Új perspektívába helyezték az ’56-os szabadságharcot a Nest művészei
Bejárták az erdélyi városokat a #BARIKÁD az ’56-os szabadságharc romantikája című audiovizuális ünnepi előadással a Nest – Erdélyi Összművészeti Gyűjtőpont tagjai.
Az RMDSZ-szel együttműködésben hét helyszínre vitték el a slamprodukciót: Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Kolozsvárra, Szatmárra és Nagyváradra – olvasható a szervezők szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. Úgy gondolom, hogy ez jó alkalom volt arra, hogy megmutassuk az iskolásoknak, hogy miként válhat emberközelibbé egy megemlékezés napjainkban, hogy bevett gyakorlatot hogyan lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni” – fogalmazott Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke. A többállomásos turnén a fiatal művészek iskolák dísztermeiben mutatták be produkciójukat. Mint kifejtette, a jövőben szeretnének hasonló fiatalos programokkal nyitni az iskolások felé.
Banga Szilárd, a Nest alapítója szerint ahhoz, hogy a jövőnket jobb irányba tudjuk terelni, elsősorban az iskolás gyerekekkel kell elkezdeni a párbeszédet – ennek a párbeszédnek pedig azt is kell jelentenie, hogy minél több rendezvényt viszünk be az iskolák falai közé. Tennünk kell azért, hogy a fiatalok ne szürke falú intézményként tekintsenek az iskolára, hanem olyan helyként, ahol a tanulás mellett más témákkal is találkozhatnak, így még több minőségi időt tölthetnek el itt. Ezt pedig alternatív és fiatalos eszközökkel lehet csak elérni” – magyarázta Banga Szilárd. Krónika (Kolozsvár)

A civil akadémiák történte
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnökének szerkesztésében megjelent A civil akadémiák története 1999-2016 című könyv. Szabadárusításban nem kapható.
A könyv a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, valamint a Magyar Kollégium támogatásával készült, a Litera Print nyomdában. A tárgyalt időszakban, vagyis 1999 és 2016 között tizenöt civil akadémiát szerveztek, a Kárpát-medence különböző országaiban, településein, vagyis sorrendben Kunbábonyban, Budapesten kétszer, Dunaszerdahelyen, Kolozsváron és környékén, Pélmonostoron, Kárpátalján, a Vajdaságban, Szlovéniában, Bosznia-Hercegovinában, Morvaberény-Brnoban, Brassóban, a Drávaszögben kétszer és a Felvidéken.
A találkozók alkalmából a felsorolt országban működő legjobb civil szervezetek vezetői jönnek össze tapasztalatcsere céljából, valamint az adott helyszíneken tevékenykedő civilek beszámolnak a munkájukról, akiket egy kicsit biztatnak, tanácsokat adnak, hogy minél jobban menjen nekik a civil munka. A főszervező eleinte, amíg meg tudott alapítványi pénzeket pályázni, Romhányi András volt Budapestről, a Magyar Kollégium vezetője, az utóbbi időben viszont azok a civilek vállalják ezt magukra, ahol a soron következő összejövetelt lebonyolítják.
Tizenöt
A forrásszerzés azonban csak az egyik vetület, a másik a sokrétű program, melyet mindig a helybéliek állítják össze, hiszen ők tudják a legjobban, hogy hova kell menni, mit kell látni, csinálni. Az egész úgy történik, hogy van egy központi szállás, de napközben a vendégek busszal járják a környéket, hogy minél inkább fel tudják mérni a helyi viszonyokat.
A 70 példányban megjelent kiadvány tizenöt ilyen civil akadémiának az anyagát tartalmazza, több mint 150 fényképpel. 1999-ben tulajdonképpen egy képzéssel kezdődött a sorozat, de aztán fokozatosan rájöttek arra, hogy szükség van a gyakoribb tapasztalatcserékre, minél több civil bevonásával.
A szerkesztő Dukrét Géza megkapta különböző helyekről, illetve főleg a főszervezőtől a beszámolókat, egységesítette az írásokat, és felállított egy sorrendet. Az olvasó megtudhatja, mi volt a program az adott évben, kik vettek részt, böngészheti az értékeléseket. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Társadalmi kérdések és hajnalig tartó buli vár a kolozsvári néptánctalálkozón
Nem csak Erdély kap kiemelt szerepet a 14. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón: itt lesz az egyetlen szlovákiai magyar hivatásos táncegyüttes, a szombati gála pedig kárpátaljai táncokkal kezdődik, tudtuk meg a szervezők szerdai sajtótájékoztatóján. A találkozót nulladik nappal toldották meg: november 23-án, csütörtök este a Tokos zenekar és vendége, ifj. Csoóri Sándor nyitja az eseménysorozatot.
November 24-én és 25-én, pénteken és szombaton hatalmas néptáncos buli helyszíne lesz Kolozsvár. Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról is érkeznek táncos közösségek, együttesek, olyanok is, akik nem lépnek fel, de a hangulat kedvéért minden évben eljönnek, mondták a szervezők. Ami a háttérembereket illeti, a keménymag néhány éve ugyanaz, viszont a 80 fős önkéntescsapat mintegy fele frissen Kolozsvárra költözött egyetemista. A találkozó fontos programpontja a pénteki és szombati hajnalig tartó táncház, amely párhuzamosan három teremben, különböző táncrendekkel zajlik majd a Heltai Folkcenterben.
Társadalmi kérdéseket feldolgozó, díjnyertes táncszínház jön Kolozsvárra
A találkozó keretében, Kolozsváron zárul a szlovákiai Ifjú Szivek Táncszínház első erdélyi turnéja. A Közép-Európa tradicionális tánc- és zenekultúráját színházi táncelőadásokban megmutató együttes november 21. és 24. között Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, majd Kolozsváron is fellép a Hontalanítás című előadással.
A Hontalanítás kiindulópontja a második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyar kisebbség deportálása és kényszeráttelepítése. A történelmi eseményekből kiindulva a másság zsigeri elutasításának ma is aktuális kérdéséhez jut el az előadás. „Mindannyian különböző kultúrák, ideológiák és történetek összjátékának termékei vagyunk, mégis sokakban él valamiféle megmagyarázhatatlan és irracionális igény az elhatárolódásra mindentől, ami „más”. Pedig a tartós elszigetelődés kirekesztettséget eredményez, legyen szó életünk bármely területéről. A kérdés ilyenkor már csak az, kirekesztők vagy kirekesztettek leszünk. A Hontalanítás alapmotívuma a kényszer. A lépéskényszer” – olvasható az együttes honlapján.
Bár a Hontalanítás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, nem hagyományos folklórműsorra, inkább színházhoz közel álló előadásra számíthatunk. Koreográfusa és rendezője az a Hégli Dusan, aki az Ifjú Szivek Táncszínház és az Espace Alya Theatre koprodukcióját, a családon belüli erőszakról szóló Finetuningot is rendezte, amely díjat nyert a rangos Festival OFF d'Avignonon, hívta fel a figyelmet Nyitrai Ágnes, a kolozsvári találkozó főszervezője.
A szlovákiai együttes gyermekeknek szóló műsorral is készül: szombat délelőtt tíz órakor a Kolozsvári Magyar Operában Felföld tánchagyományait mutatják be. 11-től ugyanitt kézműves foglalkozások, gyermektáncház lesz, illetve bemutatják Varga Norbert volt ördögtérgyés táncos Kalimpa című gyermekeknek szóló mozgásfejlesztő könyvét.
A szombati program délután a Diákművelődési Házban folytatódik. Délután négy órakor Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be. Öt órától kezdődik a hagyományossá vált folkruha-bemutató, ahol hagyományos viseletet, illetve népi motívumokat stilizáló ruhákat vonultatnak fel a kifutón. Az idén a székelykeresztúri László Ildikót, a türei Bálint Tibor és a székelyudvarhelyi Erzsó Népies Öltözet mutatkozik be.
Generációváltás a táncmesterek körében
A szombat este hét órakor kezdődő, ingyenes gálaműsor utazásra invitálja a nézőket, fogalmazott Both József, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője. A kárpátaljai Nagydobronyból származó koreográfiát ad elő a szegedi Délikert Möndörgő tánccsoport, aztán mezőségi összeállítás következik, több tánccsoporttal és meghívott táncmesterekkel, a néptáncos körökben is ismeretlenebb vidékek táncaival, például a dél-mezőségi Magyarfrátáról, vagy a Sajó vidékéről. Lesz nyárádmenti, vajdaszentiványi koreográfia, majd szászcsávási táncokkal zárják a műsort.
Egyre kevesebb a meghívható táncmester, adatközlő, a néptánc-találkozók szervezői ezért a fiatalabb falusi generáció felé is nyitnak, mondta el a Maszol kérdésére Both József. „Az igazi, öreg mestereink már nagyon idősek kezdenek lenni, a 70-80 éves korosztályt értem ezalatt, a hatvanas generációból még vannak, akiket meg lehet mozgatni, most is lesznek, de már gondoltunk arra is, hogy az ifjabb falusi generációt is szólítsuk meg, akik igazából nem úgy tanulták a táncot, ahogy annak idején megszületett, a széki Szalmakalap például már tánccsoportként működik, viszont még ott laknak, ott nőttek fel, még szívtak magukba olyan dolgokat, amit sajnos városi körülmények között nem lehet” – magyarázta. Both József szerint a tánc a széki fiatalok génjeiben van, és ez akkor is látszik a mozdulataikon, ha úgy kerülnek be egy tánccsoportba, hogy életükben nem láttak táncot.
Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes egyébként hosszú távon fontosnak tartja, hogy rendezvényeikre ne csak a „kigyúrt néptáncosok” járjanak, ezért november 16-án megszervezik az első tematikus, Márton napi táncházukat, amelyen tánc és énektanítás is lesz, és a „tapasztalatlan” táncolni vágyókat is szeretettel várják, emelte ki Both József.
A 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról az Ördögtérgye Néptáncegyüttes Facebook-oldalán érhető el naprakész információ. maszol.ro

Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki Csíkszeredában
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Politikáról, Agrárakadémiáról a MIÉRT-esekkel
Idei és jövőbeli programokról, törvénykezdeményezésekről tartott beszámolót a MIÉRT képviselete szerdán Kolozsváron. Oltean Csongor MIÉRT-elnök elmondta: segítenek a Minority SafePack (MSPI) kezdeményezéshez szükséges aláírásgyűjtésben, ezért a héten játékot is indítottak a Facebookon, hogy erősítsék a köztudatban a MSPI fontosságát. Az ukrán oktatási törvény módosítását is javasolták és határozatot hoztak róla a YEPP-ben (az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezetében). Ugyanakkor Winkler Gyula EP-képviselővel együttműködve november 27-ig újra meghirdették brüsszeli gyakornoki programjukat. A román egyesülés közelgő centenáriuma kapcsán pedig a MIÉRT párbeszédre törekszik a román fiatalokkal. Oltean Csongor a sajtótájékoztatón felhívta a figyelmet a Zmenta.ro Facebook oldalon megjelenő magyarellenes videó veszélyeire.
A MIÉRT a múlt hét végén kezdte el az RMDSZ és a Matthias Corvinus Kollégiummal együttműködve az Erdélyi Politikai Iskola megszervezését, amelyre ezúttal 92-en jelentkeztek. Közülük választották ki azt a 23 fiatalt, akiket négy alkalmas képzés során készítenek fel a politikai életre.
Szöllősi Tamás kézdivásárhelyi önkormányzati képviselő, a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet elnöke a sajtótájékoztatón rámutatott: a jelenlegi ifjúsági törvény diszkriminatív, mivel csak a megyeszékhelyen lehet ifjúsági alapokat létrehozni. Az ifjúsági törvény módosítására vonatkozó, Fejér László Ödön szenátor által kidolgozott RMDSZ-es és MIÉRT-es javaslatot már elfogadta a szenátus, de a döntő testület a képviselőház. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy mikor kerül a képviselőház elé a javaslat.
Birtalan István, a MIÉRT vidékfejlesztésért és mezőgazdasági ügyekért felelős alelnöke elmondta: két éve szervezték meg az első Agrárakadémiát Marosvásárhelyen, ahol a vidéki életet és mezőgazdaságot népszerűsítették a jelenlevőknek. Az elkövetkezőkben három Agrárakadémiát szerveznek; az elsőt november 25-én, Szovátán, a gabonatermesztés témájában, jövő év tavaszán pedig állattenyésztésről és növénytermesztésről lesz szó. Az Agrárakadémia megszervezésében Tánczos Barna szenátor segíti a MIÉRT-et, aki az EU-s támogatásokról tart majd előadást, de a vegyszerezésről, a hatékony cégvezetésről és aktuális pályázatokról is lehet majd tanulni. Birtalan szerint ezekre a rendezvényekre azért van szükség, mivel egyrészt tájékoztatják a fiatal gazdákat a lehetőségekről, másrészt pedig lehetőséget teremtenek a közös munkára. Szabadság (Kolozsvár)

Brazíliából hazakerült a kézzel írt hetvenéves turistanapló
Nuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból
Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.)
Aknamezőket vadásztak
Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”.
Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén.
A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.”
Krumplipucolás fekete-fehérben
A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más.
Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra.
A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot.
Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra.
Réges-régi majálisok szegény újságírókkal
Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek.
Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt.
A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”.
Tíznapos székelyföldi túra
A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól.
Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda.
A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár.
Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza.
A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében.
Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra.
Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet.
*
A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár)

Bartha Miklós hazatérése
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)
Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk.
– Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni?
– Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak.
– A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára?
– Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással.
– A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált...
– Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem.
Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást.
– A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja?
– Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni.
– Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”?
– Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott.
– Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket?
– Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt.
– Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem?
– Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem.
– Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás?
– Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.
Szilágyi Júlia
Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Le­het-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

1945: egy kíméletlen thriller Erdélyben
Török Ferenc 1945 című, 13 nemzetközi filmfesztiválon díjazott alkotásának lesz díszbemutatója Kolozsváron szombaton, november 11-én este fél 8-tól a Győzelem moziban. A vetítésen részt vesz Török Ferenc rendező és Szántó T. Gábor forgatókönyvíró. A filmnek további három romániai városban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Bukarestben is lesz díszbemutatója november 10. és 13. között, a romániai mozikban november 10-től kezdik forgalmazni a produkciót, áll a Filmtett szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„A Szántó T. Gábor novellája alapján készült filmdráma története 1945 augusztusának egyetlen napján játszódik, egy kelet-magyarországi faluban, ahol mindenki a jegyző fiának az esküvőjére készült. A téma a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon.”, olvasható a beharangozóban.
Török Ferenc filmje a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma szekciójában mutatkozott be idén tavasszal, ahol elnyerte a közönségdíjat. Összesen 13 fesztiválon díjazták, további 19 filmfesztivál versenyprogramjába hívták meg, bemutatták már New Yorban és Torontóban is, november folyamán további 25 országban kerül a mozikba, a hónap végén pedig Los Angelesben debütál. Az 1945 című alkotás a BBC Tíz film, amit meg kell nézni novemberben elnevezésű listáján is szerepel.
A Berlinálén Török Ferenc rendező elmondta, 12 évébe telt elkészíteni a filmet, amely western elemekkel, állandó feszültségre építő fekete ballada. Szántó T. Gábor forgatókönyvíró szerint a film azért rendkívül népszerű olyan országokban is, ahol nem ismerik a magyar történelmet, mert a téma „a világ minden pontján ugyanazt jelenti, ezért arat mindenütt sikert”.
A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, operatőre a világhírű Ragályi Elemér, látványtervező Rajk László, zeneszerző Szemző Tibor, hangmester Zányi Tamás, vágó Barsi Béla. A fontosabb szerepeket Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítja. Szabadság (Kolozsvár)

Előttünk az elődeink – könyv a 225 éves kolozsvári zenés színjátszásról
Hogyan fogadták Kolozsváron a XIX. század második felében Liszt Ferencet? Hányféle elnevezéssel illették Mozart Don Giovanni című operáját? Többek között ezekről is tudomást szerezhetünk a kolozsvári magyar zenés színjátszás 225 évét összefoglaló, Előttünk az elődeink. 225 év a kolozsvári magyar zenés színjátszás történetéből című kiadványból, amelyet csütörtök este mutattak be a Kolozsvári Magyar Operában az ünnepi gálaműsor előtt.
Benkő Judit és Fekete Adél muzikológus, illetve Laskay Adrienne karnagy, zenei szakíró foglalta össze egy-egy tanulmányban a 225 évet. A kötetben Angi István zeneesztéta, Selmeczi György karmester, rendező és Oláh Emese alpolgármester köszöntője is helyet kapott, a szép kivitelezésű kiadványt az Idea Plus nyomda jelentette meg.
– A Kolozsvári Operabarátok Köre sikeresen pályázatának köszönhetően jelenhetett meg a kolozsvári magyar zenész színjátszás 225 évét összefoglaló kötet. A tudományos értékkel rendelkező és olvasmányos tanulmányokat három képzett és tájékozott munkatárs írta meg. Figyelemfelkeltő az értékes képanyag is. A könyvet elolvasva rálátásunk lesz, honnan indult a zenés színjátszás Kolozsváron, mit örököltünk, milyen a társulatunk, mit építhetünk erre a múltra. Van kellő alapunk arra nézve, hogy a jövőt biztatónak képzeljük el – mondta az az 500 példányban megjelent kötetről Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
– Meghatódottan olvastam a Hunyadi téri új színház megnyitása előtti és annak kapcsán megjelent beszámolókat. Fantasztikus élményt jelentett a régi plakátok megtekintése is, a mód, ahogyan Kolozsvár és lakosai pénzt áldoztak az új színházra, ugyanakkor nagy tisztelettel búcsúztak el a Farkas utcai kőszínháztól. Akkor a kolozsváriak szeretettel, elkötelezettséggel pártolták a színházat – vélte Benkő Judit muzikológus, a Kolozsvári Rádió komolyzenei műsorainak szerkesztője, aki az 1792-től 1900-ig, pontosabban a Hunyadi téri új színház felavatásáig tartó időszakról írt tanulmányt.
Laskay Adrienne karnagy, zenei szakíró 1900-tól 1990-ig foglalta össze a zenés színjátszás történetét. – Nagy kihívás volt ilyen rövid idő alatt elkészíteni a tanulmányt. Az 1940–44 közötti korszakról például hatalmas anyag gyűlt össze, amit jó lenne egy bővített kiadványban újra közölni – jegyezte meg Laskay Adrienne.
Fekete Adél muzikológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának oktatója megtiszteltetésnak tartja, hogy őt kérték fel az 1990–2017-es időszak feltérképezésére, illetve a könyv szerkesztésére. Ez utóbbi feladatot Szép Gyula igazgatóval együtt végezték el, derült ki a könyvbemutatón. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

És még nincs itt a centenárium: nemzeti színű giccsorgia Szatmárnémetitől Bukarestig
Hogy piros-sárga-kék padok utoljára Kolozsváron voltak Funar idejében? Lári-fári. S hogy lehet még fokozni, bizonyíték rá a fellobogózott kuka vagy a nemzeti színű házfal.
Amikor Gheorghe Funar és Corneliu Vadim Tudor, valamint pártjaik, a szavazók nélkül maradt PUNR, majd a PRM oda kerültek, ahová valók, a történelem szemétdombjára, idealistán, hogy azt ne mondjam, naivan, azt hittük, egyszer s mindenkorra kikopott a közéletből a habzó szájú sovinizmus, a magamutogató álhazafiság, mint ahogy a kolozsvári utcákról, terekről is eltűntek a piros-sárga-kék oszlopok, padok, kukák.
Barátságos, simogató szelek fújtak akkoriban Európa-szerte, úgy tűnt, az integráció elvont fogalomból mindinkább kézzel fogható valósággá válik, a határok valóban légiesülnek, a világ egyre nyitottabb, befogadóbb, elfogadóbb. Az idill, sajnos, túlságosan rövid volt, a valóságra való ébredés hideglelős. A kontinens ma megosztott, zavarodott és gyanakvó, s ellenhatásaként a könyvtárszagú, elitista és dogmatikus álhumanizmusra, új erőre kapott a kirekesztő nacionalizmus és xenofóbia.
Mi, erdélyi magyarok infantilis öntudatlansággal tapsolunk a víziónak, amely szerint a jövő Európája a nemzetállamok Európája lesz, rábólintva ezzel Románia nemzetállam voltára, önmagunk, mint államalkotó közösség tagadására. S közben értetlenül, kissé riadtan kapkodjuk a fejünket, látván, hogy egy ideje sokasodnak a köztereken az erősödő román nemzeti érzület számunkra giccses, nevetséges, néha már abszurdba hajló tárgyiasult megnyilvánulásai. Íme, egy csokorra való.
Melyik a leghazafiasabb párt idehaza? Úgy tűnik, hogy a Tăriceanu vezette ALDE, feltéve, ha a központi székházat ékesítő nemzeti zászlót tekintjük a patriotizmus fokmérőjének.Nu uita că ești român!, áll nemzeti színű pántlikára pingálva, egy, két trikolórral is felékesített Monostor-negyedbeli kereszten. A kérdés csak az, hogy a felszólítás vajon az arra járóknak vagy a Megváltónak szól-e?
Pengő Zoltán maszol.ro

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

Emlékezetes fellépések, fergeteges sikerek a népzene és néptánc ünnepén
Változtatni kell a célkitűzésen
A sors szeszélye miatt, hagyományőrzők jelenléte nélkül tartották meg Sepsiszentgyörgyön a 29. Népzene- és néptánctalálkozót, mely így az némiképp a kényszerű szemléletváltás jegyében zajlott. Talán ennek köszönhető az új elemek beiktatása, hiszen a helyi és vendég együttesek fellépését legényes- és szólótáncversennyel egészítették ki. Sor került ugyanakkor könyvbemutatóra, valamint hagyományos módon a gyermekek is bizonyíthatták a népdal és -tánc területén szerzett jártasságukat. Az említett hiány ellenére is elmondható, hogy Háromszék fővárosa egy újabb sikeres és emlékezetes találkozó színhelye volt.
Az idén bizonyossá vált, hogy a jövő évi, immár 30. alkalommal megszervezendő népzene- és néptánctalálkozó egy korszak lezárása lesz. Az eredeti cél, vagyis a hagyományőrzők évente megismétlődő, stúdió közeli helyzetbe hozása, és ezáltal tudásanyaguk rögzítése, valamint dokumentálása ugyanis immár nem tartható. Ennek oka pedig előrehaladott korukban keresendő, ezért a kialakult helyzeten változtatni sem lehet. Éppen ezért új célt kell kitűzni, mely egyben jellegváltoztatást is jelent, így megtörténhet, hogy két év múlva nem találkozóra, hanem fesztiválra kerül majd sor – tudhattuk meg Deák Gyula Leventétől és Ivácson Lászlótól, a szervezést lebonyolító Háromszék Táncegyüttes igazgatójától, illetve művészeti vezetőjétől.
Döbbenetes előadás
Az eseménysorozat a magyar virtust is megcsillantó, ugyanakkor a népi bölcsességet és az igazság melletti könyörtelen kiállást, valamint a bűnből fakadó egyéni és közösségi tragédiákat a tánc nyelvén döbbenetesen megfogalmazó és bemutató előadással kezdődött péntek este. A budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladáiból merítő táncjátéka fergeteges sikert aratott. Lenyűgözte, elgondolkoztatta, és a lelki megtisztulás lehetőségével is megajándékozta a Tamási Áron Színház nagytermét megtöltő közönséget, mely hosszantartó, viharos tapssal jutalmazta a látottakat.
Telt ház a legényes-vetélkedőn
A találkozó szombat délelőtt a 4. alkalommal megrendezett Székelyföldi legényes- és szólótáncversennyel folytatódott, melynek híre megtöltötte a Háromszék Táncstúdió nézőterét. A Magyarországtól Háromszékig, 16 éves kortól 24-ig jelentkező résztvevők szilaj tánca pedig nem csak a közönség lelkesedését váltotta ki, hanem a Fitos Dezső, Melles Endre és Ivácson László által alkotott zsűri elismerését is. Jogosan, tesszük kívülállóként hozzá, hiszen két nehéz próbatétel várt rájuk. Az első a kötelező volt, mely során a messze földön híres Mátyás István – Mundruc (1911–1977) vistai legényes táncát kellett archív felvételek alapján eljárni. A másodikban a versenyző szabadon építkezhetett a kalotaszegi legényes motívumkincséből, de tetszés szerint bemutathatta saját legényesét is. Mindezt pedig oly nagy lelkesedéssel, lendülettel és odaadással oldották meg, hogy mind elismerésben részesültek. Így a kézdiszentkereszti Boldizsár Attila és a budapesti Cseh Zsolt Bence különdíjat, a bökönyi Dudás Dávid (Magyarország) és a sepsiszentgyörgyi Kisgyörgy Máté közönségdíjat, a soproni Kilyénfalvi Áron az év kiváló legényes táncosa, a kenderesi (Magyarország) Lukács T. László és a budapesti Mir Dávid a legényes újraalkotója, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás kiváló teljesítmény, valamint a tardi (Magyarország) Zelei Ákos az év kiváló legényes táncosa díjat kapott. Kár, hogy a párosba csak Stefán Bence és Dobai Katalin nevezett be, az ő teljesítményüket különdíjjal ismerték el. A siker remélhetőleg a vetélkedő évente ismétlődő megszervezésére sarkallja az illetékeseket.
Fogódzó a népszokások megismertetéséhez
Szombat este a rendezvény szerves részeként mutatták be a sepsiszentgyörgyi születésű, azonban Kolozsváron élő és tevékenykedő Both Zsuzsa néptáncos és néprajzos Ünnepnaptár című, népszokásokat tartalmazó, oktatási segédjegyzetként meghatározott könyvét. A kiadását biztosító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökétől, Deák Gyula Leventétől megtudhattuk, ez a kötet annak a sorozatnak a része, melynek első három kiadványa a néptánc, népzene és népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. Célját pedig a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődő hazai népszokások megismertetésében, megszerettetésében, esetleg a további kutatásukra serkentésben határozták meg. Elsősorban a pedagógusok közösségét szeretnék vele megszólítani, de rajtuk kívül mindenkit, aki a hagyományok megőrzésén, továbbadásán és éltetésén fáradozik, részt vállal a népi kultúra terjesztésében, illetve csak egyszerűen érdeklődik hagyományaink iránt.
Dr. Kinda István néprajzkutatónak a szerzővel ez alkalomból folytatott beszélgetéséből a továbbiakban többek között az is kiderült, hogy a könyv a naptári év időszakaihoz, az élet nagy ünnepeihez és eseményeihez kötődő hazai magyar szokásokból tartalmaz válogatást, a teljesség igénye nélkül. Az elején található térkép a források táji besorolásához nyújt segítséget, a Csízió elnevezésű zárórész pedig egy átlátható összefoglalás a jeles napokhoz fűződő főbb szokásokról, illetve a gazdálkodáshoz vagy időjáráshoz fűződő szabályokról és rigmusokról.
Fergeteges gálaest
A könyvbemutató után gálaest következett, mely – amint ismét bebizonyosodott – túlnőtt a színházterem befogadóképességén, hiszen egyeseknek még állóhely sem jutott. A fellépések sora a Háromszék Táncegyüttes Kodály Zoltán zeneszerző és pedagógus, akadémikus emléke előtt tisztelgő etűdével, a legényes- és szólótáncverseny díjainak kiosztásával és a résztvevők közös táncával vette kezdetét. A folytatásban a sepsiszentgyörgyi Balázs Gergő kristálycsengésű hangon előadott népdallal ajándékozta meg a nagyérdeműt, majd a szintén sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház égisze alatt működő, Virág Endre és Virág Imola által irányított Százlábú és a Tőkés házaspár vezette Kincskeresők Néptáncegyüttes bihari táncokat bemutató fellépése következett a Heveder Zenekar kíséretében. A széki Tamás Márton Kántor (1936–2017) táncos emlékének Vitus Márton és Melles Endre általi felidézése után, a Kalotaszeg Néptáncegyüttes a szintén helybéli hagyományőrző zenészek kíséretében adott elő egy csokorra valót a tájegység jellegzetes táncaiból, majd ismét a Háromszék Táncegyüttes nagysajói magyar és román táncai következtek. A gálaestet a Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes újabb nagysikerű fellépése zárta. A Falusi színek című táncjáték a Kárpát-medence kulturális sokszínűségéből, kimeríthetetlen folklórkincséből, változatos szokásvilágából nyújtott ízelítőt. Az előadások után, pénteken és szombaton egyaránt, hajnalig tartó táncházban húzták a talpalávalót a kalotaszegi hagyományőrző zenészek, valamint a Heveder zenekar és Folker együttes tagjai.
Végül, de nem utolsósorban
A népzene- és néptánctalálkozó, a hagyományokhoz híven, a vasárnap megrendezett gyermeknappal ért véget, melyet kézműves-foglalkozások, gyermek néptáncegyüttesek gálaműsora és gyermektáncház varázsolt felejthetetlenné a felcseperedő nemzedék számára. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (I.)
Egy patikának (régiesen apotékának, majd a nyelvújítás korától gyógyszertárnak) is lehet, sőt van története: Kolozsváron talán mindenki ismeri a Mauksch–Hintz-házat, ahol jelenleg a gyógyszertártörténeti múzeum működik, és amelyben 1766-ban nyitott nyilvános gyógyszertárat az akkori tulajdonos, Mauksch Tóbiás; és hasonlóan ismert a csodálatos Széki-palota a Széchenyi tér sarkán, amelyet 1893-ban építtetett Széki Miklós gyógyszerész, és amelynek földszinti délkeleti sarokhelyiségében nyitotta meg a Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárat. Szamosújvár is dicsekedhet egy nagyon régi gyógyszertárral és tiszteletre méltó patikusokkal: 1788-ban Karátsonyi Gratian részesült abban a kedvezményben, hogy a városi tanács kizárólag neki engedte meg, hogy gyógyszertárat nyithasson, Szentháromság néven. A történeti adatokból kiderül, hogyan került a patika a Placsintárok, majd a Nitsek tulajdonába.
Szamosújvár Főterén, a Sétatér bejáratától néhány lépésre, a 12. szám alatti műemlék ház földszinti részében van egy gyógyszertár, amelyet a régi szamosújváriak a Nits-féle patika néven ismernek. A patika (ma Pharma Net néven működik) története a 18. század végéig nyúlik vissza. Létrejötte az Erdélyi Királyi Kormányszék Szamosújvár Tanácsához intézett, 1786. január 27-én keltezett átiratával kezdődik, amelyben arra szólítja fel a város vezetőségét, hogy amennyiben egy gyógyszertár felállításának „szüksége csakugyan fennforogna, gyógyszerészről kellően gondoskodjanak és a kormányszéknek ilyeténképpen jelentést tegyenek”. A felszólításnak eleget téve a Városi Tanács, id. Jakabffy Kristóf elnöklete alatt, 1788. március 26-án megtartott ülésén a következő egyhangú határozatot hozta: „...minthogy Karátsonyi Gratian (magyarosítva Karácsonyi) úr plébánia templomunknak önként egyszer s mindenkorra 100 aranyat ígért ő egyedül és kizárólag állíthasson és nyithasson gyógyszertárt”. A patika a főtéri örmény katolikus székesegyház neve után a Szentháromság név alatt nyerte el működési engedélyét. Karátsonyi egyébként nem volt gyógyszerész – a tanács esküdt főorátora volt –, ezért a gyógyszertár vezetését képzett patikusra bízta.
Karátsonyiéktól a Placsintárokhoz, majd Nitshez kerül a patika
Karátsonyi Gratian halála után a reáljogú gyógyszertár tulajdonjogát özvegye, Lorántffi Katalin örökli. Nem sokkal később a patika a Placsintárok kezébe kerül, a Karátsonyi leány, Veronika, Placsintár Dávid gazdag kereskedővel kötött házassága révén. A Placsintár gyerekek közül ketten is, Gratian és Dániel gyógyszerész képesítést szereznek. A gyógyszertárat kezdetben Placsintár Gratian irányítja. Később fiát, Dávidot is bevonja ebbe a tevékenységbe. Placsintár Gratian egyéb elfoglaltságai miatt nem tudja teljes mértékben ellátni a patika vezetését, ezért 1842-ben gyógyszerészsegédet alkalmaz bizonyos Hrobonyi Pál személyében. A kivételesen szorgalmas patikus 50 éven keresztül dolgozik Placsintáréknak. Placsintár Dávid (1826–1901) 1872-ben történt polgármesteri megválasztása után a gyógyszertár vezetése gyakorlatilag az ő kezébe kerül.
A 20. század kezdete a szamosújvári gyógyszertár történetében is új fejezetet nyit. 1900-tól kezdődően a patika történetét Nits János gyógyszerész neve fémjelzi, aki kezdetben mint gondnok, később mint bérlő, majd 1918-tól mint tulajdonos irányítja a Szentháromságot. 1943-ban bekövetkezett halála után a gyógyszertár haszonélvezeti joga a feleségére, majd az ő 1948-ban bekövetkezett halála után az öt gyermekére száll. Az örökösök, akik közül Júlia és Gyula szintén gyógyszerészek, nem sokáig élvezhetik ezt a jogukat, 1949-ben a gyógyszertárat államosítják.
A Szentháromság gyógyszertár 20. századi története szorosan egybefonódik a Nits család történetével, amelyet a patika és a város történetével foglalkozó krónikások „ősi örmény katolikus” családként tartanak nyilván. Ez a megállapítás, legalábbis a család férfi felmenőit tekintve, nem annyira egyértelmű, és nem teljesen fedi a valóságot.
Családi gyökerek a távoli Mateócban
A Nits családfa férfiágú gyökereit kutatva utunk a távoli, a Trianon előtti Magyarország Szepes vármegyéjébe, annak is a Mateóc (szlovákul Matejovce, németül Matzdorf) nevű településéhez vezet. Ez, a Poprád folyó bal partján, Késmárktól nem messze elhelyezkedő, oklevélben először 1251-ben említett település nevét valószínű az alapító és birtokos Máté után kapta. Első lakói a III. Béla király uralkodása idején betelepített szász telepesek voltak, akiket a Szepesség német Zips elnevezése után cipszereknek hívtak. A történelmi Magyarország eme északi vármegyéje nemzetiségi, vallási szempontból igencsak változatos képet mutat. A már említett cipszereken kívül laktak, és laknak itt még ma is (igaz, számukat tekintve mára már nagyon megváltozott arányban) magyarok, tótok (szlovákok), gorálok (lengyelek), rutének és zsidók. A vármegye gazdasági, művelődési és társadalmi fejlődésének legmeghatározóbb nemzetiségi csoportja kétségkívül a szepességi szászoké. „A czipszerek értelmes, szorgalmas és mindenképpen hasznavehető népként, csakhamar felvirágoztatta azokat a telepeket, melyeket alapított és az uralkodó kegyét kiérdemelve, kiváltságos helyzetre tett szert” – írja róluk dr. Bruckner Győző (1877–1962) jogász, egyetemi magántanár, A Szepesség népe c. munkájában. A vármegye fejlődését negatívan érintette a tartomány 1412-ben, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, Lengyelországnak történt elzálogosítása. Bár gazdasági szempontból igencsak megérezték az 1772-ig tartó lengyel gazdasági fennhatóságot a megyében élő cipszerek is, a 16. században a lutheri evangélikus vallásra történt átállásnak köszönhetően némileg sikerült megőrizni nemzeti öntudatukat, és ellenállni az erőteljes elszlávosítási folyamatnak.
Ilyen gazdasági, társadalmi körülmények között éltek a ma Poprádhoz tartozó Mateócban az anyakönyvekben Nitch vagy Nitsch név alatt szereplő Nits ősök is. A Nitsch név igen elterjedt névnek számít a német nyelvterületen, ennélfogva nincsenek megbízható adatok arra nézve, hogy mikor és mely vidékről telepedtek Szepesbe az első Nitschek. A szlovákiai egyházak anyakönyveinek digitalizált változatai alapján azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a szamosújvári Nits János egyenes ági dédapja a mateóci cipszer származású Johann Georg Nitsch volt. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint J. G. Nitsch kétszer házasodott, mindkét házasságából két-két gyerek született. A Susanna Alexinnel kötött első házasságából 1799. augusztus elsején született Johann Nitsch, Nits János leendő nagyapja. Johann Nitsch a szintén mateóci születésű Chatarina Klein (sz. 1807. 10. 06.) nevű lányt vette feleségül, akitől bizonyíthatóan kilenc, a családi szájhagyomány szerint tizenegy gyereke született.
Munkát és megélhetést kerestek Erdélyben
A történelmi Magyarország északi megyéire jellemző bányaipar 19. század elejétől kezdődő fokozatos leépülése a munkahelyek számának drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az ezzel párhuzamos, de különösen a század második felében tapasztalható demográfiai robbanás megélhetési válsághoz vezetett. Ennek következtében a munkát kereső fiatalok közül sokan a kontinens fejlettebb országaiban, vagy a kor egyik leggyorsabban iparosodó országában, a tengeren túli Egyesült Államokban próbáltak munkát keresni, de voltak olyanok is, akik csak az ország határain belül, közelebbi vagy távolabbi vidékein letelepedve igyekeztek maguknak és családjuknak megélhetést biztosítani. Ezt tették a Nitsch testvérek közül négyen: János (1824–?), Márton (1828–1884), Dániel (1839–1914) és Jakab (1844–?), akik Erdély felé vették útjukat. Az akkor még létező Kraszna vármegye – 1876-ban Közép-Szolnok vármegyével egyesülve Szilágy vármegye részévé vált – névadó helységében, Krasznán telepedtek le, valószínűleg a 19. század derekán. Ez idő tájt Krasznán az 1848/49-es szabadságharcot követő népességcsökkenés után újból a fellendülés jegyei mutatkoztak.
A mészáros Nitsch Dániel az örmény származású, de római katolikus vallású, gazdag mészárosmester és kereskedő, id. Beteg Márton 21 éves lányát, Juliannát vette feleségül. Ezzel az 1869. szeptember 16-án megkötött házassággal kezdődik a Nitschek tulajdonképpeni „örményesedése”. A házasságból két fiúgyermek született, János (1870) és Ödön (1872), akiket anyjuk vallásának megfelelően római katolikus szertartás szerint kereszteltek meg.
Kraszna–Kolozsvár–Szamosújvár
Nits János 1870. szeptember 3-án született Krasznán, az akkor még létező azonos nevű járás székhelyén. (Csak érdekességként hadd említsük itt meg, hogy Albach Géza, Kolozsvár későbbi polgármestere, közhivatali pályafutásának kezdetén itt tevékenykedett mint jegyző, majd mint szolgabíró.) Gyermekkora egybeesik a főszolgabírói hivatallal rendelkező járásszékhely egyre erőteljesebb gazdasági fellendülésével. Krasznán ebben az időszakban két malom is üzemelt, de volt szesz- és konyakgyára, és itt működött a Kraszna és Vidéke Takarékpénztár is. Az erős kézműipar mellett a lakosság egy része a krasznai nép ősi és kedvelt foglalkozását, a szőlőművelést is űzte. A gazdasági fellendülés magával hozta a város egyre fokozottabb polgáriasodását is, amelynek jeleként a városban kaszinó, olvasóegylet és önkéntes tűzoltóegylet alakult és működött.
Pályakezdés a Hunyadi Mátyás patikában
Nits János iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Zilahon az ősi Református Kollégiumban folytatta. Sikeres érettségi vizsga után a család jó anyagi helyzetének köszönhetően – apja ekkor földbirtokosként van számon tartva – úgy határozott, hogy tanulmányait Kolozsváron folytatja. Mivel gyógyszerésznek készült, 1888-ban beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetemre. Ekkor külön gyógyszerészeti kar még nem volt, ezért a gyógyszerészképzés a Természettudományi és az Orvosi karon történt 2 éves időtartammal, amelyet gyógyszerész gyakorlati tanfolyam követett. Az egyetemi évek alatt olyan neves tanárok előadásait hallgatta, mint Fabinyi Rudolf és a „gyógyszerészek atyjának” tartott Nyíredy Géza, illetve a gyógyszerészképzésbe bekapcsolódó Hintz György és Issekutz Hugó gyógyszerészekét. A kötelező szigorlatok – vegytanból, növénytanból és természettudomány-történetből – letételét bizonyító oklevelet az 1890/91-es tanév végén szerezte meg. Az 1891. április 6-án kiállított 635-ös számú egyetemi oklevelét Abt Antal és Davida Leó dékánok valamint Lechner Károly igazgató aláírásai hitelesítik.
A gyakorlati tanfolyam elvégzése, illetve az ezt követő szakvizsga sikeres letétele után Kolozsváron maradt, és Széki Miklós Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárában helyezkedett el. A kezdetben a Széchenyi téren lévő jó hírű patika 1893-tól átköltözött az újonnan felépült Széki-palota földszinti sarokhelyiségeibe. Itt kezdte tulajdonképpen Nits János a gyógyszerészi pályafutását, ahol nemsokára a patika gondnoki tisztségét is betöltötte.
Minden gyógyszerésznek van egy álma
Minden gyógyszerésznek, így Nits Jánosnak is az volt az álma, hogy saját gyógyszertárát vezethesse. Majdnem tíz év után sajnos rá kellett jönnie, hogy Kolozsváron erre nem sok esélye van. Az 1900-as évek végén egy új gyógyszertár létrehozásának engedélyeztetését egy 1876-ban megalkotott törvény összesen 134 paragrafusa írta elő. Abban az időben, kisebb-nagyobb eltérésekkel, általában 5000 lakosként engedélyezték egy új patika megnyitását. A kincses városban a 19. század végén összesen 8 patika működött. Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Képkockákon a mai erdélyi gondok: székelyföldi és kolozsvári filmesek alkotásait díjazták
Székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi rendező aktuális erdélyi problémákra rávilágító dokumentumfilmjei, a Székelyföldi Legendárium animációja, kolozsvári rendezők filmjei is nyertek a Lakiteleki Filmszemlén. Az elismerésről és az alkotásokról beszéltek a Krónikának.
Székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári alkotók filmjeit díjazták a Lakiteleki Filmszemlén a múlt héten. A székelyudvarhelyi Szabó Attila, az MTVA tudósítója Méregzöld mesék című, az illegális erdőkitermelésre figyelmeztető filmjének ítélték a szemle fődíját. A rendező az emberi erőforrások miniszterének a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmje kapta az Országgyűlés elnökének 600 ezer forintos és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet 250 ezer forintos különdíját. Két különdíjjal értékelték a Székelyföldi Legendárium legújabb rajzfilmjét a Lakiteleki Filmszemlén: a Barabás Árpád rendezte Tejút és a Varázspatkó című produkciónak a Karc FM 100 ezer forintos különdíját és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium 25 ezer forintos különdíját ítélték oda. A szemlén az Echo Tv különdíját, valamint a Bács-Kiskun megyei önkormányzat különdíját a Szent László-legenda című film kapta, melyet kolozsvári alkotók, Maksay Ágnes és Filep Farkas rendeztek. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját az udvarhelyi származású, Kolozsváron élő Csibi Lászlónak ítélték oda Nussbaum 95 736 című, a holokauszt túlélőiről készített filmjéért.
Harmadszor nyert fődíjat Szabó Attila
A mustrát tizenhetedik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány, idén Eiben István operatőr emlékére. Történelmi témájú dokumentumfilmek, animációk és a hagyományokat feldolgozó alkotások mellett az aktuális problémákat feldolgozó filmek is szép számmal voltak jelen, amelyek szókimondó tényfeltárásokat is tartalmaznak. A harminctagú zsűri nemcsak pontozza a filmeket, hanem az alkotók jelenlétében hasznos észrevételeket is megfogalmaz, a zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. A filmes seregszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába, amely kedden kezdődött, és csütörtökön ért véget a díjkiosztóval. A háromnapos szemle versenyprogramjába bejutott alkotások vetítése nyilvános és díjmentes volt. Szabó Attila, aki már harmadszor nyeri el a szemle fődíját, Méregzöld mesék című, 2015-ös alkotása Hans Hedrich környezetvédő civil aktivista bevonásával világít rá a székelyföldi törvénytelen erdőkitermelésekre, a famaffia elleni küzdelemre. „Lakitelek az a hely, ahol esély adatott, hogy pályára kerüljenek a filmes alkotók. A fődíj nagyon jólesik, ugyanakkor az is, hogy a díjátadón a szakmabeliek elmondják észrevételeiket, meglátásaikat a filmekről. A Méregzöld mesék Hans Hedrich munkásságának egy szegmensét mutatja be, a díj is felhívja a figyelmet az illegális erdőkitermelés kérdésének fontosságára, aktualitására” – mondta el a Krónikának Szabó Attila. Rámutatott, egy-egy alkotás elbírálása esetében a filmes megformáláson kívül rendkívül lényeges a témaválasztás, a bemutatott problémakör pedig nagyobb publicitást kap a díjaknak köszönhetően.
„Amint Lakiteleken elhangzott, fontos, hogy a filmek ne csak a múltba révedjenek, hanem aktuális problémákat járnak körül, így hozzájárulnak a társadalom működésének jobbításához” – mondta Szabó Attila. A Méregzöld meséket magyarországi tévécsatornák már sugározták, és a Youtube videómegosztón is megtekinthető. Felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák gondjaira Szintén az aktuális problémákra való figyelemfelhívás szándékával készítette el a háromszéki szarvasmarhatartók gondjaira rávilágító dokumentumfilmjét Vargyasi Levente, aki lapunknak elmondta, nagyon örül a díjnak és annak is, hogy a filmes szakma értékelte a Tehenesek című alkotást. Fontos felhívni a figyelmet az egyéni gazdálkodók helyzetére, hiszen ők az utolsók, akik még a hagyományos állattartást folytatnak, és valódi természetes alapanyagot szolgáltatnak. Sajnálatos módon a politikum és a helyi közösségek is keveset törődnek a marhatartók gondjaival. Háromszéken még él a hagyomány, hogy kimegy legelni a csorda, a gazdák beadják a tejet a csarnokba, de haldoklik a dolog, nekik pedig egyre inkább meg kell küzdeniük a megélhetésért” – fejtette ki Vargyasi Levente. Az alkotó 2015 és 2017 között forgatta a filmet Nagybaconban – ahol rekordszámú, mintegy 4000 szarvasmarhát tartanak –, valamint Bereckben, Gelencén, Kézdialmásban, Lemhényben. Rámutatott, mivel a film megrendelője az MTVA Mecenatúra, így a Duna World csatornán is sugározták már az alkotást, ugyanakkor szeretné, ha minél több településen bemutatnák, és beszélgetést is folytatnának a helyi gazdákkal a gondokról, ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy a közösség a helyi hús- és tejtermékeket részesítse előnyben.
Amerikába tart a Legendárium csapata
A Székelyföldi Legendárium csapata nevében Fazakas Szabolcs ötletgazda a Krónikának úgy fogalmazott, természetesen örülnek az elismerésnek, ugyanakkor hasznosnak és tanulságosnak érezték a lakiteleki díjátadót, amelyen a zsűri elemezte az alkotásokat.
„A díj segít a rajzfilmjeink népszerűsítésében, épp most indulunk Los Angelesbe, ahol a magyar filmek fesztiválján és a Magyar Házban is bemutatjuk a rajzfilmeket. A lakiteleki díj nemcsak segítséget, referenciát, de biztatást is jelent a munkánkhoz, visszajelzés arra vonatkozóan, hogy nem hiába dolgozunk” – mondta Fazakas Szabolcs. Kitért arra is, hogy a Legendárium csapata Los Angelesben részt vesz egy nagyszabású, az animációs filmek alkotói számára szervezett rendezvényen, a CTN Animation Expón, ahol kimondottan szakmabeliekkel fognak találkozni. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Megszűnés fenyegeti Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű hetilapját
Befektetőt keres, adományokat vár Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A szerkesztőség minden, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyar segítségére számít.
Adományokat vár, befektetőket keres fennmaradásához Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A 29. évfolyamánál tartó hetilap szerkesztősége novemberben felhívást tett közzé, melyben a nehéz anyagi helyzetre hívja fel a figyelmet. A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten anyagilag támogassa lapunkat” – olvasható a lap november 3-i számának címoldalán közzétett felhívásban.
A Bányavidéki Új Szó sanyarú helyzete a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) hétvégén Kolozsváron tartott szórványnapi találkozójának a napirendjén is szerepelt, ahol Deák László, a lap szerkesztője ismertette a jelenlegi állapotokat.
Elmondta, az újság hat éve görgeti magával az állami hatóságoknál felhalmozott adósságát, mely már csak a kamatok miatt is egyre növekszik.
Bár a jelenleg 2500 példányban megjelenő újság árát az eddigi 2 lejről 3-ra emelték, és a mintegy 1300 előfizető is egy lejjel többet, 7,5 lejt fizet havonta az olvasnivalóért, a drágítás távolról sem fedezi a hiányt. Pedig Deák László szerint „aprópénzhiányról” van szó, a szerkesztőség immár hat éve azt szeretné, ha helybéli magyar vállalkozó, befektető venné át a lapot, de ezek nem látnak benne üzleti lehetőséget.
Az 1990-es évek elején az volt az elképzelés, hogy az akkor megvásárolt nyomdagép révén fogják eltartani az újságot, de napjainkban ez már nem érvényes, ugyanis megváltozott a nyomdatechnika, és a gép elavultnak számít. Deák László szerint a négytagú szerkesztőség által közzétett „kiáltó szónak” máris van eredménye, a felhívás első megjelenése óta eltelt két és fél hét alatt mintegy háromezer lej gyűlt össze. Az összeg csak az aktuális problémák megoldására elég, a fő bajt nem orvosolja, hangsúlyozta. További segítség a Communitas Alapítványtól nyert nyolcezer lejes támogatás, amely elmondása szerint másfél hónapig elég. (A nagybányai lap korábban húszezer lejes normatív támogatást kapott az RMDSZ-es alapítványtól, ez azonban megszűnt, jelenleg csupán a kért pénzösszeg felét hagyták jóvá.) Meg kellene érteni, hogy az újságra még szükség van” – jelentette ki Deák László, aki szerint ha a magyar közösség hagyja megszűnni a bástyaként működő partiumi szórványlapokat, a „pusztulás beáramlik a tömb irányába”. Hangsúlyozta, a lapot azért is meg kell tartani, mivel a térségben nem vált be másik kiadvány, bár a Szatmári Friss Újság szerkesztősége korábban jelentős anyagi befektetéssel megjelentetett egy bányavidéki mellékletet, a várt érdeklődés elmaradása miatt ez másfél év után megszűnt.
A lap kiadása mellett a szerkesztőség a fiatal korosztály felé is próbál nyitni, a Bethlen Gábor Alap támogatásával tavaly hozták létre a hírportálként működtetett honlapot, melyet a közeljövőben szintén BGA-s támogatással fejlesztenek.
A portál olvasóinak több mint fele a 30-40-es korosztályból kerül ki, míg az idősebbek Deák László szerint a nyomtatott lapot várják, és folyamatosan aggódnak a megszűnéséért.
A segíteni akarók lejben a következő számlaszámokra juttathatják el adományaikat: Asociaţia Pro Genius Baia Mare, OTP Bank Romania. RO69 OTPV 3500 0008 0625 RO01, de forintban, euróban és dollárban is elfogadják a segítséget. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

A trianoni döntés következményei
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Nagy siker volt az I. Pécskai Nemzetközi Magyarnóta-verseny
Színvonalas és sikeres eseményre került sor szombaton a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület (PKHE) szervezésében a helyi Doru Ioan Petescu Művelődési Házban.
Az I. Pécskai Nemzetközi Magyarnóta-verseny 11 órakor kezdődött, az Arad, Temes, Kolozs, Hargita megyékből, illetve Magyaroszágról és Ausztriából érkezett 26 versenyző az elődöntőben egy-egy hallgatóval és csárdással próbálta lenyűgözni a Palojtay Érsek Ágnes énektanár, Koós Éva és dr. Buta Árpád énekesek, Fall Ilona művésznő, rádiós műsorvezető és Szép Sándor, PKHE alapító tag alkotta zsűrit.
A döntőbe került 14 énekes egy-egy hallgatót, andalgót és csárdást adott elő az egyre népesebb közönség előtt.
Az egész napos versenyhez és a gálához Miskolci Balogh Zoltán és cigányzenekara szolgáltatta a kíséretet fáradhatatlanul, a műsorvezető a pécskai közönség által már ismert Pölös János volt.
A díjátadóra már majdnem megtelt a pécskai művelődési ház, de sokan voltak kíváncsiak az azt követő gálaműsorra is, amelyen a nyertesek és a zsűri több tagja lépett fel.
A versenyt a legidősebb résztvevő, a 77 éves Vitéz Kenéz Lajos nyerte, aki Gyuláról érkezett. A mezőny színvonalát bizonyítja, hogy három II. díjat: Kiss Attila Andor (17 éves, Cegléd), Mohácsi József (53, Debrecen), Kristó Lajos (43, Balatonlelle) és két III. díjat: Fülöp Zoltán (42, Ditró), Petróczki Csaba (49, Mezőtúr) adtak át.
A Debreceni Magyarnóta Egyesület, Fejős Jenő kecskeméti nótaénekes, műsorszervező, illetve az Álmos Király Televízió különdíjakat ajánlottak fel Szabó Rita (Áporka, 40), Bakonyi László (Sümeg, 45) és Bajkó Kinga (Kolozsvár, 49) részére, ugyanakkor meghívták őket rendezvényeikre, kiemelve az utánpótlás fontosságát a magyarnóta továbbadásában.
A pécskai, kisperegi, aradi, nagyiratosi, majláthfalvi és magyaroszági nézők vastapssal hálálták meg a sok esetben hosszú utat megtett versenyzőknek a fellépésüket.
A gála végén Balta Tajcs Tünde PKHE-elnök köszönetet mondott a szinte egész nap jelen lévő Antal Péter polgármesternek és a helyi tanácsnak a támogatásért.
Kiemelte Kádár Zsuzsa záhonyi népdalénekes, műsorszervező folyamatos segítségét a szervezésben, de köszönetet mondott az Egyesület oszlopos tagjainak, támogatóinak és mindenkinek, aki hozzájárult az I. Pécskai Nemzetközi Magyarnóta-verseny sikeréhez.
– Egyesületünk alapító tagjainak célja, hogy Pécska nótavárossá váljon. Az alap megvan, hiszen mindenki ismeri „A pécskai cigánysoron” című nótát és úgy érzem, a közönség támogatásával jó úton haladunk – mondta el lapunknak az elnöknő.
Az egész napos program a fellépők közös énekével, majd a Pécskai Ipartestület székházában elfogyasztott közös vacsorával zárult. Sinka Pál / Nyugati Jelen (Arad)

Tragikomikus jelenetek Horváth Anna mai tárgyalásán
„Én nem adtam neki pénzt a kampányban, esetleg a testvérem”
Összekevert tanúvallomások, a bíró által kijavított fordító, nem létező nyomásgyakorlás buszállomás szintén nem létező fedele miatt, török tiszteletbeli konzul, lovak, stoplámpák és románul nehezen beszélő tanúk – sok ínyencség és humoros jelenet volt kedden reggel a volt kolozsvári alpolgármester, Horváth Anna újabb tárgyalásán, amely során a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által javasolt személyeket, tehát a vád tanúit hallgatták ki. Vallomást tett például egy olyan pszichológus, aki tulajdonképpen filológus, de marketinggel foglalkozik… A várakozásokkal ellentétben a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) által tavaly május elején készített, a Fodor Zsolt és Horváth Anna közötti találkozó során zajlott beszélgetés hanganyagát ezúttal sem hallgatták meg: előbb be kell fejezni az összes tanú kihallgatását. Belőlük még a következő tárgyalásra is több mint tucatnyi maradt, holott az eddigi kettőn is csupán tanúkihallgatások folytak.
A Szabadság által konzultált ügyvéd elmondta: a bíróságnak azért kell ennyi tanút meghallgatnia (valamennyien már a vizsgálati időszakban írott tanúvallomást tettek a DNA ügyészei előtt), mert vád szerint az egyik vádlott, nevezetesen Horváth Anna valóságos hálózatot alakított ki azokból az elsősorban üzletemberekből álló csoportból, akiktől a tavalyi helyhatósági választás során pénzt csikart volna ki. Érdekes megjegyezni, hogy a három tárgyalás során eddig egyetlen tanú sem vallotta azt, hogy Kolozsvár volt RMDSZ-es alpolgármestere ekképp járt volna el irányukba, vagy valamilyen nyomást gyakorolt volna.
A török nexus
Visszatérve a keddi tárgyalásra: elsőként Törökország kolozsvári tiszteletbeli konzulját hallgatták ki. Vita László, a Vitacom cég tulajdonosa elmondta: magánszemélyként 2000–2500 lejjel támogatta Horváth Anna helyhatósági kampányát, de nem tudja, az összeget hogyan osztotta el az RMDSZ. – A volt alpolgármester kérte az anyagi támogatásomat, első alkalom volt, hogy ilyen támogatást nyújtottam. Hozták a formanyomtatványt az RMDSZ-től, az érdekképviseleti szervezet tagja lévén segíteni akartam. A támogatást 1-2 nap alatt átutaltuk – nyilatkozta a bíróság előtt a magyar üzletember. Összetettebb volt Antal Annamária tanúvallomása. Horváth Anna közeli városházi beosztottja immár több mint 10 éve az alpolgármesteri kabinet munkatársa, László Attila idejében került a közhivatalhoz. – Nem emlékszem, hogy Fodor Zsolt volt-e Horváth Annánál fogadóórán, s arra sem, milyen ügyben. Részt vettem ugyan Horváth Anna választási kampányában, de nem voltam azon a megbeszélésen, amelyen döntöttek az önkéntesek munkájának honorálásáról – mondta Antal Annamária.
Az Euro GSM marketing menedzserét, a filológus (a bíró pszichológust értett…) Spânu Alinát is kihallgatta a bíróság. – Semmit sem tudok a cégünk és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség közötti támogatási szerződésről. Engem egy kolléganőm hívott csupán, hogy van-e lehetőség, hogy kedvezményes áron vásároljunk fesztiváljegyeket az Electric Castle-re, ugyanis én tartottam a kapcsolatot a szervezőkkel – jelentette ki a tanú.
Amint arról korábban több ízben beszámoltunk, Horváth Annát többek között azzal vádolja a DNA, hogy a Fodor Zsolt üzletembertől kapott pénzből munkatársai fesztiváljegyeket (Untold, Electric Castle, Double Rise) vásároltak azoknak az önkénteseknek, akik az RMDSZ választási kampányában tevékenykedtek. A DNA szerint az Euro GSM tulajdonosa ennek fejében egy építkezéshez szükséges dokumentáció elfogadásának felgyorsítását kérte volna az RMDSZ-es alpolgármestertől.
Buszmegálló vagy csak annak teteje?
A Kolozsvári Közszállítási Vállalat (CTP, volt RATUC) vezérigazgatóját is kihallgatták. A cégvezető értetlenül állt a tárgyalóterem ajtaja előtt. A bíróság arra volt kíváncsi, hogy Horváth Anna valóban nyomást gyakorolt-e egy buszmegálló létrehozására. Állítólag éppen a Sora üzletházzal szembeni megállóról van szó, amelynek közvetlen közelében, azaz a Kossuth Lajos (1989. december 21.) és a Bolyai utca sarkán található az Euro GSM egyik üzlete. Később kiderült: nem is arról a megállóról, sőt, még csak nem is megállóról, hanem egy kisbácsi megálló fedeléről volt szó. – A buszmegálló létrehozása közszükséglet volt. Hogy valaki nyomást gyakorolt volna ennek megvalósítására? Hangsúlyozni szeretném, hogy az ügy tárgyát képező időszakban már létezett a megálló, csak nem volt fedele. Ezzel kapcsolatban sem gyakorolt senki sem nyomást – mondta Liviu Neag.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal urbanisztikai osztályának két munkatársa tanúvallomásában azt állította: Horváth Anna érdeklődött ugyan bizonyos iratcsomók iránt, nyomást viszont nem gyakorolt rájuk. Kiemelték: nem emlékeznek, hogy Fodor Zsolt építkezési iratcsomójával kapcsolatban Horváth Anna megkereste volna őket. – Nem is tehette meg, mi ugyanis a polgármester közvetlen alárendeltjei vagyunk – mondta egyikük a bírónak.
Fordítót korrigál a bíró
A hiányos román nyelvtudásra való tekintettel Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének jelenlegi elnöke hivatalos fordítót kért, ám adott pillanatban a bíró kijavította utóbbit. – Ügyeljen, mert februárt mondott! – pontosított a bíró.
A politikus azt mondta, az RMDSZ-en belül már 2015 végén beszélni kezdtek az érdekvédelmi szervezet különböző közösségi, kulturális, ifjúsági és sport rendezvényein önkénteskedő fiatalok motiválásán, mi több, versenyt kívántak szervezni a legaktívabbak és legjobbak kiemelt honorálására. – Az egész évben tevékenykedő fiataloknak akartuk valahogy megköszönni a munkát – mondta a tanú, de a bíró nem volt megelégedve. – Bár nem ismerem a nyelvet, tudom Önt követni akkor is, amikor magyarul beszél – mondta a bíró, majd figyelmeztette Antal Gézát, hogy csakis az igazat mondja. – Hangsúlyozom: az összes eseményünkön dolgozó önkéntest honorálni akartuk. Nem tudom, honnan jött a pénz, a fesztiválbérletek egy részét Szabó Mónikától vettem át, és én osztottam ki. Azt hittem, közös kampánypénzről van szó, nem ismertem Fodor Zsolt urat, a kampányközpontban nem hallottam, hogy valaki említette volna a nevét. Nem voltak külön olyan önkéntesek, akik csak a választási kampányban tevékenykedtek – szögezte le Antal Géza.
A lovak, a stoplámpák és a feltételezett korrupció
Egy kolozsvári lovarda tulajdonos-testvérpárja is megjelent tegnap a bíróság előtt. Egyikük, Biró Farkas Tamás valóban 1000 lejjel támogatta Horváth Annát a kampányban, ám a tavalyi DNA-s vallomása a testvére, Biró Á. Attila neve alatt szerepelt. – Voltam Horváth Annánál audiencián, mert a szomszédban építkeztek, s bizonyos dolgok nem voltak rendben. Én nem adtam neki pénzt, esetleg a testvérem. Hogy azt a bizonyos nyilatkozatot én adtam volna? Nem. Persze, hogy talál a szülők neve, mert hát testvérek vagyunk, a kampányhoz viszont nem én járultam hozzá – nyilatkozta Biró Attila, a kolozsvári lovarda képviselője. Kiderült: a DNA ügyészei összekeverték a tanúvallomásokat… Biró Farkas Tamás elismerte: valóban adott pénzt, bár Horváth Anna ezt nem kérte. – A volt alpolgármester lánya a fiam osztálytársa. Egy napon dél tájt találkoztam vele, s nagyon fáradt volt. Ekkor döbbentem rá, hogy nagyon sokat dolgozik. Anyagi hozzájárulásommal ezt a közösségi munkát akartam támogatni. Semmilyen ügyben nem járt közbe, néha viszont felhívtam, hogy valahol ismét forgalmi dugó van, nem működnek egyes stoplámpák, utcák nincsenek jól leaszfaltozva – mondta Biró Farkas Tamás.
A következő nyilvános tárgyalásra csütörtökön, december 7-én kerül sor. Szabadság (Kolozsvár)

Tizennégy tanú van hátra Horváth Anna perében – januárban játsszák le a SRI-hangfelvételt
A vád kilenc tanúját hallgatták meg Horváth Anna perének keddi tárgyalásán: ezúttal sem tett senki terhelő vallomást a volt alpolgármester ellen. A következő tárgyalás december 7-én lesz.
Csak januárban játsszák le a Kolozs megyei táblabíróságon Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester perében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vádemelés alapjául szolgáló hangfelvételét, miután a december 7-én sorra kerülő következő tárgyaláson befejezik a tanúk kihallgatását – derült ki a keddi tárgyaláson, amelyen, akárcsak októberben, egyik tanú sem tett terhelő vallomást a vádlott ellen.
Anca Neag, Horváth Anna jogi képviselője a tárgyalást követően a Krónikának elmondta: még 14 tanú meghallgatása van hátra, ebből kilenc a vád tanúja, azután következnek a védelem tanúi.
Horváth Anna négy, a szintén vádlott Fodor Zsolt kolozsvári üzletember pedig egy tanút nevezett meg. A tárgyalás végén a bíróság feloldotta azt a tilalmat, amely alapján Horváth Anna nem találkozhatott Antal Annamáriával, a városháza munkatársával és Antal Gézával, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnökével, mivel kedden mindketten vallomást tettek.
Kilenc tanút hallgattak meg
A tárgyaláson kilenc tanút hallgattak meg – mindannyian a vád tanúi –, közülük sem tett senki terhelő vallomást Horváth Anna ellen. Az ügy szempontjából talán a legrelevánsabb Ramona Ruşescu nyilatkozata, hiszen a városháza urbanisztikai osztálya építkezési engedélyeket kibocsátó részlegének vezetőjeként alá is támaszthatta volna a vádakat. Monica Rodina bírónő kérdésére viszont azt válaszolta:
Horváth Anna soha nem sürgetett meg egyetlen ügyet sem, legfeljebb érdeklődött egy-két esetben, hogy teljes-e a dokumentáció, nem hiányzik-e valami az iratcsomóból.
Hozzátette: nemcsak a volt alpolgármester, hanem a hivatal szinte valamennyi munkatársa érdeklődött nála ilyen ügyben, hiszen szinte mindenkinek van olyan ismerőse, aki építkezési engedélyre vár. Leszögezte: az ilyen típusú érdeklődést kizárólag információkérésként, és nem nyomásgyakorlásként értelmezte.
A bírónő fogást keresve a tanún, arra kérdezett rá, hogy az ilyen információnyújtással nem töltenek-e el indokolatlanul sok időt a közpénzből fizetett alkalmazottak. Ramona Ruşescu leszögezte: az efféle érdeklődés azért is hasznos, mert amennyiben egy dokumentáció hiányos, a polgármesteri hivatalnak postán kellene értesítenie a kérvényezőket, ez pedig még több idő és közpénz elpocsékolásával járna.
Antal Géza ragaszkodott anyanyelv-használati jogához
A tárgyalás legérdekesebb színfoltja minden kétséget kizáróan Antal Géza volt, aki ragaszkodott anyanyelv-használati jogához, és tolmácsot kért. Ezzel együtt többnyire románul válaszolt a bírónő kérdéseire, csak egy-két esetben kérte a fordító segítségét. A bírónő hangján egyébként egyértelműen érezhető volt, irritálja a tény, hogy Antal él alapvető jogával. Nem is bírta ki, hogy diszkréten szóvá ne tegye: „na ugye, hogy mégiscsak tud románul” – jegyezte meg, amikor Antal bővített mondatban helyes románsággal válaszolt egyik kérdésére.
Az is kiderült, hogy a bírók is meglehetősen rosszul viselik a politikusi körmondatokat, egy alkalommal ugyanis a bírónő kissé ingerülten vágott bele Antal szavába azzal, hogy „az igazat mondja”. Az ügyvezető alelnök egyébként többek között arról értekezett, hogyan verbuválják az önkénteseket, akik nem csak az RMDSZ-es politikusok kampányaiban vesznek részt, hanem a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) rendezvényein is közreműködnek.
Akárcsak az októberi tárgyaláson, ezúttal is kihallgattak kolozsvári üzletembereket, az ügyészségnek azonban sikerült elkövetnie azt a „bravúrt”, hogy a Horváth Anna 2016-os önkormányzati választási kampányát ezer lejjel támogató egyik üzletember helyett annak testvérét idézték be.
A puszta szerencsének tudható be, legalábbis nem az ügyészségen múlt, hogy végül a „jó” testvér is megjelent. Elmondta: támogatása kizárólag Horváth Annának szólt, akit személyesen ismer, az RMDSZ, meg a politika úgy általában hidegen hagyja.
Kolozsvár volt alpolgármestere ellen tavaly októberben indult bűnvádi eljárás. Miután a hatósági felügyeletre vonatkozó kényszerintézkedést kétszer is meghosszabbították, az RMDSZ politikusa márciusban lemondott alpolgármesteri tisztségről, helyére Oláh Emese önkormányzati képviselő került. Horváth Anna közösségi oldalán korábban közölte: nem feljelentés, hanem a tavaly februárban kezdődött „teljes körű nemzetbiztonsági megfigyelése” alapján, a „lehallgatások értelmezéseinek ürügyén” indult ellene ügyészségi eljárás. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Nemzetaggasztó
Kering az interneten egy dr. Doru Pop kolozsvári egyetemi előadótanár nevéhez köthető szöveg, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy Romániát nem lehet újraindítani, újra mozgásba hozni, akár egy számítógépet, lezárni és újra bekapcsolni (visszaállítani, „resetálni”), ugyanis a sokféle és sokrétű kivándorlások következtében az ország legjobbjai elmentek, végleg hátat fordítottak Romániának, akik pedig itt maradtak, azok szellemi értéke és cselekvési kapacitása, hatékonysága – a legjobb indulat mellett is – csupán kétes, alacsony hatásfokú, folytonosan romló. Mindezek Doru Pop tanár úr szavai, kétségbeesett következtetései.
Hozzáteszi: kimerült Románia demográfiai, újranépesedési forrásvidéke, hazája felélte tartalékait végzetesen és végérvényesen. Állítja, ha azt hiszi még valaki, hogy a helyzet javulhat, Románia „újraindítható”, újjáteremthető, az a cselekvő-gondolkodó elit, amely a vezetésre alkalmas, az csupán azt jelzi, hogy az itt élők csodavárók lettek, a semmiből akarnak valamit teremteni.
A sötét és pesszimista kép első látásra valóságosnak tűnik. A demográfiai válság az elitek szintjén, elsősorban a politikai szintjén, úgy tűnik, mintha teljesen igaz lenne. Holott a társadalom útkeresése hosszú és fájdalmas, fájdalmasabb, mint amire 1989 decemberében vagy korábban, mondjuk 1945-ben számítottak, számítottunk. A krízishelyzetekre mindig sokkal érzékenyebben és sokkal drámaibban reagál az értelmiség egy része, amely felelősséget érez nemzete, népe sorsáért. Saját szerepét eltúlozva jajong.
Ezek persze közkézen forgó megállapítások. Doru Pop kimondva-kimondatlanul a két világháború Nagy-Romániáját tekinti az ideális állapotnak, összehasonlítási alapnak. (Miként a magyar közhiedelem Nagy-Magyarországot, a Szent István-it, Ferenc Jóskával megkoronázva, első világháború nélkül hiszik a földre szállt – egyre távolodó – mennyországnak.) Ahhoz az 1919–1940 közötti Romániához képest a különböző diktatúrák módszeresen vagy rendszertelenül csonkították, kiüldözték, irtották a kreatív, szabadságszerető elméket különféle emberellenes ideológiák (fasizmus, szocializmus, kommunizmus, nemzeti kommunizmus) mentén. Romániának sikerült 60-80 év alatt megszabadulnia két tehetséges etnikumtól, amelyeket kilökdöstek, kivándorlásra kényszerítettek, amelyeket nehéz nyugatnémet márkáért/dollárért eladtak. 1990 után az ország ipara lenullázódott, és legalább hárommillió ember dolgozik külföldön, akik előbb vagy utóbb nem a hazatérést, hanem a kinti letelepedést fogják választani számtalan előnyéért és a kényelemért. Elszivárognak az orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, tanárok, kutatók, magasan képzett szellemi munkások, gondolkodók, feltalálók, és helyükbe csupán szurrogátumok, rosszul képzett pótlékok, foldozatok, hamis helyettesítők, ha nem tátongó, betömhetetlen lyukak maradnak.
Nem én mondom, D. P. állítja. Mint jeleztem: első látásra meghökkentően valóságosnak tűnik az elemzés. De egyfelől maga D. P. cáfolja saját jelenlétével, amennyiben továbbra is Kolozsvárott képes a nemzetféltő gondolatokat Facebookra vetni. Meg aztán minden értelmiségi (státusa szerint) ismer saját szakmai környezetében kiválóságokat, megbízhatóan szolid műveltséggel rendelkező szellemi munkásokat, találkozik olyan fiatal emberekkel, akik az egyetemi képzés ellenére vagy éppen annak köszönhetően ígéretesek, a maguk helyén nagyobb teljesítményekre képesek, írnak, publikálnak, feltalálnak, doktorálnak, kutatnak, és még mindig itt vannak, vagy hosszabb tanulmányút végeztével úgy döntenek, hogy hazatérnek.
Sejtem, hol rejlik a tragikus szemlélet gyökere, hol van a sötét általánosítás eredője: a román értelmiség most szembesült azzal a demográfiai, migrációs jelenséggel, amivel a svédeknek és íreknek már a 19. vagy a 20. század elején, a németeknek a hitlerizmus alatt, vagy a magyaroknak 1944–45-ben, 1956–1957-ben számolniuk kellett: az emberi (szellemi) erőforrás tömeges kiáramlásával. Amazok túlélték, kiheverték, több-kevesebb sikerrel és stratégiával „újraindították a számítógépet”. Ámbár Magyarország esetében, akárcsak itt, újabb exodus sodrában állunk.
Ami az egész elmélet ismertetésére és kommentálásra késztetett, az roppant egyszerű. Kolozsváron él a nevezett egyetemi előadó, a Babeş–Bolyai TE-en tanít, folyton románokról beszél, hiszen az az ő népe, de még Kolozsvárott („a magyarság szellemi fővárosában”) is élnek valóságos magyar hús-vér emberek, értelmiségiek, kutatók, tanártársak, közemberek, bolti kiszolgálók és halk szavú hivatalnokok, folyvást magyar kulturális és építészeti örökség emlékei között ügyintéz és aggódik, vajon miért nem kapott helyet az ország demográfiai helyzetelemzésében egy árva szót sem a magyarság? Avagy tényleg erről is írt valami lényegeset/lényegtelen semmiséget, udvarias távolságtartó szöveget, de az általam ismert információs keringési kört elkerülte, megkímélte? Vagy tényleg ennyire nem számítunk cluj-napocai szemszögből sem? Sebestyén Mihály / Népújság (Marosvásárhely)

Veszélyeztetheti a Mátyás-szoborcsoportot a köréje tervezett korcsolyapálya
A romániai építészkamara elnöke építkezési engedély hiányában törvénytelennek tartja a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport körül épülő korcsolyapályát, Oláh Emese alpolgármester viszont ugyanarra a törvényre hivatkozva magyarázza meg, miért legális a projekt.
A törvényesség és az illegalitás határán egyensúlyoz a Kolozsvár főterén építés alatt álló karácsonyi vásár, illetve az ehhez tartozó, a helyiek egy részének körében felháborodást kiváltó, a Mátyás-szoborcsoport körül kialakított korcsolyapálya. A létesítményre sem műemlékvédelmi, sem építkezési engedélyt nem adtak ki, ugyanis a teret egy három cégből álló csoportnak öt évre bérbeadó polgármesteri hivatal nem kötelezte ezek igénylésére a vállalkozókat.
Többen úgy vélték, emiatt meg lehet akadályozni a műemléket potenciálisan veszélyeztető építkezést, a Krónikának nyilatkozó illetékesek azonban rámutattak: a projekt a törvényesség határán innen van, azaz bizonyos, a speciális helyzetre vonatkozó előírások miatt jogi szempontból nem lehet rajta fogást találni. Korcsolyapálya épül a Mátyás-szoborcsoport köré – az RMDSZ magyarázatot kér A regionális műemlékvédelmi bizottság, valamint az építészkamara erdélyi szervezetének állásfoglalását sürgeti Horváth Anna kolozsvári RMDSZ-es önkormányzati képviselő a Mátyás-szobor köré épülő korcsolyapálya törvényességének kérdésében.
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Mátyás-szoborcsoport restaurálási projektjének vezetője ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet: műemlékvédelmi szempontból arra kell fokozott figyelmet fordítani, hogy a korcsolyapálya lebontásakor az olvadás miatt keletkező rengeteg vízmennyiség ne a műemlék környékén folyjon el.
„Inkább legális, mint nem”
Gergely Balázs önkormányzati képviselő ígéretéhez híven az elmúlt napokban utánanézett annak, hogy a szabadidős létesítmény jogi és műemlékvédelmi szempontból eleget tesz-e a törvényeknek. A Krónikának szerdán elmondta: sajnos a jogszabályok szerint a három hónapnál rövidebb ideig álló építmények esetében nem kell műemlékvédelmi engedélyt kérni. „Magyarán: mindez a törvényesség határán mozog, de inkább legális, mint nem” – fogalmazott.
Gergely Balázs szerint egy ilyen jelentőségű szobor esetében mindenképpen fontos lenne, hogy a műemlék biztonságát tekintsék elsődleges szempontnak.
„Ezek a dolgok aggályosak. Nem tudjuk, hogy a polgármesteri hivatalnál mennyire figyeltek oda ezekre a szempontokra, de mindenképpen a törvényesség keretén belül mozognak” – fejtette ki.
A tanácsos arra is kitért: a magyar önkormányzati képviselőket nem tájékoztatták az ügyben, a testület által július 28-án elfogadott vonatkozó határozatban az szerepelt, hogy közbeszerzési eljárást hirdetnek a karácsonyi vásár megszervezésére, a konkrét tervekkel viszont csak az építkezés elkezdésekor találkoztak. Gergely Balázs leszögezte: bár papíron nem lehet belekötni az építkezésbe, a tanácsosok és a műemlékvédő szakemberek feladata az, hogy figyeljék a fejleményeket, és abban az esetben, ha úgy látják, bármilyen formában kár éri a szobrot vagy környezetét, lépjenek időben közbe.
Kell vagy sem az építkezési engedély?
Ezzel szemben Şerban Tigănaş, a romániai építészkamara elnöke az Actual de Cluj hírportálnak leszögezte: építkezési engedély nélkül a korcsolyapálya megépítése egyértelműen törvénytelen. A szakember az építkezési engedélyek kiadását szabályozó 1991/50-es számú törvény 3-as cikkelyére hivatkozik. Úgy fogalmazott: a polgármesteri hivatal „takarózhat azzal”, hogy engedélyezték a létesítményt, de „ez jogilag más lapra tartozik”, ettől függetlenül kötelező módon be kell szerezni az építkezési jóváhagyást az ideiglenes építményekhez is.
Iulia Perşa városházi szóvivő viszont a Krónikának azt nyilatkozta: a kiírásban éppen azért nem szabták feltételül az építkezési engedély igénylését, mert a szakértők szerint erre a törvények szerint nincs szükség. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Tanmese a kommunizmusról fiataloknak
Negyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni demokráciában végre bíróság elé kerüljön a tömeggyilkos Ion Ficior, a peripravai haláltábor parancsnoka. Tetteit a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című darabban dolgozták fel.
A peripravai hóhér neve úgy került ismét az aktualitás fényébe, hogy egy független színházi társulat év eleje óta járja az országot, részt vesz fesztiválokon a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című előadásával, amelynek központi figurája Ficior. A darabot Kolozsváron, a Sapentia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadótermében is bemutatták – főleg fiatalokból álló népes közönség előtt. Lehet-e gyűlöletért gyűlölettel fizetni? Egyáltalán honnan ered az embertársaink iránt érzett megvetés? És meddig mehet el az ember egy rendszer, egy ideológia kiszolgálásában? Nagyjából ezeket a kérdéseket boncolgatja az egyszemélyes dokumentumdráma, amelyben Ilinca Manolache fiatal színésznő kiválóan játszik több szerepet is. (Laura Ştefănuţ újságíró oknyomozó riportját Smaranda Nicolau dramatizálta, a rendező Ioana Păun, közreműködött Diana Miron. A magyar báró hangja Halmágyi Péter). Az előadás nem törekszik különösebb művészi tökélyre, de a fiatal alkotógárda aktuális, olykor kényelmetlen tényekkel szembesíti a közönséget.
A címbeli fehér lónak akár kettős szimbolisztikája lehet: egyrészt Ficior hatalmát jelképezi, aki állítólag a foglyokat fehér lovon fogadta, és azzal ugrált keresztül rajtuk. Másrészt köztudott, hogy Horthy is hasonló lovon vonult be Észak-Erdélybe, az ő személye pedig mind a mai napig okot ad a románságnak arra, hogy valamilyen szinten gyűlölje a magyarokat. Ficior fehér lova nem puszta legenda. Egy kolozsvári pszichiáter, Traian Neamţu – aki 1959 és 1963 között volt a tábor foglya – egy interjúban megerősítette: Ficior szadista volt. Félmeztelenül kellett elvonulnunk előtte, amit ő egy fehér lóról nézett. Személyesen ellenőrizte a foglyokat: ha egy kukoricaszemet talált valakinél, azt agyba-főbe verte” – mesélte az orvos. A valós helyzetek közé az alkotók egy kitalált történetet is becsempésztek az előadásba: egy magyar báró levelét olvassák fel, amiből gyakorlatilag az derül ki, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért elítélt hóhérnak valamilyen oka lehetett arra, hogy haragudjon az emberiségre és megvesse azt. A fikció nem mentséget akar szolgáltatni a későbbi bűnökre, csupán arra akar rávilágítani, hogy a gyűlölet olykor gyűlöletet szül, az ember pedig hajlamos ugyanolyan módon válaszolni, ahogyan őt is kezelték életének egy adott szakaszában.
Baptistából kommunista
A Maros megyei Oláhkocsárdon 1928-ban született Iosif Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Családja baptista volt, maga Ficior is rendszeresen járt templomba addig, amíg be nem lépett a kommunista pártba. Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. Periprava a Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő település, ahol a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora működött. 1959 és 1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide túlélni vagy meghalni, főleg a rendszer által ellenségesnek tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták.
Pusztuljanak a foglyok!
A munkatábor létrehozásának célja az volt, hogy lehetőleg pusztuljanak el mindazok a foglyok, akiket a diktatórikus rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban az elítéltek nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Ivóvíz nem volt a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. Egyébként a volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma. Amikor már senki sem reménykedett, a legfelsőbb bíróság Ficiort emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt tavaly jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. De ne feledjük, fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A kommunista rendszerben azért, mert a hatalom kiszolgálója volt, 1990 után pedig azért, mert nem volt politikai akarat arra, hogy bíróság elé állítsák. Ugyanakkor sok hozzá hasonló gyilkos ma is szabadon jár, vagy úgy távozott a világból, hogy soha senki nem vonta felelősségre az elkövetett bűnök miatt. (Az írásunk elején említett előadás záróakkordjaként elhangzott az is, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet munkatársai kétszáz volt lágerparancsnok és munkatársaik nevét tárta fel, közülük mindössze kettőt ítélt el a bíróság!)
Ki emlékszik?
Dicséretes az alkotók szándéka, hogy az ifjú korosztály nyelvén, modern eszközökkel mutatják be a múlt rémségeit. Hiszen mára felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte: ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos e megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő nemzedékének már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen történéseit. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa miatt olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és következmények nélkül megtehették. Áldozataik embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. A peripravai lágerparancsnok a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan hozzá hasonló sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét áldozta fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Éppen ennek a felnövekvő nemzedéknek fontosak az olyan előadások, mint a Fehér ló, hogy az egykoron történt embertelen tetteket továbbgondolhassák és levonják a megfelelő következtetéseket. Az élet igazságtalan Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell bizonygatni. Ion Ficiorral kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta a négyezer lejt. Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik hóhér, a 92 esztendős Alexandru Vişinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és ügye szintén fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték. Jellemző e gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. Ehhez nincs mit hozzáfűzni… Egyelőre ezt a két bűnöst sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nehézkesen, de legalább ők meglakolnak tetteikért. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (II.)
1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.)
Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai.
A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja.
Egyházi és közéleti tevékenysége
Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból:
„Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.”
Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla.
Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze:
„…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.”
A család: jólét, béke, szeretet jellemezte
Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916).
A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.”
A város összes templomának harangzúgása kísérte
Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt.
Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte.
Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától:
„Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.”
A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta:
„…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben.
Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára.
Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.”
És ami következett a háború után
Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt.
A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte.
Zárszó helyett
Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt.
Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Poraikból támasztották fel a szétzúzott Jósika-oroszlánokat
Fél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét
Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását.
A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz.
Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát
A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került.
1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink.
Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével.
Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is
Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte.
Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat.
A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket
A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket.
A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek.
A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek.
Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne.
Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után
Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai.
Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam
–Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta.
Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették.
A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan.
Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták
A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború.
– Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá.
Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára.
A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

A tordai négyes
A címet Kedei Zoltán festőművész tárlatnyitó beszédéből kölcsönöztem. A marosvásárhelyi Bernády Ház kiállító vendégei Tordáról érkezett képzőművészek, tárlatuk november 8-án nyílt meg. Deleanu Márta festőművész, Nagy Anna Mária üvegiparművész, Cismaşiu Labancz Ágnes festőművész és Suba László szobrászművész alkotásaival találkozhatott a helyi közönség.
A művész mindent „kibeszél” magáról. A figyelmes műélvező „olvasni” tud a művekből. És ez is a cél. „Ismernünk kell az alkotók társadalmi helyzetéből való életvitelét, megpakolva az életörömökkel, akár a hétköznapok drámai nehézségeivel. Ezeket ismerve könnyebben eljutunk az alkotások mondandóihoz és üzeneteihez” – hangzott a tárlatmegnyitó beszédben. A tordai négyes gyakran hallat magáról: Kolozsvár, Kovászna, Kézdivásárhely, Szováta, Nagybánya, Székelyudvarhely, Budapest, Sopron a kiállítások színhelye, és a sort folytathatnám. Saját elmondásuk szerint is egymást segítő, egymást kiegészítő művészcsapatot alkotnak, melyet a szakmai összeforrottságon túlmenően őszinte emberi barátság jellemez. A csoportos tárlatok alkalmával hatványozottan szerencsés helyzetben vagyunk mi, műélvezők, mivel az azonos szemlélet- és lelkivilág kapcsán próbálunk analógiákat keresni a kiállított alkotásokban. Az összetett síkú művészi mozgásterek jobb és pontosabb megismerésre kínálnak lehetőséget. „Napjaink képzőművésze nem másol, feladata az alkotás létrehozása – mondotta Kedei Zoltán –, olyan alkotásokról beszélek, amelyek nem hasonlítanak senkiéhez. Egyediek a maguk nemében. Új megfogalmazásában próbálják létrehozni a láthatatlant, amely az ismeretlen dimenziókban létezik… A műalkotónak az a hivatása, hogy felülemelkedjen a valóságon, keresni, fürkészni azokat a titokerőket, amelyek mozgatják és éltetik az embert, az élőlényeket, a természetet… Az alkotó megtehet annyit, hogy a munkának ad egy címet, ami első lépést jelent a mű megértése felé… Örömmel állapítottam meg, mennyire közös szellem hatja át mind a négyük munkáit. Kerülik a természet másolását, transzcendentális megközelítésben keresik azt az utat, mely elvezet a láthatatlan világ egy olyan pályaudvarára, ahol megtalálhatjuk boldogulásunkat.”* Magam is ennek fényében próbálok elmélyülni egy-egy alkotásban. A kiállítás címe: Színek és formák. Festmények és szobrok harmóniában vannak, mintegy kiegészítik egymást. Suba László Csoda című szobrában Nagy Anna Mária üveglapjait használja fel a mű tökéletesítésére. Ez a technika nem idegen a szobrászművész munkamódszerétől, hiszen anyaghasználatában előszeretettel ötvözi a különböző fajsúlyú anyagokat: pl. fát, rezet, alabástromot, márványt, követ. Itt a fa és üveg talál egymásra. A fa mint a föld, a megfogható jelképe, a légies üveglapok a lét örökkévalóságát sugallják, a felhasznált anyag változatossága a többdimenziós lét folytonosságának gondolatát indítja el bennünk. Vagy ott van a Madárének című szobra. Kisplasztika, hanyatt fekvő emberi alak „belsejében” egy madárcsaládot látunk. Az elmúlás gondolatához hozzárendeli az újjászületés dicséretét? Középkori síremlékek vízszintes, emberalakos díszítése villan fel gondolataimban. A halállal visszafordíthatatlanul elpusztul az ember? Élettel telve, csicsergő madarakkal a bensőjében nem ezt látszik alátámasztani.
Ha már a szobrokkal indítottam, maradjunk még egy kicsit a háromdimenziós alkotás világában. Nagy Anna Mária életet lehel az üvegbe. Persze segítséget kér, a folyamat sikerének érdekében, a fémektől. Formabontó üvegalkotásaiban fellelhetőek a fémszegek, fémzsanérok, fémdarabok. Jelen című alkotása szerintem az itt kiállított munkáinak egyik legreprezentatívabb darabja. Első ránézésre a felismerés elemi erejével kijelenthetjük: ez egy piramis. Igen ám, de ahogy körbejárjuk, láthatjuk, hogy hiányzik egyik oldala.
Út a megismerés felé?
Nagy Anna Mária betekintési lehetőséget kínál belső énjének megismerésére. Paradox, hiszen a piramisok titkainak feltárása napjainkig sem egyértelmű. És itt van előttünk egy nyitott piramis. Egyik oldalát üvegdomborítás kéz uralja, míg a másikat három kívülről applikált, tapadó, zöld üvegkéz. Érzem az elemi erőt, a mondanivalót: „bejutni, megismerni, megismerni”. Az örökös megismerési vágytól fűtve alkot Nagy Anna Mária, ezzel is önreflexióra sarkallva a figyelmes szemlélőt. És csak a misztériumok fokozásáért is, rozsdás fémzsánerekkel illeszti egymáshoz a piramisdarabokat. Quo vadis? Honnan jövünk, merre tartunk, mennyit sikerül az univerzumból megismernünk? Az Ősrobbanás, Nyom, Szimbiózis, Fészek is elmélkedésre serkentő alkotások. Két utóbbi fémszegekkel ötvözött, melyeken rajta van az idő rozsdalehelete, fokozva a drámai összhatást.
Míg Suba László és Nagy Anna Mária alkotásai betöltik a teret, Cismaşiu Labancz Ágnes és Deleanu Márta festményei a három kiállítóterem falain kezdenek új életet. Cismaşiu Labancz Ágnes színpalettája magával ragad. Kompozíciók ezek, a szó legmélyebb értelmében. Varázslatos világba érkezünk, egy időkapun keresztül, belül fényesség van, így hát nem is tétovázunk, bizalommal követjük a művésznőt. (Lásd a Kapu c. munkáját.) És lám, A kék angyal fogad bennünket beléptünkkor. Az Ég és Föld eljegyzése szemünk előtt történik, a varázslat folytatódik. Meleg, földi színek, ragyogás, aranycsillám, halványsárga és vérnarancs színskála kék és lila átfedésekkel. Kromatikája megnyugtat, ünnepi hangulatot kelt bennünk. Érezzük, jeles alkalomra érkeztünk, a természet ül diadalt, Ég és Föld, örökös körtánc. A misztikum, életigenlés, a transzcendens megismerés utáni vágy művészi megjelenítését érjük tetten a vásznakon. Ilyen úton jutunk el Az élet és tudás fájához, mely alkotás mintegy lezárja a sorozatot. Két stilizált famotívum, egyfelől a tudás fája a vörös pasztell árnyalataiban pompázik, egyetlen csábító almával az ágai között, másrészt az élet fája, a reménykeltő zöldek és nyugtató kékek lágyan simuló árnyalataival.
A boldogság érzésével érkezünk el Delea-nu Márta alkotásaihoz. Absztrakt képeit megfelelőképpen tudjuk befogadni, hiszen az előzőleg látottak felkészítettek rá. A művek lineáris összhatása, egymásra hatása a lehető legjobb elrendezésben érvényesül. A festmények cím nélküliek, a művész meghagyta a műélvező képzeletszárnyalásának lehetőségét. Könnyen siklunk a vásznak között, ilyen szavakat jegyeztem le szemlélésük közben: tavaszi zsongás, ragtapaszos nyári hangulat, őszi sanzon, téli varázs, cölöpök, tartóoszlopok, farsang, az otthon biztonsága. Kiváltságos helyzetben vagyunk, magunkban írjuk tovább a festményt, azt tesszük, amihez kedvünk van. Lineáris olvasatban a középső teremből a harmadik terem felé haladva a négy évszak elevenedik meg a festményeken. Határozott ecsetkezelés, sőt a festőkés sem tétlenkedik, néhol rácsos szerkezetek, harsány, de korántsem zavaró színek.
*Részlet Kedei Zoltán festőművész kiállításnyitó beszédéből. Elhangzott 2017. november 8-án a marosvásárhelyi Bernády Ház kiállítótermében. Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Kortárs szerzőkkel nyelvről, irodalomról
Hát már hogyne mennék – válaszoltam határozottan a pályatárs, volt jelenes kolléga, Pataky Lehel Zsolt rádiós újságíró (Temesvári Rádió, Kossuth Rádió), a PRO MOVE Arad Egyesület vezetőjének kérdésére, hogy ott leszek-e a magyar nyelv napja alkalmából a Tulipán könyvesboltban és borozóban általa szervezett rendezvényen.
Karára (Karácsonyi Zsolt – az alábbiakban K. Zs. – költő, műfordító, kritikus, a Helikon c. irodalmi lap főszerkesztője, az EMÍL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnökére, valamint Zsigára (Papp Sándor Zsigmondra – író, újságíró, jelenleg a budapesti Kossuth Kiadó szerkesztője) őszintén kíváncsi voltam.
Karára azért is, mert egy ideig kollégák voltunk az aradi napilapnál, ő még „zöldfülüként”. Csütörtökön este nyilvánosan elismerte, hogy (kimondottan tehetséges – ezt már alulírott teszi hozzá) fiatalként nem könnyen illeszkedett be az újságírás napi robotjába, amelynek során az ember nemcsak azt írja, amit szeret, hanem azt is, amit éppen kell. Úgy érezte: többre hivatott (ez utólag fényesen beigazolódott), s adandó alkalommal „dobbantott” is szülővárosából, Aradról.
Tudtam, nagyjából, róla, hogy „miket művel” – de nagyon meglepett, hogy többek között 10 (tíz!) műfordítás-kötet – négy regény, vers, esszé – is sorakozik a neve mellett, köztük egy jókora méretű Emil Cioran-tolmácsolás (románról magyarra). Ez utóbbi lefordítása, például, hiszem, pokoli kínokat – és utólag mennyei örömöket – jelenthetett.
Zsiga (Papp Sándor Zsigmond, a továbbiakban P. S. Zs.) az 1990-es években szintén megfordult Aradon, itteni főiskolásként, s a helyi amatőr színtársulat rendezőjeként is működött. Emlékezetem szerint akkor már jó pár irodalmi írása megjelent, hisz íróként könyveltem el. Hát persze, hogy nem lett (a családi hagyomány folytatójaként) fogtechnikus vagy fogorvos: Nagyváradon, majd Kolozsváron kulturális újságíróként folytatta, végül a határon túlra került, a Népszabadság kultúrrovatához, hogy aztán a lap megszűnésével kiadói szerkesztőként dolgozzon tovább. Jelenleg második regényének befejezésén dolgozik (miközben már a harmadik jár a fejében).
Ők voltak hát a csütörtöki est szereplői (a nap folyamán a Csikyben is találkoztak diákokkal), akik Pataki Lehel kérdéseire elmondták, mit is gondolnak a hazai és külföldi (közelebbről erdélyi) magyar irodalommal, magyar nyelven érvényesülésről kapcsolatos dolgokról.
Csak néhány kijelentés, megállapítás a jó másfélórásra nyúlt beszélgetésben felmerült témákkal kapcsolatban.
– Erdélyben legalább két tucat olyan olyan magyar szerző munkálkodik, akiknek, akár fordításban, bármikor, bárhol megjelenhetnének a művei. (K. Zs.)
– Kezdetben hiúságból ír az ember, hogy írásai megjelenjenek, hogy lássák, elismerjék, aztán azért, mert úgy érzi: fontos mondanivalója van. Akkor is írnék, ha tudnám, hogy könyvemet csak két ember olvassa el. (P. S. Zs.)
– Az utóbbi időben mintha újból érdeklődés mutatkozna román irodalmi körökben a hazai (romániai) magyar irodalom iránt (K. Zs.), mert rájöttek, hogy ezek értékesek. A hosszú szünet (a románra való fordítás hiányáról van szó) azzal is magyarázható, hogy a régi (magyarul jól beszélő) gárda kihalt, és csak most kezd jelentkezni a fordításra felkészült új nemzedék. A fordítás elősegítése állami támogatás és szándék kérdése is.
– Az irodalom napjainkban oda került, ahol mindig is volt: az elit „privilégiumába”. Bár egyre többen olvasnak sokat, és egyre többen keveset. A magyar kereskedelmi tévékből, például, teljesen kihalt az irodalom. (P. S. Zs.)
Mindenesetre köszönet, hogy eljött Aradra a két alkotó. Nagyobb közönséget érdemeltek volna. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)