Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 24.
Három díjat kapott az Aradi Bábszínház
Az egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb bábfesztiválon, a Kolozsváron megrendezett XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválján három díjat zsebelt be a Ioan Slavici Klasszikus Színházhoz tartozó bábszínház.
A múlt héten megrendezett ötnapos fesztiválon 4 meghívott külföldi társulat és 14 hazai bábszínház mutatta be produkcióit. Az aradi bábosok A hókirálynőcímű darabbal vettek részt.
A zsűri – Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican szerző, Epaminonda Tiotiu díszlettervező, valamint Slobodan Marković, a zsűri elnöke, a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója – döntésének értelmében az aradi bábszínház a következő díjakkal tért haza: a legjobb rendezés díja: Adela Moldovan, a legjobb bábokért járó díj: Eustațiu Gregorian és a kollektív alakítási díjat A hókirálynő előadás művészei kapták. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Az egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb bábfesztiválon, a Kolozsváron megrendezett XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválján három díjat zsebelt be a Ioan Slavici Klasszikus Színházhoz tartozó bábszínház.
A múlt héten megrendezett ötnapos fesztiválon 4 meghívott külföldi társulat és 14 hazai bábszínház mutatta be produkcióit. Az aradi bábosok A hókirálynőcímű darabbal vettek részt.
A zsűri – Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican szerző, Epaminonda Tiotiu díszlettervező, valamint Slobodan Marković, a zsűri elnöke, a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója – döntésének értelmében az aradi bábszínház a következő díjakkal tért haza: a legjobb rendezés díja: Adela Moldovan, a legjobb bábokért járó díj: Eustațiu Gregorian és a kollektív alakítási díjat A hókirálynő előadás művészei kapták. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 24.
„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 24.
A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 25.
Bernády György, a református főgondnok
500 éves a reformáció
Mindannyiunk számára ismert tény, hogy Marosvásárhely korszerűsítése, mai képének kialakítása, a vidéki település urbanizált központtá tétele a 20. század eleji mozgalmas időszakban következett be, azokban a boldog békeidőkben, ami a városlakók tudatában elválaszthatatlan Bernády György nevétől.
Bernády György 1864. április 10-én Bethlenben született, gyógyszerész családból származott. Családjával együtt gyerekkorában költöztek Marosvásárhelyre. Édesapja, Bernády Dániel megvásárolta a főtéri Aranyszarvas gyógyszertárat. Bernády György a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd Kolozsváron, végül Budapesten folytatta tanulmányait. Előbb gyógyszerészdoktori címet szerzett, majd az állam- és jogtudományok karon is ledoktorált. Tanulmányai után patikus lett. Ezután hamarosan országgyűlési képviselőként kapcsolódott be a közéletbe, 1890-ben törvényhatósági tag, 1900-ban pedig rendőrfőkapitányi pozíciót töltött be. Szakmai pályája egyfajta családi hagyomány folytatása volt. A gyógyszerészi hivatás mellett édesapjától örökölte a közélet iránti érdeklődést és elkötelezettséget is. Ifjúkorában számos alkalommal figyelemmel kísérte azokat a közösségi karitatív tevékenységeket, melyekben édesapja aktívan részt vett. A közügyekben való korai jelenléte miatt egyáltalán nem volt meglepő az, hogy 1902-ben polgármesterré választották. Első ízben 1913-ig volt polgármester, majd utána öt évig főispáni tisztnek örvendhetett. 1919 januárjában a város román közigazgatás alá került, aminek eredményeképpen a közintézményekből eltávolították a magyar tisztviselők zömét. Bernády György az 1918 és 1919 közötti időszakot Budapesten töltötte egyrészt jogtanácsosként, másrészt a későbbi karrierjének építésén fáradozva. 1920-ban tűnt fel ismét Marosvásárhelyen, részt vállalva az Országos Magyar Párt tevékenységéből. 1926–1929 között pártpolitikai egyezség alapján ismét őt választották polgármesterré. Ez alatt az időszak alatt saját bevallása szerint is legnagyobb megvalósítása a város hiteleinek, pénzügyi helyzetének rendezése volt. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője lett. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból, és megalapította a Polgári Demokratikus Blokkot, így pár évig ellenzéki oldalt képviselt. 1933-ban lépett vissza az Országos Magyar Pártba, és itt folytatta munkáját haláláig. Saját nemzete, nemzetisége érdekében mindvégig hűségesen ügyködött, viszont az ebben az időszakban végzett tevékenysége már nem hozott látványos újításokat, így a marosvásárhelyiek többnyire az első polgármesterségének idejére emlékeznek.
Bernády György polgármesteri székének elfoglalása után megnövekedett Marosvásárhely lélekszáma, rendeződtek a város pénzügyei, és elkezdődtek azok a korszerűsítések, építkezések, amelyeket a marosvásárhelyiek ma is előszeretettel elevenítenek fel akár a városi ünnepségek nyilvános diskurzusaiban, akár napilapok hasábjain, akár a helytörténeti olvasmányaik során. Mindezzel a tevékenységével a polgármester európai rangra emelte a települést.
Az intézmények létrejöttével elkezdődtek a kulturális események is, így 1909-ben Bernády György közbenjárása révén felcsendült az első szimfonikus hangverseny, 1910-ben pedig megtartották a város saját filharmonikus zenekarának első koncertjét, melyet sok más követett. 1913-ban a Kultúrpalota orgonáját felavató hangversenyt tartottak, itt és ekkor kezdte el működését a mozi is. Egyre több színházi előadás került megrendezésre, ugyanakkor a sportélet is felvirágzott. A 19. század második felében létrejött egyletek és társulatok élete fellendült, és Bernády György dinamikus szervezőmunkájának köszönhetően újabbak jöttek létre. Amellett, hogy ezek a társulatok a korábbi városi kultúra részei is voltak, a polgármester vélhetően a társasági, közösségi életben látta a fellendülés, a kispolgári mentalitás megváltoztatásának lehetőségét, így próbálta demokratikus szellemiségét terjeszteni, és a város polgárságának különböző társadalmi rétegeit egymáshoz közelíteni. Az 1902 és 1912 közötti időszak sajtóanyagának egy részéből az derül ki, hogy Bernády György tagja, de legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig elnöke is volt a Székely Társaságnak, a helyi verseny- és úrlovas szövetkezetnek, az önkéntes tűzoltóegyletnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Társaskörnek és a Szépítő Egyletnek, melyeket ő maga alapított, a Dalkörnek, a Kaszinónak, mely ebben az időszakban a helyi intelligencia, az úri körök exkluzív klubjának számított, illetve a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholynak. Mindezek mellett iskolaszéki elnök volt és a Székely Játékgyár és Faipari Részvénytársaság elnöke. A városi polgárság egységét hivatottak biztosítani a rendszeresen megszervezett társas vacsorák is, amelyeken bárki részt vehetett és bármiről érdeklődhetett a városvezetéssel kapcsolatban. Bernády György polgármestersége előtt is volt példa ilyen jellegű összejövetelekre, de azok leginkább zárt elit körökben történtek. Az egyesületi és közösségi élet fellendítésével a polgármester megteremtette azt a horizontot, amelyen belül lehetségessé vált az ismerkedés és a közös élet. Célja a település lakóinak egységesítése volt, közös értékrend kialakítása, mely által az identitás erősíthető.
Mindenképp kiemelendő Bernády György iskola- és egyháztámogató tevékenysége, mely szintén az egységes közösségi mentalitás kialakításának jegyében történt. Református családban nevelkedve már gyerekkorától kezdve közel állt hozzá az egyház erkölcsi, szellemi értékrendje. Marosvásárhelyre költözésük után a Református Kollégium padjaiban tanult, ahol ugyancsak a hit megtartó erejének fontosságát ültették el benne. Amikor 70. születésnapja alkalmából köszöntő ünnepséget szerveztek neki, Nagy Endre igazgató – a kollégium elöljárósága és tanári kara nevében – így fogalmazta meg a kezdetet: „A lélek munkája több mint félszázaddal ezelőtt, 1878 szeptember 3-án vette kezdetét, amikor Őméltósága, mint V.-ik középosztályos tanuló, két fivérével egyszerre kollégiumunk kötelékébe lépett. Két közép és két bölcselmi osztály elvégzése után, 1882 junius 30-án lépett ki a kollégium kötelékéből, utolsó intelemként fogadva lelkébe az akkori igazgatótanár, néhai Horváth Gáspár búcsuszavait: »Választott pályátokon erélyesen, kötelességeitekről meg nem feledkezve törjetek elő s használjátok a reátok bizott talentumokat.« A 18 éves ifju lelkében a predestináció gondolatával megtisztult hittel, törhetetlen faj és nemzet szeretettel, Istentől gazdagon juttatott talentumokkal lépett az életbe”.
Hithű református ember lévén, valóban kötelességének tekintette az egyház és a kollégium ügyeiben való foglalatosságot. 1896 novemberéig a református egyház kerületi gondnoka volt, majd 1904 októberében a marosvásárhelyi egyházközség képviseleti közgyűlésén főgondnokká választották meg. Rendszeres tevékenysége jól nyomon követhető a fennmaradt írásos dokumentumokban, melyek a Református Egyházkerületi Levéltárban lelhetők fel Évrendezett iratok cím alatt, illetve itt őrzik az egyháztanácsi jegyzőkönyveket és az elöljárósági gyűlések jegyzőkönyveit is, melyekben az egyházközség mindennapi teendőiről szóló megbeszélések olvashatók. Bernády György 1921-ig töltötte be ezt a szerepet, majd a Református Kollégium gondnoka lett. 1925-től kezdődően, szintén az egyházmegye közgyűlésén született döntés értelmében a kollégium örökös tiszteletbeli főgondnokává nevezték ki, ezt a küldetését odaadással teljesítette késő öregkoráig. Néhai Keresztes Gyula építészmérnök, a kollégium egykori diákja így emlékezett vissza személyes találkozásukra: „a kollégiumban – mint főgondnok – többször volt benn az iskolában, s beszélgettünk, ugye mindig kérdezte, hogy hogy vagy, mint vagy, mit tanultok. Személyesen is. (…) mindig olyan nagy valakinek láttam, és az is volt, mert az iskolában is, mikor megjelent, mindenki tisztelettel volt vele szemben. Tanároktól elkezdve diákokig mindenki. (…) Mikor jött végig a folyosón például, akkor kiálltunk, tisztelegtünk, köszöntöttük. Hát, öreg úrnak néztük már ugye akkor mint diákok”. Tehát a szervezőmunka mellett Bernády György fontosnak tartotta a személyes találkozást is a kollégium diákjaival, tanáraival. Korábban említett 70. születésnapi ünnepségén Nagy Endre igazgató a következő megnevezéssel illeti: „a romániai összmagyarság és az erdélyi református egyházkerület egyik reprezentánsa, mint Marosvásárhely város ügyeiben ismételten tevékeny vezető és a mi kollégiumunk főgondnoka”.
Az egyházzal és kollégiummal való szoros kötelékének jeleként halálakor az iskola dísztermében ravatalozták fel. Az 1938. október 23-án megjelent Reggeli Újság így ír erről: „Bernády György dr. mindenkor tanujelét adta a fiatalság iránti szeretetének és áldozatkészségének. Ezért vonult vissza minden közéleti funkciótól, egyedül a Kollégium főgondnokságát tartotta meg és élete végéig hatványozott odaadással töltötte azt be. Ezért kivánkozott utolsó elvárásával még egyszer a Kollégium disztermébe, amelynek ujból való felépitésében oroszlánrésze volt. Az elhunyt ravatalát a diszteremben állitották fel már szombaton este s annak őrségét a Kollégium tanulóifjusága szolgáltatta. Idezarándokolt a város népe vasárnap és hétfőn s dacára az ólomsulyu esőnek, kicsinynek bizonyult a diszterem a temetésen résztvevő nagyközönség számára”.
Azt, hogy az egység, a közös értékrend kialakításáért tett munkája nem volt hiábavaló, bizonyítja a tény, hogy ravatalánál ugyanúgy megjelentek a polgári és katonai előkelőségek, mint a különböző felekezetű egyházak és iskolák képviselői, az iskolák tantestületei és diákjai, az egyesületek, társulatok elöljárói, illetve városlakók sokasága: „Ezután esernyő erdők alatt megindult a többszáz főből álló temetési menet a református sírkertig, ahol Bernády György dr elhunyt felejthetetlen leánya Györgyike mellett fog pihenni a feltámadásig. A harangok minden felekezet templomában zugtak, az üzletek lehuzták redőnyeiket, amig a kiséret beérkezett a református temetőbe. Itt sem volt bucsubeszéd és a cigányok sem adhatták a felajánlott kiséretet száztagu zenekarral »valamennyiünk apjá«-nak, mint mondották”.
Bernády György tehát amellett, hogy szívós tettrekészségének köszönhetően Marosvásárhelyből modern, az akkori nyugati elvárásoknak is megfelelő várost alakított, mélyen ragaszkodott azokhoz az egyházi hagyományokhoz, melyek határozott, gerinces felnőttet nevelnek a diákból, és melyek az embercsoportból közösséget kovácsolnak. György Veress Imola / Népújság (Marosvásárhely)
500 éves a reformáció
Mindannyiunk számára ismert tény, hogy Marosvásárhely korszerűsítése, mai képének kialakítása, a vidéki település urbanizált központtá tétele a 20. század eleji mozgalmas időszakban következett be, azokban a boldog békeidőkben, ami a városlakók tudatában elválaszthatatlan Bernády György nevétől.
Bernády György 1864. április 10-én Bethlenben született, gyógyszerész családból származott. Családjával együtt gyerekkorában költöztek Marosvásárhelyre. Édesapja, Bernády Dániel megvásárolta a főtéri Aranyszarvas gyógyszertárat. Bernády György a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd Kolozsváron, végül Budapesten folytatta tanulmányait. Előbb gyógyszerészdoktori címet szerzett, majd az állam- és jogtudományok karon is ledoktorált. Tanulmányai után patikus lett. Ezután hamarosan országgyűlési képviselőként kapcsolódott be a közéletbe, 1890-ben törvényhatósági tag, 1900-ban pedig rendőrfőkapitányi pozíciót töltött be. Szakmai pályája egyfajta családi hagyomány folytatása volt. A gyógyszerészi hivatás mellett édesapjától örökölte a közélet iránti érdeklődést és elkötelezettséget is. Ifjúkorában számos alkalommal figyelemmel kísérte azokat a közösségi karitatív tevékenységeket, melyekben édesapja aktívan részt vett. A közügyekben való korai jelenléte miatt egyáltalán nem volt meglepő az, hogy 1902-ben polgármesterré választották. Első ízben 1913-ig volt polgármester, majd utána öt évig főispáni tisztnek örvendhetett. 1919 januárjában a város román közigazgatás alá került, aminek eredményeképpen a közintézményekből eltávolították a magyar tisztviselők zömét. Bernády György az 1918 és 1919 közötti időszakot Budapesten töltötte egyrészt jogtanácsosként, másrészt a későbbi karrierjének építésén fáradozva. 1920-ban tűnt fel ismét Marosvásárhelyen, részt vállalva az Országos Magyar Párt tevékenységéből. 1926–1929 között pártpolitikai egyezség alapján ismét őt választották polgármesterré. Ez alatt az időszak alatt saját bevallása szerint is legnagyobb megvalósítása a város hiteleinek, pénzügyi helyzetének rendezése volt. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője lett. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból, és megalapította a Polgári Demokratikus Blokkot, így pár évig ellenzéki oldalt képviselt. 1933-ban lépett vissza az Országos Magyar Pártba, és itt folytatta munkáját haláláig. Saját nemzete, nemzetisége érdekében mindvégig hűségesen ügyködött, viszont az ebben az időszakban végzett tevékenysége már nem hozott látványos újításokat, így a marosvásárhelyiek többnyire az első polgármesterségének idejére emlékeznek.
Bernády György polgármesteri székének elfoglalása után megnövekedett Marosvásárhely lélekszáma, rendeződtek a város pénzügyei, és elkezdődtek azok a korszerűsítések, építkezések, amelyeket a marosvásárhelyiek ma is előszeretettel elevenítenek fel akár a városi ünnepségek nyilvános diskurzusaiban, akár napilapok hasábjain, akár a helytörténeti olvasmányaik során. Mindezzel a tevékenységével a polgármester európai rangra emelte a települést.
Az intézmények létrejöttével elkezdődtek a kulturális események is, így 1909-ben Bernády György közbenjárása révén felcsendült az első szimfonikus hangverseny, 1910-ben pedig megtartották a város saját filharmonikus zenekarának első koncertjét, melyet sok más követett. 1913-ban a Kultúrpalota orgonáját felavató hangversenyt tartottak, itt és ekkor kezdte el működését a mozi is. Egyre több színházi előadás került megrendezésre, ugyanakkor a sportélet is felvirágzott. A 19. század második felében létrejött egyletek és társulatok élete fellendült, és Bernády György dinamikus szervezőmunkájának köszönhetően újabbak jöttek létre. Amellett, hogy ezek a társulatok a korábbi városi kultúra részei is voltak, a polgármester vélhetően a társasági, közösségi életben látta a fellendülés, a kispolgári mentalitás megváltoztatásának lehetőségét, így próbálta demokratikus szellemiségét terjeszteni, és a város polgárságának különböző társadalmi rétegeit egymáshoz közelíteni. Az 1902 és 1912 közötti időszak sajtóanyagának egy részéből az derül ki, hogy Bernády György tagja, de legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig elnöke is volt a Székely Társaságnak, a helyi verseny- és úrlovas szövetkezetnek, az önkéntes tűzoltóegyletnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Társaskörnek és a Szépítő Egyletnek, melyeket ő maga alapított, a Dalkörnek, a Kaszinónak, mely ebben az időszakban a helyi intelligencia, az úri körök exkluzív klubjának számított, illetve a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholynak. Mindezek mellett iskolaszéki elnök volt és a Székely Játékgyár és Faipari Részvénytársaság elnöke. A városi polgárság egységét hivatottak biztosítani a rendszeresen megszervezett társas vacsorák is, amelyeken bárki részt vehetett és bármiről érdeklődhetett a városvezetéssel kapcsolatban. Bernády György polgármestersége előtt is volt példa ilyen jellegű összejövetelekre, de azok leginkább zárt elit körökben történtek. Az egyesületi és közösségi élet fellendítésével a polgármester megteremtette azt a horizontot, amelyen belül lehetségessé vált az ismerkedés és a közös élet. Célja a település lakóinak egységesítése volt, közös értékrend kialakítása, mely által az identitás erősíthető.
Mindenképp kiemelendő Bernády György iskola- és egyháztámogató tevékenysége, mely szintén az egységes közösségi mentalitás kialakításának jegyében történt. Református családban nevelkedve már gyerekkorától kezdve közel állt hozzá az egyház erkölcsi, szellemi értékrendje. Marosvásárhelyre költözésük után a Református Kollégium padjaiban tanult, ahol ugyancsak a hit megtartó erejének fontosságát ültették el benne. Amikor 70. születésnapja alkalmából köszöntő ünnepséget szerveztek neki, Nagy Endre igazgató – a kollégium elöljárósága és tanári kara nevében – így fogalmazta meg a kezdetet: „A lélek munkája több mint félszázaddal ezelőtt, 1878 szeptember 3-án vette kezdetét, amikor Őméltósága, mint V.-ik középosztályos tanuló, két fivérével egyszerre kollégiumunk kötelékébe lépett. Két közép és két bölcselmi osztály elvégzése után, 1882 junius 30-án lépett ki a kollégium kötelékéből, utolsó intelemként fogadva lelkébe az akkori igazgatótanár, néhai Horváth Gáspár búcsuszavait: »Választott pályátokon erélyesen, kötelességeitekről meg nem feledkezve törjetek elő s használjátok a reátok bizott talentumokat.« A 18 éves ifju lelkében a predestináció gondolatával megtisztult hittel, törhetetlen faj és nemzet szeretettel, Istentől gazdagon juttatott talentumokkal lépett az életbe”.
Hithű református ember lévén, valóban kötelességének tekintette az egyház és a kollégium ügyeiben való foglalatosságot. 1896 novemberéig a református egyház kerületi gondnoka volt, majd 1904 októberében a marosvásárhelyi egyházközség képviseleti közgyűlésén főgondnokká választották meg. Rendszeres tevékenysége jól nyomon követhető a fennmaradt írásos dokumentumokban, melyek a Református Egyházkerületi Levéltárban lelhetők fel Évrendezett iratok cím alatt, illetve itt őrzik az egyháztanácsi jegyzőkönyveket és az elöljárósági gyűlések jegyzőkönyveit is, melyekben az egyházközség mindennapi teendőiről szóló megbeszélések olvashatók. Bernády György 1921-ig töltötte be ezt a szerepet, majd a Református Kollégium gondnoka lett. 1925-től kezdődően, szintén az egyházmegye közgyűlésén született döntés értelmében a kollégium örökös tiszteletbeli főgondnokává nevezték ki, ezt a küldetését odaadással teljesítette késő öregkoráig. Néhai Keresztes Gyula építészmérnök, a kollégium egykori diákja így emlékezett vissza személyes találkozásukra: „a kollégiumban – mint főgondnok – többször volt benn az iskolában, s beszélgettünk, ugye mindig kérdezte, hogy hogy vagy, mint vagy, mit tanultok. Személyesen is. (…) mindig olyan nagy valakinek láttam, és az is volt, mert az iskolában is, mikor megjelent, mindenki tisztelettel volt vele szemben. Tanároktól elkezdve diákokig mindenki. (…) Mikor jött végig a folyosón például, akkor kiálltunk, tisztelegtünk, köszöntöttük. Hát, öreg úrnak néztük már ugye akkor mint diákok”. Tehát a szervezőmunka mellett Bernády György fontosnak tartotta a személyes találkozást is a kollégium diákjaival, tanáraival. Korábban említett 70. születésnapi ünnepségén Nagy Endre igazgató a következő megnevezéssel illeti: „a romániai összmagyarság és az erdélyi református egyházkerület egyik reprezentánsa, mint Marosvásárhely város ügyeiben ismételten tevékeny vezető és a mi kollégiumunk főgondnoka”.
Az egyházzal és kollégiummal való szoros kötelékének jeleként halálakor az iskola dísztermében ravatalozták fel. Az 1938. október 23-án megjelent Reggeli Újság így ír erről: „Bernády György dr. mindenkor tanujelét adta a fiatalság iránti szeretetének és áldozatkészségének. Ezért vonult vissza minden közéleti funkciótól, egyedül a Kollégium főgondnokságát tartotta meg és élete végéig hatványozott odaadással töltötte azt be. Ezért kivánkozott utolsó elvárásával még egyszer a Kollégium disztermébe, amelynek ujból való felépitésében oroszlánrésze volt. Az elhunyt ravatalát a diszteremben állitották fel már szombaton este s annak őrségét a Kollégium tanulóifjusága szolgáltatta. Idezarándokolt a város népe vasárnap és hétfőn s dacára az ólomsulyu esőnek, kicsinynek bizonyult a diszterem a temetésen résztvevő nagyközönség számára”.
Azt, hogy az egység, a közös értékrend kialakításáért tett munkája nem volt hiábavaló, bizonyítja a tény, hogy ravatalánál ugyanúgy megjelentek a polgári és katonai előkelőségek, mint a különböző felekezetű egyházak és iskolák képviselői, az iskolák tantestületei és diákjai, az egyesületek, társulatok elöljárói, illetve városlakók sokasága: „Ezután esernyő erdők alatt megindult a többszáz főből álló temetési menet a református sírkertig, ahol Bernády György dr elhunyt felejthetetlen leánya Györgyike mellett fog pihenni a feltámadásig. A harangok minden felekezet templomában zugtak, az üzletek lehuzták redőnyeiket, amig a kiséret beérkezett a református temetőbe. Itt sem volt bucsubeszéd és a cigányok sem adhatták a felajánlott kiséretet száztagu zenekarral »valamennyiünk apjá«-nak, mint mondották”.
Bernády György tehát amellett, hogy szívós tettrekészségének köszönhetően Marosvásárhelyből modern, az akkori nyugati elvárásoknak is megfelelő várost alakított, mélyen ragaszkodott azokhoz az egyházi hagyományokhoz, melyek határozott, gerinces felnőttet nevelnek a diákból, és melyek az embercsoportból közösséget kovácsolnak. György Veress Imola / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 25.
Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 25.
25 éves a kolozsvári nyilatkozat
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 25.
Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 25.
Cserkészet régen és ma: nem az egyenruha a lényeg
Kirándulás, portyázás, a természetjárás alapjainak elsajátítása, a néptánc, népdalok és hagyományok megismerése, sport, sok-sok barát, valamint játék, játék és játék. Annak ellenére, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket a sok más elfoglaltságuk miatt, mégis sokan igénylik, hogy mindebben részük legyen. A cserkészet – akárcsak régebb – ma is az életre nevel, játékosan.
Egy életforma volt – emlékszik vissza a csíkszeredai Ajtony Gábor, amikor felkeresem, hogy a cserkészettel kapcsolatos emlékeiről meséljen. A 85 éves férfi a kicsi magyar világban volt kiscserkész, nem is akárhol, a magyar cserkészet „fővárosában” Gödöllőn. Gödöllőn tartották ugyanis a IV. Dzsemborit, azaz a cserkészek négyévenként megszervezett világtalálkozóját 1933-ban (azóta sem volt Magyarországon dzsembori), amelyen személyesen Bi-Pi, azaz lord Robert Baden-Powell, a cserkészet megalapítója, valamint a magyar tiszteletbeli főcserkész, gróf Teleki Pál is részt vett. 1939-ben pedig ugyancsak Gödöllő volt a színhelye az első Leánycserkész Világtalálkozónak, a Pax Tingnek. Ezek az események pedig nagy lendületet adtak a cserkészmozgalom kibontakozásának.
Amikor Ajtony Gábor mintegy tíz évvel a gödöllői dzsembori után a premontrei egyházi iskolába került, érződött még a világtalálkozó hatása. Mint mesélte, kitüntetés volt, ha valaki jelentkezhetett cserkésznek. Bizonyítani kellett, hogy magaviselete és a tanulmányi eredményei jelesek, majd az osztályfőnök javasolhatta, hogy jelentkezhet, ugyanakkor mindehhez a szülői beleegyezés is szükséges volt. „A sors úgy hozta, hogy a jó szüleim egy kicsit távolabbi gimnáziumba küldtek, így kerültem Gödöllőre a premontreiekhez. Felvettek kiscserkésznek, úgynevezett farkaskölyöknek. Akkor 11 éves voltam, voltak a kiscserkészek, a cserkészek, a felnőtt cserkészek és az öreg cserkészek. Külön élmény volt felvenni a khakiszínű inget, a rövid nadrágot, a térdharisnyát. A vállán pánt volt, azért, mert a próbázások alkalmával attól függően, hogy hogy sikerült-e, oda egy-egy piros-fehér-zöld szalagot kaptunk.
A külvilág számára ez volt a »rangjelzés«, és ezt örömmel viseltük” – emlékezett elérzékenyülve az öregcserkész.
Közben egy kis könyvecskét vesz elő, mint mondja, valószínű az egyetlen példány ez Csíkban. A gödöllői világtalálkozó alkalmából kiadott könyvből részletes képet kapunk arról, hogy hogyan is zajlott a magyarországi találkozó: a részletes program, leírások, résztvevők névsora is olvasható benne. A dzsemborit szervezők között pedig ott találjuk a premontrei iskola tanári karát is, az igazgatóval együtt.
„Ők irányították nagyon okosan és körültekintően a tevékenységünket. Játékosan tanítottak meg sok mindenre. Például, hogy hogyan viselkedjünk a társadalomban, a természetben, az utcán, a járművön stb.
A tíz cserkésztörvény tökéletesen lefedi az egész emberi tevékenységet, tisztességes, becsületes, pontos, fegyelmezett életmódot követel.
De megtanítottak tüzet gyújtani, oltani, tájékozódni, az elsősegély alapjaira, arra, hogy hogyan kell két cserkész összefogja a kezét, hogy a másikat el tudja vinni az ölébe. Ilyen praktikus dolgokat” – mesélte Ajtony Gábor.
Mint mondta, sajnos nagyon rövid ideig lehetett kiscserkész, de így is életre szóló élményeket szerzett a táborozások és a tevékenységek alkalmával. Ám jött a háború, haza kellett jönnie. A kommunizmusban aztán betiltották a cserkészetet. Gabi bácsi szerint a pionírszervezet sok mindent átvett a cserkészettől.
„Természetesen egészen más töltelékkel, mert a cserkészelvek alapja az Isten, haza, ember. A struktúrát vette át, az egyenruhát, a nyakkendőt, a négyszöget, a zászlófelvonást, a tábort stb. Később, amikor 1990-ben újjáalakult a cserkészet Romániában, a szülők részéről volt egyfajta távolságtartás, mert nagyon nagyon benne volt az emberekbe, a tudatuk alatt a pionír szellem, és az azzal kapcsolatos kellemetlen emlékek. Ugyanúgy, mint a falusi embereknél a kollektivizálás, hogy nem akarnak szövetkezni. Ez a régi beidegződéseknek a megcsontosodása, hogy nem tudnak ezektől a rossz emlékektől szabadulni. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy fasiszta, félkatonai szervezet. Nem! A félkatonai szervezet a leventék voltak. De ez nem volt az, fegyvert soha nem adtak a kezünkbe” – nyomatékosította.
Új idők jöttek
Amikor a rendszerváltás után 1990-ben többen is összefogtak, hogy újjáalakuljon a romániai magyar cserkészet, Ajtony Gábor is ott volt. „1990 februárjában a gimnázium (ma Márton Áron Főgimnázium) tanári szobájában megalakult a Romániai Magyar Cserkészszövetség Eigel Ernő igazgató elnökletével. Engem is meghívtak oda, mint öregdiákot. Megalakítottuk a szövetséget, amely aztán nagy tortúrának volt kitéve, mert be akarták tiltani. Törvényszéki ügy lett a dologból, Hajdú Gábort kérték fel, hogy képviselje a szövetséget.
„Ez egy hosszas huzavona volt, mert azt mondták, akik támadták, hogy ez egy irredenta, fasiszta szervezet. Később kiderült, hogy a románoknak is volt cserkészszövetségük” – elevenítette fel az öregcserkész. Szintén februárban újjáalakultak a cserkészcsapatok Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is. Májusban Szárhegyen pedig megtartották az RMCSSZ alapító közgyűlését és lefektették ennek a szabályzatát, országos elnökséget választottak.
„Más volt a cserkészet akkor és más most. Az idők változnak, a feltételek, a közgondolkodás megváltozott. A cserkészet egy életre nevelő ifjúsági intézmény volt. Szellemileg, fizikailag neveltek az életre. Megtanítottak viselkedni, beszélni, a pontosságra, az igazmondásra. Valláserkölcsi szempontból is és fizikálisan is jót tett az ifjúságnak a cserkészet” – összegzett Ajtony Gábor.
Régi kalandjaim
Kik ezek, hogy ennyi gyereket össze tudtak szedni? – tette fel a kérdést egy ismerősöm, amikor szeptember végén a csíkszeredai központi parkban egy nagy csoport – különböző korosztályú – kipirult arcú gyereket figyeltem, akik önfeledten merültek el a csapatjátékban. Régi kalandok jutottak eszembe, éjszakai túrázások, felderítő akciók, tábortűz melletti éneklések, hideg patakban fürdések, combközépig érő hóban való gyaloglások, pityókástokány-főzések, métázások, számháborúzások.
Az őrsünket, amelynek vezetője voltam, Margarétának hívták, meg kellett tanuljuk felhímezni a nevet az ingünkre, azt, hogy pontosan jelenjünk meg a foglalkozásokon és számtalan, akkor játéknak vett dolgot, amelyeknek aztán a nagybetűs életben bizony gyakran hasznát vettem. Például tudok biztonságosan tüzet gyújtani kiránduláskor, utazáskor csak a legszükségesebbet összepakolni, és a kullancskiszedő tudásomat is volt, hogy be kellett mutassam. Noha azt mondják, hogy akit egyszer felavattak cserkésznek, az élete végéig az marad, ma már nem vagyok aktív cserkész. Nosztalgiával és enyhe irigységgel néztem csíkszeredai 104. Ady Endre Cserkészcsapat toborzóján a jelentkezőket, akiknek még csak most kezdődik a nagy kaland. Azóta már egy táborozáson is túl vannak.
Kicsivel többek lenni
A Csík-körzeti cserkészcsapatok találkoztak és tartottak három napos regös tábort Csíkrákoson, ahol a regös hagyományokat szerették volna megmutatni, és a hagyományos mesterségeket megismertetni a cserkészekkel, kiscserkészjelöltekkel. Itt beszélgettünk néhány vezetővel arról, hogy mit tud ma nyújtani a cserkészet.
„A kilencvenes évek elején ténylegesen nem volt nagyon más, sokan lehetőséget láttak benne, hogy ennek keretében az ifjúsággal foglalkozzanak, egyengessék. Nagyon sok csapat alakult akkor, ennek a lendülete eltartott a kilencvenes évek végéig. Megvolt a lelkesedés, de nem tudtuk, hogyan kéne csinálni. Magyarországról jöttek cserkészek, mutatták meg a mintát. Bele kellett tanuljunk és ki kellett alakítsuk, hogy Erdélyben mi a sajátosságunk, ami az itteni nevelő munkát elő tudja segíteni.
A legfontosabb, hogy ez egy példa és egy szolgálat. Jelenleg – főleg városon – a cserkészet más tevékenységekkel is versenybe kell szálljon.
Nehezebb megszólítani a fiatalokat és ez érződik a csapatoknál is. Amit mi kínálunk a cserkészpedagógiában, az egy hosszú távú elköteleződést jelent. A munkát képzett vezetők irányításával végezzük, akik hosszú éveken keresztül készülnek fel erre” – magyarázta Borka Botond, a 104-es Ady Endre Cserkészcsapat vezetője, a Csík-körzeti csapatok ügyvezetője, aki 1998-ban csatlakozott a mozgalomhoz.
Szőcs Szilveszter, a madéfalvi 134-es Tamás András Cserkészcsapatnak a vezetője és a Csík-körzet vezetője 2002-ben ismerkedett meg a mozgalommal. Úgy véli, akkor teljesen más volt a cserkészet, mint ma, ami nem változott, az a Bi-Pi által is hangsúlyozott: Isten, haza, embertárs. „Amikor felvesszük a cserkészinget, a cserkésznyakkendőt feltesszük, egy kicsivel többek kell legyünk. Megvan a célunk, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok kell legyünk mi, cserkészek.
Orvosnak, pedagógusnak, szakmunkásnak a gyermeke itt mind egyforma” – fogalmazott. Szerinte az a jó a cserkészetben, hogy nincs megkülönböztetés. „Lehet, hogy rosszul hangzik több helyen is, hogy egyenruha, mert hozza a régi rendszerből, hogy egyenruhában jártunk iskolába, de nem ez a lényeg. Nem azt idézzük, hanem hogy mindenki egyenlő. A cserkésztörvényekben is benne van: a cserkész minden cserkészt testvérének tekint” – hangsúlyozta.
Az úgynevezett középcsíki falvak csapatainak kialakulásában Fodor Csaba személye meghatározó volt. „Annak idején, amikor itt elindult Rákoson a cserkészkedés, nem is volt toborzás. Csaba bácsi megemlítette a szülőknek, ők pedig küldték, hogy menjünk, mert ez egy jó lehetőség számunkra, hogy ki tudjunk törni a mindennapokból, hogy ne csak iskolába járjunk, vagy nyáron ne csak takarni menjünk. Akkoriban nem volt anyagi lehetőségünk kirándulni az országba, vagy akár külföldön. Nyaranta mindig azt vártuk, hogy mikor lesz cserkésztábor, az volt nekünk a legnagyobb élmény” emlékezett Fodor Eszter, a csíkrákosi Csíkrákosi Zöld Péter cserkészcsapat segédvezetője.
Szerinte vidéken talán még mindig több motivációt éreznek a gyerekek arra, hogy bekapcsolódjanak a cserkészéletbe, mert a szülők nem érnek rá, hogy foglalkoztassák őket.
„Mi az idén úgy toboroztunk, hogy kerettörténetként egy népmesét választottunk. Meg kell találni a módját annak, amivel rá lehet vezetni arra a gyerekeket, hogy induljanak el ezen az úton és hogy a cserkészet jó dolog” – vélte a cserkészlány. Mindhárman úgy gondolják, hogy noha változnak az idők, és egyre több intelligens kütyü vesz körül, de az az alapvető igényük a gyerekeknek, hogy játszanak, megmaradt.
A cserkészvezetők hangsúlyozták: a cserkészet egy életre szóló kaland, amely minden cserkésznek alakítja a sorsát. „A cserkész egy munkaközösségben is cserkészként tud dolgozni. Az őrsi foglalkozásokon kialakul egy csapat, tudják, hogy ők összetartoznak.
„Biztos vagyok abban, hogy amikor egy cserkész elkerül egy munkahelyre, akkor tud kommunikálni az emberekkel, tud csapatban dolgozni.
A cserkészetben mind csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, hogy mit kell csináljon. Önállóságra, pontosságra, rendre nevel. A mai világban az egyik legfontosabb dolog a pontosság, amikor rohanunk ide-oda, nem érjük utol magunkat, hogy az időnket osszuk be és másnak az idejét ne raboljuk. És ha tudom, hogy az életem egyenesben van, tudom, hogy mikor mi következik egymás után, teljesen másképp lehet reagálni a kihívásokra” – mutatott rá Szőcs Szilveszter.
Csíkban tíz csapat működik, körülbelül háromszáz cserkészt foglalkoztatva, Erdélyben kilenc körzet van, több mint hatvan csapattal, mintegy 2500 aktív cserkésszel. És ezek az emberek mind azon dolgoznak, amit Bi-Pi utolsó levelében ajánlott: igyekeznek ezt a világot egy kicsit jobb állapotban maguk mögött hagyni, mint ahogy találták. Péter Beáta / liget.ro
Kirándulás, portyázás, a természetjárás alapjainak elsajátítása, a néptánc, népdalok és hagyományok megismerése, sport, sok-sok barát, valamint játék, játék és játék. Annak ellenére, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket a sok más elfoglaltságuk miatt, mégis sokan igénylik, hogy mindebben részük legyen. A cserkészet – akárcsak régebb – ma is az életre nevel, játékosan.
Egy életforma volt – emlékszik vissza a csíkszeredai Ajtony Gábor, amikor felkeresem, hogy a cserkészettel kapcsolatos emlékeiről meséljen. A 85 éves férfi a kicsi magyar világban volt kiscserkész, nem is akárhol, a magyar cserkészet „fővárosában” Gödöllőn. Gödöllőn tartották ugyanis a IV. Dzsemborit, azaz a cserkészek négyévenként megszervezett világtalálkozóját 1933-ban (azóta sem volt Magyarországon dzsembori), amelyen személyesen Bi-Pi, azaz lord Robert Baden-Powell, a cserkészet megalapítója, valamint a magyar tiszteletbeli főcserkész, gróf Teleki Pál is részt vett. 1939-ben pedig ugyancsak Gödöllő volt a színhelye az első Leánycserkész Világtalálkozónak, a Pax Tingnek. Ezek az események pedig nagy lendületet adtak a cserkészmozgalom kibontakozásának.
Amikor Ajtony Gábor mintegy tíz évvel a gödöllői dzsembori után a premontrei egyházi iskolába került, érződött még a világtalálkozó hatása. Mint mesélte, kitüntetés volt, ha valaki jelentkezhetett cserkésznek. Bizonyítani kellett, hogy magaviselete és a tanulmányi eredményei jelesek, majd az osztályfőnök javasolhatta, hogy jelentkezhet, ugyanakkor mindehhez a szülői beleegyezés is szükséges volt. „A sors úgy hozta, hogy a jó szüleim egy kicsit távolabbi gimnáziumba küldtek, így kerültem Gödöllőre a premontreiekhez. Felvettek kiscserkésznek, úgynevezett farkaskölyöknek. Akkor 11 éves voltam, voltak a kiscserkészek, a cserkészek, a felnőtt cserkészek és az öreg cserkészek. Külön élmény volt felvenni a khakiszínű inget, a rövid nadrágot, a térdharisnyát. A vállán pánt volt, azért, mert a próbázások alkalmával attól függően, hogy hogy sikerült-e, oda egy-egy piros-fehér-zöld szalagot kaptunk.
A külvilág számára ez volt a »rangjelzés«, és ezt örömmel viseltük” – emlékezett elérzékenyülve az öregcserkész.
Közben egy kis könyvecskét vesz elő, mint mondja, valószínű az egyetlen példány ez Csíkban. A gödöllői világtalálkozó alkalmából kiadott könyvből részletes képet kapunk arról, hogy hogyan is zajlott a magyarországi találkozó: a részletes program, leírások, résztvevők névsora is olvasható benne. A dzsemborit szervezők között pedig ott találjuk a premontrei iskola tanári karát is, az igazgatóval együtt.
„Ők irányították nagyon okosan és körültekintően a tevékenységünket. Játékosan tanítottak meg sok mindenre. Például, hogy hogyan viselkedjünk a társadalomban, a természetben, az utcán, a járművön stb.
A tíz cserkésztörvény tökéletesen lefedi az egész emberi tevékenységet, tisztességes, becsületes, pontos, fegyelmezett életmódot követel.
De megtanítottak tüzet gyújtani, oltani, tájékozódni, az elsősegély alapjaira, arra, hogy hogyan kell két cserkész összefogja a kezét, hogy a másikat el tudja vinni az ölébe. Ilyen praktikus dolgokat” – mesélte Ajtony Gábor.
Mint mondta, sajnos nagyon rövid ideig lehetett kiscserkész, de így is életre szóló élményeket szerzett a táborozások és a tevékenységek alkalmával. Ám jött a háború, haza kellett jönnie. A kommunizmusban aztán betiltották a cserkészetet. Gabi bácsi szerint a pionírszervezet sok mindent átvett a cserkészettől.
„Természetesen egészen más töltelékkel, mert a cserkészelvek alapja az Isten, haza, ember. A struktúrát vette át, az egyenruhát, a nyakkendőt, a négyszöget, a zászlófelvonást, a tábort stb. Később, amikor 1990-ben újjáalakult a cserkészet Romániában, a szülők részéről volt egyfajta távolságtartás, mert nagyon nagyon benne volt az emberekbe, a tudatuk alatt a pionír szellem, és az azzal kapcsolatos kellemetlen emlékek. Ugyanúgy, mint a falusi embereknél a kollektivizálás, hogy nem akarnak szövetkezni. Ez a régi beidegződéseknek a megcsontosodása, hogy nem tudnak ezektől a rossz emlékektől szabadulni. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy fasiszta, félkatonai szervezet. Nem! A félkatonai szervezet a leventék voltak. De ez nem volt az, fegyvert soha nem adtak a kezünkbe” – nyomatékosította.
Új idők jöttek
Amikor a rendszerváltás után 1990-ben többen is összefogtak, hogy újjáalakuljon a romániai magyar cserkészet, Ajtony Gábor is ott volt. „1990 februárjában a gimnázium (ma Márton Áron Főgimnázium) tanári szobájában megalakult a Romániai Magyar Cserkészszövetség Eigel Ernő igazgató elnökletével. Engem is meghívtak oda, mint öregdiákot. Megalakítottuk a szövetséget, amely aztán nagy tortúrának volt kitéve, mert be akarták tiltani. Törvényszéki ügy lett a dologból, Hajdú Gábort kérték fel, hogy képviselje a szövetséget.
„Ez egy hosszas huzavona volt, mert azt mondták, akik támadták, hogy ez egy irredenta, fasiszta szervezet. Később kiderült, hogy a románoknak is volt cserkészszövetségük” – elevenítette fel az öregcserkész. Szintén februárban újjáalakultak a cserkészcsapatok Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is. Májusban Szárhegyen pedig megtartották az RMCSSZ alapító közgyűlését és lefektették ennek a szabályzatát, országos elnökséget választottak.
„Más volt a cserkészet akkor és más most. Az idők változnak, a feltételek, a közgondolkodás megváltozott. A cserkészet egy életre nevelő ifjúsági intézmény volt. Szellemileg, fizikailag neveltek az életre. Megtanítottak viselkedni, beszélni, a pontosságra, az igazmondásra. Valláserkölcsi szempontból is és fizikálisan is jót tett az ifjúságnak a cserkészet” – összegzett Ajtony Gábor.
Régi kalandjaim
Kik ezek, hogy ennyi gyereket össze tudtak szedni? – tette fel a kérdést egy ismerősöm, amikor szeptember végén a csíkszeredai központi parkban egy nagy csoport – különböző korosztályú – kipirult arcú gyereket figyeltem, akik önfeledten merültek el a csapatjátékban. Régi kalandok jutottak eszembe, éjszakai túrázások, felderítő akciók, tábortűz melletti éneklések, hideg patakban fürdések, combközépig érő hóban való gyaloglások, pityókástokány-főzések, métázások, számháborúzások.
Az őrsünket, amelynek vezetője voltam, Margarétának hívták, meg kellett tanuljuk felhímezni a nevet az ingünkre, azt, hogy pontosan jelenjünk meg a foglalkozásokon és számtalan, akkor játéknak vett dolgot, amelyeknek aztán a nagybetűs életben bizony gyakran hasznát vettem. Például tudok biztonságosan tüzet gyújtani kiránduláskor, utazáskor csak a legszükségesebbet összepakolni, és a kullancskiszedő tudásomat is volt, hogy be kellett mutassam. Noha azt mondják, hogy akit egyszer felavattak cserkésznek, az élete végéig az marad, ma már nem vagyok aktív cserkész. Nosztalgiával és enyhe irigységgel néztem csíkszeredai 104. Ady Endre Cserkészcsapat toborzóján a jelentkezőket, akiknek még csak most kezdődik a nagy kaland. Azóta már egy táborozáson is túl vannak.
Kicsivel többek lenni
A Csík-körzeti cserkészcsapatok találkoztak és tartottak három napos regös tábort Csíkrákoson, ahol a regös hagyományokat szerették volna megmutatni, és a hagyományos mesterségeket megismertetni a cserkészekkel, kiscserkészjelöltekkel. Itt beszélgettünk néhány vezetővel arról, hogy mit tud ma nyújtani a cserkészet.
„A kilencvenes évek elején ténylegesen nem volt nagyon más, sokan lehetőséget láttak benne, hogy ennek keretében az ifjúsággal foglalkozzanak, egyengessék. Nagyon sok csapat alakult akkor, ennek a lendülete eltartott a kilencvenes évek végéig. Megvolt a lelkesedés, de nem tudtuk, hogyan kéne csinálni. Magyarországról jöttek cserkészek, mutatták meg a mintát. Bele kellett tanuljunk és ki kellett alakítsuk, hogy Erdélyben mi a sajátosságunk, ami az itteni nevelő munkát elő tudja segíteni.
A legfontosabb, hogy ez egy példa és egy szolgálat. Jelenleg – főleg városon – a cserkészet más tevékenységekkel is versenybe kell szálljon.
Nehezebb megszólítani a fiatalokat és ez érződik a csapatoknál is. Amit mi kínálunk a cserkészpedagógiában, az egy hosszú távú elköteleződést jelent. A munkát képzett vezetők irányításával végezzük, akik hosszú éveken keresztül készülnek fel erre” – magyarázta Borka Botond, a 104-es Ady Endre Cserkészcsapat vezetője, a Csík-körzeti csapatok ügyvezetője, aki 1998-ban csatlakozott a mozgalomhoz.
Szőcs Szilveszter, a madéfalvi 134-es Tamás András Cserkészcsapatnak a vezetője és a Csík-körzet vezetője 2002-ben ismerkedett meg a mozgalommal. Úgy véli, akkor teljesen más volt a cserkészet, mint ma, ami nem változott, az a Bi-Pi által is hangsúlyozott: Isten, haza, embertárs. „Amikor felvesszük a cserkészinget, a cserkésznyakkendőt feltesszük, egy kicsivel többek kell legyünk. Megvan a célunk, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok kell legyünk mi, cserkészek.
Orvosnak, pedagógusnak, szakmunkásnak a gyermeke itt mind egyforma” – fogalmazott. Szerinte az a jó a cserkészetben, hogy nincs megkülönböztetés. „Lehet, hogy rosszul hangzik több helyen is, hogy egyenruha, mert hozza a régi rendszerből, hogy egyenruhában jártunk iskolába, de nem ez a lényeg. Nem azt idézzük, hanem hogy mindenki egyenlő. A cserkésztörvényekben is benne van: a cserkész minden cserkészt testvérének tekint” – hangsúlyozta.
Az úgynevezett középcsíki falvak csapatainak kialakulásában Fodor Csaba személye meghatározó volt. „Annak idején, amikor itt elindult Rákoson a cserkészkedés, nem is volt toborzás. Csaba bácsi megemlítette a szülőknek, ők pedig küldték, hogy menjünk, mert ez egy jó lehetőség számunkra, hogy ki tudjunk törni a mindennapokból, hogy ne csak iskolába járjunk, vagy nyáron ne csak takarni menjünk. Akkoriban nem volt anyagi lehetőségünk kirándulni az országba, vagy akár külföldön. Nyaranta mindig azt vártuk, hogy mikor lesz cserkésztábor, az volt nekünk a legnagyobb élmény” emlékezett Fodor Eszter, a csíkrákosi Csíkrákosi Zöld Péter cserkészcsapat segédvezetője.
Szerinte vidéken talán még mindig több motivációt éreznek a gyerekek arra, hogy bekapcsolódjanak a cserkészéletbe, mert a szülők nem érnek rá, hogy foglalkoztassák őket.
„Mi az idén úgy toboroztunk, hogy kerettörténetként egy népmesét választottunk. Meg kell találni a módját annak, amivel rá lehet vezetni arra a gyerekeket, hogy induljanak el ezen az úton és hogy a cserkészet jó dolog” – vélte a cserkészlány. Mindhárman úgy gondolják, hogy noha változnak az idők, és egyre több intelligens kütyü vesz körül, de az az alapvető igényük a gyerekeknek, hogy játszanak, megmaradt.
A cserkészvezetők hangsúlyozták: a cserkészet egy életre szóló kaland, amely minden cserkésznek alakítja a sorsát. „A cserkész egy munkaközösségben is cserkészként tud dolgozni. Az őrsi foglalkozásokon kialakul egy csapat, tudják, hogy ők összetartoznak.
„Biztos vagyok abban, hogy amikor egy cserkész elkerül egy munkahelyre, akkor tud kommunikálni az emberekkel, tud csapatban dolgozni.
A cserkészetben mind csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, hogy mit kell csináljon. Önállóságra, pontosságra, rendre nevel. A mai világban az egyik legfontosabb dolog a pontosság, amikor rohanunk ide-oda, nem érjük utol magunkat, hogy az időnket osszuk be és másnak az idejét ne raboljuk. És ha tudom, hogy az életem egyenesben van, tudom, hogy mikor mi következik egymás után, teljesen másképp lehet reagálni a kihívásokra” – mutatott rá Szőcs Szilveszter.
Csíkban tíz csapat működik, körülbelül háromszáz cserkészt foglalkoztatva, Erdélyben kilenc körzet van, több mint hatvan csapattal, mintegy 2500 aktív cserkésszel. És ezek az emberek mind azon dolgoznak, amit Bi-Pi utolsó levelében ajánlott: igyekeznek ezt a világot egy kicsit jobb állapotban maguk mögött hagyni, mint ahogy találták. Péter Beáta / liget.ro
2017. október 25.
Kelemen Hunor: az erdélyi magyarság nem mondott le az autonómiaigényéről
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját. A RMDSZ elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség. „Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. (...) Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá. Kelemen Hunor úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá. A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazta meg a Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulójára szánt írásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. MTI; Transindex.ro
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját. A RMDSZ elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség. „Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. (...) Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá. Kelemen Hunor úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá. A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazta meg a Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulójára szánt írásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. MTI; Transindex.ro
2017. október 26.
Kelemen: nem mondtunk le az autonómiáról – „szükséges a többség támogatása”
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség.
„Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá.
Kelemen úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá.
A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazott.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. Székely Hírmondó; Erdély.ma
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség.
„Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá.
Kelemen úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá.
A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazott.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. október 26.
Múlttisztázás és jelenismertetés a történészkonferencián
Folytatódott a Nemzetközi Történész Konferencia csütörtökön Gyergyószentmiklóson. A Kisné Portik Irén néprajzi és a Vetési László egyházi író előadása a figyelmet a múltról a jelenre terelte, az értékőrzés hiányosságait sem takargatva, és szembeállítva az ősök azon törekvéseivel, hogy a falvak fejlődjenek, várossá váljanak
Marosvásárhely, Kolozsvár és Gyergyószentmiklós fejlődését követhettük nyomon három előadó – Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső – jóvoltából a történészkonferencián. Ez jelentette a kétnapos rendezvény zárását. A konferenciaszervező Garda Dezső összegzett: elmondta, már nem tudja számon tartani, hányadik történészkonferencia ért véget csütörtök délután, hiszen ennek sorozatát 1976-ban kezdte a 83-as betiltásig, aztán 1990-ben indította újra, és nem egy olyan év volt, amikor kétszer is összehívta a múltkutató szakembereket.
Nem csak az emlékév miatt tartotta fontosnak, hogy Szent László tiszteletére szervezze az idei történészkonferenciát: „Szent László a székelység számára egy rendkívül meghatározó egyéniség. Hiszem, és hozzá bizonyítékokat is keresünk, hogy Szent Lászlóval kezdődött meg a székelyek Erdély felé indulása, itteni letelepedése. Az egykoron székelyek lakta településeken ma is őrzik a Szent László-emlékeket, és ez nem csak Szászföldön, Erdélyben van így, hanem Magyarországon is, hiszen a székelységnek csak egy része telepedett le Székelyföldön, nagy része Magyarországon beolvadt a magyarságba. Így ez a konferencia Szent Lászlóról, de a székelységnek is szólt.
Az egykori értékek romba dőlése több előadásnak is témáját képezte. Ezek kapcsán említette meg Garda Dezső a szárhegyi Lázár-kastélyt, a múlt következményeit mutatva be a jelen állapottal. „Rendkívül sok emberi tévedésnek, okoskodásnak és önzésnek a termékeivel szembesülhetünk ma. Ezek egyik eredményét tükrözi a bezárt Lázár-kastély, annak ellenére, hogy sokan akartak azzal dicsekedni, hogy ők őrizték meg az utókornak. A partizánakciók futtatták mellékvágányra, ami ma van, az katasztrófa.” Ezeknek a tényeknek is helyük van a múltidézéskor, vallotta be, és nemcsak konferencián hallhatunk a tényekről, hanem kötetben is rögzítik az elhangzott előadások anyagát. Igaz, késéssel, hiszen a tavalyi konferenciakötet még félkész.
Történészeink túlterheltek, egyik rendezvényről a másikra hívják őket, kevés idejük marad, hogy kutatásaikat nyomdakész állapotúra szerkesszék, elküldjék.
Oka az is, hogy Gyergyószentmiklós nem a világ közepe, az itt megjelenő tanulmányköteteknek nincs akkora sajtós visszhangjuk, mint egy nagyvárosban kiadottnak. De nem szeretnék felhagyni a kötetsorozat folytatásával, a tudománynépszerűsítéssel.”
Konferencia lesz jövőre is, ígéri Garda Dezső, akinek az újabb téma felől sincsenek kétségei: „1848 évfordulója következik, és Gyergyószentmiklósnak óriási az adóssága.
Itt követték el a legnagyobb bűnt akkor, amikor Kiss Antal, a szabadságharc egyik legkiválóbb vezetőjének sírját pusztán egy kopjafával jelölték meg, ráadásul más személyt is rátemettek. Az örmény temetőben Görög Joachimnak impozáns emlékhelye van. Ilyen kegyhely és élő tisztelet illetné meg tetteiért Kiss Antalt is. Balázs Katalin / Székelyhon.ro
Folytatódott a Nemzetközi Történész Konferencia csütörtökön Gyergyószentmiklóson. A Kisné Portik Irén néprajzi és a Vetési László egyházi író előadása a figyelmet a múltról a jelenre terelte, az értékőrzés hiányosságait sem takargatva, és szembeállítva az ősök azon törekvéseivel, hogy a falvak fejlődjenek, várossá váljanak
Marosvásárhely, Kolozsvár és Gyergyószentmiklós fejlődését követhettük nyomon három előadó – Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső – jóvoltából a történészkonferencián. Ez jelentette a kétnapos rendezvény zárását. A konferenciaszervező Garda Dezső összegzett: elmondta, már nem tudja számon tartani, hányadik történészkonferencia ért véget csütörtök délután, hiszen ennek sorozatát 1976-ban kezdte a 83-as betiltásig, aztán 1990-ben indította újra, és nem egy olyan év volt, amikor kétszer is összehívta a múltkutató szakembereket.
Nem csak az emlékév miatt tartotta fontosnak, hogy Szent László tiszteletére szervezze az idei történészkonferenciát: „Szent László a székelység számára egy rendkívül meghatározó egyéniség. Hiszem, és hozzá bizonyítékokat is keresünk, hogy Szent Lászlóval kezdődött meg a székelyek Erdély felé indulása, itteni letelepedése. Az egykoron székelyek lakta településeken ma is őrzik a Szent László-emlékeket, és ez nem csak Szászföldön, Erdélyben van így, hanem Magyarországon is, hiszen a székelységnek csak egy része telepedett le Székelyföldön, nagy része Magyarországon beolvadt a magyarságba. Így ez a konferencia Szent Lászlóról, de a székelységnek is szólt.
Az egykori értékek romba dőlése több előadásnak is témáját képezte. Ezek kapcsán említette meg Garda Dezső a szárhegyi Lázár-kastélyt, a múlt következményeit mutatva be a jelen állapottal. „Rendkívül sok emberi tévedésnek, okoskodásnak és önzésnek a termékeivel szembesülhetünk ma. Ezek egyik eredményét tükrözi a bezárt Lázár-kastély, annak ellenére, hogy sokan akartak azzal dicsekedni, hogy ők őrizték meg az utókornak. A partizánakciók futtatták mellékvágányra, ami ma van, az katasztrófa.” Ezeknek a tényeknek is helyük van a múltidézéskor, vallotta be, és nemcsak konferencián hallhatunk a tényekről, hanem kötetben is rögzítik az elhangzott előadások anyagát. Igaz, késéssel, hiszen a tavalyi konferenciakötet még félkész.
Történészeink túlterheltek, egyik rendezvényről a másikra hívják őket, kevés idejük marad, hogy kutatásaikat nyomdakész állapotúra szerkesszék, elküldjék.
Oka az is, hogy Gyergyószentmiklós nem a világ közepe, az itt megjelenő tanulmányköteteknek nincs akkora sajtós visszhangjuk, mint egy nagyvárosban kiadottnak. De nem szeretnék felhagyni a kötetsorozat folytatásával, a tudománynépszerűsítéssel.”
Konferencia lesz jövőre is, ígéri Garda Dezső, akinek az újabb téma felől sincsenek kétségei: „1848 évfordulója következik, és Gyergyószentmiklósnak óriási az adóssága.
Itt követték el a legnagyobb bűnt akkor, amikor Kiss Antal, a szabadságharc egyik legkiválóbb vezetőjének sírját pusztán egy kopjafával jelölték meg, ráadásul más személyt is rátemettek. Az örmény temetőben Görög Joachimnak impozáns emlékhelye van. Ilyen kegyhely és élő tisztelet illetné meg tetteiért Kiss Antalt is. Balázs Katalin / Székelyhon.ro
2017. október 26.
Lezárult a színházi fesztivál, de nem állt meg az élet a Figuránál
„Hiányérzetünk van. Amit nagyon szerettünk és pátyolgattunk, megszűnt, de szerencsére csak két évre”– a vasárnap zárult Nemzetiségi Színházi Kollokviumra utalva fogalmazott így a Figura Stúdió Színház munkaközössége nevében Albu István igazgató.
Huszonegy előadás, kiállításmegnyitók, filmvetítések, kocsmaszínházi előadás, felolvasószínházi sorozat, közönségtalálkozók, koncertek, fórum, könyvbemutató és állandó könyvvásár volt a kínálata az október 13-22. között zajló, 12. Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak, amely rekordszámú érdeklődőt vonzott.
Az ingyenes programokon való részvételt csak megbecsülni lehet, az viszont tény, hogy 600 meghívottja volt a rendezvénynek, és több mint 2100 színházjegy kelt el. Ennek tükrében számolnak úgy a szervezők, hogy a fesztivált több mint 3500-an látogatták – számolt be Albu István.
Gyergyó képes fenntartani a kollokviumot
Az előadások szinte mindegyikét telt ház előtt játszották a társulatok
„Kiderült, hogy tíz egymásutáni napon is meg lehet tölteni a termeket. Bár nem csak gyergyószentmiklósiak vettek részt a programokon, mégiscsak azt látjuk, hogy a városban van igény erre a fesztiválra, és fenn is tudja tartani Gyergyó a kollokviumot” – mutatott rá az igazgató. Példátlannak nevezte a helyi és távolabbi településeken működő vállalkozások, intézmények részéről tapasztalt melléállást, mint mondta, támogatásuk nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a színvonalat, amit nyújtani tudott a rendezvény. A szervezőcsapat munkáját csodának nevezte. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ez a pár ember, aki itt van a színháznál, hogyan tudta ezt megcsinálni. Az igaz, hogy folyamatosan éreztük, hogy nagyon kevesen vagyunk, de személyes szerencsémnek tartom, hogy itt egy olyan csapat van, amelyik már nem egy kollokviumot nyűtt végig. Magabiztosságuk és tudásuk nélkül lehetetlen lett volna végigvinni a fesztivált. Ez is egyike azoknak a kicsi csodáknak, amikben bővelkedik a Figura – fogalmazott. Ugyanakkor elmondta, hogy a siker mellett hibái is voltak a fesztiválnak, amiket elemez a szervezőcsapat annak érdekében, hogy két év múlva fejlődésről lehessen majd beszélni.
A színház ünnep
Azt hiszem, sikerült megmutatni ezzel a fesztivállal, hogy a színház igenis ünnep, sikerült megmutatni, hogy felszabadultan lehet létezni a színpadon és a nézőtéren egyaránt, hogy lehet értéket adni és kapni – értékelt Albu. Jó döntésnek tartja, hogy a szakmai beszélgetések helyett idén közönségtalálkozókat iktattak programba, hisz tapasztalható volt, hogy a nézők közül mindig voltak, akik érdeklődéssel követték a beszélgetéseket. Azt is jónak értékeli, hogy a vendégtársulatok előadásait válogatás alapján választották ki, nem minden esetben a legújabb, sokkal inkább az utóbbi évek legjobb előadásait hozva el a színházaktól. Nagyon jólesnek a visszajelzések az itt vendégeskedő társulatok és a nézők részéről egyaránt. Örvendünk, hogy valami maradandót tudtunk nyújtani szinte mindenkinek, aki idelátogatott – zárta értékelőjét Albu István.
Az élet nem állt meg
A kollokvium lejárt, de az élet továbbra is pörög a Figuránál. Csütörtökön és pénteken a legkisebbeket várják gyerekbérletes előadásokra, szombaton pedig az M Studiót látják vendégül. A sepsiszentgyörgyi társulat A Jó, a Rossz és a K**va Anyád című táncszínházi produkciót hozza el Gyergyóba. Az elkövetkező időszak a kiszállásoké lesz a figurások számára. Csicsóban, Balánbányán, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten játszanak majd, közben készítik a tantermi előadást, aminek bemutatóját november második felére időzítik – hangzott el a sajtótájékoztatón. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
„Hiányérzetünk van. Amit nagyon szerettünk és pátyolgattunk, megszűnt, de szerencsére csak két évre”– a vasárnap zárult Nemzetiségi Színházi Kollokviumra utalva fogalmazott így a Figura Stúdió Színház munkaközössége nevében Albu István igazgató.
Huszonegy előadás, kiállításmegnyitók, filmvetítések, kocsmaszínházi előadás, felolvasószínházi sorozat, közönségtalálkozók, koncertek, fórum, könyvbemutató és állandó könyvvásár volt a kínálata az október 13-22. között zajló, 12. Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak, amely rekordszámú érdeklődőt vonzott.
Az ingyenes programokon való részvételt csak megbecsülni lehet, az viszont tény, hogy 600 meghívottja volt a rendezvénynek, és több mint 2100 színházjegy kelt el. Ennek tükrében számolnak úgy a szervezők, hogy a fesztivált több mint 3500-an látogatták – számolt be Albu István.
Gyergyó képes fenntartani a kollokviumot
Az előadások szinte mindegyikét telt ház előtt játszották a társulatok
„Kiderült, hogy tíz egymásutáni napon is meg lehet tölteni a termeket. Bár nem csak gyergyószentmiklósiak vettek részt a programokon, mégiscsak azt látjuk, hogy a városban van igény erre a fesztiválra, és fenn is tudja tartani Gyergyó a kollokviumot” – mutatott rá az igazgató. Példátlannak nevezte a helyi és távolabbi településeken működő vállalkozások, intézmények részéről tapasztalt melléállást, mint mondta, támogatásuk nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a színvonalat, amit nyújtani tudott a rendezvény. A szervezőcsapat munkáját csodának nevezte. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ez a pár ember, aki itt van a színháznál, hogyan tudta ezt megcsinálni. Az igaz, hogy folyamatosan éreztük, hogy nagyon kevesen vagyunk, de személyes szerencsémnek tartom, hogy itt egy olyan csapat van, amelyik már nem egy kollokviumot nyűtt végig. Magabiztosságuk és tudásuk nélkül lehetetlen lett volna végigvinni a fesztivált. Ez is egyike azoknak a kicsi csodáknak, amikben bővelkedik a Figura – fogalmazott. Ugyanakkor elmondta, hogy a siker mellett hibái is voltak a fesztiválnak, amiket elemez a szervezőcsapat annak érdekében, hogy két év múlva fejlődésről lehessen majd beszélni.
A színház ünnep
Azt hiszem, sikerült megmutatni ezzel a fesztivállal, hogy a színház igenis ünnep, sikerült megmutatni, hogy felszabadultan lehet létezni a színpadon és a nézőtéren egyaránt, hogy lehet értéket adni és kapni – értékelt Albu. Jó döntésnek tartja, hogy a szakmai beszélgetések helyett idén közönségtalálkozókat iktattak programba, hisz tapasztalható volt, hogy a nézők közül mindig voltak, akik érdeklődéssel követték a beszélgetéseket. Azt is jónak értékeli, hogy a vendégtársulatok előadásait válogatás alapján választották ki, nem minden esetben a legújabb, sokkal inkább az utóbbi évek legjobb előadásait hozva el a színházaktól. Nagyon jólesnek a visszajelzések az itt vendégeskedő társulatok és a nézők részéről egyaránt. Örvendünk, hogy valami maradandót tudtunk nyújtani szinte mindenkinek, aki idelátogatott – zárta értékelőjét Albu István.
Az élet nem állt meg
A kollokvium lejárt, de az élet továbbra is pörög a Figuránál. Csütörtökön és pénteken a legkisebbeket várják gyerekbérletes előadásokra, szombaton pedig az M Studiót látják vendégül. A sepsiszentgyörgyi társulat A Jó, a Rossz és a K**va Anyád című táncszínházi produkciót hozza el Gyergyóba. Az elkövetkező időszak a kiszállásoké lesz a figurások számára. Csicsóban, Balánbányán, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten játszanak majd, közben készítik a tantermi előadást, aminek bemutatóját november második felére időzítik – hangzott el a sajtótájékoztatón. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
2017. október 26.
„Ki a magyarokkal az országból!”
A lelátókon megnyilvánuló magyarellenesség visszaszorítására hívta fel már több ízben is a romániai hatóságok figyelmét az erdélyi Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, több esetben feljelentést is tett. A jogszolgálat képviselői a Román Labdarúgó-szövetség (FRF) néhány tagjával is találkoztak. Az együttműködés sikeresnek ígérkezik.
Az utóbbi időben megsokasodtak a magyarellenes megnyilvánulások. Valószínű, hogy ebben a „nagy egyesülés”közelgő évfordulója is közrejátszik, de talán inkább az, hogy a székelyföldi klubcsapatok egyre jobb eredményeket érnek el a különböző bajnokságokban. Legjobb példa erre a sepsiszentgyörgyi OSK, amely az idén nyáron harcolta ki a Liga 1-ben való indulás jogát, és ezzel a magyarellenes szurkolói attitűd is felerősödött. Az erdélyi magyarság ellen fokozódó ellenszenv megnyilvánulása adta az alapot arra, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat két tagja a Román Labdarugó-szövetség (FRF) képviselőivel találkozzék. A közösségünk elleni skandálások, erőszakos megnyilvánulások azonban nemcsak a focipályák lelátóin megszokottak, hanem már azon kívül is. Sőt, más sportágak esetében is.
Székelyföld román föld!
A múlt szezon végén a román női kosárlabda bajnoki döntőt a két nagy rivális, a kolozsvári U, valamint a szentgyörgyi Sepsi SIC vívta. A döntő harmadik, kolozsvári összecsapásán is felhangzottak a jól ismert magyarellenes rigmusok. Az U és a sepsiszentgyörgyi Sepsi SIC összecsapásán a helyiek kemény magja egészen a lefújásig türtőztette magát. Amikor azonban a meccs a szentgyörgyi csapat győzelmével ért véget és a magyar szurkolók a székely himnuszt kezdték énekelni, elszakadt a cérna. Megszólaltak az ultrák, és a himnusz sorait válogatott trágárságokkal, magyarellenes rigmusokkal (Ki a magyarokkal az országból!, Székelyföld román föld!) próbálták elnyomni. Igyekezetük mégsem sikerült, mert a magyarok becsülettel végigénekelték a dalt.
Néhány hónappal később, ugyancsak Kolozsváron, a kosárlabda Európa-bajnokság csoportmérkőzéseinek román–magyar összecsapásán, szeptember 5-én hasonló eseményeknek lehettek szem- és fültanúi a nézők. A „kezdeményezők” ismét az U szurkolói voltak, akik a magyar himnusz ideje alatt hátat fordítottak a pályának, mérkőzés közben pedig többször is felhangzott a Kifelé a magyarokkal az országból! skandálás, de ennél többet is megengedtek maguknak, ugyanis a vulgáris szóhasználattól sem riadtak vissza. Természetesen a magyar kemény mag sem ijedt meg saját árnyékától, és válaszképpen felhangzott a Cigányok, cigányok! rigmus. Sokan valószínűleg a mai napig nem tudják, hogy a történet nem is a sportcsarnokban kezdődött, hanem a mérkőzés előtt az arénába való belépést megelőzően. Ekkor ugyanis az U szimpatizánsai egy magyar zászló elégetésével „hangolták”magukat a „sportszerű” szurkolásra. A helyszínen levő újságírók közül többen elmondták: az említett kemény mag sem a kosárlabda-, sem pedig a futballmérkőzésekre nem megy ki, csupán abban az esetben, ha a román csapatok magyar érdekeltségű együttessel kerülnek szembe. Ilyenkor „példamutatóan összefognak”, és nagy számban mennek ki a stadionba vagy a csarnokba, ahol elsősorban nem is a csapatukat buzdítják, hanem a magyarok elleni gyalázkodásra összpontosítanak.
Verekedés piknik közben
S ha már Kolozsvár, maradjunk a kincses városban. Az újabb magyarellenes – ezúttal tettlegességig fajuló – esetre nem is kellett sokat várni. Négy nap múlva ugyanis szeptember 9-én a magyar CFR-szurkolók piknikező, családi sportrendezvényt tartottak gyerekeikkel együtt. Az eseményre meghívták a debreceni és a felvidéki Dunaszerdahely csapatának a szurkolóit is. A kibérelt fellegvári sportpályán a békés flekkenezés közben egyszercsak megjelentek az U szurkolói mezeit viselő románok, behatoltak a területre és provokálni kezdtek. A szervezők felkérték őket a távozásra, az U-sok el is hagyták a területet, ám később visszamentek és verekedni kezdtek. Az első tettlegességre a magyar szurkolók grillrácsot ragadtak, így a kórházba végül csupán néhány U-szimpatizáns került. Ám nehogy azt gondolja a kedves olvasó, hogy ezek a skandálások, magyarellenes rigmusok elszigeteltek: a székelyföldi csapatok vagy a CFR mérkőzésein rendre felhangzanak. Legyen az futballmérkőzés, kézi- vagy kosármeccs, netán teremfoci. És akkor a híres Csíkszereda–Steaua hokimeccseken történtekről ne is írjunk, hiszen az külön oldalt igényelne.
Találkozás az FRF képviselőivel
A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nevében Benkő Erika és Csoma Botond, az RMDSZ parlamenti képviselői múlt héten Bukarestben tárgyaltak az FRF két osztályvezetőjével. A labdarúgó-szövetség székhelyén Adrian Stângaciu, a jogi osztály ügyvezetője, valamint Florin Sari, társadalmi felelősségvállalásért megbízott osztály ügyvezetője fogadta a szolgálat vezetőit. A párbeszéd kezdeményezésének előzménye, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat szeptember 14-én levélben fordult az FRF elnökéhez, Răzvan Burleanuhoz, azzal a kéréssel, hogy a kolozsvári U szurkolói bázis csapata, amiatt, hogy Kolozsváron magyarellenes rigmusokat skandálva magyar családokra támadt, a lehető legszigorúbb büntetést kapja –olvasható a szolgálat közleményében.
A találkozón a felek biztosították egymást együttműködési szándékukról, annak érdekében, hogy az idegengyűlöletet és a szimbolikus erőszakot visszaszorítsák a lelátókról. A román fél képviselői hangsúlyozták: határozottan elítélik az erőszak bármilyen formáját, a pályán, és azon kívül is. Kiemelték, hogy a sportnak mindenki számára a játék izgalmát és örömét kell jelentenie, ezért elhatárolódnak mindenféle rasszista, diszkriminatív és gyűlöletkeltő megnyilvánulástól. A román szövetség illetékesei készségesnek mutatkoztak együttműködni a lelátókon megnyilvánuló idegengyűlölet és a szimbolikus erőszak visszaszorítása érdekében.
„Nagyon örültem a Román Labdarúgó-szövetség meghívásának, ugyanis szerintem csak velük együttműködve lehet elejét venni annak, hogy a magyarokat becsmérlő inzultusok érjék sportesemények alatt. Szolgálatunk számos alkalommal fordult a szövetséghez, mert Romániában a magyarellenes törekvések az utóbbi időszakban aggasztó méreteket öltöttek. Tisztában vagyunk azzal, hogy történnek még hasonló esetek a sportban, viszont meggyőződésünk, hogy az agresszív idegengyűlöletet nem szabad eltűrni, főleg abban az esetben, amikor ez a fajta agresszió egy teljes közösséget érint, a mi esetünkben a magyar közösséget”–összegzett a találkozón elhangzottakról Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője. Hozzátette, a szövetségnek nagy szüksége lenne egy határozott álláspontra, mert ezáltal világossá tehetik, mi megengedett és mi nem a sportarénákban. „Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a sportnak a fair-playről kellene szólnia, nem a gyűlöletre való uszításról” – hangsúlyozta.
Határozottabb fellépést a gyűlöletkeltés ellen!
Csoma Botond parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kolozsvári vezetője jó kiindulópontnak tartja, hogy a szövetség a párbeszéd útját választotta e kérdésben. „Üdvösnek tartanám, ha a labdarúgó-szövetség határozottabban fellépne a gyűlöletkeltés ellen, főleg olyan esetben, amikor egy közösség, ebben az esetben a magyar közösség, folytonos célpontja ennek” – húzta alá álláspontjában a képviselő. Az RMDSZ-politikusok a tárgyaláson konkrét megoldási javaslatokkal is készültek, amelyeket átnyújtottak a szövetség képviselőinek. A javaslatok közé tartozik például az, hogy a játékvezető állítsa le a mérkőzést, ha kisebbségellenes rigmusok hangzanak el, vagy amennyiben valamelyik csapat szurkolótábora visszaeső, büntessék zártkapus mérkőzésekkel. Csomáék kérték, hogy az FRF minden esetben küldjön ki független megfigyelőt azokra a mérkőzésekre, amelynek kisebbségi vonatkozása is van.
A román fél megértőnek bizonyult
A szövetség különben pozitívan viszonyult az MJISZ leveléhez is. Rövid időn belül választ küldtek, amelyben teljes mértékben elítéltek mindenféle sportpályán vagy azon kívüli erőszakos, rasszista, diszkriminatív vagy gyűlöletkeltő megnyilvánulást, és elhatárolódtak ezektől. Ugyanakkor arra is kitértek, hogy a futballmérkőzéseknek a fair-play jegyében kell lezajlaniuk, és örömteli események kell, hogy legyenek – nyilatkozta lapunk megkeresésére Benkő Erika. A parlamenti képviselő elmondta: azt tapasztalták, hogy számos olyan sporteseményen, ahol székelyföldi csapatok vagy magyar vonatkozású csapatok vesznek részt – legyen szó a kosárlabdáról, kézilabdáról vagy akár jégkorongról –, a gyűlöletkeltő megnyilvánulások igen gyakoriak. Ezért ha a többi sportban is folytatódnak a magyarellenes megnyilvánulások, akkor a jogvédelmi szolgálat a többi szakszövetség segítségét is kérni fogja annak érdekében, hogy a magyarság jogai ne csorbuljanak a sporteseményeken.
„Az FRF belső szabályzata önmagában nem elég. Szükség van arra, hogy e rendelkezéseket olyan törvénybe foglaljuk, amelyben az ellenőrzési mechanizmusokat és a szankciókat is egyértelműsítjük, illetve figyelembe kell vennünk a nemzetközi szabályozásokat is. Meggyőződésünk, hogy e módosításoknak a meglévő sporttörvénybe kell bekerülniük. Ezt megelőzően konzultálni fogunk a sportklubok és egyesületek képviselőivel, valamint a sportszakemberekkel” –mondta Benkő Erika.
Arra a kérdésre, hogy amennyiben az országban eluralkodó nacionalista hangulat miatt a parlamentben a sporttörvény módosítása is elbukna, milyen más lehetőséget lát a sportpályákon dúló nacionalista megnyilvánulások megfékezésére, az RMDSZ képviselője azt válaszolta: „ebben az esetben az is lehetőség, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nemzetközi fórumokhoz fordul, elsősorban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez (FIFA). Szövetségünk már korábban is sikerrel kérte a FIFA közbenjárását egy 2013-as román–magyar világbajnoki selejtezőn a román szurkolók által kifeszített magyarellenes transzparens miatt, amelynek nyomán a FIFA fegyelmi bizottsága 20 ezer svájci frank értékű büntetést rótt ki a román szövetségre”. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A lelátókon megnyilvánuló magyarellenesség visszaszorítására hívta fel már több ízben is a romániai hatóságok figyelmét az erdélyi Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, több esetben feljelentést is tett. A jogszolgálat képviselői a Román Labdarúgó-szövetség (FRF) néhány tagjával is találkoztak. Az együttműködés sikeresnek ígérkezik.
Az utóbbi időben megsokasodtak a magyarellenes megnyilvánulások. Valószínű, hogy ebben a „nagy egyesülés”közelgő évfordulója is közrejátszik, de talán inkább az, hogy a székelyföldi klubcsapatok egyre jobb eredményeket érnek el a különböző bajnokságokban. Legjobb példa erre a sepsiszentgyörgyi OSK, amely az idén nyáron harcolta ki a Liga 1-ben való indulás jogát, és ezzel a magyarellenes szurkolói attitűd is felerősödött. Az erdélyi magyarság ellen fokozódó ellenszenv megnyilvánulása adta az alapot arra, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat két tagja a Román Labdarugó-szövetség (FRF) képviselőivel találkozzék. A közösségünk elleni skandálások, erőszakos megnyilvánulások azonban nemcsak a focipályák lelátóin megszokottak, hanem már azon kívül is. Sőt, más sportágak esetében is.
Székelyföld román föld!
A múlt szezon végén a román női kosárlabda bajnoki döntőt a két nagy rivális, a kolozsvári U, valamint a szentgyörgyi Sepsi SIC vívta. A döntő harmadik, kolozsvári összecsapásán is felhangzottak a jól ismert magyarellenes rigmusok. Az U és a sepsiszentgyörgyi Sepsi SIC összecsapásán a helyiek kemény magja egészen a lefújásig türtőztette magát. Amikor azonban a meccs a szentgyörgyi csapat győzelmével ért véget és a magyar szurkolók a székely himnuszt kezdték énekelni, elszakadt a cérna. Megszólaltak az ultrák, és a himnusz sorait válogatott trágárságokkal, magyarellenes rigmusokkal (Ki a magyarokkal az országból!, Székelyföld román föld!) próbálták elnyomni. Igyekezetük mégsem sikerült, mert a magyarok becsülettel végigénekelték a dalt.
Néhány hónappal később, ugyancsak Kolozsváron, a kosárlabda Európa-bajnokság csoportmérkőzéseinek román–magyar összecsapásán, szeptember 5-én hasonló eseményeknek lehettek szem- és fültanúi a nézők. A „kezdeményezők” ismét az U szurkolói voltak, akik a magyar himnusz ideje alatt hátat fordítottak a pályának, mérkőzés közben pedig többször is felhangzott a Kifelé a magyarokkal az országból! skandálás, de ennél többet is megengedtek maguknak, ugyanis a vulgáris szóhasználattól sem riadtak vissza. Természetesen a magyar kemény mag sem ijedt meg saját árnyékától, és válaszképpen felhangzott a Cigányok, cigányok! rigmus. Sokan valószínűleg a mai napig nem tudják, hogy a történet nem is a sportcsarnokban kezdődött, hanem a mérkőzés előtt az arénába való belépést megelőzően. Ekkor ugyanis az U szimpatizánsai egy magyar zászló elégetésével „hangolták”magukat a „sportszerű” szurkolásra. A helyszínen levő újságírók közül többen elmondták: az említett kemény mag sem a kosárlabda-, sem pedig a futballmérkőzésekre nem megy ki, csupán abban az esetben, ha a román csapatok magyar érdekeltségű együttessel kerülnek szembe. Ilyenkor „példamutatóan összefognak”, és nagy számban mennek ki a stadionba vagy a csarnokba, ahol elsősorban nem is a csapatukat buzdítják, hanem a magyarok elleni gyalázkodásra összpontosítanak.
Verekedés piknik közben
S ha már Kolozsvár, maradjunk a kincses városban. Az újabb magyarellenes – ezúttal tettlegességig fajuló – esetre nem is kellett sokat várni. Négy nap múlva ugyanis szeptember 9-én a magyar CFR-szurkolók piknikező, családi sportrendezvényt tartottak gyerekeikkel együtt. Az eseményre meghívták a debreceni és a felvidéki Dunaszerdahely csapatának a szurkolóit is. A kibérelt fellegvári sportpályán a békés flekkenezés közben egyszercsak megjelentek az U szurkolói mezeit viselő románok, behatoltak a területre és provokálni kezdtek. A szervezők felkérték őket a távozásra, az U-sok el is hagyták a területet, ám később visszamentek és verekedni kezdtek. Az első tettlegességre a magyar szurkolók grillrácsot ragadtak, így a kórházba végül csupán néhány U-szimpatizáns került. Ám nehogy azt gondolja a kedves olvasó, hogy ezek a skandálások, magyarellenes rigmusok elszigeteltek: a székelyföldi csapatok vagy a CFR mérkőzésein rendre felhangzanak. Legyen az futballmérkőzés, kézi- vagy kosármeccs, netán teremfoci. És akkor a híres Csíkszereda–Steaua hokimeccseken történtekről ne is írjunk, hiszen az külön oldalt igényelne.
Találkozás az FRF képviselőivel
A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nevében Benkő Erika és Csoma Botond, az RMDSZ parlamenti képviselői múlt héten Bukarestben tárgyaltak az FRF két osztályvezetőjével. A labdarúgó-szövetség székhelyén Adrian Stângaciu, a jogi osztály ügyvezetője, valamint Florin Sari, társadalmi felelősségvállalásért megbízott osztály ügyvezetője fogadta a szolgálat vezetőit. A párbeszéd kezdeményezésének előzménye, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat szeptember 14-én levélben fordult az FRF elnökéhez, Răzvan Burleanuhoz, azzal a kéréssel, hogy a kolozsvári U szurkolói bázis csapata, amiatt, hogy Kolozsváron magyarellenes rigmusokat skandálva magyar családokra támadt, a lehető legszigorúbb büntetést kapja –olvasható a szolgálat közleményében.
A találkozón a felek biztosították egymást együttműködési szándékukról, annak érdekében, hogy az idegengyűlöletet és a szimbolikus erőszakot visszaszorítsák a lelátókról. A román fél képviselői hangsúlyozták: határozottan elítélik az erőszak bármilyen formáját, a pályán, és azon kívül is. Kiemelték, hogy a sportnak mindenki számára a játék izgalmát és örömét kell jelentenie, ezért elhatárolódnak mindenféle rasszista, diszkriminatív és gyűlöletkeltő megnyilvánulástól. A román szövetség illetékesei készségesnek mutatkoztak együttműködni a lelátókon megnyilvánuló idegengyűlölet és a szimbolikus erőszak visszaszorítása érdekében.
„Nagyon örültem a Román Labdarúgó-szövetség meghívásának, ugyanis szerintem csak velük együttműködve lehet elejét venni annak, hogy a magyarokat becsmérlő inzultusok érjék sportesemények alatt. Szolgálatunk számos alkalommal fordult a szövetséghez, mert Romániában a magyarellenes törekvések az utóbbi időszakban aggasztó méreteket öltöttek. Tisztában vagyunk azzal, hogy történnek még hasonló esetek a sportban, viszont meggyőződésünk, hogy az agresszív idegengyűlöletet nem szabad eltűrni, főleg abban az esetben, amikor ez a fajta agresszió egy teljes közösséget érint, a mi esetünkben a magyar közösséget”–összegzett a találkozón elhangzottakról Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője. Hozzátette, a szövetségnek nagy szüksége lenne egy határozott álláspontra, mert ezáltal világossá tehetik, mi megengedett és mi nem a sportarénákban. „Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a sportnak a fair-playről kellene szólnia, nem a gyűlöletre való uszításról” – hangsúlyozta.
Határozottabb fellépést a gyűlöletkeltés ellen!
Csoma Botond parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kolozsvári vezetője jó kiindulópontnak tartja, hogy a szövetség a párbeszéd útját választotta e kérdésben. „Üdvösnek tartanám, ha a labdarúgó-szövetség határozottabban fellépne a gyűlöletkeltés ellen, főleg olyan esetben, amikor egy közösség, ebben az esetben a magyar közösség, folytonos célpontja ennek” – húzta alá álláspontjában a képviselő. Az RMDSZ-politikusok a tárgyaláson konkrét megoldási javaslatokkal is készültek, amelyeket átnyújtottak a szövetség képviselőinek. A javaslatok közé tartozik például az, hogy a játékvezető állítsa le a mérkőzést, ha kisebbségellenes rigmusok hangzanak el, vagy amennyiben valamelyik csapat szurkolótábora visszaeső, büntessék zártkapus mérkőzésekkel. Csomáék kérték, hogy az FRF minden esetben küldjön ki független megfigyelőt azokra a mérkőzésekre, amelynek kisebbségi vonatkozása is van.
A román fél megértőnek bizonyult
A szövetség különben pozitívan viszonyult az MJISZ leveléhez is. Rövid időn belül választ küldtek, amelyben teljes mértékben elítéltek mindenféle sportpályán vagy azon kívüli erőszakos, rasszista, diszkriminatív vagy gyűlöletkeltő megnyilvánulást, és elhatárolódtak ezektől. Ugyanakkor arra is kitértek, hogy a futballmérkőzéseknek a fair-play jegyében kell lezajlaniuk, és örömteli események kell, hogy legyenek – nyilatkozta lapunk megkeresésére Benkő Erika. A parlamenti képviselő elmondta: azt tapasztalták, hogy számos olyan sporteseményen, ahol székelyföldi csapatok vagy magyar vonatkozású csapatok vesznek részt – legyen szó a kosárlabdáról, kézilabdáról vagy akár jégkorongról –, a gyűlöletkeltő megnyilvánulások igen gyakoriak. Ezért ha a többi sportban is folytatódnak a magyarellenes megnyilvánulások, akkor a jogvédelmi szolgálat a többi szakszövetség segítségét is kérni fogja annak érdekében, hogy a magyarság jogai ne csorbuljanak a sporteseményeken.
„Az FRF belső szabályzata önmagában nem elég. Szükség van arra, hogy e rendelkezéseket olyan törvénybe foglaljuk, amelyben az ellenőrzési mechanizmusokat és a szankciókat is egyértelműsítjük, illetve figyelembe kell vennünk a nemzetközi szabályozásokat is. Meggyőződésünk, hogy e módosításoknak a meglévő sporttörvénybe kell bekerülniük. Ezt megelőzően konzultálni fogunk a sportklubok és egyesületek képviselőivel, valamint a sportszakemberekkel” –mondta Benkő Erika.
Arra a kérdésre, hogy amennyiben az országban eluralkodó nacionalista hangulat miatt a parlamentben a sporttörvény módosítása is elbukna, milyen más lehetőséget lát a sportpályákon dúló nacionalista megnyilvánulások megfékezésére, az RMDSZ képviselője azt válaszolta: „ebben az esetben az is lehetőség, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nemzetközi fórumokhoz fordul, elsősorban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez (FIFA). Szövetségünk már korábban is sikerrel kérte a FIFA közbenjárását egy 2013-as román–magyar világbajnoki selejtezőn a román szurkolók által kifeszített magyarellenes transzparens miatt, amelynek nyomán a FIFA fegyelmi bizottsága 20 ezer svájci frank értékű büntetést rótt ki a román szövetségre”. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. október 26.
BARIKÁD – az ’56-os szabadságharc romantikája
Az esemény célja az általános,- és középiskolás gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni az 1956-os forradalmat, ezáltal egy, az ünnepi beszédeken, versmondáson és koszorú elhelyezésen túlmutató alternatívát nyújtani a hőseinkre való megemlékezésben.
A #BARIKÁD című megmozdulás célja a turné során Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár középiskoláinak falai közé becsempészni október 23. hangulatát, így elérhetőbbé téve a témát a fiatalok számára. A Nest művészei saját szövegekkel, korhű naplórészletekkel készülnek, amelyekkel a rettegés és elnyomás korát idézik vissza kép- és hanghatások kíséretében. A műsor korosztálytól független, ajánlott minden olyan személynek, aki a kísérleti műfajokra lehetőségként tekint. A produkción a nézők szemtanúi lehetnek annak, hogy egy bevett gyakorlatot miként lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni, valamint annak, hogy egy megemlékezés napjainkban, hogyan válhat emberközelibbé.
Szatmárnémetiben, szombaton azaz 28-án a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kap helyet a rendezvény, a díszteremben 15 órai kezdettel a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium szervezésében. szatmar.ro
Az esemény célja az általános,- és középiskolás gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni az 1956-os forradalmat, ezáltal egy, az ünnepi beszédeken, versmondáson és koszorú elhelyezésen túlmutató alternatívát nyújtani a hőseinkre való megemlékezésben.
A #BARIKÁD című megmozdulás célja a turné során Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár középiskoláinak falai közé becsempészni október 23. hangulatát, így elérhetőbbé téve a témát a fiatalok számára. A Nest művészei saját szövegekkel, korhű naplórészletekkel készülnek, amelyekkel a rettegés és elnyomás korát idézik vissza kép- és hanghatások kíséretében. A műsor korosztálytól független, ajánlott minden olyan személynek, aki a kísérleti műfajokra lehetőségként tekint. A produkción a nézők szemtanúi lehetnek annak, hogy egy bevett gyakorlatot miként lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni, valamint annak, hogy egy megemlékezés napjainkban, hogyan válhat emberközelibbé.
Szatmárnémetiben, szombaton azaz 28-án a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kap helyet a rendezvény, a díszteremben 15 órai kezdettel a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium szervezésében. szatmar.ro
2017. október 26.
Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu
2017. október 27.
Pezsgőcímke, iránytű és 120 éves táncrend az EKE-múzeumban
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 27.
Pataréti családokon segítenének
Inkluzív Kolozsvár néven egyesület bejegyzését kezdeményezi Erdély fővárosának önkormányzata – jelentette be tegnapi sajtóértekezletén Oláh Emese. Az alpolgármester közölte: városháza és a helyi tanács mellett a szervezet alapító tagjai között van a Kolozsvár metropoliszövezet helyhatóságait magába foglaló egyesület, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, illetve olyan civil intézmények, amelyek az évek során a Pataréten és a Cantonului utcában élő roma családok megsegítésére siettek, mint például az AltArt Egyesület. Pontosabban arról van szó, hogy szervezeti keretet teremtenek a pataréti szeméttelepen élő romák megsegítésére irányuló erőfeszítéseknek, ezáltal azt remélik, az egységes fellépés előmozdítja helyzetüket.
A sajtótájékoztatón elmondták: a szervezet célja elsősorban a Cantonului utcában leégett barakkokban lakó családok megsegítése. – Személyi sérülés szerencsére nem történt, de több család hajléktalanná vált. Számomra érthetetlen okok miatt az érintettek elutasították, hogy a városháza működtette szociális központokba szállásoljuk el őket. A jogszabályok értelmében hét napig élelmiszert tudunk biztosítani nekik. Igyekszünk mindenkinek új személyazonossági igazolványt kibocsátani, s a tűzoltóság által összeállított jegyzőkönyv alapján kártérítést folyósítani, eddig tíz ilyen kérést iktattunk. Ugyanakkor igyekszünk átmeneti jelleggel öt, egyenként 10-12 négyzetméteres szükséglakást biztosítani az érintett családok számára – mondta Oláh Emese.
Elmondása szerint a jövőben a bejegyeztetésre váró és december végéig integrált stratégiát kidolgozó egyesület az ilyen esetekben is hathatós segítséget nyújt majd, de európai pénzek lehívásával inkább átfogó gondokat orvosol egészségügyi és oktatási területen.
– Elemezzük az évek során különböző entitások által már összeállított stratégiákat. A városházi szervezet célja többek között kolozsvári, de a településen kívüli albérletek biztosítása az ilyen családok számára. December végéig tervezzük bemutatni a stratégiát – mondta a tisztségviselő.
Közölte: jelenleg a városházának körülbelül 300 szociális lakása van, s jelenleg 400 kérés szerepel az iktatóban. – Ehhez képest évente maximum 10 szociális lakás szabadul fel – jegyezte meg.
Arról is beszámolt, hogy az elkövetkező időszakban a szociálisan hátrányos családok számára lakbérfizetési programot indítanak, amely segítségével a kedvezményezettek átmeneti jelleggel 600-1200 lej körüli támogatásban részesülnek. – Nem a különböző kritériumoknak megfelelő, és az elbírálási eljáráson sikeresen teljesítő családoknak, hanem egyenesen az ingatlanok tulajdonosainak juttatjuk a pénzt – pontosította az alpolgármester. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)
Inkluzív Kolozsvár néven egyesület bejegyzését kezdeményezi Erdély fővárosának önkormányzata – jelentette be tegnapi sajtóértekezletén Oláh Emese. Az alpolgármester közölte: városháza és a helyi tanács mellett a szervezet alapító tagjai között van a Kolozsvár metropoliszövezet helyhatóságait magába foglaló egyesület, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, illetve olyan civil intézmények, amelyek az évek során a Pataréten és a Cantonului utcában élő roma családok megsegítésére siettek, mint például az AltArt Egyesület. Pontosabban arról van szó, hogy szervezeti keretet teremtenek a pataréti szeméttelepen élő romák megsegítésére irányuló erőfeszítéseknek, ezáltal azt remélik, az egységes fellépés előmozdítja helyzetüket.
A sajtótájékoztatón elmondták: a szervezet célja elsősorban a Cantonului utcában leégett barakkokban lakó családok megsegítése. – Személyi sérülés szerencsére nem történt, de több család hajléktalanná vált. Számomra érthetetlen okok miatt az érintettek elutasították, hogy a városháza működtette szociális központokba szállásoljuk el őket. A jogszabályok értelmében hét napig élelmiszert tudunk biztosítani nekik. Igyekszünk mindenkinek új személyazonossági igazolványt kibocsátani, s a tűzoltóság által összeállított jegyzőkönyv alapján kártérítést folyósítani, eddig tíz ilyen kérést iktattunk. Ugyanakkor igyekszünk átmeneti jelleggel öt, egyenként 10-12 négyzetméteres szükséglakást biztosítani az érintett családok számára – mondta Oláh Emese.
Elmondása szerint a jövőben a bejegyeztetésre váró és december végéig integrált stratégiát kidolgozó egyesület az ilyen esetekben is hathatós segítséget nyújt majd, de európai pénzek lehívásával inkább átfogó gondokat orvosol egészségügyi és oktatási területen.
– Elemezzük az évek során különböző entitások által már összeállított stratégiákat. A városházi szervezet célja többek között kolozsvári, de a településen kívüli albérletek biztosítása az ilyen családok számára. December végéig tervezzük bemutatni a stratégiát – mondta a tisztségviselő.
Közölte: jelenleg a városházának körülbelül 300 szociális lakása van, s jelenleg 400 kérés szerepel az iktatóban. – Ehhez képest évente maximum 10 szociális lakás szabadul fel – jegyezte meg.
Arról is beszámolt, hogy az elkövetkező időszakban a szociálisan hátrányos családok számára lakbérfizetési programot indítanak, amely segítségével a kedvezményezettek átmeneti jelleggel 600-1200 lej körüli támogatásban részesülnek. – Nem a különböző kritériumoknak megfelelő, és az elbírálási eljáráson sikeresen teljesítő családoknak, hanem egyenesen az ingatlanok tulajdonosainak juttatjuk a pénzt – pontosította az alpolgármester. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 27.
A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” Kolozsváron
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához.
„A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.” Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához.
„A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.” Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 27.
Jól fogna egy új Bernády Marosvásárhelynek
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro
2017. október 28.
Együtt dobbantak a magyar szívek (Könyvbemutató: ’56-os estek Háromszéken)
Négy 1956-os témájú könyvet – kettőt a nagyajtai Moyses Mártonról – mutattak be kedden Baróton, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Kézdivásárhelyen szerzőik, akik mindannyian kiemelték: az 1956-os magyar forradalom olyan pillanat volt, amikor együtt dobban a magyarok szíve határon innen és túl. Elhangzott az az igény is, hogy Moyses Mártonról utcát nevezzenek el Sepsiszentgyörgyön.
A bemutató körutat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, a háromszéki rendezvényeket követően Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre látogatnak. Az estek házigazdája Bedő Zoltán közíró volt.
A négyből három könyvet a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány adott ki, egyet a Magyar Szív Magyar Szó Alapítvány. Utóbbi címe: Nem hiába haltatok meg!, alcíme: Tercsi naplója 1956-ból. Tercsi, azaz Vajda Jenőné Németh Terézia elmondta, 1956-ban 14 éves volt, szeptember 1-jén kezdett naplót írni, eleinte semleges dolgokról, aztán amikor kitört a forradalom, és következtek a megtorlások, megírta az általa Veszprémben tapasztaltakat, és azt, amit a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott. Következő év március 12-éig vezette a naplót, addig, amíg szülei rábukkantak s elvették, mondva, ennél kevesebbért is lógtak már emberek. Felnőtt korában visszaadták. Tercsi néni hangsúlyozta, a forradalom minden magyaré volt. Pataki Barbara, a könyv szerkesztője közölte, tavaly került kezébe a napló, érdekesnek, tanulságosnak találta, főleg olyan szempontból, hogy a fiatalok vigyék tovább az ’56-os lángot. A szövegben a kislányos báj ötvöződik a magyar virtussal – tette hozzá. Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész Dobai István nemzetközi jogászt idézve mondotta: akkor minden magyar egyformán érzett. Több, a tavalyi 60. évforduló alkalmából megjelent könyvet, valamint saját, ’56-os témában írt öt könyvét is felmutatta. Részletesen a legfrissebbről, a Moyses Márton tűzhalála címűről értekezett. Moyses Márton élete az egyik legfelkavaróbb sors, erdélyi tragédia – mondotta a történész, aki hőse szenvedéstörténetének bemutatásán túl forrásokat is közölt Moyses Márton követési dossziéjából. Arról a Moyses Mártonról van szó, aki 16 évesen három baróti iskolatársával nekivágott a román–magyar határnak, hogy a pesti srácok segítségére siessen, ám neki s egy társának nem sikerült átszöknie. Két évig sínylődött börtönben, kivágta nyelvét, hogy ne tudjanak belőle vallomást kicsikarni, majd 29 évesen Brassóban a pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Tófalvi Zoltán hangsúlyozta, a becsületesség mintaképe, ő az, akire tényleg emlékezni kell.
Benkő Levente Kolozsváron dolgozó, de mint kihangsúlyozta, Háromszéken „élő” baróti történész, lapunk volt szerkesztője szintén Moyses Mártonról szóló könyvét mutatta be. Jelezte, a 2002-ben kiadott Bűn volt a szó című könyvének azonos című, javított változata ez. Alcíme: Moyses Márton és 1956. Hangsúlyozta, míg Tófalvi Zoltán Moyses szenvedéstörténtét dolgozta fel, ő meghurcoltatásán kívül arra a környezetre is igyekezett rávilágítani, amelyben Moyses élt. Kötete háromféle forrásanyagra támaszkodik. Egyrészt a kolozsvári katonai törvényszéken talált nyomozati anyag, másrészt a korabeli sajtó, főként a Kossuth rádió, mert csak az jött át a határon, de a hazai sajtó is, amelyet rengeteg ferdítés jellemzett, harmadszor a Moyses Márton iskolatársaival, tanítóival, hozzátartozóival készített interjúi. Benkő Levente kiemelte, 1956 az a pillant volt, amikor a magyarság szíve együtt dobogott, Erdélyben egy akolba terelte a magyarokat és románokat, a Magyarország határain kívül élő nemzetrészek újra találkoztak saját kultúrájukkal, a szovjet agymosás után előkerült a Himnusz és a Nemzeti dal. Benkő Levente elhozta még Volt egyszer egy ’56 című, bővített, javított változatban a kolozsvári Exit Kiadónál tavaly újra megjelentetett könyvét is. Mindkét történész hangoztatta, Sepsiszentgyörgyön emléket kell álltani Moyses Mártonnak, aki itt született 1941. április 20-án, s egy évet itt is dolgozott: emléktáblát állítani, utcát vagy teret elnevezni róla.
Nahimi Péter történész, a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány elnöke az általa összeállított Világ Csodája ’56 című, visszaemlékezésekből ollózott, korabeli fényképekkel gazdagon illusztrált kötetet mutatta be. Hangsúlyozta, 1956 forradalma egyetemesen minden magyaré, ám valami hiányzik mai megítélésében. Míg az 1848-as forradalomról mindenki tud, 1956 nincs benne kellőképpen az emlékezetben, pedig akkor az egész ország sajátos emelkedett állapotban volt, valami olyasmi történt, mint amikor egy nemzet nemzetté válik. Nahimi Péter jelezte, Kiskunmajsán áll Pongrátz Gergelynek, a Corvin közi felkelőcsoport második főparancsnokának emlékhelye, a Magyarországon egyetlen kimondottan ’56-os múzeum, vele szemben a Szomosújváron született Pongrátz Gergely (1932–2005) által emelt Kapisztrán Szent János ’56-os Emlékkápolna, ahol saját és testvére sírja is található, valamint ott működik az ’56-os Ifjúsági Tábor, ahova háromszéki középiskolás fiatalokat is várnak. Az est végén Nahimi Péter Pongrátz Gergely-emlékpakettet adott át Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki elnökének és a szintén jelen lévő Jancsó Árpád Csabának, akinek Moyses Mártontól eltérően sikerült kijutnia Magyarországra. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Négy 1956-os témájú könyvet – kettőt a nagyajtai Moyses Mártonról – mutattak be kedden Baróton, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Kézdivásárhelyen szerzőik, akik mindannyian kiemelték: az 1956-os magyar forradalom olyan pillanat volt, amikor együtt dobban a magyarok szíve határon innen és túl. Elhangzott az az igény is, hogy Moyses Mártonról utcát nevezzenek el Sepsiszentgyörgyön.
A bemutató körutat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, a háromszéki rendezvényeket követően Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre látogatnak. Az estek házigazdája Bedő Zoltán közíró volt.
A négyből három könyvet a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány adott ki, egyet a Magyar Szív Magyar Szó Alapítvány. Utóbbi címe: Nem hiába haltatok meg!, alcíme: Tercsi naplója 1956-ból. Tercsi, azaz Vajda Jenőné Németh Terézia elmondta, 1956-ban 14 éves volt, szeptember 1-jén kezdett naplót írni, eleinte semleges dolgokról, aztán amikor kitört a forradalom, és következtek a megtorlások, megírta az általa Veszprémben tapasztaltakat, és azt, amit a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott. Következő év március 12-éig vezette a naplót, addig, amíg szülei rábukkantak s elvették, mondva, ennél kevesebbért is lógtak már emberek. Felnőtt korában visszaadták. Tercsi néni hangsúlyozta, a forradalom minden magyaré volt. Pataki Barbara, a könyv szerkesztője közölte, tavaly került kezébe a napló, érdekesnek, tanulságosnak találta, főleg olyan szempontból, hogy a fiatalok vigyék tovább az ’56-os lángot. A szövegben a kislányos báj ötvöződik a magyar virtussal – tette hozzá. Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész Dobai István nemzetközi jogászt idézve mondotta: akkor minden magyar egyformán érzett. Több, a tavalyi 60. évforduló alkalmából megjelent könyvet, valamint saját, ’56-os témában írt öt könyvét is felmutatta. Részletesen a legfrissebbről, a Moyses Márton tűzhalála címűről értekezett. Moyses Márton élete az egyik legfelkavaróbb sors, erdélyi tragédia – mondotta a történész, aki hőse szenvedéstörténetének bemutatásán túl forrásokat is közölt Moyses Márton követési dossziéjából. Arról a Moyses Mártonról van szó, aki 16 évesen három baróti iskolatársával nekivágott a román–magyar határnak, hogy a pesti srácok segítségére siessen, ám neki s egy társának nem sikerült átszöknie. Két évig sínylődött börtönben, kivágta nyelvét, hogy ne tudjanak belőle vallomást kicsikarni, majd 29 évesen Brassóban a pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Tófalvi Zoltán hangsúlyozta, a becsületesség mintaképe, ő az, akire tényleg emlékezni kell.
Benkő Levente Kolozsváron dolgozó, de mint kihangsúlyozta, Háromszéken „élő” baróti történész, lapunk volt szerkesztője szintén Moyses Mártonról szóló könyvét mutatta be. Jelezte, a 2002-ben kiadott Bűn volt a szó című könyvének azonos című, javított változata ez. Alcíme: Moyses Márton és 1956. Hangsúlyozta, míg Tófalvi Zoltán Moyses szenvedéstörténtét dolgozta fel, ő meghurcoltatásán kívül arra a környezetre is igyekezett rávilágítani, amelyben Moyses élt. Kötete háromféle forrásanyagra támaszkodik. Egyrészt a kolozsvári katonai törvényszéken talált nyomozati anyag, másrészt a korabeli sajtó, főként a Kossuth rádió, mert csak az jött át a határon, de a hazai sajtó is, amelyet rengeteg ferdítés jellemzett, harmadszor a Moyses Márton iskolatársaival, tanítóival, hozzátartozóival készített interjúi. Benkő Levente kiemelte, 1956 az a pillant volt, amikor a magyarság szíve együtt dobogott, Erdélyben egy akolba terelte a magyarokat és románokat, a Magyarország határain kívül élő nemzetrészek újra találkoztak saját kultúrájukkal, a szovjet agymosás után előkerült a Himnusz és a Nemzeti dal. Benkő Levente elhozta még Volt egyszer egy ’56 című, bővített, javított változatban a kolozsvári Exit Kiadónál tavaly újra megjelentetett könyvét is. Mindkét történész hangoztatta, Sepsiszentgyörgyön emléket kell álltani Moyses Mártonnak, aki itt született 1941. április 20-án, s egy évet itt is dolgozott: emléktáblát állítani, utcát vagy teret elnevezni róla.
Nahimi Péter történész, a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány elnöke az általa összeállított Világ Csodája ’56 című, visszaemlékezésekből ollózott, korabeli fényképekkel gazdagon illusztrált kötetet mutatta be. Hangsúlyozta, 1956 forradalma egyetemesen minden magyaré, ám valami hiányzik mai megítélésében. Míg az 1848-as forradalomról mindenki tud, 1956 nincs benne kellőképpen az emlékezetben, pedig akkor az egész ország sajátos emelkedett állapotban volt, valami olyasmi történt, mint amikor egy nemzet nemzetté válik. Nahimi Péter jelezte, Kiskunmajsán áll Pongrátz Gergelynek, a Corvin közi felkelőcsoport második főparancsnokának emlékhelye, a Magyarországon egyetlen kimondottan ’56-os múzeum, vele szemben a Szomosújváron született Pongrátz Gergely (1932–2005) által emelt Kapisztrán Szent János ’56-os Emlékkápolna, ahol saját és testvére sírja is található, valamint ott működik az ’56-os Ifjúsági Tábor, ahova háromszéki középiskolás fiatalokat is várnak. Az est végén Nahimi Péter Pongrátz Gergely-emlékpakettet adott át Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki elnökének és a szintén jelen lévő Jancsó Árpád Csabának, akinek Moyses Mártontól eltérően sikerült kijutnia Magyarországra. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 28.
Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 28.
23. Nemzetközi Vegyészkonferencia
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 28.
Akiktől van mit tanulni…
Kolozsvári Zenei Ősz
Telt ház, vastaps fogadta a kolozsvári Arcadia vonósnégyest a Zenei Ősz keretében a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermében csütörtök este megtartott koncerten.
Több mint tíz évvel ezelőtt négy kolozsvári zeneakadémiai hallgató alapított egy vonósnégyest, amely azóta a világ számos rangos színpadán sikert aratott, több versenyen ért el dobogós helyezést. Kolozsváron is több sikeres hangverseny van a hátuk mögött, fellépésük garancia a sikerre.
A mostani koncert újdonsága az volt, hogy hozzájuk méltó, tehetséges és sikeres hangszeres előadók működtek közre: Sebastian Tegzesiu és Vlad Răceu (hegedű), Marcel Camenită (brácsa) és Diana Ligeti (cselló). Franz Schubert kvintett két csellóval C-dúr D.956 és George Enescu Vonós oktett című művét tolmácsolták tökéletesen. Örvendetes, hogy egy ilyen tökéletes produkció alkalmával megtelt a stúdióterem, még a lépcsőkön is ültek a fiatalok, akik feltehetően zeneakadémiai hallgatók lehettek. Volt kitől tanulniuk, az Arcadia etalon lehet számukra. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvári Zenei Ősz
Telt ház, vastaps fogadta a kolozsvári Arcadia vonósnégyest a Zenei Ősz keretében a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermében csütörtök este megtartott koncerten.
Több mint tíz évvel ezelőtt négy kolozsvári zeneakadémiai hallgató alapított egy vonósnégyest, amely azóta a világ számos rangos színpadán sikert aratott, több versenyen ért el dobogós helyezést. Kolozsváron is több sikeres hangverseny van a hátuk mögött, fellépésük garancia a sikerre.
A mostani koncert újdonsága az volt, hogy hozzájuk méltó, tehetséges és sikeres hangszeres előadók működtek közre: Sebastian Tegzesiu és Vlad Răceu (hegedű), Marcel Camenită (brácsa) és Diana Ligeti (cselló). Franz Schubert kvintett két csellóval C-dúr D.956 és George Enescu Vonós oktett című művét tolmácsolták tökéletesen. Örvendetes, hogy egy ilyen tökéletes produkció alkalmával megtelt a stúdióterem, még a lépcsőkön is ültek a fiatalok, akik feltehetően zeneakadémiai hallgatók lehettek. Volt kitől tanulniuk, az Arcadia etalon lehet számukra. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 28.
Kiválósági Médiadíjakat adtak át Kolozsváron, 14. alkalommal
Idén immár tizennegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a „Médiadíj a kiválóságért” elnevezésű rendezvényre: pénteken este ismét a Román Nemzeti Színház és Operaház adott otthont – második alkalommal – a rangos esemény lebonyolítására, a díjak átadása közben az opera zenekara és énekesei adtak elő operarészleteket.
A Kiválósági Médiadíjakat a helyi médiaorgánumok – írott és online sajtó, rádió, televízió – szokták odaítélni olyan helyi személyeknek, szervezeteknek, intézményeknek, vállalkozásoknak, akikről illetve amelyekről a sajtósok úgy vélik, hogy tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez. Egyfajta elismerés tehát ez a díj a helyi közösség érdekében kifejtett, végzett tevékenységért. A díjak átadásának helyszíne az évek során állandóan változott, amint a lebonyolítása is, a szervezők igyekeznek minden alkalommal valamilyen program-meglepetéssel szolgálni. Idén első alkalommal kiterjesztették ezt a díjazási programot országos szintűre, erről Cristina Szasz, a rendezvény szervezője, az Amprenta Advertising menedzsere nyilatkozott: első év, hogy túlléptek Kolozsvár határain a díjazás tekintetében, és az országos média részéről is nagy volt az érdeklődés a rendezvény iránt. Többek között jelen volt díjazottként Ion Cristoiu publicista és díjátadóként Teo Trandafir műsorvezető. Meghívottak és a rendezvény házigazdái Laura Cosoi (színésznő) és Dragoș Bucurenci (tanácsadó, aktivista, műsorvezető) voltak.
Díjakat több kategóriában (kultúra, oktatás, vállalkozás, társadalom, sport, egészségügy) szoktak osztani. A Szabadság szerkesztősége (egyetlen magyar nyelvű média-képviselőként) idén Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnökének munkáját, kapcsolattartását és együttműködését, a helyi közösség, szervezetek tevékenységében való folyamatos részvételét értékelte. A jelenleg külföldön tartózkodó Vákár István díját munkatársa, Debreczeni Mária Magdolna vette át. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
Idén immár tizennegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a „Médiadíj a kiválóságért” elnevezésű rendezvényre: pénteken este ismét a Román Nemzeti Színház és Operaház adott otthont – második alkalommal – a rangos esemény lebonyolítására, a díjak átadása közben az opera zenekara és énekesei adtak elő operarészleteket.
A Kiválósági Médiadíjakat a helyi médiaorgánumok – írott és online sajtó, rádió, televízió – szokták odaítélni olyan helyi személyeknek, szervezeteknek, intézményeknek, vállalkozásoknak, akikről illetve amelyekről a sajtósok úgy vélik, hogy tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez. Egyfajta elismerés tehát ez a díj a helyi közösség érdekében kifejtett, végzett tevékenységért. A díjak átadásának helyszíne az évek során állandóan változott, amint a lebonyolítása is, a szervezők igyekeznek minden alkalommal valamilyen program-meglepetéssel szolgálni. Idén első alkalommal kiterjesztették ezt a díjazási programot országos szintűre, erről Cristina Szasz, a rendezvény szervezője, az Amprenta Advertising menedzsere nyilatkozott: első év, hogy túlléptek Kolozsvár határain a díjazás tekintetében, és az országos média részéről is nagy volt az érdeklődés a rendezvény iránt. Többek között jelen volt díjazottként Ion Cristoiu publicista és díjátadóként Teo Trandafir műsorvezető. Meghívottak és a rendezvény házigazdái Laura Cosoi (színésznő) és Dragoș Bucurenci (tanácsadó, aktivista, műsorvezető) voltak.
Díjakat több kategóriában (kultúra, oktatás, vállalkozás, társadalom, sport, egészségügy) szoktak osztani. A Szabadság szerkesztősége (egyetlen magyar nyelvű média-képviselőként) idén Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnökének munkáját, kapcsolattartását és együttműködését, a helyi közösség, szervezetek tevékenységében való folyamatos részvételét értékelte. A jelenleg külföldön tartózkodó Vákár István díját munkatársa, Debreczeni Mária Magdolna vette át. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 28.
Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 28.
Trendfüggő anyanyelvhasználat – pénzügyi és jogértelmezési gondok nehezítik a törvény alkalmazását
Számos kérdést vet fel az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok esetében is a helyi közigazgatási törvény kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásainak gyakorlatba ültetése, ezen az eltérő jogértelmezés sem segít.
„Az RMDSZ azt várja el a szövetség képviselői által vezetett önkormányzatoktól, hogy mindent, amit a törvény előír kivitelezzen, és ültessen gyakorlatba” – mondta Horváth Anna a Krónikának, amikor arról kérdeztük, hogy a szövetség hogyan felügyeli saját választottjai körében a helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetését. Az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnökét annak kapcsán kérdeztük, hogy több magyar többségű, magyar választottal rendelkező település honlapján szembeötlő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat fedeztünk fel.
A helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetése sokszor az RMDSZ-es önkormányzatok esetében is számos kérdést vet fel – hívta fel a figyelmet részletekbe menő válaszában Kolozsvár volt alpolgármestere.
Kis községeknél a pénzhiány lehet a legfőbb akadály, az, hogy sikerül-e rávenni a többséget arra, hogy anyagi forrást különítsenek el a szűkös költségvetésből a törvény előírásainak teljesítésére, mint a tanácsülések napirendjének lefordítására, tanácsi határozatok lefordítására stb.
„Sok esetben azzal találkoztunk, hogy ezt nagyon nehéz átvinni a román többségen, hiszen szórványönkormányzatokról beszélünk” – mondta Horváth Anna. Szerinte arra is volt példa, hogy ahol ez megtörtént, később a Számvevőszék emelt kifogást, és per lett az ügyből.
Ezért is szerepel az RMDSZ közigazgatási törvényt módosító tervezetében, hogy a szükséges pénzt előírt költségvetési tételként vagy pályázati alap, vagy valamilyen többletszorzó formájában kapják meg az önkormányzatok. Ahogy például az oktatásban nagyobb a fejkvóta szorzója a magyarul tanuló diákoknál, mert a magyar órák stb. pluszköltséget jelentenek. „Ilyenszerű megoldást kell találni ahhoz, hogy a jog ne csak előírt jog legyen, hanem annak a gyakorlati alkalmazása se ütközzön ellenállásba, és ne pillanatnyi politikai alkun vagy annak a be nem tartásán múljon” – fogalmazott Horváth Anna.
Magyar nyelvismeret mint kritérium
Horváth Anna emlékeztetett, hogy a törvény jelenleg előír bizonyos jogokat, de az alkalmazásának a mikéntjét nem követi le. „Ebben a pillanatban például nem tudsz egy köztisztviselői vizsgát meghirdetni – és ezt számtalan példa mutatta az elmúlt néhány évben –, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező kritériumként szerepeljen” – mutatott rá az illetékes emlékeztetve, hogy számos per is indult emiatt, és az önkormányzatok vesztettek. Újabb példaként említette, hogy bár a magyar anyanyelvűeknek – százaléktól függetlenül – joguk van a magyar esketéshez, az anyakönyvi hivatalnál nem lehet olyan álláshirdetést megfogalmazni, amelyben kötelező előírásként szerepelne a magyar nyelv ismerete.
Az is elképzelhető, hogy személyzet hiányában nem érvényesül a törvény, ismerte el Horváth Anna – legutóbb Nagyvárad önkormányzata hivatkozott erre. Hozzátette, ha van rá akarat, erőforrás, ez áthidalható azzal, hogy külsős szerződéssel oldják meg a fordítást, ami idő- és pénzigényes. „Ennek az elejétől a végéig végiggondolt, jól működő rendszerét kell kidolgozni” – jelentette ki az RMDSZ politikusa, aki szerint számon kérni lehet ugyan – és elmondása szerint a szövetség is ezt teszi –, de vannak olyan vonzatai a problémának, amelyektől nem lehet eltekinteni.
Formanyomtatványok és törvényértelmezés
Kolozsvár volt alpolgármestere szerint a tanácsi határozatok magyar fordításán túl még fontosabb, hogy a magyar közösség tagjai magyar nyelven is kommunikálhassanak a hivatallal.
Rámutatott, ennek a megsegítésére született meg az a program a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet égisze alatt, amelynek keretében lefordították a helyi és megyei önkormányzatoknál, dekoncentrált intézményeknél használatban lévő összes formanyomtatványt, és ezek kétnyelvű formában elérhetők az intézmény honlapján. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Számos kérdést vet fel az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok esetében is a helyi közigazgatási törvény kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásainak gyakorlatba ültetése, ezen az eltérő jogértelmezés sem segít.
„Az RMDSZ azt várja el a szövetség képviselői által vezetett önkormányzatoktól, hogy mindent, amit a törvény előír kivitelezzen, és ültessen gyakorlatba” – mondta Horváth Anna a Krónikának, amikor arról kérdeztük, hogy a szövetség hogyan felügyeli saját választottjai körében a helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetését. Az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnökét annak kapcsán kérdeztük, hogy több magyar többségű, magyar választottal rendelkező település honlapján szembeötlő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat fedeztünk fel.
A helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetése sokszor az RMDSZ-es önkormányzatok esetében is számos kérdést vet fel – hívta fel a figyelmet részletekbe menő válaszában Kolozsvár volt alpolgármestere.
Kis községeknél a pénzhiány lehet a legfőbb akadály, az, hogy sikerül-e rávenni a többséget arra, hogy anyagi forrást különítsenek el a szűkös költségvetésből a törvény előírásainak teljesítésére, mint a tanácsülések napirendjének lefordítására, tanácsi határozatok lefordítására stb.
„Sok esetben azzal találkoztunk, hogy ezt nagyon nehéz átvinni a román többségen, hiszen szórványönkormányzatokról beszélünk” – mondta Horváth Anna. Szerinte arra is volt példa, hogy ahol ez megtörtént, később a Számvevőszék emelt kifogást, és per lett az ügyből.
Ezért is szerepel az RMDSZ közigazgatási törvényt módosító tervezetében, hogy a szükséges pénzt előírt költségvetési tételként vagy pályázati alap, vagy valamilyen többletszorzó formájában kapják meg az önkormányzatok. Ahogy például az oktatásban nagyobb a fejkvóta szorzója a magyarul tanuló diákoknál, mert a magyar órák stb. pluszköltséget jelentenek. „Ilyenszerű megoldást kell találni ahhoz, hogy a jog ne csak előírt jog legyen, hanem annak a gyakorlati alkalmazása se ütközzön ellenállásba, és ne pillanatnyi politikai alkun vagy annak a be nem tartásán múljon” – fogalmazott Horváth Anna.
Magyar nyelvismeret mint kritérium
Horváth Anna emlékeztetett, hogy a törvény jelenleg előír bizonyos jogokat, de az alkalmazásának a mikéntjét nem követi le. „Ebben a pillanatban például nem tudsz egy köztisztviselői vizsgát meghirdetni – és ezt számtalan példa mutatta az elmúlt néhány évben –, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező kritériumként szerepeljen” – mutatott rá az illetékes emlékeztetve, hogy számos per is indult emiatt, és az önkormányzatok vesztettek. Újabb példaként említette, hogy bár a magyar anyanyelvűeknek – százaléktól függetlenül – joguk van a magyar esketéshez, az anyakönyvi hivatalnál nem lehet olyan álláshirdetést megfogalmazni, amelyben kötelező előírásként szerepelne a magyar nyelv ismerete.
Az is elképzelhető, hogy személyzet hiányában nem érvényesül a törvény, ismerte el Horváth Anna – legutóbb Nagyvárad önkormányzata hivatkozott erre. Hozzátette, ha van rá akarat, erőforrás, ez áthidalható azzal, hogy külsős szerződéssel oldják meg a fordítást, ami idő- és pénzigényes. „Ennek az elejétől a végéig végiggondolt, jól működő rendszerét kell kidolgozni” – jelentette ki az RMDSZ politikusa, aki szerint számon kérni lehet ugyan – és elmondása szerint a szövetség is ezt teszi –, de vannak olyan vonzatai a problémának, amelyektől nem lehet eltekinteni.
Formanyomtatványok és törvényértelmezés
Kolozsvár volt alpolgármestere szerint a tanácsi határozatok magyar fordításán túl még fontosabb, hogy a magyar közösség tagjai magyar nyelven is kommunikálhassanak a hivatallal.
Rámutatott, ennek a megsegítésére született meg az a program a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet égisze alatt, amelynek keretében lefordították a helyi és megyei önkormányzatoknál, dekoncentrált intézményeknél használatban lévő összes formanyomtatványt, és ezek kétnyelvű formában elérhetők az intézmény honlapján. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 29.
A Magyar Tudomány Ünnepe Kolozsváron
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából konferenciát szervez Kolozsváron. A 2017. november 2-4. között tartandó rendezvény előadói olyan erdélyi származású kutatók, szakemberek, akik a világ nagy egyetemein és kutatóközpontjaiban végzik munkájukat.
Az előadók hat országból érkeznek: Magyarország, Svájc, Ausztria, Svédország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok. Előadásaik a matematika, fizika, biológia, földrajztudomány és történelemtudomány területeit érintik. A rendezvény célja az, hogy a tudomány élvonalának számító tudományos eredményeket népszerűsítse, hogy az erdélyi szakmai közösségek és a világ különböző pontjain élő kutatók szakmai kapcsolataikat erősítse, illetve hogy rámutasson a tudománynak a mindennapi életében betöltött szerepére és fontosságára.
Társszervező a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. sapientia.ro
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából konferenciát szervez Kolozsváron. A 2017. november 2-4. között tartandó rendezvény előadói olyan erdélyi származású kutatók, szakemberek, akik a világ nagy egyetemein és kutatóközpontjaiban végzik munkájukat.
Az előadók hat országból érkeznek: Magyarország, Svájc, Ausztria, Svédország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok. Előadásaik a matematika, fizika, biológia, földrajztudomány és történelemtudomány területeit érintik. A rendezvény célja az, hogy a tudomány élvonalának számító tudományos eredményeket népszerűsítse, hogy az erdélyi szakmai közösségek és a világ különböző pontjain élő kutatók szakmai kapcsolataikat erősítse, illetve hogy rámutasson a tudománynak a mindennapi életében betöltött szerepére és fontosságára.
Társszervező a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. sapientia.ro
2017. október 30.
Ars Hungarica: kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 30.
Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 30.
Az emberi sors ábrázolója
Elfeledett életmű
Nemrég lányai és unokája jelenlétében nyílt meg az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a tragikus hirtelenséggel elhunyt és méltatlanul elfeledett partiumi grafikus és festő, Makár Alajos (1927–1989) életművét bemutató kiállítás. A képzőművésznek göröngyös és buktatókkal sűrűn tűzdelt utat kellett bejárnia, amíg rátalált a benne feszülő érzelmek, gondolatok és indulatok számára megfelelő kifejezésmódra.
Az érdeklődők népes táborát a központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntötte. A rendkívüli eseményhez méltó hangulatot kristálytiszta csengésű hangon előadott népdalokkal megteremtő Szabó Fruzsina fellépése után Banner Zoltán költő, író, előadóművész, művészettörténész tartott tartalmas és széles látószögű előadást a művészről. A tárlat által felvonultatott gazdag látnivaló és annak létrehozója méltatásán kívül a nagyvilág olykor ellentmondásos és a szépségközpontú ábrázolástól elrugaszkodó művészeti irányzatainak termékeivel is összevetette Makár életművét.
Nagykárolyban született kőműves apa és háztartásbeli anya gyermekeként, és a 7 osztály elvégzése után, édesapja szakmáját folytatva, kőművesinas, majd -segéd lett. Rajzolni a kórházban kezdett, ahol egy háborúból hátramaradt és általa megtalált gránát felrobbanása miatt hosszas ápolásra szorult. Felépülvén a Szálva–Visó vasút építésénél dolgozott önkéntesként, majd beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Nemsokára, saját kérésére, átkerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait 1949 és 1955 között.
Miután az egyetemet elvégezte, kirakatrendezőként kereste meg a mindennapit Kolozsváron, azonban festményei rendszeresen szerepeltek a városi és megyei tárlatokon. A ’60-as évek kezdetén meghasonult önmagával, és addigi alkotásait megsemmisítvén irányvonalat váltott, és mindent elölről kezdett. Így tulajdonképpen festői pályája kezdete is erre az időszakra tehető, melynek termését 1967-ben mutatta be a kincses városban.
A Képzőművészek Szövetségének 1955-től gyakornoka, 1968-tól végleges tagja, 1980-tól haláláig pedig a kolozsvári fiók vezetőségi tagja volt. Hagyatéka több mint 300 olajfestményből, tempera- és pasztellképből, szénrajzból és ceruzavázlatból áll. Mintegy felét múzeumokban, művelődési intézményekben és magángyűjteményekben őrzik, a másik része a család tulajdonában van. Munkásságáról szólva Banner Zoltán megállapította, „egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet fő témájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát, az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.”
A kiállítás november 9-ig látogatható. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Elfeledett életmű
Nemrég lányai és unokája jelenlétében nyílt meg az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a tragikus hirtelenséggel elhunyt és méltatlanul elfeledett partiumi grafikus és festő, Makár Alajos (1927–1989) életművét bemutató kiállítás. A képzőművésznek göröngyös és buktatókkal sűrűn tűzdelt utat kellett bejárnia, amíg rátalált a benne feszülő érzelmek, gondolatok és indulatok számára megfelelő kifejezésmódra.
Az érdeklődők népes táborát a központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntötte. A rendkívüli eseményhez méltó hangulatot kristálytiszta csengésű hangon előadott népdalokkal megteremtő Szabó Fruzsina fellépése után Banner Zoltán költő, író, előadóművész, művészettörténész tartott tartalmas és széles látószögű előadást a művészről. A tárlat által felvonultatott gazdag látnivaló és annak létrehozója méltatásán kívül a nagyvilág olykor ellentmondásos és a szépségközpontú ábrázolástól elrugaszkodó művészeti irányzatainak termékeivel is összevetette Makár életművét.
Nagykárolyban született kőműves apa és háztartásbeli anya gyermekeként, és a 7 osztály elvégzése után, édesapja szakmáját folytatva, kőművesinas, majd -segéd lett. Rajzolni a kórházban kezdett, ahol egy háborúból hátramaradt és általa megtalált gránát felrobbanása miatt hosszas ápolásra szorult. Felépülvén a Szálva–Visó vasút építésénél dolgozott önkéntesként, majd beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Nemsokára, saját kérésére, átkerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait 1949 és 1955 között.
Miután az egyetemet elvégezte, kirakatrendezőként kereste meg a mindennapit Kolozsváron, azonban festményei rendszeresen szerepeltek a városi és megyei tárlatokon. A ’60-as évek kezdetén meghasonult önmagával, és addigi alkotásait megsemmisítvén irányvonalat váltott, és mindent elölről kezdett. Így tulajdonképpen festői pályája kezdete is erre az időszakra tehető, melynek termését 1967-ben mutatta be a kincses városban.
A Képzőművészek Szövetségének 1955-től gyakornoka, 1968-tól végleges tagja, 1980-tól haláláig pedig a kolozsvári fiók vezetőségi tagja volt. Hagyatéka több mint 300 olajfestményből, tempera- és pasztellképből, szénrajzból és ceruzavázlatból áll. Mintegy felét múzeumokban, művelődési intézményekben és magángyűjteményekben őrzik, a másik része a család tulajdonában van. Munkásságáról szólva Banner Zoltán megállapította, „egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet fő témájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát, az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.”
A kiállítás november 9-ig látogatható. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)