„Van itt miért harcolni, nem egymást kell szapulni”
A közelmúltban Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az EMNT elnöke tartott sajtótájékoztatót, melynek fő témája a korrupció volt. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnökét kérdeztük a Szövetséget érintő kijelentésekkel kapcsolatban.
– Mit gondol Tőkés László minapi, RMDSZ-el kapcsolatos kijelentéseiről?
–Már hiányoltam őket, ugyanis Tőkés László időközönként megismétel dolgokat. Elmond egy féligazságot, és később arra úgy hivatkozik, mint egy tényre.
–Ezt hogyan érti?
–Pofon egyszerű ez, olyan mint abban a viccben, amikor az egyik ember mondja: van egy hírem, ami 75%-ban igaz. Például: Tőkés László kolozsvári születésű, váradi lakos, EU-s képviselő tolvaj. Ebben a hírben három állítás igaz: igaz az, hogy Kolozsváron született, nagyváradi lakos és képviselő, tehát a hír 75%-ban igaz. Ő is így tesz, csak nem mondja, hogy melyik része igaz állításának, és melyik nem, hány százalékosra biztos a hír.
–Ön szerint mi az az információ, amit így mondott el Tőkés László?
–Hát például az, hogy én személyesen „diszponálok” egy 5 millió eurós egyházi, turisztikai program felett. Bár így lenne. Az igazság az, hogy ugyan tagja vagyok egy bizottságnak, melyben még van másik 18 ember, tehát nem diszponálhatok. Igaz, hogy beszéltünk egy pályázati kiírásról, de még ki sincs dolgozva. Azonban az tény, hogy sikerült elérnem azt, hogy az eredeti javaslattal ellentétben ne az ortodox egyház kapjon csak és kizárólag forrást ebből az alapból. Remélem, nem ez váltotta ki az ellenszenvét. Azt gondoltam, ezért kitüntetést küld nekem Tőkés László.
–Akkor az EMNT elnökének állítása nem igaz?
–Egy volt püspök hazudna? Dehogy is ( szerk megj.: nevet egyet), ez a tízparancsolatban tiltva van, és biztos vagyok benne, hogy Tőkés úr mindent betart a tízparancsolatból. A viccet félretéve, szerintem csak csúsztat, néha lehet, nem is tudatosan, csak nincs elég információja.
–Esetleg félrevezetik?
–Tudja ebben nem hiszek, annak idején a Ceauşescuról is azt mondták egyesek, hogy igazából nem is tudja mi a helyzet, szerintem mindenről tudott. Amikor nem akarjuk elhinni valakiről, akit amúgy tisztelni vagy szeretni kellene, hogy rosszat tesz, akkor elkezdjük mentegetni és kifogásokat keresünk.
Nézze, akkor, amikor fogy a magyarság, amikor a gyerekvállalás egyre kisebb, amikor a családot, mint modellt meg kell erősíteni, akkor neked, mint vezetőnek, főleg mint volt püspöknek, példát kellene mutatni. Amúgy ez is a párbeszédkészséget mutatja –figyel-e a másikra, tanúsít-e empátiát, tiszteletet, ki hogyan képes viszonyulni ellentétes véleményhez. A közös érdeket tudja-e szolgálni mindenek felett, vagy csak szentenciát osztogat, csak elvárásai vannak és folyton megsértődik.
–Ön szerint Tőkés László megsértődött?
–Talán, de szerintem a jelleme nem ilyen.
–Miért, Ön szerint milyen a jelleme?
–Szereti a konfliktust, a balhét, a vitát, és emellett szereti, ha figyelnek rá. Mindig rombol valamit. Először a kommunistákkal vitatkozott, majd az egyházának egy részével, még a zsinatból is kiléptek egy időre, majd az RMDSZ-szel, most az MPP-vel, csak idő kérdése, mikor lesz újabb célpont. Még eddig soha nem hallottam valamiért elnézést kérni. No ne mondja már, hogy Ő az, aki tévedhetetlen, egyedüli tökéletes. Egy ilyen van, az Isten, azonban mi gyarló emberek messze vagyunk az isteni tökéletességtől.
Olyan, mint az atombomba?
–Mi a véleménye az EMNT- ről?
–Sokan elfelejtik, amikor megalakult, kijelentették, ebből soha nem lesz párt, most meg aláírást gyűjtenek pártbejegyzésre. Ennyit a tisztességes szándékukról.
–Azt mondják, szükség van egy új pártra.
–Igen, tudom, Toró T. Tibor mondta, hogy ez olyan mint az atombomba, ha van, tárgyalnak veled. Ezzel el is helyezte a térképen a kezdeményezést az iszlám fundamentalista Irán és a diktatórikus Észak Korea mögé. Ezeknek kell atombomba a tárgyaláshoz. Jó példaképek, nem mondom. Az atombombát, ha nem használják akkor zsarolásra kell, szép keresztényi attitűd, ha meg használják tudjuk az eredményt, ott a példa Hirosima, ezt akarják a magyarságnak?
–Ezt ugye képletesen mondta…
–Lehet, de nagyon rossz példa volt, azonban sok mindent elárul a gondolkodásmódról, ahogy ez a párt születik. Azt sugallják, vagy úgy csináljátok ahogy mondjuk, vagy kő kövön nem marad.
Össze kell fogni
–Ők azt mondják, hogy nem zárkóznak el az összefogástól.
–Erre meg van a keret, nem kell egy új párt. Ott van az EMEF (Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum) így lett Tőkés László másodjára EP-képviselő, és alelnök, RMDSZ-listán, nem volt másik pártja. Azt mondani, verjük szét az RMDSZ -t, hogy majd fogjunk össze vele a választáson, ez olyan, mintha azt mondaná, azért válik el valaki a feleségétől, hogy újból oltárhoz vezethesse. Itt komoly baj van egy-két ember fejében. A viták sajnos annyira elfajulhatnak, hogy képviselet nélkül maradunk. Felelőtlennek tartom azt, aki a megosztást támogatja. Össze kell fogni a civil szervezetekkel, az egyházakkal.
– Tőkés László azt mondta, hogy az egyház kerülje az anyagi-pénzügyi összefonódást az RMDSZ-szel.
–Furcsa ezt egy olyan embertől hallani, aki püspökként az RMDSZ tiszteletbeli elnöke volt 13 évig. Mi több, támogatta, hogy az egyházkerület főgondnoka parlamenti képviselő legyen, és még folytathatnám. Ismerős ugye? Tőkés úrnak, az a kommunista jó, aki mellette van, az az RMDSZ-es jó, aki őt támogatja, az a polgári párti igaz magyar, amely vele vonul be vagy ki egy gyűlésre, az a tiszteletes jó, aki szidja az RMDSZ-t. Aki szolga, az jó, aki ellent mer mondani, az már minimum gyanús.
–De azt is mondja, hogy az egyház azt kapja, ami jár neki, ne osszon kegyet az RMDSZ.
–Tőkés László 20 évig volt püspök, volt rá két évtizede, hogy egy gazdaságilag önálló egyházat építsen. Hol vannak azok a virágzó püspökségi javadalmak, hisz elvileg jár nekünk, nem? Tőkés László több tíz ezer eurót kap havonta különböző formában Brüsszelből, miközben a szórványban a fizetést sem tudják felvenni a lelkészek. Mit tett 20 év alatt azért, hogy ne így legyen. saját magának elintézte a jó fizetést, és a többiek? Az RMDSZ támogatta akkor is az egyházat, amikor Ő volt a püspök, egy lejt sem küldött vissza a püspökség, hogy nem kell, mert az RMDSZ járta ki. A Lorántffy iskolának a felújítását is elintéztük, és jól tettük, most akkor az egyház mondja vissza, mert mi segítettünk? Butaság. Ott segítünk, ahol tudunk, és ahol lehet. Inkább tegye ő is ezt, ne kenyérre és vízre buzdítsa a szegényebbeket, miközben ő díszfogadásról díszfogadásra járkál.
Mindenki tegye a dolgát
–Hogyan tovább akkor?
–Én azt gondolom, mindenki tegye a dolgát és szolgálja a magyarságot, ahol tudja, és ahol lehetősége van. Van itt miért harcolni nem egymást kell szapulni. Küzdjünk a magyar színházért, könyvtámogatásért, a szalontai, margittai magyar iskoláért, település fejlesztésekért, és sok minden másért. Egy dolog azonban biztos: gyerekvállalás nélkül hiába építkezünk. Amit eddig elértünk, azt tartsuk meg és menjünk tovább. Az egység szerintem szentség, aki ellene tesz, az történelmi bűnt követ el.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek”
Bár sokat javult a csángók helyzete 2001 óta, továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság, állapították meg a brüsszeli csángókonferencia előadói.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) alapításának 20 éves, illetve az Európa Tanácsnak a csángók anyanyelvű oktatását szorgalmazó 1521-es ajánlásának 10. évfordulója alkalmából könyvbemutatót és konferenciát szervezett Brüsszelben az Európai Parlamentben Sógor Csaba EP-képviselő. Az eseményre az RMDSZ-es politikus meghívására eljött Brüsszelbe a Mük szeretünk itt élni című, háromnyelvű kötet több szerzője, illetve a moldvai magyar oktatási program keretében tanító tanárok egy része is. „Erdély legkeletibb részén, Moldvával határos faluban voltam lelkész. 1988-ban elindultam Moldvába, Bákóba. Gyimesközéplokon megállítottak, azt mondták, nem mehetek át. Esti vonattal, sötétben – így lehetett 1989 előtt meglátogatni azokat a magyarokat, akik értelmiségiek nélkül őrizték meg Moldvában a magyar nyelvet. Olyanok, mintha Nagy-Britanniában volnának ma 40 ezren, akik Shakespeare nyelvét beszélik” – mondta Sógor Csaba megnyitó beszédében. A moldvai magyarok nyelve azonban nemcsak azért fontos, mert közel 600 éve Tatros várában született meg az irodalmi magyar nyelv: ez egy emberjogi kérdés, a csángók anyanyelvükön szeretnének tanulni, és Románia kisebbségvédelmi vállalásokkal kötelezte el magát e kérdés megoldására.
A konferencián román és angol nyelvű tolmácsolás volt. A moldvai magyar oktatási programban tanító húsz pedagógus mellett román és más nemzetiségű EP-képviselők, gyakornokok, sajtósok és az EP-t látogató érdeklődők gyarapították a résztvevők létszámát. A brüsszeli csángó konferencián és könyvbemutatón előadott Pozsony Ferenc néprajzkutató, Solomon Adrián MCSMSZ-elnök, Smaranda Enache, a Pró Európa Liga társelnöke és Gabriel Andreescu emberjogi aktivista.
Pozsony Ferenc arra emlékeztetett, bár az elmúlt 21 évben sok minden pozitív irányban változott Moldvában, az állami iskolákban lehet választani a magyar nyelv és kultúra tantárgyat, mégis továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság. A városi magyar közösségeket Moldvában elsodorta a történelem, ám a falusi közösségek a múlt század közepéig nagyrészt megőrizték archaikus elemekben gazdag magyar nyelvjárásukat, karakterisztikus, hagyományos kultúrájukat, és mindig is ragaszkodtak katolikus vallásukhoz. Identitásuk működésében a római katolikus felekezethez való tartozásnak nagy jelentősége van az ortodox tengerben. Évszázadokig nem volt anyanyelvű liturgiában, oktatásban részük; kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, sőt a 19. század végéig kimaradtak a román nemzetépítésből is. Nagyon erős a lokális identitásuk, szoros szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz, de specifikus regionális, moldvai identitásuk is van. A 19. század végén a román állam iskolai rendszert szervezett meg, román nyelven folyt az oktatás, akkor kezdődött a nyelvi, kulturális, etnikai asszimiláció.
A 19. század végén a moldvai katolikusok 75 százaléka még magyar anyanyelvű volt, míg ma 250 ezerből 60 ezren beszélnek még magyarul – mondta Pozsony. Tradicionális kultúrájuk a kollektivizálásig fennmaradt, gazdag rurális szóbeli kultúrát – értékes balladák, középkorias vallási szövegeket, imákat stb. – őriztek meg a 20. század második feléig. Ez a szinte napjainkig fennmaradt kultúra Romániának, a magyaroknak, Európának is értéket képvisel, amit tovább kell adni; védeni kell, akár a kihalóban lévő állat- és növényfajokat, vélte Pozsony Ferenc. A csángó magyar nyelvjárások rehabilitációját szervezetten elő kell segíteni, szervezett, rendszeres iskolai oktatással, anyalnyelvű média megteremtésével, harmadsorban a templomban anyanyelvű misékkel – mert így az archaikus nyelv presztízse is emelkedne.
Solomon Adrián elmesélte, őt és kortársait a tanárok többször fogyatékosnak hitték: „mert nem tudtunk rendesen románul – kamaszkorunkban nem tehettünk mást, minthogy tagadjuk a származásunkat, azt, hogy tudunk egy másik nyelvet. Mégis a többség ránktette a bélyeget” – idézte fel az MCSMSZ elnöke. Solomon közvetítette a csángók üzenetét Brüsszelnek: nem üzennek semmit, és ez a legrosszabb. Az elnök szerint értékválság van, nemcsak identitásváltás, a fiatalabb nemzedékek elégetik a népviseletet, egyet tartanak meg, amiben eltemetik a szüleiket. Az archaikus kultúra átmentése, fontosságának felmutatása is az MCSMSZ mint érdekvédelmi szervezet feladata.
„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek” – fogalmazott az elnök. Elmondta, még van legalább 30 falu, ahol mielőbb be kellene vezetni a magyarórákat az iskolában. „Arra kérjük Önöket, segítsék munkánkat” – fordult a hallgatósághoz, amelynek soraiban több magyarországi és erdélyi magyar EP-képviselő is helyet foglalt.
Gabriel Andreescu arra hívta fel a figyelmet, elsősorban a gyerekek jogait kell tiszteletben tartani, nem engedhető meg, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek, nyomást gyakoroljanak rájuk azért, amiért őseik nyelvét tanulják. A moldvai katolikus egyház sajnos úgy tűnik, nem a spiritualitást, a hívek és istenük kapcsolatának biztosítását tartja elsősorban szem előtt, hanem hatalmi játszmákba bonyolódott, és politikai érdekek által befolyásolt. A Regionális Kisebbségi Nyelvek Chartáját Románia ratifikálta 2007-ben. Ez egy törvényi eszköz más eskzözök mellett, ám a filozófiája az, hogy a nyelvi sokszínűséget mint értéket mutatja föl; a változatosság önmagában érték, a demokrácia értékei közé tartozik – mondta.
„Nagyon szerettem volna, ha erre a konferenciára a román parlamentben kerülhetett volna sor” – mondta Smaranda Enache, aki az Andreescuval 2001-ben végzett csángóföldi terepszemléjük és a mostani, Sógor Csaba megbízásából megismételt kutatásuk eredményeit hasonlította össze. 2001-ben teljes ellenségességet tapasztaltak a helyi és megyei adminisztráció, a klérus és az iskolák részéről – mindenki azt mondta, a csángók magyar volta csak mese; „a kertek alatt mehettünk a tanárokhoz”, hisztéria volt a sajtóban, nemzetárulóknak kiáltották ki őket.
Ezúttal viszont a terepkutatás alatt mindenki kedves volt, látogattak iskolákat, magyar házakat, beszélgethettek nyíltan az emberekkel – ez fontos előrelépés, az ellenséges hangulat feloldódott. Sajnos Enache szerint a törvényben garantált jogokat nem feltétlenül követi olyan közpolitika, amely helyi szinten garantálná a gyakorlati alkalmazást. A magyar nyelv állami iskolában tanítása viszont nagyobb legitimitást ad, és az elsődleges és minimális feltétel, hogy minden egyes, szülők által leadott kérés esetében vezessék be az iskolába a magyarórákat. Ez az állam feladata – szögezte le Enache. Most 18 helyszínen lehet az iskolában a magyart választani, és további mintegy 30 településen lenne szükség biztosítani ezt a lehetőséget.
Enache szerint a totalitarizmus öröksége a csángók nyelvének elsorvasztása is, és ha a totalitarizmus bűneinek jóvátételéről beszélünk, akkor erre a kérdésre is oda kell figyelni. A nyelv az identitás fontos eleme, az államnak és az EU-nak erőfeszítéseket kell tennie, hogy megvédjék a kisebbségeket. Az előadók egyetértettek abban, hogy a román államnak be kellene szállnia a magyar oktatás költségeinek fedezésébe.
A moldvai magyar oktatás megszervezését jelenleg magánadományokból vagy magyarországi közpénzekből finanszírozzák.
Tőkés László, az EP alelnöke kifejezte csodálatát a moldvai magyar oktatási program tanárainak munkája iránt, akik vállalták a „moldvai missziót”. Olyan Európát képzelünk el, ahol jó magyarnak lenni, csángónak lenni, ahol cigánynak is jó lenni – mondta. Winkler Gyula EP-képviselő szerint ha a csángóknak nincs is üzenetük Brüsszel felé, az erdélyi magyar EP-képviselőknek meg kell fogalmazniuk egy üzenetet Csángóföldre: hogy foglalkoznak velük, van jövőjük Európában.
Gál Kinga a Kisebbségi Intergroup elnökeként ugyancsak leszögezte, napirenden tartják az európai kisebbségek problémáit, és a csángókérdésnek is figyelmet szentelnek. Pelczné Gáll Ildikó fideszes EP-képviselő arról biztosította a jelenlévőket, a magyar politikai pártok közt konszenzus van a moldvai magyar oktatási program támogatásának ügyében. Solomon Adrián szerint tudatosítani kell a csángókban, hogy nem kell félniük, vállalhatják identitásukat. Ebben a tudatosítási folyamatban nagy szerepet játszik a civil szféra, amelynek azonban meg kell erősödnie. A konferencián felmerült, hogy a magyar nyelvű misék bevezetése érdekében érdemes lenne az egyik vatikáni nunciushoz fordulni, aki kisebbségiként – hiszen katalán – biztosan fogékonyabb lenne a csángók kérésére. Pozsony Ferenc szerint akkor lenne igazán elmozdulás ebben a kérdésben, ha el lehetne érni, hogy a Vatikán egyértelmű, határozott üzenetet küldjön Moldvába a római katolikus egyház vezetőinek.
Mük szeretünk itt élni / Aici ne este drag sa traim / We Like to Live Here
A 440 oldalas, színes kötet Sógor Csaba támogatásával jelent meg. Szerzők: Pozsony Ferenc, Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Tytti Isohookana-Asunmaa, Sógor Csaba, szerkesztő: Medgyesi Emese.
A tájékoztató jellegű kiadvány elsősorban idegen ajkú európaiak számára készült, de a moldvai csángó közösség helyzete és kultúrája iránt érdeklődő hazai olvasók számára is hasznos kézikönyv. A könyvet hamarosan bemutatják Bákóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is.
B. D. T. Transindex.ro

Borbély László lesz az RMDSZ politikai alelnöke, Kovács Péter tölti majd be a főtitkári posztot
A várakozásoknak megfelelően alakította ki csúcsvezetői csapatát az RMDSZ élére a február 26–27-i kongresszuson megválasztott Kelemen Hunor.
A politikus csütörtökön bejelentette, hogy a politikai alelnöki posztra Borbély Lászlót, míg a főtitkári tisztségre Kovács Pétert javasolja majd a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombaton Kolozsváron tartandó ülésén. Mint ismeretes, a két funkciót az alakulat nagyváradi tisztújító kongresszusán hozták létre Kelemen Hunor javaslatára, és ennek nyomán az eddigi ügyvezető elnöki tisztségből – amelyet jelenleg a tavaly februárban „visszahívott” Takács Csaba tölt be, miután a kulturális minisztérium élére kinevezett Kelemen összeférhetetlenség miatt felfüggesztette ez irányú tevékenységét – létesült a politikai alelnöki és a főtitkári. Az RMDSZ elnökének akkori indoklása szerint helyettese majd az ő megbízásából végez majd feladatokat, míg a főtitkár a szervezési kérdésekkel foglalkozik majd.
Az 57 éves Borbély László jelenleg a környezetvédelmi minisztériumot irányítja a Boc-kormányban, az RMDSZ-ben pedig hosszú ideje betölti a kormányzati tevékenységért felelős ügyvezető alelnöki tisztséget. Kelemen Hunor csütörtökön nagy tapasztalattal rendelkező politikusnak nevezte Borbélyt, aki szerinte képes megfelelni az alelnöki poszt jelentette kihívásoknak. A 36 éves Kovács Péter az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke, kongresszusi biztosként pedig ő menedzselte le a szövetség nagyváradi fórumát is. Kelemen róla is elismerő szavakkal beszélt: jó szervezőnek, megbízható embernek nevezte, aki ismeri az RMDSZ területi szervezeteit. „Mindkét politikust kiváló csapatembernek tartom” – jelentette ki a szövetségi elnök. Emlékezetes, a váradi kongresszuson Eckstein-Kovács Péter elnökjelölt ellenezte a legvehemensebben a politikai alelnöki poszt létrehozását, sőt annak várományosa kapcsán megjegyezte: „nagyon nem szeretné”, ha Borbély kötelezné el politikailag az RMDSZ-t. Eckstein ugyanakkor a korteshadjárat során többször követelte Kovács Péter kongresszusi biztos leváltását amiatt, hogy nyíltan Kelemen megválasztását támogatta.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A megbékélés jegyében újult meg a Mátyás-szobor
Magyar és román részvétellel hivatalosan is átadták Kolozsváron a felújított Mátyás-szoborcsoportot. Az együttműködés fontosságát hangsúlyozták az ünnepségen részt vevő politikusok.
A magyar és román állam képviselői szombaton Kolozsváron avató ünnepség keretében vették át hivatalosan is a magyar és a román kormány közös támogatásával restaurált Mátyás-szoborcsoportot, az esemény tiszteletére egész napos rendezvénysorozatot is szerveztek a városban.
A magyar-román együttműködés fontosságát hangsúlyozták a politikusok
Sorin Apostu, a kincses város polgármestere és László Attila alpolgármester üdvözlő beszédében a műemlék felújítása kapcsán egyaránt méltatta a kolozsvári magyar és román lakosság együttműködésen alapuló együttélését.
Kelemen Hunor: Mátyás a kolozsváriaké
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke emlékeztetett Kolozsvár egykori nacionalista polgármesterére (nem mondta ki Gheorghe Funar nevét), aki a „királyt száműzni akarta a város főteréről”. Akkor fölemelték szavukat ez ellen az erdélyi, kolozsvári magyarok, értelmiségiek, akik „megvédték a királyt” – mondta. Kelemen szerint ők annak a történelmi alaknak a szellemi örökségét óvták, akit Erdélyben mindannyian a magukénak tudnak. Mert Mátyás király a kolozsváriaké, az erdélyieké, Európáé, a kereszténységé – hangsúlyozta a szónok.
Semjén: a szoborcsoport a magyar megmaradás jelképe
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében úgy fogalmazott: a Mátyás-szoborcsoport „háromszoros szimbólum”. Az egyik magának Mátyás királynak a személye, aki nemzeti önkifejeződésünket testesíti meg. A szoborcsoport egyben a magyar megmaradás szimbóluma, hiszen kiállta a történelem viharait, túlélte a Ceausescu-féle rombolást, akárcsak a „Ceausescu-epigonok” rombolási kísérletét. A szobor restaurálásnak története pedig a román-magyar együttműködés fontosságát jelképezi – tette hozzá a miniszterelnök-helyettes. Hangsúlyozta: az erdélyi magyarság boldogulása szoros összefüggésben áll Románia sikerességével.
Réthelyi: Kolozsvár nem vesztette el arculatát
Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának vezetője kifejtette: a kolozsvári magyaroknak sikerült megőrizniük magyar önazonosságukat, a város nem veszítette el arculatát. A magyar történelmi emlékezet egyik szakrális helyszíne ez – mondta a miniszter, aki szerint Fadrusz János Mátyás-szobra a magyar képzőművészet egyik csúcsteljesítménye.
Tőkés: jó lesz egyenrangú polgárnak lenni Európában
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke örömét fejezte ki amiatt, hogy ezt a szobrot a Ceausescu-időszakában nem sikerült lerombolni. Ceausescu és Funar korszakában rossz volt magyarnak lenni Erdélyben, Gyurcsány idejében rossz volt magyarnak lenni Magyarországon – szögezte le Tőkés. Kijelentette: itt az ideje, hogy a magyarság emberi és közösségi jogait, emberi és nemzeti méltóságát visszanyerve újból jó legyen magyarnak lenni Erdélyben és Magyarországon. Ez a mostani esemény hirdesse azt a reményt – mondta -, hogy végre-valahára újból jó lesz románnak lenni Stefan Cel Mare országában, magyarnak lenni Mátyás hazájában, magyarnak, románnak és száz nyelven beszélő, egyenrangú polgárnak lenni Európában.
Szőcs Géza: a régmúlt ködébe veszett az ellenségeskedés
Szőcs Géza kulturális államtitkár felidézte azt a pillanatot, amikor 1992 decemberében az erdélyi magyar politikai és egyházi vezetők részvételével körmenet indult a Szent Mihály-templomból a téren összegyűlt ellenséges tömeg gyanakvó figyelme közepette. Akkor a „bicskák kinyíltak a zsebekben” – emlékezett Szőcs Géza. Mindenki idegeiben érezte, hogy hajszál választja el őket egy újabb marosvásárhelyi konfliktustól, egy újabb polgárháborútól – tette hozzá. Erre szerencsére nem került sor – mondta -, de ennél is fontosabb, hogy mára a régmúlt ködébe veszett az a két évtizeddel ezelőtti nap.
Erdély.ma

Lakatos Péter beszéde miatt kivonultak a magyar diplomaták az SZKT üléséről
Tovább mélyül az RMDSZ, valamint az Orbán Viktor vezette magyar kormány és a Fidesz közötti szakadék. Az RMDSZ miniparlamentjeként emlegetett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombati, Kolozsváron rendezett ülésén a Magyar Köztársaság Romániában szolgálatot teljesítő diplomatái kivonultak a testület munkálatairól, tiltakozásképp a szövetség egyik politikusának a magyar kormányt bíráló, gunyoros hangvételű beszéde miatt. Lakatos Péter parlamenti képviselő fiktív WikiLeaks-kiszivárogtatásba csomagolva bírálta az Orbán-Kormányt.
A magyar-magyar kapcsolatok terén precedensnek számító közjátékot Lakatos Péter parlamenti képviselőnek a Kolozsvári Állami Magyar Operában rendezett SZKT-ülésen elhangzott felszólalása váltotta ki. Az RMDSZ Bihar megyei honatyája beszédében azt ecsetelte, mit tartalmazhatnak a Wikileaks oknyomozó portál által 2020-ban, az Egyesült Államok budapesti és bukaresti nagykövetségének jelentései alapján nyilvánosságra hozandó kiszivárogtatásai Orbán Viktor kormányfőnek a határon túli magyarokhoz intézett március 15-i üzenete, illetve a miniszterelnöknek tulajdonított kijelentések nyomán kirobbant bukaresti politikai vita kapcsán.
Lakatos fiktív eszmefuttatása szerint a bukaresti amerikai nagykövetség majdani helyzetelemzése arra a következtetésre juthat, hogy „gyorsabban és simábban megoldódott volna a magyar nemzeti ünneppel kapcsolatos botrány, ha a magyar kormány hazahívja nagykövetét, és nem hagyja, hogy az a képviselőház külügyi bizottságbeli meghallgatásán belebonyolódjon felesége idézeteinek magyarázgatásába”. (Mint ismeretes, a román ellenzéki pártok az Agerpres állami hírügynökség téves tudósítása alapján összekeverték Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet felesége, Bajtai Erzsébet saját ünnepi hozzászólását Orbán Viktor üzenetével).
A továbbiakban Lakatos Péter a következőképpen idézett az általa kitalált Wikileaks-jelentésből: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, hogy a PSD legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ebben a pillanatban Füzes Oszkár nagykövet, Szilágyi Mátyás kolozsvári és Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul testületileg kivonult az SZKT üléséről. Noha Füzes nemmel válaszolt a Krónika kérdésére, miszerint gesztusuk a Lakatos-beszéddel áll-e összefüggésben, lapunk információi szerint a három diplomata egyértelműen az Orbán-kormány bírálata miatt hagyta el a miniparlament munkálatait.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök később kérdésünkre úgy kommentálta a történteket: Lakatos Péter „ironikus, parodizáló kijelentésére diplomatának nem kell megsértődnie”, és a felszólalás nem az RMDSZ, hanem a bihari honatya álláspontját képviseli.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: a nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni
A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - fejtette ki Kolozsváron a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke. A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) kolozsvári ülésén elhangzott politikai beszámolójában Kelemen Hunor felidézte a február 26-27-i nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta eltelt egy hónap belpolitikai eseményeit.
Emlékeztetett arra, hogy a szövetség aláírta a koalíciós jegyzőkönyvet a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) a 2012-ig tartó parlamenti ciklus végéig elsőbbséget élvező közös kormányzati feladatokról. Ezek közé tartozik a kisebbségi törvény tervezete, amelynek ügye 2006 óta húzódik a törvényhozó testületben. Ezt a törvény még a tavaszi ülésszak végéig el kell fogadni - hangsúlyozta a szövetség elnöke. Szerinte ugyanis ez lesz a próbaköve annak, hogy a jelenlegi kétpárti koalíciónak van-e valóban parlamenti többsége. Ha van, az RMDSZ továbbra is kész vállalni ezt a koalíciót, ha nincs, akkor e koalíció jövője megkérdőjeleződik - mondta Kelemen.
Utalt a romániai régiók átalakításának a kérdésére, amelyet - mint jelezte - úgy kellene megvalósítani, hogy az a Székelyföldön, a Partiumban és más területeken élő magyarok érdekeit szolgálja.
Kelemen Hunor hosszan beszélt a március közepén rendezett parlamenti bizalmatlansági indítvány vitájáról, amely egy adott ponton eltért eredeti témájától. Arra utalt, hogy akkor a szociáldemokrata és liberális ellenzék olyan nyilatkozatot akart elfogadtatni a honatyákkal, amely “elítélte” volna a magyar vezetők Erdélyben elhangzott március 15-i beszédeit, akárcsak Orbán Viktornak a határon túli magyarokhoz intézett üzenetét, legalábbis a miniszterelnöknek tévesen tulajdonított - a román hivatalos hírügynökség téves híradásában szereplő - megállapításokat.
Néhány nappal később a képviselőház külügyi bizottsága elfogadott ugyan egy ilyen elítélő nyilatkozatot, de a plénumon egy szavazat hiányzott ahhoz, hogy ott is elfogadják azt.
Mindennek Kelemen szerint az a tanulsága, hogy ebben a térségben még semmi sem dőlt el végérvényesen, például a kisebbségi jogok területén még nem dőlt el, hogy milyen irányban kíván haladni Románia. “Rajtunk, a mi erőnkön, akaratunkon, politikai bölcsességünkön is múlik, hogy a jövőben milyen irányt vesz a politikai diskurzus” - szögezte le a szónok.
Szerinte a most fellángoló magyarellenes hullámnak az a tanulsága, hogy továbbra is szükség van erős magyar képviseletre, egyetlen román párt és politikus sem védi meg a magyarságot. Nemcsak a mai ellenzéki pártokra utalt ezzel, hanem arra is, hogy a magyarországi megnyilatkozásokat elítélő nyilatkozathoz még a kormányon lévő PD-L több képviselője is voksát adta. A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - figyelmeztetett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke elmondta: gesztust tett Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének, meghívta őt a felújított Mátyás-szobor kolozsvári avatására, felkérve arra is, hogy beszédet tartson. Tőkés szívesen elfogadta a felkérést - mondta Kelemen, hozzáfűzve: meglepetten értesült arról, hogy Tőkés elszámoltatási biztosok küldését kéri Magyarországról, azzal támadva az RMDSZ-t, hogy “rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Kelemen Hunor ezt az állítást határozottan visszautasította. “Nincs mit rejtegetnünk, a kollégák tisztességesen dolgoztak az alapítványokban és az egyesületekben” - szögezte le az RMDSZ elnöke.?:::?MTI

A kisebbségi törvényen múlhat a koalíció sorsa
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az SZKT legutóbbi kolozsvári ülésén arra figyelmeztetett: ha a kisebbségi törvényt nem sikerült elfogadtatni a parlament tavaszi ülésszakában, akkor kérdésessé válik a koalíció jövője.
Kelemen szerint a törvény elfogadása lehet a bizonyíték a parlamenti többség működésére 2011 tavaszán. „A kulturális autonómia alapjait megteremtő kisebbségi törvényt a tavaszi ülésszakban kell elfogadni. A kormány vállalta, hogy tavasszal elfogadja a törvényt, a parlament pedig megszavazza. Ekkor derül ki, hogy van-e parlamenti többségünk 2011 tavaszán. Ha nincs többség és nincs politikai akarat, akkor megkérdőjeleződik a koalíció jövője”, fejtette ki az RMDSZ elnöke.
Mint mondta, az RMDSZ által szorgalmazott másik törvény a fejlesztési régiók átszervezéséről szól, amelynek megszavazását 2012 végére halasztották. 
Paprika Radió
Erdély.ma

Felmentette Csibi Istvánt a kolozsvári törvényszék
Hat év leforgása alatt egymásnak homlokegyenest ellentmondó ítéletet hozott Csibi István egyik legtöbbet emlegetett büntetőperében a Kolozs Megyei Törvényszék – tájékoztat a kronika.ro. Miközben a kincses város igazságszolgáltatási fóruma 2005-ben még öt év szabadságvesztést szabott ki emberölési kísérlet jogcímén a csíkszeredai üzletemberre, mivel több mint tíz évvel ezelőtt baseballütővel súlyosan bántalmazta volt személyi titkárát, a napokban kihirdetett határozatában a törvényszék felmentette a vád alól Csibit. A Kolozs Megyei Törvényszék 2005 áprilisában bűnösnek találta Csibi Istvánt az emberölési kísérlet vádjában, és emiatt öt év börtönbüntetéssel sújtotta, valamint 50 millió régi lejes erkölcsi kártérítés kifizetésére kötelezte. Később a Szucsáva Megyei Ítélőtábla három év hét hónapra enyhítette a börtönbüntetést, 2008-ban pedig – Csibi kérésére – a legfelsőbb bíróság visszaküldte Kolozsvárra a dossziét a per újratárgyalása végett. Azóta tavaly szeptemberig folyamatos halogatás jellemezte az ügyet a Kolozs Megyei Törvényszéken. Március 31-én kihirdetett ítéletében a törvényszék a vád jogi besorolását emberölési kísérletről testi sértésre változtatta, egyúttal elrendelte a Csibi elleni bűnvádi per beszüntetését. „Felháborít a döntés, hiszen egy veszélyes bűnözőt ment fel a súlyos vád alól, ráadásul ugyanaz a törvényszék másodjára teljesen más ítéletet hoz ugyanabban a perben” – kommentálta az ítéletet a Krónikának a sértett, Magyari Tibor, aki az ügyészséghez hasonlóan fellebbezni készül az ügyben. 
Paprika Rádió
Erdély.ma

Készül a Mikó Imre Terv
Kolozsváron egyeztettek a szakemberek az EMNT gazdasági programjáról, a Mikó Imre Tervről. A program koordinátora Jakabos Janka, a háromszéki EMNT elnöke.
Készül az EMNT gazdasági programja, a Mikó Imre Terv. Az ügyben Kolozsváron ülésezett az EMNT gazdasági szakbizottsága, ahol magyarországi és hazai gazdasági szakértők, vállalkozók és akadémikusok jelenlétében megfogalmazták a Mikó Imre Terv elkészítésének ütemtervét – tájékoztatott Jakabos Janka. A rendezvényen László János, az EMNT gazdasági szakbizottságának elnöke a szervezet sepsiszéki elnökét, Jakabos Jankát nevezte ki a program koordinátorának, aki szerint a Mikó Imre Tervnek egy konkrét problémákra épülő és azokra megoldást nyújtó tervnek kell lennie, egy hosszú távú stratégiába beágyazva. A Mikó Imre Terv Erdélyre és a Partiumra vonatkozik, és a magyarországi Új Széchenyi Terv mintájára készülő gazdaságfejlesztési program. A tervben a szakemberek megjelölik az úgynevezett kitörési pontokat is, amelyek alapul szolgálhatnak a gazdasági élet fellendítéséhez.
Bús Ildikó

Székelyhon.ro

“Újra kell gombolni a kormányzati mellényt”
Lakatos Péter képviselő a kormányzás újragondolását szorgalmazza
A szombati kolozsvári SZKT-ülésen, a szövetségi elnök politikai beszámolóját követő vitában érdekes és rendhagyónak mondható felszólalások is elhangzottak. Egyik ilyen okfejtés Lakatos Péter nagyváradi képviselőé volt, aki felhívta a figyelmet: “újra kell gombolni a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”.
A képviselő szerint mostanában a romániai közélet érdeklődését csak a válások és a Wikileaks által közzétett dokumentumok tudják felcsigázni. Azok a jelentések, amelyeket az amerikai nagykövetségek küldtek haza az utóbbi 10 évben és valamilyen titokzatos módon nyilvánosságra kerültek.
Az SZKT-n azonban egy képzelt szcenáriumot mutatott be azokból “a Budapestről illetve Bukarestből a Fehér Háznak küldött jelentésekből, amelyeket a Wikileaks csak 2020-ban fog nyilvánosságra hozni”: Eszerint:
2011. március 17: A bukaresti nagykövetség helyzetelemzése szerint gyorsabban és simábban megoldódott volna a március 15-i, a magyar nemzeti ünneppel kapcsolatos botrány, ha a magyar kormány hazahívja nagykövetét és nem hagyja, hogy a képviselőház külügyi bizottságbeli meghallgatáson belebonyolódjon felesége idézeteinek magyarázgatásába.
2011. március 29., Budapest: Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát, hogy a PSD legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház.
2011. március 30: A budapesti nagykövetség szerint megmagyarázhatatlan, mi baja Tőkés Lászlónak Szőcs Géza kulturális államtitkárral, hogy javasolta Budai Gyula kormánybiztosnak, számoltassa el az RMDSZ-t a Magyarországról kapott támogatásokkal kapcsolatban. Feltehetőleg Tőkés az önfeljelentésnek ezt a különleges módját választotta, hogy tisztázza a 2002-es Református Világtalálkozó, illetve az egyházi földvásárlások elszámolását.
2011. április 1: Romániában hivatalosan véget ért a recesszió, de ezt Traian Basescun és Emil Bocon kívül senki sem vette észre. Mi több, akadt olyan RMDSZ- es képviselő, aki szerint, bár az államelnök minden évben kétszer, tavasszal és ősszel menetrendszerűen bejelenti, hogy látja az alagút végén a remény lángját pislákolni, olyan, mintha egy óráról, amely napjában csak kétszer mutatja a pontos időt, azt állítanánk, hogy az egy pontos, jól járó óra. Pedig nem is működik.
2011. április 2: Nagy nyomásnak van kitéve a nemrég megválasztott RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor. Több megyei szervezet vezetősége is azon a véleményen van, hogy intézményesen kellene tárgyalni az ellenzékkel, főleg ha vezetőik, Antonescu és Ponta ezt hivatalosan is kezdeményezték és vészesen közelednek a helyhatósági választások.
Csapdahelyzetben a kormány
A képviselő ezek után nem folytatta “a Wikileaks- kiszivárogtatások ismertetését”, fontosabbnak nevezte, hogy mit tesz, mit fog tenni az RMDSZ. “Csapdahelyzetben van a kormány, vagy hogy államelnökünk is megértse, egy olyan szűk öbölbe vezetett minket, amiből az erős ellenáramlat és a hajó gyenge motorjai miatt nem tudunk kievickélni. Ráadásul Traian Basescu időhúzásos taktikája sehova sem vezet. Meglebegtette a kormányfőcserét, de nem tudta kivitelezni, előbb az RMDSZ-kongresszus, később a PD-L-beli választások utánra halasztotta a tervezett kormányátalakítást, amitől gyökeres változásokat és társadalmi elfogadottságot remél. Eközben 5,4 milliárd eurós készenléti hitelt jegyzett elő az ország nevében, de ha tovább is így mennek a dolgok, már szeptemberben hozzá is fog nyúlni, előre nem látható okokra hivatkozva” – jelentette ki a képviselő. Rámutatott: “Egyértelmű, hogy időben behatárolt, konkrét, gazdaságélénkítő intézkedéscsomagra van szükség, amit viszont ez a kormány ezzel a kormányfővel nem hajlandó felvállalni, mert nincs mersze az államelnök rögeszméivel szembemenni. Basescu is be kellene lássa, hogy a Nemzetközi Valutaalap csak az egyensúlyteremtést, a túlélést hajlandó finanszírozni, nem érdekelt abban, hogy fenntartható fejlődés legyen, mert akkor kiderülne, hogy nélkülük is lehet boldogulni. Az RMDSZ-nek kormányon kell lenni, viszont újra kell gombolni ezt a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”, mondta végül Lakatos Péter.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Önálló intézmény és egyenjogúság
Amíg a mai állapotokon nem tudunk gyökeresen változtatni, az erdélyi magyar felsőoktatásról nem lehet eleget beszélni. Amíg a körülbelül 35 000 magyar egyetemistának mindössze egyharmada végzi tanulmányait anyanyelvén, addig a tényfeltárást nem lehet nem a bajok forrásának felkutatásával és orvoslására tett javaslatokkal kiegészíteni.
A Kolozsvárott nemrég bemutatott új kiadvány, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai szerint a magyarul tanulók alacsony számarányát diszkriminatív hatású szűk keresztmetszet okozza. A hazai szakkínálatnak ugyanis mindössze egyharmada hallgatható magyarul. Az állami román felsőoktatási rendszer tehát a magyart mint tannyelvet, a magyar diákot mint potenciális hallgatót eleve hátrányos helyzetbe hozza azzal, hogy az egyetemi felépítmény a román tannyelv hegemóniájára épül, s már eleve aszimmetrikus. Minden három szakból csak egyben kínálkozik lehetőség arra, hogy magyarul is oktassák, illetve válasszák, s ezzel három közül két magyar diákot megfosztanak a választás lehetőségétől. Ilyen körülmények között azt sem tudhatjuk tisztán, a magyar pályázók közül ki az, aki, ha tehetné, önként döntene a román tannyelv mellett, abban viszont biztosak lehetünk, sokan kényszerűségből folyamodnak e megoldáshoz. A diszkrimináció ténye tagadhatatlan, s a helyzetet csak úgy lehetne orvosolni, ha az állam szimmetrikus szakkínálati rendszer felállítására törekedne. Lévén szó egy társnemzeti státust igénylő és érdemlő népközösségről. E státus hasonló nemzetrészeket (számarány, művelődési hagyományok és helyzet) több uniós országban már megillet.
Kiderül a fentiekből, hogy a magyar állam által támogatott Sapientia – EMTE, bár nagyban enyhített a szakkínálat csonka voltán, s ezrek számára tette hozzáférhetővé új régiókban is az anyanyelvű képzést és érvényesülést, az alapvetően hátrányos helyzetet felszámolni nem tudta, nem is tudhatta. Nem vitás, hogy az orvoslás főleg és mindenekelőtt román állami feladat és kötelesség volt és marad. Minden 1990 utáni relatív, kisebb-nagyobb javulás ellenére, ami az állami rendszerből nekünk jutott, egy másik alapvető rákfenében is szenved. A megoldáskeresést és a kibontakozást elgáncsolja a magyar, ún. “vonalak” teljes önállótlansága, úgyszólván betervezett szervezeti bénasága. Egy önálló egyetem, ami nincs, egy valóban önigazgató tagozat, ami szintén nincs, és aminek létrejöttét jobb ügyhöz méltó makacssággal és leleményességgel gáncsolják el húsz éve – az tudná felmérni a magyar diákság reális továbbtanulási igényeit, az lenne képes a szűkös szakkínálatot oly módon bővíteni, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és gondoskodjék a minőségiszint-emelésről. Amíg ezzel nem rendelkezünk, a mai állapotok csak az érettségizettek kiszolgáltatottságát növelik, a beolvasztást erőltetik, a magyar kultúrát pedig súlyosan károsítják.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az aranyosgyéresi táblaügy
A jelek szerint hiába örültünk a példátlan sikernek tavaly márciusban, amikor Aranyosgyéres határában elhelyezték a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblát. Câmpia Turzii, Aranyosgyéres, Jerischmarkt – jelezték mindmáig az Aranyos menti város nevét az arra járók számára a településjelzők, ezeket azonban a legújabb bírósági – március 30-i –határozat szerint most el kell távolítani. Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselő, aki kollégáival együtt szívügyének tekinti az aranyosgyéresi többnyelvű településjelzők ügyét, szomorúan jelentette be a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén, hogy azokat most le kell szerelni.
A háromnyelvű táblák kifüggesztését az utóbbi években Kolozs megyében elért egyik legnagyobb eredményként könyvelték el a kisebbségi jogok terén. Annak ellenére, hogy a város lakosságának csak nyolc százaléka magyar és a 19 tagú városi tanácsban csak ketten képviselik az RMDSZ-t – értelemszerűen a magyarságot –, 2008 decemberében sikerült elérni, hogy a település bejáratainál (kezdetben) kétnyelvű helységnévtáblákat helyeztek el. A döntést előzmény jellegűnek tekintették, hiszen hivatkozási alapként szolgálhatott más olyan települések esetében, mint például Kolozsvár, ahol a magyarság számaránya nem éri el azt a 20 százalékos küszöböt, amely a közigazgatási törvény szerint feltétele a két-, vagy többnyelvű helységnévtáblák használatának.
Az aranyosgyéresi határozat érvényre juttatása nem ment simán, ugyanis a Kolozs megyei prefektúra 2009 márciusában a közigazgatási bíróságon megtámadta azt, és első fokon meg is nyerte a pert. A Kolozs megyei táblabíróság azonban 2009 novemberében jogerősen a gyéresi önkormányzatnak adott igazat. Ennek nyomán 2010 februárjában a helyi tanács eldöntötte, hogy a román és a magyar mellé a település német nevét is kiírják. Legújabban azonban egy aranyosgyéresi magánszemély támadta meg a tanácsi határozatot – amelyről korábban a kolozsvári táblabíróság pozitívan döntött –, ezúttal azonban a bíróságon a gyéresi tanács szempontjából negatív ítélet született, így a magyar és a német helységnévtáblákat el kell távolítani. A döntés hivatalos indoklása egyelőre nem ismeretes, ennek közzététele a napokban várható.
Egyszerre nevetséges és felháborító, hogy egy többnyelvű helységnévtábla kifüggesztése ilyen nagy „problémát” okozzon, hiszen ennek teljesen természetes dolognak kellene lennie. Mindentől függetlenül az eset meglehetősen egyértelműen jelzi a román igazságszolgáltatásban uralkodó összevisszaságot, és egyben megkérdőjelezi a harmadik hatalom hitelességét. Hiszen lám, ugyanabban az ügyben ugyanaz az intézmény hol így, hol úgy dönt. Ilyen alapon mennyire lehet megbízni az igazságszolgáltatásban, és mi a biztosíték arra, hogy hasonló esetek nem fordulnak elő máskor is? Hacsak nem aszerint módosítanak a korábbi ítéleteken, hogy éppen milyen szelek fújnak a belpolitikában. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen számos eset visszaigazolta már a politikum és az igazságszolgáltatás összefonódását. Nagy a valószínűsége annak, hogy az aranyosgyéresi táblaügyben hozott újabb döntés sem mentes a napi politika alakulásától, és jó lenne nem gondolni arra, hogy az utóbbi időben felerősödő nacionalista retorika az igazságszolgáltatás berkeit is áthatja.
A magyarellenes diskurzus felerősödését igazolja az a tény is, hogy csupán egy szavazaton múlott a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélő, a képviselőház külügyi bizottsága által megszavazott nyilatkozat elfogadása az alsóház plénumán. Ezeket az aggályokat támasztja alá a héten nyilvánosságra hozott CURS-felmérés is, amely szerint a Nagy-Románia Párt (PRM) legújabban ötszázalékos népszerűséget tudhat magáénak, tehát a C. V. Tudor vezette szélsőséges alakulat – ideológiájával együtt – a parlamentbe való visszajutás küszöbén áll.
Az aranyosgyéresi eset mindenképpen visszalépést jelent a nemzetiségi jogok érvényre jutása terén. Csoma Botond szerint a gyéresihez hasonló helyzeteket a közigazgatási törvény módosításával lehetne megelőzni, vagyis azzal, hogy a jogszabályban egyértelműen rögzítsék: a helyi tanácsok (önkormányzatok) azokban a helységekben is dönthessenek a két-, vagy többnyelvű településjelzők használatáról, ahol valamely nemzeti közösség aránya nem éri el a 20 százalékot. Hogy sikerül-e ezt a javaslatot keresztülvinni a parlamentben, nos, minden kétséget kizáróan: ez is politikai akaraton múlik…
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)

Az irónia védelmében
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

EMNT-felszólítás: mi lett az állami pénzekkel? (Elszámolási csörte az EMNT és az RMDSZ között)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) újabb felhívásban szólította fel az RMDSZ-t, hogy számoljon el mind a magyar, mind a román államtól kapott pénzekkel, mégpedig ne csupán a pénzt juttató szerveknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek is, tételesen, összegszerűen és öt évre visszamenően.
A Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírását viselő dokumentumban másodszor intéztek felhívást az RMDSZ-hez. Tőkés László február 28-án szólította fel először a szövetséget: adjon számot az általa kezelt román és magyar költségvetési pénzekről. Az EMNT elnöke ráadásul a magyarországi elszámoltatási biztost kérte fel e pénzek erdélyi felhasználásának ellenőrzésére. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök legutóbb Kolozsváron visszautasította Tőkés feltételezését, miszerint a magyarok e szervezete ,,rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Erre reagálva adta ki Tőkés és Toró az újabb állásfoglalást, amelyben hangsúlyozzák, hogy felhívásuk a nyilvános elszámolásra irányult. A dokumentum aláírói azt is követelik, hogy az RMDSZ a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel is számoljon el, ne csupán a Román Állami Számvevőszéknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek, saját választóiknak, vagyis a romániai adófizetőknek.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára blogbejegyzésben reagált a felszólításra: ,,Az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak. A folyamatos ellenőrzések során soha semmilyen állami szerv nem talált kivetnivalót az RMDSZ pénzügyvitelében.” A főtitkár szerint Tőkés alighanem azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokráciaközpontokban a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról.
Az EMNT tegnap újabb közleményben minősítette Kovács Péter reagálását. ,,A főtitkár blogbejegyzésben reagált felszólításunkra. (...) Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket. Kovács Péter elhallgatja, ami számunkra rövid kutakodás után kiderült, hogy például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a mi adólejeinkből származnak” – áll a közleményben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartoznak, fogalmaznak az EMNT vezetői. Ugyanakkor felszólítják Kovács Pétert, hogy tartsa tiszteletben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiáját.
Az EMNT kérdései – Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány? – Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan juttatott ,,baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére? – Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak? – Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány? – Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett? – A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket? – A közpénzek elköltéséről az előbb felsorolt esetek és viszonylatok rendjén milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Kétéves a Magyar Közoktatás
Második éve, hogy Kolozsváron jelenik meg a Magyar Közoktatás – Romániai Magyar Oktatási Figyelő című havilap, amely eligazítani kívánja pedagógus-, szülő- és diákolvasóit az igencsak sajátosnak tekinthető romániai magyar nyelvű oktatás, valamint a mindenkori tanítás, tanulás megannyi vonatkozásában.
A tanárt és/vagy diákot olykor elkedvetlenítő, máskor pedig lelkesítő, kreativitásra ösztönző folyamatokat, ezenkívül az iskola és diák, a pedagógus és a diák, valamint a szülő és gyereke sokszor ellentmondásos viszonyát is meg szeretné vizsgálni a lap — akár ismert, de feledésbe merült, akár új megvilágításban. A Communitas Alapítvány kiadásában megjelenő 24 oldalas figyelő ezután is abban kíván segíteni a pedagógusoknak, hogy emberarcúbbá tehessék az oktatást, élményszerűbbé az iskolában töltött időt nemcsak a diákok, hanem a saját maguk számára is. Az állandó rovatokban megjelenő írások a romániai magyar oktatás megannyi sajátosságát kívánják tükrözni.
Az egyénit és általánosnak mondhatót, a személyeset, a példaértékűt, a kis települések és nagyvárosok iskoláit Máramarosszigettől Székelykeresztúrig és Brassótól Inaktelkéig. Lapunk hasábjain teret adunk oktatási szakemberek, pedagógusok véleményének, sikeres tanítási módszerek bemutatásának, pszichológusok tanácsainak, és nem utolsósorban a diákok meglátásainak is. Ugyanakkor a lap szerkesztése közben egy hatalmas kirakós apró részecskéit kíséreljük meg a továbbiakban is egymáshoz illeszteni: segíteni az olvasóknak képet alkotni arról, milyen ma az oktatás, illetve milyen módszerekkel, apró lépésekkel vagy trükkökkel tehet diák- és ugyanakkor tanárközelibbé. A pedagógusok visszajelzéseit, írásait és a lap népszerűsítésében való részvételüket ezúton is köszönjük. A Magyar Közoktatás megrendelhető az mko@communitas.ro e-mail címen és a 0264-441401-es telefonszámon. A teljes archívum letölthető a www.communitas.ro oldalról.
Krónika (Kolozsvár)

Egy elfelejtett kolozsvári főpap
Hirschler József (1874–1936) egykori kolozsvári főesperes-plébános emlékét idézi két jeles évforduló kapcsán Sas Péter munkája. Ugyanis idén ünnepeljük a hirschleri alapítású kolozsvári Marianum 100., illetve a néhai főesperes-plébános pappá szentelésének 110. évfordulóját. A gazdagon dokumentált és archív felvételekkel bőségesen illusztrált könyvben Hirschler József iskolai tanulmányairól, pályaválasztásáról, kolozsvári plébánosi éveiről, a Marianum leánynevelő intézet létrehozásáról, az impériumváltás éveiről, művészeti szakírói és szerkesztői munkájáról és haláláról, illetve temetéséről olvashatnak az érdeklődők. 
A szerző az életrajzi adatok ismertetése mellett külön egységet szentel a Hirschler által írt tanulmányok közlésére. Így többek között képzőművészeti, egyházművészeti alkotások elemzését, leírását, különböző híres helyek – például a vatikáni képtár, Capella di San Lorenzo – rövid bemutatását, illetve különböző szentekre vonatkozó írásait – Szent Ágoston; A középkor Orfeusza. Assisi Szent Ferenc halálának hatszázadik évfordulójára – is tartalmaz e fejezet. Egy másik hosszabb egység az Adattár címet viseli és az 1901. július 7–1941. július 17. közötti hivatalos, illetve félhivatalos leveleket, jegyzőkönyveket, kinevezéseket, a főesperes-plébános temetésén elhangzott gyászbeszédeket és síremlékének kialakítására vonatkozó jelentéseket és terveket tartalmazza, összesen 465 forrásközlést. A 600 oldalas kötet méltó emléket állít a már-már elfelejtett főpapnak. 
Dénes Gabriella
Sas Péter: Egy reneszánsz lelkületű főpap. Dr. Hirschler József főesperes plébános, Verbum, Kolozsvár 2010

Vasárnap (Kolozsvár)

Író, kamera és szexualitás
A Korunk Akadémia vendége volt Nádas Péter a kincses városban
Kolozsvárra látogatott Nádas Péter Kossuth-díjas író, az egyik legnépszerűbb, Európa-szerte ismert magyar alkotó. A Korunk Akadémia meghívottjaként válaszolt a házigazda Korunk-főszerkesztő, Balázs Imre József és a közönség kérdéseire, részleteket olvasott fel az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek című regényekből, majd a helyszínen megvásárolható műveit dedikálta.
A beszélgetés egyik fontos témája volt az író műveiben megjelenő szexualitás. Sokan vádolják azzal, hogy nyersen szókimondó szövegeket ír, Nádas szerint viszont az helyénvaló, ha mindenről, az erotikáról is, a maga nyelvén beszél. Hogy ki hogyan viszonyul ehhez, az az egyes szereplőket, illetve olvasókat jellemzi.
A szerelemről való beszéd lehetőségét tovább boncolgatva felvázolta, miért nem nevezhetők a romantika idején szerelmes regényekként íródott alkotások szerelmes regényeknek: „ezek inkább társadalmi-szociális és politikai kérdésekről szólnak, nem pedig a szerelem problémáiról. Shakespeare legnagyobb szerelmi drámájáról is elmondható: családi viszályokról, történelemről, korabeli szokásokról igen, de Rómeó és Júlia szerelméről alig tudunk meg belőle valamit.”
A szerelem igazi problémáiról: megvetettségről, anyanyelvi határokról, eltérő szocializációról, kommunikációs görcsökről, a legbanálisabb mozzanatokról folytatott vitáról, arról, hogyan kell a fogkrémet kinyomni a tubusból, nincs szó. „Ezekről az irodalom hallgat, holott másról sem kellene beszélnie” – jelentette ki az író.
Nádas Péter módszeresen él a hallgatással mint művészi eszközzel. „A hallgatás nyelvét a legnehezebb megtalálni” – vezette be a kérdést Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője. A sikeres próbálkozás viszont tetten érhető a Saját halál című Nádas-műben is, amelynek alapjául az 1993-ban három és fél percre bekövetkezett klinikai halála szolgált. Itt a beszédes betűkkel telerótt oldalak közé be-beékelődik egy vadkörtefa képe. A szerző, aki 1961–63-ban a Nők Lapjának fotóriportere volt, egy éven át mindennap lefényképezte a százhúsz éves fát, s az összegyűlt több ezer fotóból olyanokat válogatott ki, amelyeken látszik a változás, s amelyek bizonyítják: „az idő átmenet, s nincs is semmi más a létezésben, csak átmenet.” A képeknek technikai szerepük is van: „a tekintetnek fontos az üresség, meg kell pihennie, ha a szöveg fárasztja.”
Nádas szerint az irodalomnak nemcsak az olvasó, de az író számára is izgalmasnak kell lennie. A regényíró bevallotta: unja a prózaírás bekezdésekre lebontott kötött angolos szabályait, a linearitást, a konvenciókat, ezért szívesen él a költészet elemeivel.
Az utóbbi időben több költeménnyel is előhozakodott: április 4-én egy szabadságról szóló elbeszélő költeménnyel tisztelgett Budapesten a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia emlékestjén a névadó előtt. Drámaíróként már korábban bemutatkozott, a budapesti Katona József Színházban most a Szirének című drámája van műsoron.
Írói szemléletmódját, valamint létfelfogását a szerző egy Gaál István filmrendezőtől kölcsönvett mondattal összegezte: „Tudnom kell, hová teszem le a kamerát.”
Zsigmond Júlia
Új Magyar Szó (Bukarest)

Végletesen fejlődő Erdély
A multinacionális vállalatok letelepedési preferenciái mellett az elvándorlás és az egykor összefüggő történelmi régiók szétszabdalása is hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi megyék egymástól szögesen eltérő gazdasági fejlettségi mutatókat produkálnak.
A végletek jellemzik az erdélyi megyék idei fejlődési kilátásait: ebben a régióban ugyanis egymás tőszomszédságában találhatóak az ország legdinamikusabban előretörő és leglassabban növekedő közigazgatási egységei. Az Országos Előrejelző Bizottság adatai szerint a Romániában idén legjobban prosperáló négy megye közül három Erdélyben található: Kolozs, Brassó, Szeben és Argeş.
Tavalyhoz viszonyított két százalék fölötti bruttó össztermékükkel (GDP) még Bukarestet és Ilfovot is megelőzik. Míg Maros és Hargita megye 2011-ben „ráérősen” halad a fejlődés útján, Kovászna a határmenti Bihar, Szatmár, Szilágy megyékkel a legszerényebb, egy százalék alatti gazdasági fellendülésre számíthat, amit az elemzők a „problémás” jelzővel illetnek.
Nyugat „alkonya”
„A Közép-erdélyi megyéknek a határmentiekhez viszonyított gyorsabb fejlődése ellentmondásosnak tűnik annak a közgazdasági elméletnek a fényében, miszerint Nyugat-Európából a kontinens közép-keleti része felé haladva folyamatosan romlanak a gazdasági mutatók. Hogy ez mégsem így van, többek között annak köszönhető, hogy a peremmegyékben nagyobb elszívó hatás érvényesül, innen többen távoztak Nyugat-Európába dolgozni” – magyarázta lapunknak a szembetűnő eltérést Colţea Tibor közgazdász.
Másrészt a Románia nyugati megyéivel szomszédos régiók – kevés kivétellel – történetesen Magyarország legfejletlenebbjei közé tartoznak. Colţea emellett még egy történelmi okot is megjelölt: szerinte az első világháborút lezáró békeszerződés összefüggő, egymásra utalt gazdasági egységeket szabdalt szét, a továbbiakban is ellehetetlenítve, hogy ezek kölcsönösen erősítsék egymást.
„Nagyvárad például egykor a régió kereskedelmi központja volt, míg Debrecen a nyersanyagszállítója, a szerepek megbomlása után pedig a városok a mai napig nem tudtak magukra találni” – fogalmazott a közgazdász. Ezzel szemben Kolozsvár, Szeben és Marosvásárhely környéke megőrizhették viszonylagos egységüket és megmaradhattak Erdély belső részének karakteres kulturális-gazdasági központjaiként.
Az export hátszele
„A leggyorsabban fejlődő térségek egyben azok, amelyek exportra dolgoznak, így például a Kolozs és Argeş megyékben jelenlevő erős multinacionális vállalatok, mint a Nokia vagy Dacia egyértelműen javítják a statisztikát” – magyarázta Ilie Şerbănescu gazdasági elemző az Adevărulnak, rámutatva, ilyen értelemben az ország talpraállása túlságosan is függ a külföldi megrendelésektől.
A mutatókra pedig az is rányomja a bélyegét, hogy a nagyvállalatok adói nem feltétlenül a helyi-, megyei költségvetést gyarapítják, hanem a központi államkasszába vándorolnak. Az előrejelzés készítői idén a nettó átlagkereset 5,2 százalékos növekedésére számítanak. A bérek vonatkozásban már a főváros vezet, ahol az alkalmazottak 2004 lejes átlagfizetéssel hónap végén – statisztikailag – kétszer annyit vihetnek haza, mint a legszerényebben kereső háromszékiek vagy Bihar megyeiek.
Mindez jól mutatja azt is, hogy a gazdasági fejlettséget mennyire befolyásolja a vásárlóerő, illetve az ennek nyomán alakuló fogyasztás. Bár a tömöttebb pénztárcák és a nagyobb áruforgalom közvetlenül élénkítik a gazdaságot – figyelmeztetnek a szakértők –, a túlnyomórészt importra alapuló romániai fogyasztás nem minden ágazatot futtat fel egyformán, elsősorban a hazai gyártóknak nem kedvez.
Totka László

Új Magyar Szó (Bukarest)

EME-orvoskongresszus Szatmárnémetiben
A magyarországi és marosvásárhelyi orvostanárok csütörtöki továbbképző előadásai után a Szatmárnémeti Északi Színházban tartották az ünnepélyes megnyitót. A helyi szervezőbizottság elnöke, Vass Zoltán főorvos köszöntőjét követően Cseke Attila egészségügyi miniszter beszélt az egészségügy aktuális kérdéseiről. Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Süveges Ildikó professzor, a Magyar Egészségügyi Társaság elnöke, Balla Árpád, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány elnöke, valamint Egyed Zsigmond Imre, az EME szakosztályi elnöke köszöntötte az ülésszak résztvevőit, majd átadták a kitüntetéseket. Lencsés György-díjban Kun Imre Zoltán nyugalmazott endokrinológus professzor részesült. A Pápai Páriz Ferenc Alapítvány Egyed Zsigmond Imre és Szabó Béla orvosprofesszorokat részesítette elismerésben, továbbá a kezdő kutatók sorából Mezei Tibor László fiatal patológust. Itt jelentették be, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Gyéresi Árpád gyógyszerész egyetemi tanárt, nyugalmazását követően beválasztotta az egyesület szenátusába. A nagykárolyi Collegium Régizene Együttes műsora zárta az ünnepséget, majd a közeli étteremben nyitófogadást rendeztek.
Pénteken délelőtt a színházteremben négy plenáris előadást tartottak. Délután és másnap délelőtt a Református Gimnázium tantermeiben zajlottak a szekció-előadások. A 15 szekcióban 130 dolgozatot és 18 posztert mutattak be. A legtöbb előadó Marosvásárhelyről érkezett, 46-on Magyarországról jöttek, a fővárosin kívül valamennyi ottani egyetemi központ képviseltette magát. Kolozsvárról mindössze hárman jelentkeztek előadással: Gaal Viola (onkológia), Gaal György (orvostörténet), Tuka László (gyógyszerészettörténet). Szombaton reggel a székesegyházban ökumenikus istentiszteletet tartottak, majd a római katolikus püspök palotájában fogadta a résztvevőket. Délben a záróülésen Egyed Zsigmond Imre értékelte az ülésszakot: ezúttal 358-an vettek részt, köztük 240 orvos. A választmány döntése értelmében a jövő évi kongresszust Marosvásárhelyen rendezik.
A délutáni autóbuszos kirándulásra száznál többen iratkoztak fel. Kaplonyban a Károlyi család kriptáját, Érmindszenten az Ady-, Sződemeteren a Kölcsey-szülőházat és múzeumot tekintették meg, a záró vacsorára Tasnádon került sor.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Nincs veszve a magyar – Továbbra is fogyunk, de már nem ijesztő arányban
Nemrég Magyar nyelvhasználat Háromszéken címmel tartottak tanácskozást a megyei tanács gyűléstermében. Több szakember értekezett, köztük Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója. Elmondta, hogy 1992 és 2002 között a magyarok száma Romániában közel kétszázezer fővel csökkent, viszont mára Erdélyben a magyarok arányvesztése megállt, ami azt jelenti, hogy 2002-höz képest az Erdélyen belüli arányszámunk nem csökkent.
– Mi annak az oka, hogy az eddigiekhez képest megállt az erdélyi magyarok arányvesztése? – Számításaink szerint a migrációs folyamatokban bekövetkezett változásoknak tudható be. Míg 1991 és 1997 között elvándorlási és menekülthullám volt tapasztalható az erdélyi magyarok körében, addig az ezredforduló után a migráció jellege is megváltozott: már nem beszélhetünk menekülésről, sokkal inkább munkavállalási és a tanulmányi migrációról. Ezzel egyidőben a többségi román népesség intenzíven bekapcsolódott a nemzetközi migrációs folyamatokba. 2000 után Lengyelország mellett Románia rendelkezett az unión, illetve Kelet-Európán belül a legtöbb kivándorolt állampolgárral. Így ettől az időszaktól számítva az erdélyi magyarok a kivándorlást illetően már alulreprezentálttá váltak, különösen igaz ez Székelyföldre, és reméljük, ezt fogja igazolni a 2011-es népszámlás is.
– Mit lehet tenni, hogy ez a tendencia megmaradjon, és ne induljon el egy újabb kivándorlási hullám? – Fontos a népességpolitika különböző területeit és szereplőit be – azonosítani. Egyrészt az országos népességpolitikába be kell kapcsolni a magyarságot, és itt elsősorban az RMDSZ-nek van szerepe, hiszen kormányzati tényező. Fontos, hogy a családtámogatási rendszer megmaradjon. Ezzel kapcsolatban ugyanis egy felmérésünk azt mutatta, hogy a magyar fiatalok kevésbé vannak tisztában a támogatási lehetőségekkel, példa erre, hogy Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen a magyar fiatalok kisebb arányban igényeltek ANL-s lakásokat. Fontos megemlíteni a migrációpolitika és a magyar állam viszonyát is. A kettős állampolgárság kapcsán az erdélyi elitnek fel kellene vállalni egy nyílt beszélgetést vagy vitát, hogy ennek milyen hatásai lehetnek a kivándorlásra.
Hatással lehet-e egy román többségű nagyváros közelsége a másik város etnikai arányainak alakulására? Például vegyük Sepsiszentgyörgy és Brassó viszonyát. – Úgy gondolom, a szentgyörgyiek félelmei nem megalapozottak. A folyamatok nem az elrománosodás irányába mutatnak, sőt, ez inkább fordított, hiszen a románok aránya, főként a fiataloké, csökkenőben van a városban, éppen amiatt, hogy Brassó, illetve Bukarest közel van. Ha belegondolunk, hogy egy többségében magyarok lakta kisvárosban mit tud kezdeni egy román fiatal, akkor ez inkább fordítva működik, azaz ők hagyják el Sepsiszentgyörgyöt. Lévai Barna
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Együttműködni a megmaradásért: alakulóban a mezőségi civil háló
Önkéntes feladatvállalással minden mezőségi magyar emberért
A 125-ből 100 magyar gyermek számára elérhetetlen a magyar tagozat Nagysarmás környékén – hangzott el a szamosújvári II. Mezőségi Civil Műhelyen. A legsúlyosabbnak belső Mezőség helyzete minősül, ahol nincs szervezett magyar bentlakás, az erre vonatkozó igény megfogalmazása a helyi értelmiség feladata lenne. Tavalyi felmérés szerint a Kolozs megyei magyar gyermekek többségét magyarul taníttatnák, a román tagozat választásának fő oka, hogy az adott iskola nem biztosít teljes képzést magyar nyelven. A Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-Európai Segítő Szolgálata (CESCI) és a szamosújvári Téka Alapítvány által 2009-ben szervezett első műhely eredményeinek összegzése, beszámolók után előadások hangzottak el a Mezőség földrajzi, kulturális sajátosságairól, a mezőségi ember adottságairól, majd a mezőségi szervezetek hatékony együttműködési kereteinek kidolgozásáról, a civil hálózat küldetéséről egyeztettek.
Az első mezőségi civil műhely alkalmával már körvonalazódott a mezőségi régió fejlesztésének egy lehetséges stratégiai vázlata. – Felmerült a mezőségi lélek, gondolkodásmód teljesebb megismerésének igénye, hogy erre alapozhassunk a stratégiák tényleges kidolgozásakor, illetve, hogy a fejlesztési munkába a mezőségi lakosságot is aktívan bevonhassuk – magyarázta Balázs-Bécsi Attila, a két évvel ezelőtti és a jelenlegi rendezvény házigazdai szerepkörét betöltő szamosújvári Téka Alapítvány elnöke.
A mezőségi civil háló fogalma
A szombati hálózatépítő műhely során a résztvevők által közösen megfogalmazott értelmezésnek megfelelően a mezőségi civil háló olyan együttműködés, amely fontosnak tartja a meglévő hagyományok, emberi értékek, valamint a hit megőrzését és továbbfejlesztését, cselekvően járul hozzá ember és táj harmonikus kapcsolatának, az erős nemzeti identitástudat és fejlődő közösségek kialakításához.
– Az elméleti felvezetéseket, a hálózati együttműködések pozitív példáinak bemutatását követően úgymond leltárba vettük a Mezőség értékeit, hiányosságait. Meglévőként könyveltük el a helyzetismeretet, a már kiépített infrastruktúrával rendelkező civil szervezetek keretében érvényesülő csapatmunkát, a régió élő hagyományait, sokszínűségét, a rendszeresen megszervezett táborokat, rendezvényeket – részletezte Csáki Rozália, a székelyudvarhelyi Civitas Alapítvány projektvezetője, aki Ocskay Gyulával, a CESCI főtitkárával együtt irányította a hálózatépítő műhely munkáját. A civil szervezetek között kiépülő háló megoldásokat szolgáltathat a korábban már azonosított hiányosságok kiküszöbölésére: az összefogás, a közös munka, a kölcsönös bizalom, a vidékfejlesztés és a források hiánya pótolható a hálózat által biztosított közös kommunikációs felülettel, a rendszeresen szervezett találkozókkal, a megvalósítások, jó példák megosztásával, pályázatfigyeléssel és az információk kölcsönös ismertetésével, közös tervezéssel, pályázással és lobbival, képzések, „népfőiskola”-szerű tematikus előadások, közös rendezvények, tanulmányutak szervezésével. A hálóval szembeni elvárásként fogalmazódott meg továbbá egy megyei képviseletekkel kiegészített koordináló bizottság létrehozása, szakmai csoportok szervezése, illetve a hálózat bővítése a térség többi civil szervezetével.
A civil hálóval szemben papírra vetett elvárások a maguk során a műhelyen résztvevő szereplők önkéntes feladatvállalásával egészülnek ki, akiknek április 30-ig kell névlegesen megjelölniük mindazokat a tevékenységi pontokat, amelyekben szerepet vállalhatnak.
Regionális oktatásfelmérések új adatai
Veres Valér szociológus a 2009-2010-es tanévben, Kolozs megyében végzett, mezőségi oktatási felmérés eredményeit összegezte a kerekasztal-beszélgetést felvezető előadásában: mint elmondta, a tanfelügyelőség által koordinált felmérés célcsoportját a végzős óvodások, valamint negyedik és nyolcadik osztályos, tehát a felsőbb tanulmányi lépcsőfok előtt álló, magyar nyelven tanuló gyermekek szülei képezték. A megyei tanfelügyelőség beiskolázási tervei kidolgozásának alapjául szolgáló kutatás célja a magyar tannyelvű intézményekben, osztályokban való továbbtanulás nehézségeinek azonosítása, az iskolaválasztás megfontolásainak rangsorolása volt. A lekérdezés mondhatni teljeskörű volt, ugyanis az érintettek 97 százaléka kitöltötte a kérdőíveket, amelyeknek tételei többek között a családi háttérre, a továbbtanulás körülményeire vonatkoztak– részletezte Veres Valér. Mint kiderült, a magyar óvodák végzősei szüleinek 92 százaléka magyarul, 5,4 százaléka románul taníttatná tovább gyermekét első osztályban, a fennmaradó rész még nem döntött, azaz a közeljövőben mindkét irányba befolyásolható. Mint elmondta, a gyermekét román osztályba íratni szándékozó szülők aránya Kolozs megye szintjén a legnagyobb a városokban (Kolozsvár kivételt képez), ennél alacsonyabb az arány a vidéki szülők esetében.
A megkérdezettek legtöbb esetben az egyik szülő román nemzetiségével indokolták a román tannyelvű osztályválasztást. A vidéken élők esetében fel sem merült az a megfontolás, hogy a román tagozat színvonalasabb lenne, az iskola otthonhoz való közelségének szempontja viszont igen – tette hozzá a szociológus.
A negyedikes tanulók szüleinek 92 százaléka szintén magyar osztályba járatná tovább gyermekét, kiegészülve azzal az egyre hangsúlyosabbá váló szemponttal, hogy a választott iskola a gimnáziumi képzés után líceumit is nyújtson majd. A felmérésben szereplők 3,9 százaléka román osztályba íratná ötödikes gyermekét, a fennmaradó részarány határozatlan. A megkérdezettek legnagyobbrészt abból a megfontolásból választják a román tagozatot, hogy az alapképzést szolgáltató iskolában gimnáziumi szinten nem lehet tovább tanulni, így ugyanabban az iskolában hagyják a gyermeket, román tagozaton. A nyolcadik osztályosok esetében a szülők 86 százaléka taníttatná magyarul gyermekét, öt százalékuk román nyelven, a többiek még nem döntötték el. A fent említett megfontolás legnagyobb arányban ismétlődik ebben a kategóriában is: a gimnáziumi képzést követően az adott iskola nem biztosít magyar tannyelvű középiskolai oktatást. A szociológus megjegyezte: a diákoknak csaknem egynegyede egyébként szívesebben tanulna tovább szakiskolában, amelyekben azonban többnyire román tannyelvű oktatás zajlik. A megfontolások rangsorában második helyen szerepelt a színvonalasabbnak minősített román tagozat, továbbá a lakhely közelségének szempontja.
Közösség és értelmiség felelőssége a végzetes mulasztással szemben
Vetési László lelkész, tanár előadásában egy 2009 októbere és 2010 májusa között végzett mezőségi gyermekösszeírás eredményeiről tájékoztatta a résztvevőket. Mint elmondta, a mezőségi oktatástervezés alapjául szolgáló, a Communitas és a Szülőföld Alap által támogatott felmérés keretében egyházi, önkormányzati és iskolai nyilvántartások alapján írták össze 0–14 évig a magyar és a vegyes házasságokból származó gyermekeket, utóbbiak ugyanis még integrálhatók a magyar oktatási rendszerbe. Összesen 76 mezőségi település 2356 gyermekét jegyezték, nem véve számításba Válaszút, Szamosújvár, az Észak-Mezőség, Vice, Beszterce vonzáskörzetét, ahol már eleve szervezett oktatás zajlik, tehát az oktatástervezés nem sürgetően szükségszerű. Ez a felmérés évente aktualizálható az évente született gyermekekkel, akik a maguk során a kiépítendő mezőségi magyar oktatási rendszer emberi erőforrásait képezik – hangsúlyozta Vetési László. Elrettentő példaként említette Nagysarmás vonzáskörzetét, ahol 18 településen 125, 0-14 éves gyermekből csaknem száz tanuló maradt ki a magyar oktatási rendszerből, mert elérhetetlen számára. Problémának minősítette továbbá, hogy a belső Mezőségnek nincs önálló módon szervezett magyar bentlakása, ezek az intézmények ugyanis mindössze a régió határszélein épültek ki. Vetési László szerint az oktatástervezési igénynek a helyi közösségben kell megfogalmazódniuk, erre épülhet majd rá a nemzetstratégia, a különféle támogatáspolitikák. Mint kiemelte, a regionális közösségeknek, lelkészeknek, pedagógusoknak, és általában az értelmiségieknek fel kell ismerniük a magyar oktatás kiépítésének, fejlesztésének szükségszerűségét, a felvállalandó felelősséget, a tétlenség és mulasztás ugyanis helyrehozhatatlan következményekkel jár.
Az előadásokat követő beszélgetés során Balázs Bécsi Attila, Kerekes Zoltán és Balla Ferenc a szamosújvári Téka Alapítvány által működetett Mezőségi Téka Szórványkollégium, a vicei Bástya Csángó-Szórványmagyar kollégium, illetve a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány Mezőségi Szórványkollégiumának képviseletében egyetértettek a jövőbeli közös fellépés, közös érdekérvényesítés fontosságában, mint olyan intézmények, amelyek a dési szórványkollégiummal egyetemben megalapozzák a régió (és nemcsak) gyermekeinek részvételét a magyar tannyelvű oktatásban, anyanyelvi továbbtanulásuk lehetőségét. A kiépülőben levő mezőségi civil hálózat várhatóan júniusban szervezi meg következő találkozóját.
ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

„Elfogultság nélkül ismerteti életpályáját”
Bemutatták Nagy Endre önéletrajzi kötetét
Emlékeinktől időnként szabadulnánk, máskor örömmel töltenek el, lehangolnak vagy éppen gyötörnek, de mindenképpen segítenek a hétköznapjaink megértésében. Nagy Endre, az Így éltem és ezt láttam című kötet szerzője szívesen emlékezik, és számol be azokról a történelmi és társadalmi eseményekről, amelyeket átélt, és amelyek fontos szerepet játszottak személyiségének formálásában – hangsúlyozta Bellághné Nagy Rózsa, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos kutatója pénteken délután, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában tartott könyvbemutatón.
Mint kiderült, Nagy Endre egykori szibériai hadifogoly, a romániai magyar nyelvű mezőgazdasági szakoktatás vezéregyénisége viszonylag későn, 74 éves korában fogott hozzá emlékiratainak megírásához. Betegsége miatt azonban nem tudta befejezni művét, így az utolsó részt unokája, Kovács László írta meg helyette. A szerző unokahúga, az Újvidéken élő Nagy Margit 2010 tavaszán döntött úgy, hogy az addig kéziratban őrzött munkát kötetben is megjelenteti. Tervéről értesülve németországi unokatestvére, Nagy László építészmérnök is csatlakozott a kezdeményezéshez, s igényes kiadásban, ötszáz példányban látott napvilágot a mű. – Endre bácsi mindig példakép volt számomra: bizonyította, hogy a legnagyobb sikertelenség láttán sem veszíthetjük el a reményt, hogy mindig talpra tudunk állni a megmaradás érdekében. Viselkedése az erdélyi magyarság számára is azt sugallja: soha nem szabad feladni – mondta Nagy Margit, majd örömét fejezte ki, amiért szülővárosában, Kolozsváron mutathatják be a kiadványt.
Nagy Endre életének és munkásságának ismertetése után Bellághné Nagy Rózsa kiemelte: az önéletírásból megtudjuk, hogy milyen belső és külső tényezők formálták a szerző lelkületét, építő, nevelő és tudományos törekvéseit. – Higgadtan, indulatok nélkül, őszintén, tárgyilagos szemlélettel ábrázolja magát, cselekedeteit, a közösséghez való viszonyát. Az általa bemutatott világ nem idealizált, elfogultság nélkül ismerteti életpályáját – tette hozzá a tudományos kutató.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

Építkezhet a Sapientia, hatezer négyzetméter lesz az új épület alapfelülete
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara kiírta a közbeszerzési eljárást az intézmény új épületének a megépítésére, amit a Tordai út 2–14. szám alatti telken húznak fel, tervek szerint két-három éven belül – jelentette be tegnap Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke és Tonk Márton, az intézmény kolozsvári karának dékánja.
Közölték, az egyetem új ingatlanának alapfelülete mintegy hatezer négyzetméter lesz. A tervek szerint az épület helyet ad egy 240 négyzetméteres föld alatti tv- és filmstúdiónak, amely nemcsak az egyetem, hanem a kolozsvári közösség igényeit is kiszolgálja majd. Az új épületnek két tornya lesz, egy hat- és egy négyemeletes, itt kap helyet a Sapientia 250 férőhelyesre tervezett aulája, amely megfelel majd az uniós szabványoknak, azaz más rendezvényeket is meg lehet benne tartani. Amint kész lesz az új épület, az egyetem felmondja jelenlegi bérleti szerződéseit, a Bocskai-házban csak az egyetem kuratóriuma és a rektori hivatal marad. A közbeszerzési eljárás határideje június 9., a hivatalos eredményhirdetésre várhatóan július 18-án kerül sor. A pályázaton nyertes kivitelezővel várhatóan szeptember 7-éig megkötik a szerződést. A magyar kormány 230 millió forinttal támogatja az építkezést.
Szintén tegnap ünnepélyes keretek közt Bocskai-emléktáblát avattak az egykori erdélyi fejedelem szülőházánál, amely jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának ad otthont. Az emléktábla leleplezését Bocskai István fejedelemmé választásának 406. évfordulójára időzítették a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat keretében működő Bocskai Emlékbizottság kezdeményezésére. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora ünnepi felszólalásában Ady Endrét idézte: Bocskai életének tanulsága, hogy nehéz időkben is lehet építkezni. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt egy hasonló kezdeményezést még megmosolyogtak volna Kolozsváron, míg most a városi önkormányzatban dolgozó románok is természetesnek vették az emléktábla elhelyezését. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul ugyanakkor arról beszélt, hogy a Bocskai-emléktábla hitelesen jelképezi a magyarok Kárpát-medencei egységét. A diplomata kifejtette: sok háromnyelvű tábla vár még kihelyezésre, köztük a kolozsvári várostábláé is, mely nélkül nem lehet Kolozsváron multikulturalitásról beszélni. Az avatóünnepséget követően Bocskai okleveleiből készült tárlat nyílt a Bocskai-ház előcsarnokában.
Krónika (Kolozsvár)

Bocskai szellemisége, nemcsak emléktáblán
A debreceni Bocskai István Emlékbizottság kezdeményezésére tegnap ünnepélyes keretek között nagy fejedelmünk kolozsvári szülőházának falán háromnyelvű emléktáblát avattak. Miután 1605. február 21-én Nyárádszeredában Erdély fejedelmévé kiáltották ki, a magyarországi rendek Szerencsen 406 éve éppen ezen a napon választották saját fejedelmükké is Bocskait, aki bihari hajdúinak támogatásával sikeresen szállt szembe a török és osztrák katonai erőkkel. Bocskai megteremtette a független Erdélyt, kényszerítette Bécset az alkotmányos különválásra és a protestáns vallások elismerésére. Az avatás után ismertették a Bocskai-házban működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úton megépítendő új épületének a tervét, és megnyitották a Debrecenből származó Bocskai-dokumentumok vándorkiállítását.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke és Tonk Márton, a Természettudományi és Művészeti kar dékánja tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján közölte: április 18-án meghirdették a nyílt pályázatot az új ingatlan megépítésére. A Tordai út 2–14. szám alatti 11 árnyi telken egy-egy hat és kilenc szintes tornyot húznak fel, amelyeket magas folyosó köt össze. A 3689 négyzetméteres új épület négy szaknak, filmstúdiónak, konferenciateremnek, könyvtárnak ad majd otthont. A beruházás hozzávetőlegesen 3 millió euróba kerül, amit egy néhány évvel korábban megvásárolt egyhektáros telek értékesítéséből és a magyar állam támogatásából (idén 230 millió forint) fedeznek. A megvalósítási pályázatok leadási határideje 2011. június 9., a nyertest július 18-án választják ki.
A Bocskai István kolozsvári szülőházának északi oldalán elhelyezett dombormű Györfi Lajos szobrászművész alkotása. A háromnyelvű – magyar, román és angol – emléktábla leleplezésénél Kató Béla a Bocskai életmű legfőbb tanulságára, az ellenállás és az egyensúlyozás mai időszerűségére hívta fel a figyelmet. Dávid László rektor Ady-idézettel érzékeltette, hogy nehéz időkben is lehet sikeresen újat kezdeni. Kolozsvár alpolgármestere, László Attila múltunk iránt megnyilvánuló természetes igényünkről szólt. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul szerint a Kárpát-medencei magyar összefogás jelének vagyunk a tanúi, és a „multikulturális” Kolozsváron még sok hasonló háromnyelvű tábla hiányzik. Halász János (parlamenti államtitkár, Nemzeti Erőforrások Minisztériuma) Bocskai emlékét a jelen és múlt közötti kapocsnak nevezte, akinek szobra a Hősök Terét is díszíti. Bodó Sándor (elnök, Hajdú-Bihar Megyei közgyűlés) az emlékbizottság munkáját dicsérte, Szólláth Tibor (országgyűlési képviselő, Hajdúnánás polgármestere) pedig a nemrég elfogadott új magyar alkotmány szellemében azt sugallta, hogy jó magyarnak lenni Erdélyben. Miske László és Kátai Zoltán korabeli szövegmondó és kobozzenei műsora színezte az ünnepséget. A domborművet Gucsháy Gábor református lelkész áldotta meg.
A Sapientia főépületének előcsarnokában a Hajdú-Bihar Megyei Levéltártól kölcsönzött 14 darab, Bocskaitól származó korabeli latin nyelvű oklevelet állítottak ki. A tárlat néhány hétig látogatható.
Ö. I. B. 
A felirat: Ebben a házban született 1557. január 1-jén Bocskai István Magyarország és Erdély fejedelme.
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelgés Bocskai István erdélyi fejedelem és magyar király emléke előtt
A Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzuljaként, a kincses város magyar szellemi-kulturális örökségének őszinte csodálójaként, magyar emberként rendkívüli öröm számomra, hogy a nemes „civitas primaria Transilvaniae”, az egykori fejedelemség első városának lelkes magyar közössége a város egyik legnagyobb szülöttének végre méltó emléket állít. Nagy öröm látni a táblaállítást kezdeményező debreceni Bocskai Emlékbizottság tagjainak lelkesedését, segítő, támogató közreműködését, és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felbecsülhetetlen értékű hagyományápoló, nemzetmegtartó tevékenységét a magyar történelem egyik legnagyobb fejedelme kultuszának megörökítésében. A mai ünnepi alkalom hitelesen jelképezi a Kárpát-medencei magyar nemzeti összefogást, összetartozást.
És nem utolsósorban különlegesen fontos, hogy a gazdag magyar nemzeti múlttal rendelkező, Erdély egyik legnépesebb magyar közösségének 1000 éves otthont adó Kolozsváron, a városhoz méltó módon, háromnyelvű, magyar, román és angol nyelvű tábla hirdeti a törökellenes harcban kiemelkedő, a vallásszabadságért vitézül küzdő, a magyar rendi szabadságot és államiságot sikeresen megvédelmező és fenntartó fejedelem nagyságát. A tábla ráirányítja a város minden lakójának, valamint az ide érkező külföldi vendégeknek a figyelmét egy gazdag történelmi-kulturális örökségre, egyben arra figyelmeztet, hogy Kolozsváron, Cluj-Napocában, Klausenburgban még sok-sok három- vagy többnyelvű tábla vár elhelyezésre, amelyek feladata lesz a valós multikulturalizmus biztosítása, a hiteles történeti és kulturális ismeretek átadása, jelenkornak való hirdetése. Enélkül a város nem lehet, vagy csak papíron lehet többkultúrájú és többnyelvű.
Olyan történelmi nagyságot állít elénk példaképül az emléktábla, aki minden magyar államférfi kortársánál szélesebb társadalmi összefogást tudott teremteni a nemzeti szabadság megóvása, visszaállítása érdekében. Egy olyan személyiség előtt tisztelgünk, aki szabadságharcos szerepét „isteni küldetésként” fogta fel, aki a reformáció harcosaként toleráns állampolitikát alakított ki minden erdélyi, partiumi, magyarországi felekezet, a katolikusok, a reformátusok, a lutheránusok irányában, aki megvédelmezte az akkoriban már kegyetlenül támadott unitáriusokat is a hol katolikus, hol protestáns irányból jövő elnyomástól. Aki a bécsi béke megkötésével megerősítette a Királyi Magyarország és Erdély önálló államiságát, egy olyan széles látókörű államférfi előtt, aki modern külpolitikai elvek mentén, közép-európai együttes, egymásra épülő politikai látásmódban, kontinentális és regionális garanciarendszerek kialakításában, egyfajta korai európai integrációban gondolkodott. Aki érdekegyezést meg együttműködést tudott teremteni és a függetlenségi harc közös érdekeiben kihasználni, más államok mellett a Moldvai és a Havasalföldi Fejedelemségekkel is.
Végül, különösen fontos, hogy tiszteljük és megbecsüljük Bocskai István erdélyi fejedelmet és magyar királyt, nemzetegyesítő tettéért, politikai végrendeletének mottójáért, amelyet szívleljünk meg, Kedves Magyar Honfitársaim, a jelenben és a jövőben egyaránt: „minden magyarnak, bármely határok közé kerül is, kötelessége segítenie egymást!”.
Szilágyi Mátyás főkonzul 
Elhangzott Bocskai István fejedelmünk kolozsvári szülőházának falán tegnap elhelyezett háromnyelvű emléktábla avatásán.
Szabadság (Kolozsvár)

Mi lesz az őszi népszámlálás eredménye?
Szerda délután Kiss Tamás, a kolozsvári székhelyű Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţilor Naţionale (A Nemzeti Kisebbségek Problémáit Kutató Intézet) kutatója, az elemzési és kutatási osztály vezetője tartott előadást Népszámlálás 2011 címmel. A Bihar megyei RMDSZ létrehozta Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadássorozatának második találkozójára nem túl sokan jöttek el, a jelenlévők viszont élénk érdeklődést mutattak a téma, a romániai magyarság demográfiai alakulása és népesedési perspektívái iránt.
Kiss az októberi népszámlálás eredményeit befolyásoló tényezőket ismertette, ábrákkal, táblázatokkal, diagrammokkal illusztrálta a kutatási adatokat. A 2002-es népszámláláskor kimutatták, csökkent az erdélyi magyarság száma – bár ez nem volt egyenletes–, idén a szakemberek arra számítanak, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén nem csökken a magyarok aránya.
A migráció az egyik fontos tényező, amely a számításokban szerepet játszik. A rendszerváltás környékén főleg a nagyvárosban élő magyarok (Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad) telepedtek le máshol, az ezredfordulót követően Lengyelország után Románia lett a legnagyobb „kibocsátó”, becslések szerint 2,5–2,8 millió román állampolgár él életvitelszerűen külföldön, főleg nyugat-európai országokban. S míg a románok inkább Spanyolország, Franciaország, Olaszország felé veszik az irányt, az erdélyi magyarok az angolszász területeken próbálnak újabban szerencsét, kevesebben mennek Magyarországra.
A termékenység a másik fontos tényező, mely a népszámlálási adatokat befolyásolja, részletezte a kutató, vagyis az, hogy hány gyermeket vállalnak a nők, a vizsgálatok pedig azt mutatták ki, az ideális arány alá estek a romániai adatok, vagyis kevés gyermeket vállalnak mind a románok, mind a magyarok. A múlt rendszerben például a nők a húszas éveik elején szültek, általában két gyereket, mára ez eltolódott a húszas éveik második felére, (és) országosan csökkenés tapasztalható. A tervezett gyerekszámokról is beszélt az előadó, egy 2008-as kutatás eredményeinek ábráját tárva a közönség elé. Ebből kitűnt, hogy míg a felsőfokú végzettséggel rendelkező erdélyi magyarok háromnál több gyereket szeretnének, addig a hasonló iskolai képzést folytató román fiatalok csak egy gyereket terveznek. Felmerült persze a kérdés, hogy tulajdonképpen hány gyerek született, de a kutató hangsúlyozta a tervezésben mutatkozó különbség fontosságát.
A halandósági arányt és az asszimilációs folyamatokat is számításba kell vegyék a szakemberek. Vannak olyan erdélyi régiók, amelyekben problémamentes az anyanyelv, a magyar identitástudat átörökítése a családban (például a Székelyföldön vagy Kolozsvár, Nagyvárad bizonyos rétegeinél), a szórványban élő magyarság és a vegyes házasságok esetében viszont ez nehezebben valósul meg. A román-magyar vegyes házasságok aránya amúgy a harmincas évek óta állandó, mondta az előadó.
A népesség előre számítása alapján a magyarok száma 1,3 millió alá esik, viszont a románok gyerekvállalási kedvének csökkenése és a migráció növekedésének eredményeként valószínűleg Erdélyben a magyarok 19,6 százalékos aránya nem fog változni, vélekedett Kiss Tamás. Az arányt viszont két ki nem számítható tényező befolyásolja: a külföldön élő romániaiak száma, még nem tudni, hogy beleszámolják-e őket az ország lakosságába-e vagy sem (bár az Európai Unió el akarja kerülni a kettős regisztrációt), és a magyar identitású romák száma, óriási szakadék van ugyanis azok száma között, aki felvállalja magát, és akit a környezete tart romának. A népesedéspolitika kapcsán különböző dimenziók számításba vételével fejtegette azt a kutató, mit lehetne tenni és kinek kellene tenni az erdélyi magyarság megmaradásáért.
A közönség soraiban ülők közül többen is megdicsérték az érdekes előadást, valamint arról is érdeklődtek, lehetne-e a kutatási eredményeket a fiatalok, iskolások elé is tárni, hiszen őket kell szembesíteni a jelen helyzettel. Az előadássorozatot moderáló Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke a vallás és a gyerekvállalás közötti kapcsolatról érdeklődött, majd egy, a közönség soraiból érkezett kérdés kapcsán, mely a romák számára vonatkozott, hosszan fejtegette a romakérdés politikáját. A népszámlálás mindenesetre kulcskérdése a 2011-es évnek, és ebben pártállástól függetlenül egyetértenek az emberek. Freund Emese
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A község és az unitárius egyház is akarja – külön-külön
Megvásárolnák Bölöni Farkas Sándor szülőházát és a vízimalmot 
Az erdővidéki polgármesterek nemrég lezajlott találkozóján Tamás Sándor megyeitanács-elnök felajánlotta a megyei tanács anyagi segítségét ahhoz, hogy a bölöni önkormányzat megvásárolhassa a faluban 1795-ben született Bölöni Farkas Sándor író, műfordító, utazó szülőházát. A meglehetősen romos, elhanyagolt ingatlant ugyanakkor az unitárius egyháznak is szándékában áll megvásárolni.
A megvétel lehetőségét Sikó Imre bölöni polgármester egyértelműen üdvözölte, és a feljavítás után emlékházként, falumúzeumként működtetnék az ingatlant, benne a nagy utazónak, a kor haladó szellemű gondolkodójának berendezett emlékszobával. A polgármester azt is elmondta, hogy meg szeretnék vásárolni a falu számára az egyetlen még meglévő vízimalmot is (a valamikori 22- ből), amit hasonlóképpen felújítanának, és megmentenének az utókor számára.
Bölöni Farkas szülőházát – mely valójában nem az eredeti, de annak a helyére épült 1852-ben – az unitárius egyházközségnek is szándékában áll megvásárolni, Kozma Albert lelkész szerint az épület kulturális célokra való használata és biztonsága csakis egyházi tulajdonban képzelhető el és valósítható meg, és ez tükrözi az egyház elöljáróinak, de más kulturális és civil szervezetek vezetőinek véleményét is. Ennek érdekében már döntöttek arról, hogy az unitárius egyháznak, akár kölcsönpénzzel is, de kötelező módon meg kell vásárolnia az épületet, azt követően pedig közös összefogással el kell végezni rajta a javításokat és látogathatóvá tenni, a polgármester által is említett emlékszoba berendezésével, a falumúzeum beköltöztetésével.
A lelkész elmondta, hogy a házvásárlás kapcsán az önkormányzattal vagy más civil szervezetekkel való nézeteltérések elkerülése végett kuratóriumot hoznának létre, melyben a község minden intézménye és felekezete képviselve lenne. Ezt a jelenleg a község vezetősége által irányított Bölöni Farkas Sándor Alapítvánnyal együttműködve képzelnék el, amennyiben azzal az önkormányzat is egyetért, tevékenységébe pedig betekintést enged.
Bölöni Farkas Sándor 1795-ben született Bölönben, 1805–1815 között a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, 1816–17-ben elvégezte a jogot a kolozsvári királyi líceumban, utána Wesselényi Miklóssal együtt a marosvásárhelyi ítélőtáblán folytatott joggyakorlatot. 1817-ben a kolozsvári főkancellárián felesküdött jegyzőnek. 1825 júliusában hét hivatalnoktársával megalapította az első magyar hitelszövetkezetet. 1830–1832 között nyugat-európai és észak-amerikai utazást tett. Ezeknek az utazásoknak a leírását 1834-ben adta ki Kolozsváron, de a mű hamarosan tiltólistára került. Az útleírás VIII. fejezete tartalmazza az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását. 1833-ban az ő kezdeményezésére alakult meg Kolozsváron a Nemzeti Kaszinó. Szintén Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére jött létre a Vívó Intézet és az Asszonyi Olvasó Egylet. 1836-ban a kolozsvári játékszín tollvivő titkára lett, ő szedte rendbe a színház anyagi ügyeit. Tüdőbajban halt meg 1842-ben Kolozsváron.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást”
Ókovács Szilveszter, a Duna TV új vezérigazgatója nem enged az igényességből
Ókovács Szilveszter 2010. november 18. óta a Duna Televízió Zrt. új vezérigazgatója. A korábban operaénekesként, közíróként, rádiósként és tévésként tevékenykedő Ókovács Szilveszter tavaly Cselényi Lászlót váltotta a Duna TV élén. Az új vezérigazgató és helyettese, Amin Zoltán nemrég erdélyi körúton tartózkodott, amelynek célja az itt élő magyarságnak a Duna TV jövőbeni műsorpolitikájával kapcsolatos elvárásainak és igényeinek a felmérése volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Kolozsváron is zártkörű megbeszélésre került sor, amelyen a Duna TV vezetői egyetemi oktatókkal, politológusokkal, szociológusokkal, a szakma és a civil szféra képviselőivel folytattak eszmecserét. Ókovács Szilveszter és kollégája beszámoltak a magyar közszolgálati médiában bekövetkezett változásokról, hangsúlyozva: a jövőben az anyaország határain kívül élő magyarság, és az itt működő tévés műhelyek fontos szerepet fognak kapni a nemzet televíziójában, amely a Kárpát-medence meghatározó csatornájává kíván válni. A jelenlévők az erdélyi magyar közösségnek a kisebbségi sorsból adódó sajátos helyzetére, problémáik, gondjaik kibeszélésének és megjelenítésének fontosságára hívták fel a Duna Tv vezetőinek a figyelmét.
– Milyen átszervezések zajlottak a közelmúltban a magyar közszolgálati médiában, s ez milyen mértékben érintette a Duna TV-t? – kérdeztük a Duna TV új vezérigazgatóját, Ókovács Szilvesztert.
– Az új médiatörvény 2011. január elsejei életbe lépésével alapvetően változott meg a közmédia szerkezete. Szemponttá vált az erők koncentrálása, a párhuzamosságok felszámolása és a források hatékonyabb felhasználása. Ha ez nagyon politikusan hangzik, akkor néhány példa: a „sok stáb ugyanoda megy” pénzpazarló metodikáját a „sok stáb sokfelé megy” gyakorlata váltotta fel, így több hírt kapunk több felől. Azután lehetségessé vált az átdolgozás, és a „több stúdió dolgozik keveset” elve helyébe a „kevesebb stúdió dolgozik többet” elvárását tettük. Ami pedig a szerkezeti vázat illeti: négy úgynevezett megrendelő Zrt. jött létre (MTV, MR, MTI és Duna), amelyek az ötödiktől, a szinte a teljes dolgozói állományt és közvagyont átvett MTVA-tól kapják a kívánság szerint elkészített műsorokat. És valamennyi híradásért, honlapért és flash-ért az MTI Hírcentruma felel.
– Várhatóak-e lényegi változások az eddigiekhez képest a Duna TV műsorpolitikájában, és ha igen, akkor melyek lennének ezek? Milyen elképzelésekkel és tervekkel vágott neki az új feladatnak?
– A Duna Televízió 1992 karácsonyán II. János Pál áldásával lépett a minőségi televíziózás útjára. Büszke vagyok rá, pedig tizennyolc éven át csak nézője lehettem, hogy sosem tért le erről a csapásról, az időnként vargabetűk dacára sem. Pedig sokszor kellett utat taposni a médiadzsungelben: Csíksomlyóról búcsút például senki sem közvetített a Duna előtt. Magam most is azon vagyok, hogy se az igényességből, se az áldás erejéből ne veszítsünk: a Duna a politikai határok nélkül kezelt magyar nemzet orgánuma marad, míg második, tematikus csatornája dunART néven a magyar kultúra prémiumszintű gyűjtőhelye lesz. Ősztől ez lép az Autonómia nevű ismétlőprogram helyébe.
– Hogyan képzelik el megjeleníteni a televízióban az anyaország határain túl – az utódállamokban – élő magyarság sajátos gondjait? Miként kívánják bekapcsolni az összmagyar vérkeringésbe Erdélyt, létezik-e erre vonatkozóan valamilyen stratégia?
– Igen, hogyne. Nem célunk, hogy szellemi skanzenbe zárjuk a kárpáti karéjban élő, de az anyaországtól csaknem száz éve elcsatolt magyarságot. Minden műsorunk úgy gondolkozik majd, hogy a határon túli tematika szerves része legyen, határon túli vendég oda behívható legyen. Nem kipipálni szeretnénk Erdélyt sem, mondjuk, egy napi tizenöt perces híradócskával, hanem organikusan kötni az óhazához. Ez Önöknek is múlhatatlanul fontos, de – és engedje meg, hogy tízmillió potenciális célszemély miatt ezt is hozzátegyem – Kis-Magyarországnak is lételeme, ha megmaradni akar.
– Erdélyi körúton tájékozódtak arról, hogy milyen elvárásai vannak az itteni magyarságnak a nemzet televíziójával szemben. Többnyire milyen kérések fogalmazódtak meg, illetve figyelembe fogják-e venni az elhangzott szempontokat?
– Azért jöttünk, hogy beszélgessünk. Tizennyolc kisebb-nagyobb találkozás nettó másfél nap alatt nagyon sűrű program, de az otthoni átszervezések, az intézményépítés és az őszre tervezett vadonatúj műsorszerkezetek miatt most többre nem volt idő. Hamarosan visszatérünk, például egy műsorvezetői casting miatt is. De a feszített menetrend ellenére világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást. Mindkettőt szívből ígértük meg, annyit hozzátéve a rendszeresen ide kilyukadó disputához, hogy Erdély belső, intim ügyei viszont nem egy öt kontinensre szóró összmagyar adóra tartoznak. Véleményem szerint nem kerülhető meg egy potens és nézett erdélyi televízió felépítése. Ha viszont egy Kolozs megyei problémának van kitekintése, nagy a hatósugara, és megoldása valamennyi magyar ember számára hordoz megszívlelendőt Canberrától akár Csángóföldig, akkor annak természetesen a Dunán lesz a helye ezután is. Konkrét vitaműsort tervezünk – hadd ne improvizáljak, hisz szeretnénk komolyan venni a dolgot, a többiről majd később.
– Friss közvélemény-kutatás szerint tájainkon a Duna TV háttérbe szorult. Az emberek többsége az RTL-t és a TV 2 kereskedelmi adókat nézik inkább. Mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a nézőket ismét visszacsábítsák a Duna csatornákra és növeljék a tévé nézettségét?
– Egész őszintén: még rosszabb helyzetre készültünk. Odahaza annyira nyomasztó a kereskedelmi fölény, és annyira lepusztult a közmédia televíziós szegmense, hogy ugyanazokat az arányokat vártam Erdélyben is. Meglepett, hogy még mindig mekkora nimbusza van a Dunának, és ezt Budapestről jőve most nagy pozitívumként élem meg. De világos, hogy a túldolgoztatott, válságoktól sújtott, nehezen élő magyar ember szemzsibbasztónak vagy háttérnek használja a televíziót a határ mindkét oldalán, és ezt a fura telekommunikációs ópiumot a kereskedelmi média nagy eredményességgel gyártja. Nekünk át kell mennünk a tű fokán: olyan csomagolásba tenni az igazi, nem évülő értékeket, mint hazaszeretet, család, istenhit, műveltség, hagyomány, művészet, sport és mások, hogy azok a toronymagasra felküldött ingerküszöböt valahogy átüssék. A Duna nem lehet lassú, áporodott, színtelen és halk. Mint az élet valamennyi területén, itt is az arányok helyes megtalálása lesz a mesterség lényege. Úgy érezzük, Erdélyben még megvan a bizalom, és mi nem szeretnénk eljátszani.
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. Operaénekes (lírai bariton), zenekritikus, publicista, rádiós és televíziós műsorvezető, szerkesztő. Tanult trombitán, harsonán, zongorán, több fúvószenekarral bejárta a fél Európát.
A Kincskereső című országos gyermeklap sci-fi pályázatán nyertes. Középiskolásként a Caranten és Tabu funky együttesek tagja (basszusgitár, szövegíró, énekes). A Győri Zeneművészeti Főiskolán 1992-től magán-énektanár és kamaraművész, majd 1997-től a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia operaénekese, énekművésze, magánének-művésztanár.
Énekesként Európa több országában fellépett (dalestek, oratóriumok, operák), 1996-tól a Budapesti Kamaraopera, 1997-től pedig a Nemzeti Filharmónia szólistája, 2000-ben színpadra állítja Mozart A színigazgató című darabját.
Oktatóként 1996–2000 között a váci konzervatórium tanára, 1999-től az Oktatási Minisztérium fejlesztési tanácsadója, 2000–2002 között a Miniszterelnöki Kabinet tanácsadója, 2001–2005-ben Operaházi tag, 2001-től az Erkel Színház vezetője, 2002-től a Magyar Állami Operaház kommunikációs igazgatója.
Közölt a Belváros, Heti Válasz, UFI, Gramofon, Operaélet, EMI-Hangjegyzet, Új Ember, Fidelio, Magazin, Magyar Nemzet, KépMás, Nagyítás című lapokban.
Rádiósként 1989-től a veszprémi Radio Jam-ben hallható, 2001 – 2004 között a Bartók Rádió, 2007-től a Lánchíd Rádió, 2009-től pedig a Klasszik Rádió munkatársa. Tévésként 1991-92 között a Magyar Televízió Mozart-vetélkedősorozaton győzelemre vezeti csapatát, majd 2001-től a Satelit TV riportere, a Hír TV műsorvezetője, szerkesztője.
Artisjus-díj-ban részesül 2007-ben, majd 2009-ben Mikszáth Kálmán-díjjal jutalmazzák, 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal tüntetik ki. Ezen kívül az Országos Polgári Szövetség Sajtódíjában és Pest megye Sajtódíjában részesül.
Felesége Máthé Zsuzsa jogász, történész, három gyermek édesapja, Benedek 6, Zsombor 5 és Juliska 2 éves.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)