Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. január 15.
Répás Zsuzsanna: A támogatáspolitikát is alakítja a jövőben a MÁÉRT
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár számításai szerint március 15-e környékén már köszönthetik az új magyar állampolgárokat, akik az egyszerűsített eljárással szereztek honosítást.
Jövő héten ülnek össze tanácskozásra a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szakbizottságai, amelyek a humán, a gazdasági és a külügyi-jogi témák megvitatása mellett a határon túlra irányuló támogatáspolitika kialakításából is részt vállalnak majd – nyilatkozta Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a Duna Televízió Hattól nyolcig című műsorában péntek reggel. A szakpolitikus ismertette az egyszerűsített honosítás jelenlegi állását, valamint arról is beszélt, milyen jogosítványai lesznek a határon túl élő újsütetű magyar állampolgároknak.
Fontosnak tartottuk a MÁÉRT újjáélesztése után a szakbizottsági rendszer újraindítását is – mondta Répás Zsuzsanna. Így a szakértői munka is újraindulhat a határon túli magyarok rendszeresen tanácskozhatnak a magyar kormány szakértőivel. A jövő héten a humán, a gazdasági és a külügyi-jogi bizottság is ülésezik – hangzott a beszélgetésben.
A MÁÉRT szakbizottságainak új feladata is van, ez pedig nem más, mint a tavaly létrehozott Bethlen Gábor Alap – a határon túlra szánt támogatások új központja – számára ajánlásokat megfogalmazni a támogatáspolitika vonatkozásában – mondta az államtitkár. „A MÁÉRT plenáris ülése fogalmazza meg az elvi iránymutatásokat, a szakmai elveket pedig éppen a MÁÉRT szakbizottságai dolgozzák majd ki”. A fontossági sorrendet a támogatandó kérdések vonatkozásában a határon túliak állíthatják fel, ezeket összegzik a szakbizottságok, és az így megszületett ajánlást végül a Bethlen Gábor Alap rendelkezésére bocsátják.
A magyar állampolgárság igénylése eltérő ütemben zajlik a Magyarországgal szomszédos országokban – ismertette a folyamatot a szakpolitikus. A legtöbb igényt eddig Szabadkán nyújtották be, azután következik a sorban Kolozsvár, majd Csíkszereda, és végül Beregszász. „Örülünk, hogy az ügymenet szervezése jól sikerült, nincs sorban állás, nincsenek tumultuózus jelenetek”- hangsúlyozta a politikus, aki úgy számolja, hogy március 15-e környékén már köszönthetik is az első új állampolgárokat. Ami az újsütetű, a határokon túl élő magyar állampolgárok jogosítványait illeti, ezekről Répás Zsuzsanna azt mondta: a honosítási oklevél átvételét és állampolgári eskü letételét követően, ezzel egy időben és helyen igényelhetik a magyar útlevelet. Személyigazolvány és lakcímkártya értelemszerűen nem jár azoknak, akik nem létesítenek állandó lakhelyet Magyarországon.
Az minden vonatkozásban igaz, hogy egyfajta magyar állampolgár és állampolgárság létezik csupán, nincs különbség sem jogosítványok sem kötelezettségek tekintetében közöttük – hangoztatta a politikus, megjegyezve: a most oly sokat emlegetett magyarországi szavazati jog a magyar állampolgárok vonatkozásában a mai szabályozás szerint az állandó itteni lakóhelyhez kötődik.A határon túli magyar állampolgárok szavazati jogának kérdése pedig az alkotmányozás során, tavasszal kerülhet ismét terítékre – hangzott az interjúban.
Duna TV. Erdély.ma
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár számításai szerint március 15-e környékén már köszönthetik az új magyar állampolgárokat, akik az egyszerűsített eljárással szereztek honosítást.
Jövő héten ülnek össze tanácskozásra a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szakbizottságai, amelyek a humán, a gazdasági és a külügyi-jogi témák megvitatása mellett a határon túlra irányuló támogatáspolitika kialakításából is részt vállalnak majd – nyilatkozta Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a Duna Televízió Hattól nyolcig című műsorában péntek reggel. A szakpolitikus ismertette az egyszerűsített honosítás jelenlegi állását, valamint arról is beszélt, milyen jogosítványai lesznek a határon túl élő újsütetű magyar állampolgároknak.
Fontosnak tartottuk a MÁÉRT újjáélesztése után a szakbizottsági rendszer újraindítását is – mondta Répás Zsuzsanna. Így a szakértői munka is újraindulhat a határon túli magyarok rendszeresen tanácskozhatnak a magyar kormány szakértőivel. A jövő héten a humán, a gazdasági és a külügyi-jogi bizottság is ülésezik – hangzott a beszélgetésben.
A MÁÉRT szakbizottságainak új feladata is van, ez pedig nem más, mint a tavaly létrehozott Bethlen Gábor Alap – a határon túlra szánt támogatások új központja – számára ajánlásokat megfogalmazni a támogatáspolitika vonatkozásában – mondta az államtitkár. „A MÁÉRT plenáris ülése fogalmazza meg az elvi iránymutatásokat, a szakmai elveket pedig éppen a MÁÉRT szakbizottságai dolgozzák majd ki”. A fontossági sorrendet a támogatandó kérdések vonatkozásában a határon túliak állíthatják fel, ezeket összegzik a szakbizottságok, és az így megszületett ajánlást végül a Bethlen Gábor Alap rendelkezésére bocsátják.
A magyar állampolgárság igénylése eltérő ütemben zajlik a Magyarországgal szomszédos országokban – ismertette a folyamatot a szakpolitikus. A legtöbb igényt eddig Szabadkán nyújtották be, azután következik a sorban Kolozsvár, majd Csíkszereda, és végül Beregszász. „Örülünk, hogy az ügymenet szervezése jól sikerült, nincs sorban állás, nincsenek tumultuózus jelenetek”- hangsúlyozta a politikus, aki úgy számolja, hogy március 15-e környékén már köszönthetik is az első új állampolgárokat. Ami az újsütetű, a határokon túl élő magyar állampolgárok jogosítványait illeti, ezekről Répás Zsuzsanna azt mondta: a honosítási oklevél átvételét és állampolgári eskü letételét követően, ezzel egy időben és helyen igényelhetik a magyar útlevelet. Személyigazolvány és lakcímkártya értelemszerűen nem jár azoknak, akik nem létesítenek állandó lakhelyet Magyarországon.
Az minden vonatkozásban igaz, hogy egyfajta magyar állampolgár és állampolgárság létezik csupán, nincs különbség sem jogosítványok sem kötelezettségek tekintetében közöttük – hangoztatta a politikus, megjegyezve: a most oly sokat emlegetett magyarországi szavazati jog a magyar állampolgárok vonatkozásában a mai szabályozás szerint az állandó itteni lakóhelyhez kötődik.A határon túli magyar állampolgárok szavazati jogának kérdése pedig az alkotmányozás során, tavasszal kerülhet ismét terítékre – hangzott az interjúban.
Duna TV. Erdély.ma
2011. január 18.
Optimista vagyok
Közreadja: Bölöni Domokos
Kovács András karnagy, a marosvásárhelyi Nagy István ifjúsági vegyes kar és a vártemplomi Psalmus kórus karnagya – az elmúlt esztendő eseményeiről.
– Örvendetes tény, hogy az amatőr kórusok száma a múlt esztendőben is gyarapodott, ami a dalolási kedv mellett az együttesek nevelő, közösségszervező és erősítő szerepének felismerését is jelentheti. Még mindig az egyházak, a templomok gyülekezetei elsősorban a fenntartók. Az állami és gazdasági intézmények is felfedezhetnék e tevékenység jelentőségét. Örvendetes az is, hogy a régi, már bejáratott fesztiválok, találkozók mellett új együttesek próbálnak Erdély magyarok lakta régióiban ilyen ünnepi rendezvényeket meghonosítani. Ezekre nagy szükség van, hiszen a munkát motiválni, az eredményeket népszerűsíteni, a hibákat javítani kell.
Az erdélyi magyar amatőr kórusmozgalom komoly, figyelemre méltó hagyománnyal rendelkezik. Ezt a hagyományt próbáljuk ápolni a rendszerváltozás után újraélesztett szervezeteink segítségével, a Romániai Magyar Dalosszövetséggel és a Seprődi János Dalosszövetséggel. A nemrég Kolozsváron megtartott 2010. évi közgyűlésén az RMD elnökének, Guttman Emesének a beszámolójából tudhattuk meg, hogy milyen gazdag kórus- és zenei tevékenység zajlik a tőlünk távolabbi tájakon, elsősorban Székelyföldön, de említhetném a Szilágyságot, a Partiumot is. A közgyűlésen minden évben díjazzák a különböző területeken: a kórusvezetésben, egyházzenében, hagyományőrzésben, népdaléneklésben, népdalgyűjtésben, népi zenekari és fúvószenekari tevékenységben figyelemre méltó eredményt elért személyeket. A nemrég elhunyt Nagy Ferenc által létrehozott Seprődi János Dalosszövetség pedig most már anyaországi vezetéssel próbálja összehangolni a Kárpát-medence magyar kóruséletét.
Az általam vezetett két amatőr együttes eseményekben gazdag évadot mondhat magáénak. A Nagy István ifjúsági vegyes kar a tavaly áprilisban Budapesten vendégszerepelt egy önálló hangversennyel, és sikeresen lépett fel a budapesti Bárdos Lajos Zenei Hetek Alapítvány rendezvénysorozatának nyitóhangversenyén. Itthon megszervezte a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivált, melynek hangversenyein tíz kórus énekelt. Ezenkívül sikerrel mutatkozott be a székelyudvarhelyi Bárdos Lajos–Balázs Ferenc Ifjúsági Kórusfesztiválon, majd idényzáró szereplésként a II. Szovátai Kórustalálkozón. Az új évadban, mely októberben kezdődött, fellépett a Bolyai Líceum Öregdiák Köre által szervezett Kozma Béla- emlékünnepélyen, majd decemberben a filharmónia által szervezett Musica Sacra rendezvénysorozat keretében a Vártemplomban, a Psalmus kórussal együtt adventi kórushangversenyen énekelt.
A Vártemplom Psalmus kórusa, mely az idén ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, legfontosabb feladataként a templomi szolgálat ellátásának érdekében gazdagította tavaly is repertoárját. E szolgálatok mellett meg kell említenem a Szentháromság-napi református kórustalálkozót, melynek rendszeres résztvevői vagyunk. Örömünkre tavasszal megtisztelő hívást kaptunk a kolozsvári Szent Mihály-templomba a RMD által szervezett Zsizsmann Rezső-emlékhangversenyre. A helyi lapban megjelenő kritika kiemelte kórusunk színvonalas műsorát, a kórus tiszta intonációját, érthető szövegmondását. Társszervezőként a kórus sokat tett a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivál lebonyolítása érdekében, melyen nagy sikerrel szerepelt, majd az etyeki Signum kórus hívására tavasszal Magyarországon énekelt. A kórus évadzáró szereplése a Nyárádszeredai Kórustalálkozón való részvétel volt, az új évadban pedig a már említett adventi hangversenyen mutatta be műsorát.
Meg kell említenem a szászrégeni rendezvényeket: a már hagyományos Zengjen hálaének református kórustalálkozót, valamint az adventi gyermekkari kórustalálkozót, melyet a tavaly második alkalommal rendezett meg a református egyház. Tudunk még a marosszentgyörgyi kórustalálkozókról, a körtvélyfáji Reneszánsz kórustalálkozóról, a marosvásárhelyi Szabadság úti ifjúsági kórustalálkozókról, melyeket többnyire az egyház patronál.
Befejezésként még csak annyit mondanék, hogy optimista vagyok, mert örömmel látom, hogy a fiatalok (köztük volt tanítványaim) kórusokat vezetnek, sikerült őket "meg-fertőznünk", és tovább éltetik, remélhetően jobban, mint mi, öregek, az együtténeklés ügyét. Népújság (Marosvásárhely)
Közreadja: Bölöni Domokos
Kovács András karnagy, a marosvásárhelyi Nagy István ifjúsági vegyes kar és a vártemplomi Psalmus kórus karnagya – az elmúlt esztendő eseményeiről.
– Örvendetes tény, hogy az amatőr kórusok száma a múlt esztendőben is gyarapodott, ami a dalolási kedv mellett az együttesek nevelő, közösségszervező és erősítő szerepének felismerését is jelentheti. Még mindig az egyházak, a templomok gyülekezetei elsősorban a fenntartók. Az állami és gazdasági intézmények is felfedezhetnék e tevékenység jelentőségét. Örvendetes az is, hogy a régi, már bejáratott fesztiválok, találkozók mellett új együttesek próbálnak Erdély magyarok lakta régióiban ilyen ünnepi rendezvényeket meghonosítani. Ezekre nagy szükség van, hiszen a munkát motiválni, az eredményeket népszerűsíteni, a hibákat javítani kell.
Az erdélyi magyar amatőr kórusmozgalom komoly, figyelemre méltó hagyománnyal rendelkezik. Ezt a hagyományt próbáljuk ápolni a rendszerváltozás után újraélesztett szervezeteink segítségével, a Romániai Magyar Dalosszövetséggel és a Seprődi János Dalosszövetséggel. A nemrég Kolozsváron megtartott 2010. évi közgyűlésén az RMD elnökének, Guttman Emesének a beszámolójából tudhattuk meg, hogy milyen gazdag kórus- és zenei tevékenység zajlik a tőlünk távolabbi tájakon, elsősorban Székelyföldön, de említhetném a Szilágyságot, a Partiumot is. A közgyűlésen minden évben díjazzák a különböző területeken: a kórusvezetésben, egyházzenében, hagyományőrzésben, népdaléneklésben, népdalgyűjtésben, népi zenekari és fúvószenekari tevékenységben figyelemre méltó eredményt elért személyeket. A nemrég elhunyt Nagy Ferenc által létrehozott Seprődi János Dalosszövetség pedig most már anyaországi vezetéssel próbálja összehangolni a Kárpát-medence magyar kóruséletét.
Az általam vezetett két amatőr együttes eseményekben gazdag évadot mondhat magáénak. A Nagy István ifjúsági vegyes kar a tavaly áprilisban Budapesten vendégszerepelt egy önálló hangversennyel, és sikeresen lépett fel a budapesti Bárdos Lajos Zenei Hetek Alapítvány rendezvénysorozatának nyitóhangversenyén. Itthon megszervezte a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivált, melynek hangversenyein tíz kórus énekelt. Ezenkívül sikerrel mutatkozott be a székelyudvarhelyi Bárdos Lajos–Balázs Ferenc Ifjúsági Kórusfesztiválon, majd idényzáró szereplésként a II. Szovátai Kórustalálkozón. Az új évadban, mely októberben kezdődött, fellépett a Bolyai Líceum Öregdiák Köre által szervezett Kozma Béla- emlékünnepélyen, majd decemberben a filharmónia által szervezett Musica Sacra rendezvénysorozat keretében a Vártemplomban, a Psalmus kórussal együtt adventi kórushangversenyen énekelt.
A Vártemplom Psalmus kórusa, mely az idén ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, legfontosabb feladataként a templomi szolgálat ellátásának érdekében gazdagította tavaly is repertoárját. E szolgálatok mellett meg kell említenem a Szentháromság-napi református kórustalálkozót, melynek rendszeres résztvevői vagyunk. Örömünkre tavasszal megtisztelő hívást kaptunk a kolozsvári Szent Mihály-templomba a RMD által szervezett Zsizsmann Rezső-emlékhangversenyre. A helyi lapban megjelenő kritika kiemelte kórusunk színvonalas műsorát, a kórus tiszta intonációját, érthető szövegmondását. Társszervezőként a kórus sokat tett a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivál lebonyolítása érdekében, melyen nagy sikerrel szerepelt, majd az etyeki Signum kórus hívására tavasszal Magyarországon énekelt. A kórus évadzáró szereplése a Nyárádszeredai Kórustalálkozón való részvétel volt, az új évadban pedig a már említett adventi hangversenyen mutatta be műsorát.
Meg kell említenem a szászrégeni rendezvényeket: a már hagyományos Zengjen hálaének református kórustalálkozót, valamint az adventi gyermekkari kórustalálkozót, melyet a tavaly második alkalommal rendezett meg a református egyház. Tudunk még a marosszentgyörgyi kórustalálkozókról, a körtvélyfáji Reneszánsz kórustalálkozóról, a marosvásárhelyi Szabadság úti ifjúsági kórustalálkozókról, melyeket többnyire az egyház patronál.
Befejezésként még csak annyit mondanék, hogy optimista vagyok, mert örömmel látom, hogy a fiatalok (köztük volt tanítványaim) kórusokat vezetnek, sikerült őket "meg-fertőznünk", és tovább éltetik, remélhetően jobban, mint mi, öregek, az együtténeklés ügyét. Népújság (Marosvásárhely)
2011. január 20.
Nemcsak az enyém, a tied is
Kolozsvár – Van egy nagyon régi beidegződés, melyet rendkívül nehéz egyeseknek megérteni. Azt is el kell ismerni, elődeink nem éppen tettek meg mindent annak érdekében, hogy ez a mai helyzet, mely most már több mint 90 éve tart, ne pont ilyenné alakuljon.
A kolozsvári magyar napilapban az elmúlt napokban megjelent egy hír az első oldalon keretes cikkben K.O. aláírással közli: Meggyalázták a Mátyásszobor talapzatát. Majd cikkecskében kijelenti többek között: „Megtudtuk: a főtéren működő térfigyelő kamerák hatósugarába nem esik bele, a szobor és közvetlen környéke.”
– Megkérdeztük László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, mit tud erről az esetről?
Íme a rögzített válasz szerkesztett formában: Az újságban megjelentekkel kapcsolatban, a tényeket tartva szem előtt, kénytelen vagyok elmondani, a Főtért hat (6) térfigyelő kamera figyeli. Ebből kettő van a Mátyás szoborra ráállítva. Maga az esemény 2010. december 31. este tizen kilenc (19) óra húsz (20) perckor történt. Ekkor a szolgálatot teljesítő köztéri rendőrök arra lettek figyelmesek, hogy valami füstöl a szobor talapzatának nyugati részében, tehát a templom felőli oldalán. A helyszínelő rendőr látott egy műanyag tasakot, melyben petárdák voltak, és azt meggyújtották. Ezek a petárdák működésbe léptek. Eltávolította a műanyag zacskó maradékot. Viszont azt, ami addig megolvadva ott maradt, az ráfolyt a szobor alapzatára, és a rendfenntartó nadrágjára, ami megperzselődött. Ezt követően értesítették az ügyeletes rendőrőrsöt, vizsgálják, ki az esetet. Az elkövetőt eddig nem sikerült azonosítani, mert elvegyült a tömegben.
– Az elkövetőnek sikerült lelépnie?
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De csak pillanatnyilag, mert a rögzítések megvannak, és a türelmes szorgos munka valószínűleg eredményes lesz. A szakemberek nem adták fel a kutatást.
Van egy sajnálatos dolog a szoborral kapcsolatban, amit nem igazán tudok sem emberként, sem polgárként, sem alpolgármesterként megérteni.
A nap bármelyik órájában láthatjuk, felmásznak a talapzat alsószintjére fényképezkedni. Ennek következtében nagyon sokszor közbe kellett és közbe is lépnek a városi rendőrök. Oda fogunk jutni, hogy érvényt fogunk szerezni sajnos egy olyan jellegű városi tanács határozatnak, amely mint évekkel ezelőtt, büntetéseket szabott ki. Kénytelenek leszünk, megfelelő felhívás után, büntetéseket kiszabni. Mert úgy látszik a polgárok megfegyelmezésére más megoldás egyelőre sajnos nincs.
Egyelőre meg fognak jelenni a táblák, melyek tudatják a Főtért látogató egyéneket arról, hogy térfigyelő kamerákkal őrzött terület.
Befejezésül engedtessék meg a következőket:
A szoborcsoport háromszög alakot alkot. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve.
1900-ban a párizsi világkiállításon Fadrusz János Mátyás király lovas szobrának kompozíciója Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Ami messze bizonyítja, mind térplasztika, kiemelkedő alkotás, melyre minden kolozsvárinak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, büszkének kellene lennie.
Ha nem másért, turista vonzásáért, mert azért Kolozsvárnak, ha turizmus vonatkozásában gondolkodunk, akkor jelentős figyelmet kellene szentelnie arra az ágazatra, mely világviszonylatban is figyelemre méltó hasznot hajt, azoknak, akik ezeket a lehetőségeket ki is tudják használni.
Pontosan tudta ezt a román és a magyar kormány is, amikor közösen elhatározták, a szobor javítási költségeit együtt, állják.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro
Kolozsvár – Van egy nagyon régi beidegződés, melyet rendkívül nehéz egyeseknek megérteni. Azt is el kell ismerni, elődeink nem éppen tettek meg mindent annak érdekében, hogy ez a mai helyzet, mely most már több mint 90 éve tart, ne pont ilyenné alakuljon.
A kolozsvári magyar napilapban az elmúlt napokban megjelent egy hír az első oldalon keretes cikkben K.O. aláírással közli: Meggyalázták a Mátyásszobor talapzatát. Majd cikkecskében kijelenti többek között: „Megtudtuk: a főtéren működő térfigyelő kamerák hatósugarába nem esik bele, a szobor és közvetlen környéke.”
– Megkérdeztük László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, mit tud erről az esetről?
Íme a rögzített válasz szerkesztett formában: Az újságban megjelentekkel kapcsolatban, a tényeket tartva szem előtt, kénytelen vagyok elmondani, a Főtért hat (6) térfigyelő kamera figyeli. Ebből kettő van a Mátyás szoborra ráállítva. Maga az esemény 2010. december 31. este tizen kilenc (19) óra húsz (20) perckor történt. Ekkor a szolgálatot teljesítő köztéri rendőrök arra lettek figyelmesek, hogy valami füstöl a szobor talapzatának nyugati részében, tehát a templom felőli oldalán. A helyszínelő rendőr látott egy műanyag tasakot, melyben petárdák voltak, és azt meggyújtották. Ezek a petárdák működésbe léptek. Eltávolította a műanyag zacskó maradékot. Viszont azt, ami addig megolvadva ott maradt, az ráfolyt a szobor alapzatára, és a rendfenntartó nadrágjára, ami megperzselődött. Ezt követően értesítették az ügyeletes rendőrőrsöt, vizsgálják, ki az esetet. Az elkövetőt eddig nem sikerült azonosítani, mert elvegyült a tömegben.
– Az elkövetőnek sikerült lelépnie?
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De csak pillanatnyilag, mert a rögzítések megvannak, és a türelmes szorgos munka valószínűleg eredményes lesz. A szakemberek nem adták fel a kutatást.
Van egy sajnálatos dolog a szoborral kapcsolatban, amit nem igazán tudok sem emberként, sem polgárként, sem alpolgármesterként megérteni.
A nap bármelyik órájában láthatjuk, felmásznak a talapzat alsószintjére fényképezkedni. Ennek következtében nagyon sokszor közbe kellett és közbe is lépnek a városi rendőrök. Oda fogunk jutni, hogy érvényt fogunk szerezni sajnos egy olyan jellegű városi tanács határozatnak, amely mint évekkel ezelőtt, büntetéseket szabott ki. Kénytelenek leszünk, megfelelő felhívás után, büntetéseket kiszabni. Mert úgy látszik a polgárok megfegyelmezésére más megoldás egyelőre sajnos nincs.
Egyelőre meg fognak jelenni a táblák, melyek tudatják a Főtért látogató egyéneket arról, hogy térfigyelő kamerákkal őrzött terület.
Befejezésül engedtessék meg a következőket:
A szoborcsoport háromszög alakot alkot. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve.
1900-ban a párizsi világkiállításon Fadrusz János Mátyás király lovas szobrának kompozíciója Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Ami messze bizonyítja, mind térplasztika, kiemelkedő alkotás, melyre minden kolozsvárinak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, büszkének kellene lennie.
Ha nem másért, turista vonzásáért, mert azért Kolozsvárnak, ha turizmus vonatkozásában gondolkodunk, akkor jelentős figyelmet kellene szentelnie arra az ágazatra, mely világviszonylatban is figyelemre méltó hasznot hajt, azoknak, akik ezeket a lehetőségeket ki is tudják használni.
Pontosan tudta ezt a román és a magyar kormány is, amikor közösen elhatározták, a szobor javítási költségeit együtt, állják.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro
2011. január 24.
Isten éltesse a Magyar Himnuszt, a magyar kultúrát!
A Magyar Himnusz kivételes Európában és talán az egész világban, mert számunkra a Himnusz több politikai üzenetnél: a Himnuszban a teljes magyar kultúra, a teljes magyar történelemszemlélet benne van – jelentette ki szombaton Kolozsváron Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi eseményen.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, az RMDSZ, a Kolozsvári Magyar Opera és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhely által szervezett rendezvényen a szövetségi elnök kifejtette: ennek a sajátos ünnepnek az a legfőbb üzenete, hogy a magyar nemzet számára mindennél fontosabb a kultúra, mert ez magába foglal minden mást, legyen szó politikáról vagy közéletről. Rámutatott: Himnuszunk mondandója az, hogy értékeinkhez és hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk. Nem a politika éltette a magyarságot történelmi fordulópontról történelmi fordulópontra, hanem a kultúra – mondta Markó Béla. – Himnuszunk más, mint más nemzetek himnuszai: nem lehet díszlépésben menetelni rá és énekelni, ez a Himnusz többet jelent számunkra ennél. Azt üzeni, hogy értékeinkhez, hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk, amely nem dobja el értékeit. Ez a himnusz töprengő, önmagunkba néző, önkritikára képes nemzetnek mutat föl, amely nem más nemzetekben keresi a hibát, hanem önmagában. Olyan nemzet vagyunk, amely képes önmagába nézni, képes újra és újra végiggondolni saját történelmét. Isten éltesse a Magyar Himnuszt és a magyar kultúrát! – zárta beszédét a miniszterelnök-helyettes.
A rendezvényt megelőzően ökumenikus istentiszteletet tartottak, amelyet Adorjáni Dezső Zoltán, Dr. Pap Géza és Bálint Benczédi Ferenc püspökök, valamint Kovács Sándor főesperes cerebrált.
Az ünnepségen többek között jelen volt Lukács Tamás magyarországi kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, Dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, valamint Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke is. A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon véglegesítette a Himnusz szövegét. Nyugati Jelen (Arad)
A Magyar Himnusz kivételes Európában és talán az egész világban, mert számunkra a Himnusz több politikai üzenetnél: a Himnuszban a teljes magyar kultúra, a teljes magyar történelemszemlélet benne van – jelentette ki szombaton Kolozsváron Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi eseményen.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, az RMDSZ, a Kolozsvári Magyar Opera és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhely által szervezett rendezvényen a szövetségi elnök kifejtette: ennek a sajátos ünnepnek az a legfőbb üzenete, hogy a magyar nemzet számára mindennél fontosabb a kultúra, mert ez magába foglal minden mást, legyen szó politikáról vagy közéletről. Rámutatott: Himnuszunk mondandója az, hogy értékeinkhez és hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk. Nem a politika éltette a magyarságot történelmi fordulópontról történelmi fordulópontra, hanem a kultúra – mondta Markó Béla. – Himnuszunk más, mint más nemzetek himnuszai: nem lehet díszlépésben menetelni rá és énekelni, ez a Himnusz többet jelent számunkra ennél. Azt üzeni, hogy értékeinkhez, hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk, amely nem dobja el értékeit. Ez a himnusz töprengő, önmagunkba néző, önkritikára képes nemzetnek mutat föl, amely nem más nemzetekben keresi a hibát, hanem önmagában. Olyan nemzet vagyunk, amely képes önmagába nézni, képes újra és újra végiggondolni saját történelmét. Isten éltesse a Magyar Himnuszt és a magyar kultúrát! – zárta beszédét a miniszterelnök-helyettes.
A rendezvényt megelőzően ökumenikus istentiszteletet tartottak, amelyet Adorjáni Dezső Zoltán, Dr. Pap Géza és Bálint Benczédi Ferenc püspökök, valamint Kovács Sándor főesperes cerebrált.
Az ünnepségen többek között jelen volt Lukács Tamás magyarországi kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, Dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, valamint Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke is. A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon véglegesítette a Himnusz szövegét. Nyugati Jelen (Arad)
2011. január 24.
Az RMDSZ gazdasági programja európai prioritásokra épül
Kolozsváron szombaton ülésezett az RMDSZ kongresszusi programmódosító bizottsága. A bizottságot Kelemen Hunor vezeti, a gazdasági munkacsoportot Winkler Gyula EP-képviselő koordinálja. A konzultációsorozat decemberben kezdődött, a javaslatokat beépítették a módosító tervezetbe.
Az RMDSZ gazdasági programjának módosítójavaslatában a kulcselemek az EU 2020 új európai stratégiára épülnek – számolt be Winkler Gyula, aki az RMDSZ EP-képviselőjeként részt vett az európai dokumentum kidolgozásában is, ezért is tartotta fontosnak, hogy az RMDSZ programjában megjelenjenek az EU-s tendenciák és prioritások.
„Az EU 2020 három fontos területen tesz javaslatot. Egyrészt a tudásalapú gazdaság és az információs társadalom kialakításának ösztönzése, másrészt az úgynevezett “zöld gazdaság” megteremtése, ennek kulcsszavai: a megújuló energia, az energiahatékonyság, a klímaváltozás, versenyképesség. A harmadik pillér az emberközpontúság, vagyis a szociális Európa újragondolása, azzal a céllal, hogy az állampolgár legyen a közpolitikák középpontjában; a szociális háló, a nyugdíjrendszer, az új munkahelyek teremtése, ezek mind az Európai Néppárt által promovált prioritásrendszer részei” – magyarázta Winkler Gyula. Az EP-képviselő kiemelte, hogy az RMDSZ-nek az EU 2020 prioritásai mellett még két fontos területen kell álláspontját világosan megfogalmaznia. „A 2013 utáni Közös Agrárpolitika és a Regionális Fejlesztési Politika területén az RMDSZ álláspontja azonos több új tagállaméval, mely szerint ez a két terület az EU közös költségvetéséből 2013 után is kiemelten részesüljön, különösképpen, hogy a Románia rendelkezésére álló alapok túlnyomórészt az agrárpolitika és a regionális fejlesztés terén folyósíthatóak” – hangsúlyozta Winkler Gyula. A programmódosítási javaslatokat a bizottság február elején a TEKT és az SZKT elé terjeszti.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája. Nyugati Jelen (Arad)
Kolozsváron szombaton ülésezett az RMDSZ kongresszusi programmódosító bizottsága. A bizottságot Kelemen Hunor vezeti, a gazdasági munkacsoportot Winkler Gyula EP-képviselő koordinálja. A konzultációsorozat decemberben kezdődött, a javaslatokat beépítették a módosító tervezetbe.
Az RMDSZ gazdasági programjának módosítójavaslatában a kulcselemek az EU 2020 új európai stratégiára épülnek – számolt be Winkler Gyula, aki az RMDSZ EP-képviselőjeként részt vett az európai dokumentum kidolgozásában is, ezért is tartotta fontosnak, hogy az RMDSZ programjában megjelenjenek az EU-s tendenciák és prioritások.
„Az EU 2020 három fontos területen tesz javaslatot. Egyrészt a tudásalapú gazdaság és az információs társadalom kialakításának ösztönzése, másrészt az úgynevezett “zöld gazdaság” megteremtése, ennek kulcsszavai: a megújuló energia, az energiahatékonyság, a klímaváltozás, versenyképesség. A harmadik pillér az emberközpontúság, vagyis a szociális Európa újragondolása, azzal a céllal, hogy az állampolgár legyen a közpolitikák középpontjában; a szociális háló, a nyugdíjrendszer, az új munkahelyek teremtése, ezek mind az Európai Néppárt által promovált prioritásrendszer részei” – magyarázta Winkler Gyula. Az EP-képviselő kiemelte, hogy az RMDSZ-nek az EU 2020 prioritásai mellett még két fontos területen kell álláspontját világosan megfogalmaznia. „A 2013 utáni Közös Agrárpolitika és a Regionális Fejlesztési Politika területén az RMDSZ álláspontja azonos több új tagállaméval, mely szerint ez a két terület az EU közös költségvetéséből 2013 után is kiemelten részesüljön, különösképpen, hogy a Románia rendelkezésére álló alapok túlnyomórészt az agrárpolitika és a regionális fejlesztés terén folyósíthatóak” – hangsúlyozta Winkler Gyula. A programmódosítási javaslatokat a bizottság február elején a TEKT és az SZKT elé terjeszti.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája. Nyugati Jelen (Arad)
2011. január 25.
Vállalni kell magyarságunkat
„Az RMDSZ aktív kampányt folytat az idei népszámlálás kezdetéig: arra bíztatjuk a romániai magyarokat, hogy vállalják identitásukat, büszkén vallják magukat magyar nemzetiségűeknek” – hangsúlyozta Kelemen Hunor ma a Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában lezajlott Népszámlálás 2011 című szakmai értekezleten, melynek témája az idén sorra kerülő romániai népszámlálás volt.
A kulturális és örökségvédelmi miniszter itt elmondta, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége szakemberek bevonásával már tavaly nyáron megalakította azt a munkacsoportot, amely anépszámlálásra készül, és erre készíti fel a Szövetség munkatársait. Kelemen Hunorszerint ennek a munkacsoportnak kettős feladata van: egyrészt a tudományos munka elvégzése, másrészt meghatározza azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a népszámlálásra való felkészülésben.
Kelemen emlékeztetett arra is, hogy az elmúlt időszakban már számos olyan jogszabály született, amelyek segítik a magyar önazonosság felvállalását, főként interetnikus közegben. Ennek érdekében az RMDSZ nagy hangsúlyt fektet a népszámlálási kérdezőbiztosok felkészítésére, hogy a népszámlálás reális eredményeket hozzon. „Népesedési helyzetünk természetesen nem megnyugtató, de hamis és káros az a felfogás, amely a demográfiai folyamatokat a nemzethalál víziójával köti össze. Az utóbbi két népszámlálás között a magyarok száma közel 200 ezer fővel csökkent, arányuk pedig Erdélyen belül 20,8-ról 19,6 százalékra csökkent. a 2011-es népszámlálás kimutathatja, hogy a magyarok arányának a csökkenése lelassult vagy megállt, ehhez azonban a magyar identitás vállalása szükséges” – összegzett Kelemen Hunor.
A tanácskozáson Kapitány Balázs, a Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára (Budapest) 2011 – új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében?, Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója Népszámlálások Romániában 1989 után, Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára Demográfiai folyamatok Erdélyben az ezredforduló után címmel tartott előadást, Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a 2011. évi népszámlálás prioritásait és feladatait vázolta fel.
Jelen volt, és szakmai véleményt fogalmazott meg: Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára, valamint Vetési László szórványlelkész.
„Az RMDSZ aktív kampányt folytat az idei népszámlálás kezdetéig: arra bíztatjuk a romániai magyarokat, hogy vállalják identitásukat, büszkén vallják magukat magyar nemzetiségűeknek” – hangsúlyozta Kelemen Hunor ma a Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában lezajlott Népszámlálás 2011 című szakmai értekezleten, melynek témája az idén sorra kerülő romániai népszámlálás volt.
A kulturális és örökségvédelmi miniszter itt elmondta, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége szakemberek bevonásával már tavaly nyáron megalakította azt a munkacsoportot, amely anépszámlálásra készül, és erre készíti fel a Szövetség munkatársait. Kelemen Hunorszerint ennek a munkacsoportnak kettős feladata van: egyrészt a tudományos munka elvégzése, másrészt meghatározza azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a népszámlálásra való felkészülésben.
Kelemen emlékeztetett arra is, hogy az elmúlt időszakban már számos olyan jogszabály született, amelyek segítik a magyar önazonosság felvállalását, főként interetnikus közegben. Ennek érdekében az RMDSZ nagy hangsúlyt fektet a népszámlálási kérdezőbiztosok felkészítésére, hogy a népszámlálás reális eredményeket hozzon. „Népesedési helyzetünk természetesen nem megnyugtató, de hamis és káros az a felfogás, amely a demográfiai folyamatokat a nemzethalál víziójával köti össze. Az utóbbi két népszámlálás között a magyarok száma közel 200 ezer fővel csökkent, arányuk pedig Erdélyen belül 20,8-ról 19,6 százalékra csökkent. a 2011-es népszámlálás kimutathatja, hogy a magyarok arányának a csökkenése lelassult vagy megállt, ehhez azonban a magyar identitás vállalása szükséges” – összegzett Kelemen Hunor.
A tanácskozáson Kapitány Balázs, a Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára (Budapest) 2011 – új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében?, Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója Népszámlálások Romániában 1989 után, Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára Demográfiai folyamatok Erdélyben az ezredforduló után címmel tartott előadást, Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a 2011. évi népszámlálás prioritásait és feladatait vázolta fel.
Jelen volt, és szakmai véleményt fogalmazott meg: Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára, valamint Vetési László szórványlelkész.
2011. január 26.
Történetírás helyett tények
Diákok is jelentettek a román titkosrendőrségen Borbáth Károly erdélyi történészről, akinek az volt a bűne, hogy a hivatalos román történetírással szemben, ragaszkodott a tényekhez. Könyv jelent meg a róla készült szekus dossziék alapján.
Vargyason született 1931-ben, majd 49 évvel később itt is halt meg Borbáth Károly. Emlékét a falu iskolája nevében őrzi, az egyik előadóteremben nemrégiben Szécsi Antal kötetének bemutatóját tartották. Borbáth Kolozsváron végezte egyetemi tanulmányait, majd Leningrádban doktorált. A fiatal tudóst mindenki az erdélyi történetírás nagy ígéretének tartotta, hazatérése után a kolozsvári egyetem katedrája várta. Itt azonban már nemcsak a szakma figyelmét keltette fel, hanem a rendszer elnyomó intézményeinek érdeklődését is.
Szécsi Antal két évvel ezelőtt is írt a történész életéről könyvet, abból az derült ki, hogy a tudományos tényekhez való ragaszkodása miatt Borbáthot eltávolították az egyetemről. Nagyenyedre helyezték át könyvtárosnak, majd Torockóra került, onnan pedig a vargyasi iskolához. Szécsi Antal új kötetében titkosrendőrségi dokumentumokat dolgozott fel, a könyv címe találó, mert Borbáth minden lépését figyelték. A szerző köszönetet mondott Antal István képviselőnek, aki sokat segítette munkáját. A politikus látta először a besúgói jelentéseket, ő egyébként szintén a megfigyeltek közé tartozott, dossziéja 87 oldalas. Borbáth Károly titkosrendőrségi anyaga viszont több mint hétszáz oldalt tesz ki, csak a telefonlehallgatások majdnem 300 gépelt lapot töltenek meg. Fecső Zoltán
Duna Tv, Térkép, Erdély.ma
Diákok is jelentettek a román titkosrendőrségen Borbáth Károly erdélyi történészről, akinek az volt a bűne, hogy a hivatalos román történetírással szemben, ragaszkodott a tényekhez. Könyv jelent meg a róla készült szekus dossziék alapján.
Vargyason született 1931-ben, majd 49 évvel később itt is halt meg Borbáth Károly. Emlékét a falu iskolája nevében őrzi, az egyik előadóteremben nemrégiben Szécsi Antal kötetének bemutatóját tartották. Borbáth Kolozsváron végezte egyetemi tanulmányait, majd Leningrádban doktorált. A fiatal tudóst mindenki az erdélyi történetírás nagy ígéretének tartotta, hazatérése után a kolozsvári egyetem katedrája várta. Itt azonban már nemcsak a szakma figyelmét keltette fel, hanem a rendszer elnyomó intézményeinek érdeklődését is.
Szécsi Antal két évvel ezelőtt is írt a történész életéről könyvet, abból az derült ki, hogy a tudományos tényekhez való ragaszkodása miatt Borbáthot eltávolították az egyetemről. Nagyenyedre helyezték át könyvtárosnak, majd Torockóra került, onnan pedig a vargyasi iskolához. Szécsi Antal új kötetében titkosrendőrségi dokumentumokat dolgozott fel, a könyv címe találó, mert Borbáth minden lépését figyelték. A szerző köszönetet mondott Antal István képviselőnek, aki sokat segítette munkáját. A politikus látta először a besúgói jelentéseket, ő egyébként szintén a megfigyeltek közé tartozott, dossziéja 87 oldalas. Borbáth Károly titkosrendőrségi anyaga viszont több mint hétszáz oldalt tesz ki, csak a telefonlehallgatások majdnem 300 gépelt lapot töltenek meg. Fecső Zoltán
Duna Tv, Térkép, Erdély.ma
2011. január 26.
Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyében
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)
2011. január 26.
Magyarnak lenni jó: vállaljuk bátran nemzeti hovatartozásunkat
Népszámlálás előtti kampány az identitásvállalásra
Népszámlálás 2011 címmel szerveztek szakmai értekezletet ma Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Majális utcai székházában, az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhető problémákat járva körül. Előadások hangzottak el a kivándorlásról, demográfiai adatokról, az összeírás lebonyolításáról, arról, hogy a magyar közösségnek nagy figyelmet kell szentelnie a népszámlálásra és ezzel kapcsolatos felvilágosító kampány beindítására. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta: jó hangulatú kampányt folytatnak majd, „amely arra biztatja az embereket, hogy vállalják identitásukat, és bátran írják majd be a kérdőívre, hogy magyar emberek.” Többen felvetették, hogy gyakran és alaptalanul jelenik meg nem csak a sajtóban, hanem politikusok között is a „nemzethalál koncepciója”, és fontos, hogy ennek az ellenkezőjéről tájékoztassanak.
Több olyan témát, valamint problémát jártak körül neves szakemberek, amelyek az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhetnek. A Népszámlálás 2011 című szakmai értekezletre tegnap került sor Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta, tavaly hozta létre az RMDSZ a népszámlálás-munkacsoportot, kettős feladattal: egyrészt tudományos kutatói munkavégzésre, amely a demográfiai mutatókra vonatkozik – az elmúlt húsz év történéseire és a várható számításokra; másrészt meghatározni a célokat és oda vezető eszközöket valamint lépéseket, amelyek felkészítenek a 2011. évi népszámlálásra. Terveik szerint jó hangulatú kampányt szeretnének folytatni, arra biztatva az embereket, hogy vállalják identitásukat, és írják majd be bátran a kérdőívre, hogy magyar emberek, tudatosítani kell, hogy „magyarnak lenni jó”. Az identitásvállalásba most már az oktatási törvény is besegít, a demográfiai mutatók pedig igazolják, hogy az arányvesztés leállt, ezért hamis felfogás ezeket a mutatókat a nemzetvesztés víziójával kötni össze – figyelmeztetett a miniszter.
Reális veszély a külföldi munkaerőigény
Új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében címmel tartott, (saját meghatározása szerint) rendhagyóbb előadást a migráció jövőjéről Kapitány Balázs, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára. A gazdasági válság előtt a kivándorlás mérséklődött, és kezdetben azt hitték, a bérarányok kiegyenlítődésével az erdélyiek kivándorlása is csökkenni fog. Nem számítottak arra, hogy a gazdasági válság differenciáltan végződik: a jelenlegi adatok szerint Németország egyértelműen győzött, és az elkövetkezőkben kemény munkaerőpiac-nyitás, továbbá strukturális elvándorlás várható. Kapitány Balázs szerint a migráció elsősorban gazdasági, ha kiegyenlítődnek a bérek, akkor visszaesik, a gazdasági válság és annak alakulása azonban egyértelműen áthúzta a számításaikat. Nem számítottak többek között a schengeni határnyitás eltolódására, valamint a kedvezményes honosításra, a magyar állampolgárság megadására. Ez utóbbi helyzetben két hipotézis lehetséges: az egyik pozitív, és eszerint nem jelent problémát a migráció szempontjából, mert úgyis csak a mindenképpen elvándorlókat irányította volna Magyarországra; a negatív feltevés szerint azonban megnyitja a migrációs utat Németország és Amerika felé, a magyarországi vendégmunkási vízum révén. A külföldi igény miatt felértékelődik a képzett munkaerő, ezért a romániai magyar elitnek intézkednie kell a nettó bérek növelése irányába, hogy tartani tudják a megfelelő bérarányokat, ellenkező esetben új irányba indul el a kivándorlás – vélekedett a szakember.
Összetévesztik az állampolgárságot és etnicitást
Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója beszámolójában megemlítette, májusban próba népszámlálást szerveznek, a tényleges összeírásra majd októberben kerül sor. Azokat regisztrálják, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és nem tartózkodnak külföldön, életvitelszerűen, több mint egy éve. A népszámlálás során több probléma felmerülhet, a korábbi tapasztalatok is mutatják, hogy például befolyásoló tényezőként jelent meg az állampolgárságra és etnicitásra való rákérdezés. Az identitáspolitikai kampányoknak tisztázniuk kell, hogy mit jelent valamilyen etnikumhoz tartozni, hogy azt nem kell összetéveszteni az állampolgársággal. A romakérdés is problémát jelent, ugyanis a romapártok jelezték – népszerűsíteni fogják, hogy romaként jegyezzék be magukat az emberek, és céljuk legalább két millió romát regisztrálni. Ez a magyarságot két szempontból is érintheti: mintha azt akarnák kiélezni, hogy magyarok lakta területen él több roma; ugyanakkor azzal a szándékkal történő részvételük a kampányban, hogy „ők tudják, ki a roma” kihat azok identitásvállalására, akik egyébként magyarnak vallanák magukat.
A vegyesházasságok esetében a gyerekeket több esetben vallják románnak, mint magyarnak, mutatott rá az intézet igazgatója. A lekérdezés nyelvénél felmerült a kétnyelvűség lehetősége, ezen a téren még várják a bizottság döntését.
Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára szerint bármit mondanak, úgyis az jelenik meg a médiában, hogy „vészesen fogy a magyarság”, pedig következtetéseik azt mutatják, a magyarok arányvesztése állandósult, pozitív fordulat következett be a kilencvenes évekhez viszonyítva, nőtt a gyerekvállalás, ami nagyjából kiegyenlíti a vegyesházasságok miatti asszimilációs veszteséget.
Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a kommunikációt tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: többek között az egyházakkal való együttműködés révén olyan népességi csoportokhoz kellene eljutni, akikkel nincs kapcsolatuk.
Szóba került még a csángó identitás, a Kárpátokon kívüli diaszpóra és a szatmári svábok kérdése, egyféle székely identitás leválasztása a magyar identitásról, amit az elmúlt tíz év politikai törekvései is elősegítettek, de ami ugyanakkor veszélyt is jelenthet az összesítésnél.
Szász Péter az EMNT részéről vett részt a tanácskozáson, ő is hangsúlyozta, a szervezeteknek közösen kell részt vállalni annak népszerűsítésében, hogy magyarnak lenni jó.
Ú. I. Krónika (Kolozsvár)
Népszámlálás előtti kampány az identitásvállalásra
Népszámlálás 2011 címmel szerveztek szakmai értekezletet ma Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Majális utcai székházában, az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhető problémákat járva körül. Előadások hangzottak el a kivándorlásról, demográfiai adatokról, az összeírás lebonyolításáról, arról, hogy a magyar közösségnek nagy figyelmet kell szentelnie a népszámlálásra és ezzel kapcsolatos felvilágosító kampány beindítására. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta: jó hangulatú kampányt folytatnak majd, „amely arra biztatja az embereket, hogy vállalják identitásukat, és bátran írják majd be a kérdőívre, hogy magyar emberek.” Többen felvetették, hogy gyakran és alaptalanul jelenik meg nem csak a sajtóban, hanem politikusok között is a „nemzethalál koncepciója”, és fontos, hogy ennek az ellenkezőjéről tájékoztassanak.
Több olyan témát, valamint problémát jártak körül neves szakemberek, amelyek az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhetnek. A Népszámlálás 2011 című szakmai értekezletre tegnap került sor Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta, tavaly hozta létre az RMDSZ a népszámlálás-munkacsoportot, kettős feladattal: egyrészt tudományos kutatói munkavégzésre, amely a demográfiai mutatókra vonatkozik – az elmúlt húsz év történéseire és a várható számításokra; másrészt meghatározni a célokat és oda vezető eszközöket valamint lépéseket, amelyek felkészítenek a 2011. évi népszámlálásra. Terveik szerint jó hangulatú kampányt szeretnének folytatni, arra biztatva az embereket, hogy vállalják identitásukat, és írják majd be bátran a kérdőívre, hogy magyar emberek, tudatosítani kell, hogy „magyarnak lenni jó”. Az identitásvállalásba most már az oktatási törvény is besegít, a demográfiai mutatók pedig igazolják, hogy az arányvesztés leállt, ezért hamis felfogás ezeket a mutatókat a nemzetvesztés víziójával kötni össze – figyelmeztetett a miniszter.
Reális veszély a külföldi munkaerőigény
Új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében címmel tartott, (saját meghatározása szerint) rendhagyóbb előadást a migráció jövőjéről Kapitány Balázs, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára. A gazdasági válság előtt a kivándorlás mérséklődött, és kezdetben azt hitték, a bérarányok kiegyenlítődésével az erdélyiek kivándorlása is csökkenni fog. Nem számítottak arra, hogy a gazdasági válság differenciáltan végződik: a jelenlegi adatok szerint Németország egyértelműen győzött, és az elkövetkezőkben kemény munkaerőpiac-nyitás, továbbá strukturális elvándorlás várható. Kapitány Balázs szerint a migráció elsősorban gazdasági, ha kiegyenlítődnek a bérek, akkor visszaesik, a gazdasági válság és annak alakulása azonban egyértelműen áthúzta a számításaikat. Nem számítottak többek között a schengeni határnyitás eltolódására, valamint a kedvezményes honosításra, a magyar állampolgárság megadására. Ez utóbbi helyzetben két hipotézis lehetséges: az egyik pozitív, és eszerint nem jelent problémát a migráció szempontjából, mert úgyis csak a mindenképpen elvándorlókat irányította volna Magyarországra; a negatív feltevés szerint azonban megnyitja a migrációs utat Németország és Amerika felé, a magyarországi vendégmunkási vízum révén. A külföldi igény miatt felértékelődik a képzett munkaerő, ezért a romániai magyar elitnek intézkednie kell a nettó bérek növelése irányába, hogy tartani tudják a megfelelő bérarányokat, ellenkező esetben új irányba indul el a kivándorlás – vélekedett a szakember.
Összetévesztik az állampolgárságot és etnicitást
Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója beszámolójában megemlítette, májusban próba népszámlálást szerveznek, a tényleges összeírásra majd októberben kerül sor. Azokat regisztrálják, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és nem tartózkodnak külföldön, életvitelszerűen, több mint egy éve. A népszámlálás során több probléma felmerülhet, a korábbi tapasztalatok is mutatják, hogy például befolyásoló tényezőként jelent meg az állampolgárságra és etnicitásra való rákérdezés. Az identitáspolitikai kampányoknak tisztázniuk kell, hogy mit jelent valamilyen etnikumhoz tartozni, hogy azt nem kell összetéveszteni az állampolgársággal. A romakérdés is problémát jelent, ugyanis a romapártok jelezték – népszerűsíteni fogják, hogy romaként jegyezzék be magukat az emberek, és céljuk legalább két millió romát regisztrálni. Ez a magyarságot két szempontból is érintheti: mintha azt akarnák kiélezni, hogy magyarok lakta területen él több roma; ugyanakkor azzal a szándékkal történő részvételük a kampányban, hogy „ők tudják, ki a roma” kihat azok identitásvállalására, akik egyébként magyarnak vallanák magukat.
A vegyesházasságok esetében a gyerekeket több esetben vallják románnak, mint magyarnak, mutatott rá az intézet igazgatója. A lekérdezés nyelvénél felmerült a kétnyelvűség lehetősége, ezen a téren még várják a bizottság döntését.
Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára szerint bármit mondanak, úgyis az jelenik meg a médiában, hogy „vészesen fogy a magyarság”, pedig következtetéseik azt mutatják, a magyarok arányvesztése állandósult, pozitív fordulat következett be a kilencvenes évekhez viszonyítva, nőtt a gyerekvállalás, ami nagyjából kiegyenlíti a vegyesházasságok miatti asszimilációs veszteséget.
Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a kommunikációt tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: többek között az egyházakkal való együttműködés révén olyan népességi csoportokhoz kellene eljutni, akikkel nincs kapcsolatuk.
Szóba került még a csángó identitás, a Kárpátokon kívüli diaszpóra és a szatmári svábok kérdése, egyféle székely identitás leválasztása a magyar identitásról, amit az elmúlt tíz év politikai törekvései is elősegítettek, de ami ugyanakkor veszélyt is jelenthet az összesítésnél.
Szász Péter az EMNT részéről vett részt a tanácskozáson, ő is hangsúlyozta, a szervezeteknek közösen kell részt vállalni annak népszerűsítésében, hogy magyarnak lenni jó.
Ú. I. Krónika (Kolozsvár)
2011. január 27.
Az erdélyi magyarság megérdemli az alternatíva lehetőségét – Elkezdték az aláírásgyűjtést az Erdélyi Magyar Néppárt magalakításához
Egy igazi demokráciában a politikai pluralizmus lehetőség és nem akadály, egy olyan lehetőség, amely megvédi a polgárokat attól, hogy kiszolgáltatott alanyai legyenek politikai sakkjátszmáknak, s a fejük fölött mások döntsenek életükről és gyermekeik életéről, hangzott el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján.
Elkezdték ugyanis az aláírásgyűjtést az új pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak a bejegyzésére, amelynek az alapítását az EMNT mint civil szervezet jelentette be január 15-én, Kolozsváron, tudtuk meg tegnap azon a sajtótájékoztatón, amelyet az EMNT három Bihar megyei vezetőségi tagja, Török Sándor, Zatykó Gyula és Orbán Mihály tartott.
Az EMNT elérkezettnek véli az időt arra, hogy egy új, a nemzeti értékrendet, az erdélyi magyarság valós érdekképviseletét felvállaló párt megalakulását támogassa, ugyanis az elmúlt évek politikai eseményei ékesen bizonyítják, hogy az érdekvédelmi szerepet kisajátító Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem mindig és nem mindenhol tudta, akarta felvállalni ezt a szerepet. Összesen 18 megyében, illetve Bukarestben kell nekilátniuk az aláírásgyűjtésnek az eléggé restriktív román párttörvény előírása szerint. Huszonötezer támogató szignó szükséges ahhoz, hogy az új pártot bejegyezzék. A magyar emberek Erdélyben és a Partiumban az elmúlt években sokszor azért nem mentek el szavazni, mivel kiábrándultak az aktuális politikai hatalmakat válogatás nélkül kiszolgáló RMDSZ-ből. Tanulni kell a megtörtént tévedésekből, s úgy politizálni ezután, hogy az érdekképviselet valóban az legyen, aminek lennie kell, s magyar mivoltunkat ne csak a kampányrendezvényeken használják ki, hanem tegyenek is azért, hogy erdélyi magyarnak lenni tényleg jó legyen ezen a tájon, sommáztak az EMNT-sek.
Az aláírásgyűjtő íveket ki lehet tölteni a demokráciaközpontokban (Nagyváradon a Széles/Menumorut utca 23. szám alatt). Felhívják a polgárok figyelmét, hogy az, hogy valaki aláírja ezeket az íveket, nem azt jelenti, hogy tagja is lett az Erdélyi Magyar Néppártnak, hanem csak azt, hogy támogatja ennek megalakulását. Török elmondta, a leendő párt nem zárkózik el majd az RMDSZ-szel való esetleges együttműködéstől sem, hiszen itt nem a pártoskodás a lényeg, hanem a közös és nemes cél, az erdélyi magyarság életének jobbá tétele. A másik nagyon fontos dolog, amire felhívják az emberek figyelmét az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásához szükséges aláírásgyűjtésnek semmi köze nincs a gyorsított honosítással kapcsolatos segítségnyújtáshoz. Nem igaz az sem, hogy csak azoknak nyújtanak segítséget a kettős állampolgárság igénylésében, akik ezért cserében aláírják a pártalakulást támogató ívet. Külön önkéntesek foglalkoznak ugyanis a két dologgal. A következő hetekben több közösségi fórumra kerül majd sor, ezeken az EMNT ismerteti majd az új párttal kapcsolatos terveket, tudnivalókat és köszönettel fogadnak minden véleményt, ötletet.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Egy igazi demokráciában a politikai pluralizmus lehetőség és nem akadály, egy olyan lehetőség, amely megvédi a polgárokat attól, hogy kiszolgáltatott alanyai legyenek politikai sakkjátszmáknak, s a fejük fölött mások döntsenek életükről és gyermekeik életéről, hangzott el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján.
Elkezdték ugyanis az aláírásgyűjtést az új pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak a bejegyzésére, amelynek az alapítását az EMNT mint civil szervezet jelentette be január 15-én, Kolozsváron, tudtuk meg tegnap azon a sajtótájékoztatón, amelyet az EMNT három Bihar megyei vezetőségi tagja, Török Sándor, Zatykó Gyula és Orbán Mihály tartott.
Az EMNT elérkezettnek véli az időt arra, hogy egy új, a nemzeti értékrendet, az erdélyi magyarság valós érdekképviseletét felvállaló párt megalakulását támogassa, ugyanis az elmúlt évek politikai eseményei ékesen bizonyítják, hogy az érdekvédelmi szerepet kisajátító Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem mindig és nem mindenhol tudta, akarta felvállalni ezt a szerepet. Összesen 18 megyében, illetve Bukarestben kell nekilátniuk az aláírásgyűjtésnek az eléggé restriktív román párttörvény előírása szerint. Huszonötezer támogató szignó szükséges ahhoz, hogy az új pártot bejegyezzék. A magyar emberek Erdélyben és a Partiumban az elmúlt években sokszor azért nem mentek el szavazni, mivel kiábrándultak az aktuális politikai hatalmakat válogatás nélkül kiszolgáló RMDSZ-ből. Tanulni kell a megtörtént tévedésekből, s úgy politizálni ezután, hogy az érdekképviselet valóban az legyen, aminek lennie kell, s magyar mivoltunkat ne csak a kampányrendezvényeken használják ki, hanem tegyenek is azért, hogy erdélyi magyarnak lenni tényleg jó legyen ezen a tájon, sommáztak az EMNT-sek.
Az aláírásgyűjtő íveket ki lehet tölteni a demokráciaközpontokban (Nagyváradon a Széles/Menumorut utca 23. szám alatt). Felhívják a polgárok figyelmét, hogy az, hogy valaki aláírja ezeket az íveket, nem azt jelenti, hogy tagja is lett az Erdélyi Magyar Néppártnak, hanem csak azt, hogy támogatja ennek megalakulását. Török elmondta, a leendő párt nem zárkózik el majd az RMDSZ-szel való esetleges együttműködéstől sem, hiszen itt nem a pártoskodás a lényeg, hanem a közös és nemes cél, az erdélyi magyarság életének jobbá tétele. A másik nagyon fontos dolog, amire felhívják az emberek figyelmét az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásához szükséges aláírásgyűjtésnek semmi köze nincs a gyorsított honosítással kapcsolatos segítségnyújtáshoz. Nem igaz az sem, hogy csak azoknak nyújtanak segítséget a kettős állampolgárság igénylésében, akik ezért cserében aláírják a pártalakulást támogató ívet. Külön önkéntesek foglalkoznak ugyanis a két dologgal. A következő hetekben több közösségi fórumra kerül majd sor, ezeken az EMNT ismerteti majd az új párttal kapcsolatos terveket, tudnivalókat és köszönettel fogadnak minden véleményt, ötletet.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. január 27.
Bajor Andorra emlékeztek Nagyváradon
Nagyvárad – Szerda délután a nagyváradi Szent László Gimnázium nemrég visszakapott iskolaépületének dísztermében Bajor Andor nagyváradi születésű költőre, íróra emlékeztek. Bajor Andor 1927-ben született Nagyváradon, majd a ma már Arad megyéhez tartozó Bélben nevelkedett, ahol édesapja járásbíró volt.
A nemrég újra az egyház használatába került Nogáll utcai patinás iskolaépület dísztermében hosszú idők után most első alkalommal szerveztek magyar nyelvű irodalmi rendezvényt. Ezzel az észrevétellel köszöntötte a Bajor Andor halálának huszadik évfordulója alkalmából rendezett irodalmi emlékesten megjelent szép számú hallgatóságot Kiss Törék Ildikó, a Kiss Stúdió Színház művésze. Elhangzott, hogy Bajor Andor 1927-ben született Nagyváradon, majd a ma már Arad megyéhez tartozó Bélben nevelkedett, ahol édesapja járásbíró volt. Apja halála után újra Váradon élt, itt kezdte meg tanulmányait az akkori Szent László Gimnáziumban. Kolozsváron kezdte meg egyetemi tanulmányait, itt alapított családot is. 1991 január 24-én este hunyt el Debrecenben, bár egyes források hibásan január 25-ét tüntetik fel halálának napjaként. A művésznő rövid bevezetője után Kormányos László, a tanintézet történelem szakos tanára vette át a szót, aki a Szent László Gimnázium történetét vázolta fel, annak megértésére, hogy Bajor Andor milyen körülmények között volt ezen intézmény tanulója. A rövid és lényegre törő előadásból megtudhattuk, hogy a mai Szent László Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az akkori ugyancsak Árpád-házi királyunk nevét viselő világi iskola között jelképes kapcsolat áll fenn.
Az iskola históriája
Az 1873-ban létesített gimnázium először a mai Városháza helyén álló épületben működött, majd miután 1895-ben felépült a mai Emanuil Gojdu Líceum épületegyüttese, ide kerül át az oktatás. Magasan képzett tanárainak köszönhetően nagy tekintélynek örvend. Az impériumváltást, illetve az áprilisi bevonulást követően egy tollvonással a román állam kezébe került az oktatási intézmény, melyet Emanuil Gojdu Líceummá neveznek át. 1923-ban bezárják a Premontrei Főgimnáziumot is. Nehéz időszaka volt ez a nagyváradi magyarságnak. A magyar diákok a Gojdu líceumban tanulnak, délutánonként. A második bécsi döntés után újraalakul a neves magyar tanintézet, de mint tudjuk, nem marad sokáig így. 1944 őszén, az újabb fordulat következtében ismét román líceum működik az épületben. 1948-ban megszűnik a magyar szekció, ettől kezdve a Gojdu Líceumban kizárólagosan román nyelvű oktatás zajlik. Az előadó azzal zárta előadását, hogy a Szent László Gimnázium fontos tanintézménye a nagyváradi magyarságnak, még ha történelme igen szövevényes is.
Személyes történet
Mons. Fodor József általános helynök Bajor Andorhoz fűződő személyes kapcsolatát elevenítette fel. Elmondta, hogy ismeretségük még a negyvenes évekre vezethető vissza, de a személyes találkozás a 80-as évekig váratott magára. Bajor Andor mindig szívesen járt vissza Nagyváradra, érdekelte minden, ami várossal kapcsolatos. Nagy érdeklődéssel hallgatta a szülővárosához fűződő történeteket. Fodor József vikárius visszaemlékezett arra az estére, amikor is Bajor Andor társaságában meglátogatták Szabó Arnold főépítészt. Egy jó hangulatban eltöltött este volt ez, amikor is a műépítész elmesélte, hogy Ceausescu látogatása miatt hogyan költöztették át a püspöki palota (akkori múzeum) főbejáratát a hátsó bejárat helyére, csak azért, hogy a diktátor ne lássa az udvaron álló Szent László király szobrát.
Előadás
Az irodalmi est második felében a Szent László Gimnázium kilencedikes és tizedikes diákjai négy Bajor Andor művet – Székek, Slágerek, Egy hajdani béka naplójából, Év végi leltározók – mutattak be Balázs Hajnalka tanárnő vezetésével. A diákok előadásából kiderült, hogy megvalósult az irodalmi est szervezőinek célja, éspedig az, hogy közelebb vigyék az erdélyi magyar író humorban gazdag írásait a mai fiatalsághoz. Kiss Törék Ildikó ezzel kapcsolatosan elmondta: sajnálatos, hogy az erdélyi magyar irodalomtörténet nincs kellőképpen oktatva, így a fiatalok számára ismeretlen marad sok jelentős romániai magyar irodalmi személyiség alakja és munkássága. Varga Vilmos, a Kiss Stúdió színművésze Főúr, írja a többihez című – az 1967-ben megjelent kötet címadója – szatirikus írását adta elő, nem kevés sikerrel. Végezetül Zalder Éva, az iskola igazgatónője és az irodalmi rendezvény támogatója szólt néhány szót a résztvevőkhöz. Sikeresnek ítélte meg a rendezvényt, egyrészt azért, mert egy igazán értékes szöveget sikerült a fiatalok kezébe adni, másrészt azért, mert ilyen szép számú érdeklődő jött el a rendhagyó irodalmi estre. erdon.ro
Nagyvárad – Szerda délután a nagyváradi Szent László Gimnázium nemrég visszakapott iskolaépületének dísztermében Bajor Andor nagyváradi születésű költőre, íróra emlékeztek. Bajor Andor 1927-ben született Nagyváradon, majd a ma már Arad megyéhez tartozó Bélben nevelkedett, ahol édesapja járásbíró volt.
A nemrég újra az egyház használatába került Nogáll utcai patinás iskolaépület dísztermében hosszú idők után most első alkalommal szerveztek magyar nyelvű irodalmi rendezvényt. Ezzel az észrevétellel köszöntötte a Bajor Andor halálának huszadik évfordulója alkalmából rendezett irodalmi emlékesten megjelent szép számú hallgatóságot Kiss Törék Ildikó, a Kiss Stúdió Színház művésze. Elhangzott, hogy Bajor Andor 1927-ben született Nagyváradon, majd a ma már Arad megyéhez tartozó Bélben nevelkedett, ahol édesapja járásbíró volt. Apja halála után újra Váradon élt, itt kezdte meg tanulmányait az akkori Szent László Gimnáziumban. Kolozsváron kezdte meg egyetemi tanulmányait, itt alapított családot is. 1991 január 24-én este hunyt el Debrecenben, bár egyes források hibásan január 25-ét tüntetik fel halálának napjaként. A művésznő rövid bevezetője után Kormányos László, a tanintézet történelem szakos tanára vette át a szót, aki a Szent László Gimnázium történetét vázolta fel, annak megértésére, hogy Bajor Andor milyen körülmények között volt ezen intézmény tanulója. A rövid és lényegre törő előadásból megtudhattuk, hogy a mai Szent László Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az akkori ugyancsak Árpád-házi királyunk nevét viselő világi iskola között jelképes kapcsolat áll fenn.
Az iskola históriája
Az 1873-ban létesített gimnázium először a mai Városháza helyén álló épületben működött, majd miután 1895-ben felépült a mai Emanuil Gojdu Líceum épületegyüttese, ide kerül át az oktatás. Magasan képzett tanárainak köszönhetően nagy tekintélynek örvend. Az impériumváltást, illetve az áprilisi bevonulást követően egy tollvonással a román állam kezébe került az oktatási intézmény, melyet Emanuil Gojdu Líceummá neveznek át. 1923-ban bezárják a Premontrei Főgimnáziumot is. Nehéz időszaka volt ez a nagyváradi magyarságnak. A magyar diákok a Gojdu líceumban tanulnak, délutánonként. A második bécsi döntés után újraalakul a neves magyar tanintézet, de mint tudjuk, nem marad sokáig így. 1944 őszén, az újabb fordulat következtében ismét román líceum működik az épületben. 1948-ban megszűnik a magyar szekció, ettől kezdve a Gojdu Líceumban kizárólagosan román nyelvű oktatás zajlik. Az előadó azzal zárta előadását, hogy a Szent László Gimnázium fontos tanintézménye a nagyváradi magyarságnak, még ha történelme igen szövevényes is.
Személyes történet
Mons. Fodor József általános helynök Bajor Andorhoz fűződő személyes kapcsolatát elevenítette fel. Elmondta, hogy ismeretségük még a negyvenes évekre vezethető vissza, de a személyes találkozás a 80-as évekig váratott magára. Bajor Andor mindig szívesen járt vissza Nagyváradra, érdekelte minden, ami várossal kapcsolatos. Nagy érdeklődéssel hallgatta a szülővárosához fűződő történeteket. Fodor József vikárius visszaemlékezett arra az estére, amikor is Bajor Andor társaságában meglátogatták Szabó Arnold főépítészt. Egy jó hangulatban eltöltött este volt ez, amikor is a műépítész elmesélte, hogy Ceausescu látogatása miatt hogyan költöztették át a püspöki palota (akkori múzeum) főbejáratát a hátsó bejárat helyére, csak azért, hogy a diktátor ne lássa az udvaron álló Szent László király szobrát.
Előadás
Az irodalmi est második felében a Szent László Gimnázium kilencedikes és tizedikes diákjai négy Bajor Andor művet – Székek, Slágerek, Egy hajdani béka naplójából, Év végi leltározók – mutattak be Balázs Hajnalka tanárnő vezetésével. A diákok előadásából kiderült, hogy megvalósult az irodalmi est szervezőinek célja, éspedig az, hogy közelebb vigyék az erdélyi magyar író humorban gazdag írásait a mai fiatalsághoz. Kiss Törék Ildikó ezzel kapcsolatosan elmondta: sajnálatos, hogy az erdélyi magyar irodalomtörténet nincs kellőképpen oktatva, így a fiatalok számára ismeretlen marad sok jelentős romániai magyar irodalmi személyiség alakja és munkássága. Varga Vilmos, a Kiss Stúdió színművésze Főúr, írja a többihez című – az 1967-ben megjelent kötet címadója – szatirikus írását adta elő, nem kevés sikerrel. Végezetül Zalder Éva, az iskola igazgatónője és az irodalmi rendezvény támogatója szólt néhány szót a résztvevőkhöz. Sikeresnek ítélte meg a rendezvényt, egyrészt azért, mert egy igazán értékes szöveget sikerült a fiatalok kezébe adni, másrészt azért, mert ilyen szép számú érdeklődő jött el a rendhagyó irodalmi estre. erdon.ro
2011. január 27.
Múzeumok „éjszakája”
Az érintett intézmények és a kolozsvári kulturális élet több ismert személyisége – köztük Tompa Gábor színházigazgató – is tiltakozik az ellen, hogy a Kolozs megye költségvetéséből működtetett három múzeumot vonják össze egyetlen múzeummá. Az intézkedést a megyei önkormányzat gazdasági osztálya javasolja, takarékossági megfontolásokból.
Az elképzelések szerint a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a Transilvania Néprajzi Múzeum és a csucsai Octavian Goga Emlékmúzeum olvadna össze.
Fekete Emőkétől, a Kolozs megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnökétől megtudtuk, a javaslat tavaly decemberben hangzott el először, csak akkor még nem tárták az érintettek elé. Idén január 18-án azonban, egy szakmai fórumon a három múzeum is értesült a tervekről. Akkor a múzeumok vezetői komoly szakmai érveket sorakoztattak fel az intézkedés ellen, ezekkel az RMDSZ frakció teljes mértékben egyetértett.
„Három, már brandként számon tartott intézményről van szó, hosszú utat kellett megtenniük, hogy arculatukat kialakítsák, a további fejlődésre is akkor képesek, ha önállóságot tudunk biztosítani számukra. Összevonásuk esetén elvesztenék jellegzetességeiket, ez pedig negatív következményekkel járna a város kulturális életére” – magyarázta a megyei tanács alelnöke.
Călin Stegerean, a SzépMűvészeti múzeum igazgatója szerint az összevonás egyenesen az intézmények elsorvadását jelentené. „Olyan kulturális intézményekről beszélünk, amelyek nagy hagyománnyal, hírnévvel rendelkeznek országszerte, de meg merem kockáztatni, hogy nemzetközi viszonylatokban is. Ezek az intézmények pont az önállóságukkal tudják biztosítani a város kulturális turizmusát és ennek a gazdasági vonatkozásait. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az említett múzeumoknak akkora és olyan minőségű gyűjteményei vannak, amelyek vonzóvá teszik a külföldiek számára is a Kolozsvárra való látogatást. Ez a vonzerő az intézmények összevonásával teljesen megszűnne” – fejtette ki lapunknak Călin Stegerean.
A Szépművészeti Múzeum igazgatója tegnap juttatta el a megyei tanácshoz annak a 27 személyiségnek az aláírását tartalmazó levelet, akik ellenzik az intézmények összevonását. A névsorban Tompa Gábor mellett szerepel Ovidiu Pecican író, Dan Perjovschi képzőművész és Ioan Sbârciu, a képzőművészeti egyetem vezetője is.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
Az érintett intézmények és a kolozsvári kulturális élet több ismert személyisége – köztük Tompa Gábor színházigazgató – is tiltakozik az ellen, hogy a Kolozs megye költségvetéséből működtetett három múzeumot vonják össze egyetlen múzeummá. Az intézkedést a megyei önkormányzat gazdasági osztálya javasolja, takarékossági megfontolásokból.
Az elképzelések szerint a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a Transilvania Néprajzi Múzeum és a csucsai Octavian Goga Emlékmúzeum olvadna össze.
Fekete Emőkétől, a Kolozs megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnökétől megtudtuk, a javaslat tavaly decemberben hangzott el először, csak akkor még nem tárták az érintettek elé. Idén január 18-án azonban, egy szakmai fórumon a három múzeum is értesült a tervekről. Akkor a múzeumok vezetői komoly szakmai érveket sorakoztattak fel az intézkedés ellen, ezekkel az RMDSZ frakció teljes mértékben egyetértett.
„Három, már brandként számon tartott intézményről van szó, hosszú utat kellett megtenniük, hogy arculatukat kialakítsák, a további fejlődésre is akkor képesek, ha önállóságot tudunk biztosítani számukra. Összevonásuk esetén elvesztenék jellegzetességeiket, ez pedig negatív következményekkel járna a város kulturális életére” – magyarázta a megyei tanács alelnöke.
Călin Stegerean, a SzépMűvészeti múzeum igazgatója szerint az összevonás egyenesen az intézmények elsorvadását jelentené. „Olyan kulturális intézményekről beszélünk, amelyek nagy hagyománnyal, hírnévvel rendelkeznek országszerte, de meg merem kockáztatni, hogy nemzetközi viszonylatokban is. Ezek az intézmények pont az önállóságukkal tudják biztosítani a város kulturális turizmusát és ennek a gazdasági vonatkozásait. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az említett múzeumoknak akkora és olyan minőségű gyűjteményei vannak, amelyek vonzóvá teszik a külföldiek számára is a Kolozsvárra való látogatást. Ez a vonzerő az intézmények összevonásával teljesen megszűnne” – fejtette ki lapunknak Călin Stegerean.
A Szépművészeti Múzeum igazgatója tegnap juttatta el a megyei tanácshoz annak a 27 személyiségnek az aláírását tartalmazó levelet, akik ellenzik az intézmények összevonását. A névsorban Tompa Gábor mellett szerepel Ovidiu Pecican író, Dan Perjovschi képzőművész és Ioan Sbârciu, a képzőművészeti egyetem vezetője is.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. január 31.
Hányan vagyunk?
Az öntudatos magatartás megváltoztatja az ember viselkedését. A biztonság, a kellő felkészültség lehetővé teszi, a bennünk levő emberi értékek minél hatékonyabb kihasználását. A világon már az ókorban tartottak népszámlálást.
- Miért fontos a népszámlálás?
Az első, statisztikai céllal szervezett népszámlálást 1665-ben Kanada területén, Québecben tartották. Európában pedig 1749-ben, az akkor svéd fennhatóság alatt álló Finnországban hajtották végre. Amint tudjuk, ennek ez évnek a végén népszámlálásra, kerül sor. A népszámlálás olyan periodikus adatgyűjtés, amely egy adott országban a népesség létszámának megállapítását, és bizonyos, a népesség egyedeire vonatkozó, adatok gyűjtését jelenti.
Például 1910-es népszámlálási adatok szerint 60 808 lakosa volt Kolozsvárnak, melyből 50 704 magyar, 7562 román, 1676 német. Tíz évvel később a városnak már 83542 lakosa van. De a 1941-ben megejtett magyar népszámlálási adatok már 110 418 lakost mutatnak ki, melyből magyarnak vallja magát 97 698, románnak 10 029, németnek 1404. A zsidók létszáma 16 763 volt.
A demográfia szakemberek véleménye szerint két megbízható népszámlálási adatból ki lehet számítani a mindenkori növekedést, vagy a csökkenést.
A Bukarestben szerkesztett Új Magyar Szóban a következőket közlik 9 évvel ezelőtti népszámlálásról: „A 2002. évi népszámlálás adatainak megfelelően a 21,6 millió lakosú Romániában 19,4 millió román mellett 1,43 millió magyar él – vagyis 6,6 százalékos részaránnyal ez az etnikum az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége. A harmadik helyen, 535 ezer fővel a roma lakosság áll, az alig 60 ezerre apadt német közösséget 61 ezres létszámával már az ukrán lakosság is felülmúlja. A sorrendben az oroszok /lipovánok következnek, 35,7 ezer lakossal, őket követik a törökök 32,5 ezer, a tatárok 24,1 ezer, a szerbek 22,5 ezer, a szlovákok 17,1 ezer, a bolgárok 8 ezer, a horvátok 6,8 ezer, a görögök 6,4 ezer fővel. Az egykoron népes romániai zsidóság létszáma 5,7 ezerre apadt, és már csak a cseheket, a lengyeleket, az olaszokat, az örményeket, valamint az 1,2 ezres csángó lakosságot – és a 2,2 ezer fős kínai közösséget előzi meg.”
László Attilától, Kolozsvár alpolgármesterétől kérdeztem: Romániában, a kisebbségben élő magyarságnak, miért fontos a népszámlálás? - A népszámlálással objektív adatokhoz jutunk. Ebben a pillanatban, 2011 januárjában, mi a 2002-s népszámlálási adatokra alapozzuk a különböző szervezetekben a munkánkat.
A múlt év decemberében a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) tudományos szessziót tartottak. Aznap lekértem a város lakosságának létszámát, ami 318 ezer valamennyi állandó lakosú volt. 11 087-en nem újították meg a lejárt személyazonossági igazolványukat. 11 047-en hosszabb ideig külföldön tartózkodtak, de úgy, hogy nem mondták fel a kolozsvári kapcsolatukat. Tudni kell, a városháza adja ki a születési bizonyítványokat, az elhalálozási bizonyítványokat. A különböző okiratokat, sőt amióta Uniós ország vagyunk, mikor valaki, bárhol az Unió területén munkavállalási engedélyt kap, társadalmi biztosítási szerződést köt, ezeket a dokumentumokat, belátható időn belül az állandó lakcímére vonatkozó hatóság megkapja. Ezeknek az adatoknak az alapján szervezzük meg az igényeket. Bölcsőde, iskola stb, stb.
Az elmúlt négy-öt év alatt azt tapasztaltuk, hogy nem teljesek ezek az adatok. A gyermekek 14 évesen megkapják az első személyazonossági igazolványt. 19 évesen már öt évre kapják, a következő életkor a 29 év. A 19 és 29 éves életkorban elég nagy a mozgás.
Amikor 2008-ban ezer új óvodai helyet hoztunk létre, kiderült, szeptemberben, hogy nem elég. Ekkor derült ki, hogy az elmúlt hat évben egy nagyfokú beköltözés történt, főleg azok részéről, akik Kolozsvárra jöttek egyetemre, tanulni. Akik közül elég sokan találtak itt, illetve a környező településeken lakást, munkát. Majdnem 8000 lakás épült Szászfenesen, majdnem 6000 Kisbácsban. Nem beszélve a városról. De amihez ’89 előtt hozzá voltunk szokva, a zárt város, nem létezik. Mindenki ott telepszik le, ahol tud, vagy akar. Lehet valakinek tulajdona Sepsiszentgyörgyön és ugyanakkor Szatmárnémetiben is. Ezeket a mozgásokat hivatalos iratok, nem tükrözték kellő pontossággal. Ez nagy kihívás a hivatal számára, mert a mozgás a 19- 29 évesek körében nagyon nagy. Kolozsvárra naponta bejön 70- 75 ezer ember a környező településekről dolgozni, tanulni, kórházba, piacra. Ezen kívül van, több mint 100 ezer egyetemi hallgató. Az egész gondunk a lakossággal az, hogy be kell férjünk a 318 ezres lakosú városok normarendszerébe. Akkor, amikor mi itt a városban valójában 500 ezren vagyunk, ennek megfelelő számú kórházunk, iskolánk kellene, legyen.
Becsléseink szerint kb. 18 százalékkal többen használják ennek városnak az infrastruktúráját, intézményeit, mint amennyit a nyilvántartásaink tartalmaznak.
A népszámlálás olyan lehetőség, amikor házról házra járván, ilyen szempontból sok mindent lehet tisztázni. Egy részről, ki a tulajdonos illetve ki tartózkodik abban az épületben. Hány személy, milyen életkorban.
Ami a magyarság szempontjából fontos, a kapott adatokkal a hivatalok nem élnek vissza. Ellenben nagyon fontos tudni a gyermekek számát.
Minden évben, szeptemberben elvégzik a gyermek populáció népszámlálását. Így sikerül elkerülni azokat a nézeteltéréseket, amelyek a 6- 7 helyre beiratkozott elsősök szülei teremtenek. 2007-ben Kolozsváron nem volt ritka az az eset, amikor beíratták a leendő elsőst több helyre is. Ezeknek az adatoknak az alapján történik meg a következő évi beiskolázási számnak a meghatározása, és szeptemberben kiderült, még sincsenek annyian, amennyit a kedves, szülők állítottak.
Az iskolák vezetőségi tanácsai novemberben határozzák meg a következő évi beiskolázási létszámot. Ezt jóváhagyja a tanfelügyelőség, az adatok felkerülnek a minisztériumokba és ott valamikor februárban, véglegesítik a következő évi beiskolázási tervet. Márciusban kezdődnek a beiskolázások, beiratkozások. Ezzel párhuzamosan elkezdődnek a jövendőbeli oktatók versenyvizsgái. Ezeknek a számoknak az alapján indulnak be az osztályok a különböző oktatási intézményekben. Objektív adatok alapján történik a beiskolázás. Ezért kell a népszámlálás alkalmával vállalni azt a hovatartozást, mely az itt élőket illeti és nemzetközileg is, védi. Ha az illető megfelelő időben tudja, mit kell tennie, saját érdeke védelmében is teszi.
2011- be, az adatok szerint, 12 normál oktatási osztályra való gyermek lesz az első osztályban. A következő két évben, 2012-ben és 2013-ban 16 normál első osztály létesíthető. Ezután jön 18-as év, majd 20-as normál oktatási év. Ehhez jönnek növekvő tendenciával a zenei oktatási osztályok és az alternatív oktatási formák.
Ezek az adatok azt jelzik, a Kolozsvári magyar nemzeti kisebbség a demográfiai hullámvölgyből kezd kilábalni. Mind több és több magyar anya vállalja a gyermekáldást.
Ez annak is köszönhető, hogy nagyon sok fiatal Kolozsvárt választotta lakhelyéül, az elmúlt hat évben. A gyermekeik elsősök lesznek jövőben és az elkövetkező években.
Ennek tudatában a népszámlálás nekünk, az itt élő magyaroknak, azért is fontos, mert különböző törvények behatárolják a lakosság életfeltételeit. Olyan településen, ahol a kisebbségben élő lakosok részaránya meghaladja a 20 százalékot, és erre ebben a pillanatban minden esélyünk megvan, a lakossági nyilvántartási adatok szerint is, más jogok is megilletnek.
Ekkor kötelező a kisebbségnek a nyelvén feltüntetni az intézmény nevét, az adminisztrációban lehet használni a kisebbség nyelvét.
Ezért lehetett 2010-ben nagyobb figyelmet szentelni azokra a magyar jellegű rendezvényekre, amelyek végül is azt eredményezték, hogy a közterületeket is magunkénak tudhattuk, és ennek megfelelően használhattuk is. Magunkénak érezhettük a várost. Vállalhattuk nyíltan a magyarságunkat. Nem kell meghunyászkodni, azért mert magyar vagy Kolozsváron. Lásd bővebben a Kolozsvári Magyar Napok eseménysorozatát, melyet elég sok román is élvezett, ha kedve volt részt venni valamelyik rendezvényen.
- Nyugodtan állíthatjuk, László Attila alpolgármesterrel együtt, az elmúlt két évben az esélyegyenlőséget sikerült megvalósítani minden egyes kolozsvári vagy bárki számára, aki az önkormányzathoz fordult. A Kolozsvári polgármesteri hivatalban ugyanabba az elbánásban részesül mind Kovács, mind Popescu.
Csomafáy Ferenc
Erdély Online. Erdély.ma
Az öntudatos magatartás megváltoztatja az ember viselkedését. A biztonság, a kellő felkészültség lehetővé teszi, a bennünk levő emberi értékek minél hatékonyabb kihasználását. A világon már az ókorban tartottak népszámlálást.
- Miért fontos a népszámlálás?
Az első, statisztikai céllal szervezett népszámlálást 1665-ben Kanada területén, Québecben tartották. Európában pedig 1749-ben, az akkor svéd fennhatóság alatt álló Finnországban hajtották végre. Amint tudjuk, ennek ez évnek a végén népszámlálásra, kerül sor. A népszámlálás olyan periodikus adatgyűjtés, amely egy adott országban a népesség létszámának megállapítását, és bizonyos, a népesség egyedeire vonatkozó, adatok gyűjtését jelenti.
Például 1910-es népszámlálási adatok szerint 60 808 lakosa volt Kolozsvárnak, melyből 50 704 magyar, 7562 román, 1676 német. Tíz évvel később a városnak már 83542 lakosa van. De a 1941-ben megejtett magyar népszámlálási adatok már 110 418 lakost mutatnak ki, melyből magyarnak vallja magát 97 698, románnak 10 029, németnek 1404. A zsidók létszáma 16 763 volt.
A demográfia szakemberek véleménye szerint két megbízható népszámlálási adatból ki lehet számítani a mindenkori növekedést, vagy a csökkenést.
A Bukarestben szerkesztett Új Magyar Szóban a következőket közlik 9 évvel ezelőtti népszámlálásról: „A 2002. évi népszámlálás adatainak megfelelően a 21,6 millió lakosú Romániában 19,4 millió román mellett 1,43 millió magyar él – vagyis 6,6 százalékos részaránnyal ez az etnikum az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége. A harmadik helyen, 535 ezer fővel a roma lakosság áll, az alig 60 ezerre apadt német közösséget 61 ezres létszámával már az ukrán lakosság is felülmúlja. A sorrendben az oroszok /lipovánok következnek, 35,7 ezer lakossal, őket követik a törökök 32,5 ezer, a tatárok 24,1 ezer, a szerbek 22,5 ezer, a szlovákok 17,1 ezer, a bolgárok 8 ezer, a horvátok 6,8 ezer, a görögök 6,4 ezer fővel. Az egykoron népes romániai zsidóság létszáma 5,7 ezerre apadt, és már csak a cseheket, a lengyeleket, az olaszokat, az örményeket, valamint az 1,2 ezres csángó lakosságot – és a 2,2 ezer fős kínai közösséget előzi meg.”
László Attilától, Kolozsvár alpolgármesterétől kérdeztem: Romániában, a kisebbségben élő magyarságnak, miért fontos a népszámlálás? - A népszámlálással objektív adatokhoz jutunk. Ebben a pillanatban, 2011 januárjában, mi a 2002-s népszámlálási adatokra alapozzuk a különböző szervezetekben a munkánkat.
A múlt év decemberében a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) tudományos szessziót tartottak. Aznap lekértem a város lakosságának létszámát, ami 318 ezer valamennyi állandó lakosú volt. 11 087-en nem újították meg a lejárt személyazonossági igazolványukat. 11 047-en hosszabb ideig külföldön tartózkodtak, de úgy, hogy nem mondták fel a kolozsvári kapcsolatukat. Tudni kell, a városháza adja ki a születési bizonyítványokat, az elhalálozási bizonyítványokat. A különböző okiratokat, sőt amióta Uniós ország vagyunk, mikor valaki, bárhol az Unió területén munkavállalási engedélyt kap, társadalmi biztosítási szerződést köt, ezeket a dokumentumokat, belátható időn belül az állandó lakcímére vonatkozó hatóság megkapja. Ezeknek az adatoknak az alapján szervezzük meg az igényeket. Bölcsőde, iskola stb, stb.
Az elmúlt négy-öt év alatt azt tapasztaltuk, hogy nem teljesek ezek az adatok. A gyermekek 14 évesen megkapják az első személyazonossági igazolványt. 19 évesen már öt évre kapják, a következő életkor a 29 év. A 19 és 29 éves életkorban elég nagy a mozgás.
Amikor 2008-ban ezer új óvodai helyet hoztunk létre, kiderült, szeptemberben, hogy nem elég. Ekkor derült ki, hogy az elmúlt hat évben egy nagyfokú beköltözés történt, főleg azok részéről, akik Kolozsvárra jöttek egyetemre, tanulni. Akik közül elég sokan találtak itt, illetve a környező településeken lakást, munkát. Majdnem 8000 lakás épült Szászfenesen, majdnem 6000 Kisbácsban. Nem beszélve a városról. De amihez ’89 előtt hozzá voltunk szokva, a zárt város, nem létezik. Mindenki ott telepszik le, ahol tud, vagy akar. Lehet valakinek tulajdona Sepsiszentgyörgyön és ugyanakkor Szatmárnémetiben is. Ezeket a mozgásokat hivatalos iratok, nem tükrözték kellő pontossággal. Ez nagy kihívás a hivatal számára, mert a mozgás a 19- 29 évesek körében nagyon nagy. Kolozsvárra naponta bejön 70- 75 ezer ember a környező településekről dolgozni, tanulni, kórházba, piacra. Ezen kívül van, több mint 100 ezer egyetemi hallgató. Az egész gondunk a lakossággal az, hogy be kell férjünk a 318 ezres lakosú városok normarendszerébe. Akkor, amikor mi itt a városban valójában 500 ezren vagyunk, ennek megfelelő számú kórházunk, iskolánk kellene, legyen.
Becsléseink szerint kb. 18 százalékkal többen használják ennek városnak az infrastruktúráját, intézményeit, mint amennyit a nyilvántartásaink tartalmaznak.
A népszámlálás olyan lehetőség, amikor házról házra járván, ilyen szempontból sok mindent lehet tisztázni. Egy részről, ki a tulajdonos illetve ki tartózkodik abban az épületben. Hány személy, milyen életkorban.
Ami a magyarság szempontjából fontos, a kapott adatokkal a hivatalok nem élnek vissza. Ellenben nagyon fontos tudni a gyermekek számát.
Minden évben, szeptemberben elvégzik a gyermek populáció népszámlálását. Így sikerül elkerülni azokat a nézeteltéréseket, amelyek a 6- 7 helyre beiratkozott elsősök szülei teremtenek. 2007-ben Kolozsváron nem volt ritka az az eset, amikor beíratták a leendő elsőst több helyre is. Ezeknek az adatoknak az alapján történik meg a következő évi beiskolázási számnak a meghatározása, és szeptemberben kiderült, még sincsenek annyian, amennyit a kedves, szülők állítottak.
Az iskolák vezetőségi tanácsai novemberben határozzák meg a következő évi beiskolázási létszámot. Ezt jóváhagyja a tanfelügyelőség, az adatok felkerülnek a minisztériumokba és ott valamikor februárban, véglegesítik a következő évi beiskolázási tervet. Márciusban kezdődnek a beiskolázások, beiratkozások. Ezzel párhuzamosan elkezdődnek a jövendőbeli oktatók versenyvizsgái. Ezeknek a számoknak az alapján indulnak be az osztályok a különböző oktatási intézményekben. Objektív adatok alapján történik a beiskolázás. Ezért kell a népszámlálás alkalmával vállalni azt a hovatartozást, mely az itt élőket illeti és nemzetközileg is, védi. Ha az illető megfelelő időben tudja, mit kell tennie, saját érdeke védelmében is teszi.
2011- be, az adatok szerint, 12 normál oktatási osztályra való gyermek lesz az első osztályban. A következő két évben, 2012-ben és 2013-ban 16 normál első osztály létesíthető. Ezután jön 18-as év, majd 20-as normál oktatási év. Ehhez jönnek növekvő tendenciával a zenei oktatási osztályok és az alternatív oktatási formák.
Ezek az adatok azt jelzik, a Kolozsvári magyar nemzeti kisebbség a demográfiai hullámvölgyből kezd kilábalni. Mind több és több magyar anya vállalja a gyermekáldást.
Ez annak is köszönhető, hogy nagyon sok fiatal Kolozsvárt választotta lakhelyéül, az elmúlt hat évben. A gyermekeik elsősök lesznek jövőben és az elkövetkező években.
Ennek tudatában a népszámlálás nekünk, az itt élő magyaroknak, azért is fontos, mert különböző törvények behatárolják a lakosság életfeltételeit. Olyan településen, ahol a kisebbségben élő lakosok részaránya meghaladja a 20 százalékot, és erre ebben a pillanatban minden esélyünk megvan, a lakossági nyilvántartási adatok szerint is, más jogok is megilletnek.
Ekkor kötelező a kisebbségnek a nyelvén feltüntetni az intézmény nevét, az adminisztrációban lehet használni a kisebbség nyelvét.
Ezért lehetett 2010-ben nagyobb figyelmet szentelni azokra a magyar jellegű rendezvényekre, amelyek végül is azt eredményezték, hogy a közterületeket is magunkénak tudhattuk, és ennek megfelelően használhattuk is. Magunkénak érezhettük a várost. Vállalhattuk nyíltan a magyarságunkat. Nem kell meghunyászkodni, azért mert magyar vagy Kolozsváron. Lásd bővebben a Kolozsvári Magyar Napok eseménysorozatát, melyet elég sok román is élvezett, ha kedve volt részt venni valamelyik rendezvényen.
- Nyugodtan állíthatjuk, László Attila alpolgármesterrel együtt, az elmúlt két évben az esélyegyenlőséget sikerült megvalósítani minden egyes kolozsvári vagy bárki számára, aki az önkormányzathoz fordult. A Kolozsvári polgármesteri hivatalban ugyanabba az elbánásban részesül mind Kovács, mind Popescu.
Csomafáy Ferenc
Erdély Online. Erdély.ma
2011. január 31.
Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 1.
Tizenhatezren kérték már a kettős állampolgárságot
Folyamatos az érdeklődés a kettős állampolgárság iránt, hetente átlagosan négyezren igénylik a honosítást. Mindez azt jelenti, hogy annyian kérik a magyar állampolgárságot egyetlen hét alatt, mint korábban egy egész évben. Eddig 16 ezren nyújtottak be kérelmet.
Az eddigi kérelmezők több mint fele Erdélyben, körülbelül negyede pedig a Délvidéken adta be papírjait. Wetzel Tamás miniszteri biztos elmondta: az erdélyi, úgynevezett Demokrácia Központokra azért is szükség van, hogy segítsenek kitölteni a kérelmeket, és előkeríteni a sokszor nehezen hozzáférhető, régi iratokat. Észak-, illetve Dél-Amerikában is szükség van segítségre, itt kihelyezett konzuli napokat tartanak majd. Venezuelában például előzetesen négyszázan jelezték, hogy igényt tartanak az állampolgárságra, ott a konzul február elején veszi majd át a kérelmeket.
Az érdeklődés folyamatos, Los Angelesből, Katarból, Ausztráliából – ahogyan Wetzel Tamás mondja –, a világ minden tájáról érkeznek a kérelmek a nagykövetségekre, konzulátusokra, vagy egyenesen Budapestre.
Az elmúlt hónap sikertörténet – fogalmazott a miniszteri biztos, hozzátéve: sok kérelmet már véleményeztek, az első dokumentumokat pedig már továbbították is a köztársasági elnöknek.
Az első átadásokat összekötik a nemzeti ünneppel: március 15-én Budapesten, több más magyarországi nagyvárosban, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsvárott és Szabadkán is ünnepélyes eskütételt tartanak.
Berek Patrícia, Ionescu Nikolett
Kossuth Rádió. Erdély.ma
Folyamatos az érdeklődés a kettős állampolgárság iránt, hetente átlagosan négyezren igénylik a honosítást. Mindez azt jelenti, hogy annyian kérik a magyar állampolgárságot egyetlen hét alatt, mint korábban egy egész évben. Eddig 16 ezren nyújtottak be kérelmet.
Az eddigi kérelmezők több mint fele Erdélyben, körülbelül negyede pedig a Délvidéken adta be papírjait. Wetzel Tamás miniszteri biztos elmondta: az erdélyi, úgynevezett Demokrácia Központokra azért is szükség van, hogy segítsenek kitölteni a kérelmeket, és előkeríteni a sokszor nehezen hozzáférhető, régi iratokat. Észak-, illetve Dél-Amerikában is szükség van segítségre, itt kihelyezett konzuli napokat tartanak majd. Venezuelában például előzetesen négyszázan jelezték, hogy igényt tartanak az állampolgárságra, ott a konzul február elején veszi majd át a kérelmeket.
Az érdeklődés folyamatos, Los Angelesből, Katarból, Ausztráliából – ahogyan Wetzel Tamás mondja –, a világ minden tájáról érkeznek a kérelmek a nagykövetségekre, konzulátusokra, vagy egyenesen Budapestre.
Az elmúlt hónap sikertörténet – fogalmazott a miniszteri biztos, hozzátéve: sok kérelmet már véleményeztek, az első dokumentumokat pedig már továbbították is a köztársasági elnöknek.
Az első átadásokat összekötik a nemzeti ünneppel: március 15-én Budapesten, több más magyarországi nagyvárosban, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsvárott és Szabadkán is ünnepélyes eskütételt tartanak.
Berek Patrícia, Ionescu Nikolett
Kossuth Rádió. Erdély.ma
2011. február 1.
ELHUNYT BARTOLOMEU ANANIA
Kolozsvár metropolitája, aki a kolozsvári 1-es számú sebészeti kórház intenzív osztályának egyik különleges kórtermében feküdt. A halálhírt az ortodox érsekség jelentette be. Anania 18 évig töltötte be érseki tisztségét. Holttestét az ortodox katedrálisban ravatalozzák majd fel, a temetés napját pedig csak később közlik. Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvár metropolitája, aki a kolozsvári 1-es számú sebészeti kórház intenzív osztályának egyik különleges kórtermében feküdt. A halálhírt az ortodox érsekség jelentette be. Anania 18 évig töltötte be érseki tisztségét. Holttestét az ortodox katedrálisban ravatalozzák majd fel, a temetés napját pedig csak később közlik. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 2.
Nyugalom
A megszorítások táplálta kisebb-nagyobb tüntetéseket és az ellenzék lármáját leszámítva, csend és béke van nálunk. Rendben zajlik a gyorsított honosítás, amelyről pár éve még álmodni sem mertünk. Még kevésbé, hogy a magyar konzulátusok mellett a hangzatos nevű demokrácia központokban is intézhető a nemes művelet.
Hála a jó magyar-román kapcsolatoknak! Az új médiatörvény szerint működő anyaországi közszolgálati tévék ezt a két jó barát (a szabadszájúságukkal néha nagy nyugati partnereiket is meghökkentő) Băsescu és Orbán tusványosi parolázásával magyarázzák. De hatással van rá a magyar miniszterelnök ama ígérete is, hogy uniós elnökségük idején segítik Románia schengeni csatlakozását. Bár jól tudott: a francia és német ellenállás miatt ebből aligha lesz valami.
Bukarest egyelőre türelmes. Miért is? Mert RMDSZ nélkül nincs román kormány! Vak, aki nem látja, hogy e ténynek meghatározó szerepe van nem csak az itthoni békében, de a két ország jó viszonyában is. Vagy elfelejtettük: ha nem vagyunk ott, milyen hamar kirúgnak minden magyar igazgatót, prefektust, államtitkárt, főtisztviselőt? A most csöndes Székelyföld forrong. Nem egyszer megtapasztaltuk: ellenzékben eszköztelenek és árvák leszünk, s borul a magyar–román jó viszony!
Már abba bele lehetne kötni, hogy a demokrácia-központok homlokzatán lévő táblákra sokkal kisebb betűvel írták a román szöveget, mint a magyart. Ám ez csak tűszúrás ahhoz viszonyítva, hogy szlovák mintára (à la kisantant!) a kettős állampolgároknak megtilthatják, hogy rendőrök, pénzügyőrök, tűzoltók stb. lehessenek.
Más szavakkal ugyanerre azt is mondhatják: magyar állampolgárságú székelynek nem jár román autonómia! Persze, a másik állam nem köteles kiadni, hányan és kik kérték a honosítást. De hát nem is kell kérnie, hiszen az M1, M2 és a Duna Tv-ből folyik az adat! Naponta többször bemondják: hány ezren jelentkeztek Csíkszeredában, Kolozsváron stb. (A „legjobb magyarokról” riportok is készülnek.) Mert a kormánynak alig van más olyan sikere, ami ilyen kevés bírálatot kapna. Meg hát mi, magyarok szeretünk fölöslegesen hencegni, vitézkedni! Ahelyett, hogy stratégiai fontosságú dolgokat csöndben intéznénk, mint a románok a moldovaiak honosítását!
Sok-sok erdélyi magyarral várom: milyen nyugalom lesz nálunk, amikor a magyarországi adófizetők pénzén gyúrt új néppárttal szétverik a romániai magyar parlamenti (és egyéb) képviseletet. Máris látni, mint ölelkezik Băsescu, Ponta, Antonescu: végre nem a magyarok döntik el, ki kormányoz Romániában!
Kövérék gratulálhatnak!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
A megszorítások táplálta kisebb-nagyobb tüntetéseket és az ellenzék lármáját leszámítva, csend és béke van nálunk. Rendben zajlik a gyorsított honosítás, amelyről pár éve még álmodni sem mertünk. Még kevésbé, hogy a magyar konzulátusok mellett a hangzatos nevű demokrácia központokban is intézhető a nemes művelet.
Hála a jó magyar-román kapcsolatoknak! Az új médiatörvény szerint működő anyaországi közszolgálati tévék ezt a két jó barát (a szabadszájúságukkal néha nagy nyugati partnereiket is meghökkentő) Băsescu és Orbán tusványosi parolázásával magyarázzák. De hatással van rá a magyar miniszterelnök ama ígérete is, hogy uniós elnökségük idején segítik Románia schengeni csatlakozását. Bár jól tudott: a francia és német ellenállás miatt ebből aligha lesz valami.
Bukarest egyelőre türelmes. Miért is? Mert RMDSZ nélkül nincs román kormány! Vak, aki nem látja, hogy e ténynek meghatározó szerepe van nem csak az itthoni békében, de a két ország jó viszonyában is. Vagy elfelejtettük: ha nem vagyunk ott, milyen hamar kirúgnak minden magyar igazgatót, prefektust, államtitkárt, főtisztviselőt? A most csöndes Székelyföld forrong. Nem egyszer megtapasztaltuk: ellenzékben eszköztelenek és árvák leszünk, s borul a magyar–román jó viszony!
Már abba bele lehetne kötni, hogy a demokrácia-központok homlokzatán lévő táblákra sokkal kisebb betűvel írták a román szöveget, mint a magyart. Ám ez csak tűszúrás ahhoz viszonyítva, hogy szlovák mintára (à la kisantant!) a kettős állampolgároknak megtilthatják, hogy rendőrök, pénzügyőrök, tűzoltók stb. lehessenek.
Más szavakkal ugyanerre azt is mondhatják: magyar állampolgárságú székelynek nem jár román autonómia! Persze, a másik állam nem köteles kiadni, hányan és kik kérték a honosítást. De hát nem is kell kérnie, hiszen az M1, M2 és a Duna Tv-ből folyik az adat! Naponta többször bemondják: hány ezren jelentkeztek Csíkszeredában, Kolozsváron stb. (A „legjobb magyarokról” riportok is készülnek.) Mert a kormánynak alig van más olyan sikere, ami ilyen kevés bírálatot kapna. Meg hát mi, magyarok szeretünk fölöslegesen hencegni, vitézkedni! Ahelyett, hogy stratégiai fontosságú dolgokat csöndben intéznénk, mint a románok a moldovaiak honosítását!
Sok-sok erdélyi magyarral várom: milyen nyugalom lesz nálunk, amikor a magyarországi adófizetők pénzén gyúrt új néppárttal szétverik a romániai magyar parlamenti (és egyéb) képviseletet. Máris látni, mint ölelkezik Băsescu, Ponta, Antonescu: végre nem a magyarok döntik el, ki kormányoz Romániában!
Kövérék gratulálhatnak!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. február 3.
Magyar lecke
Az eddigi ügyvitel során nem állt elő megoldhatatlan helyzet – jelentette ki tegnap Kolozsváron Szilágyi Mátyás. A Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja ezt arra utalva fogalmazta meg, hogy felvetődött a kérdés: például az 1940 és 1944 között magyar állampolgársággal rendelkező észak-erdélyi románok vagy azok leszármazottai ütköznek-e valamiféle akadályba, midőn egyszerűsített honosítással magyar állampolgárságot kérelmeznek.
Tudniillik a magyarnyelv-tudás, illetve a magyar nyelven folytatott tanulmányok mellett a valamikori magyar állampolgárság is bizonyító tényezőként számít, s eddig nem is egy erdélyi román nemzetiségű ember lépett a honosítási kérelem ügyében. Sietve teszem hozzá, hogy nem kell félni az olyasfajta mérhetetlen butaságtól és rosszindulattól, mint amilyenekkel a 2004. december 5-i emlékezetes népszavazás előtti kampányban Kovács László és a hozzá hasonlóan magyar nyelvet beszélő, de idegen szívű ideológiai társai Magyarország népét huszonhárommillió román beözönlésével riogatták. És sietve teszem hozzá azt is, hogy az egykori magyar állampolgársági kötődésüket bizonyítani tudó Kárpát-medencei, utódállamokban élő horvátok, románok, szerbek, szlovákok, szlovének, ukránok ugyanolyan joggal kérvényezhetik és kaphatják meg a magyar útlevelet, akárcsak mi.
Szent Istvánnak a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló, Imre herceghez intézett intelmeire – miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – alaposan rácáfoltak az utóbbi két évszázad Kárpát-medencei eseményei, s főleg nemzetállami törekvései; az imént említett nemzetek pedig e Kárpátok ölelte térségben már rég nem jövevények és vendégek, hanem tetszik, vagy sem, akárcsak mi: államalkotó tényezők. Ettől még a másság iránt való türelem Szent István-i gondolata semmit sem veszített időszerűségéből. S mert a román politikum, de a civil társadalom berkeiből is sokszor és sokan kioktatták már Magyarországot demokráciából és például a nemzetiségi másság iránti türelmességből, akkor most itt van a magyar lecke. Ami egyben a vegyes házasságok fölöttébb haszontalan volta mellett arra a nem kevésbé hamis és buta „elméletre” is vaskos válasz, miszerint romániai magyar gyermek tanuljon románul, mert úgy könnyebben érvényesül.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)
Az eddigi ügyvitel során nem állt elő megoldhatatlan helyzet – jelentette ki tegnap Kolozsváron Szilágyi Mátyás. A Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja ezt arra utalva fogalmazta meg, hogy felvetődött a kérdés: például az 1940 és 1944 között magyar állampolgársággal rendelkező észak-erdélyi románok vagy azok leszármazottai ütköznek-e valamiféle akadályba, midőn egyszerűsített honosítással magyar állampolgárságot kérelmeznek.
Tudniillik a magyarnyelv-tudás, illetve a magyar nyelven folytatott tanulmányok mellett a valamikori magyar állampolgárság is bizonyító tényezőként számít, s eddig nem is egy erdélyi román nemzetiségű ember lépett a honosítási kérelem ügyében. Sietve teszem hozzá, hogy nem kell félni az olyasfajta mérhetetlen butaságtól és rosszindulattól, mint amilyenekkel a 2004. december 5-i emlékezetes népszavazás előtti kampányban Kovács László és a hozzá hasonlóan magyar nyelvet beszélő, de idegen szívű ideológiai társai Magyarország népét huszonhárommillió román beözönlésével riogatták. És sietve teszem hozzá azt is, hogy az egykori magyar állampolgársági kötődésüket bizonyítani tudó Kárpát-medencei, utódállamokban élő horvátok, románok, szerbek, szlovákok, szlovének, ukránok ugyanolyan joggal kérvényezhetik és kaphatják meg a magyar útlevelet, akárcsak mi.
Szent Istvánnak a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló, Imre herceghez intézett intelmeire – miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – alaposan rácáfoltak az utóbbi két évszázad Kárpát-medencei eseményei, s főleg nemzetállami törekvései; az imént említett nemzetek pedig e Kárpátok ölelte térségben már rég nem jövevények és vendégek, hanem tetszik, vagy sem, akárcsak mi: államalkotó tényezők. Ettől még a másság iránt való türelem Szent István-i gondolata semmit sem veszített időszerűségéből. S mert a román politikum, de a civil társadalom berkeiből is sokszor és sokan kioktatták már Magyarországot demokráciából és például a nemzetiségi másság iránti türelmességből, akkor most itt van a magyar lecke. Ami egyben a vegyes házasságok fölöttébb haszontalan volta mellett arra a nem kevésbé hamis és buta „elméletre” is vaskos válasz, miszerint romániai magyar gyermek tanuljon románul, mert úgy könnyebben érvényesül.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)
2011. február 5.
Emlékezet-frissítő
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 5.
TÁMPONTOK Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai
A KAB tanulmánykötete szerint 1 millió egyetemista van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is.
Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai címmel adott ki tanulmánykötetet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Felsőoktatási Munkacsoportja. Az Ábel kiadónál megjelentetett könyvet – amely egy majdani átfogó felsőoktatási stratégiához kíván támpontokat nyújtani – február 3-án mutatták be Kolozsváron, a Magyar Konzulátus földszinti fogadótermében. 2008-ban, egy KAB által szervezett, az egyetemi vezetők felsőoktatási kerekasztalán merült fel az igény, hogy elemzést kellene készíteni a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről – idézte fel Péntek János, a KAB elnöke. Miért nem stratégia, miért csak támpontok? Mert stratégiát a döntéshozónak kell készítenie, akinek forrásai is vannak a szükséges fejlesztések kieszközölésére. A szakértők véleményt mondhatnak, ajánlást tehetnek, tárgyilagosságra törekedve. Az elmúlt években vitathatatlanul történt fejlődés, ám ha holisztikus nézőpontból, a romániai helyzet kontextusában nézzük a számokat, kiderül, hogy a helyzet nem túl fényes, ami a romániai magyar felsőoktatási kínálatot és a romániai magyar diákok részvételi arányát illeti. Egymillió egyetemi hallgató van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; ráadásul csak egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is. A magyar hallgatók és tanárok alulreprezentáltak, a magyar felsőoktatás alulfinanszírozott – állapította meg Péntek János. A képzési kínálat valahogy így néz ki: amiből van, abból túl sok van (rengeteg egymást kioltó vagy gyengítő párhuzamosság létezik, azaz hasonló szakokat indítanak több felsőoktatási intézményben is), amiből meg nincs, abból egyáltalán nincs (pl. agrárképzés teljes hiánya). Ez az önálló magyar állami egyetem hiányának is betudható. Stabilitásra, a szakválaszték bővítésére, a színvonal növelésére, a magyar nyelvű egyetemi képzés egységes minőségbiztosítására, a pedagógusképzés javítására volna égető szükség. A közoktatás színvonalának romlása ugyanis elsősorban ez utóbbival függ össze.
Nem az épület állaga határozza meg a képzés színvonalát, nem az a tény, hogy városon vagy falun, központban van lakótelepen található az iskola, hanem elsősorban a pedagógus maga. Alkalmasak-e, fel vannak-e készítve, és végül: meg vannak-e fizetve munkájukért ma a pedagógusok? Óriási problémák vannak – sorolta Péntek.
A kötetben szerepel Papp Z. Attila és Márton János utánkövetés-kutatása is, amely a valós bejutási adatokból kiindulva azt vizsgálja, a 2009-ben érettségizettek hányan és milyen nyelven tanulnak tovább. Péntek János ennek kapcsán megdöbbenésének adott hangot, hogy a legjobb gimnáziumok gyakorlatából is szinte teljesen hiányzik a végzőseik iskola utáni pályájának követése. Az is régóta orvoslásra váró probléma, hogy nincs egy magyar kollégiumi központ Kolozsváron, abban a városban, ahol a legtöbb magyar diák tanul. Kellene egy 600-700 férőhelyes, elit központ, ahová nemcsak azokat kellene befogadni, akik magyar nyelven tanulnak, hiszen a műszaki és agrárszakokra sok jó képességű magyar diák jár – fejtette ki Péntek.
A diákság egy közös tér híján a központi kocsmákban találkozik, beszélget, szocializálódik; ha most Kolozsváron meg akarnak hirdetni egy vendégelőadást, a legjobb módszer, ha a lokálokban ragasztják ki a plakátot.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, házigazda azt hangsúlyozta, a magyar külpolitika számára is rendkívül fontos, hogy egy ilyen stratégiai kérdésben konszenzus alakuljon ki a romániai magyar értelmiség köreiben. A Magyar Állandó Értekezlet illetékes bizottsága a hónap végén ül össze közös stratégiaformálás céljából, ahol bizonyára haszonnal forgathatják a kötetet. Mik a lehetőségek a magyar felsőoktatás fejlesztése előtt, melyek azok az irányok, amelyekben az elkövetkezőkben mindenképp el kell indulni? Salat Levente kutatásvezető szerint konszolidálni kell a meglévő intézményeket, a magyar felsőoktatásnak közös minőségbiztosítási rendszert kell kidolgozni, és számba kell venni az önálló állami magyar egyetem létrehozásához vezető lépéseket. A tanulmánykötet javaslatait a politikai szereplők saját belátásuk szerint hasznosíthatják; érdekessége a kötetnek, hogy a függelékben azok véleménye is helyet kapott, akiket a szerzők felkértek a kézirat bírálatára.
Salat elismételte, hogy stratégiát az készíthet, akinek birtokában van a forrás is a megvalósításhoz.
És elszámoltatható – nyomatékosított.
A romániai magyar diákokat célcsoportnak tekintő felsőoktatási intézmények háromfajta logika mentén dolgoznak: egyeseknek az a célja, hogy a romániai munkaerőpiacon való érvényesülésre készítsék fel a diákokat; másoknak – nem bevallottan – talán az a feladatuk, hogy a magyarországi munkaerőpiacnak biztosítsanak utánpótlást; egyesek meg arra utaznak, hogy végzőseik bárhol a világon boldogulni tudjanak versenyképes tudás birtokában. Várható annak a kérdésnek az egyre markánsabb jelentkezése, hogy - egyesek szerint - a magyar nyelvű oktatást az állami egyetemekről át kell vinni a magánegyetemekre. Ezzel a dilemmával kapcsolatban Salat hangsúlyozta, mekkora felelősség hárul egyfelől a magyar kormány nevében eljárókra, másrészt a magyar tagozatoknak otthont adó román állami egyetemek vezetőségére. Az utóbbiak esetében amennyiben továbbra is rossz hírét lehet kelteni a magyar tagozatnak annak ürügyén, ahogyan azokat az egyetemvezetés kezeli, akkor számolni kell azzal, hogy a körülmények, illetve a közhangulat nyomására előbb a diákok, majd a tanárok, végül pedig a szakok egy része is átsorol fokozatosan a nemzetpolitikai szempontból eszményi megoldásnak tűnő magánegyetemekre – hívta fel a figyelmet. Salat szerint attól lehet tartani: a román és a magyar kormány képviselői "előbb-utóbb felismerik az erdélyi magyarság feje fölött megköthető paktumban rejlő lehetőségeket".
Az elmúlt években már annyi, de annyi stratégia született, és tűnt el a süllyesztőben, hogy egyes szakértők inkább amellett érvelnek, nem is szabad már stratégiát írni, mert a stratégiák alkotóinak, megrendelőinek, esetleges alkalmazóinak különböző érdekei kioltják egymást – mondta Papp Z. Attila szociológus, szerző. Vannak viszont statisztikai tények, mint például a demográfiai csökkenés: már közhely lassan, de attól még igaz, hogy 1990 és 2008 között 40 százalékkal csökkent a magyar anyanyelvű általános iskolások száma.
Ha a kutató meg akarja tudni, hányan tanulnak a magyar diákok közül a felsőoktatásban, kiderül, nincsenek, hiányosak, nehezen elérhetők vagy elérhetetlenek az adatok. Jelenleg például mintegy 11-12 ezer diák tanul magyarul a felsőoktatásban, ez a szám pedig onnan tudható, hogy körbetelefonálta a magyarul is oktató felsőfokú intézmények zömét. Pedig egy részletes kisebbségi oktatásstatisztikai adatszolgáltatás stratégiai fontosságú lenne. Jó lenne hivatalosan és nyilvánosan elérhető módon pontosan tudni, hány magyar egyetemista van, ám sok más kisebbségi oktatásstatisztikai jellemzőt is – vetette föl.
A kutatók az említett utánkövetéses vizsgálatban azt találták, a 2009-ben magyar nyelven végzettek fele került be abban az évben a felsőoktatásba, és ezeknek fele tanul tovább magyar nyelven, ami azt jelenti, egy végzős évfolyam mintegy negyede kerül be a felsőoktatásba. A szerző utalt a közoktatás folyamatos alulteljesítésére: Románia már hagyományosan az utolsók között áll az európai kontinensen a PISA-felmérések szerint, csak Montenegró és Albánia teljesített rosszabbul. Ez ugyanakkor azt is jelenti, a magyar nemzetiségű diákok teljesítménye sem térhet el sokban az országos – európai viszonylatban rendkívüli gyenge – átlagtól. A tanulmánykötetben nemcsak irányokat javasolnak, hanem megfogalmaztak néhány alapelvet is a romániai magyar felsőoktatás fejlesztése kapcsán. Péntek János szerint jó lenne, ha legalább ezek tekintetében konszenzusra lehetne jutni. (Az alapelvek közt szerepel pl. a magyar nyelvű felsőoktatás intézményes kereteinek fenntartása és fejlesztése; az önálló állami magyar egyetem, melynek létrehozása a román állam feladata elsősorban; a fejlesztések alapuljanak előzetes kutatásokon és szaktanácsadásokon; a különböző felsőoktatási intézmények hálózatos együttműködésének szükségessége stb.)
A hozzászólók közül Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet (KMEI) igazgatója elmondta, örül annak, hogy más műhelyek is felfigyeltek a diákkollégium hiányának problémájára. Közölte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel (KMDSZ) közösen van egy tervük, egy ifjúsági központ létrehozása Kolozsváron (az elképzelésről bővebben itt írtunk). A felsőoktatási stratégiával kapcsolatban Veres azt emelte ki, legyen stratégia, csak aztán az legyen is betartva, hiszen ha egy előzetes megállapodást a felsőoktatási intézmények egymás között nem tartanak be, az nagyon káros lehet.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos is felszólalt a hallgatóság soraiból, és az új tanügyi törvény újításairól beszélt. A minisztérium adatai szerint 40 ezren tanulnak magyar diákok a felsőoktatásban, 29 ezren állami, 11 ezren magánegyetemen. 12 ezren tanulnak magyar nyelven. Az új oktatási törvénynek nem a történelem és a földrajz magyarul történő tanítása volt a szakítópróbája, hanem az állami és magánegyetemek, a felsőoktatás, az új szakok akkreditációjának kérdése. Az elkövetkező 8 hónapban 104 módszertant és közel 50 kormányhatározatot kell kidolgozni, hogy ezt a keretet, amit a törvény nyújt, ki lehessen tölteni tartalommal. A különböző szaktárgyak tanárai összeülnek, megfogalmazzák javaslataikat, majd a folyamat végén a minisztérium azt összefésüli – magyarázta. Kötő József parlamenti képviselő, a Képviselőház Oktatási Bizottságának alelnöke is felszólalt, kiemelte, az új törvény új lehetőségeket biztosít a magyarok felsőoktatásban tapasztalható alulreprezentáltságának csökkentésére. Tagozati önállóságot biztosít, és élni kell a lehetőséggel. Fontos, hogy modern, versenyképes, műszaki, tudományos szakok induljanak magyar nyelven, mert a pénzügyi, adminisztratív, didaktikai autonómia lehetővé teszi az új szakok indítását. Ő is hangsúlyozta, elsősorban a komplementaritás elvét kell figyelembe venni az új szakok indításánál, hogy ne legyenek hasonló szakirányú képzések a különböző intézményeknél.
B. D. T. Transindex
A KAB tanulmánykötete szerint 1 millió egyetemista van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is.
Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai címmel adott ki tanulmánykötetet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Felsőoktatási Munkacsoportja. Az Ábel kiadónál megjelentetett könyvet – amely egy majdani átfogó felsőoktatási stratégiához kíván támpontokat nyújtani – február 3-án mutatták be Kolozsváron, a Magyar Konzulátus földszinti fogadótermében. 2008-ban, egy KAB által szervezett, az egyetemi vezetők felsőoktatási kerekasztalán merült fel az igény, hogy elemzést kellene készíteni a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről – idézte fel Péntek János, a KAB elnöke. Miért nem stratégia, miért csak támpontok? Mert stratégiát a döntéshozónak kell készítenie, akinek forrásai is vannak a szükséges fejlesztések kieszközölésére. A szakértők véleményt mondhatnak, ajánlást tehetnek, tárgyilagosságra törekedve. Az elmúlt években vitathatatlanul történt fejlődés, ám ha holisztikus nézőpontból, a romániai helyzet kontextusában nézzük a számokat, kiderül, hogy a helyzet nem túl fényes, ami a romániai magyar felsőoktatási kínálatot és a romániai magyar diákok részvételi arányát illeti. Egymillió egyetemi hallgató van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; ráadásul csak egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is. A magyar hallgatók és tanárok alulreprezentáltak, a magyar felsőoktatás alulfinanszírozott – állapította meg Péntek János. A képzési kínálat valahogy így néz ki: amiből van, abból túl sok van (rengeteg egymást kioltó vagy gyengítő párhuzamosság létezik, azaz hasonló szakokat indítanak több felsőoktatási intézményben is), amiből meg nincs, abból egyáltalán nincs (pl. agrárképzés teljes hiánya). Ez az önálló magyar állami egyetem hiányának is betudható. Stabilitásra, a szakválaszték bővítésére, a színvonal növelésére, a magyar nyelvű egyetemi képzés egységes minőségbiztosítására, a pedagógusképzés javítására volna égető szükség. A közoktatás színvonalának romlása ugyanis elsősorban ez utóbbival függ össze.
Nem az épület állaga határozza meg a képzés színvonalát, nem az a tény, hogy városon vagy falun, központban van lakótelepen található az iskola, hanem elsősorban a pedagógus maga. Alkalmasak-e, fel vannak-e készítve, és végül: meg vannak-e fizetve munkájukért ma a pedagógusok? Óriási problémák vannak – sorolta Péntek.
A kötetben szerepel Papp Z. Attila és Márton János utánkövetés-kutatása is, amely a valós bejutási adatokból kiindulva azt vizsgálja, a 2009-ben érettségizettek hányan és milyen nyelven tanulnak tovább. Péntek János ennek kapcsán megdöbbenésének adott hangot, hogy a legjobb gimnáziumok gyakorlatából is szinte teljesen hiányzik a végzőseik iskola utáni pályájának követése. Az is régóta orvoslásra váró probléma, hogy nincs egy magyar kollégiumi központ Kolozsváron, abban a városban, ahol a legtöbb magyar diák tanul. Kellene egy 600-700 férőhelyes, elit központ, ahová nemcsak azokat kellene befogadni, akik magyar nyelven tanulnak, hiszen a műszaki és agrárszakokra sok jó képességű magyar diák jár – fejtette ki Péntek.
A diákság egy közös tér híján a központi kocsmákban találkozik, beszélget, szocializálódik; ha most Kolozsváron meg akarnak hirdetni egy vendégelőadást, a legjobb módszer, ha a lokálokban ragasztják ki a plakátot.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, házigazda azt hangsúlyozta, a magyar külpolitika számára is rendkívül fontos, hogy egy ilyen stratégiai kérdésben konszenzus alakuljon ki a romániai magyar értelmiség köreiben. A Magyar Állandó Értekezlet illetékes bizottsága a hónap végén ül össze közös stratégiaformálás céljából, ahol bizonyára haszonnal forgathatják a kötetet. Mik a lehetőségek a magyar felsőoktatás fejlesztése előtt, melyek azok az irányok, amelyekben az elkövetkezőkben mindenképp el kell indulni? Salat Levente kutatásvezető szerint konszolidálni kell a meglévő intézményeket, a magyar felsőoktatásnak közös minőségbiztosítási rendszert kell kidolgozni, és számba kell venni az önálló állami magyar egyetem létrehozásához vezető lépéseket. A tanulmánykötet javaslatait a politikai szereplők saját belátásuk szerint hasznosíthatják; érdekessége a kötetnek, hogy a függelékben azok véleménye is helyet kapott, akiket a szerzők felkértek a kézirat bírálatára.
Salat elismételte, hogy stratégiát az készíthet, akinek birtokában van a forrás is a megvalósításhoz.
És elszámoltatható – nyomatékosított.
A romániai magyar diákokat célcsoportnak tekintő felsőoktatási intézmények háromfajta logika mentén dolgoznak: egyeseknek az a célja, hogy a romániai munkaerőpiacon való érvényesülésre készítsék fel a diákokat; másoknak – nem bevallottan – talán az a feladatuk, hogy a magyarországi munkaerőpiacnak biztosítsanak utánpótlást; egyesek meg arra utaznak, hogy végzőseik bárhol a világon boldogulni tudjanak versenyképes tudás birtokában. Várható annak a kérdésnek az egyre markánsabb jelentkezése, hogy - egyesek szerint - a magyar nyelvű oktatást az állami egyetemekről át kell vinni a magánegyetemekre. Ezzel a dilemmával kapcsolatban Salat hangsúlyozta, mekkora felelősség hárul egyfelől a magyar kormány nevében eljárókra, másrészt a magyar tagozatoknak otthont adó román állami egyetemek vezetőségére. Az utóbbiak esetében amennyiben továbbra is rossz hírét lehet kelteni a magyar tagozatnak annak ürügyén, ahogyan azokat az egyetemvezetés kezeli, akkor számolni kell azzal, hogy a körülmények, illetve a közhangulat nyomására előbb a diákok, majd a tanárok, végül pedig a szakok egy része is átsorol fokozatosan a nemzetpolitikai szempontból eszményi megoldásnak tűnő magánegyetemekre – hívta fel a figyelmet. Salat szerint attól lehet tartani: a román és a magyar kormány képviselői "előbb-utóbb felismerik az erdélyi magyarság feje fölött megköthető paktumban rejlő lehetőségeket".
Az elmúlt években már annyi, de annyi stratégia született, és tűnt el a süllyesztőben, hogy egyes szakértők inkább amellett érvelnek, nem is szabad már stratégiát írni, mert a stratégiák alkotóinak, megrendelőinek, esetleges alkalmazóinak különböző érdekei kioltják egymást – mondta Papp Z. Attila szociológus, szerző. Vannak viszont statisztikai tények, mint például a demográfiai csökkenés: már közhely lassan, de attól még igaz, hogy 1990 és 2008 között 40 százalékkal csökkent a magyar anyanyelvű általános iskolások száma.
Ha a kutató meg akarja tudni, hányan tanulnak a magyar diákok közül a felsőoktatásban, kiderül, nincsenek, hiányosak, nehezen elérhetők vagy elérhetetlenek az adatok. Jelenleg például mintegy 11-12 ezer diák tanul magyarul a felsőoktatásban, ez a szám pedig onnan tudható, hogy körbetelefonálta a magyarul is oktató felsőfokú intézmények zömét. Pedig egy részletes kisebbségi oktatásstatisztikai adatszolgáltatás stratégiai fontosságú lenne. Jó lenne hivatalosan és nyilvánosan elérhető módon pontosan tudni, hány magyar egyetemista van, ám sok más kisebbségi oktatásstatisztikai jellemzőt is – vetette föl.
A kutatók az említett utánkövetéses vizsgálatban azt találták, a 2009-ben magyar nyelven végzettek fele került be abban az évben a felsőoktatásba, és ezeknek fele tanul tovább magyar nyelven, ami azt jelenti, egy végzős évfolyam mintegy negyede kerül be a felsőoktatásba. A szerző utalt a közoktatás folyamatos alulteljesítésére: Románia már hagyományosan az utolsók között áll az európai kontinensen a PISA-felmérések szerint, csak Montenegró és Albánia teljesített rosszabbul. Ez ugyanakkor azt is jelenti, a magyar nemzetiségű diákok teljesítménye sem térhet el sokban az országos – európai viszonylatban rendkívüli gyenge – átlagtól. A tanulmánykötetben nemcsak irányokat javasolnak, hanem megfogalmaztak néhány alapelvet is a romániai magyar felsőoktatás fejlesztése kapcsán. Péntek János szerint jó lenne, ha legalább ezek tekintetében konszenzusra lehetne jutni. (Az alapelvek közt szerepel pl. a magyar nyelvű felsőoktatás intézményes kereteinek fenntartása és fejlesztése; az önálló állami magyar egyetem, melynek létrehozása a román állam feladata elsősorban; a fejlesztések alapuljanak előzetes kutatásokon és szaktanácsadásokon; a különböző felsőoktatási intézmények hálózatos együttműködésének szükségessége stb.)
A hozzászólók közül Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet (KMEI) igazgatója elmondta, örül annak, hogy más műhelyek is felfigyeltek a diákkollégium hiányának problémájára. Közölte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel (KMDSZ) közösen van egy tervük, egy ifjúsági központ létrehozása Kolozsváron (az elképzelésről bővebben itt írtunk). A felsőoktatási stratégiával kapcsolatban Veres azt emelte ki, legyen stratégia, csak aztán az legyen is betartva, hiszen ha egy előzetes megállapodást a felsőoktatási intézmények egymás között nem tartanak be, az nagyon káros lehet.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos is felszólalt a hallgatóság soraiból, és az új tanügyi törvény újításairól beszélt. A minisztérium adatai szerint 40 ezren tanulnak magyar diákok a felsőoktatásban, 29 ezren állami, 11 ezren magánegyetemen. 12 ezren tanulnak magyar nyelven. Az új oktatási törvénynek nem a történelem és a földrajz magyarul történő tanítása volt a szakítópróbája, hanem az állami és magánegyetemek, a felsőoktatás, az új szakok akkreditációjának kérdése. Az elkövetkező 8 hónapban 104 módszertant és közel 50 kormányhatározatot kell kidolgozni, hogy ezt a keretet, amit a törvény nyújt, ki lehessen tölteni tartalommal. A különböző szaktárgyak tanárai összeülnek, megfogalmazzák javaslataikat, majd a folyamat végén a minisztérium azt összefésüli – magyarázta. Kötő József parlamenti képviselő, a Képviselőház Oktatási Bizottságának alelnöke is felszólalt, kiemelte, az új törvény új lehetőségeket biztosít a magyarok felsőoktatásban tapasztalható alulreprezentáltságának csökkentésére. Tagozati önállóságot biztosít, és élni kell a lehetőséggel. Fontos, hogy modern, versenyképes, műszaki, tudományos szakok induljanak magyar nyelven, mert a pénzügyi, adminisztratív, didaktikai autonómia lehetővé teszi az új szakok indítását. Ő is hangsúlyozta, elsősorban a komplementaritás elvét kell figyelembe venni az új szakok indításánál, hogy ne legyenek hasonló szakirányú képzések a különböző intézményeknél.
B. D. T. Transindex
2011. február 7.
Szakemberek: önálló magyar egyetemre van szükség
Csak egy önálló állami magyar egyetem orvosolhatja a magyar nyelvű felsőoktatási rendszer problémáit – vélik a szakemberek. Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről szóló könyv bemutatóján kiderült: csupán a szakok egyharmadán lehet magyarul tanulni, és míg összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban, alig valamivel több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén. A romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól, hangzott el.
Nagyon sok múlik rajtunk a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt, az erdélyi magyar pedagógusképzés nagyon gyenge – nyilatkozta a Krónikának Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke. Az egyetemi professzor csütörtök este a KAB Felsőoktatási Munkacsoportja által jegyzett, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című könyvnek kolozsvári bemutatóját követően fejtette ki véleményét az erdélyi magyar oktatásról. A könyvbemutatóval egybekötött műhelybeszélgetésnek a kolozsvári magyar főkonzulátus adott otthont. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja, az est házigazdája felvezető köszöntőbeszédében elmondta: a Csata Zsombor, Márton János, Papp Z. Attila, Salat Levente és Péntek János által írt könyv aktuális magyar nemzetstratégiai célokról szól. A főkonzul ugyanakkor felhívta az eseményre meghívott közéleti szereplők figyelmét, hogy a műhelybeszélgetésen a szakmai kérdések a fontosak, nem a politikai presztízs.
Csalóka adatok
A szerzők közül elsőként a kiadásért felelős Péntek János szólalt fel, aki szerint a kötet azért rendhagyó, mert a rá vonatkozó bírálatokat is tartalmazza, a könyv alcíme: Támpontok egy lehetséges stratégiához. A KAB elnöke előadásában elmondta: az erdélyi magyar felsőoktatás adatai csalókák, mert igaz ugyan, hogy több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén, de összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi magyar diákok kétharmada román nyelven tanul, ez pedig azért van, mert csak a szakok egyharmadán van magyar nyelvű oktatás, például az agráregyetemeken a tárgyak egy százalékát sem tanítják magyarul. Péntek János szerint azonban a kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére a felsőoktatásban nagy tartalékok vannak.
Pap Z. Attila ugyanakkor az aggasztó demográfiai adatokról beszélt. Mint mondta, 1990 és 2008 között az általános iskolások száma 40 százalékkal csökkent, míg a gimnáziumban tanulók létszáma stagnált. A gyergyószentmiklósi születésű szociológus szerint nem lehet pontosan tudni, hogy hány romániai magyar tanul egyetemen, a statisztikai adatszolgáltatásokat a nemzetiségi hovatartozást illetően sokat kell még fejleszteni. Hozzáfűzte, a 2000 óta végzett nemzetközi felmérések szerint a romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, hazánk európai szinten a sereghajtók között van, csak Albániát és Montenegrót előzi meg, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól. Salat Levente a lehetséges stratégiai célokról beszélve kifejtette: halaszthatatlan a már létező intézmények konszolidálása, illetve egy közös magyar minőségbiztosítási rendszer létrehozása. Salat ugyanakkor leszögezte, stratégiát csak az készíthet, aki döntési helyzetben van. Mint hangsúlyozta, az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, ugyanis nincs autonómiája, ezért az erdélyi magyarság sorsa azoknak a kezében van, akik eljárnak a nevében.
Nincs helyük a képzett fiataloknak
Péntek János a Krónikának elmondta: finanszírozással sok mindent el lehet érni, de ebben a tekintetben a román állam hozzáállása minősíthetetlen, hiszen jelenleg csak a lehetséges szakképzések egyharmadára kínálnak az egyetemek magyar nyelvű oktatást, a hiányzó szakok létrehozásához új önálló intézményre, magyar állami egyetemre van szükség.
„Erre nincs mit mondani. A jelenlegi gazdasági feltételek olyanok, hogy volt tanítványom, aki külföldön doktorált, most itthon van és nincs munkahelye, jog- és közgazdasági diplomával rendelkezőként munkanélküli” – reagált Péntek János azon kérdésünkre, hogy miként lehet a frissen végzett egyetemistákat meggyőzni arról, hogy itthon maradjanak, mikor például az Egyesült Államokban fizikai munkával a tízszeresét is megkeresik egy hónap alatt annak, amit itthon értelmiségiként kapnának. „A legnagyobb veszteség, hogy a képzett fiataloknak nincs helyük ebben az országban, ez az erdélyi magyar közösség legnagyobb vesztesége is” – nyilatkozta lapunknak a professzor. (Király András: nem lehet kivételezni. A művészeti iskolákat csak akkor fenyegeti a bezárás veszélye, ha nem tudnak minőségi oktatást biztosítani, ugyanis ez az új finanszírozási elvek alapján azt jelenti, hogy a gyerekek elmennek, otthagyják az iskolát – jelentette ki a Krónikának Király András. Az oktatási államtitkár pénteken Kolozsváron részt vett a magyar nyelvű zenei oktatás témájában szervezett tanácskozáson, melyen az RMDSZ szakpolitikusai és az erdélyi művészeti iskolák képviselői jelentek meg. „Ami a művészeti, vagy akár a sportiskolákat illeti, az új tanügyi törvény, akárcsak a régi, megadja a lehetőséget a működtetésükre. A keretszámok ugyanazok lesznek, a művészeti oktatás számára emelt támogatás jár, az anyanyelvű művészeti oktatásra pedig duplájára emelt támogatást kapnak az iskolák. Egyetlen gond van Kolozsváron, tudom, hogy nem tudnak megfelelő számú diákot összeszedni, a törvény szerint itt nem nagyon tudunk kivételt tenni, az osztálylétszámot biztosítani kell” – nyilatkozta Király András)
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)
Csak egy önálló állami magyar egyetem orvosolhatja a magyar nyelvű felsőoktatási rendszer problémáit – vélik a szakemberek. Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről szóló könyv bemutatóján kiderült: csupán a szakok egyharmadán lehet magyarul tanulni, és míg összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban, alig valamivel több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén. A romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól, hangzott el.
Nagyon sok múlik rajtunk a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt, az erdélyi magyar pedagógusképzés nagyon gyenge – nyilatkozta a Krónikának Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke. Az egyetemi professzor csütörtök este a KAB Felsőoktatási Munkacsoportja által jegyzett, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című könyvnek kolozsvári bemutatóját követően fejtette ki véleményét az erdélyi magyar oktatásról. A könyvbemutatóval egybekötött műhelybeszélgetésnek a kolozsvári magyar főkonzulátus adott otthont. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja, az est házigazdája felvezető köszöntőbeszédében elmondta: a Csata Zsombor, Márton János, Papp Z. Attila, Salat Levente és Péntek János által írt könyv aktuális magyar nemzetstratégiai célokról szól. A főkonzul ugyanakkor felhívta az eseményre meghívott közéleti szereplők figyelmét, hogy a műhelybeszélgetésen a szakmai kérdések a fontosak, nem a politikai presztízs.
Csalóka adatok
A szerzők közül elsőként a kiadásért felelős Péntek János szólalt fel, aki szerint a kötet azért rendhagyó, mert a rá vonatkozó bírálatokat is tartalmazza, a könyv alcíme: Támpontok egy lehetséges stratégiához. A KAB elnöke előadásában elmondta: az erdélyi magyar felsőoktatás adatai csalókák, mert igaz ugyan, hogy több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén, de összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi magyar diákok kétharmada román nyelven tanul, ez pedig azért van, mert csak a szakok egyharmadán van magyar nyelvű oktatás, például az agráregyetemeken a tárgyak egy százalékát sem tanítják magyarul. Péntek János szerint azonban a kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére a felsőoktatásban nagy tartalékok vannak.
Pap Z. Attila ugyanakkor az aggasztó demográfiai adatokról beszélt. Mint mondta, 1990 és 2008 között az általános iskolások száma 40 százalékkal csökkent, míg a gimnáziumban tanulók létszáma stagnált. A gyergyószentmiklósi születésű szociológus szerint nem lehet pontosan tudni, hogy hány romániai magyar tanul egyetemen, a statisztikai adatszolgáltatásokat a nemzetiségi hovatartozást illetően sokat kell még fejleszteni. Hozzáfűzte, a 2000 óta végzett nemzetközi felmérések szerint a romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, hazánk európai szinten a sereghajtók között van, csak Albániát és Montenegrót előzi meg, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól. Salat Levente a lehetséges stratégiai célokról beszélve kifejtette: halaszthatatlan a már létező intézmények konszolidálása, illetve egy közös magyar minőségbiztosítási rendszer létrehozása. Salat ugyanakkor leszögezte, stratégiát csak az készíthet, aki döntési helyzetben van. Mint hangsúlyozta, az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, ugyanis nincs autonómiája, ezért az erdélyi magyarság sorsa azoknak a kezében van, akik eljárnak a nevében.
Nincs helyük a képzett fiataloknak
Péntek János a Krónikának elmondta: finanszírozással sok mindent el lehet érni, de ebben a tekintetben a román állam hozzáállása minősíthetetlen, hiszen jelenleg csak a lehetséges szakképzések egyharmadára kínálnak az egyetemek magyar nyelvű oktatást, a hiányzó szakok létrehozásához új önálló intézményre, magyar állami egyetemre van szükség.
„Erre nincs mit mondani. A jelenlegi gazdasági feltételek olyanok, hogy volt tanítványom, aki külföldön doktorált, most itthon van és nincs munkahelye, jog- és közgazdasági diplomával rendelkezőként munkanélküli” – reagált Péntek János azon kérdésünkre, hogy miként lehet a frissen végzett egyetemistákat meggyőzni arról, hogy itthon maradjanak, mikor például az Egyesült Államokban fizikai munkával a tízszeresét is megkeresik egy hónap alatt annak, amit itthon értelmiségiként kapnának. „A legnagyobb veszteség, hogy a képzett fiataloknak nincs helyük ebben az országban, ez az erdélyi magyar közösség legnagyobb vesztesége is” – nyilatkozta lapunknak a professzor. (Király András: nem lehet kivételezni. A művészeti iskolákat csak akkor fenyegeti a bezárás veszélye, ha nem tudnak minőségi oktatást biztosítani, ugyanis ez az új finanszírozási elvek alapján azt jelenti, hogy a gyerekek elmennek, otthagyják az iskolát – jelentette ki a Krónikának Király András. Az oktatási államtitkár pénteken Kolozsváron részt vett a magyar nyelvű zenei oktatás témájában szervezett tanácskozáson, melyen az RMDSZ szakpolitikusai és az erdélyi művészeti iskolák képviselői jelentek meg. „Ami a művészeti, vagy akár a sportiskolákat illeti, az új tanügyi törvény, akárcsak a régi, megadja a lehetőséget a működtetésükre. A keretszámok ugyanazok lesznek, a művészeti oktatás számára emelt támogatás jár, az anyanyelvű művészeti oktatásra pedig duplájára emelt támogatást kapnak az iskolák. Egyetlen gond van Kolozsváron, tudom, hogy nem tudnak megfelelő számú diákot összeszedni, a törvény szerint itt nem nagyon tudunk kivételt tenni, az osztálylétszámot biztosítani kell” – nyilatkozta Király András)
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)
2011. február 7.
Esszék, politikai publicisztikák, filozofikus költemény
Hármas könyvbemutatót tartott Kolozsváron pénteken délután a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó: Markó Béla két publicisztika kötetével – Kié itt a tér (válogatott közéleti cikkek, előadások 1991–2009) és Az erdélyi macska (esszék) – illetve Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! című verseskötetével a Gaudeamus könyvesboltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Az est moderátora Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője volt.
Markó közéleti írásait tartalmazó köteteit Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, az ott elhangzott szöveget lapunk Vélemény oldalán olvashatják. A méltatás után, Kozma Mária kérdésére reflektálva, hogy vajon aki írni kezd, mindenki a saját történetét írja meg tulajdonképpen, a politikus-szerző elmondta: politikai publicisztikában, előadásban, tanulmányban nehezen írhatná az ember a saját életét, de végül mégiscsak erről van szó. – Mindvégig úgy gondoltam, hogy értelmiségi embernek kötelessége a közéletbe beleszólni, nem kötelessége viszont politikussá válni. De ha már azzá vált, akkor kötelessége reflektálni mindarra, ami vele történik. A cselekvés mellett nagy szükség van a reflexióra, különösen olyan dilemmás helyzetekben, amilyeneket végigéltünk az elmúlt húsz évben – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, azokat az írásokat próbálta összeválogatni, amelyek a legtisztábban mutatják azt az állandó dilemmát, amelyben az erdélyi, romániai magyar politikusnak léteznie kell.
Az esemény másik meghívottja Karácsonyi Zsolt költő volt, az Ússz, Faust, ússz! című, filozofikus költemény szerzője, aki elmondta: versének története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Christopher Marlowe Doktor Faustus című tragédiája befejeződik. Költeményének hőse magányos ember, aki attól lesz magányos, hogy a lelke kerül veszélybe, ezért szükségszerű a vízbe való menekülése, talán így menekülhet meg a démonoktól.
A beszélgetés végén Kozma Mária felhívta a figyelmet a Pallas Akadémia új kiadványaira, majd dedikálással zárult az est.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
Hármas könyvbemutatót tartott Kolozsváron pénteken délután a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó: Markó Béla két publicisztika kötetével – Kié itt a tér (válogatott közéleti cikkek, előadások 1991–2009) és Az erdélyi macska (esszék) – illetve Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! című verseskötetével a Gaudeamus könyvesboltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Az est moderátora Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője volt.
Markó közéleti írásait tartalmazó köteteit Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, az ott elhangzott szöveget lapunk Vélemény oldalán olvashatják. A méltatás után, Kozma Mária kérdésére reflektálva, hogy vajon aki írni kezd, mindenki a saját történetét írja meg tulajdonképpen, a politikus-szerző elmondta: politikai publicisztikában, előadásban, tanulmányban nehezen írhatná az ember a saját életét, de végül mégiscsak erről van szó. – Mindvégig úgy gondoltam, hogy értelmiségi embernek kötelessége a közéletbe beleszólni, nem kötelessége viszont politikussá válni. De ha már azzá vált, akkor kötelessége reflektálni mindarra, ami vele történik. A cselekvés mellett nagy szükség van a reflexióra, különösen olyan dilemmás helyzetekben, amilyeneket végigéltünk az elmúlt húsz évben – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, azokat az írásokat próbálta összeválogatni, amelyek a legtisztábban mutatják azt az állandó dilemmát, amelyben az erdélyi, romániai magyar politikusnak léteznie kell.
Az esemény másik meghívottja Karácsonyi Zsolt költő volt, az Ússz, Faust, ússz! című, filozofikus költemény szerzője, aki elmondta: versének története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Christopher Marlowe Doktor Faustus című tragédiája befejeződik. Költeményének hőse magányos ember, aki attól lesz magányos, hogy a lelke kerül veszélybe, ezért szükségszerű a vízbe való menekülése, talán így menekülhet meg a démonoktól.
A beszélgetés végén Kozma Mária felhívta a figyelmet a Pallas Akadémia új kiadványaira, majd dedikálással zárult az est.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 7.
Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 8.
Honvéd, mindhalálig
Ha már azt hiszed fiam, hogy itt az ideje az emlékezésnek és a szólásnak, próbáljuk meg, idézzük fel a huszadik századot.
Nem szabad elhalasztani a lehetőséget: unokáimnak is érezni és tudni kell, hogy miért mondtam mindig, hogy az én korombeliek legboldogabb időszaka az 1940-'44 közötti volt az egész huszadik századból. Györgyfalva Trianon utáni helyzete világosan tükrözi az erdélyi kisebbségi lét minden keservét, nehézségét. Ez nem más mint a náci-román ölelés története.
Tudnotok kell, hogy azzal kezdődött életem, hogy erőszakkal belénk akarták fojtani a magyarságunkat, magyar nyelvünket, ki akarták irtani identitástudatunkat gyökerestől, ágastól. Szerencse, hogy nem ismerték a Bibliából: a megnyesett fa kizöldül, még erősebb lesz. A hosszú advent mégsem hozott ünnepet Györgyfalvára, az új határ, a falu, szélén leválasztott minket a felszabadult Kolozsvárról.
A falu szélére telepített gránicserek még nagyobb szenvedést hoztak a falura: napi rendszerességgel bántalmazták, főleg a fiatalságot. Ajtonba, Tordára kellett gyalogolni, 30 km, mert más piaci lehetőség nem maradt. Ha a gránicserekkel találkoztunk azok útonállóként viselkedtek, megraboltak s szidalmaztak, elvették még a kenyeret is. Román kenyér nem jár minden állampolgárnak.
Így aztán elhagytam szülőfalumat és boldogan lettem Kolozsváron segédmunkás majd honvéd. Egy percig sem kételkedtem abba, hogy a magyar hadseregben a helyem. Ennél szebb álma nem lehetett egy akkori györgyfalvi magyar legénynek.
Amikor a Nyitva van a százados úr ablaka című katonadalt énekeltük mindég haza gondoltam. Sajnos nemsokára négy éves hadifogság következett.
A fogság végén, amikor megkérdeztek hová akarok hazamenni én Györgyfalvát választottam. Nyolc évig nem láttam édesanyám, édesapám, 7 testvérem, amikor megérkeztem nem mertem bemenni a szülőházamba, hogy nehogy valami bajuk legyen a meglepetéstől. Mégse nyalogattam sebeimet, én választottam ezt az utat. Nagyon jól esett amikor megkaptam azt a kis kárpótlóst.
Rövid békés és boldog évek után megint életre kapott, de ezúttal a komcsi-náci hatalom. Az ötvenes években minden termést elraboltak, kiseperték a padlást. A hatvanas éveben a kollektivizáláskor mindenünket elvették, elrabolták. Nem maradt más a hitünkön kívül, köszönet ezért az akkori katolikus és református lelkipásztoroknak és a kitartó tanároknak. Sokaknak érthetetlen, de én, Te is tudod: mi itt még Kádárban és Hruscsovban is reménykedtünk, annyira el voltunk keseredve.
Tudom Fiam, hogy Te is bejártad a keresztutad magyarságodért minden nehézséget legyőztél. Nem sikerült sem a nehéz egyetemi éveid sem a mindennapi kenyérkeresés éveiben megtörni vagy elüldözni a szülőföldről.
Isten malmai lassan őrölnek Fiam! Itt az idő! Legyél legalább Te és kis családod magyar állampolgár, ne halj meg bozgorként Erdélyországban. Kérelmezd azt is, hogy magyar baka lehess, legalább tartalékos. Mi édesanyáddal szurkolunk nektek itt a györgyfalvi békés vadvirágos magyar temetőben. Tóth István, egy magyar honvéd fia
Hozzászóló: Dezsike (2011-02-09 08:32:17)Kedves TOTH ISTVAN Szivhezszolo iras ez a eletunk lenyege a hit segitsegevel leszunk kitarto magyarok.
Ezt kellene lehozni a 168-ora szerkesztoenek nem pedig Eva neni lazito hazugsagait.Isten eltesse sokaig. Erdély.ma
Ha már azt hiszed fiam, hogy itt az ideje az emlékezésnek és a szólásnak, próbáljuk meg, idézzük fel a huszadik századot.
Nem szabad elhalasztani a lehetőséget: unokáimnak is érezni és tudni kell, hogy miért mondtam mindig, hogy az én korombeliek legboldogabb időszaka az 1940-'44 közötti volt az egész huszadik századból. Györgyfalva Trianon utáni helyzete világosan tükrözi az erdélyi kisebbségi lét minden keservét, nehézségét. Ez nem más mint a náci-román ölelés története.
Tudnotok kell, hogy azzal kezdődött életem, hogy erőszakkal belénk akarták fojtani a magyarságunkat, magyar nyelvünket, ki akarták irtani identitástudatunkat gyökerestől, ágastól. Szerencse, hogy nem ismerték a Bibliából: a megnyesett fa kizöldül, még erősebb lesz. A hosszú advent mégsem hozott ünnepet Györgyfalvára, az új határ, a falu, szélén leválasztott minket a felszabadult Kolozsvárról.
A falu szélére telepített gránicserek még nagyobb szenvedést hoztak a falura: napi rendszerességgel bántalmazták, főleg a fiatalságot. Ajtonba, Tordára kellett gyalogolni, 30 km, mert más piaci lehetőség nem maradt. Ha a gránicserekkel találkoztunk azok útonállóként viselkedtek, megraboltak s szidalmaztak, elvették még a kenyeret is. Román kenyér nem jár minden állampolgárnak.
Így aztán elhagytam szülőfalumat és boldogan lettem Kolozsváron segédmunkás majd honvéd. Egy percig sem kételkedtem abba, hogy a magyar hadseregben a helyem. Ennél szebb álma nem lehetett egy akkori györgyfalvi magyar legénynek.
Amikor a Nyitva van a százados úr ablaka című katonadalt énekeltük mindég haza gondoltam. Sajnos nemsokára négy éves hadifogság következett.
A fogság végén, amikor megkérdeztek hová akarok hazamenni én Györgyfalvát választottam. Nyolc évig nem láttam édesanyám, édesapám, 7 testvérem, amikor megérkeztem nem mertem bemenni a szülőházamba, hogy nehogy valami bajuk legyen a meglepetéstől. Mégse nyalogattam sebeimet, én választottam ezt az utat. Nagyon jól esett amikor megkaptam azt a kis kárpótlóst.
Rövid békés és boldog évek után megint életre kapott, de ezúttal a komcsi-náci hatalom. Az ötvenes években minden termést elraboltak, kiseperték a padlást. A hatvanas éveben a kollektivizáláskor mindenünket elvették, elrabolták. Nem maradt más a hitünkön kívül, köszönet ezért az akkori katolikus és református lelkipásztoroknak és a kitartó tanároknak. Sokaknak érthetetlen, de én, Te is tudod: mi itt még Kádárban és Hruscsovban is reménykedtünk, annyira el voltunk keseredve.
Tudom Fiam, hogy Te is bejártad a keresztutad magyarságodért minden nehézséget legyőztél. Nem sikerült sem a nehéz egyetemi éveid sem a mindennapi kenyérkeresés éveiben megtörni vagy elüldözni a szülőföldről.
Isten malmai lassan őrölnek Fiam! Itt az idő! Legyél legalább Te és kis családod magyar állampolgár, ne halj meg bozgorként Erdélyországban. Kérelmezd azt is, hogy magyar baka lehess, legalább tartalékos. Mi édesanyáddal szurkolunk nektek itt a györgyfalvi békés vadvirágos magyar temetőben. Tóth István, egy magyar honvéd fia
Hozzászóló: Dezsike (2011-02-09 08:32:17)Kedves TOTH ISTVAN Szivhezszolo iras ez a eletunk lenyege a hit segitsegevel leszunk kitarto magyarok.
Ezt kellene lehozni a 168-ora szerkesztoenek nem pedig Eva neni lazito hazugsagait.Isten eltesse sokaig. Erdély.ma
2011. február 9.
Pillanatképek a sötét korszakból – Szécsi Antal könyvének bemutatója
Szécsi Antal Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről című könyvével ismerkedhetett meg a nagyérdemű február 8-án, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében tartott könyvbemutatón. (Dr. Borbáth Károly 1931. január 13-án született az erdővidéki Vargyason. Az elemi iskolát Vargyason járta, majd középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán kezdte Kolozsváron, majd a II. évfolyamtól a Victor Babeş Tudományegyetemen folytatta, és itt is fejezte be 1954-ben, kitűnő eredménnyel. 1954–1958 között Leningrádban volt doktorképzőn, és megszerezte a doktori címet a történelemtudományokban. 1958–1968 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem lektora volt, majd 1977-ig a nagyenyedi dokumentációs könyvtárat vezette. Itt egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a Securitate részéről. Az 1977–1978-as tanévben általános iskolai tanár volt Torockószentgyörgyön. 1978. szeptember 1-jétől tragikus haláláig (1980. április 20.) szülőfalujában, Vargyason tanított az V–VIII. osztályokban.)
Dr. Borbáth Károly életének fontosabb állomásait Fábián Lajos ismertette, aki érdekes, keserűen humoros részleteket is kiemelt a könyvből. Megtudtuk, Szécsi 502 oldalt dolgozott fel a kötetben, melyhez a történészről készült több mint 200 oldalas lehallgatási anyag fontosabb részleteit is csatolta. „A könyvben lépten-nyomon olvasható, hogy a Securitate (Állambiztonsági Igazgatóság) nacionalista, soviniszta és irredenta törekvéseket akar rávarrni Borbáthra” – magyarázta Fábián, majd a szerző szavait idézte: „Ez a három szó uralja a megfigyelési anyagot, de szerintem egyik sem volt jellemző dr. Borbáth Károlyra. Nem volt „mellveregető magyar”, sem romángyűlölő, még kevésbé revizionista. A dokumentumokon alapuló történelmi igazságért küzdött”. A könyvbemutatón megjelent közönség a Borbáth Károllyal készült utolsó interjút is hallhatta, melyet 1975 szeptemberében a marosvásárhelyi rádió Megy a magnó vándorútra című műsorában sugároztak.
A továbbiakban Szécsi elmondta, Vargyassal, a falu lakosaival szembeni kötelességének érezte a könyv megírását. „Nagyon kötődök Vargyashoz, Erdővidék egyik legszebb falvához, ez a település pedagógiai pályámnak is egy fontos állomása” – fűzte hozzá a szerző. Nem csupán emlékeztetőnek, hanem a „sötét korszakot” idéző kordokumentumnak nevezte a Meglesett életet Szécsi, mely a 2008-ban kiadott, szintén Borbáth életét dokumentáló kötet folytatása, kiegészítése. Megtudtuk, a könyv első bemutatója idén január 18-án, Borbáth Károly születésének 80. évfordulója alkalmából Vargyason volt, a róla elnevezett iskolában. „Vargyason emléke még most is él. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, kollégája lehettem” – mondta el a könyv szerzője, aki Borbáth Vargyasra helyezésének idejében a helyi iskola igazgatója volt. A „Bărbănţan” fedőnévvel ellátott történészről ezekben az években is számos jelentés született, a szerző bevallása szerint barátját próbálta megóvni ezen kellemetlenségektől. „Borbáth ideje nagy részét a tanáriban töltötte, a község és az iskola monográfiáján is dolgozott. Számos kirándulást szervezett, a diákokkal ellátogattunk a környező falvakba, egy alkalommal még négynapos erdélyi túrán is voltunk. Minden ilyen kiszállásra részletes helytörténeti munkákat készített, így a diákok ismerték azon falvak történetét, amelyeken áthaladtunk” – mesélte Szécsi.
A könyvben a fedőnevekbe burkolózó kollaboránsok jelentéseiből néhol kitűnik: a besúgó valamilyen körülmények folytán elvállalta az együttműködést az Állambiztonsági Igazgatósággal, viszont csak pozitívan írt Borbáthról. „Voltak felismerhető jelentések, ahol a körülményekből adódóan kiderült a besúgó kiléte, viszont ezen személyek identitásának feltárása nem állt, nem áll szándékomban, mivel a kutatásra azzal a feltétellel kaptam jóváhagyást, hogy az így megszerzett információt nem használom személyek elleni támadásra” – magyarázta a szerző. Végezetül a közönség kérdésére Szécsi elárulta, ő maga is kíváncsi volt, ki jelentett ellene, ezért saját iratait is kérvényezte: „Mindenki maga dönti el, hogy kíváncsi-e a róla szóló jelentésekre. Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor lehull a lepel a fedőnevek mögé burkolózó besúgók arcáról, de akkor már nem az érintettek, hanem utódaik fognak szenvedni.” A Meglesett élet megjelenésének apropójára Egyed Ákos levelet írt a szerzőnek, melyből egy részletet ki is emelt Szécsi: „Megdöbbentő, hogy mennyire félt a rendszer a történelmi események feltárásától”.
Kovács Eszter
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székelyhon.ro
Szécsi Antal Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről című könyvével ismerkedhetett meg a nagyérdemű február 8-án, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében tartott könyvbemutatón. (Dr. Borbáth Károly 1931. január 13-án született az erdővidéki Vargyason. Az elemi iskolát Vargyason járta, majd középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán kezdte Kolozsváron, majd a II. évfolyamtól a Victor Babeş Tudományegyetemen folytatta, és itt is fejezte be 1954-ben, kitűnő eredménnyel. 1954–1958 között Leningrádban volt doktorképzőn, és megszerezte a doktori címet a történelemtudományokban. 1958–1968 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem lektora volt, majd 1977-ig a nagyenyedi dokumentációs könyvtárat vezette. Itt egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a Securitate részéről. Az 1977–1978-as tanévben általános iskolai tanár volt Torockószentgyörgyön. 1978. szeptember 1-jétől tragikus haláláig (1980. április 20.) szülőfalujában, Vargyason tanított az V–VIII. osztályokban.)
Dr. Borbáth Károly életének fontosabb állomásait Fábián Lajos ismertette, aki érdekes, keserűen humoros részleteket is kiemelt a könyvből. Megtudtuk, Szécsi 502 oldalt dolgozott fel a kötetben, melyhez a történészről készült több mint 200 oldalas lehallgatási anyag fontosabb részleteit is csatolta. „A könyvben lépten-nyomon olvasható, hogy a Securitate (Állambiztonsági Igazgatóság) nacionalista, soviniszta és irredenta törekvéseket akar rávarrni Borbáthra” – magyarázta Fábián, majd a szerző szavait idézte: „Ez a három szó uralja a megfigyelési anyagot, de szerintem egyik sem volt jellemző dr. Borbáth Károlyra. Nem volt „mellveregető magyar”, sem romángyűlölő, még kevésbé revizionista. A dokumentumokon alapuló történelmi igazságért küzdött”. A könyvbemutatón megjelent közönség a Borbáth Károllyal készült utolsó interjút is hallhatta, melyet 1975 szeptemberében a marosvásárhelyi rádió Megy a magnó vándorútra című műsorában sugároztak.
A továbbiakban Szécsi elmondta, Vargyassal, a falu lakosaival szembeni kötelességének érezte a könyv megírását. „Nagyon kötődök Vargyashoz, Erdővidék egyik legszebb falvához, ez a település pedagógiai pályámnak is egy fontos állomása” – fűzte hozzá a szerző. Nem csupán emlékeztetőnek, hanem a „sötét korszakot” idéző kordokumentumnak nevezte a Meglesett életet Szécsi, mely a 2008-ban kiadott, szintén Borbáth életét dokumentáló kötet folytatása, kiegészítése. Megtudtuk, a könyv első bemutatója idén január 18-án, Borbáth Károly születésének 80. évfordulója alkalmából Vargyason volt, a róla elnevezett iskolában. „Vargyason emléke még most is él. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, kollégája lehettem” – mondta el a könyv szerzője, aki Borbáth Vargyasra helyezésének idejében a helyi iskola igazgatója volt. A „Bărbănţan” fedőnévvel ellátott történészről ezekben az években is számos jelentés született, a szerző bevallása szerint barátját próbálta megóvni ezen kellemetlenségektől. „Borbáth ideje nagy részét a tanáriban töltötte, a község és az iskola monográfiáján is dolgozott. Számos kirándulást szervezett, a diákokkal ellátogattunk a környező falvakba, egy alkalommal még négynapos erdélyi túrán is voltunk. Minden ilyen kiszállásra részletes helytörténeti munkákat készített, így a diákok ismerték azon falvak történetét, amelyeken áthaladtunk” – mesélte Szécsi.
A könyvben a fedőnevekbe burkolózó kollaboránsok jelentéseiből néhol kitűnik: a besúgó valamilyen körülmények folytán elvállalta az együttműködést az Állambiztonsági Igazgatósággal, viszont csak pozitívan írt Borbáthról. „Voltak felismerhető jelentések, ahol a körülményekből adódóan kiderült a besúgó kiléte, viszont ezen személyek identitásának feltárása nem állt, nem áll szándékomban, mivel a kutatásra azzal a feltétellel kaptam jóváhagyást, hogy az így megszerzett információt nem használom személyek elleni támadásra” – magyarázta a szerző. Végezetül a közönség kérdésére Szécsi elárulta, ő maga is kíváncsi volt, ki jelentett ellene, ezért saját iratait is kérvényezte: „Mindenki maga dönti el, hogy kíváncsi-e a róla szóló jelentésekre. Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor lehull a lepel a fedőnevek mögé burkolózó besúgók arcáról, de akkor már nem az érintettek, hanem utódaik fognak szenvedni.” A Meglesett élet megjelenésének apropójára Egyed Ákos levelet írt a szerzőnek, melyből egy részletet ki is emelt Szécsi: „Megdöbbentő, hogy mennyire félt a rendszer a történelmi események feltárásától”.
Kovács Eszter
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székelyhon.ro
2011. február 9.
Forradalmunkról, nemzetünk születéséről, bővebben, Egyed Ákos tolmácsolásában
Egyed Ákos történész, akadémikus 1998-ban és 1999-ben, két részben megjelent Erdély 1848–1849 című monográfiájának bővített, egykötetes változatát mutatták be hétfőn délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén. A könyv a megújulását élő csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó közreműködésével látott napvilágot, és ennek szellemében – amint azt főszerkesztője, Kozma Mária ismertette –, egyes régebbi sorozatokat (Műterem, Bibliotheca Transsylvanica, Élet-Jelek stb.), sikeres könyveket korszerűbb külalakban kínál a közönségnek.
A több mint hatszáz oldalas új kötetet Sipos Gábor EME-elnök méltatta, hangsúlyozva, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke Erdélyben élénkebben él a köztudatban, mint Magyarországon. Nálunk különbözik a magyar, a román és a szász történetírók szemlélete ebben a témában, de a korabeli sajtó sok értékes adattal szolgált, amelyeket a kötet szerzője az utóbbi években végzett saját kutatásaival kiegészítve használt fel a valóság felderítésére. – Saját múltunkat reálisan kell ismernünk, és ugyanez az igényünk a velünk élő más nemzetiségekkel szemben is – mondta az elnök.
Egyed Ákos szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke ma is jelen van az erdélyi utcákon, és feszültségforrás a történelmi megbékélés útjában. Számunkra tényleges rendszerváltást, a magyar nemzet születésnapját jelentette, amikor a jobbágyfelszabadítás az önálló magyar és román parasztosztályt teremtette meg, olyan életmódot, amelyet ma csak nosztalgiával emlegetünk. Az akadémikus kitért Kolozsvár 1848-ban betöltött sajátos szerepére, amikor követhető jövőkép született. A polgárság és a nép tulajdonképpen a szabadságharc idején forrt össze, amit a bécsi udvar által szított ellenforradalom csak megerősített. A véres polgárháború román részről napjainkban is elhallgatott nagyenyedi, vízaknai, alvinci magyarírtásban, és a 40 ezres román áldozat hangoztatásában számszerűsödik (utóbbi az 1850-es osztrák népszámlálás szerint 4500-ra tehető, többségük köztörvényes tettek miatti bírósági ítéletek nyomán halt meg).
– Számos kérdést kell megválaszolnia még az utókornak, ehhez történészek és politikusok párbeszéde szükséges – jelentette ki a monográfia szerzője. A könyvbemutatóhoz Szilágyi Mátyás magyar főkonzul azt fűzte hozzá, hogy a magyar–román történész-vegyesbizottságot kellene serkenteni 1848–49 bonyolult kérdéseinek tisztázására. Megígérte, hogy szorgalmazni fogja a kötet románul, valamint más nyelveken való kiadását is. Garda Dezső RMDSZ-es parlamenti képviselő is annak a véleményének adott hangot, hogy a forradalmi-szabadságharcos történelmi igazságot ki kell mondani, ennek tekintetében pedig „bibliaértékű” a mostani kötet.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
Egyed Ákos történész, akadémikus 1998-ban és 1999-ben, két részben megjelent Erdély 1848–1849 című monográfiájának bővített, egykötetes változatát mutatták be hétfőn délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén. A könyv a megújulását élő csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó közreműködésével látott napvilágot, és ennek szellemében – amint azt főszerkesztője, Kozma Mária ismertette –, egyes régebbi sorozatokat (Műterem, Bibliotheca Transsylvanica, Élet-Jelek stb.), sikeres könyveket korszerűbb külalakban kínál a közönségnek.
A több mint hatszáz oldalas új kötetet Sipos Gábor EME-elnök méltatta, hangsúlyozva, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke Erdélyben élénkebben él a köztudatban, mint Magyarországon. Nálunk különbözik a magyar, a román és a szász történetírók szemlélete ebben a témában, de a korabeli sajtó sok értékes adattal szolgált, amelyeket a kötet szerzője az utóbbi években végzett saját kutatásaival kiegészítve használt fel a valóság felderítésére. – Saját múltunkat reálisan kell ismernünk, és ugyanez az igényünk a velünk élő más nemzetiségekkel szemben is – mondta az elnök.
Egyed Ákos szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke ma is jelen van az erdélyi utcákon, és feszültségforrás a történelmi megbékélés útjában. Számunkra tényleges rendszerváltást, a magyar nemzet születésnapját jelentette, amikor a jobbágyfelszabadítás az önálló magyar és román parasztosztályt teremtette meg, olyan életmódot, amelyet ma csak nosztalgiával emlegetünk. Az akadémikus kitért Kolozsvár 1848-ban betöltött sajátos szerepére, amikor követhető jövőkép született. A polgárság és a nép tulajdonképpen a szabadságharc idején forrt össze, amit a bécsi udvar által szított ellenforradalom csak megerősített. A véres polgárháború román részről napjainkban is elhallgatott nagyenyedi, vízaknai, alvinci magyarírtásban, és a 40 ezres román áldozat hangoztatásában számszerűsödik (utóbbi az 1850-es osztrák népszámlálás szerint 4500-ra tehető, többségük köztörvényes tettek miatti bírósági ítéletek nyomán halt meg).
– Számos kérdést kell megválaszolnia még az utókornak, ehhez történészek és politikusok párbeszéde szükséges – jelentette ki a monográfia szerzője. A könyvbemutatóhoz Szilágyi Mátyás magyar főkonzul azt fűzte hozzá, hogy a magyar–román történész-vegyesbizottságot kellene serkenteni 1848–49 bonyolult kérdéseinek tisztázására. Megígérte, hogy szorgalmazni fogja a kötet románul, valamint más nyelveken való kiadását is. Garda Dezső RMDSZ-es parlamenti képviselő is annak a véleményének adott hangot, hogy a forradalmi-szabadságharcos történelmi igazságot ki kell mondani, ennek tekintetében pedig „bibliaértékű” a mostani kötet.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 11.
Toró: az EMNP az autonómiával szeretne összefogni
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke a pártbejegyzésről és a magyar autonómiatörekvések esélyeiről – Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya január derekán, Kolozsváron tartott tanácskozásán – a Küldöttgyűléstől kapott feladatának eleget téve – életre hívta az új párt beindítását felvállaló Kezdeményező Testületet, amely azután döntött a pártbejegyzéshez szükséges aláírások gyűjtéséről. Ön akkor azt monda, hogy nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Van-e már valamilyen összegzés arról, hogy az elmúlt három hétben hogyan haladnak az aláírást gyűjtők? A várakozásoknak megfelelően gyűlnek a támogató aláírások az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez? – A kilenc tagú Kezdeményező Testület a felkérést követően azonnal munkához látott, hiszen a román párttörvény szerint regionális pártot bejegyezni nem egyszerű feladat: ismeretes, hogy a pártbejegyzéshez szükséges 25 000 támogatói aláírást legkevesebb 18 megyéből és ezen felül a fővárosból kell összegyűjteni, tehát óhatatlanul túl kell lépni a Kárpátokon. Még nehezebb, ha magyar pártot akarunk – márpedig az Erdélyi Magyar Néppárt nem csak nevében, de céljaiban és megnyilvánulásaiban is erdélyi és magyar lesz. Nincs tehát vesztegetni való idő. A párt értékrendje – a közérthetőség kedvéért hadd mondjam azt, hogy a Tőkés László nevével fémjelzett értékek rendszere – adott és az alapvető célok is világosak, letisztultak és kikristályosodtak az elmúlt két évtized békés eszközökkel vívott politikai szabadságharcában. Tudjuk, kire nem számíthatunk és azt is tudjuk, hol keressük a támogatókat és a szövetségeseket. A támogató aláírásokat nem titokban, „a kertek alatt” gyűjtjük, szándékunk világos és nyilvános: annak a politikai közösségnek akarunk szervezeti keretet teremteni, amely a különböző közösségi autonómiaformák jogi kereteinek megteremtésében, tartalommal való feltöltésében és intézményeinek demokratikus működtetésében látja az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar jövő garanciáját. Hisszük, hogy ehhez a politikai közösséghez tartozni jó és hogy ezt mások, elegendően sokan gondolják így. Amúgy a pártbejegyzéshez szükséges aláírások az ütemterv szerint gyűlnek. Minden törvényes lépést megteszünk azért, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot ez év nyaráig bejegyezzük. – Annak idején a Magyar Polgári Párt bejegyeztetése is nagy nehézségekbe, több évig tartó gáncsoskodásokba ütközött. Az új párt Kezdeményező Testülete vajon el tudja-e kerülni a már megtapasztalt buktatókat?
– Többen vannak a Kezdeményező Testületben, akik 2004-ben vezető szerepet játszottak a Magyar Polgári Szövetség bejegyzését kérő több mint 54 000 aláírás összegyűjtésében és később a jobb sorsra érdemes Magyar Polgári Párt megszületésénél is bábáskodtak, tehát tapasztalatban nincs hiány. Tudjuk, mit kell tennünk és ezt meg is tesszük. Értékelésem szerint a belpolitikai helyzet is kedvezőbb a néhány évvel ezelőttinél és a jogállami gyakorlat is valamelyest konszolidálódott, bár maradt azért tér a gáncsoskodóknak és ellendrukkereknek is. Nem félünk tőlük, de számolunk velük.
– Az új párt bejegyzése megosztja a romániai magyar közvéleményt: a pártbejegyzéssel sem az RMDSZ, sem az MPP nem ért egyet. Az MPP elnöke, Szász Jenő legutóbbi, kolozsvári sajtóértekezletén jobboldali összefogást szorgalmazott ahhoz, hogy kellő erejű alternatíva legyen az RMDSZ legyőzéséhez. Mennyire lehet életszerű egy ilyen összefogás az RMDSZ ellenében létrehozandó erdélyi magyar rendszerváltáshoz? – Természetes, hogy sem az RMDSZ csúcsvezetése, sem az MPP elnöke nem örül az Erdélyi Magyar Néppárt színrelépésének. Az egyik a parlamenti képviselet monopóliumát, a másik az ezzel szembeni alternatíva látszatának kizárólagosságát félti tőlünk és a monopólium megőrzése érdekében nem lesznek gátlásaik. Ez azonban nem lesz elegendő, hogy megakadályozza az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulását. Szász Jenő jobboldali koalícióra való felhívása nagyjából annyira hiteles és életszerű, mint Kelemen Hunor RMDSZ-elnökjelölt csábító szirénhangjai a szövetségi akol melegéről. Mindkét esetben kilóg a lóláb: úgy szeretnének összefogni velünk, hogy nem kínálnak semmilyen garanciát az erdélyi magyar autonómia-program érvényesítéséhez. Támogatásunk és a Tőkés László politikai márkanév kell nekik, de lehetőleg az általa megjelenített értékek felvállalása nélkül. Egy biztos: az Erdélyi Magyar Néppárt csak olyan együttműködési megállapodásban lesz partner, amely elsődlegesen az autonómiáról és az ahhoz vezető lépések megtételéről szól.
– A pártbejegyzés kapcsán többször nyilatkozta azt, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra azért van szükség, mert a másik kettő nem képviseli érdemben az autonómia ügyét. Felvázolná-e azokat az elképzeléseket, amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések ügyét végre kimozdíthatnák a holtpontról? – Az elmúlt húsz évben az autonómia-programnál jobb és reálpolitikai szempontból is értékelhető közjogi megoldást nem tudtunk kitalálni, amely hosszútávon szavatolná a számbeli kisebbségben élő magyar közösségek megmaradását és gyarapodását a Kárpát-medencében. Ezért minden kül- és belpolitikai cselekvésnek valós értelmet az ad, ha az közelebb visz ezen stratégiai célunkhoz. Ez határozza meg tehát a viszonyunkat és együttműködésünket a román pártokkal, az egész román társadalommal és külpolitikai mozgásainknak is ez ad zsinórmértéket. Az Erdélyi Magyar Néppárt azon lesz, hogy ezekben a kérdésekben – a nemzeti minimum tartalmában – alakuljon ki a konszenzus a többi magyar párttal és azt ne veszélyeztesse semmilyen pártpolitikai megfontolás.
Ebben az igyekezetünkben legfontosabb szövetségesünk a közösség maga, amely ha kellően tájékozott, nem lehet megvezetni álmegoldásokkal. El szeretnénk jutni oda, hogy ne lehessen olyan politikai vonalvezetéssel többséget szerezni, amely törvényi keret helyett lemutyizott engedmény-morzsákkal elégszik meg, ráadásul olyanokkal, amelyeknek legfőbb haszonélvezője nem a közösség, hanem azok, akik a közösség érdekeinek képviseletére kaptak mandátumot. Olyan ez, mintha a munkavállalók közösségét arról akarnánk meggyőzni, a kollektív munkaszerződés helyett elégedjenek meg azzal, hogy szakszervezeti képviselőik jóban vannak a munkaadóval és időnként egy-egy szabadnapot vagy soron kívüli fizetésemelést némelyiküknek – persze, csak azoknak, akik jól viselkednek – el tudnak rendezni. Tehát a lényeg: az országos és nemzetközi politikában időnként adódó kedvező helyzeteket – kegyelmi állapotokat – a közösség stratégiai céljainak és nem a vezetők egyéni vagy kiscsoportok érdekeinek érvényesítésére kell használni.
– A Székely Nemzeti Tanács egyik megnyilatkozása szerint áttörést az hozhatna az erdélyi autonómia ügyének, ha népi kezdeményezésként sikerülne több országból összegyűjteni azt az aláírás-mennyiséget, amely nyomán az Európai Parlament foglalkozhatna Székelyföld autonómiájának ügyével. Mennyire tartja reálisnak egy ilyen kezdeményezés kivitelezését? – A Lisszaboni Szerződés valóban lehetővé teszi a részvételi demokrácia ezen formáját és nekünk, a Kárpát-medence magyarságának élnünk is kell ezzel az eszközzel, mégpedig az elsők között Európa nemzeti közösségei között, ha azt akarjuk, hogy a kezdeményezés elérje a „nagyok” ingerküszöbét. Hasonló feladat ez a pártbejegyzéshez, csak európai léptékben: legkevesebb hét EU-tagország egymillió polgárának kell a kezdeményezést aláírásukkal támogatniuk és ráadásul az illető országok lakosságával arányos számban, a magyarok pedig számottevő őshonos közösségben csak a Kárpát-medence öt EU-tagállamában élnek. Szép feladat. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy azonban biztos, ezt is csak a legszélesebb nemzeti összefogással lehet teljesíteni. Éppen ezért óvakodnék bármilyen, a kizárólagossági szándék legkisebb veszélyét hordozó voluntarizmustól. Talán a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak kellene a kezdeményezés élére állnia, hogy azt sikerre is lehessen vinni. – A közelgő tisztújító RMDSZ-kongresszust megelőzően az EMNT elnöke, Tőkés László a három RMDSZ-elnök-jelöltből kettővel, Eckstein-Kovács Péterrel és Olosz Gergellyel találkozott. Ez azt jelzi, hogy az EMNT-nek van konkrét elképzelése arról, hogy a leendő új vezetőséggel milyen kapcsolatokra törekszik?
– Az RMDSZ kongresszusi küldötteinek dolga, hogy kit választanak a Szövetség élére. Az említett találkozókra a jelöltek, és nem a mi kezdeményezésünk nyomán került sor, de ezek a kezdeményezések azt jelzik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a mozgalom támogatását bíró leendő Erdélyi Magyar Néppárt egyre fontosabb szerepet tölt be az erdélyi magyar politikában. Jó érzés, hogy számolnak velünk, még jobb lenne, ha a történéseket sikerülne az autonómia megvalósulásának irányába terelgetni. Azon vagyunk, hogy így legyen, bárki is álljon a többi, nevében vagy céljaiban magyar pártpolitikai szervezet élén.
– Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar szervezetek közül az EMNT építette ki a legjobb kapcsolatokat a magyar kormánnyal. Egy előző interjúban már elmondta, hogy ezek a kapcsolatok nem véletlenszerűen alakultak így, hanem ez a Fidesz és az EMNT vezetői közötti hosszas együttműködés gyümölcse. Ez azt jelenti, hogy a leendő új párt is a magyar kormány első számú partnerének fog számítani Erdélyben. Az eddigi politikai úzus szerint azt hallhattuk, hogy nem szerencsés, ha egy határon túli szervezet teljesen elkötelezett egyik vagy másik kormánypárt irányába, ez ugyanis megkérdőjelezi az illető szervezet önálló döntéshozatali esélyeit. Ön erről hogyan vélekedik?
– Mi a magyarországi politikai elvbarátainkat a közös értékek alapján választjuk és nem olyan merkantilis számítás nyomán, hogy éppen kormányon vannak vagy sem. A FIDESZ és az EMNT közötti stratégiai partnerség gyökerei a rendszerváltozás kezdetéig nyúlnak vissza és azért erős ez a kapcsolat, mert kiállta az idők próbáját. Fontos számunkra a FIDESZ vezetőinek álláspontja valamely nemzetpolitikai relevanciájú kérdésben és azon vagyunk, hogy ennek kialakításában érvényesíthessük sajátos erdélyi szempontjainkat is. De azt is el tudjuk fogadni, hogy a sajátos erdélyi közelítést a Kárpát-medencei léptékű nemzetpolitika időnként felülírja, ha ennek a szuverenitás-korlátozásnak a forrása nem a zsákmányközpontú pártpolitikai szempont, hanem a határokon átnyúló nemzeti érdek és szolidaritás. Mert egy a nemzet és magyarnak lenni úgy jó, ha figyelünk egymásra.
Erdélyi Napló. Erdély.ma
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke a pártbejegyzésről és a magyar autonómiatörekvések esélyeiről – Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya január derekán, Kolozsváron tartott tanácskozásán – a Küldöttgyűléstől kapott feladatának eleget téve – életre hívta az új párt beindítását felvállaló Kezdeményező Testületet, amely azután döntött a pártbejegyzéshez szükséges aláírások gyűjtéséről. Ön akkor azt monda, hogy nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Van-e már valamilyen összegzés arról, hogy az elmúlt három hétben hogyan haladnak az aláírást gyűjtők? A várakozásoknak megfelelően gyűlnek a támogató aláírások az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez? – A kilenc tagú Kezdeményező Testület a felkérést követően azonnal munkához látott, hiszen a román párttörvény szerint regionális pártot bejegyezni nem egyszerű feladat: ismeretes, hogy a pártbejegyzéshez szükséges 25 000 támogatói aláírást legkevesebb 18 megyéből és ezen felül a fővárosból kell összegyűjteni, tehát óhatatlanul túl kell lépni a Kárpátokon. Még nehezebb, ha magyar pártot akarunk – márpedig az Erdélyi Magyar Néppárt nem csak nevében, de céljaiban és megnyilvánulásaiban is erdélyi és magyar lesz. Nincs tehát vesztegetni való idő. A párt értékrendje – a közérthetőség kedvéért hadd mondjam azt, hogy a Tőkés László nevével fémjelzett értékek rendszere – adott és az alapvető célok is világosak, letisztultak és kikristályosodtak az elmúlt két évtized békés eszközökkel vívott politikai szabadságharcában. Tudjuk, kire nem számíthatunk és azt is tudjuk, hol keressük a támogatókat és a szövetségeseket. A támogató aláírásokat nem titokban, „a kertek alatt” gyűjtjük, szándékunk világos és nyilvános: annak a politikai közösségnek akarunk szervezeti keretet teremteni, amely a különböző közösségi autonómiaformák jogi kereteinek megteremtésében, tartalommal való feltöltésében és intézményeinek demokratikus működtetésében látja az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar jövő garanciáját. Hisszük, hogy ehhez a politikai közösséghez tartozni jó és hogy ezt mások, elegendően sokan gondolják így. Amúgy a pártbejegyzéshez szükséges aláírások az ütemterv szerint gyűlnek. Minden törvényes lépést megteszünk azért, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot ez év nyaráig bejegyezzük. – Annak idején a Magyar Polgári Párt bejegyeztetése is nagy nehézségekbe, több évig tartó gáncsoskodásokba ütközött. Az új párt Kezdeményező Testülete vajon el tudja-e kerülni a már megtapasztalt buktatókat?
– Többen vannak a Kezdeményező Testületben, akik 2004-ben vezető szerepet játszottak a Magyar Polgári Szövetség bejegyzését kérő több mint 54 000 aláírás összegyűjtésében és később a jobb sorsra érdemes Magyar Polgári Párt megszületésénél is bábáskodtak, tehát tapasztalatban nincs hiány. Tudjuk, mit kell tennünk és ezt meg is tesszük. Értékelésem szerint a belpolitikai helyzet is kedvezőbb a néhány évvel ezelőttinél és a jogállami gyakorlat is valamelyest konszolidálódott, bár maradt azért tér a gáncsoskodóknak és ellendrukkereknek is. Nem félünk tőlük, de számolunk velük.
– Az új párt bejegyzése megosztja a romániai magyar közvéleményt: a pártbejegyzéssel sem az RMDSZ, sem az MPP nem ért egyet. Az MPP elnöke, Szász Jenő legutóbbi, kolozsvári sajtóértekezletén jobboldali összefogást szorgalmazott ahhoz, hogy kellő erejű alternatíva legyen az RMDSZ legyőzéséhez. Mennyire lehet életszerű egy ilyen összefogás az RMDSZ ellenében létrehozandó erdélyi magyar rendszerváltáshoz? – Természetes, hogy sem az RMDSZ csúcsvezetése, sem az MPP elnöke nem örül az Erdélyi Magyar Néppárt színrelépésének. Az egyik a parlamenti képviselet monopóliumát, a másik az ezzel szembeni alternatíva látszatának kizárólagosságát félti tőlünk és a monopólium megőrzése érdekében nem lesznek gátlásaik. Ez azonban nem lesz elegendő, hogy megakadályozza az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulását. Szász Jenő jobboldali koalícióra való felhívása nagyjából annyira hiteles és életszerű, mint Kelemen Hunor RMDSZ-elnökjelölt csábító szirénhangjai a szövetségi akol melegéről. Mindkét esetben kilóg a lóláb: úgy szeretnének összefogni velünk, hogy nem kínálnak semmilyen garanciát az erdélyi magyar autonómia-program érvényesítéséhez. Támogatásunk és a Tőkés László politikai márkanév kell nekik, de lehetőleg az általa megjelenített értékek felvállalása nélkül. Egy biztos: az Erdélyi Magyar Néppárt csak olyan együttműködési megállapodásban lesz partner, amely elsődlegesen az autonómiáról és az ahhoz vezető lépések megtételéről szól.
– A pártbejegyzés kapcsán többször nyilatkozta azt, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra azért van szükség, mert a másik kettő nem képviseli érdemben az autonómia ügyét. Felvázolná-e azokat az elképzeléseket, amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések ügyét végre kimozdíthatnák a holtpontról? – Az elmúlt húsz évben az autonómia-programnál jobb és reálpolitikai szempontból is értékelhető közjogi megoldást nem tudtunk kitalálni, amely hosszútávon szavatolná a számbeli kisebbségben élő magyar közösségek megmaradását és gyarapodását a Kárpát-medencében. Ezért minden kül- és belpolitikai cselekvésnek valós értelmet az ad, ha az közelebb visz ezen stratégiai célunkhoz. Ez határozza meg tehát a viszonyunkat és együttműködésünket a román pártokkal, az egész román társadalommal és külpolitikai mozgásainknak is ez ad zsinórmértéket. Az Erdélyi Magyar Néppárt azon lesz, hogy ezekben a kérdésekben – a nemzeti minimum tartalmában – alakuljon ki a konszenzus a többi magyar párttal és azt ne veszélyeztesse semmilyen pártpolitikai megfontolás.
Ebben az igyekezetünkben legfontosabb szövetségesünk a közösség maga, amely ha kellően tájékozott, nem lehet megvezetni álmegoldásokkal. El szeretnénk jutni oda, hogy ne lehessen olyan politikai vonalvezetéssel többséget szerezni, amely törvényi keret helyett lemutyizott engedmény-morzsákkal elégszik meg, ráadásul olyanokkal, amelyeknek legfőbb haszonélvezője nem a közösség, hanem azok, akik a közösség érdekeinek képviseletére kaptak mandátumot. Olyan ez, mintha a munkavállalók közösségét arról akarnánk meggyőzni, a kollektív munkaszerződés helyett elégedjenek meg azzal, hogy szakszervezeti képviselőik jóban vannak a munkaadóval és időnként egy-egy szabadnapot vagy soron kívüli fizetésemelést némelyiküknek – persze, csak azoknak, akik jól viselkednek – el tudnak rendezni. Tehát a lényeg: az országos és nemzetközi politikában időnként adódó kedvező helyzeteket – kegyelmi állapotokat – a közösség stratégiai céljainak és nem a vezetők egyéni vagy kiscsoportok érdekeinek érvényesítésére kell használni.
– A Székely Nemzeti Tanács egyik megnyilatkozása szerint áttörést az hozhatna az erdélyi autonómia ügyének, ha népi kezdeményezésként sikerülne több országból összegyűjteni azt az aláírás-mennyiséget, amely nyomán az Európai Parlament foglalkozhatna Székelyföld autonómiájának ügyével. Mennyire tartja reálisnak egy ilyen kezdeményezés kivitelezését? – A Lisszaboni Szerződés valóban lehetővé teszi a részvételi demokrácia ezen formáját és nekünk, a Kárpát-medence magyarságának élnünk is kell ezzel az eszközzel, mégpedig az elsők között Európa nemzeti közösségei között, ha azt akarjuk, hogy a kezdeményezés elérje a „nagyok” ingerküszöbét. Hasonló feladat ez a pártbejegyzéshez, csak európai léptékben: legkevesebb hét EU-tagország egymillió polgárának kell a kezdeményezést aláírásukkal támogatniuk és ráadásul az illető országok lakosságával arányos számban, a magyarok pedig számottevő őshonos közösségben csak a Kárpát-medence öt EU-tagállamában élnek. Szép feladat. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy azonban biztos, ezt is csak a legszélesebb nemzeti összefogással lehet teljesíteni. Éppen ezért óvakodnék bármilyen, a kizárólagossági szándék legkisebb veszélyét hordozó voluntarizmustól. Talán a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak kellene a kezdeményezés élére állnia, hogy azt sikerre is lehessen vinni. – A közelgő tisztújító RMDSZ-kongresszust megelőzően az EMNT elnöke, Tőkés László a három RMDSZ-elnök-jelöltből kettővel, Eckstein-Kovács Péterrel és Olosz Gergellyel találkozott. Ez azt jelzi, hogy az EMNT-nek van konkrét elképzelése arról, hogy a leendő új vezetőséggel milyen kapcsolatokra törekszik?
– Az RMDSZ kongresszusi küldötteinek dolga, hogy kit választanak a Szövetség élére. Az említett találkozókra a jelöltek, és nem a mi kezdeményezésünk nyomán került sor, de ezek a kezdeményezések azt jelzik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a mozgalom támogatását bíró leendő Erdélyi Magyar Néppárt egyre fontosabb szerepet tölt be az erdélyi magyar politikában. Jó érzés, hogy számolnak velünk, még jobb lenne, ha a történéseket sikerülne az autonómia megvalósulásának irányába terelgetni. Azon vagyunk, hogy így legyen, bárki is álljon a többi, nevében vagy céljaiban magyar pártpolitikai szervezet élén.
– Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar szervezetek közül az EMNT építette ki a legjobb kapcsolatokat a magyar kormánnyal. Egy előző interjúban már elmondta, hogy ezek a kapcsolatok nem véletlenszerűen alakultak így, hanem ez a Fidesz és az EMNT vezetői közötti hosszas együttműködés gyümölcse. Ez azt jelenti, hogy a leendő új párt is a magyar kormány első számú partnerének fog számítani Erdélyben. Az eddigi politikai úzus szerint azt hallhattuk, hogy nem szerencsés, ha egy határon túli szervezet teljesen elkötelezett egyik vagy másik kormánypárt irányába, ez ugyanis megkérdőjelezi az illető szervezet önálló döntéshozatali esélyeit. Ön erről hogyan vélekedik?
– Mi a magyarországi politikai elvbarátainkat a közös értékek alapján választjuk és nem olyan merkantilis számítás nyomán, hogy éppen kormányon vannak vagy sem. A FIDESZ és az EMNT közötti stratégiai partnerség gyökerei a rendszerváltozás kezdetéig nyúlnak vissza és azért erős ez a kapcsolat, mert kiállta az idők próbáját. Fontos számunkra a FIDESZ vezetőinek álláspontja valamely nemzetpolitikai relevanciájú kérdésben és azon vagyunk, hogy ennek kialakításában érvényesíthessük sajátos erdélyi szempontjainkat is. De azt is el tudjuk fogadni, hogy a sajátos erdélyi közelítést a Kárpát-medencei léptékű nemzetpolitika időnként felülírja, ha ennek a szuverenitás-korlátozásnak a forrása nem a zsákmányközpontú pártpolitikai szempont, hanem a határokon átnyúló nemzeti érdek és szolidaritás. Mert egy a nemzet és magyarnak lenni úgy jó, ha figyelünk egymásra.
Erdélyi Napló. Erdély.ma
2011. február 16.
Sirató ének Komáromy Józsefért
Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották.
Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott.
Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre.
Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése:
„Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét.
Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.”
A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak.
Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött.
TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 17.
Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)
2011. február 18.
Visszakapja jogos tulajdonát a katolikus egyház
Érvényt szerez a városháza a restitúciós bizottság döntésének
Az elmúlt években többször is a sajtó terítékére került a kolozsvári Főtér 15–16. szám alatti, a Római Katolikus Egyház tulajdonában levő ingatlan helyzete, amelyben az 1948-as államosítás után a Ioan Bob Általános Iskola néhány osztálya működött. Lapunk is beszámolt arról, hogy pár évvel ezelőtt az önkormányzat – Steluţa Cătăniciu liberális városi tanácsos által kezdeményezett eljárás hatására, – hogyan próbálta ellehetetleníteni azt, hogy az egyház parkolásra használhassa az ingatlan hátsó, a Kötő utcára nyíló udvarát. Most a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is belátta, hogy a tavaly májusban az Országos Restitúciós Bizottság által meghozott, a jelzett osztálytermek visszaszolgáltatására vonatkozó döntést nem támadhatja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy a Ioan Bob Általános Iskolába járó román tanulóknak legtöbb négy éven belül el kell hagyniuk az ingatlant, amely így teljességében visszajut jogos tulajdonosához.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal tegnap közleményben ismerte el, hogy a telekkönyvben sehol nem szerepelt: a Főtér 15-16. szám alatti ingatlan a város tulajdonában lenne, az Országos Restitúciós Bizottság pedig a 2000/94-es számú kormányhatározat, illetve a 2002/501-es törvény alapján hozta meg visszaszolgáltatási döntését. – A romániai egyházak egykori tulajdonára vonatkozó visszaszolgáltatási ítéletek megtámadása nem tartozik a városi tanácsok hatáskörébe. A városháza ezért nem mutatta be a tanácsnak a szakbizottság 2331-es számú, 2010. május 5-én kibocsátott, a Főtér 15–16. szám alatti ingatlan visszaszolgáltatására vonatkozó döntést. A restitucióról az ezzel foglalkozó hivatalos fórum döntött – olvasható a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közleményében, mintegy válaszolva Steluţa Cătăniciu liberális tanácsos ama vádjaira, miszerint Sorin Apostu visszaélt hatalmával, amikor a városi tanácsot 2010-ben nem tájékoztatta a restitúciós bizottság döntéséről, hogy az ellen fellebbezést nyújthassanak be.
– Kolozsvár megyei jogú város nem rendelkezik egyetlen olyan irattal sem, amely által bizonyítható lenne az ingatlan feletti tulajdonjoga. A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ezért úgy döntött, hogy nem kívánja megtámadni a szakbizottság döntését, mivel az ítélet megváltoztatására nem lát semmilyen kilátást. Továbbá azért sem támadjuk meg a visszaszolgáltatási döntést, mert a tulajdonjogot garantálja Románia alkotmánya, a helyi önkormányzat pedig tiszteletben tartja az ország alaptörvényének ezen elvét – tudtuk meg a városi önkormányzat által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
Az önkormányzat által kibocsátott dokumentumban az is szerepel, hogy a jelzett ingatlant kiveszik a városi köztulajdonból – ahova azért került be, mert az épületben iskola működik –, és átkerül a városi magántulajdonba. A törvény értelmében a Bob-iskola néhány osztálya a visszaszolgáltatási ítéletet követő öt éven belül a régi helyén marad, és az önkormányzat bért fizet majd az egyháznak.
László Attila alpolgármester megerősítette a polgármesteri hivatal közleményében foglaltakat, és hozzátette: ha a Bob-iskola tanulóit – vélhetően egy másik visszaszolgáltatási ügy kapcsán – pár évvel ezelőtt arra kötelezték, hogy hagyják el a görög katolikus parókia épületét, akkor minden bizonnyal a római katolikusok ingatlanának elhagyása sem okoz majd különösebb gondot. – Ahhoz, hogy a Főtér 15–16. szám alatti ingatlant kivegyük az állami közvagyonból és átírjuk az állami magánvagyonba, ehhez városi tanácsi határozat kell, de szerintem a tanácstagok rábólintanak majd erre – magyarázta az alpolgármester.
Kovács Sándor római katolikus főesperest lapzártáig nem sikerült elérnünk, hogy kifejthesse véleményét az ügy kapcsán.
NAGY-HINTÓS DIANA , Szabadság (Kolozsvár)
Érvényt szerez a városháza a restitúciós bizottság döntésének
Az elmúlt években többször is a sajtó terítékére került a kolozsvári Főtér 15–16. szám alatti, a Római Katolikus Egyház tulajdonában levő ingatlan helyzete, amelyben az 1948-as államosítás után a Ioan Bob Általános Iskola néhány osztálya működött. Lapunk is beszámolt arról, hogy pár évvel ezelőtt az önkormányzat – Steluţa Cătăniciu liberális városi tanácsos által kezdeményezett eljárás hatására, – hogyan próbálta ellehetetleníteni azt, hogy az egyház parkolásra használhassa az ingatlan hátsó, a Kötő utcára nyíló udvarát. Most a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is belátta, hogy a tavaly májusban az Országos Restitúciós Bizottság által meghozott, a jelzett osztálytermek visszaszolgáltatására vonatkozó döntést nem támadhatja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy a Ioan Bob Általános Iskolába járó román tanulóknak legtöbb négy éven belül el kell hagyniuk az ingatlant, amely így teljességében visszajut jogos tulajdonosához.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal tegnap közleményben ismerte el, hogy a telekkönyvben sehol nem szerepelt: a Főtér 15-16. szám alatti ingatlan a város tulajdonában lenne, az Országos Restitúciós Bizottság pedig a 2000/94-es számú kormányhatározat, illetve a 2002/501-es törvény alapján hozta meg visszaszolgáltatási döntését. – A romániai egyházak egykori tulajdonára vonatkozó visszaszolgáltatási ítéletek megtámadása nem tartozik a városi tanácsok hatáskörébe. A városháza ezért nem mutatta be a tanácsnak a szakbizottság 2331-es számú, 2010. május 5-én kibocsátott, a Főtér 15–16. szám alatti ingatlan visszaszolgáltatására vonatkozó döntést. A restitucióról az ezzel foglalkozó hivatalos fórum döntött – olvasható a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közleményében, mintegy válaszolva Steluţa Cătăniciu liberális tanácsos ama vádjaira, miszerint Sorin Apostu visszaélt hatalmával, amikor a városi tanácsot 2010-ben nem tájékoztatta a restitúciós bizottság döntéséről, hogy az ellen fellebbezést nyújthassanak be.
– Kolozsvár megyei jogú város nem rendelkezik egyetlen olyan irattal sem, amely által bizonyítható lenne az ingatlan feletti tulajdonjoga. A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ezért úgy döntött, hogy nem kívánja megtámadni a szakbizottság döntését, mivel az ítélet megváltoztatására nem lát semmilyen kilátást. Továbbá azért sem támadjuk meg a visszaszolgáltatási döntést, mert a tulajdonjogot garantálja Románia alkotmánya, a helyi önkormányzat pedig tiszteletben tartja az ország alaptörvényének ezen elvét – tudtuk meg a városi önkormányzat által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
Az önkormányzat által kibocsátott dokumentumban az is szerepel, hogy a jelzett ingatlant kiveszik a városi köztulajdonból – ahova azért került be, mert az épületben iskola működik –, és átkerül a városi magántulajdonba. A törvény értelmében a Bob-iskola néhány osztálya a visszaszolgáltatási ítéletet követő öt éven belül a régi helyén marad, és az önkormányzat bért fizet majd az egyháznak.
László Attila alpolgármester megerősítette a polgármesteri hivatal közleményében foglaltakat, és hozzátette: ha a Bob-iskola tanulóit – vélhetően egy másik visszaszolgáltatási ügy kapcsán – pár évvel ezelőtt arra kötelezték, hogy hagyják el a görög katolikus parókia épületét, akkor minden bizonnyal a római katolikusok ingatlanának elhagyása sem okoz majd különösebb gondot. – Ahhoz, hogy a Főtér 15–16. szám alatti ingatlant kivegyük az állami közvagyonból és átírjuk az állami magánvagyonba, ehhez városi tanácsi határozat kell, de szerintem a tanácstagok rábólintanak majd erre – magyarázta az alpolgármester.
Kovács Sándor római katolikus főesperest lapzártáig nem sikerült elérnünk, hogy kifejthesse véleményét az ügy kapcsán.
NAGY-HINTÓS DIANA , Szabadság (Kolozsvár)