 tagú városi tanácsban a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, az RMDSZ 3 képviselővel rendelkezik. A várost Ionel Ciunt szociáldemokrata polgármester vezeti.
A román közigazgatási törvény egy kisebbség 20 százalék fölötti aránya esetén írja elő, hogy a kisebbség nyelvén is ki kell írni a település nevét. A parlament előtt van az RMDSZ törvénymódosítási tervezete, amely ezt a küszöböt 10 százalékra csökkentené.
MTI; erdon.ro

Kiállításforgatag
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsváron is bemutatkozik a nagyenyedi XXII. Inter-Art nemzetközi alkotótábor
Az Inter-Art a hunyadi várban
23 ország 39 művésze vett részt idén az augusztus 10-26 között zajló rangos nemzetközi alkotótáborban, az általuk készített munkákból szervezett kiállításra szeretettel várják a kincses városból is az érdeklődőket. Kolozsváron a megnyitó hétfőn lesz, augusztus 28-án délután 6 órakor a művészeti múzeumban.
A két héten át tartó esemény ezúttal is a hazai művészeti élet fókuszába állította Nagyenyedet, hiszen nincs még egy ekkora méretű alkotótábor az országban. Az Inter-Art Alapítvány gazdag tevékenységéről, nemzetközi elismertségéről többször is beszámoltunk lapunkban. A Maros-parti kisváros művészei már szinte mindenik kontinensen megfordultak- Washington, New York, Genf, Bombay, Peking csak néhány találomra kiválasztott világváros a hosszú listáról-, és számtalan rangos elismerésben részesültek.
Az enyedi táborok alkalmával a nagyvilág jön haza az Inter-Arthoz, idén például Albánia, Bulgária, Kanada, Dánia, Németország, Egyiptom, Franciaország, Haiti, Magyarország, India, Olaszország, Malájföld, Mexikó, Hollandia, Lengyelország, Korea, a Moldvai Köztársaság, Szerbia, Szlovénia, Törökország, Ukrajna, az Amerikai Egyesült Államok és Románia művészeivel találkozhattunk.
A külföldi alkotók közül sokan visszajáró vendégek, hiszen a két hetes tábor alatt nem csak a műterem falai között töltik az időt, hanem sokat kirándulnak, változatos kulturális programokon vesznek részt, több erdélyi nagyvárossal is megismerkednek, néhány helyen kiállítást is szerveznek. Egészen hangulatosra sikeredett például az augusztus 16-i vajdahunyadi kastélyban történő bemutatkozás, ahol az Inter-Art gyűjteménye mellett a törökországi Özlem Kalkan Erenus egyéni tárlatát csodálhatta meg a közönség, Ali & Buse Erenus pedig egy különleges zenei produkcióval lepte meg az érdeklődőket. A török zenészek egyébként az enyedi közönségnek is bemutatkoztak, mégpedig a hangulatos sétatéren, ahol Emilia és Marius Moga valamint a gyulafehérvári Silvan Stâncel társaságában koncerteztek.
A változatos programok egyébként már a tábor első napján elkezdődtek. A hivatalos tábornyitást két kiállítás követte: egy Art vs. Pokémon elnevezésű mail-art illetve a gyulafehérvári Anca Sas egyéni kiállítása.
További jelentős eseménynek számított augusztus 18-án Oriola Kureta Semenescu (Albánia) és Gerd Messmann (Németország) Gyulafehérváron rendezett tárlata valamint augusztus 20-án Susie Veroff (Kanada) egyéni bemutatkozása az Inter-Art Galeriákban. A nagyenyedi Lixandru Róbert kiállítására augusztus 25-én került sor, közvetlenül a tábor zárókiállítását megelőzően.
A két hét tevékenységét bemutató , magas művészi színvonalon megvalósított ünnepélyes kielemzés ezúttal is az idei év kiemelkedő eseményei közé sorolható a városban, remélhetőleg Kolozsváron is felkelti az érdeklődők figyelmét.
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Osztatlan közönségsiker az első kolozsvári drónversenyen
Premierszámba ment a hétvégén a Román Repülőmodellező Egyesület által Kolozsváron megrendezett drónverseny, amely korunk műszaki beállítottságát tükrözi, de amely az ember ügyességét, reflexét, gyors határozathozatali képességét és nem utolsósorban a pénztárcáját is próbára teszi. A Liberty Technology Parkban szombaton és vasárnap az augusztus végi nagy hőségben tizennégy helybeli „pilóta” mérte össze tudását, a hektárnyi – bekerített – területen kialakított, kapukkal, zászlókkal, akadályokkal teletűzdelt légi pályán, de ugyanakkor „szabadfogásban”, előre összeállított műsorral is versengtek. A Liberty Multirotor Racing 2017 elnevezésű vetélkedőn látottak-hallottak főleg a közönség fiatal tagjait kerítették hatalmukba, bizonyára többen kedvet kaptak kipróbálni ezt a nem olcsó mulatságot. Kiegészítésként a szervezők bemutatót tartottak néhány távirányítású autó- és helikoptermodell képességeiről is.
A pályán – mind a nézőknek, mind a stábnak fenntartott részen – szüntelenül műszaki zsargonkifejezések röpködtek, drónokról nem is beszélve... A rendezvény főszervezője, Babos András Sándor, a Román Repülőmodellező Egyesület (ARA) elnöke még a szombat délutáni verseny előtt, az edzésre szánt egy órában is megállás nélkül irányított, telefonált, intézkedett, mikrofonba konferált. Annyit mégis elmondott lapunknak, hogy eddig Brassóban, Bukarestben és a tordai sóbányában tartottak hasonló versenyt, amelyek célja nem más, mint népszerűsíteni nálunk ezt a szerinte nemes és nyugaton már elterjedt technikai sportágat és a modellezés egyéb ágazatait.
A hivatalos elnevezésük szerint „távolból irányított légi járművek”, közismert nevükön drónok hivatásszerűen filmezésre, természeti katasztrófák felszámolására, eltűnt személyek vagy állatok felkutatására, de a mezőgazdaságban, erdőgazdálkodásban, hírszerzésben is használhatók. Ugyanakkor sporteszközöknek minősülnek, verseny idején a pilótáik két joystick révén utasítják a földről négymotoros, négy légcsavarú járműveiket. Videokameráján keresztül a drón kapcsolatban áll működtetője FPV (’First-person view’) szemüvegével, amelybe továbbítja azt a képet, amit repülés közben „lát”. Így az a képzet áll elő a pilóta agyában, mintha ő maga is rajta lenne a kis drónon, és annak megfelelően irányítja azt.
Az ilyen vetélkedő szabályzata nagyon precíz, minden eshetőségre kiterjed, külön-külön a selejtezőkre, nyolcad/negyeddöntőkre, majd a már kieséses rendszerben zajló elődöntőre, döntőre is. Egyszerre ketten versenyeznek, a selejtezőben például a két-három forduló mindegyike 3–4 röptetésből áll, s a legjobb köridők összege ér továbbjutást – ha valaki nem teljesít mérhető köridőt egy fordulóban, attól még nem feltétlenül esik ki. A kieséses szakaszban már nem számít az időeredmény, csak az, hogy ki teljesíti a pályát, illetve ki ér célba hamarabb. Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy mi történik, ha a drón nem tud „bevenni” egy kaput, vagy hozzáér az azt jelző zászlóhoz – általánosságban: vissza kell mennie az illető akadályhoz és újra kell próbálkoznia, ellenkező esetben 10 másodperces büntetést kap; ugyanakkor, ha egy fordulóban három ilyen büntetést kap, kizárják. Arra is van szabály, ki a „győztes”, ha mindkét drón leesik. Másfelől, a „freestyle” versenyben fejenként 3 perc áll a résztvevők rendelkezésére, hogy „elbűvöljék” a zsűrit; ilyenkor a versenyző által választott zeneszám szól a hangfalakból, miközben akrobatamutatványokat végez a drónjával.
A szombati versenyen bizony előfordult, hogy a drónok diófákba vagy a védőhálóba csapódtak, de ez nem csoda, ha figyelembe vesszük elképesztő sebességüket: 100–140 km/h-t is elérhetnek. Emiatt egyébként olyan élesen „vinnyogtak”, hogy a környék madárrajai pánikszerűen menekültek, az egyik néző, egy fiúcska pedig meg is jegyezte: „úgy zümmögnek, mint valami óriási darazsak.”
A versenyt kivetítőn lehetett követni, pontosabban azt a mozgóképet láthattuk a nagyméretű vásznon, amit villámgyors cikázásaik közben a kis gépek pilótáiknak közvetítettek. Olykor izgalmat jelentett, hogy „civilek” is kerültek a bekerített pályára – hiszen adott esetben nem veszélytelen az ilyen sebesen haladó tárggyal való találkozás.
Az egyik versenyző, Adam Bogdan lapunknak elmondta, hogy ilyen pályához hétköznapokon természetesen nincs hozzáférésük, az edzéseket városon kívüli zöldövezetben, fák között lehet csak végezni. Több száz órai gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki ennyire jártas legyen az irányításban. A drónját ő maga tervezte és készítette el, alkatrészeit az interneten szerezte be. Fontos, hogy nagyteljesítményű legyen benne az elem, mondta, s azt is elárulta, a teljes felszerelés bizony nem olcsó: 700–800 euróba kerül.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Több városban is tüntettek az igazságügy tervezett reformja ellen
Temesváron, Kolozsváron, Brassóban, Iaşi-ban, Craiován és Bukarestben is tüntettek vasárnap este az igazságügyi törvények tervezett módosításai ellen, amelyeket Tudorel Toader miniszter jelentett be az elmúlt héten.
Bukarestben a hivatalos becslések szerint mingtegy 1.600 személy gyűlt össze a Victoriei téren vasárnap este. A tiltakozók Románia, valamint az Európai Unió zászlaját lengették, és a következő jelszavakat skandálták: „Tolvajok!”, „Románia nem akar közkegyelmet!”.
A fővárosi tüntetés mintegy három órán át tartott, adta hírül az Agerpres hírügynökség.
Temesváron körülbelül kétszázan, Kolozsváron és Brassóban mintegy 150-en, Iaşi-ban és Craiován néhány tucat személy gyűlt össze vasárnap este, hogy kifejezze felháborodását az igazságügyi miniszter által kilátásba helyezett törvénymódosítások ellen.
„Le a mancsokkal az igazságszolgáltatásról!”, „Le a korrupt maffiával!”, „Tudorel, te mintaszolga!”, „ALDE és PSD, ti hazaárulók!” - ezeket és ezekhez hasonló jelszavakat skandáltak a tüntetők.
Vasárnap este az Antena 3 televíziócsatornának interjút adó Liviu Dragnea azt üzente a tüntetőknek, hogy meg kell próbálni „higgadt közvitát tartani Romániában a legérzékenyebb kérdésekről, talán sikerülni fog.”
A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke leszögezte, még csak „egy folyamat kezdetén” tartanak. „Látja Ön, milyen helyzetben vagyunk? Valaki tesz néhány javaslatot. Már az egyszerű felvetés, egyszerű gondolat is támadásokat, szóbeli agressziót és rengeteg kritikát szül” – mondta Dragnea az igazságügyi miniszter javaslatai által kiváltott reakciókról.
Hozzátette, hogy a tüntetőkön kívül van egy „óriási, egyre nagyobb és nagyobb, hallgatag tömeg Romániában”, amely viszont nagyon várja a bejelentett módosításokat. Dragnea kifejtette, minden kockázatot vállal annak érdekében, hogy véghezvigye a „rendszer egészségessé tételének folyamatát”. Krónika (Kolozsvár)

Könyvek százai között lehet „turkálni”
Az olvasást szeretnék népszerűsíteni a fiatalok körében, ezért különböző rendezvényekkel igyekszik felhívni a figyelmet a könyvek, az olvasás fontosságára az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete. Csíkszeredában szombaton tartanak könyvturit a Szakszervezetek Művelődési Házában.
Kolozsváron már három alkalommal tartott könyvturit az EMKISZ, ezek sikerén felbuzdulva szeretnék több városra is kiterjeszteni a rendezvényt: Szilágysomlyón, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában is megszervezik.
A célunk, hogy a fiatalok körében terjesszük a könyvalapú olvasást. Előzményként könyvgyűjtést szerveztünk, Csíkszeredában egy hónaposat, Kolozsváron két hónapig tartott a gyűjtés. Ott nagyon sok érdeklődő volt, bementek az emberek, kiválogattak nekik tetsző könyveket és meglepődtek azon, hogy ingyen elvihetik – magyarázta László Tímea, az esemény egyik szervezője.
A csíkszeredai gyűjtés augusztus másodikától 31-éig tart – a Nagymama Cukrászda (Szabadság tér 13. szám), Grund (Petőfi Sándor u. 38. szám), Renegade Pub-ba (Piac utca 1. sz.) lehet bevinni olyan könyveket, amelyekre már nincs szüksége valakinek. Ez idáig mintegy ötszáz könyv gyűlt össze, többnyire szépirodalmi művek – tudtuk meg a szervezőtől. Mint mondta, a csíkszeredai rendezvényre – amely délelőtt tíz órától este nyolc óráig tart – is lehet könyvet vinni. Ugyanakkor, nem feltétlenül cserealapon működik egy-egy könyv beszerzése, hiszen bármennyi könyvet el lehet ingyen venni, a lényeg, hogy valaki örvendjen neki és olvassa.
„A könyvturi keretében a megunt, nem használt könyveket cserélhetik le a látogatók olyan kötetekre, amelyet szívesen forgatnának. A turi nem feltétlenül cserealapon működik, az is elvihet könyveket, aki nem hozott, a lényeg az, hogy minden könyv megtalálja a helyét valakinek a könyvespolcán” – mutatnak rá a szervezők. A szombati rendezvény egy másik programja az élőkönyvtár, amely keretében az olvasók „kikölcsönözhetnek” egy személyt egy rövid időre, hogy „lapozgassa”, azaz beszélgessen vele.
Meghívottként jelen lesz Kozán István újságíró, a Csíki Hírlap főszerkesztője, Roseti Bruno fotós, valamint Miklós Réka, gyergyószentmiklósi író. „Csíkszeredában ismertebb személyeket hívtunk. Kolozsváron volt például pincér és portárs meghívottunk, és egy cigány is – ő kérte, hogy így hirdessük – akikkel szóba lehetett állni” – mondta el László Tímea. Hozzátette, amennyiben a csíki rendezvényen maradnak meg könyvek, azt a gyergyói könyvturira viszik majd.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

OperaTúra Erdélyben
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatja el két nagyszabású produkcióját. A Túra szeptemberi fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia-központ hálózata segítséget nyújt az online jegyvásárlásban. Az érdeklődők bizalommal fordulhatnak további információkért is az irodában dolgozó munkatársakhoz, Nagyváradon a Kálvin János utca (Jean Calvin) 1. szám alatt.
A Kárpát-Haza OperaTúra nagyváradi helyszíne az Antonio Alexe Sportcsarnok, a Cazaban Alexandru úton, az időpontok:szeptember 14-én, csütörtökön 19 órától Hunyadi László, szeptember 15-én, pénteken szintén 19 órától A víg özvegy. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hetvenhét esztendeje történt a második bécsi döntés
Hetvenhét éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét.
A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és a Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar-román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti-Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1 százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A szeptember 5-től 13-ig tartó magyar bevonulás során a honvédséget az erdélyi magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette, miközben súlyos, gyilkosságokkal párosuló románellenes atrocitásokra is sor került. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be. A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.
mult-kor.hu; itthon.ma/kult