Magyar görögkatolikusok Erdélyben
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széchenyi-emléknap volt Bihardiószegen
Széchenyi István születésének 225., emléktáblája visszaállításának 10. évfordulójára emlékeztek szombaton Bihardiószegen, ahol a vendégeket hagyományőrző disznótorral is várták.
Már a január elején, a hagyományos évnyitó szentjobbi huszárpotyán hírét vettük: a hónap végén Diószegen fognak találkozni a huszárok. Kiss Gézától, a helyi Széchenyi István Hagyományőrző huszárszázad kapitányától, az esemény egyik szervezőjétől megtudtuk: az ötlet onnan indult, hogy a diószegiek sok eseményen vannak jelen vendégként, ami nyomán eldöntötték, hogy szerveznek egy eseményt, amire viszont-látogatásra hívhatják kollégáikat. Ötletként huszárbál megszervezése is megfogalmazódott, de egy disznóvágás mellett döntöttek, melynek lébonyolításához nagy segítséget kaptak a Zichy Gazdakör tagjaitól, akik nem csak a két 100 kg körüli röfi levágásában és feldolgozásában segédkeztek, de a vendégfogadásban is, nem utolsó sorban pincéiket, hordóikat is megnyitva. De mivel a huszárszázad névadójához két évforduló is kapcsolódik idén, a 2016-os január 30-ika inkább Széchenyi-emléknapként vonul majd be a község történelmébe.
Széchenyi kultusza
Ahogyan a legendás “A tanú” című filmben elhangzik a szállóigévé vált mondat: “Dezsőnek meg kell halnia” (a feketevágáson leölt sertésnek), úgy szombat reggel a kultúrház mögött a “huszárdisznóvágás” áldozatait is elérte végzetük. Miközben szalma alatt perzselődtek, a találkozóra Szentegyházáról, Szovátáról, Hegyközszentimréről, Debrecenből és Szentjobbról érkezett huszár és kuruc hagyományőrzők a helyi huszárokkal egyetemben a Polgármesteri Hivatal előtt álltak katonás alakzatba. Ott dr.Szabó József helytörténész köszöntötte őket, elmondva, hogy Széchenyi István emléktáblája előtt kettős alkalom van az emlékezésre: 225 éve született a legnagyobb magyar, és 10 éve állították vissza emléktábláját. A helytörténész a tőle megszokott alapossággal, néhol anekdotákkal fűszerezve beszélt azokról az időkről, amikor Széchenyi századával Diószegen állomásozott, majd a Széchenyi-kultusz kialakulásáról. Mint megtudtuk, az (első) emléktáblát, bár az igény már 1883-ban megfogalmazódott, csak 1908-ban állították, majd a hatalomváltásokkal hol le, hol feltették, levakolták, mígnem a kommunizmus éveiben összetörték. Széchenyi-kör 1997-ben alakult, az új, immár kétnyelvű tábla 2006-ban került a falra közadakozásból, 2010-ben megalakult a hagyományőrző huszárszázad.
Zászlóavatás
Széchenyi nevét nem lehet levakolással és összetöréssel elhomályosítani, ezt már Bara László tiszteletes mondta rövid beszédében, mely után az említett hagyományőrző csapatok, illetve a Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület képviselői koszorúztak. A templomban, ünnepi istentisztelettel folytatódott az ünnepség, ahol Bara László lelkész egyebek mellett arról beszélt, hogy a község ma sem akar kevesebb lenni az egykori hagyományőrzőknél, emlékezőknél. Ennek ő maga, illetve felesége, Andrea is nyomós bizonyítékát adták, mert miután Jakab László főgondnok Széchenyit méltató értekezést olvasott fel, egy meglepetéssel álltak elő: zászlót ajándékoztak a helyi huszárcsapatnak! A Meleg Sándor helyi szabóműhelyéből és Tóth Csaba érmihályfalvi hímződéjéből kikerült lobogót a lelkész áldotta meg, felesége pedig zászlóanyaként az első szalagot kötötte rá. Később, Csontos János debreceni hagyományőrző kapitány irányításával a vendég csapatok is szalagot kötöttek, illetve az együvé tartozás jeleként egy-egy szeget kalapácsoltak annak rúdjába. “E zászló alatt ne legyen harag és viszály, csak béke és szeretet”, mondta Bara László, szavait a gyülekezet ifjúsági kórusának énekszámai támasztották alá: “Van nekünk egy zászlónk, amit nem téphetnek szét…” (Kormorán együttes).
Állandósuló találkozó
A továbbiakban az ünneplők a Zichy kastélyban berendezett múzeumot látogatták meg dr.Szabó József avatott kalauzolásával, aki előzőleg a templomkertben látható emlékhelyeket is felsorjázta. Mindezek alatt a kultúrháznál szorgosan dolgoztak a disznótor lebonyolítói, úgyhogy mire a vendégek visszatértek oda, nem csak a helytörténeti relikviákból összeállított kiállítást tekinthették meg, de terített asztal is fogadta őket. A délutáni programban a pincesor, a Padalja meglátogatása volt soron, ahol a Kun, a Tolnay és a Mados pincészetek várták kiváló boraikkal egy-egy koccintásra a vendégeket, de persze a nótaszó is felcsendült. A napot a disznótoros vacsora zárta, újra a kultúrházban. Amit a fentebb idézett Kiss Gézától megtudtuk, a január végi találkozókat a huszár és kuruc hagyományőrzők ezentúl állandó programként jegyezhetik be éves naptáraikba.
Rencz Csaba. erdon.ro

Farsang Sztánán államtitkárral és varázsgömbbel
A templomtorony tatarozására gyűjtenek adományokat
A számok, az otthon és a megmaradás bűvkörében startolt a tizenhatodik sztánai farsang pénteken. Bár az esti hétórás kezdésből nyolc óra lett, a szobamelegségűre befűtött művelődési otthonban összegyűltek addig legalább bemelegíthettek: ráérős beszélgetések az ismerősökkel-ismeretlenekkel, egy kis vagy egy kicsit több sörrel, de az otthonról hozott szilvóriumot is körbekínálták falubelinek-idegennek egyaránt. Sztánaiak, de környékbeliek is jöttek szép számmal, sőt Debrecenből, Csabacsűdről is érkeztek vendégek. Díszvendégként egy hús-vér államtitkár és a kolozsvári főkonzul is farsangolt, de volt kiállítás, népszínmű, operett és táncház is. A háromnapos dínomdánom során az idén adományokat gyűjtöttek a sztánai református templom szinte százötven éves tornyának felújítására, e célt szolgálta a Debreceni Népi Együttes tegnap este Kolozsváron előadott táncjátéka, Táncos Csuda Mózsi hiteles története.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

A szakmaiság és a városfejlesztési vízió a legfontosabb az RMDSZ számára
Mint 1992, az első szabad választások óta mindig, az RMDSZ ezúttal is a szakmaiságot és a város fejlődéséről alkotott koncepciót helyezi előtérbe akkor, amikor a szatmárnémeti városi tanácsosi listáját állítja össze, jelentette ki szerdán Kereskényi Gábor. A városi szervezet elnöke ismertette a jelöltállítás menetrendjét és kritériumrendszerét.
Ezek szerint mindazok, akik részt kívánnak venni a RMDSZ-frakció munkájában a következő négy évben, február 26-án délután 16.00 óráig kell eljuttatniuk szándéknyilatkozatukat az érdekvédelmi szervezet szatmárnémeti székházába. Ezt követően, március 11-én a 300 tagú városi küldöttség dönt majd a jelöltek rangsorolásáról.
A szándéknyilatkozat mellett a dokumentációnak tartalmaznia kell egy önéletrajzot (az egységes formanyomtatványt a székházból lehet elkérni), egy bizonylatot arról, hogy a szervezettel szembeni valamennyi kötelezettségének eleget tett az illető és egy írásos nyilatkozatot arról, hogy vállalja az RMDSZ programját. Szintén nagyon fontos, hogy a jelentkezőnek bizonyítani kell, az előző rendszerben nem állt kapcsolatban a Szekuritátéval, illetve be kell mutatnia a város fejlődésével kapcsolatos elképzeléseit.
„Vissza kell adnunk Szatmárnémeti méltóságát és önbizalmát! Ebben a nemes, de nehéz vállalkozásban mindenkire számítunk, hisz ezt a célt csak vállvetve, csapatmunkában tudjuk teljesíteni", fogalmazott csütörtöki sajtótájékoztatóján Kereskényi.  „1992-től mindig a legkomolyabb, szakmailag leginkább felkészült tanácsosi csapatunk volt Szatmárnémeti városi tanácsában. A Szatmárnémeti RMDSZ az egységes, erős érdekképviselet megerősítését tűzi ki legfőbb céljául", jelentette ki a polgármester-jelölt. Éppen ezért a jelenlegi tanácsosoknak írásban kell beszámolniuk négyéves tevékenységükről, ezt pedig a szövetség vezetősége kiértékeli. A jelölteknek fontos kritériumoknak kell megfelelniük: komoly közösségi támogatottságuk kell legyen, nyitottaknak kell lenniük, szakmailag felkészültnek, a szervezet iránt elkötelezettnek. Az esélyegyenlőség jegyében az RMDSZ nagyobb súlyt kíván biztosítani a nőknek és a fiataloknak egyaránt.
„Meggyőződésem, egy frakció akkor lehet hatékony és eredményes, ha soraiban van műépítész, urbanisztikai szakember, jogász, az oktatás, a szociális élet terén jártas tag is", mondta a parlamenti képviselő.
„Városunk balkanizálódása csak és kizárólag széleskörű társadalmi összefogással állítható meg! Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy a jelenlegi városvezetés újrázása esetén Szatmárnémeti újabb évekkel marad le nemcsak a közeli európai megyeszékhelyek viszonylatában (Debrecen, Nyíregyháza, Kassa, Ungvár), hanem a szomszédos romániai megyeközpontokkal szemben is (Nagybánya, Nagyvárad, sőt Zilah). Szívós munkával ezeket a kapcsolati szálakat újból össze kell forrasztani, a megingott bizalmat helyre kell állítani", fejtette ki az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke.
A politikus elmondta, a végső lista összeállítása és rangsorolása az MPP-vel való egyeztetés során alakul majd ki. „Várjuk a listára a Német Demokrata Fórum tagjait is, folyamatosan tárgyalásban vagyunk velük", válaszolta újságírói kérdésre. Elmondása szerint a jelenlegi tanácsosok közül egyelőre senki nem közölte hivatalosan, szeretné-e folytatni a munkát. „A jelenlegi frakció jó munkát végzett, becsülettel helytálltak! De ha valaki nem kívánja folytatni a munkát, tudjuk pótolni, rendelkezésünkre állnak a megfelelő szakemberek", jelentette ki.
A polgármester-jelölt szerint 9-10 tanácsos lehet a reális elvárás a júniusi választások után. „Ahhoz, hogy a polgármester véghez tudja vinni programját, támogatottságra van szüksége. Az igazán fontos stratégiai döntéseket a tanács hozza meg", jelentette ki Kereskényi Gábor. szatmar.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Ezzel a kormánnyal lehet (Magyar–román kapcsolatok)
Magyar–román energetikai és közlekedésfejlesztési projektek előmozdításáról sikerült megállapodni az új román szakértői kormánnyal, amely elődjénél sokkal nyitottabb és pragmatikusabb módon viszonyul a közös projektekhez – közölte Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára Bukarestben.
Az államtitkár a magyar–román gazdasági vegyes bizottság ülését követően a testület magyar társelnökeként beszámolt arról, hogy rövidesen megduplázódhat a határátkelők száma Románia és Magyarország között. A felek megegyeztek abban, hogy három hónapon belül ütemtervet készítenek azon tíz, a határon áthaladó, európai uniós finanszírozásból megépült új út megnyitásáról, amelyeket Románia schengeni csatlakozásának késése miatt egyelőre nem lehet használni. Rámutatott: tíz közúti határátkelő működik Románia és Magyarország között, átlagosan 40 kilométerenként lehet átjárni, ami tipikus kelet-közép-európai probléma, hiszen Nyugat-Európában sokkal sűrűbben vannak összeköttetési pontok a szomszédos országok között. 
A határ átjárhatóságának javítása érdekében megállapodtak arról: 2018-ig mindkét oldalon elvégzik a szükséges munkálatokat ahhoz, hogy megnyissák a második gyorsforgalmi összeköttetést Magyarország és Románia között Debrecen és Nagyvárad térségében. A márciusban összeülő infrastruktúra-munkacsoport arra is megoldást keres, hogy a már megnyílt nagylaki autópálya-átkelőnél csökkentsék a várakozási időt: itt egyebek mellett a teherforgalom számára épül új tengelysúlymérő állomás. A magyar–román gazdasági vegyes bizottság társelnöke elmondta: Románia fontos partner az energetikai források és útvonalak diverzifikációjában, és a román fél vállalta: rövidesen megteremti a feltételeit annak, hogy Magyarország is importálhasson földgázt Romániából. Magyar Levente kiemelte: Románia az az ország, ahol a legtöbb magyar érdekeltségű kis- és középvállalat működik Magyarországon kívül, több mint 12 ezer magyar érdekeltségű céget jegyeztek már be itt, ugyanakkor a magyar nagyvállalatok egész sora is jelen van az országban. A Mol 200 üzemanyagtöltő állomást üzemeltet, emellett szénhidrogén-lelőhelyek kutatásában is részt vesz, az OTP 120 fiókkal van jelen, a Richter Gedeon 1500 embernek ad munkát. „Ezek komoly stratégiai pozíciók, az alapok erősek. A gazdaság talán a leginkább problémamentes területe a magyar–román együttműködésnek, a kkv-k szférája egy sikertörténet, és a többi is azzá tehető, csak dolgozni kell rajta, márpedig ezzel a román kormánnyal lehet” – összegezte bukaresti tapasztalatait a gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkár. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tizedik Bocskai-zarándoklatról
Idén ismét megtartották, immár tizedik alkalommal, a Bocskai István emlékére szervezett zarándoklatot, melynek során a magyarországi hajdúvárosok és Hajdú-Bihar megye küldöttsége a fejedelem életéhez kapcsolódó egyes helyszíneket keresett fel február 20-án és 21-én.
2007 óta minden évben megszervezik a Bocskai-zarándoklat nevű körutazást, a történelmi Magyarország különböző régiót felkeresve, ráérés és lehetőség szerint. Ezeken rendszerint a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat és a Bocskai István Emlékbizottság képviselői, a hajdúsági polgármesterek, önkormányzati képviselők és meghívottaik vesznek részt, köztük előadóművészek és újságírók is. Idén csupán másfél nap állt a zarándokok rendelkezésére, ez alatt Hajdúnánást, Debrecent, Kolozsvár, Gyulafehérvárt, Nagyenyedet és Nagyváradot tudták útba ejteni. Utóbbi városban Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta őket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amely jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthona. A díszteremben megtartott vasárnap déli kölcsönös köszöntésen az EMNT, a KREK, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Pro Universitate Partium Alapítvány, az ifjúság és a váradi polgárok képviselői is jelen voltak. Az egyházkerület előző püspöke igei alapú üdvözlőbeszédében Dávid királytól Bocskai fejedelemig vont történelmi ívet, az ország- és nemzetegyesítés közös nevezője mentén.
Erdély egyik nagy politikai-katonai vezetőjét méltatva Tőkés László kiemelte: a fejedelemnek rövid uralkodása alatt ereje volt a szabadságharchoz éppúgy, mint az építkezéshez. Utalva a mai évfordulóra – 1605-ben épp ezen a napon választották fejedelemmé Bocskai Istvánt az erdélyiek Nyárádszeredában –, valamint a megemlékezés helyszínére, elmondta: Bihar megye egykori főispánjára, Várad kapitányára, az egész Partium urára, Erdély fejedelmére, Magyarország megkoronázott királyára úgy kell emlékeznünk, mint egy olyan reálpolitikusra, ügyes diplomatára és kiváló hadvezérre, aki a 17. század elejére szinte teljesen elpusztult magyar államiságot megmentette, folytonosságát biztosította. Erdély aranykorának megalapozójaként nagyformátumú államférfivá tette az is, hogy egyszerre védte és építette az országot és az egyházat. Bocskai Erdély szuverenitásának és a királyi Magyarország jogállásának megtartásában épp olyan elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint a tizenöt éves háború lezárásában. A régió pacifikálásának és a hajdúk letelepítésének történelmi áthallása: mi magunk is a helytállás népe kellene legyünk, nem az elvándorlásé – mondotta európai képviselőnk napjaink kihívásaira, népmozgásaira utalva.
A határok fölötti nemzetegyesítés egyik jelképeként is felfogható a Bocskai-zarándoklat – mondotta köszöntésében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke, aki a körút utolsó állomásán is vázolta Bocskai életútját és tetteit, végül idézett a fejedelem politikai végrendeletéből. Kátai Zoltán Tinódi-lant díjas énekmondó, népzenész a 16-17. századból ránk maradt, ismert és ismeretlen szerzőktől származó históriás énekeket adott elő, legtöbbjük magáról Bocskairól és koráról szólt. Az emlékezők ezt követően a székház belső udvarán kialakított „partiumi panteonban” elhelyezték a tisztelgés koszorúit Bocskai István emléktáblája – Győrfi Lajos karcagi szobrászművész 2009-ben felavatott alkotása – alatt, és elénekelték a Himnuszt.
Nagyvárad, 2016. február 21.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája. erdon.ro

Bocskaira emlékeztek Váradon
Az immár évtizedes hagyománnyá vált Bocskai-zarándoklat részvevői, Hajdúnánás, Debrecen, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyenyed után, az emlékút utolsó állomásaként vasárnap Nagyváradra is ellátogattak, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán megkoszorúzták Bocskai István erdélyi fejedelem, nagyváradi várparancsnok emléktábláját. A koszorúzást megelőzően az egyetem dísztermében Pintér István köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkés László EP-képviselő beszélt arról, hogy Bocskai életművének mennyire aktuális üzenete van a jelenkor számára.
A váradi vár kapitánya volt, aki egész életében arra törekedett, hogy visszaállítsa a magyar nemzet egységét, ami nagymértékben sikerült is, hiszen fejedelmi minőségében a hódoltságon kívüli magyar területeket egyesítette, beleértve Erdélyt és a Partiumot is. Hozzájárult a tizenöt éves háború lezárásához és megalapozta Erdély aranykorát. Emellett a hosszú háborúskodás alatt elnéptelenedett településeket újjáélesztette az által, hogy közel tízezer hajdút telepített be a térség hét településére. „Egyik legangyobb érdeme, hogy az elszegényedett nemeseket, üldözött protestánsokat, zsoldosokat, tisztségüket vesztett végvári katonákat képes volt a nemzet szolgálatába állítani úgy, hogy a hajdúság az egyik meghatározóbb közösségévé vált a magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László.
Ezt követően a zarándokok képviseletében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke emlékezett meg a 459 éve született fejedelemről, hangsúlyozva, hogy mennyire előrehaladott gondolkodású államférfi volt. A továbbiakban Kátai Zoltán énekmondó emlékezett meg tematikus reneszánsz énekekben Bocskai fejedelemről. Előadásában elhangzottak többek közt megzenésített Balassi-versek, valamint Debreceni János és Wathay Ferenc Bocskaihoz kötődő szerzeményei is. A megemlékezés koszorúzással és nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. A koszorúzásnál áldást mondott Ráksi Lajos egyetemi lelkész.
Sz, G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Világhírű női tudósokról és Sándorffi Józsefről
A váradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai a múlt hét csütörtök este szokásos havi találkozójukat a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban. Két előadás hangzott el.
A megjelenteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte (kiemelten a hölgyeket a közelmúltbeli nőnap miatt), majd Zilahi Bertalan az ebben hónapban a név- vagy születésnapjukat ünneplőket köszöntötte, Szebeni Lajos pedig egy-egy Mécs László- és T. Szabó Edit-költeményt olvasott fel. Ezt követően Barabás György A természettudományok világhírű női címmel tartott előadást. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: a hozzáértők véleménye alapján a 21. század a molekuláris biológia és a nők évszázada lesz. Míg Semmelweis megjelenése előtt a nők életük 70-80 százalékát a gyermekeik nevelésére fordították, jelenleg ez már már csak 5-7 százalék, mivel a családonkénti gyermeklétszám 11-ről 1,3-ra zuhant, tehát szerinte a nőknek nem maradt fizikai idejük a természettudományos kutatásokra. Ugyanakkor Czeizel Endre is megállapította, hogy a nők elsődleges feladata a fajfenntartás, tehát biológiailag a női nem a fontosabb. Gyermekeiknek nem csak a génjeiket, hanem minden megszerzett tudásukat is átadták, és optimális családi körülményeket nyújtottak kivételes adottságaik biztosítására.
A továbbiakban a nyugalmazott tanár arról is beszélt: a Nobel-díjak 100 éves története során 719 díjat osztottak ki, és 29 nő részesült ebben az elismerésben. Az irodalmi és béke Nobel-díjak között a legnagyobb a nők részesedése, de itt is csak 10 százalék. Ugyanakkor 2008-ban a Princeton University Press által közzétett matematikai kézikönyv megnevezte az utóbbi 400 év legnagyobbnak tartott matematikusait, és ezen a listán két nő, a német Emmy Nöther és az orosz Szofia Vasziljevna Kovalevszkaja szerepel. Ezután tevékenységük rövid ismertetésével a legfontosabb női tudósokat sorolta fel az előadó, kezdve a 4. századtól máig, Románia egyik világhíres kortárs női tudósával, a geofizikus dr. Mioara Mandea professzor asszonnyal zárva a sort.
Sokoldalúság
A rendezvény második felében Kovács Károly Dr. Sándorffi József életéről és tevékenységéről értekezett. Egyebek mellett elhangzott róla: 1765-ben született Hegyközújlakon, egy nyolcgyermekes családban, mely később Jákóhódosra költözött. Bár szűkös volt a költségvetés, a legjobb iskoláiba járt Váradon és Debrecenben. Noha eminens volt a költészetben, a bölcsészet tanulmányok elvégzése után a bécsi orvosi egyetemre került, ahol kapcsolatba került a magyar testőrírókkal is. Megmentette a csődtől a Magyar Hírmondót, és munkatársa lett az Új Bécsi Magyar Múzsának. Levelezett Csokonaival, és hazafiként amellett érvelt, hogy nemzetének kincse legyen a nyelv. Emellett szaklapíróként és orvosként is jeleskedett az osztrák fővárosban, például statisztikai kimutatásaival, és a himlővel kapcsolatos kutatásaival. 1804-ben Váradra hívták, hogy legyen Bihar vármegye főorvosa, illetve ő irányította az 1806-ban megnyílt közkórházat. Sokoldalúságát jellemzi, hogy 1805-ben táblabírónak nevezték ki, református presbiter is volt, és 1815-től 1824-ben bekövetkezett halálig mecénásként vezette, támogatta a színházi életet.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikk
Köszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! 
Lapvárta
Ambrus Attila
Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz.
Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. 
A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek.
Isten éltessen, Székely Hírmondó!
(A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.)
Megyei lapot ünneplünk
B. Kovács András
Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora.
A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet.
A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is.
Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg.
A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi.
No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai.
Arról, hogy nem buta az olvasó
Sántha Attila
Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e?
Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett.
A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni.
Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk.
Hiteles tükörkép kell
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek.
Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója.
További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak!
„Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke
Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. 
A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását.
Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. 
Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ifjúság – Debreceni csokonaisok a kincses városban
Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Úgy döntöttem, hogy nem hagyom tovább halványulni az emlékeket, igaz, bennem, szerencsére nehezen kopnak. Visszagondolván arra az együtt töltött négy napra, igazából úgy érzem, csak nagyon kevés az az esemény, amire nem tudok eléggé tisztán visszaemlékezni. És úgy gondolom, hogy ez volt a találkozásban a legcsodásabb dolog. No, de ne szaladjunk annyira előre.
A debreceni csokonaisok megérkezését hosszú készülődés előzte meg, mind az ő, mind a mi részünkről. Pócsai Sándor tanár úr több megbeszélést is tartott, hogy szombat–vasárnap mi a program, hogy csütörtökön, hol és miként várjuk őket. A szokásos dolgok történtek, mégis volt bennük egy kis szokatlanság. Számomra ez volt az első cserekapcsolat magyarországi diákokkal, és hihetelenül vártam, hogy megismerjek mindenkit. (Sajnos kellőképpen nem sikerült, de a jó hír az, hogy majdnem mindenkivel fel tudok idézni egy szép közös emléket.) Az érkezés előtt nem sokkal találtunk rá a Halott Pénz Helló lányok című zeneszámra, a fiúkkal sokat énekelgettük, mégsem volt „Sárikának kiszőkülve a haja...”. Szóval mostanság, ha meghallom (és eléggé sokszor hallom) a számot, rögtön Ti, debreceni társaim juttok eszembe. Csütörtökön már alig tudtunk figyelni órákon (ez nem jobban szól, mint az egyáltalán nem tudtunk figyelni órákon?) hiszen már csak órák választottak el minket a találkozástól. Aztán végre az óra délután hármat ütött és kis késéssel be is robogott a régi, ám narancssárga busz, élén Éles Búlcsú tanár úrral. Már a járdáról próbálta mindenki kiszúrni a saját cserediákját. Visszagondolva, úgy gondolom, hogy mindenki hálás (részünkről mindenképp) nagyon elégedett volt azzal a személlyel, akit kapott. Szilvi lett az én cserediákom, és vasárnap, amikor a csoport visszatért Debrecenbe, eléggé nagy űrt éreztem magamban. De tudtam, hogy nem tart sokáig, hiszen már fejben a debreceni utat tervezem, ami legalább ekkora móka lesz, úgy érzem.
Tamás Endre, 11. A. Szabadság (Kolozsvár)

Tárlatnyitó lesz az új székházban
Szerda délután sajtótájékoztatót tartottak a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél. Több téma volt: egy emlékünnep előkészítése, a kórház-ügy, az új székház és egy kiállítás.
Csűry István püspök arról számolt be: a sajtótájékoztatót megelőzően tanácskozásra hívta a kilenc egyházmegye vezetőit, a téma pedig a jövő évi reformáció emlékünnep előkészítése volt. Ennek előzménye, hogy mint ismert, 2009. május 22-én Debrecenben zajlott egy nagy szabású Kárpát-medencei református találkozó, és azóta minden esztendőben különböző helyszíneken, mint az Egység Napjára emlékeznek a kálvinisták erre a dátumra. Ugyanakkor két évvel ezelőtt megalakult a Református Emlékbizottság is, Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, mely testület tagja Balog Zoltán EMMI-miniszter (amúgy református lelkész) is, a határon túli püspökségeket pedig Kató Bélaerdélyi püspök képviseli. 2017-ben lesz ugyanis a reformáció kezdetének 500. évfordulója, és ennek kapcsán a KREK is több programot szervez, melynek csúcspontja Váradon lesz, egy Református Egység Fesztivál nevű rendezvény keretében a várban, 2017. május 20-én, melyet a szervezők reményei szerint „még az unokáink is emlegetni fognak”.
Egy másik témára áttérve az egyházfő arra hívta fel a figyelmet: amióta köztudott, hogy a KREK egy erdélyi magyar kórház építésébe fogna, lehetséges helyszínként több helyszín neve is felmerült a sajtóban, akár székelyföldi is. A helyzet tisztázása végett az ügyben érintett marosvásárhelyi és csíkszeredai szakembereket a KREK e héten péntekre Váradra hívta, a megbeszélésre 10 órától kerül sor a Kálvin utcai régi székhelyen.
Kiállítás
Forró László főjegyző arra hívta fel a figyelmet: mivel április 25-26-án Nagyváradon ülésezik majd a Generális Konvent, egy héttel előrehozták Győri László debreceni, Csokonai-díjas szobrászművész kiállításának a megnyitóját, mely így tulajdonképpen előrendezvénye lesz az új székház felszentelésének, mely a továbbiakban is helyet biztosít majd hasonló kulturális rendezvényeknek is. A tárlatnyitót tehát most vasárnap, április 10-án, 18 órakor tartják, majd ezt követően tíz napon keresztül lehet majd megtekinteni az alkotásokat az új székházban, a látogatási időpontokat a vernisszázson fogják közölni.
Farkas Zsolt közigazgatási előadótanácsos arról beszélt: április 17-én, vasárnap 14.30-15 óra között a várad-újvárosi templomnál lesz a gyülekező, ezt zászlós átvonulásköveti a Sulyok István utca 9. szám alatti új székház udvarára, ahol igét hirdet Csűry István püspök. Az alkalmi beszédek és köszöntések után rövidfilmet vetítenek a KREK 95 éves történelméről, majd az egyházkerület esperesei felszentelik a székházat. Ezután következik a várad-réti Csillagocska Néptáncegyüttes műsora és a KREK kántorkórusának szolgálata. Az ünnepségre meghívták a magyarországi Pótápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárt, Mile Lajos kolozsvári főkonzult, Huszár István alpolgármestert és Szabó Ödön parlamenti képviselőt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnökét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az ambícióm hajt
Beszélgetés Sebestyén Aba színész- rendezővel
– Budapesten járva, lépten-nyomon a Thália Színház egyik új sikere, az Amerikai bölény plakátjaival lehet találkozni. A színházi élet két kiemelkedő egyénisége, a filmekből is jól ismert Csányi Sándor és Szervét Tibor vonja magára a járókelők figyelmét. Az előadást, amelyre jó előre elkapkodták a jegyeket, a marosvásárhelyi Sebestyén Aba rendezte. Felötlött bennem, hogy vajon nem örültél volna-e jobban, ha nem a rendezői feladatot kapod, hanem egyik főszereplőként lehetnél jelen a produkcióban, illetve a plakátokon?
– Igen, reális dilemmáról beszélsz, egy jó szerep megkísértheti a színész- rendezőt. De egyre jobban szeretem azt a nézőpontot, amit a rendezői perspektíva kínál. Hála istennek színészként is eléggé becsületesen elláttak feladattal, főleg a pályám kezdetén. De a Yorick Stúdió által azért mindig megteremtettem magamnak a színészi kihívásokat is. Tényleg szép színészi feladatokat tudhatok magam mögött, kiváló rendezőkkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. A rendezésben pedig a színészi tapasztalatom rengeteget segít. Az a különleges dolog is megadatik ilyenkor a színész-rendezőnek, hogy az összes szerepet a magáénak érzi egy kicsit. Mindenki valahogy belőle szólal meg.
– Ha nincs a Yorick, vajon nem lett volna számodra a rendezés sem?
– A Yorickot valójában ezért is hoztam létre. Annak idején, 2004-ben úgy éreztem, egy kicsi pangás következett be a pályámon, noha akkor is szép szerepeim voltak, például a dr. Beck a Boldogtalanokból, mellyel UNITER-díjra is voltam jelölve, vagy a Liliomfi. De mindig volt egyfajta szakmai elégedetlenség bennem, és a rendezés is mindig érdekelt. Egy olyan szakmai műhely létrehozása is izgatott, amely végül is a Yorick Stúdióban öltött testet. Az évek során ez sok rendezői lehetőséget teremtett, és úgy érzem, a szakmai fejlődésemet is elősegítette.
– A Yorick nyilván különleges szerepet játszik az életedben, több mint egy évtizede működik. Igaz, egy ideje, mióta a vár felújítása zajlik, a szokásos játéktereteket, a bástyát elveszítettétek.
– Nagyon remélem, hogy ebben az évben visszatérünk, ha máshova nem, a Mészárosok bástyájába. De talán van esélyünk egy tágasabb, színházi szempontból több lehetőséget kínáló térre.
– A kettős szakmai identitásnál maradva, nyugodtan mondhatjuk, hogy mindkét vonatkozásban rád talált a siker. Színészként, rendezőként is kaptál díjakat. Nem csak vásárhelyi teljesítményeiddel szereztél elismerést. Több társulatnál dolgoztál, Szatmárnémetiben, Debrecenben, Nagyváradon, mindenhol gazdagodhattál valamivel, de a szakmai kiteljesedés szempontjából Marosvásárhely a legmeghatározóbb számodra.
– Tizennégy éve szerződtem Marosvásárhelyre Béres András hívására, talán éppen te kerestél meg először színházon kívüli feladattal egy Bolyai-ünnepségre szánt szöveg kapcsán, és lám, utóbb a Bolyai-monodrámából, A térből milyen hosszú életű előadás lett, a mai napig játszom. Valóban sok jó dolog ért itt, ide sorolhatom a pedagógiai tevékenységemet is, azt, hogy színész tanárként is dolgozom. Ez is szorosan hozzátartozik a színészi és főleg a rendezői fejlődésemhez. Nagyon fontos, hogy pedagógiailag jól tudjunk megközelíteni egy-egy színészt, hiszen mindenki más-más szálból van szőve, és mindenkinek más-más kulccsal kell megnyitni a lelkét. Színészmesterséget tanítottam több mint tíz évig, harmadik éve rendezést is oktatok. Az idei tanévtől rendező évfolyamot vezetek.
– Jobban vonzódsz bizonyos műfajokhoz, szerepekhez, vagy azt tartod jobbnak, ha minél változatosabb feladatokkal bíznak meg?
– Bármilyen a feladat, azt meg kell jól oldani. A színészi munkában egy-egy karakter személyessé formálása talán a legnagyobb kihívás, úgy, hogy az egyszeri és megismételhetetlen legyen, olyan, amilyennek csak én tudom megteremteni. Ez a folyamat pedig abszolút feltárulkozással jár, ami által az ember igencsak sebezhetővé válik. Ez a szépsége és a nehézsége is ennek a mesterségnek. Mernünk kell feltárulkozni, mernünk kell sebezhetővé válni. Meggyőződésem, hogy csak így válhat valami személyessé, csak így tud egy érzés, egy gondolat, egy emberi sors, egy történet igazán eljutni a néző lelkéhez. Rendezőként is talán ez a legnagyobb kihívás számomra: oly módon megnyitni a színészeket, a rendezői koncepción belül eljutni a feltárulkozás olyan szintjére, hogy azok emberi hangon, igazi emberi érzéseket, igazi emberi gondolatokat közvetítsenek.
– Szóba hoztad Bolyai János megformálását. Elég sok drámai szereppel találkoztál az eltelt két évtizedben. Vígjátékokban is érdekes figurákat kelthettél életre. Több zenés darabban játszottál. A minap újra telt házzal ment a vásárhelyi Csárdáskirálynő. A nézőnek az a benyomása, hogy külön élvezet számodra, ha énekesi, zenei tudásodat is felmutathatod. Ez nyilván olyan adottság, amit művelni kell, nem elég csak azzal élni, amit a születésed során kaptál.
– Tényleg szeretem a zenés műfajt is. Engem arra tanítottak a szüleim, hogyha az embernek a Jóisten adott valamit, azzal gazdálkodjon jól. Ez nem kis felelősség.
A drámai és komikus szerepekben is nagyon jól érzem magam, és valóban különleges élvezettel veszek részt zenés előadásokban. Tizenkét évvel ezelőtt dolgoztam először Incze G. Katalinnal, a Kolozsvári Állami Magyar Operában ugrottam be egy bonviván szerepbe. A Mágnás Miskában énekeltem, mindössze két nagyzenekari próbával. Hihetetlen kihívás volt. Folytatása is lett volna, de a tanítás, a színészet és a Yorick alapítása túlságosan lefoglalt. A felkészülés azonban nem maradt annyiban, énekórákra jártam, a mozgást is folyamatosan karban kell tartani, hiszen, akárcsak a hang, a test is fő kifejezési eszköz a színész számára.
– Olykor nem érzed úgy, hogy túlvállalod magad?
– De, mostanában, hogy sokat is utazom, kezdem érezni, hogy egy kicsit be kéne húzni a kéziféket. Igaz viszont, hogy az utóbbi időben egyre több rendezői kihívás ér. Szabadkán rendeztem tavaly ilyenkor, utána Magyarországon a Bartók Kamaraszínházban, Dunaújvárosban dolgoztam egy izgalmas anyagon, most jött ez a felkérés a budapesti Tháliában, és jövő ilyenkor ennek is lesz folytatása. Úgy néz ki, hogy többek közt Szombathy Gyulával és a csodálatos Molnár Piroskával fogok dolgozni. Közben az elmúlt időszakban színészként a Szeretik a banánt, elvtársak? című produkciót játszottam a budapesti Játékszínben, több országban, több fesztiválon, sőt Amerikában is megfordultam vele.
– Az külön erőpróba, amikor egyedül kell teljesítened.
– Hatalmas kihívás az egyéni előadás, napokkal a fellépés előtt kell elkezdenem a felkészülést. Büszkén mondhatom, hogy jelenleg három egyéni előadásom van műsoron: a Dózsa, a Bolyai-előadásom, amit a magyar kultúra napján játszottam utoljára Budapesten a Klebelsberg Kunó Kulturális Központban és a Szeretik a banánt, elvtársak? Emellett teljes odaadással tanítok, és még nem beszéltem a családomról, ami hihetetlen gyönyörűséggel és elégtétellel tölt el.
– Hát, nem akármi négy kislány édesapjaként helytállni!
– Csodálatos, amikor mély játékba tudok merülni velük. Igazi megnyugvás.
– Hány évesek?
– Réka kilencéves, Janka hét, Eliza és Abigél mindjárt háromévesek. Most kezdenek igazán beszélni.
– Képzeld el, amikor majd sorban előállnak, hogy színészek szeretnének lenni.
– Nem fogom tiltani őket ettől, de bátorítani sem. Mindenkinek meg kell találnia a saját maga útját.
– Te megtaláltad a magadét.
– Igen. És gyönyörű pálya. A világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek. Rengeteg gyötrelemmel és nagyon sok szépséggel jár.
– Szép és bizonyára gyötrelmes egy társulat létrehozása is, és még inkább az lehet az éltetése. A Yorickra gondolok. Kellett ez neked?
– Az ambícióm hajtott. Ha ezelőtt tíz évvel tudtam volna, hogy mennyi munkával, nehézséggel jár egy ilyen szakmai műhely felépítése, karbantartása, lehet, hogy nem vágtam volna bele. Egy idő teltével gyötörtek is a kétségek, hogy minek kellett ez nekem, miért csinálom, de aztán lassan kezdtek jönni az eredmények, és újabb lendületet kaptam. Beletanultunk a pályázatírásba, beletanultunk az egésznek a menedzselésébe, és aztán sikerült egypár mérföldkőnek számító előadást létrehozni. Például a Stop the Tempót vagy a 20/20-at Gianina Carbunariuval, ami többféle szempontból is tényleg történelmet írt. Utána jöttek a Bányavirág és a Bányavakság előadások, melyek igazán megkoronázták a Yorick 10 éves működését. Igen, ezért érdemes volt dolgozni.
– A hazai kortárs dráma népszerűsítésében igen figyelemreméltó eredményeket tudtok felmutatni. Fontos ősbemutatóitok voltak.
– A kezdeti tapogatózó lépések után körvonalazódott az igazi identitásunk. Tisztázódott, hogy mit szeretnénk, milyen irányba akarunk menni. Az elején annyit éreztem, hogy valamit csinálnunk kell, fejlesztenünk kell önmagunkat, kísérletezni, dolgozni rengeteget, és megőrizni a nyitottságunkat. Ráadásul fontos szempont volt az is, hogy hol, kiknek csinálunk színházat. A mi esetünkben Marosvásárhelyen, egy etnikai szempontból is, politikailag is, kulturálisan is többszörösen megosztott városban. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy úgy van esélyünk harmonikus együttélésre, ha egymás kultúráját megismerjük. Ezért indítottam el a Kultúraközipárbeszéd a kortárs dráma tükrében című színházi projektet, amely az idén immár a nyolcadik kiadását éli meg, és nagyon jó a szakmai visszhangja. Nyitottan és jól fogadja a román és a magyar közönség is.
– Úgy képzelem, hogy egy klasszikus vagy más fajta, de már bejáratott színmű talán kevesebb fejtörést okoz a rendezőnek, mint egy új, még nem játszott kortárs dráma. Az előbbi előadását is el lehet rontani, de a mű értékei már elfogadottak, a produkció nem érvényteleníti azokat. Nagyobb teher egy ismeretlen, sosem játszott drámai alkotás színre vitele, komolyabb a megszólaltatók felelőssége. Egy bukás ez esetben károsabb következményekkel hat vissza a szerzőre, a darabra, részben a társulatra is. Mégis több ősbemutatót vállaltatok föl.
– Mondták is nekem többször, hogy "bátor" vagyok stb., stb. Lehet, hogy így van, nem tudom... én ezért nem tartom magam különösen bátornak, de azt megtapasztaltam, hogy mindig izgalmasabb a nehezebb utat választani, mert a komfortzónánk elhagyása nélkül nemhogy a siker, de még egy jó bukás sem érintene meg. Valóban nagy kihívás egy kezdő szerző szövegét bemutatni, de úgy érzem, talán mégsem jár nagyobb kihívással vagy kockázattal, mint egy klasszikus szöveg eredeti, kortárs értelmezése, színrevitele. Én szeretek együtt dolgozni a szerzővel, s ha már nem adatott meg Molière-rel vagy Shakespeare-rel együtt színházat csinálni, szívesen művelem Székely Csabával vagy Szabó Róbert Csabával. Legutóbb a Hentesek kapcsán kértem Szabó Róbert Csabát, hogy jöjjön be minél gyakrabban, szóljon hozzá. Lássa, hogyan kel életre a szövege, hátha kedve szottyan újabb jó drámát írni. A szerző is sokat tanulhat egy ilyen próbafolyamatból. Székely Csaba például a Bányavirág próbafolyamata alatt ritkábban nézett be, de amikor a Bányavakságot rendeztem, határozottan kértem, hogy jöjjön gyakrabban a próbákra, és működjünk együtt. Ő is élvezte a próbákat.
– Ez már egy bejáratott munkapáros. A David Mamet-darab, az Amerikai bölény magyar változatát is ő fordította a Thália Színház számára.
– Érdekes, hogy Csabát már korábban felkérték az Amerikai bölény fordítására, engem csak később kerestek meg. Eredetileg más rendezőre számítottak. Az a változat valamiért nem jött össze. Én tudtam, hogy Székely Csaba lefordította a darabot, de csak annyi. Pár hónap teltével hívott Csányi Sándor, a Thália Színház művészeti igazgatója, akivel már régebben beszéltünk egy közös munka lehetőségéről, jelezte, itt az alkalom. Örömmel vállaltam.
– Filmről nem beszéltünk. A filmszereplés igazán ritka alkalom az erdélyi színészek számára.
– Sajnos minket, erdélyieket elkerülnek a filmek. Persze, vannak ellenpéldák is. Most, hogy huzamosabb ideig Budapesten voltam, tapasztalhattam, mennyivel több lehetőség van castingokra járni, ahol a filmrendezők jobban megismerhetik a színészeket, inkább ki tudják próbálni őket. Mi ilyen szempontból el vagyunk szigetelődve. Eddig néhány filmszerepben kipróbálhattam magam – sokat is tanultam ezen munkák kapcsán –, de komolyabb, igazi nagyfilmes feladat még nem talált rám.
– A színészek számára tényleg nem túl előnyös a provincia. Erdély messze van a nagy filmes központoktól. Rendezőként nagyobb a lehetőség a mozgásra. Gyökeret eresztettél Marosvásárhelyen?
– Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Szó se róla. Elindítottam egy olyan családi és szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itt hagyni. Nem adnám fel az egyetemi oktató munkámat, a Yorickot sem természetesen, szeretem a színházat is, és remélem, hogy előbb-utóbb a Tompa Miklós Társulatban is megtalálnak újra szép szerepek. Úgy érzem, itt van dolgom, a gyerekeknek itt van helyük. És itt van mit dolgozni, hogy élhetőbbé, szebbé tegyük Marosvásárhelyt.
– Erőt, időt és sok-sok ötletet kívánok hozzá!
– Köszönöm szépen.
Népújság (Marosvásárhely)

Disputából az élen
A hét végén, április 8–10-én került megszervezésre Debrecenben a XXXIII. magyar országos és Kárpát-medencei disputavetélkedő, amelyen kilenc településről három korcsoportban, 34 csapatban 102 diák vett részt. A részt vevő debreceni, kecskeméti, pécsi, budapesti, miskolci, hajdúböszörményi, szarvasi és verőcei csapatok mellett Erdélyből egyedül a marosvásárhelyi disputázók képviselték a határon túli versenyzőket, két korosztályban. A legnagyobb, 3-as korosztályban (10-12. osztály) a Laczkó Emese Éva tanárnő által felkészített, többéves disputás gyakorlattal rendelkező csapat (Czyklon) diákjai a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból (Boni Zsuzsanna és Fazakas Pálma) és a Református Kollégiumból (Szabó Blanka) érkeztek. A dr. Tamási Zsolt által vezetett, az első korosztályban (4-6. osztály) induló két csapat közül a hatodikosok (Cirkuszi kapibarák) vegyes csapata képviselte a 7-es Számú Általános Iskolát (Szabó Zoltán és Nagy Szilárd), illetve a Római Katolikus Teológiai Líceumot (Jitianu Rosemarie). A Római Katolikus Teológiai Líceum ötödikes diákjaiból (György Katalin, Nagy Kincső és Tamási András) álló csapat (Anonymus) első alkalommal vett részt ilyen típusú tevékenységen. A vetélkedőre történő kiutazást hagyományosan a Communitas Alapítvány támogatta.
A tételmondatokat (harmadik korcsoportban: A nemi szerepek kora lejárt, az első két korcsoportban: A tankönyvek kora lejárt) az elődöntők három fordulójában állítani és tagadni is kellett minden csapatnak. A három fordulóból a Czyklon és a Cirkuszi kapibarákcsapat két győzelmet szerzett, az Anonymus csapat mindhárom mérkőzését megnyerte. A harmadik korcsoportban a két győzelem a nagy mezőny miatt nem volt elegendő a döntőbe jutáshoz, viszont így is sikerült megszerezni a negyedik helyezést, illetve az egyéni pontszámok terén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból Boni Zsuzsanna a második díjat vehette át. Az első korcsoportban a két előselejtezős győzelem segítségével a Cirkuszi kapibarák viszont bejuthatott a döntőbe, együtt a mindhárom alkalommal győzelmet szerző Anonymus csapattal. Ez tette lehetővé, hogy a többéves marosvásárhelyi disputázás történetében első alkalommal az országos és Kárpát-medencei döntőben mindkét csapat erdélyi, marosvásárhelyi volt. A kiegyensúlyozott vita eredményeként a három bíró közül egy az Anonymus, kettő pedig a Cirkuszi kapibarák javára döntött, így a dobogó első helyét a hatodikos, a második helyét az ötödikes csapat foglalhatta el. A csapathelyezéshez hasonló kiemelkedő eredményt sikerült az egyéni teljesítmények terén is elérni a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak. A hatodikos Jitianu Rosemarie az egyéni második s az ötödikes György Katalin az egyéni első díjat hozhatta haza.
Dr. Tamási Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

Dóczyné Berde Amál leányának nagyenyedi emlékezései
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Új ház az egyháznak Váradon
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) létrehozása után kilencvenöt évvel, ünnepi külsőségek mellett, a testvéregyházak, illetve a magyar és a román kormány képviselőinek jelenlétében avatták fel az egyházkerület új székházát vasárnap délután Nagyváradon.
Az ünnepség délután az Újvárosi református templomban kezdődött, ahonnan zászlós felvonulás keretében vonultak át a résztvevők a közeli, a KRE első püspöke, Sulyok István nevét viselő utcában felépült székházba, ahol a rendezvény nyitányaként Csűry István, a KRE püspöke hirdetett igét az épület kavicsos udvarán összegyűlt többszázas hallgatóság előtt.
Az elöljáró rámutatott: szinte a semmiből sikerült megépíteni „azt a székházat, ahol Isten lelki vezetését letapinthatjuk, és az egyházkormányzás ügyeit is intézzük”. A püspök arra buzdította a híveket, hogy vegyék birtokba az ingatlant, amely reményei szerint évszázadokra szól majd, és a hiteles egyházkormányzás székhelye lesz majd.
Emlékeztetett: az új székházra azért van szükség, mert az eddig székháznak tartott épületben – amely még Sulyok István idejében épült, és oktatási, illetve kulturális központként szolgált –, már hiányosak voltak a körülmények. Köszönetet mondott az újvárosi református egyházközségnek, amiért eddig befogadta a püspökséget, és kijelentette: itt az ideje, „hogy saját lakunkban, saját birtokunkban folytassuk”.
„Nagyon szükséges, hogy a Királyhágómelléken élő reformátusok a saját lábukon álljanak” – mutatott rá a püspök. A továbbiakban a többi református egyházkerület, illetve a magyar és a román kormány képviselői mondtak köszöntőt. Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök a székházépítést célul kitűző emberek bátorságát és kitartását méltatta.
Az életképesség bizonyítéka
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője – Trianon után erről, a Debrecen központú egyházkerületről szakadt le a KRE – az együvé tartozás fontosságára hívta fel a figyelmet, és kifejtette: az új székház láthatóvá teszi a magyar református jelenlétet a város forgalmas övezetében.
Gál Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) igazgatótanácsi kancellárja a KRE létrejöttének történetét idézte fel, emlékeztetve, hogy a Trianonban a tiszántúli egyházkerülettől elszakított 183 gyülekezet másfél éves gondolkodás után határozta el az új egyházkerület megalapítását, amelynek élére Sulyok Isvtán bihari esperest választották meg, ám az akkori román kormány nem ismerte el az új egyházi struktúrát, ezért a KRE képviseletét az erdélyi egyházkerület vállalta fel. A bukaresti kormány végül csak 1938-ban ismerte el a KRE-t. „Az új székház a királyhágómelléki reformátusok életképességének a jele” – szögezte le, hozzátéve: az EREK most anyaként elengedi a királyhágómelléki egyházkerület kezét, hogy testvérként még erősebben megszoríthassa.
Részt vett az eseményen Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök is, aki közölte: a katolikusok is osztoznak a reformátusok örömében, hiszen a székházavató az egész bihari magyar közösség számára jövőbe mutató alkalom. „Az új székház elsődleges funkciója, hogy otthonul szolgáljon, és emlékeztessen arra, hogy itthon vagyunk, és építkezni akarunk, mivel közös akaratunk a megmaradásról szól” – hangoztatta a katolikus püspök.
Ünnepi ajándék a magyar kormánytól
A magyar kormány képviseletében Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese szólalt fel, aki jó hírt tolmácsolt: közlése szerint a magyar kormány azzal ismeri el a partiumi magyarság megmaradási törekvéseit, hogy két héttel ezelőtt arról döntött, 45 millió forinttal támogatja az új székház befejezését és berendezését.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja különleges örömnek és ünnepnek nevezte az új székház átadását, és a magyar közösség széthúzását ostorozta, megjegyezve: egymás nélkül nem tudunk boldogulni, egymásra vagyunk utalva. A román kormányt képviselő Victor Opaschi egyházügyi államtitkár a vallásszabadság ünnepének nevezte a székházátadást, és emlékeztetett: az ország kormánya egyrészt azzal támogatja a kisebbségi egyházakat, hogy megkönnyíti a vallásszabadság gyakorlását, másrészt támogatja az egyházakat a vallási önazonosság biztosításában. Egyben fontosnak nevezte a vallási alapú diszkrimináció és gyűlölködés elleni fellépést.
Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő történelmi pillanatnak nevezte a székházavatót, amely egyben a 25. Festum Varadinum ünnepségsorozat egyik nyitóeseménye, és az RMDSZ partnerségéről biztosította az egyházakat. A zárásként felszólaló Huszár István nagyváradi alpolgármester történelmi pillanatnak nevezte az eseményt a váradi keresztények és a KRE életében, méltó, a kor igényeinek megfelelő épületként jellemezve az új székházat. A felszólalásokat követően az avatóünnepség kulturális műsorral zárult.
Az új püspöki székház, amelynek alapkövét 2014. október 24-én tették le, 280 négyzetméteren terül el. Az épület egy olyan, belvárosi, háromezer négyzetméteres telken épült fel, amely már 2008 óta a KRE tulajdonában van. Az ingatlan mintegy 300 ezer eurós beruházással épült meg. Megépítésére azért volt szükség, mert abban az ingatlanban, amelyben eddig a püspökség irodái működtek, a Partiumi Keresztény Egyetem kapott helyet.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Élővé tenni a várban az egyházi jelenlétet
Szombat délután a XXV. Festum Varadinum keretében a vár Fejedelmi Palotájának második emeletén a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében három értékes könyvet mutattak be.
Megfelelőbb helyet nem is találhattak volna a pódiumbeszélgetéssel egybekötött könyvbemutatóra és -vásárra, hiszen amellett, hogy az egyik ismertetett kiadvány főszereplője – Janus Pannonius – valószínűleg járt az erődítményben, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tudatosan törekszik arra, hogy a vár, vagyis az a hely, ahol Szent László az első székesegyházat építette, ne csak kulturális vagy turisztikai eseményeknek biztosítson otthon, hanem élő legyen ott az egyházi jelenlét.
Hiánypótló kiadvány
A meghívott díszvendégekkel Boka László irodalomtörténész, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója beszélgetett, elsőként Jankovits László docenssel, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetőjével, aki Nobilis Ingenio címmel írt könyvet Janus Pannonius életéről, pályájáról munkásságáról. Elmagyarázta: azért adta a Tehetsége révén nemes címet, hiszen noha származása okán Csezmiczei János nemesnek számított, azzal, ahogy a hazáját szolgálta, és ahogyan írt, ezek is nemesítették őt. Egyébiránt egy hiánypótló kiadványról van szó, hiszen Huszti József 1931-es tanulmánya óta nem született összefoglaló munka. Janus Pannoniusról tudni illik, hogy a váradi székeskáptalan iskolájába járt, később pedig őrkanonok volt, és valószínű, hogy amikor ezt a stallumot át kellett vegye, akkor írta a Búcsú Váradtól című elégiát, melyet Jankovits László részletesen kielemzett. Úgy fogalmazott: modern szóval élve ez akár Várad marketingjének is tekinthető, olyan finoman volt kitalálva. Beszélt emellett Mátyás király és Vitéz János, illetve Janus Pannonius kapcsolatáról is, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammáról, valamint arról is, hogy a költő Pécset kevésbé tekintette barátságos környezetnek, mint Váradot.
Kincsek
A továbbiakban Angi János és Lakner Lajos, a debreceni Déri Múzeum vezetői avattak be a tavalyi nagy sikerű, több mint 50 ezer látogatót vonzó, Nagyvárad kincsei Debrecenben elnevezésű egyházművészeti kiállítás részleteibe, és ismertették az ennek apropóján megjelentetett, egyszerű képes tárgykatalógusnál többnek tekinthető kiadványt, melynek várhatóan folytatása is lesz. 2015-ben azért szervezték meg ezt a tárlatot, mert a 300 éves évfordulója volt annak, hogy 1715-ben a cívis település szabad királyi város rangot kapott, és a római katolikusok visszatelepedhettek, gróf Csáky Imre váradi püspök pedig megalapította a Szent Anna-plébániát. Mint elhangzott, a gyönyörű kiadvány tulajdonképpen teljes keresztmetszetét adja valamennyi olyan művészeti ágnak, melyeknek köszönhetőek azok a fókuszba került kegytárgyak, egyházi vonatkozású alkotások, amik nem csak minőségi vagy esztétikai szempontból képviselnek értéket, hanem az általuk sugallt lelkiség folytán is.
Értéknek tartják
A váradi egyházmegye legfrissebb, a Voiticsek-család nyomdájában készült kiadványáról, a Szent Orsolya-rend nagyváradi zárdájának és iskolájának gazdagon illusztrált történet tartalmazó kötetről ennek szerkesztői, Balla Tünde és Lakatos Attila beszéltek. Arra hívták fel a figyelmet: Szent Angéla végrendeletével megteremtette a szerzetesnővérek munkájának alapját, a pedagógusi módszere pedig napjainkban is korszerű. Exc. Böcskei László hangsúlyozta: az orsolyita-rend utánpótlás hiányában két éve visszavonult Váradról, és a kiadvánnyal épp azt akarták bizonyítani, hogy ezzel a munkájukat nem seprik az archívumba, hanem ellenkezőleg, értéknek tartják most is.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

Históriás szőlődombok között

Dózsa-monodráma a Vigadóban
Ki áll ma ki közös érdekeinkért?
Kézdivásárhelyre érkezik Sebestyén Aba, ezúttal Dózsa György szerepébe bújva. A Török Viola által rendezett, Székely János szerző tollából származó Dózsa című előadást május 6-án, pénteken 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermi stúdiójában tekinthetik meg. Ennek kapcsán kérdeztük a színész-rendezőt.
– Nem először áll közönség elé monodrámával, amely nem a populáris, könnyen emészthető műfajok közé tartozik, mi indokolja a választást?
– Nagyon érdekel ez a műfaj szakmailag, művészileg, hiszen egy színésznek hatalmas kihívás, hogy egy–másfél órán keresztül érdemben fenntartsa a figyelmet, érvényes dolgokat tudjon közölni. Másrészt izgat a téma is: a Dózsa is a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Történelmi személyiségek a Yorick színpadán projektjének keretében valósult meg. Az első a Tér című produkció volt, amely Bolyai János gyötrelmeiről és szerelmeiről szólt. Úgy érzem, az előadások által folyamatosan tanulok én is, színészileg gyarapodom.
– Miért tartja fontosnak nagy személyiségek bőrébe bújni? Nagyságukat vagy éppen emberi mivoltukat tartja hangsúlyozandónak?
– Éppen ez a kettősség izgat: hogy lehet megfogni egy zseni, egy kivételes személyiség lényegét, emberi oldalról. Bolyaiban is ez csigázott fel: mi a zseniség, milyen ember volt ő maga? Ugyanakkor Dózsáról nagyon sok minden fennmaradt, igaz és hamis is, ellentmondásos írások születtek róla. Vitathatatlanul karizmatikus személyiség volt, de az érdekelt: mikkel küszködött, hogyan lett ő vezér? Miként bukott vagy buktatták meg, milyen csapdákkal és felelősséggel jár, ha az ember vezető személyiséggé válik? Továbbá: mit tud ma üzenni nekünk Dózsa története, mit jelent tulajdonképpen vezéregyéniségnek lenni? Aktuális kérdés ez a mai napig, hiszen bizonyos dolgokat valakinek, valakiknek föl kell vállalni, élre kell állni, ki kell mondani, ha valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. Az érdemi kritikát meg kell fogalmazni, ez örök téma.
– Hogyan zajlik a színész felkészülése, amikor történelmi személyiséget, illetve, amikor hétköznapi figurát alakít?
– Nyilván a dokumentálódás, szakkönyvek olvasása a felkészülés alapja, de az eszközök ugyanazok: az emberi oldal által tudok a nézőhöz is közel kerülni, nem a karakter heroikus mivoltát igyekszem megmutatni, az megfoghatatlan. Lényeg, hogy én, Sebestyén Aba, milyen emberi gondolatokat tudok közölni valakiről, aki valószínűleg hasonló gondokkal küszködött, mint egy mostani ember. Nem egy hősi póz mögé bújva közelítem meg, hanem az igazi emberi gondolatok, kétségek felől. Dózsa olyasmiért állt ki, ami mai napig az emberiség vesszőparipája, az egyszerű dolgokért, például a szabadságért.
– Milyen közönségnek ajánlja, kik tudják befogadni az előadást?
– Zseniális a szöveg. Székely János rendkívül érzékletesen fogalmazza meg Dózsa gondolatait. Akit érdekel az irodalom, a történelmünk, a múltunk, amely nélkül nincs jelenünk, nincs jövőnk, az jöjjön el az előadásra. Természetesen a diákoknak is ajánlom, hiszen a tanagyaghoz is kapcsolható, de nem csak nekik. Bárkinek, akit érdekel: hogyan is állunk mi ma a vezéregyéniségekkel, van-e ma közöttünk olyan, aki képes kiállni közös érdekeinkért, jogainkért, és vajon mit kockázat az, aki ezt érdemben meg is teszi?
Sebestyén Aba 1973. december 8-án született Brassóban, színész, rendező, egyetemi tanár. 1996-ban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett színész diplomát, 2005 és 2008 között pedig rendező szakon magiszteri fokozatot. 2010-ben doktorált a bukaresti I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemen. 1996-tól a szatmárnémeti, nagyváradi, debreceni és marosvásárhelyi színházakban játszott. 2002 és 2013 között óraadó tanárként, majd 2013-tól az intézmény docenseként, színészmesterséget és rendezést tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 2002-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja, 2004-ben megalapította a Yorick Stúdió kortárs színházi műhelyt, amelynek azóta is a vezetője, rendezője.
Farkas Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Református egység ünnepe és Refo500 start Kolozsváron
Jelentős ünnepség helyszíne lesz Kolozsvár a reformátusság életében: vasárnap a Magyar Református Egység Napja megünneplésével kezdetét veszi a reformáció jövőre esedékes 500. évfordulójának ünnepségsorozata is, amely 2017 októberében zárul majd. A hétvégére 10 egyházkerület 65 egyházmegyéjének képviselőit, mintegy kétezer személyt várnak Kolozsvárra Szlovákiából, Szerbiából, Horvátországból és Kárpátaljáról is.
A 20. század történelmi eseményei miatt több részre szakadt magyar református egyház részegyházainak alkotmányjogi egységét mondta ki 2009. május 22-én Debrecenben a Magyar Református Egyház frissen elfogadott Alkotmánya. Az új alkotmányt aláírták a magyarországi, az erdélyi, a királyhágómelléki, délvidéki és kárpátaljai magyar református egyházkerületek képviselői. Debrecenben csatlakozott az Amerikai Magyar Református Egyház is. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház a 13-14 százaléknyi szlovák egyháztagságra való tekintettel csak két évvel később, 2011 májusában csatlakozott, bár akkor sem élvezte a szlovák egyháztagok ezirányú támogatását. A szlovák reformátusokat az egységes református egyházban túlzottan előtérbe kerülő magyar identitástudat aggasztotta.
A belső megosztottság miatt nem csatlakozott az egységhez 2009-ben a horvátországi református egyház, ám 2012 tavaszán már kérte felvételét, amit akkor még csak megfigyelői státusban hagyott jóvá az elnökség. 2012 novemberében a csatlakozási folyamat elkezdéséről született döntés, melynek részeként a horvátországi reformátusok 2013 márciusában ratifikálták a közös alkotmányt, majd 2013 júniusában részeseivé váltak az egységes református egyháznak.
Szabadság (Kolozsvár)

Református Egység Napja: „Isten nemzetsége vagyunk”
Elkezdődött a rendezvénysorozat a reformáció 500. évfordulójára
A Kárpát-medence 65 református egyházmegyéjének képviselői vettek részt Szentháromság vasárnapján, május 22-én Kolozsváron a hetedik alkalommal megrendezett Református Egység Napján, amelyen arra emlékeznek, hogy a 2009-ben Debrecenben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, legyen az magyar vagy más anyanyelvű.
Az esemény a reformáció 500. évfordulója tiszteletére rendezendő, 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentiszteleten – amelyet kivetítőn a templom előtt helyet foglaló hívek is követhettek – Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke hirdetett igét. Horváth Anna alpolgármester arra emlékeztetett: kisebbségi létben az egység létkérdés.
A végén elfogadták azt a nyilatkozatot, amely szentesíti: életüket Isten földi egyházának építésére és szolgálatára rendelik.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjú
A történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával.
Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények?
Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül.
Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait.
Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt?
Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg.
Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó.
Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest?
Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol.
Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt.
Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének.
Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is.
A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem.
Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk.
Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje.
Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére?
Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak.
Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek?
Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz.
Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat.
Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül?
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna.
Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti.
Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység?
A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni.
Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Magyarország támogatná a romániai sztrádaépítést
A romániai autópálya-építésnek kíván új lendületet adni Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő azáltal, hogy Nagyváradra hívta Tasó László közlekedéspolitikáért felelős budapesti államtitkárt, aki bejelentette: Magyarországon legkésőbb 2018 végéig befejezik autópályáik kiépítését a partiumi megye határáig.
Az államtitkár szerdán emlékeztetett, hogy már 2009-ben létrehozták azt a román-magyar társulást, ami előkészítette a szeptemberben megnyíló új európai támogatási forrásokra a közös pályázatokat, ám ezek többségéhez elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra. Tasó szerint közlekedéspolitikában Magyarországon mindig is politikai konszenzus volt, így nem véletlen, hogy a határ túloldalán a beruházások is ütemszerűen haladnak.
„Gátló okokat mindig lehet találni, de ha egy ország autópályát akar építeni, akkor azt meg is építi" – szögezte le. Mint jelezte, az anyaországi kormány többmilliárdnyi forintot különített el, hogy a Gyula felé vezető szakaszt kiépítsék, de jövő héten már átadják a területet Debrecen déli részén is, ahonnan Berettyóújfalu irányában Nagyváradig kiépítik azt a szakaszt, amely nemcsak az M3-sal, hanem az M4-sel is összekötésben lesz. Ezzel párhuzamosan Miskolcnál észak felé haladnak majd, hogy végül megvalósuljon a via-Karpatia folyosó Románia, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország között. Megerősítik a Debrecent Érmihályfalvával összekötő útszakaszt is, a határátkelő pedig emelt szintűvé válhat.
Ugyancsak idén folytatódnak a határ túloldalán a vasút- és hajózásfejlesztési beruházások, amelynek részeként többek között 2019-ig megvalósulhat a Debrecent Biharkeresztessel öszszekötő vasútszakasz villamosítása. „Ahol autópálya és gyorsforgalmi út van, az a térség fellendül. Minden méter és kilométer autópályának és vasútnak megvan a haszna" – vallja az államtitkár. Hangsúlyozta, nekik is érdekük, hogy a romániai oldal kiépítse úthálózatait, ezért térségtől függetlenül korlátlan támogatásukat ajánlotta fel. Rámutatott, hogy ők már tavaly elfogadtak egy olyan törvénycsomagot, amely egyharmadára csökkentette a nagyszabású projektek előkészítési időtartalmát, míg a kivitelezésre átlagosan „kettő, maximum három nyarat" írnak elő.
Cseke Attila emlékeztetett rá, hogy Dan Marian Costescu szállításügyi miniszter megígérte, hogy április végén elkezdenek végre dolgozni az autópálya Bors– Berettyószéplak-szakaszán, de a projekt változatlanul stagnál. Magyarázatot erre még nem kaptak a tárcavezetőtől, de május elején Szatmár megyei képviselőtársaival meghívást intézett Dacian Cioloş kormányfőhöz, hogy június folyamán látogasson el Váradra az észak-erdélyi autópályáról egyeztetni.
„Keressük az összes lehetőséget, hogy ez megvalósuljon, mert senkinek sem állhat érdekében Romániában, hogy 2018-ra ne csatlakozzunk autópályával az európai hálózatba" – szögezte le a Bihar megyei képviselő. Szerinte most két lehetőség van: vagy szerződést bontani a kivitelezővel és új versenytárgyalást kiírni a munkára, vagy közös megegyezésre jutni a spanyol konzorciummal, amelynek azonnali hatállyal el kellene kezdenie az elviekben egy év múlva átadható építkezést.
„Nem akarunk arra ébredni, hogy Magyarország befejezte az ő részét, nálunk pedig még nincs kész" – tette hozzá Cseke. A képviselő egyébként a vasútfejlesztést ugyanilyen fontosnak tartja, és figyelmeztetett: szerdától megnyíltak az ezt célzó uniós alapok, a masterplanban pedig szerepel a Nagyvárad– Kolozsvár-szakasz régóta tervezett modernizálása és villamosítása is.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Székelyhon.ro

Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővül a kínálat
Új szakok indulnak a római katolikus középiskolában
Ősztől három kilencedik osztályba várja az általános iskolák végzős tanulóit a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum. A katolikus teológiai és a természettudományok–intenzív angol-német osztályok mellett társadalomtudományok–intenzív angol- német szakos osztályt is indítanak, mivel az Unirea Főgimnázium lemondotta kezdő magyar osztályról. Egy negyedik ajánlattal is várja a jelentkezőket az iskola, tizedik osztálytól esti tagozaton közigazgatási technikusi szakra lehet beiratkozni – tájékoztatott dr. Tamási Zsolt, az iskola igazgatója.
Az indulás sohasem könnyű, de az iskolának sikerült olyan szellemi és tárgyi környezetet kialakítania, amely lehetőséget nyújt a minőségi oktatásra, a diákok különböző képességeinek a kibontakoztatására. Az önálló tanintézmény 13 osztállyal és több mint 350 diákkal 2015 szeptemberében költözhetett be újra annak az iskolának az épületébe, amelyet a Római Katolikus Státus építtetett a keresztény értékekre alapozó versenyképes oktatás helyszínéül. Az 1948-as államosítás által megszakított folyamat az idén ősztől folytatódik az újraalakult intézmény által beiskolázott cikluskezdő osztályokkal, továbbá azokkal a diákokkal, akik vállalták, hogy a katolikus iskolában tanulnak tovább, és az érettségiig a Bolyai Farkas középiskolában működő római katolikus osztályokkal.
A kezdeti nehézségekre gondolva fordítottunk több figyelmet ebben a tanévben az iskolára, és vontunk mérleget a napokban az elért sikerekről az intézmény vezetőjével, aki egy sor jó eredményről számolt be, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy valóban versenyképessé váljon az iskola.
Először is elmondta, hogy a felajánlott támogatásokból, valamint a pályázatok révén sikerült jól felszerelni az épületet. Biztonsági riasztórendszert, térmegfigyelő kamerákat szereltek fel bent és kint is, s az ötmillió forinttal járó PADOC- pályázatot megnyerve digitális vetítővel, számítógéppel láttak el minden osztályt, 80 százalékban lehetővé tették a vezeték nélküli internetes rendszerre való csatlakozást, hordozható számítógépeket, kép- és hangfelvevőket vásároltak, s a kicsi és nagyobb gyermekek igényeinek megfelelően újították fel a mellékhelyiségeket. Az informatika szakterem mellett a legkorszerűbb felszereléssel rendezték be a fizika, kémia, biológia laboratóriumot, amelyben hat csoport tud párhuzamosan kísérletet végezni. Adományként több ezer könyvet kapott az iskola, feldolgozásuk folyamatban van.
Az anyagi támogatás mellett olyan közösség alakult ki, amelynek tagjai szívesen vállalják az önkéntes munkát, s kérés nélkül is felajánlják a segítségüket – hangsúlyozta dr. Tamási Zsolt. Majd hozzátette: jó érezni az összefogás, a közösség erejét, hiszen az iskola személyzethiánnyal indult. Nagy Emese Hajnalkának kellett vállalnia az adminisztráció és ügyintézés minden feladatát, ami reményeik szerint két személy alkalmazásával megoszlik az ősztől.
A tanulmányi eredményekkel kapcsolatosan az igazgató elmondta, hogy nagyon elégedettek, különösen azoknak az osztályoknak a munkájával, akiknek diákjait már az új tanintézmény iskolázta be, s reményei szerint, ahogy haladnak előre, a jó teljesítmény általánossá válik. Diákjaik sikeresen szerepeltek a különböző tantárgyversenyek megyei, országos és nemzetközi szakaszán. Első díjat nyertek a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszán és a nemzetközi szakaszon is szavalatból, előkelő helyezést értek el az Öveges József –Vermes Miklós fizikaverseny minden szintjén, a Curie környezetvédelmi emlékverseny Kárpát-medencei döntőjén. Egyéniben és csapatban is első és második helyet szereztek a Disputa vetélkedő Kárpát-medencei szakaszán Debrecenben, egy második helyezést hoztak haza a Zrínyi Ilona matematikaverseny kecskeméti fordulójáról.
Mindez nem múlt el eredménytelenül, hiszen a kilencedik teológiai osztályba vallásból 37-en tettek képességvizsgát, és jelek szerint túljelentkezés lesz a többi cikluskezdő osztályban is. Ennek ellenére dr. Tamási Zsolt határozottan kijelentette, hogy egyetlen diákot sem írnak be a törvényesen megszabott létszámon felül (0–IV. – 25, V–XII. – 30), mert komolyan veszik azt az alapelvet, hogy minden iskolának meg kell élnie, és a körzeti iskolák jól felkészítik a diákokat. Jó hírnek számít, hogy ősztől bentlakást tudnak biztosítani a vidéki tanulóknak a Szent Imre-kollégiumban.
Terveikről, elképzeléseikről érdeklődve elmondta, hogy a jövő tanévtől a diákok érdeklődésének megfelelő szakköröket indítanak. Ahogy a gyermeknapra szervezett közös rendezvényen, továbbra is fontosnak tartják a konzorciumba tartozó másik két iskolával, a Bolyai líceummal és a Református Kollégiummal való együttműködést. Jó kapcsolatot ápolnak a partneriskolákkal is, mint a csíkszeredai Segítő Mária, a bukaresti Sfântul Iosif római katolikus kollégium, a kisvárdai Szent László római katolikus szakközépiskola és a munkácsi Szent István római katolikus teológiai líceum.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Kolozsvári látogatás
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava