Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Háromszék
4433 tétel
2010. szeptember 3.
Elbocsátások a tanügyben
Szeptember elsejétől huszonnyolc és fél állás szűnt meg a háromszéki tanügyben, az elbocsátottak egyharmada pedagógus, a többi kisegítő, illetve adminisztratív személyzet. Ugyanakkor megszűnt az egyik főtanfelügyelő-helyettesi állás, Keresztély Irma főtanfelügyelő mellett az újonnan kinevezett Maria Băila fogja irányítani a hivatalt.
A megyei tanfelügyelőségnek három és fél állást kellett felszámolnia, az öt városban működő tanulóklubok tizenhat alkalmazottjuktól váltak meg, a sportiskolánál hat, a Pedagógusok Házánál négy és fél állás szűnt meg. Az oktatási minisztérium a számokat közölte a megyékkel, az elbocsátottak nevesítése ellenben az érintett intézményekre hárult.
Keresztély Irma főtanfelügyelő lapunk érdeklődésére elmondta, ahol lehetett, ott az ideiglenesen alkalmazott, illetve a meghatározott időre szerződtetett munkavállalókat bocsátották el, de két címzetes testnevelő tanár állása is megszűnt a sportiskolánál, számukra máshol kínálnak fel katedrát. Olyan leépített személy is akadt, akinek a megszűnt takarítói állás helyett óvodában ajánlottak fel dada posztot, de nem fogadta el.
Bár az érintetteknek megadják a lehetőséget, hogy szeptemberben még dolgozzanak napi négy órát, a többi időt fordítsák álláskeresésre, és kifizetik a le nem töltött szabadságot, a szakszervezetek elutasítják az eljárást, mert az elbocsátottakat későn értesítették, így nem tudtak a nyáron versenyvizsgázni, illetve a megüresedett állásokra jelentkezni, ezzel megvonták tőlük azt a lehetőséget, hogy el tudjanak helyezkedni a tanügyben. Nagy Gábor, a szabad szakszervezet háromszéki elnöke szerint többek között tapasztalt könyvelők kerülnek utcára, míg az év közben nyugdíjazás miatt üresen maradt könyvelői állásokat a rendszerbe kívülről jövő alkalmazottak foglalták el, valamint az óvodákban, iskolákban alig maradt takarítószemélyzet, és karbantartó is nagyon kevés.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 9.
Döbbenetes rongálás
Nem verték nagydobra a hírt, mégis a közvélemény elé került a Szegeden augusztusban megrendezett I. Székely–Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk körüli botrány. A szejkefürdői Orbán Balázs-kapukhoz hasonlóan felállított nyolc székely kapu – egy-egy minden székely szék részéről – szemet szúrt a közeli tömbháznegyed lakóinak, akik az avatás előtt felgyújtották a Csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott csíkszéki székely kaput. A vélemények megoszlanak: többen állítják, hogy a gyújtogatókat politikai indítékkal bátorították, a közelgő önkormányzati választásokra való tekintettel, mások úgy vélik, a székelyek nyomulnak jelképeikkel, és az anyaország elfoglalására készülnek.
Orbaiszék kapujának avatásán jelen volt Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester, a széki RMDSZ-elnök is, aki a Háromszéknek megerősítette a zavargásokról szóló hírt. ,,Azt hitték, hogy a székelyek elindultak, pedig csak jelkép értékű volt a felállított székely kapuk sora” – nyilatkozta. Pigniczki Zoltán szegedi lakos sajtónyilatkozatában viszont elmondta: a Vértó-dombon már korábban is állítottak emlékművet, a székely kapuk csak kiegészítik azt.
Véleménye szerint politikai felbujtás áll a dolog mögött, nevezetesen a szegedi szocialista polgármesternek állhatott ez érdekében. Szerinte a többség nem ítéli el a székely kapuk állítását. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
2010. szeptember 11.
Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 13.
Tanévkezdés Háromszéken
Ma reggel minden óvoda és iskola megnyitja kapuját, de nem felhőtlen a viszontlátás öröme. Az egy évvel korábbinál is több az elégedetlen pedagógus, a jövőkép nélküli fiatal, és még annyi pénz sem jut a hazai oktatásnak, mint tíz esztendővel ezelőtt.
Háromszék háromszázharminckét óvodájában, iskolájában köszöntik ma reggel a diákokat, kicsiket és nagyokat, tanévnyitó ünnepségeken mondják el: a nehézségek ellenére sikerült mindenütt fertőtleníteni, takarítani, holott arról kellene beszámolni, hol mit javítottak, korszerűsítettek, mennyit haladtak a megkezdett beruházásokkal. A tanulók kevesebb, mint felének jut új tankönyv, a többiek régit kapnak. Ötvenkilenc háromszéki falusi óvodában, iskolában nincs vezetékes víz, de ennek ellenére megyénk mégis országos első egészségügyi engedélyek tekintetében.
Becsengetnek közel háromezerötszáz pedagógusnak és mintegy harminchétezer óvodásnak, iskolásnak, valamint a soha ilyen kis létszámban nem foglalkoztatott adminisztrációs személyzetnek, ugyanis a megszorító intézkedésekkel kiseperték a sepergetőket, a karbantartókat, a könyvelők egy részét, de még aligazgatóknak is menniük kellett.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 16.
Kormányzati mérleg
Elégedettséget igyekszik sugározni Markó Béla RMDSZ-elnök, kormányfő-helyettes. Próbálja elhitetni a nagyvilággal s talán magával is: kormányzati szerepvállalásuk nem teljes csőd, van, lesz hozadéka az ország polgárai és a magyarság számára is.
Nincs könnyű dolga, hisz a kabinetnek, melynek túlélésében jelentős szerepet vállaltak, egyetlen elfogadható, koherens lépése sincs, hibát hibára halmoznak, kiútkeresés helyett fokozzák a zűrzavart, mélyítik a válságot. A Markó által sorozatosan dicsért, s elmondása szerint nekik, no meg a magyar Cseke Attila miniszternek köszönhető egészségügyi decentralizáció rákfenéi nap mint nap előtűnnek, a jó elképzelés sebbel-lobbal, átgondolatlan intézkedésekkel történt megvalósítása miatt hol egyik, hol másik kórházban robban ki botrány, tüntetés, olykor akár verekedés is. Az önkormányzatok miatt érdemes kormányon lenni, hisz így pénzt kaphatnak beruházásokra — hangzott oly sokszor, ám most ez sem látszik megvalósíthatónak. Üres az államkassza, nem jut sem iskolák, sem megkezdett sportcsarnokok befejezésére, utak feljavítására. Befektetésekre csak pályázatokon, többnyire EU-s alapokból elnyert pénzek kerülnek, ezek odaítélése pedig — reményeink és hivatalos állítások szerint — nem politikai színezettől függőek. Az RMDSZ hatalmi regnálása nemzetpolitikai kérdésekben sem hozott előrelépést. Gyermekeink továbbra is románul tanulják a történelmet, földrajzot, ugyanolyan zsúfolt órarend szerint, központosított iskolákban próbálják fejükbe pumpálni az információhalmazt. Újabb tanévet veszítenek, s jelenleg csak a halovány RMDSZ-es fenyegetőzések próbálják éltetni a reményt, hogy egy esztendő múlva talán másképp lesz. A kisebbségi törvény ma már csak arra alkalmas, hogy időnként követelés vagy ígéret szintjén emlegessék, a regionális átszervezésről, a Székelyföldi Fejlesztési Régióról mind ritkábban szólnak a magyar politikusok, s ha megteszik, kormányzati partnerük élesen utasítja rendre őket. Még a megyei intézményvezetők cseréjét sem sikerült véglegesíteniük itt, Háromszéken sem, ahol pedig már január közepén bejelentették a gyors és sikeres megállapodást a demokrata-liberálisokkal. Nagyon erős meggyőzőképességre van szüksége Markó Bélának, hogy elhitesse: van értelme hatalmi szerepvállalásuknak, mikor már azt sem mondhatják el, legalább néhány kilométer leaszfaltozott utat nyertek az autonómia feladásáért cserébe.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 23.
Élelmiszerek a rászorulóknak
Kézdivásárhelyen már hétfő óta zajlik, a megyeszékhelyen ma kezdődik a csomagosztás, Kovásznán minden bizonnyal péntektől osztják a rászorulóknak — kisnyugdíjasoknak, szociális segélyen élőknek, fogyatékosoknak, munkanélkülieknek — az uniós alapokból finanszírozott, alapvető élelmiszereket tartalmazó segélycsomagokat. Barótra egyelőre semmi sem érkezett, ezért nem tudni, ott mikor indul az akció, amelynek tavalyi kiadása idén márciusig húzódott.
Háromszéken összesen 29 998 személy tartozik az ingyenes élelmiszersegélyre jogosult kategóriába. Legtöbben (12 385-en) a szociális segélyen élők közül kerülnek ki, a 399 lejes határ alatt maradó kisnyugdíjasok száma 10 176 — derül ki a megyei önkormányzat által összesített listából. Ők egységesen tizenhárom kiló finomlisztet, hat kiló kukoricalisztet, egy-egy kiló cukrot, tejport és kekszet, valamint három kiló száraztésztát tartalmazó, 51 lej értékű csomagot vihetnek haza. Sepsiszentgyörgyön az eredeti tervek szerint már a hét elején elkezdték volna a csomagosztást a Gyár utcai raktárból, ám kiderült, hogy a különböző jogosultsági kategóriákban több az átfedés. ,,Közel száz nevet kellett kiszűrnünk, amelyek két vagy több listán is szerepeltek. Mostanra azonban letisztult a kép, így szinte négyezer szentgyörgyi lakost várunk a csomagokkal” — tájékoztatott Tankó Vilmos. A városháza szociális irodájának vezetője fontosnak tartotta elmondani: mivel nem érkezett meg minden termék, csak részben tudnak eleget tenni a feladatnak, a cukorra és tejporra még várniuk kell. Hetente két alkalommal, kedden és csütörtökön 9—14 óra között várják a jogosultakat. Kézdivásárhelyen már hétfő óta zajlik a csomagosztás — egyelőre csak fehér liszt és keksz — a Kanta utca 8. szám alatti szociális étkezdében naponta 11—14 óra között. Szolga András egységvezető nyilvántartása szerint 1030 személy jogosult, akik első napon még hajba is kaptak, azóta azonban megnyugodtak a kedélyek, főleg azt követően, hogy rendfenntartó segítségét kérték. Kovásznára tegnap érkezett meg az első szállítmány, közel 16 tonna liszt, péntektől várják a 1142 jogosult személyt a piaci raktárhelyiségben. Baróton viszont egyelőre csak a jogosultak listáját látták, az 1107 ember a tűzoltóraktárhoz járulhat — ha majd lesz amiért, mert oda még nem ért el a tanácsi szállítmány. A listán szereplők igazolvánnyal, illetve nyugdíjszelvénnyel bizonyíthatják személyazonosságukat és jogosultságukat.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 25.
Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. október 15.
Harc a magyar utcanevek ellen Sepsiszentgyörgyön
Sikeresen tiltakoztak a román civil szerveztek a sepsiszentgyörgyi utcanévadás ellen, „polgári észrevételüket” ugyancsak megszívlelte a belügyminisztérium, és belső ellenőrző csoportját küldte a helyszínre, vizsgálja ki, történt-e jogsértés a határozatok elfogadáskor.
Az elmúlt napokban a sepsiszentgyörgyi prefektúrára megérkezett a bukaresti ellenőrök átirata, javasolják, támadják meg a közigazgatási bíróságon a határozatokat, és kérjék érvénytelenítésüket. Antal Árpád polgármester indokolatlannak tartja a kifogásokat, György Ervin kormánybiztos pedig válaszolt felettes minisztériumának: jelen pillanatban nem támadja meg a határozatot.
A sepsiszentgyörgyi utcanévadó határozatok ellen a korábban is kifogásokat megfogalmazó Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fóruma indított hadjáratot, Ioan Lăcătuşu bukaresti minisztériumi kapcsolatainak köszönhetően igen gyorsan elérték a vizsgálatot.
A minisztériumi ellenőrök három kifogást emeltek: nem különített el a tanács előre pénzt táblacsere költségeire, nem tartották be a közvita határidejét. A bukaresti ellenőrök felvetették azt is, hogy olyan ügyben hozott határozatot a helyi tanács — lásd a Petőfi utca elnevezése —, amelyben két ízben már elítélő bírósági döntés született.
Antal Árpád polgármester szerint egyik vádpont sem áll a lábán, a költségekkel kapcsolatban már többször kifejtette, nem kerül semmibe sem a városnak, sem a polgároknak, „egyik zsebből raknánk át a pénzt a másikba”, csak ennyiről van szó, így nem kellett ehhez határozat. A közvita a törvény által meghatározott időben történt, az előző ítéletekre hivatkozni nincs ok, az új határozat több pontban eltér a korábban visszautasítottaktól. „György Ervin prefektus térfelén a labda. Tőle függ, megtámadja-e a határozatot, de ha a bíróság érvényteleníti, újra és újra elfogadjuk, addig, amíg olyan neveket kapnak az utcák, amilyenekről a tanács dönt. Meggyőződésem, törvényesen jártunk el, a helyi autonómia szellemében a helyi önkormányzatnak kell elneveznie a település utcáit, nem diktálhatják ezt bukaresti minisztériumból” — fejtette ki Sepsiszentgyörgy polgármestere. György Ervin prefektus tegnap a Háromszéknek azt nyilatkozta: „Jelen pillanatban úgy néz ki, nem támadom meg a határozatokat, ezt jelentettem a minisztériumnak is.”
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. október 19.
Gondok az erdővidéki iskoláknál
Az RMDSZ erdővidéki szervezete a baróti diákdombi iskola, a bibarcfalvi és az felsőrákosi általános iskola ügyei miatt emelt szót az erdővidéki polgármesterek találkozóján, azt állították: az egyiket szennyvíz öntötte el, a másik omladozik, a harmadikban pedig a fűtés hiányzik.
A Gaál Mózes Általános Iskola igazgatóját, Zajzon Csabát kerestük meg a Háromszék ez ügyben.
„A diákdombi iskola kertjének egy részét már legalább hét-nyolc esztendeje el-elönti az intézmény kerítése mellett álló tömbházlakás szennyvize – mondta –, első átiratunkat még Albert Dénes polgármesternek írtuk, és a Goscom alkalmazottjai szálltak ki a problémát megoldani. Végleges megoldást azóta sem sikerült elérnünk. Ha a tömbház lakói olyan dolgokat dobnak a csatornába, amelyek eldugaszolják a csövet, s minket elönt a bűzös lé, nem tehetünk egyebet, mint szólunk a szakembereknek, akik kiszivattyúzzák
A bibarcfalvi iskolát nagyon megviselték az elmúlt évek. A talajvíz folyamatosan nedvesen tartja némely részét, nem kizárt, hogy az alapját is megrongálta. Külső és belső vakolást rég végeztek, nem meglepő hát, ha néha egy-egy kisebb faldarab leválik. A cserepek szintén régiek, az elmúlt évtizedekben csak a hiányzó darabokat pótolták. Zajzon Csaba fényképeket mutat: több helyen jelentős területen hiányoznak a cserepek, a fény pedig, na meg az eső számtalan apró lyukon is beszűrődik. Tavaly megkereste Nagy István polgármestert, ám azt a választ kapta, a költségvetés nem tesz lehetővé jelentősebb beruházást.
A felsőrákosi iskolában három éve mondtak le a csempekályhákról, központi fűtésrendszerrel melegítik a termeket. A munkálat meghirdetését és lebonyolítását a baróti polgármesteri hivatal végezte. Kisebb problémák már első perctől adódtak, de azért kielégítően működött. Nemrég szakcég ellenőrizte és indította el a rendszert, mely még aznap le is állt. Bár még nincs tél, a meleg már jól jönne – mondja Zajzon –, minél hamarabb meg kell javítani.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2010. október 21.
Nemzeti ünnepet és hivatalos nyelvet Székelyföldnek
November elsejéig az MPP-s tanácstagok minden háromszéki helyi tanácsban beterjesztik azt a határozattervezetet, amely elfogadása esetén helyi hivatalos ünneppé válik március 15-e és a város, falu saját ünnepe – jelentette be Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke.
Így kívánnak érvényt szerezni az idén március 14-én megszervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés (SZÖN) elfogadott határozatainak, és szeretnék, ha a helyi testületek nemcsak Háromszéken, de a Székelyföldön mindenütt megtennék ezt a lépést. Arról is döntöttek, hogy kérik, az Európa Tanács (ET) küldjön jelentéstevőt, aki felméri a székelyföldi helyzetet, értékeli, mennyire jogos az itt élő magyarság autonómiakövetelése. Érvényt kívánnak szerezni a SZÖN harmadik határozatának, amely a magyar nyelv székelyföldi hivatalossá tételére vonatkozik, ehhez azonban parlamenti döntésre lenne szükség. Az RMDSZ-es képviselőket kérik meg, terjesszék be az erre vonatkozó törvénytervezetet, ha elutasítják, akkor szintén az ET-hez fordulnak, a testület ugyanis egymillió aláírás összegyűjtése esetén hajlandó határozatot elfogadni egy-egy üggyel kapcsolatosan.
Az MPP addig is kéri a székelyföldi polgármestereket, önkormányzatokat, használják a magyar nyelvet, a határozatokat, nyomtatványokat anyanyelvükön is készítsék el, hisz erre a törvény is lehetőséget biztosít, amivel, sajnos, nagyon sokan nem élnek – mondta Kulcsár Terza József.
Háromszék, Erdély.ma
2010. október 22.
Új párt, új remény – EMNT-tisztújító közgyűlés
Leginkább az új párt alakítása, céljai foglalkoztatták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tisztújító ülésére összegyűlteket, sok fiatal, új arc jelent meg, a jelek szerint politikai alakulatok környékén eddig még nem próbálkozó generáció keresi helyét, számosan érdeklődnek a közélet, a politika iránt. A budapesti, brüsszeli szerencsés konstelláció ad reményt az újrakezdéshez — mondta a sepsiszentgyörgyi ülésen Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke.
Jakabos Janka, a háromszéki EMNT elnöke felvezetőjében arra figyelmeztetett: hinni kell a közösség építő erejében, az erdélyi magyarságot ki kell mozdítani jelenlegi állapotából, a kiábrándultságból, meggyőzni, hogy nem járható út a tenni akarástól való eltávolodás. Antal Árpád polgármesterként és az RMDSZ helyi elnökeként köszöntötte szervezete „szövetségesét”, az EMNT-t, „csak együtt tudunk eredményeket elérni” — mondotta, és leszögezte, „függetlenül attól, hogy az EMNT civil szervezet marad, vagy párttá alakul, partnerként fogjuk kezelni”. Toró T. Tibor rögtön felszólalása elején tisztázta, a párt egy külön szervezet lesz, az EMNT továbbra is mozgalom marad, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül helye lesz benne mindenkinek, aki az autonómiáért tenni kíván. Kiemelte, Tőkés László támogatja az autonomista párt létrehozatalát, ám nem kíván ennek elnöke lenni, ezt el kell fogadniuk, hisz „nem kellene lehúzni az erdélyi magyar politikai harcok mocsarába”. Az új alakulat létrehozói vállalják a Tőkés által képviselt értékrendet, és azért szánták rá magukat e lépésre, „mert fontos politikai döntéseket csak pártpolitikai eszközökkel lehet kikényszeríteni”.
A jó kétórás ülésen legtöbb szó a bejegyzés előtt álló pártról esett, erre vonatkoztak a teremből érkező kérdések is, némelyek üdvözölték a kezdeményezést, mások az erdélyi magyarság egységét féltették. Akadt, aki az MPP-ért aggódott, és azt ajánlotta, az új párt inkább a Partiumban, Belső-Erdélyben építkezzék, mások az évek óta folyó szócséplést emlegették, az autonómia érdekében tett konkrét lépéseket hiányolták. „Nagyon sok jóindulatú ember próbálta vinni a zászlót, de átvették az irányítást a politikai kalandorok” — idézte fel a korábbi történéseket Sántha Imre református lelkész, aki az autonómia elkötelezettjeként arra kért biztosítékot, hogy nem ismétlődik meg ugyanez. A kételyeket Toró T. Tibor próbálta eloszlatni: az autonómia elkötelezettjeiként próbálnak tevékenykedni, ám ehhez erős bukaresti jelenlétre is szükségük van. Brüsszelben Tőkés László EP-alelnökké választásával jelentős súlyt nyert programjuk és a magyar kormány nemzetegyesítő politikája, Tőkés budapesti hitele új lehetőségeket teremtett. Itthon az RMDSZ és az MPP is bizonyította, érdekből vagy kényelemből nem vállalja az autonómiaharcot, ezért van szükség az új pártra, csak így érhető el áttörés Bukarestben. Toró hangsúlyozta, legutóbb 1990-ben volt ennyire kedvező a politikai helyzet, a „csillagok állása”. Az EMNT ülésének végén megválasztották az elnökséget, maradt az eddigi elnök, alelnökök, és még néhány szakosztállyal bővült is listájuk. Az új párt megalakításáról az EMNT november 27-i országos közgyűlésén hoznak határozatot.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. október 30.
Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. november 13.
Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. november 16.
Túl sok a rendőr Háromszéken
Túl sok a rendőr Háromszéken, ismerte el a hétvégén Sepsiszentgyörgyön Dan-Valentin Fătuloiu belügyi államtitkár (képünkön), akinek látogatásáról György Ervin Kovászna megyei prefektus számolt be tegnap a sajtónak.
Mint mondta, az államtitkár Kovászna megyében azt tapasztalta, hogy több településen indokolatlanul magas a rendőrök száma, és úgy értékelte, szükség lesz az állomány átszervezésére, és leépítésekre is sor kerül. Például Baróton és Bodzafordulón ötven rendőr szolgál, ezt a létszámot az államtitkár is soknak találta.
György Ervin szerint jövő évben átszervezésre kerül sor a rendőrség keretében, az alkalmazottak egy részét átcsoportosítják, egy részüket pedig elbocsátják. Fătuloiu ugyanakkor közölte, véleménye szerint több magyar nemzetiségű rendőrre van szükség, hasonlóképpen roma rendőrt is kellene alkalmazni azokon a településeken, ahol nagy létszámú roma közösség él.
A Kovászna megyei rendőrségen több mint hétszázan dolgoznak, a korábbi nyilatkozatok szerint a rendőrök 13 százaléka magyar és 45 százaléka ismeri a magyar nyelvet. A belügyi államtitkár úgy nyilatkozott, nem lesz anyagi fedezetük arra, hogy befejezzék a rendőrség épülő székházát. Ezért megfontolják a sepsiszentgyörgyi önkormányzat ajánlatát, miszerint átvenné az eddig 8 százalékban megvalósított ingatlant. A székházat 1,5 hektáros területen, a csendőrkaszárnya szomszédságában két évvel ezelőtt kezdték építeni, de a beruházás pénz hiányában leállt.
Az újabb elképzelés szerint a rendőrség a csendőrkaszárnya épületében marad, ahova idén ideiglenesen költöztették be. A helyi elöljárók mindig túlméretezettnek tartották a sepsiszentgyörgyi csendőrkaszárnyát, és Székelyföld militarizálásának szimbólumát látták benne
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)
2010. november 18.
A tanárok harmada, a diákok tizede ingázik Háromszéken
Minden harmadik tanár ingázik naponta, hogy taníthasson, ellenben a közel ötezer utazó diákból ezren saját településükön is tanulhatnának, de szüleik inkább költenek arra, hogy gyermeküket jobb vagy jobbnak vélt iskolában taníttassák.
Úgy tűnik, divatba jött az ingázás, mert manapság már az elemistákat is utaztatják naponta, veszélybe sodorva a falusi kis iskolák sorsát. A megyeközpontba százöt I―IV. osztályos tanulót szállítanak a szülők mindennap, de ennél is többet, száztizennyolcat Bodzaforduló egyetlen általános iskolájába. Háromszéken több mint négyszáz, vagyis húsz osztályra való falusi kisiskolás tanul városon, emiatt az érintett települések némelyikében összevont osztályban tanítják az otthon maradottakat, de arra is akad bőven példa, hogy egyik faluból a másikba ingáztatják a kicsiket.
A gimnazistáknál legtöbb esetben indokolt az ingázás, ha saját településükön nem működik V―VIII. osztály, akkor utazniuk kell, őket iskolabusz viszi-hozza ingyen, középiskolába pedig csak városra járhatnak, a költségeik felét megtérítik. Legtöbben, ezerháromszázan Kézdivásárhelyre ingáznak, Sepsiszentgyörgyre közel ezren, legkevesebb, 285 a beutazó diák Kovásznán.
A pedagógusok körében még nagyobb a naponta ingázók aránya, ötszázan városról utaznak falura, kétszázan faluról városra, közel ugyanannyian egyik faluból a másikba és nyolcvanan városok között. A 983 ingázó a háromszéki pedagógusok 31,77 százaléka, magyarán közel minden harmadik oktató csak addig tartózkodik az adott városban, illetve faluban, amíg órát tart. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint mindez az oktatás színvonalának kárára megy, amíg ellenben nem számolják fel a végleges kinevezést adott katedrára (a címzetességet), addig a helyzet nem változik.
Fekete Réka
Háromszék, Erdély.ma
2010. november 20.
Erdővidéki Közművelődési Napok– Interjú Demeter László főszervezővel
Kedd óta zajlik a XVIII. Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozat tizenhét településen. Jelentőségéről a szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökét, Demeter László muzeológust kérdeztük.
- Mondhatni, idén nagykorúvá vált az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozat. Kérem, vázolja ennek fejlődését!
- Kezdetben, a kilencvenes években csupán hétvégi rendezvény volt, s Barótra összpontosított, esetleg még egy-két települést bevontak, ám tíz esztendeje elkezdtük bővíteni a terepet és a kínálatot. Nem is tudom, van-e olyan erdővidéki település, ahol ne lett volna rendezvényünk... Azt tapasztaltam, hogy az emberek számon tartják, várják, szeretik a közművelődési napokat. Ennek sikere azon is múlik, hogy mindenhol partnerekre lelünk a szervezésben. A közreműködésnek közösségformáló szerepe is van, így tudomást szerzünk egymás tevékenységéről. Idén rekordnak számít, hogy tizenhét erdővidéki településen tartottunk valamilyen rendezvényt.
– Mitől igazán erdővidéki ez a rendezvény?
– Ha nem is ez a legnagyobb erdővidéki rendezvénysorozat, de mindenképpen az elsők között van. Pozitív a visszajelzés, mely a résztvevők számával is mérhető. Arra törekszünk, hogy minden korosztályhoz szóljunk, minden ízlésnek próbáljunk megfelelni kínálatunkkal: tudományos előadások, komolyzenei hangversenyek, de szórakoztató koncertek is, hagyományőrző rendezvények, gyerekprogramok, mint például a Kelekótya együttes koncertje, vagy szórakoztató jellegű a Hacacáré operettest. Fontosnak tartjuk, hogy a helyi értékeket mutassuk be. Ami nem kifejezetten erdővidéki, az is kötődik valamiképpen, a térséghez. Például a most fellépő nagyváradi Sotto Voce együttes vezetője, Benczédi Hunor olaszteleki.
– Mi a különlegessége az idei napoknak?
– A folyamatosságra törekszünk, és figyelünk arra, hogy olyan településre is eljussunk, mint Zalánpatak, mely Málnás község része, de a történelmi Erdővidékhez tartozik. Ott ez a rendezvény jelenti az évi kulturális eseményt. Másik, ami szívünk csücske, Ürmös, hiszen szórványosodó, Brassó megyei település. Most elvittük oda az Erdővidék nagyjai című kiállítást és az olaszteleki Harmónia női kart. Meg is hálálják, hogy figyelünk rájuk, hiszen a falu hagyományőrző csoportja és kézművesei bemutatót tartanak Baróton. Premiernek számít, hogy vajdahunyadi diákok bemutatták az október 6-i műsorukat Erdőfülében és Baróton. Alakulóban Háromszék és Hunyad megye között a partnerkapcsolat, melyhez mi is hozzájárulunk. Az eseménynek kulturális vonatkozásán túl célja, hogy a gyerekek ismeretséget, barátságot kössenek, hiszen Hunyad megyében igen nagy az asszimilációra való hajlam, s reméljük, ezzel fékezni tudjuk.
– Mit emelne ki a rendezvénysorozatból?
– Hat évvel ezelőtt a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület létrehozta az Erdővidék Kultúrájáért Díjat. Olyan személyiségeknek, művészeti csoportoknak ítéli oda a héttagú kuratórium, akik vagy amelyek munkásságuk révén hozzájárultak Erdővidék kultúrájának fejlődéséhez, illetve hírnevének öregbítéséhez. Ez a napok fénypontja. Idén Kászoni Zoltán halbiológust, tavaly Egyed Ákos történészt tüntettük ki. Ezzel azt is próbáljuk igazolni, hagy vannak, akik próféták lehetnek saját hazájukban, mert munkásságuk által sokunk elismerését és megbecsülését is kiváltják. Ez azt is igazolja, nem halt meg minden híresség, élnek köztünk jeles emberek.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. november 20.
Egyed Ákos: Erdély 1848–1849
Csíkszereda, Pallas–Akadémia Kiadó, 2010
Az utóbbi időszakban megjelent egyik legfontosabb történeti tárgyú könyv. Szerzője közismert történetkutató, tartalma pedig múltunk egyik sorsdöntő időszakának átfogó elemzése.
Egyed Ákos akadémikus igazából tudományos kutató, a Kolozsvári Történettudományi Intézet főmunkatársa volt évtizedeken át. Onnan is ment nyugdíjba több mint egy évtizeddel ezelőtt. Munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, a Debreceni Egyetemnek pedig több alkalommal meghívott vendégtanára volt, ahol Erdéllyel és főként a Székelyfölddel kapcsolatos történeti ismeretekkel gyarapította az ottani egyetemi hallgatók tudását. Az Erdélyi Múzeum- Egyesület 1990-es újraalakulása után ebben a legrangosabb hazai magyar tudományos intézetben tevékenykedik. Több ideig volt szakosztályelnök, majd két ciklusban az egyesület elnöke. Az egyesületért kifejtett tevékenysége, annak anyagi hátterének biztosítása érdekében végzett küzdelme példaértékű, elnöksége alatt érte el az EME újjáalakulása utáni tevékenységének legkiemelkedőbb eredményeit.
A munkásságát elismerő és méltató számos kitüntetése és díja mellett, születésének 80. évfordulója alkalmából összeállított Emlékkönyvvel e hó 25- én fogják őt barátai, szaktársai, méltatói megtisztelni.
Ő a Székelyföld szülötte, a miklósvárszéki Bodos nevű kis faluból származik. És – habár Kolozsváron él – sosem távolodott el szűkebb hazájától, a Székelyföldtől. Székelyföld történetére vonatkozó kutatásokat rendszeresen végzett, főként Háromszéket illetően. A szélesebb olvasóközönség számára írt székelység történetét 2007-ben közzétette.
Egyed Ákos fő kutatási területe a polgárosodás útjára tért, 1848 utáni Erdély története volt. Az e téren kifejtett tevékenységének legkiemelkedőbb eredménye a Falu, város, civilizáció c., két kiadást megért úttörő munkája. És e kérdést boncolgatja az Erdély metamorfózisa a 19. században c. könyve is. De ehhez a munkásságához kapcsolódik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetének kutatása is, hiszen ezek az események számolták fel az akadályokat a magyarság előtt a polgári társadalmi rendre való áttérés útjából. Előbb Háromszék önvédelmi harcát írta meg, azután pedig – ugyancsak a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában – két kisebb kötetben, az 1848-as forradalom erdélyi történetét, amelynek első kiadása 1998 – 1999-ben látott napvilágot. Ezután újabb kötetek következtek: az utolsó erdélyi rendi országgyűlésről 2001-ben, az 1848-as erdélyi magyar vezéralakokról 2004-ben (ez utóbbi kettő a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál), majd Háromszék önvédelmi harcáról szóló írása harmadik, bővített kiadása 2008-ban.
A most megjelent vaskos kötet második, bővített kiadás. Az olvasóhoz írt bevezető sorokban megokolja eljárását. "A tartalmi bővítésénél az a cél vezetett, hogy erőteljesebben kitűnjön a forradalom igazi történelmi jelentősége, az, hogy 1848–1849 rendszerváltozást jelentett, s befejező szakaszát képezte a modern, polgári magyar nemzet kialakulásának."
A könyv második kiadásának a címe ugyanaz, mint az elsőé. Tartalmában azonban sokban különbözik attól. Nemcsak a szűkön vett magyar forradalom és szabadságharc erdélyi történetét öleli fel, hanem a korabeli társadalom összképét is elemzés tárgyává teszi. Ebbe a kötetbe belefoglalta az utóbbi évtizedben végzett kutatásai eredményét is, felhasználva a két kiadás között megjelent, sok tekintetben újat hozó történelmi munkák és forráskiadások nyújtotta adatokat és eredményeket. Nem elégedett meg az események összefoglalásával és bemutatásával, hanem feleletet keresett a különböző jelenségeket kiváltó okokra, kritikai vizsgálat tárgyává tette az 1848 őszén kirobbant polgárháborúhoz vezető utat, mélyreható kutatásokat végzett a szemben álló felek veszteségeinek a felmérése érdekében.
A 29 fejezetre tagolt mű első fejezetét a forradalom előestéjének szenteli. Bemutatja a polgári-nemzeti átalakulás útjára lépő erdélyi társadalom összetevőit nemcsak a rendi tagolódás, hanem nemzetiségi tekintetből is.
A 3. fejezetben a március-májusi eseményeket, vagyis a forradalom kezdeteit ismerteti általában és vidékenként, elemezve a forradalmi és nemzetiségi mozgalmak programjait is. Részletesen ismerteti a május 15–17-i román nemzeti gyűlés lefolyását, idézve a magyarellenes hangulatot kifejtő hangadók tevékenységéből is. Aláhúzza az egyes programok különbözőségét és korlátait, jelezve a román–magyar–szász szembenállás eldurvulását kiváltó tényezők felszínre kerülését.
A 4. fejezetet az utolsó erdélyi országgyűlésnek szenteli, amelyben nagyobb hangsúlyt kap az unióról, valamint a jobbágyfelszabadításról szóló törvények vitája és elfogadása. Ugyanakkor értékeli azok következményeit, utóhatását.
A 7. fejezetet az "1848. szeptemberi fordulat"-nak szenteli, amikor az erdélyi románság, bécsi sugallatra, a román határőrezredekkel az élen, nyíltan szembefordul nemcsak a magyar hatóságokkal, hanem a magyar lakossággal általában, és véres atrocitások kezdődnek.
A következő fejezetek az önvédelmi harc megszervezésével, az agyagfalvi gyűléssel, és Erdély majdnem teljes egésze elvesztésének kérdésével foglalkozik. Nemcsak általában, hanem tételesen is ismerteti a magyar polgári lakosság nagyméretű pusztulását (a zalatnai és preszákai vérengzések, a hegyaljai magyarság kiirtása). Nagyenyed és a környező falvak, valamint Abrudbánya és Verespatak magyar lakossága pusztulásának egy-egy kisebb fejezetet szentel.
Több fejezetben nyomon követhetjük a szabadságharc harci és politikai eseményeit Bem tábornok erdélyi bevonulásától a világosi, valamint erdélyi fegyverletételig, amelyek ismertetése – úgy hiszem –, túlnő egy ilyen ismertető keretein. Megemlítem azonban, hogy a segesvári csata vázolásánál Petőfi halálával elég részletesen foglalkozik.
Emellett megismerhetjük az erdélyi közigazgatás helyreállítása, illetve újjászervezése terén elért eredményeket, a vészbíróságok tevékenységét. A magyar történetírásban először elemzi a vészbíróságok működését, arra az eredményre jutva, hogy "azok elsősorban olyan személyeket vontak felelősségre, akik a polgárháború során emberölést és gyújtogatást, nagyarányú rablást követtek el". Új megközelítésben elemezte a román és szász népfelkelők lefegyverzésének és a vadászcsapatok működésének kérdését, nem feledkezve meg a visszaélésekről és azok következményeiről. A források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lefegyverzés során a román polgári lakosságot nem érte olyan veszteség, mint amilyent a szélsőséges román történetírás és propaganda terjeszt.
Az utolsó előtti fejezet a nemzetiségi kérdés alakulását követi nyomon, amelyben olvashatunk Balcescu és Kossuth megbékélési tervéről és a későn született nemzetiségi törvényről is.
A 29. fejezet A polgári lakosság vesz-teségei 1848–1849-ben címet viseli. Ez a kérdés a szerzőnek, és nemcsak neki, hanem nekünk is, olyan fájó pont, amely a mindennapi életben ma is érint. Ugyanis a román nacionalista megnyilvánulások mindmáig élvezettel szajkózott jelmondata: a magyarok által 1848-ban a meggyilkolt 40 ezer román esete. Ennek egyik jelenkori megnyilvánulása a kolozsvári Biasini Szálló falára helyezett tábla, amely a "40 ezer megölt románra" emlékezteti a lakosságot, pont ott, ahol a kolozsvári magyarság március 15-e megünneplésére évente összesereglik. De ehhez a kérdéshez kapcsolódik a marosvásárhelyi Kossuth utca elnevezése körüli konfliktus, amellyel kapcsolatban még írásban is elhangzott olyan alaptalan kijelentés, hogy "Petőfiék száz románt akasztottak fel Marosvásárhely főterén".
A polgári lakosság veszteségeit illető kérdés megnyugtató tisztázása érdekében a szerző alapos kutatást végzett. Számba vette és összevetette a kérdéssel kapcsolatosan készült eddigi statisztikákat, jelentéseket és levéltári forrásokat. Ezek alapján megállapította, hogy az erdélyi román polgári lakosság 1848–1849. évi vesztesége 4400–6000 főre tehető, ami messze elmarad a 40 ezertől. A magyar polgári lakosság emberi vesztesége ugyanakkor 7500–8500 főre tehető, amelynek döntő többsége, mintegy 3/4-e Alsó-Fehér megyei volt. Ezt a veszteséget az Alsó-Fehér megyei magyarságnak sosem sikerült pótolnia.
A katonai veszteségek pontosan nem mérhetők fel, de véleménye szerint, összevetve más értékelésekkel is, a polgári veszteségekhez hasonló lehetett. Vagyis az emberi veszteség összesen 30 ezerre tehető. Megjegyzi ugyanakkor, hogy az eddigi adatok tovább pontosíthatók alapos levéltári kutatások végzése révén.
A kötet végén, a Befejezőben, a szerző – többek között – párhuzamot von a forradalom magyarországi és erdélyi célkitűzéseit és megvalósításait illetően. Kiemeli az erdélyi sajátosságokat, pl. a jobbágyfelszabadítás terén. Itt ugyanis a Székelyföldre vonatkozóan más szempontokat kellett alkalmazni, mint a vármegyékben. Erdélyi sajátosság, hogy a román és a szász vezetőréteg is megfogalmazta a magyartól különálló programját és követte azt. "A polgárháború során – írja – a vármegyékben, főleg a szórványban élő magyarság szenvedte a legnagyobb veszteséget, amelyet egyes vidékeken soha sem tudott kiheverni. De szenvedett a román polgári lakosság is, amelynek soraiból feleannyi pusztult el, mint a magyarok közül. Kétségtelen azonban, hogy a legnagyobb vesztes maga Erdély volt, mert a szörnyű pusztítások emléke máig hatóan érvényesül, s egyik akadálya a történelmi megbékélésnek. Mi több: egyik eszköze a szélsőséges mozgalmaknak a romániai magyarellenes hangulatkeltésben."
Ez a könyv a modern magyar polgári nemzet megszületésének a folyamatát tárja az olvasó elé. Egy olyan nemzetének, amely hosszú időre meghatározójává vált történelmünknek, és amelynek eredményei, a forradalom vívmányaiként személyi szabadságot adtak nemcsak a magyar, de más nemzetiségű jobbágyoknak is, eltörölték a rendi-feudális történelmi rendszert, eltávolítva ezek által a haladás útjából a legfőbb közjogi s társadalmi szerkezeti akadályokat.
Ez a mű nem csak egy régebbi írás felfrissítése, hanem a tárgyalt kérdések számtalan új megvilágításba állításával újat hozó alkotás. Hálás köszönet érte a szerzőnek és az őt önzetlenül támogató kiadónak. Népújság (Marosvásárhely)
2010. november 24.
Dali Sándor háromszéki toborzója
Dali Sándort, az 1968-as romániai megyésítés utáni legendás háromszéki lapalapítót kortársai és bizonyára az utókor is úgy ,,könyveli el", mint aki Király Károly megyei pártfőember idején (1968-1972) a politikai kényszerből Megyei Tükör nevet viselő laphoz a Romániában szándékosan szétszórt, kisebb-nagyobb tanintézményekhez besorolt, politikai vonatkozásban ,,problémás", akkor már titánkodó tollforgatókat, írókat és költőket Háromszékre, a megyei pártlap ernyője alá toborozta.
Ebből adódott is aztán gond, mert a lap szabadszájúsága, többek politikai renitenciája miatt Király Károly is arra kényszerült, hogy első titkárként többünk állambiztonság általi nyomon követését, lehallgatását engedélyezze, mert ezt a ,,belső pártdemokrácia" ügyrendje így írta elő. Ezt távozása után, a hetvenes évek elején velünk személyesen közölte. Problémás volt már maga a megyei lap neve is. Dali Sándor előbb a Háromszéki Tükör nevet terjesztette fel jóváhagyásra. Ezt a lapcímet nem engedélyezték, mert a Háromszék román nyelvre fordítva valami egyebet is jelenthet - mondták képmutatóan -, holott egyébről volt szó: Háromszék magyar múltját akarták kiiktatni a háromszéki szellemi térből. Lám, Dali Sándor 1968-as lapcímválasztása az 1989-es romániai fordulat első óráiban Háromszék néven köszönt vissza. Dali Sándor páratlan érdeme a megyei lap köré tömörült tehetséges újságírói gárda, kik aztán tolluk-tehetségük révén a háromszéki szellemi élet meghatározó egyéniségeivé váltak, csapattá, közösséggé szerveződtek. Nos, én a legendás toborzó főszerkesztő esetében a lap és Háromszék szellemtörténetében érvényesülő szemléletet akarom - akár az én személyes példámmal is - tágítani: a Megyei Tükör kétségtelen kovász, spirituális élesztő volt. 1968-ban kemény lakossági és háromszéki értelmiségi fellépés eredményeként a Brassó tartományi nyomás alól szabadulva, önálló megyét teremtve elemi erővel tört elő az igény a magyar nyelvű és magyar szájtartású lapra. A lap barátainak tábora hihetetlen iramban növekedett. Az ember már a kezdet kezdetén szelektíven olvasott: a kényszerből született, muszáj-cikkeken átszaladt a tekintete, hiszen minden kommunikációs csatornából ez a politikai lé fröcskölt szembe véle. Ebből a szövegkörnyezetből könnyű volt kimazsolázni az igazi értéket, érzékelni és megpróbálni mérsékelni a politikai csapások súlyát. A lap és Dali Sándor páratlan érdeme, hogy kialakíthatott az olvasóval összekacsintó metanyelvet, a sorok közötti olvasás képességét, a félmondatokból, a szövegutalásokból összerakható gondolkodási modellt. Ebben a küzdelemben Dali Sándor maga is példaképpé lett. A lap hatáskörén túl az országban szétszórt magyar értelmiséget Háromszékre toborzó akarata érvényesült, ez valóságos mozgalommá vált. Az újságíró-toborzás révén ez a maréknyi fiatal volt az első fecskeraj, de aztán éppen a lap segítségével megindult a más kategóriába tartozó, főleg a szakértelmiségiek hazaszólítása. A megyei vezetés állást és lakást biztosított számukra. Azokban az években Háromszékre tódultak a magas képzettségű szakértelmiségiek, akik szellemi kötődése a magyar kultúrához, a humán értelmiséghez azelőtt nem tapasztalt - mert nem volt lehetséges - szélességi és magassági körökbe is behatolt. A Dali-féle hazahívó modell átalakította a meglévő kulturális intézményeket, és újakat teremtett. A színház vonzereje és tömegbázisa hirtelen megnőtt. A legjobb erdélyi színészek léptek színpadra. Rendkívül érdekes jelenség, hogy az erdélyi nagyvárosokból - főleg Marosvásárhelyről - Sepsiszentgyörgyre száműzött orvosok, jogászok, ügyvédek azonnal bekapcsolódtak a pezsdülő szellemi életbe, a generációs különbségeket semlegesítve ennek sok esetben meghatározó személyiségeivé váltak. Sepsiszentgyörgyön képzőművészeti szövetségi fiókot hoztunk létre. Emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket létesítettünk. A tudományos ismeretterjesztés ürügyén az erdélyi nagyvárosokban a szellemi életben mellőzött hírességeket hívtuk előadói körutakra. Megszaporodtak az író-olvasó találkozók, létrejöttek az első művelődési egyesületek. Dali Sándor értelmiségi kötődései marosvásárhelyi, bukaresti gyökerűek. De szovátai szülőhelyéről magával hozta az emberi kapcsolatteremtés képességét. Eme adottsága, közvetlensége, humora révén bármilyen társadalmi rétegben és településtípuson érvényesült. Népszerű, közvetlen, emberséges ember volt. Ahol nőtt, ott tábora keletkezett. Király Károly távozása után igencsak ,,rájárt a rúd". Próbálták megalázni. Éveken át nem dolgozhatott lapnál. Lehetett valami politikai célzatosság abban is, hogy a megyei faliújságokért is felelt azokkal az adottságokkal és képességekkel, amelyeknek birtokában volt. Élete legproblematikusabb periódusa a színháznál igazgatóként eltöltött hét esztendejére esett. A gazdasági, politikai, cenzurális megszorítások időszaka volt ez. Átvészelte. Ő is, az intézmény is. Életének értelme, a toborzó, hazaszólító szellem kényszerű szerepváltoztatásai után is megmaradt, közösségépítő, szellemi partnereit védelmező képessége értékes örökségünk. Az impulzív természetűeket az önmérséklet szükségességéről győzködte, a gyávaságra hajlamosokat gyámolította. Én, aki végső soron neki is köszönhetem, hogy családommal együtt Sepsiszentgyörgyre honosodtam, folyamatosan azt csodáltam személyiségében, hogy egy zsák szöcskét is képes volt képletesen a kalapja alá fogni. Két könyvet - illemtant - írt. Ezek egyikének címe: Le a kalappal! Élete során mindig mások számára teremtett alkotásra, az alkotó munka kiteljesedéséhez feltételeket. Dali Sándor alkotói pászmája a közösségteremtés volt.
Ez előtt is le a kalappal!
Élt nyolcvan esztendőt. Szellemi öröksége viszont tovább hat és munkál bennünk, és lévén véle mi is kortársak, nemsokára a mi maradékainkban is élnie kell.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. november 27.
Megalakultak az EMNT szervezetei
Októberben Sepsiszentgyörgyön tartott megyei tisztújító közgyűlést az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az elmúlt héten a háromszéki városokban alakították meg a szervezetet, választottak helyi elnököt, de párhuzamosan bemutatták a most létesülő demokráciaközpontokat, ezek feladatait, és ismertették az érdeklődőkkel a magyar állampolgárság igénylésének eljárását is.
Kovásznán az orbaiszéki szervezet elnökének Szabó Tünde magyar szakos tanárt választották meg, Kézdivásárhelyen Bardócz Csaba református lelkipásztor lett az elnök, az erdővidéki vezetőről később döntenek. Jakabos Janka, az EMNT megyei elnöke elmondta, a jövő szombaton sorra kerülő országos közgyűlésre tizenkét sepsiszéki, hét kézdiszéki, három erdővidéki és három orbaiszéki képviselőt küldenek. Jövő héten döntik el, milyen álláspontra helyezkednek, de arról már határoztak, hogy mindannyian az egységesen elfogadott javaslathoz igazodnak, és a közös döntés alapján voksolnak majd. Az EMNT december 4-i székelyudvarhelyi közgyűlésén határoznak arról, hogy támogatják-e az új autonomista párt létrehozatalát. Jakabos Janka elmondta, tárgyaltak Háromszéken is a kérdésről, mindannyian tisztában vannak azzal, hogy ez szükséges rossz, és várhatóan egységesen az új politikai alakulat életre hívása mellé állnak. Végleges, egyértelmű álláspontot jövő héten alakítanak ki.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 6.
Döntöttek a pártalapításról (EMNT-küldöttgyűlés)
Erdélyi Magyar Néppárt néven új pártot hívnak életre — erről döntött Székelyudvarhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) országos küldöttgyűlése.
,,Ez az új párt hiteles hordozója kíván lenni a rendszerváltozásnak és az autonómiapolitikának" — mondotta Tőkés László, az EMNT régi-új elnöke, aki azonban arra is figyelmeztette az egybegyűlteket, lehetséges szövetségesként kell közeledniük a többi romániai magyar párthoz, politikai alakulathoz: ,,Ha nem vagyunk képesek az erdélyi magyarság integrációjára, a nemzetegyesítés is kudarcot vall, és európai egyesítésünk is megmarad az üres jelszavak szintjén." A küldöttek igen nagyszámú jelenléte is mutatta, a székelyudvarhelyi ülésnek rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak, a 230 delegátusból 221-en a rossz idő ellenére is megérkeztek a ,,székely anyavárosba". A több mint hatórás ülés az egyetértés jegyében zajlott, az elmúlt egyéves tevékenységről szóló beszámolók, az elkövetkezendő tervek nem váltottak ki vitát, és a pártalapítási szándék kapcsán is csak árnyalatnyi véleménykülönbségek merültek fel.
Egységtől az összefogásig
A magyar kormány nevében Répás Zsuzsanna, a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetője köszöntötte a küldöttgyűlést, a nemzetépítő munkához keresnek szövetségeseket — mondotta, és felhívta a figyelmet: hittel és önbizalommal nagy dolgok valósíthatóak meg. Az autonómia egy közösség szabadsága, és a magyar államnak kötelessége támogatni ezeket a törekvéseket — hangsúlyozta, de kiemelte azt is, ,,legfontosabb céljainkat csak a legszélesebb összefogással érhetjük el". Tőkés László beszédében az új párt szerepét világította meg, a rendszerváltás eszközévé kell válnia — mondotta, s kiemelte: az RMDSZ hiteltelenné vált, elveszítette azt az erkölcsi tőkét, amit a 90-es évek elején sikerült felhalmoznia, és ideje volna eldönteniük: ,,Bukarestet képviselik a magyarság előtt vagy a magyarságot Bukarestben". Nagyfokú kiábrándultság tapasztalható az erdélyi magyarság körében, és ,,a demagógia jegyében sulykolt egység elvét a plurális összefogás, a nemzeti összefogás elvére kell változtatni" — hangsúlyozta. Korszakzáró időket élünk, s a Kempinski-korszak, a december 5-i népszavazás korszakának lezárta után megtisztulva, erkölcsileg megújulva és megerősödve indulhatunk tovább — fejtette ki. Majd kiemelte: ,,politikai irányváltozásra van szükség, talpra állásra, kiáltó szóra, s ennek nyomán tettekre, egészséges jövőképre". A rendszerváltás kiteljesítése, az autonómia megteremtése érdekében dolgoznak, szövetségeseket keresnek, és nyitottak az együttműködésre — fejtette ki Tőkés László, aki azt is leszögezte, meggyőződése, az általuk folytatott ,,szilárd, bölcs, józan, egészségesen radikális nemzetpolitika meghozza gyümölcsét".
Magyarnak lenni jó
Az elnök beszámolója után a vendégek, meghívottak köszöntötték az EMNT küldöttgyűlését, majd a regionális elnökök, Toró T. Tibor ügyvezető elnök és a szakbizottságok elnökei tartottak beszámolót az elmúlt egyéves tevékenységükről. A jövő tervei közül két programot emeltek ki. A Demokrácia Központok hálózatát ismertették: tizenkilenc városban hoznak létre ilyen központot (Háromszéken Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen), és tizenegy településen fiókirodát működtetnek majd (Baróton és Kovásznán). A működésüket januárban megkezdő irodáknak feladata lesz az információáramlás, az adatgyűjtés, tanácsadással, kapcsolatépítéssel kívánják segíteni a helyi közösségeket, és konkrét támogatást nyújtanak a magyar állampolgárság megszerzéséhez. A Magyarnak lenni jó! program célja a nemzeti hovatartozás erősítése. A teljes közösségi egyenjogúság eléréséhez és a többszintű autonómia megteremtéséhez elengedhetetlenül fontos ,,önmegszámlálásunk", az önazonosság vállalása pedig szükségeltetik, hogy ne találtassunk híjával. Az EMNT az egyházak, a civil szervezetek, a politikai érdekképviseletek és a média segítségét kéri, hogy ,,minden eszközzel segítsék a magyarság önmagára találását", alkossanak stratégiákat a tömbmagyar és szórvány területeken egyaránt, és minél teljesebb mozgósítással ,,az utolsó magyart is kutassák fel". Ennek kapcsán hívta fel a figyelmet a temesvári Kabai Zoltán a www.magyarvagyok.com közösségi portálra, amelynek célja szintén a magyarságtudat és az összetartozás erősítése.
Gyűjtőpártot alapítanak
Az EMNT-küldöttgyűlés egyhangúan meghosszabbította az egy éve megválasztott elnökség mandátumát, majd utolsó pontként ismertették a pártalapítási szándékot hitelesítő határozatot. Ennek értelmében a testület egyetért a választmány javaslatával, és Erdélyi Magyar Néppárt néven új ,,befogadó gyűjtőpártot" kívánnak bejegyeztetni, amelynek a Tőkés László által két évtizede következetesen képviselt elveket kell felvállalnia. A választmánynak január végéig kell kijelölnie a pártbejegyzést lebonyolító testületet, de az EMNT elnöksége arra is megbízást kapott, hogy a párt bejegyzéséig is kezdeményezzen tárgyalásokat egy ,,jövőbeli választási együttműködés kialakításáról", a jelenlegi politikai alakulatok elhiteltelenedése miatt ugyanis veszélybe kerülhet a parlamenti és helyenként az önkormányzati képviselet biztosítása is.
RMDSZ-es jelenlét
Egyedüli RMDSZ-esként, meghívottként volt jelen az EMNT ülésén Édler András háromszéki képviselő. ,,Én hiszek az egészséges verseny jótékony hatásában. Ugyanakkor bízom benne, hogy a kezdeményezők tisztában vannak azzal a veszéllyel, amely a romániai magyarság megosztásából származhat. Éppen ezért remélem, hogy a kulcsfontosságú pillanatokban a magyarság érdeke felül tud majd írni minden pártérdeket, és egy ,,Magyar Összefogás" típusú együttműködés a jövőre nézve is kivitelezhető lesz" — összegezte az új párt alapításával kapcsolatos véleményét Édler.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 6.
Székely támogatás Őraljaboldogfalván
A Szórvány-Székelyföld kapcsolat éves vajdahunyadi értékelője után a Hunyad megyei magyar politikusok és a kovásznai vendégek a Hátszegi-medencében lévő Őraljaboldogfalvára látogattak.
A XIII. századi román stílusú, de későbbi gótikus elemeket is őrző, műemléktemplom felújítása kiemelt célkitűzése a Székelyföld-Szórvány Partnerségnek. Első lépésben a református templom kerítésének újjáépítésére kerül sor, melyre a faanyagot Sepsiszentgyörgy önkormányzata biztosította, a Hunyad megyeiek, pedig a munkálatok kivitelezése hárul. A szombati évértékelő konferencián ugyanis a további tervek között az is megfogalmazódott, hogy a Hunyad megyei magyar épített örökség megőrzésében, felújításában is szerepet kell vállalnia a programnak.
Demeter László, Kovászna megyei tanácsos a Kún Kocsárd Egyesület megalapításáról számolt be, amelynek célja új források bevonása a program finanszírozására. A Háromszéken és Hunyad megyében egyaránt működni tervezett egyesület első konkrét feladata az őraljaboldogfalvi templom és parókia felújítása. Az egyesület elnevezése nem véletlen: a XIX. században gróf Kún Kocsárd volt a Hunyad megyei magyarság apostola, egész életét, tevékenységét és vagyonát a magyarság felemelésére fordította – különösen iskola révén. Ősei azonban a háromszéki Ozsdoláról származtak, s gróf Kún Kocsárd nem feledkezett meg erről: míg az általa vezetett szászvárosi református kollégium a helyi magyar gyerekek beiskolázását szolgálta, addig az Algyógyon szintén általa épített mezőgazdasági szakiskola főleg székely és moldvai csángó gyerekeknek szólt.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)
2010. december 10.
Antal Árpád: Lehetőségek és veszélyek
Lehetőségeket és veszélyeket is jelenthet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kezdeményezett pártalapítás ― véli Antal Árpád András, aki szerint az RMDSZ-nek és a leendő Erdélyi Magyar Néppártnak össze kell fognia, hiszen „felelős erdélyi magyar politikus nem veszélyeztetheti a magyarság parlamenti képviseletének feladását" ― fejtette ki a szövetség sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke.
A 6,5 százalékos romániai magyarság szavazatait háromfelé osztva (RMDSZ, MPP, EMN ― sz. m.) nehezen jön ki a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalék, ezért ha úgy döntött az EMNT, hogy bejegyzik az új pártot, előtte vagy utána az összefogást meg kell teremteni ― mondja Antal, példával támasztva alá véleményét: tavaly az európai parlamenti választáson az összefogás listája Háromszéken több szavazatot kapott, mint egy évvel korábban az RMDSZ és Tőkés László külön-külön, ami az jelenti, az összefogással sikerült olyan embereket mozgósítani, akik sem egyik, sem másik fél miatt nem mentek volna el szavazni. És véleménye szerint az összefogásnak az önkormányzati választások előtt kellene megtörténnie, mivel 2012-ben is éppoly mocskos kampány várható, mint most két éve, és miután fűt-fát ráhordtak egymásra az addigi ellenfelek, nem lesz könnyű utána összeborulniuk, nem is beszélve arról, mit szólnának ehhez az emberek ― mondta. Viszont ha mégsem lenne összefogás, „nem félünk, a választók majd eldöntik, melyik a hiteles politizálás: dolgozni és eredményeket felmutatni, vagy nagyokat mondani, és semmivel alátámasztani".
Ami az új pártot illeti, megjelenése lehetőségeket jelenthet, hiszen egy politikai verseny előbbre viheti a magyar ügyet ― az más kérdés, mennyire lesznek okosak a vezetők, mert egy verseny szólhat a jobb minőségű szolgáltatásról (a fontos ügyek előbbre vitele), vagy az egymás ügyfeleinek elcsalogatásáról (a vetélytárs pocskondiázása) is. Ugyanakkor veszélyeket is rejteget, a számokból egyértelmű, ha nem tud az RMDSZ és az új párt megegyezni ― „az MPP szóba sem jöhet" ―, parlamenti képviselet nélkül marad a magyarság, ami nélkül nem lehet előbbre vinni az erdélyi magyarság ügyét, fejtette ki Antal, hozzátéve: a mostani parlamenti képviselet olyan, amilyen, de legalább meg lehet akadályozni, hogy ellenünk tegyenek. Elismeri egyébként, hogy nem jó ez a kormány, amelynek az RMDSZ most része, és erodálódik, de egyelőre nem látja annak lehetőségét, hogy jobb és hatékonyabb kormány alakulhatna Romániában, amelynek tagja lehetne a szövetség, s amelyben súlya nagyobb lehetne. Erdély.ma
2010. december 10.
Lehetőségek és veszélyek (Új magyar párt)
Lehetőségeket és veszélyeket is jelenthet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kezdeményezett pártalapítás ― véli Antal Árpád András, aki szerint az RMDSZ-nek és a leendő Erdélyi Magyar Néppártnak össze kell fognia, hiszen ,,felelős erdélyi magyar politikus nem veszélyeztetheti a magyarság parlamenti képviseletének feladását" ― fejtette ki a szövetség sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke.
A 6,5 százalékos romániai magyarság szavazatait háromfelé osztva (RMDSZ, MPP, EMN ― sz. m.) nehezen jön ki a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalék, ezért ha úgy döntött az EMNT, hogy bejegyzik az új pártot, előtte vagy utána az összefogást meg kell teremteni ― mondja Antal, példával támasztva alá véleményét: tavaly az európai parlamenti választáson az összefogás listája Háromszéken több szavazatot kapott, mint egy évvel korábban az RMDSZ és Tőkés László külön-külön, ami az jelenti, az összefogással sikerült olyan embereket mozgósítani, akik sem egyik, sem másik fél miatt nem mentek volna el szavazni. És véleménye szerint az összefogásnak az önkormányzati választások előtt kellene megtörténnie, mivel 2012-ben is éppoly mocskos kampány várható, mint most két éve, és miután fűt-fát ráhordtak egymásra az addigi ellenfelek, nem lesz könnyű utána összeborulniuk, nem is beszélve arról, mit szólnának ehhez az emberek ― mondta. Viszont ha mégsem lenne összefogás, ,,nem félünk, a választók majd eldöntik, melyik a hiteles politizálás: dolgozni és eredményeket felmutatni, vagy nagyokat mondani, és semmivel alátámasztani". Ami az új pártot illeti, megjelenése lehetőségeket jelenthet, hiszen egy politikai verseny előbbre viheti a magyar ügyet ― az más kérdés, mennyire lesznek okosak a vezetők, mert egy verseny szólhat a jobb minőségű szolgáltatásról (a fontos ügyek előbbre vitele), vagy az egymás ügyfeleinek elcsalogatásáról (a vetélytárs pocskondiázása) is. Ugyanakkor veszélyeket is rejteget, a számokból egyértelmű, ha nem tud az RMDSZ és az új párt megegyezni ― ,,az MPP szóba sem jöhet" ―, parlamenti képviselet nélkül marad a magyarság, ami nélkül nem lehet előbbre vinni az erdélyi magyarság ügyét, fejtette ki Antal, hozzátéve: a mostani parlamenti képviselet olyan, amilyen, de legalább meg lehet akadályozni, hogy ellenünk tegyenek. Elismeri egyébként, hogy nem jó ez a kormány, amelynek az RMDSZ most része, és erodálódik, de egyelőre nem látja annak lehetőségét, hogy jobb és hatékonyabb kormány alakulhatna Romániában, amelynek tagja lehetne a szövetség, s amelyben súlya nagyobb lehetne.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 14.
Székelyföld címerei kifestőkönyvben
Csíkszereda – A karácsonyi ünnepek közeledtével Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő a Székelyföld címerei című kifestőkönyvvel ajándékozta meg a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola tanulóit december 14-én, kedden.
A kifestőkönyvet Hargita Megye Tanácsának szakemberei a kicsik játszva tanulásának elősegítésére, szórakoztatására, identitásának fejlesztése érdekében készítette. A régi és az új székely címert, valamint Aranyosszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék címereit tartalmazó kifestőkönyvet a megyei önkormányzattámogatásával Márton Erika rajzolta Mihály János történész ötlete alapján.
– A Székelyföld címerei kifestőst még a karácsonyi ünnep előtt megpróbáljuk a megye összes I–IV. osztályos diákjához eljuttatni – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. – Jövő év elején újabb kiadvány megjelentetését tervezzük, amely a székelyföldi városok címerét tartalmazza majd, és egész Székelyföldön terjeszteni fogjuk. erdon.ro
2010. december 22.
Háromszék most sem alkudott...
Huszonegy évvel ezelőtt Háromszék lakossága Sepsiszentgyörgyön a térség újkori történetének legforróbb óráit élte át. A nap eseményeinek alakulását a gyárakból az utcákra, majd a városközpontba vonuló-nyomuló tömeg döntötte el, amelyhez a nagy menetelés közben a lakosságból, az utcai bámészkodók közül is tömegesen csatlakoztak.
Sepsiszentgyörgy városképét 1989. december 22-én délelőtt az utcára, az Erzsébet parkba sereglő sokaság dimenziói és a külső látvány alapján az 1848. november 28-i nagygyűléshez lehet mérni, amikor Háromszék önvédelme, a ,,Lészen ágyú!" volt a tét. Az 1989-es háromszéki eseményekhez históriai analógiákat keresve az 1848. novemberi nagygyűlés emléke nem véletlenül kerül képbe: a tömegek kockázatvállalása mindkét esetben az élethalálharc vállalását jelentette. A háromszéki újabb kori népfelkelés tétjének nagyságát az mutatja, ha figyelembe vesszük, hogy a városközpontot ellepő és a pártszékház ostromára készülő sokaság mindezt azokban az órákban cselekedte, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátorpár és környezete nem ad-e tűzparancsot a diktatúra elleni lázadás szétverésére, mint Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Szebenben és másutt. A háromszékiek az 1989. december 22-i bátorságukkal ismét a ,,Háromszék nem alkuszik" erkölcsi magasságába emelkedtek. Annak dacára ― vagy éppen ennek következtében? ―, hogy a nem éppen díszfelvonulásra kivezényelt katonaság, a városközpont épületeinek tetőterére és padlására, az emeleti szintekre kivezényeltek, a rendőrök, államvédelmiek és a fegyverviselő pártvezetés puskacsövei előtt kellett követeléseiket megfogalmazniuk.
A diktátor bukaresti elűzése, Sepsiszentgyörgyön a párt megyei csúcsvezetésének hátsó kapun való elmenekülése, a sorkatonák és a civilek eufóriás örömmámora után elmúlt ugyan a fegyveres beavatkozás közvetlen veszélye, de már az első percekben tartani kellett attól, hogy obskúrus erők idegen elemek bevonásával polgárháborút robbanthatnak ki.
A háromszéki ,,felkelők" akkor még nem észlelhették, hogy az államvédelem feloszlatása és az állomány kaszárnyákba rendelése kiváló taktikai lépés ennek megmentésére ,,A hadsereg velünk van!" jelszó alatt, s azt sem, hogy a ,,terroristák bevetésének" külföld-belföld előtt az országban végbemenő forradalom látszatát kell keltenie. Holott sok más titkosszolgálati fogás mellett ez is a spontán népfelkelés felhajtóerejének az újabb hatalomkiépítés eszközévé változtatása volt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 23.
Háromszéki nekigyürkőzés (1989 decemberének megidézése)
Karácsonyi-újévi ajándékozásra készül a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó: Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala résztámogatásával Háromszéki nekigyürkőzés címmel vaskos kötetet jelentet meg az ezelőtt huszonegy esztendővel Háromszéken is bekövetkezett rendszerváltoztatásról, amelyet — utólag — ironikusan vagy cinikusan jópofáskodva nevezhetnek bárminek, tény, hogy az ország sorsának alakulása az 1989. decemberi eseményeket követően az előző időszakhoz képest más irányt vett.
Sylvester Lajos szerkesztésében megjelent a huszonegy évvel ezelőtti decemberi népfelkelés eseményeit felidéző, sokszerzős kötet Háromszéki nekigyürkőzés címmel. Alcíme: Emléktöredékek qz 1989-1990-es rendszerváltás napjaiból. Könyvbemutató ma 17 órakor Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében. Házigazda: Szonda Szabolcs, Sylvester Lajos, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton. A kötet a bemutató helyszínén és a Charta könyvesboltban megvásárolható.
A bajok, gondok egy része maradt, a társadalmi elégedetlenség is folyamatosan jelen van és újratermelődik a politikában és a mindennapi életben, de az alapvető emberi jogokat tekintve ma mégiscsak szabadon vehetünk levegőt.
Vagy nagyon ostobának vagy a kommunista diktatúrához valamiképpen kötődőnek kell lennie annak, aki a Kárpátok Géniuszának jogtipró korszakát visszasírja. Szerencsénkre ez ránk, erdélyi magyarokra alapjában véve nem jellemző.
A két évtizeddel ezelőtti háromszéki események idézése és könyvbe foglalásának szándéka, amint köztudottá vált, olyan rendkívüli érdeklődést váltott ki, amely a kezdeményezőket is meglepte. Sorra jelentkeztek az akkori történések résztvevői és szemtanúi, a fiókok mélyéről jelentős fotódokumentáció is előkerült, és két évtized múltán megszólaltak olyan személyek is, akik a barikád másik oldalán élték meg a ’89-es decemberi fordulatot: katonatisztek, a párt és állami adminisztrációban tisztségeket viselők. Olyan tömegben, hogy a könyv szerkesztése során folyamatosan rövidíteni kellett azt az időszakot, amelyet egy kötetbe össze lehet markolni. Végül is 1989 decemberére és január első napjaira összpontosítottunk, az ezt követő időszak eseményeire vonatkozó anyagot tartalékba kellett helyeznünk.
Kötetünk kiadását nemcsak az évek során megkopó emlékek felelevenítése, az események sodrását meghatározó személyek és közösségek természetes fogyatkozása, hanem az is sürgette-indokolta, hogy a háromszékinél nagyobb médiafigyelemben részesülő régiók, városok mellett háttérbe szorult, jelentéktelenné degradálódott mindaz, ami nálunk történt. Ez azért is bántó és bosszantó, mert a háromszéki események visszapörgetése révén érthetőbbé és értelmezhetőbbé válik az, ami az országban történt. A közzétett visszaemlékezések, dokumentumok választ keresnek az olyan kérdésekre, hogy Temesvár, Bukarest hatására egy népfelkelésnek minősülő megmozdulást miként nyergel meg az előző rendszer bizonyos elemeinek és személyeinek átmentésében érdekelt ilyen vagy amolyan csoportosulás. Mindezt a kötetben megtalálható beszédes címek is jelzik: A rendszerváltás előhangjai, A nagy nyúzás, Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik, A gyárak megmozdulnak, Karácsonykor a bilincsek lehullnak, Nyíló világ, bezúzott ablakok, Az ellenség fellegvárában, Kétarcú forradalom, Fiúk fegyverben, Volt egyszer egy nap, született egy lap, Forradalom, puccs vagy miegyéb?, Decemberi zűrzavarban, A hatalmi háló szemei, Forradalom, vagy annak elrablása?, A letartóztatott videokazetta, Robot voltam én is — Beszélgetés Rab Ştefannal, Pakkot kaptunk — Veszprémiek Háromszéken, Barót a ’89-es fordulat napjaiban, Vargyas színeváltozása stb., stb.
A Háromszéki nekigyürkőzés című kötet — hinni merjük — arról győz meg, hogy nagy dolgok véghezviteléhez a tömegek felhajtó ereje szükséges. Erről tanúskodik az 1968-as adminisztratív területi átszervezés — a megyésítés — is, ezt bizonyította 1989 decembere, és ezen áll vagy bukik annak a sikere, hogy lesz-e, lehet-e az erdélyi magyarságnak többszintű autonómiája. Tollforgató ember számára az is tanulság, hogy az adott eseményeket minden időkben és többféle műfajban — naplóban, napilapban, folyóiratban, rádióban, tévében, fotóval-filmmel stb. — rögzíteni kell. Másképp a történetek fakulnak, kihullanak az idő rostáján, és tanulságaikkal együtt elvesznek az utókor számára.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 23.
Antal Árpád: össze kell fogni Tőkéssel
Az RMDSZ székelyföldi szervezetének létrehozását sürgeti Antal Árpád András, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke. A Krónikának adott interjújában a háromszéki politikus hangsúlyozta, az újonnan létrehozandó regionális szervezet jobban össze tudja hangolni és hatékonyabban tudná irányítani a térség autonómiapolitikáját. Szerinte a román kormányban szerepet vállaló RMDSZ-nek együtt kell működnie a magyar kormány támogatását élvező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és Tőkés Lászlóval.
Több alkalommal is hangot adott azon véleményének, miszerint létre kell hozni az RMDSZ székelyföldi szervezetét. Miért tartja ezt szükségesnek? – Erre vonatkozóan már az alapszabály módosítását célzó javaslatunkat is beterjesztettük. Szükség van egy olyan regionális szervezetre, amely össze tudja hangolni, irányítani tudja a térség autonómiapolitikáját. A szövetség jelenlegi felépítése nem tette lehetővé, hogy hangsúlyosan megfogalmazzuk a régió igényeit, így egy közös székelyföldi szervezetben kell gondolkodnunk. Mint ismeretes, Háromszéken egyesítettük a területi szervezeteket, de a széki szervezetek autonómiáját növeltük.
Az RMDSZ székelyföldi szervezetének az lesz az elsődleges célja, hogy irányítsa a régió közpolitikáit, összehangolja a székek munkáját, stratégiákat tervezzen, és megvalósítsa azokat, hangsúlyosan képviselje a régiót és törekvéseit. Nekünk úgy kell kialakítanunk a régiókat, hogy azok magukban foglalják Székelyföld autonómiájának a keretét. És nemcsak a Székelyföldben kell a szervezetnek regionálisan gondolkodnia, hanem véleményünk szerint a Partiumban is.
– Olyan vélemény is megfogalmazódott, miszerint a szórvány érdekeit sértené a székelyföldi RMDSZ megalakulása. – Ellenkezőleg: mi továbbra is fenntartjuk azt a tapasztalaton alapuló véleményünket, hogy egy erős Székelyföld minden erdélyi magyarnak érdeke. A Székelyföld a szórványnak is belső anyaországa tud lenni mind adottságai, mind affinitása alapján. Nemzetpolitikai szempontból Erdélyben csak akkor lehet előre tervezni, ha számolunk egy erőteljes és versenyképes Székelyfölddel. Az egyéves fennállását ünneplő Székelyföld–Szórvány Program sikere azt mutatja, régiónk nemcsak felelősen érez a szórványban élőkkel szemben, de felelősen is cselekszik. Ezt a programot a jövőben tovább terjesztenénk.
– Számos bírálat érte önt amiatt, hogy több sajtónyilatkozatban is az RMDSZ és az alakuló Erdélyi Magyar Néppárt összefogásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Miért tartja ezt fontosnak? – Én 2004 óta politizálok, és azóta hiszek az együttműködésben, abban, hogy az erdélyi magyar szervezeteknek közös célkitűzéseik kell legyenek. Az összefogás hatékonyságára a legjobb példa a legutóbbi EP-képviselő-választás Háromszéken, amikor az RMDSZ-lista Tőkés Lászlóval az első helyen több szavazatot kapott, mint korábban a szövetség és Tőkés külön-külön. A szavazópolgárok egy részét éppen az összefogás mozgósítja szerintem. Az új párt alapítása lehetőség, ugyanakkor veszélyeket is rejt az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyeztetése. Vállalkozóként bátran ki merem jelenteni: hiszek abban, hogy a politikai verseny előreviheti a romániai magyarság ügyét.
A politikai vezetők hozzáértésén múlik, hogy ezt a lehetőséget mire használják: egymást erősítik, vagy egymás ellen harcolva gyengítik az alakulataikat. A felelős politikusoknak tudniuk kell, hogy szükség van az összefogásra, hiszen másként nem érhető el a parlamenti bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöb. Egyértelmű most, hogy az új magyar kormánynak Tőkés László és az EMNT a partnere, így az erdélyi magyarság számára két erőforrás mozgósítható: az RMDSZ a román kormányban való részvételével, az EMNT a magyar kormány támogatásával segíthet. Ha ezt a két erőforrást egymással szembeállítjuk, kioltják egymást, ha egymás mellé állítjuk, erősek vagyunk.
– Elképzelhető, hogy ön egy másfajta kapcsolat kialakítását is szorgalmazza az EMNT által alapítandó párttal? – Értem, mire céloz. Én nem örülök személy szerint az új párt megalapításának – egy téglával sem fogok hozzájárulni az új szervezet létrehozásához –, és nem is támogatom ezt az ügyet, az együttműködést azonban továbbra is támogatni fogom az RMDSZ képviselőjeként. Ez két külön dolog.
– Nem tart attól, hogy ez az állásfoglalás szankciókat vonhat maga után? – Nem félek a büntetéstől. Autonóm politikusok vagyunk egy olyan szervezetben, amely az autonómiáért küzd.
– A február végére időzített nagyváradi kongresszuson 18 év után tisztújításra kerül sor az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy a szövetség háromszéki szervezete, vagy a székelyföldi RMDSZ, ha úgy tetszik, előrukkol egy önálló elnökjelölttel? – A Kovászna megyei RMDSZ azt fogja javasolni a háromszéki küldötteknek, hogy fontolják meg Kelemen Hunor elnökké választását, hiszen személyében székelyföldi politikus kerülhet az elnöki tisztségbe. Januárban hivatalosan is döntünk arról, hogy a jelenlegi két elnökjelölt közül kit támogatunk a szavazatainkkal. Ha jól tudom, már a Hargita megyei RMDSZ is közölte, hogy Kelement támogatják, míg a Maros megyeiek részéről Borbély László is úgy nyilatkozott, jó megoldásnak tartja Kelemen Hunor jelölését az RMDSZ élére. Véleményem szerint meglepetésekre már nem nagyon lehet számítani. De talán túlságosan is sokat beszélünk az elnök személyéről.
Az RMDSZ reformja semmiképp sem egyetlen személyen fog múlni, ezt mi közösen kell hogy kivitelezzük. Csak együtt tudjuk elérni azt, hogy a szövetség megújuljon. A nagyváradi kongresszus után véleményem szerint az RMDSZ-nek az lesz a legfontosabb feladata, hogy egy vonzó jövőképet tudjon felmutatni az erdélyi magyarok számára, hogy az itt élők érezzék: ez a mi otthonunk, itt érdemes tervezni a jövőt, érdemes itthon gyereket vállalni.
Gyergyai Csaba, Krónika (Kolozsvár)
2010. december 23.
VAJÚDÁS: SZÉKELYFÖLDI RMDSZ SZÜLETIK
Míg az elmúlt húsz év a nyelvi jogokról szólt, a következő húsz év a régiókról fog szólni. Miről beszélünk? A székelyföldi RMDSZ körvonalazásával pontosan arról beszélünk, hogy milyen RMDSZ-t akarunk. Pontosan azt vázoljuk, hogy véleményünk szerint hogyan nézne ki a legoptimálisabb struktúra, mely hatékonyabbá tenné a szövetséget, és közelebb hozná az erdélyi magyarságot céljaihoz. Úgy gondoljuk, maga a tény, hogy az elképzelés „indulatokat váltott ki”, azt mutatja, hogy felvetésünk indokolt, sőt, égető és fontos kérdés a szervezet reformja.
Mi a székek szerepe? Az RMDSZ-t Háromszéken gyakorlatilag úgy szerveztük át, hogy bár egyesítettük a területi szervezeteket, a széki szervezetek autonómiáját növeltük. A széki és a regionális szervezetek közötti megyei szervezetek jelenleg sem relevánsak, tulajdonképpeni szerepük, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, a valódi munka nem ezekben zajlik. A legkevésbé sem kívánjuk csorbítani a széki szervezetek autonómiáját, célunk a széki szervezetek hatékonyabb koordinálása, nem autonómiájuk csorbítása. Ne csorbuljon a szervezet belső demokráciája Az RMDSZ egyik legfontosabb értéke a szervezet belső demokráciája, ami nem sérülhet a jövőben sem. Továbbá, a választókerület alapú szervezés nem lehet elsődleges cél, mert nem szervezhetjük át a szövetséget, valahányszor változik Romániában a választási rendszer. Ugyanakkor, a választókerületek és a széki szervezetek eléggé lefedik egymást ahhoz, hogy választások alatt a székek a kerületekben megfelelően aktivizálódjanak. Mi lesz a székelyföldi RMDSZ szerepe? Az RMDSZ székelyföldi szervezetének az lesz az elsődleges célja, hogy irányítsa a régió közpolitikáit, összehangolja a székek munkáját, stratégiákat tervezzen, és megvalósítsa azokat. Hangsúlyosan képviselje a régiót, és a régió törekvéseit. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy míg az elmúlt húsz év a nyelvi jogokról szólt, a következő húsz év a régiókról fog szólni. Úgy kell kialakítanunk a régiókat, hogy azok magukba foglalják Székelyföld autonómiájának a keretét. És nemcsak Székelyföldben kell a szervezetnek regionálisan gondolkodnia, hanem véleményünk szerint Partiumban is. A Partium esetében sem mindegy, hogyan zajlik le a regionalizáció. Székelyföld és a Szórvány viszonya Elhibázottnak és elhamarkodottnak tartjuk azt a következtetést, miszerint a szórvány érdekeit sértené a székelyföldi RMDSZ megalakulása. Ellenkezőleg, határozottan fenntartjuk azt a tapasztalaton alapuló véleményünket, hogy egy erős Székelyföld minden erdélyi magyarnak érdeke. Székelyföld a szórványnak is belső anyaországa tud lenni úgy adottságai mint affinitása alapján. Nemzetpolitikai szempontból Erdélyben csak akkor lehet előre tervezni, ha számolunk egy erőteljes és versenyképes Székelyfölddel. Az egyéves fennállását ünneplő Székelyföld-Szórvány Program sikere azt mutatja, régiónk nemcsak felelősen érez a szórványban élőkkel szemben, de felelősen is cselekszik. Alulról építkezünk Maximálisan egyetértünk azzal, hogy a szervezetnek alulról kell építkeznie. És ennek szellemében is gondolkodunk. Mivel a felvetés önkormányzati körökből érkezett és önkormányzati vezetők támogatják, úgy gondoljuk, hogy a szervezeti struktúra regionális átalakításának gondolata pontosan arról a szintről érkezett, mely a legközelebb van ahhoz a közösséghez, melynek képviseletét szervezetünk céljának és feladatának tekinti. Noha jelenlétünk hangsúlyos kell legyen mindenütt, ahol a közösség érdekében cselekedhetünk, úgy Budapesten, mint Bukarestben, Brüsszelben, vagy akár a szívünk csücske Kolozsváron, tudjuk hogy mindenhol vannak fontosabb ügyek, mint a székelység ügye. Kell lennie a világon egy helynek, ahol nálunk senki sem fontosabb, és ez a hely a mi otthonunk, Székelyföld.
Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere
Tamás Sándor a Kovászna Megyei Tanács elnöke. Transindex.ro
2010. december 30.
Védvár az erdélyi képzőművészetnek
Sepsiszentgyörgyön megépül az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, az első lépést megtették: megvásárolták a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában levő negyvenáras telket, ezen épül fel az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor hangsúlyozta: régi álom valósul meg, hiszen nemcsak egy kiállítótermet építenek, hanem intézményt hoznak létre.
Ez a telekvásárlás a gazdasági válságban is stratégiai befektetés, a projektet a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, a Barabás Miklós Céh és a Kovászna Megyei Képzőművészeti Szövetség vezetői dolgozzák ki, tájékoztatott a tanácselnök. „Szükség van egy helyre, ahol az erdélyi magyar képzőművészet nagyobb teret kap, mint máshol, és Háromszéken erre megvan az igény és a képzőművészeti hagyomány” – fogalmazott a tanácselnök. A projekt elindítását Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár is támogatja. A galéria nemcsak a fizikai teret jelenti majd, hanem gyűjtőközpont is lenne, a tervek szerint felvásárolják a fontosabb erdélyi magyar képzőművészek hagyatékát, és megmentik a műveket az elkallódástól.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója úgy fogalmazott, „az erdélyi vizuális kultúra védvára” lehet a tervezett intézmény. Sokszor keresték meg a múzeumot az örökösök, és felajánlották egy-egy erdélyi magyar képzőművész hagyatékát, de hogy ezt megfelelőképpen tudják kezelni, megfelelő tárolóhelyre és kiállítótérre van szükség. Vargha szerint nagyon sok szomorú példa van, rengeteg anyag szétszóródott, sokat már nem is lehet felkutatni. Egy kolozsvári vagy dévai művész hagyatéka könynyen elkallódik, ezért kell egy gyűjtőközpont, ahol letétbe helyezik, feldolgozzák és bemutatják a műveket. Ugyanakkor szükség van megfelelő kiállítótérre, hiszen nemcsak a Székelyföldön, de egész Erdélyben nincs olyan galéria, képtár, ahol a nagyméretű festményeket, szobrokat be lehet mutatni. „Gyárfás Jenő 4×4 méteres, Tetemrehívás című monumentális festményét például azért nem lehet Budapestről elkérni és a festő szülőföldjén bemutatni, mert nincs megfelelő tér a kiállítására” – magyarázta a múzeumigazgató.
A nagyméretű munkák, körképek bemutatására is alkalmas lesz majd a tervezett galéria. Vargha Mihály szerint arra is szükség van, hogy több képzőművész munkái helyet kapjanak a kiállítóterekben, hogy a látogató az erdélyi, székelyföldi képzőművészet teljes spektrumát áttekinthesse. „Az alkotómunka nem ért véget Baász Imrével és Plugor Sándorral, még rengeteg képzőművész, élő klasszikus, Munkácsy-díjas alkotó műveit kell kitenni a képtárakban, és erre is alkalmas lesz a tervezett Erdélyi Magyar Művészeti Galéria” – szögezte le a képzőművész Vargha Mihály.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)
2011. január 8.
Acta Siculica, 2010
Hagyomány szerint múlt esztendő végére megjelent a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve, az Acta Siculica, mely negyedik éve új alakban kerül az érdeklődők kezébe, borítóját a kiadó intézmény Keöpeczi Sebestyén József által rajzolt pecsétje díszíti.
A Kinda István, Boér Hunor, Kocs Irén, Szőcsné Gazda Enikő, Bordi Zsigmod Loránd, Méder Lóránt László, Sztáncsuj Sándor József, Csáki Árpád és Demeter Lajos által szerkesztett kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. Annak ellenére, hogy gazdaságilag gyengébb évet zárt a múzeum, új egységgel, a Magma Kiállítótérrel gyarapodott, 2010-ben hazaérkezett az Apor-kódex, melynek az Országos Széchényi Könyvtárban történt restaurálásáról Tóth Zsuzsanna számol be. A vaskos kötetben az alábbi, Háromszékhez kötődő témákról olvashatunk: adalékok az erősdi kultúra kronológiájához, az oltszEMI Auxilia ellentmondásos értelmezése, 16—17. századi kályhacsempék egy nyujtódi pincéből, kilenc falu erdőtörvénye, szárazság és pestis Háromszéken, az angyalosi honvédek, nemzetőrök, honfiak, honleányok jegyzéke, a háromszéki ágyúgyártás nehézségei, a második kökösi csata, a 19. századi közúti forgalom jellegzetességei, megélhetési taktikák válság idején, a kézdivásárhelyi, illetve kovásznai polgári fejlődés, a sepsiszentgyörgyi olvasóegylet, kaszinó, illetve a Sancta Maria intézet története, erdővidéki hímzés, orbaiszéki települések társadalmának változásai. Boér Hunor a történeti Erdély magyar népességének tagolódását tárgyalja a 2002-es népszámlálási adatok tükrében, és különleges nyelvhasználati megoldásokat javasol.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)