Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. június 13.
Érmelléki zászló- és emlékműavatás a nemzeti összetartozás napján
Érmihályfalván ( Bihar m.) a június 12-i, vasárnap délelőtti istentiszteleten felavatták a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek közös zászlaját, valamint az Összetartozunk nevet viselő emlékművet. Igét hirdetett Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök.
Az eseményen mintegy háromszáz hívő mellett jelen volt Laky-Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese, Érmihályfalva magyarországi testvértelepüléseiről pedig Kovács Péter, Budapest XVI. kerületének polgármestere, Püspökladány, Balmazújváros, Hajdúnánás lelkészei, valamint Kovács Béla professzor, a temesvári gyülekezet főgondnoka. A fővárosi polgármester egy gazdagon hímzett országzászlót is hozott ajándékba, amelyet Kovács Zoltán mihályfalvi főgondnok vehetett át.
Az esemény jellegét (2010-ig trianoni vasárnapként emlékeztek meg róla) minden esztendőben az első világháborút lezáró június 4-i trianoni békeszerződés adta (idén a megemlékezés a június 5-i romániai helyhatósági választások miatt tolódott el), mely paktum mind gazdasági-társadalmi, mind vallási hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, „mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyart országhatároktól függetlenül, vallási és politikai hovatartozás nélkül” – fogalmazott a kárpátaljai református püspök.
Az 1881-es Debreceni Alkotmányozó Zsinat 2009. május 22-i érvényesítése (128 év után) kimondta a Magyar Református Egyház részegyházainak újraegyesítését. Ennek kapcsán avatták fel az Érmellék „fővárosában” a Kárpát-medence kilenc egyházkerületét egyesítő zászlaját, amelyre rá van hímezve valamennyi kerület címere. A zászló díszvarrata mintegy 600 ezer öltéssel készült el Debrecenben – mondta Balázsné Kiss Csilla házigazda lelkipásztor. A egyházi összetartozásnak a szószék melletti falon függő jelképét a település ’56-os mártír lelkészének emlékére alapított Sass Kálmán-díj két fiatal tulajdonosa – Papp István és Hengye Kincső – leplezte le és Rákosi Jenő érmelléki esperes áldotta meg. Ezt megelőzően Kele Erzsébet, a helybéli Pálfy Gizella Nőszövetség elnöke mondott verset.
A templomdomb kertjében, mely alatt bernáthfalvi Bernáth József, a helyi református egyház mentora és 1848-as hadfi nyugszik családjával együtt, Kovács Zoltán főgondnok és Karászi Lóránt gondnok vonta fel az ajándékba kapott országzászlót, majd ugyancsak ők leplezték le a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékművet, illetve a Bernáth család nyughelyét jelképező gránitkövet is, amelynek alakzatát a régi templomtorony mintájára formázták. Az emlékmű fő motívuma a Szentkorona és a „…mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg…” (1Kor 12,13) igerészlet. A templomkerti ceremónián Vagyon Ilona, Balázs Kiss Borbála és Csűri Enikő mondott verset, Balázs Kiss Máté pedig a heidelbergi kátéból idézett. Díszőrséget állt a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület néhány tagja, valamint a Vitézi Rend képviseletében Hegedűs Attila.
A templomi perselyek tartalmát, a mintegy 200 ezer forintnak megfelelő összeget, ami az előre meghirdetett adakozás nyomán gyűlt össze, a kárpátaljai rászorultaknak ajánlották fel.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence

2016. június 15.
Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben)
A kolozsvári Keresztény Értelmiségi Kör (KÉKK) Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben) címmel szervez beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót 2016. június 23-án, csütörtökön 19 órára a Szent Mihály Plébánia hittantermében (Főtér 16. szám). Bemutatott kötetek:
Gábor Csilla (egyetemi tanár, BBTE BTK): Laus et polemia. Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban, Debreceni Egyetemi Kiadó – Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár, 2015.
Farmati Anna (egyetemi adjunktus, BBTE BTK): Szeráfi kalandok. Értelem és értelmezés: régi szövegek új kontextusban, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
Papp Kinga (tudományos munkatárs, EME): Tollforgató Kálnokiak. Családi íráshasználat a 17-18. századi Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015.
Kónya Franciska (posztdoktor kutató, PPKE BTK): Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
A szerzőkkel Balla Lóránt a KÉKK titkára és a Verbum Kiadó olvasószerkesztője beszélget.
eme.ro

2016. június 21.
Nagyváradi fesztivál a nemzetegyesítés jegyében
A magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről beszéltek a Szent László Napok nyitógálájának szónokai a rendezvénysorozat hétfő esti megnyitó gáláján.
A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította a 4. Szent László Napokhivatalos megnyitó gáláját, melyet a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében bonyolítottak le. Hajrá magyarok! felkiáltással kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyulafőszervező, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott, reményét fejezve ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak.
Partnerség
Papp László, Debrecen város polgármestere beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: jelenléte jelzi azt, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves részeNagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta.
Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte a gálán, aki kijelentette, hogy olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára. Párhuzamba állította a Varadinum fesztiválsorozat és a Szent László Napok megálmodóit és megvalósítóit, hiszen ezek a rendezvények hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagyváradnak saját kulturális arculata legyen. Utalva Papp László polgármester felvetésére, kijelentette: „A nagyváradi Szent László Napokat tovább kell építenünk, fejlesztenünk és még színesebbé tennünk, hogy 2023-ra részese legyen a debreceni kulturális főváros rendezvénysorozatnak”.
Gyökerek
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek” – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen aSzent László Napok rendezvénye is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme”. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, és Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket” – fogalmazott.
A népzene érték
A beszédek után az 1973-ban alakult Muzsikás együttes lépett színpadra és örvendeztette meg a közönséget egy rövid, de annál nagyszerűbb koncerttel. A Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel felállású zenekar a magyar népzenei hagyomány számos értékét sűrítette bele háromnegyed órás műsorába, hiszen kalotaszegi muzsikával indítottak, többek között somogyi, dél-dunántúli, illetve szatmári zenével folytatták, hogy aztán moldvai csángó muzsikával zárják koncertjüket, e zenei programjukkal is a magyar nép politikai határok felett átnyúló egységének eszméjét fejezve ki. Az esten fellépett Petrás Mária csángó származású neves énekesnő, aki csángó egyházi énekeket énekelt szólóban, a koncert végén pedig a Muzsikás együttessel közösen szólaltatott meg moldvai népi énekeket rendkívül tiszta, kifejező, a csángó ének-zenei, nyelvi sajátosságokat tökéletesen visszaadó hangján. A Muzsikás együttes igényes koncertjével megadta egy színvonalasnak ígérkező kulturális rendezvénysorozat alaphangját.
Pap István
erdon.ro

A magyar kultúrát ünneplik: megnyitották a 4. Szent László Napokat
Hétfőn este hivatalosan is megkezdődött az idén negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok. Az ünnepélyes megnyitót a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében tartották, ahol a köszöntőbeszédek után Petrás Mária és a Muzsikás Együttes lépett fel.
A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította az ünnepi eseményt. Ezt követően Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke szólt a jelenlévőkhöz.
Hajrá magyarok! – kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk nekünk is apaként, anyaként, mérnökként, orvosként vagy rendezvényszervezőként a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott. Reményét fejezte ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak, és a továbbiakban is lesz szervezői kedv, támogatás és a város önkormányzata részéről pozitív hozzáállás, hogy folytatása legyen az immár négy éves hagyománynak.
Papp László, Debrecen város polgármestere, beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: megtiszteltetésnek érzi, hogy jelen lehet a Szent László Napok nyitóünnepségén, jelenléte pedig azt is jelzi, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a Nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta Papp László.
Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte az ünnepélyes gálán, aki szerint a Szent László Napoknak, illetve a városnak nem Kolozsvárról vagy más városból kell mintákat követnie, hanem egy sajátot kell megteremtenie. Szent István államot alapított, Szent László várost, nekünk pedig az a küldetésünk, hogy továbbfejlesszük a kapott örökséget – fogalmazott.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára Nagyvárad történelmi jelentőségére és a Szent László-kultusz évszázados hagyományaira hívta fel a figyelmet. A politikus köszönetet mondott a szervezőknek, akik évről-évre megszervezik a rangos eseményt, valamint mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben aktív részesei voltak a nagyváradi magyar kultúra megőrzésének. „Napról-napra tennünk kell azért, hogy az erdélyi és partiumi magyarságnak ne csak múltja és jelene, de jövője is legyen. Értékőrző és értékteremtő munkát kell végeznünk, s ennek szellemében szorgalmazzuk, hogy a jövő évtől a Szent László Napok is az állandó támogatásban részesülő fesztiválok között szerepeljen a magyarországi költségvetésben” – jelentette ki az államtitkár.
„Kilencszáz év után is visszavárjuk oltalmazó Szent László királyunkat, hiszen nemzetünknek ismételten védelemre van szüksége” – mondta Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és a Szent László Napok mindenkori házigazdája. Tőkés emlékeztetett: a bel- és világpolitikai változások, valamint a még mindig megoldásra váró migránsválság olyan helyzetet teremtettek, melyben Európa elvesztette hitét és önbecsülését. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, s Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket. De hiába kérjük – Szent Lászlóhoz hasonlóan – az isteni segítséget, ha mi magunk nem cselekszünk, s nem küzdünk – a rendelkezésünkre álló békés eszközökkel – közös jövendőnkért” – jelentette ki az EMNT elnöke. Tőkés László szerint a Szent László Napok az elszánt cselekvés kiváló példája, s megköszönte a szervezők áldozatos munkáját. „A vár- és térfoglalás útján járva kell haladnunk, s ideje kezünkbe vennünk sorsunkat. A boldog Váradot emeljük ki boldogtalanságából, s így adjuk át az utókornak” – zárta beszédét erdélyi képviselőnk.
A beszédeket követően a Muzsikás együttes és Petrás Mária A mi népzenénk címmel lépett színpadra, és aratott nagy sikert széles merítésű népzenei produkciójával.
A Szent László Napok programkínálatát, valamint további információkat megtalálhatják a www.szentlaszlonapok.ro internetes oldalon és a rendezvény Facebook-oldalán.
maszol.ro

2016. június 22.
Mintaként szolgálna másoknak a váradi Szent László Napok
A magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről és Szent László király országvédő szerepéről beszéltek a nagyváradi Szent László-napok hétfő esti nyitógálájának szónokai.
Hivatalosan is kezdetét vette az idén negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok, amelynek ünnepélyes megnyitóját a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében tartották hétfőn este; a köszöntőbeszédek után Petrás Mária és a Muzsikás Együttes koncertezett.
„Hajrá, magyarok!" – kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyula, a rendezvénysorozat főszervezője, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki a labdarúgó-Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állnunk nekünk is apaként, anyaként, mérnökként, orvosként vagy rendezvényszervezőként a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket" – fogalmazott Zatykó.
Papp László, Debrecen polgármestere kijelentette: városa 2023-ban Európa kulturális fővárosa akar lenni, és a majdani programsorozatban partneri együttműködést szán Nagyváradnak és a partiumi térség más településeinek is. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen" – mondta Papp.
Huszár István nagyváradi alpolgármester – megemlítve, hogy a nagyváradi rendezvényt a Kolozsvári Magyar Napok mintájára indították el – a gálán úgy vélekedett: a Szent László Napoknak, illetve a bihari megyeszékhelynek nem Kolozsvárról vagy más városból kell mintákat követnie, hanem olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. (Márton Áron életútja bemutatására a Szent László Napok keretében nyílt kiállítás hétfőn Nagyváradon).
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme". „Kilencszáz év után is visszavárjuk oltalmazó Szent László királyunkat, hiszen nemzetünknek ismételten védelemre van szüksége. A vár- és térfoglalás útján járva kell haladnunk, s ideje kezünkbe vennünk sorsunkat. A boldog Váradot emeljük ki boldogtalanságából, s így adjuk át az utókornak" – mondta Tőkés László.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek" – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a magyar kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen a Szent Lászl Napok rendezvénye is.
A nyitógálán a Muzsikás Együttes és Petrás Mária A mi népzenénk című előadását nézhette meg a közönség. A szombaton megkezdődött fesztiválnak idén is a felújított vár ad otthont. Több mint 110 programra várják a határ mindkét oldaláról az érdeklődőket. A Szent László-napok vasárnap zárulnak Koncz Zsuzsa és vendégei koncertjével. A rendezvénysorozat programkínálatát, valamint további információkat találhatnak a rendezvény honlapján és Facebook-oldalán.
Krónika (Kolozsvár)
A magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről és Szent László király országvédő szerepéről beszéltek a nagyváradi Szent László-napok hétfő esti nyitógálájának szónokai.
Hivatalosan is kezdetét vette az idén negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok, amelynek ünnepélyes megnyitóját a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében tartották hétfőn este; a köszöntőbeszédek után Petrás Mária és a Muzsikás Együttes koncertezett.
„Hajrá, magyarok!" – kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyula, a rendezvénysorozat főszervezője, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki a labdarúgó-Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állnunk nekünk is apaként, anyaként, mérnökként, orvosként vagy rendezvényszervezőként a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket" – fogalmazott Zatykó.
Papp László, Debrecen polgármestere kijelentette: városa 2023-ban Európa kulturális fővárosa akar lenni, és a majdani programsorozatban partneri együttműködést szán Nagyváradnak és a partiumi térség más településeinek is. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen" – mondta Papp.
Huszár István nagyváradi alpolgármester – megemlítve, hogy a nagyváradi rendezvényt a Kolozsvári Magyar Napok mintájára indították el – a gálán úgy vélekedett: a Szent László Napoknak, illetve a bihari megyeszékhelynek nem Kolozsvárról vagy más városból kell mintákat követnie, hanem olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. (Márton Áron életútja bemutatására a Szent László Napok keretében nyílt kiállítás hétfőn Nagyváradon).
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme". „Kilencszáz év után is visszavárjuk oltalmazó Szent László királyunkat, hiszen nemzetünknek ismételten védelemre van szüksége. A vár- és térfoglalás útján járva kell haladnunk, s ideje kezünkbe vennünk sorsunkat. A boldog Váradot emeljük ki boldogtalanságából, s így adjuk át az utókornak" – mondta Tőkés László.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek" – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a magyar kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen a Szent Lászl Napok rendezvénye is.
A nyitógálán a Muzsikás Együttes és Petrás Mária A mi népzenénk című előadását nézhette meg a közönség. A szombaton megkezdődött fesztiválnak idén is a felújított vár ad otthont. Több mint 110 programra várják a határ mindkét oldaláról az érdeklődőket. A Szent László-napok vasárnap zárulnak Koncz Zsuzsa és vendégei koncertjével. A rendezvénysorozat programkínálatát, valamint további információkat találhatnak a rendezvény honlapján és Facebook-oldalán.
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 22.
Nagyváradi fesztivál a nemzetegyesítés jegyében
A magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről beszéltek a Szent László Napok nyitógálájának szónokai a rendezvénysorozat hétfő esti megnyitó gáláján.
A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította a 4. Szent László Napokhivatalos megnyitó gáláját, melyet a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében bonyolítottak le. Hajrá magyarok! felkiáltással kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyulafőszervező, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott, reményét fejezve ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak.
Partnerség
Papp László, Debrecen város polgármestere beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: jelenléte jelzi azt, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta.
Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte a gálán, aki kijelentette, hogy olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára. Párhuzamba állította a Varadinum fesztiválsorozat és a Szent László Napok megálmodóit és megvalósítóit, hiszen ezek a rendezvények hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagyváradnak saját kulturális arculata legyen. Utalva Papp László polgármester felvetésére, kijelentette: „A nagyváradi Szent László Napokat tovább kell építenünk, fejlesztenünk és még színesebbé tennünk, hogy 2023-ra részese legyen a debreceni kulturális főváros rendezvénysorozatnak”.
Gyökerek
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek” – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen aSzent László Napok rendezvénye is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme”. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, és Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket” – fogalmazott.
A népzene érték
A beszédek után az 1973-ban alakult Muzsikás együttes lépett színpadra és örvendeztette meg a közönséget egy rövid, de annál nagyszerűbb koncerttel. A Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel felállású zenekar a magyar népzenei hagyomány számos értékét sűrítette bele háromnegyed órás műsorába, hiszen kalotaszegi muzsikával indítottak, többek között somogyi, dél-dunántúli, illetve szatmári zenével folytatták, hogy aztán moldvai csángó muzsikával zárják koncertjüket, e zenei programjukkal is a magyar nép politikai határok felett átnyúló egységének eszméjét fejezve ki. Az esten fellépett Petrás Mária csángó származású neves énekesnő, aki csángó egyházi énekeket énekelt szólóban, a koncert végén pedig a Muzsikás együttessel közösen szólaltatott meg moldvai népi énekeket rendkívül tiszta, kifejező, a csángó ének-zenei, nyelvi sajátosságokat tökéletesen visszaadó hangján. A Muzsikás együttes igényes koncertjével megadta egy színvonalasnak ígérkező kulturális rendezvénysorozat alaphangját.
Pap István
erdon.ro
A magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről beszéltek a Szent László Napok nyitógálájának szónokai a rendezvénysorozat hétfő esti megnyitó gáláján.
A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította a 4. Szent László Napokhivatalos megnyitó gáláját, melyet a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében bonyolítottak le. Hajrá magyarok! felkiáltással kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyulafőszervező, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott, reményét fejezve ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak.
Partnerség
Papp László, Debrecen város polgármestere beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: jelenléte jelzi azt, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta.
Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte a gálán, aki kijelentette, hogy olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára. Párhuzamba állította a Varadinum fesztiválsorozat és a Szent László Napok megálmodóit és megvalósítóit, hiszen ezek a rendezvények hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagyváradnak saját kulturális arculata legyen. Utalva Papp László polgármester felvetésére, kijelentette: „A nagyváradi Szent László Napokat tovább kell építenünk, fejlesztenünk és még színesebbé tennünk, hogy 2023-ra részese legyen a debreceni kulturális főváros rendezvénysorozatnak”.
Gyökerek
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek” – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen aSzent László Napok rendezvénye is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme”. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, és Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket” – fogalmazott.
A népzene érték
A beszédek után az 1973-ban alakult Muzsikás együttes lépett színpadra és örvendeztette meg a közönséget egy rövid, de annál nagyszerűbb koncerttel. A Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel felállású zenekar a magyar népzenei hagyomány számos értékét sűrítette bele háromnegyed órás műsorába, hiszen kalotaszegi muzsikával indítottak, többek között somogyi, dél-dunántúli, illetve szatmári zenével folytatták, hogy aztán moldvai csángó muzsikával zárják koncertjüket, e zenei programjukkal is a magyar nép politikai határok felett átnyúló egységének eszméjét fejezve ki. Az esten fellépett Petrás Mária csángó származású neves énekesnő, aki csángó egyházi énekeket énekelt szólóban, a koncert végén pedig a Muzsikás együttessel közösen szólaltatott meg moldvai népi énekeket rendkívül tiszta, kifejező, a csángó ének-zenei, nyelvi sajátosságokat tökéletesen visszaadó hangján. A Muzsikás együttes igényes koncertjével megadta egy színvonalasnak ígérkező kulturális rendezvénysorozat alaphangját.
Pap István
erdon.ro
2016. június 25.
A rubincsőrű kék madár fészkére száll…
Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
"Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz)
Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár.
Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást.
A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund.
A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született.
Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

2016. július 1.
Kárpát-medencei gyermekvédelmi konferenciát rendeztek Debrecenben
„Határon innen és túl” címmel rendeztek gyermekvédelmi konferenciát Debrecenben a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság szervezésében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával június 22. és 24. között.
A konferencia célja az volt, hogy a gyermekvédelemhez kapcsolódó, a Kárpát-medenceében lévő állami, civil és egyházi intézmények a jövőben egy még szorosabb szakmai kapcsolatot tudjanak létrehozni. Ezzel is támogatva egymás munkáját. Az eseményen részt vettek a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat munkatársai is.
A magyarországiak mellett a Vajdaságból, Erdélyből, Kárpátaljáról és Felvidékről is érkeztek egyházi, civil és állami gyermekvédelmi intézmények képviselői. Az a megtiszteltetés érte a Hajdúsági Görögkatolikus Gyermekvédelmi Központot, hogy a megnyitót követő műsort az intézményben nevelkedő gyermekek adták elő.
Kosztolnyik Dominik, Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című versét szavalta, Lakatos Alexandra Geszti Péter szerzeményét, a Magyarország című dalt énekelte el, míg Kanalas Niki, nagyot halló gyermek jelbeszéddel jelelte le annak tartalmát. Nem utolsó sorban Kovács Liza és Putnoki Alex tyukodi néptánccal kápráztatta el a közönséget.
A kormány programjának megfelelően 2019 végéig megszűnnek a gyermekotthonoknak nevezett tömegszállások Magyarországon – fogalmazott az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Debrecenben. Czibere Károly a konferencia megnyitóján elmondta: jelenleg tizenhárom településen működik összesen tizenöt ilyen nagy intézmény. Az ott élő gyerekek 8-10-12 személyes lakóotthonokban történő elhelyezésére 4,2 milliárd forintot biztosítanak. Közölte továbbá, hogy folytatódik a nevelőszülői toborzás, jelenleg a rászoruló gyerekek kétharmada van nevelőszülőknél. Év végére a 12 év alatti gyerekek több mint 90 százalékát nevelőszülőknél helyezik el. A konferencián az államtitkár megemlítette azt is, hogy jövőre lesz húszéves a gyermekvédelmi törvény, ami alkalmat ad a számvetésre. A folyamat során áttekintik, milyen változások mentek végbe a gyermekvédelemben, a gyermekjóléti szolgáltatásokban, milyen problémákkal küzdenek a Kárpát-medenceében jelenleg is a határon túli szervezetek, és milyen feltételek között lehetséges a kölcsönös tapasztalatátadás. Prof.dr. Bagdy Emőke egyszerű gyakorlati technikákat is tanított a jelenlévőknek. Lakner Zoltán, a Szociálpolitikai Szemle főszerkesztője gyermekvédelmi kuriózumokat ismertetett előadásában.
Tizenhárom határon túli intézmény mutatkozott be. Ismertették nehézségeiket, sikereiket, örömeiket, a munkájukat nehezítő körülményeket. Nagyon sok innovatív, előremutató tevékenységről hallhattak a résztvevők. Kitűnt, hogy milyen sok pályázatot valósítanak meg, ami tulajdonképpen kényszer is, ott ahol az államtól nem kapnak a munkájukhoz megfelelő mennyiségű támogatást. Ez ugyanakkor fejlődésük motorja, hiszen minden lehetőséget meg kell keresniük és élni vele.
A Szent Lukás Görögkatolikus Szeretetszolgálat gyermekvédelmi intézményeit mind három intézményvezető képviselte a konferencián. Így különböző témával foglalkozó szekcióüléseken tudtak részt venni, megosztva tapasztalataikat a hazai és határon túli gyermekvédelmi szakemberekkel. A konferencia utolsó napján pódiumbeszélgetésen képviselték a görögkatolikus gyermekvédelmi rendszert.
magyarkurir.hu

2016. július 3.
Beszélgetéssel egybekötött könyvbemutató
A Keresztény Értelmiségi Kör Kolozsvár (KÉKK) június 23-án beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót szervezett a Szent Mihály plébánia hittantermében. A kerekasztal-beszélgetés a következő cím alatt zajlott: Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben). 16–18. századi „keresztény értelmiségiekkel” foglalkozó keresztény kutatók és kön1yveik.
A beszélgetésen jelen volt dr. Gábor Csilla egyetemi tanár, a BBTE Bölcsészettudomány Karának előadója, akit a nemrég megjelent Laus et polemia: Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban (Debreceni Egyetemi Kiadó – Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár 2015) című könyvéről kérdezett Balla Lóránt, a KÉKK titkára, illetve beszélt dr. Papp Kinga –, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos munkatársa, aki a Tollforgató Kálnokiak: Családi íráshasználat a 17–18. századi Erdélyben (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015) című kötet szerzője is kutatásáról s annak eredményeiről. Az eseményen szó esett még dr. Farmati Anna, a BBTE Bölcsészettudomány Karának egyetemi adjunktusa Szeráfi kalandok: Értelem és értelmezés: régi szövegek új kontextusban (Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár 2015) és dr. Kónya Franciska posztdoktoris kutató, PPKE BTK, Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom (Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár 2015) című kötetéről.
A beszélgetés és a kötetek közös vonása, hogy különböző korok értelmiségieit és a hozzájuk köthető szövegeket vizsgálják. A beszélgetésben arra keresték a választ, hogy ma miként definiálhatjuk, látjuk, láttatjuk a középkor és a kora újkor értelmiségeit. Gábor Csilla és Farmati Anna kötetében számos tanulmányában középkori szövegekkel foglalkozik. Mindkét kötet olyan szövegeket értelmez s gondol tovább, melyek mára az irodalom számos esetben elfeledett, régiesnek tartott s így mellőzött darabjai. Ezek legjava a középkori és a kora újkori, úgynevezett devóciós irodalom részei.
Papp Kinga kötetében a Kálnoki család négy férfitagjának íráshasználatát követi nyomon a 17–18. században. A szerző arra világít rá, hogy ebben a korban miben látta a vizsgált személyeket értelmiségieknek, illetve milyen volt a viszonyuk az egyházzal, az egyháziakkal.
Kónya Franciska monográfiájában Tarnóczy István, a 17. század második felében író jezsuita szerzetes, tanár munkásságát mutatja be, főleg az elmélkedésgyűjteményét, a jezsuita ugyanis a korabeli irodalomban „mestere” volt a meditációnak.
A jelen levő szerzők végezetül kötetükből egy-egy érdekesebb részt mutattak be, ezzel is közelebb hozva a sokszor megfoghatatlannak ítélt középkort és kora újkort.
Az évadzáró eseményen az értelmiségi és a keresztény értelmiségi kifejezések meghatározásai is körvonalazódtak. Értelmiségi és keresztény értelmiségi az, aki tudását és ismeretanyagát kommunikálni tudja az emberek, a világ és az egyház felé, javára. Igazán értelmiségi az, aki nem rejtőzik el, nem bújik elefántcsonttornyába vagy szobájába, hanem az igazságot keresi és tanítja, kapcsolatot tart az élet valóságával, az emberekkel, az egyházzal és a világgal. Keresztény értelmiségi az, aki mer gondolkodni és értelmesen hozzászólni a dolgokhoz keresztény értékeket közvetítve. Értelmiségi az, aki mindennel kapcsolatban képes reflexióra. Nem csak az értelmiségi, aki szellemi pályán dolgozik. Az értelmiségi lét teljesítményt, mintaadást, viselkedésmódot és nyilvános szerepet jelent. A keresztény értelmiségi tanúságtevő a saját szakterületén a keresztény értékekről.
Fábián Róbert
Vasárnap (Kolozsvár)

2016. július 6.
Zajlik az Incitato
Az elemek és a ló kapcsolata Múlt szombaton a Tóth család katrosai házában tartott ismerkedő-esttel rajtolt az idei Incitato művésztábor, ami idén a 24. kiadásához érkezett. A tábor idei témája a ló és az elemek, így olyan munkák születnek, amelyek e nemes állat kapcsolatát mutatják be a földdel, levegővel, vízzel és tűzzel.
Az idei táborba a néhai Tóth Ferenc örökségét továbbvivő Tóth Ildikó és testvérei 26 erdélyi és magyarországi képzőművészt hívtak meg, és tovább éltetve az előző években útjára indított kezdeményezést, a kiforrott alkotók mellett palántákat is bevonzottak az Art Campbe. Így a Kézdivásárhelyi Bimbó Botond, Gábor Balázs és Máthé Balázs, illetve a zabolai Németh Orsolya tanulhat a mesterektől.
A táborban idén Deák M. Ria és Deák Barna (Kovászna), Koszta Ervin és Simó Enikő (Sepsiszentgyörgy), Sárosi Csaba, Vetró András, Vetró-Bodoni Zuzsa, Erőss Sándor és Nagy Lajos (Kézdivásárhely), Ábrahám Jakab és Imola, Csutak Levente, Dimény András és Vetró B. S. András (Brassó), Forró Ágnes (Kolozsvár), Miholcsa József (Marossárpatak), Orth István (Szeben), Tomos Tünde (Négyfalu), Zavaczki Walter Levente (Székelyudvarhely), Zantus Géza, Kovács Imre és Kristó Róbert (Csíkszereda), Bajkó Attila (Temesvár), Gonda Zoltán (Debrecen), Palásti Erzsébet (Budapest) és Vincze László (Sáránd) alkotnak.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. július 9.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 12.
Ünnepi évadot zárt a Tompa Miklós Társulat
Rendkívüli évadot zárt a Tompa Miklós Társulat, amelynek lényeges mozzanata volt a Marosvásárhelyi intézményes színház 70 éves fennállásának megünneplése.
Az első hetven év címet viselő, a színházalapítást idéző ünnepi rendezvénysorozat mellett, amely az előadásokon kívül számos kísérő rendezvénynek is helyet adott, a 2015/2016-os évadban a társulat kilenc bemutatóra és több mint 200 előadásra várta közönségét. Az évad bemutatói: About Übü (rendező: Sorin Militaru), Kályhabúcsúztató (rendező: Gáspárik Attila), Want(rendező: Scott Johnston), Sirály (rendező: Keresztes Attila), Csárdáskirálynő (rendező: Tasnádi Csaba), Rendezés (rendező: Bartis Attila), Az üvegcipő (rendező: Mohácsi János), A kisfiú meg az oroszlánok (rendező: Ruszuly Ervin és Keresztes Attila), A játszma vége (rendező: Tompa Gábor). Ezek mellett pedig számos – immár hagyományosnak számító – rendezvény is színesítette az évad programját: többek között a magyar dráma napján, a magyar kultúra napján, a magyar költészet napján, az Iskola másként héten és a múzeumok éjszakáján.
Az évfordulós évadban több mint 40 ezer nézője volt a Tompa Miklós Társulatnak és a meghívott vendégjátékoknak. A 70 éves színház rendezvénysorozata mellett a fesztiválszereplések és díjak is folyamatos ünneplésre adtak okot: UNITER-jelölések (legjobb női főszereplő, legjobb előadás, legjobb rendezés), UNITER-díj a legjobb rendezésért, Kovács György-díj, hét díj a Magyar Színházak XXVIII. kisvárdai Fesztiválján, valamint részvétel az Országos Színházi Fesztiválon (FNT), a debreceni DESZKA Fesztiválon és a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztusban kezdi meg a bérletek árusítását a 2016–2017-es évadra. A Tompa Miklós Társulat első premierjére szeptemberben kerül sor, Mezei Kinga rendező Olbrim Joachim csodálatos utazását viszi színpadra. Az ősz folyamán a társulat szerepelni fog az Országos Színházi Fesztiválon Bukarestben, a Galaci Nemzeti Vígjáték-fesztiválon, az Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT) Szatmárnémetiben, valamint a Székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon.

2016. július 13.
Az európai zene hordozói
Vasárnap a nyárádandrásfalvi református templom felújított orgonáján koncertezett, augusztus 6-án pedig a kibédi református templom Bodor Péter építette és szintén most rendbe hozott orgonáját szólaltatja meg Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész.
Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész 2004 óta várja a zenekedvelőket a Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatára. Eredetileg a Kultúrpalota Rieger Ottó építette műemlék orgonáján játszott, majd miután elkezdték a városképet meghatározó szecessziós épület nagytermének felújítását, Marosvásárhely templomaiban koncertezett.
Azokban lépett fel, amelyek klasszikus, sípos orgonával rendelkeznek: a Vártemplomban, a belvárosi plébánián, a minorita, a ferences, a Gecse utcai és a Szabadi úti templomban. A művész minden évben más-más tematikára építi ezeket a hangversenyeket, volt esztendő, amikor az orgonák hangszínét emelte ki, vagy a zenei formákat tömbösítette, máskor zeneszerzők szerint választotta ki a repertoárt. A sorozat az idén átlépi a város határát.
Nem lehet helyettesíteni
Idén Molnár Tünde bemutat két vidéki, igen értékes, frissen felújított orgonát. Vasárnap este a nyárádandrásfalvi református templomban lépett fel, ahol Gecző András lelkipásztor meghívására mutatta be a Tordai Nagy Mihály építette értékes, műemlék hangszert. Augusztus 6-án a kibédi református templomban a Bodor Péter-orgonát szólaltatja meg, miután azt a Rotary Téka Klub anyagi hozzájárulásával Papp Zoltán udvarhelyi orgonaépítő rendbe hozta.
A fellépésekkel Molnár Tünde arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy Maros megyeben sok értékes hangszer van, és bár nem könnyű az anyagi alapokat megteremteni, a gyülekezetek ne hanyagolják el, hanem lehetőleg újíttassák fel azokat. „Nagyon sok helyen az a gyakorlat, hogyha elromlik az orgona, nem fordítanak gondot annak restauráltatására, inkább hoznak egy villanyorgonát. Ez csak átmeneti megoldás lehet, ahol sípos orgona van, ott érdemes megjavíttatni, mert ez a hangszer a több mint kétezer éves történetében magában hordozza az egész európai zenei kultúrát” – magyarázta a Vásárhelyi Hírlapnak az orgonaművész.
Madarak két orgonára
Ritka az, hogy egy templomnak két orgonája legyen. A Marosvásárhelyi Vártemplom – akárcsak a Budapesti Mátyás-templom vagy a debreceni Nagytemplom, a Nagyváradi bazilika vagy a Kolozsvári Szent Mihály-templom – két értékes műemlék orgonával büszkélkedhet. A Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatának keretében Molnár Tünde csütörtök este ezeket is megszólaltatta. A hangverseny első részében a barokk hangszeren kora barokk műveket adott elő, majd a második részben a karzaton lévő orgonán játszott, miközben Bereczki Tollas László, a Vártemplom orgonistája és Strausz Imre István, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára a barokk hangszeren működött közre. Terényi Ede Madarak című, Molnár Tündének dedikált darabját adták elő, két orgonára és ütőhangszerekre alkalmazva.
Folytatódnak a hangversenyek
A legközelebbi hangversenyt július 14-én, csütörtök este 7 órától a Kultúrpalota nagytermében tartja Molnár Tünde. Azt követően július 17-én, vasárnap este 7-től a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban koncertezik, július 24-én, vasárnap este 6-tól a Szabadi úti református templomban, július 28-án, csütörtökön ismét a Kultúrpalotában. Augusztusban Kibéden, majd a Bolyai téri unitárius templomban, és végül két alkalommal a Kultúrpalotában játszik. A hangversenyekre a belépés ingyenes.
Antal Erika

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro

2016. július 22.
A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

2016. július 30.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.

FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 2.
Nem magyar anyanyelvű magyartanárok konferenciája Debrecenben
Megkezdődött a nem magyar anyanyelvű magyartanárok ötödik konferenciája hétfőn Debrecenben, a háromnapos szakmai tanácskozásra hét országból érkeztek résztvevők.
Dobi Edit szervező, a Debreceni Egyetem nyelvésze a megnyitón elmondta: a konferencia fő célja, hogy a diaszpórában élő, magyar nyelvet tanító résztvevők tapasztalatot cserélhessenek egymással és korszerű tudást szerezzenek.

2016. augusztus 5.
Szellemi kalandra, személyiségfejlődésre hív a BBTE Református Vallástanári Kara
Július 31-én lezárult a felvételi időszak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, megtörtént az eredményhirdetés is valamennyi szakon, a statisztika pedig azt mutatja, hogy arányaiban a Református Tanárképző Karon mAradt a legtöbb betöltetlen hely, így szeptember elején itt várják a leginkább szélesre tárt karokkal az őszi felvételire jelentkezőket.
A nyári felvételin nem csak 12 diák iratkozott be, hanem összesen 19, közülük heten második egyetemként, tandíj ellenében végzik majd az alapképzést. Alapképzésen két szakra lehet jelentkezni: valláspedagógia és zenepedagógia. „Nem igaz, hogy telített a piac, lassan az ellenkezője érvényes: a vallástanár- és lelkészhiány korába lépünk, nagy szüksége van az egyháznak jól képzett munkásokra” – állítják a kar tanárai.
Azt is hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy nem csak vallás- és zenetanárokat képeznek, hanem bármilyen tanár, tanító is legyen, aki itt végzett, olyan vallásos műveltségre és lelkületre tehet szert, olyan kompetenciákat sajátíthat el, amelyek erőforrást jelenthetnek és eredményesen hasznosíthatók bárhol. Így vélekedik erről egy idén végzett hallgató is: „Én biztos vagyok benne, hogyha még egyszer választanom kellene, ugyanezt a szakot választanám. Még akkor is, ha sokan azzal akartak eltántorítani az egésztől, hogy úgysem kapok majd munkahelyet vallástanárként. Én hiszem, hogy az az Úr, aki elvezetett idáig, tovább is vezetni fog” – mondta a Maszolnak a Székelyföldi Bódi Rozália.
A közösségi élmény sem mellékes az egyetemi évek alatt. A zenepedagógia szakon a kóruspróbák és turnék nem csak plusz időt és energiát igényelnek, de cserébe színesebbé, gazdagabbá teszik a diákéletet. „Tanulmányi kirándulások, közös esték, játékok, mikulásozások az évfolyamvezetőinkkel, feledhetetlen nevetések, viccek, lélekerősítő csendes hétvégék, bibliatanulmányozás, közös istenkeresés, felemelő eszmecserék” – mindezek hozzátartoznak a „valláspedás” diákélethez, emlékezik a fentebb idézett diáklány a három bő esztendőre.
Kiemeli, hogy a szakmai tudás mellett itt lelki vezetést is kapnak a diákok, akik nem egy mammutévfolyamra, hanem egy családias közösségbe csöppennek, ahol mindenkire egyenként odafigyelnek. Például az azt igénylő valamennyi diáknak biztosítanak bentlakást – akár a Mikó-kertben (Hașdeu), akár a Protestáns Teológiai Intézet bentlakásában. Ösztöndíjban is többen részesülhetnek, éppen ezért ajánlják azoknak, akik párhuzamosan két szakot szeretnének végezni, hogy az ingyenes helyet náluk foglalják el, a tandíjköteleset pedig a másik szakon, ahol – mivel két szakot végeznek egyszerre – nagy kedvezményben részesülnek.
A külföldi gyakorlatozás vagy részképzés lehetősége sem csak néhány tanuló privilégiuma, akár valamennyi diák élhet vele, ha szeretne, köszönhetően az utóbbi években kiépített Erasmus-hálózatnak, amely több mint száz hónapnyi mobilitást kínál. Mindehhez elég a magyar nyelvtudás is, mivel a kapcsolatok nagy része magyarországi intézményekhez kötődik. Lehet menni nyári gyakorlatra például Üllőre, Vésztőre, vagy egyetemi részképzésre Sárospatakra, Debrecenbe, Nagykőrösre, Szegedre, Budapestre, de akik messzébb mennének és beszélnek világnyelveken, választhatják olyan városok egyetemeit is, mint Halle, Lipcse, Regensburg, Zwolle, Amsterdam – mondja Lukács Olga dékán.
Azt a réteget is meg akarják célozni, akik a kilencvenes években érettségiztek, de akkor nagy volt a tolongás az egyetemi felvételiken, s talán idejük sem, pénzük sem volt a továbbtanulásra – ezért az ilyen diákok számára a tanórákat hétvégeken tömbösítve is tartják, ami akár a korábban-későbben érettségizettek, valahol már állásban lévők számára is kedvező lehet.
A magiszteri tagozaton is vannak még tandíjmentes helyek mind az alkalmazott teológia (pásztori pszichológia), mind teológia – zene – nevelés (a valláspedagógia, egyháztörténet, zenepedagógia) szakon, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Németországból Hézser Gábor, Magyarországról Bodó Sára, Fazakas Sándor, Maczelka Noémi, Kolozsvárról Angi István. „Jó szellemi kaland ez a két év nem csak azok számára, akik szakmailag szeretnének elmélyülni a választott ágazatban, hanem azok számára is, akik egyszerűen a saját lelki életükkel, személyiségfejlődésükkel foglalkoznának fókuszáltabban” – véli Nagy Alpár-Csaba adjunktus.
Kritikai szemlélődés kialakítása, hitéletben való fejlődés, hivatás és munka közötti különbségtétel, érdemi segítségnyújtás, mélyebb istenismeret és önismeret, hazai és külföldi szakmai tapasztalat diákként és segítőként, a diákok életkríziseire érző odafordulással reagáló tanárok – ehhez nyernek hozzáférést a már végzett diákok szerint a most beiratkozók.

2016. augusztus 6.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.

Trianon árvái
Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak a vagonlakók? Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerző cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.
Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Túl az Óperencián
Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.
Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.
Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon mAradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, számos vidéken a modernizáció szükséges hozadéka volt.
Az ellentétes irányú mozgás – tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken – ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.
Háborús hullámverésben
A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.
A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között – tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt már 1914 szeptemberétől menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.
Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.
1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.
Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven mAradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.
Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.
mta.hu/mta-hirei

2016. augusztus 8.
Van még tennivaló a turisták „megtartásánál” Udvarhelyen
Továbbra is Magyarországról érkezik a legtöbb turista Udvarhelyre, de idén olaszok, franciák és németek is szép számban jöttek. A „kötelező” látványosságokon túl az aktív kikapcsolódási programok érdeklik az idelátogatókat, de kíváncsiak a hagyományos mesterségekre is. Kiderült az is, hogy félnek a medvéktől, ezért csak a bátrabbak túráznak, nagy hiányosság viszont, hogy nincsenek kempingek a környéken. Nagy az érdeklődés a Székely Támadt-vár iránt is, ám idegenvezetés nincs, és a műemlék is csak korlátozott időben látogatható.
Az Udvarhelyre látogató turisták főként átutazók, ám ha elidőznek a városban, szívesen felkeresik a kulturális célpontokat is. Az utóbbi években tapasztalható fejlődés a helyi turizmusban, de még hosszú az út ahhoz, hogy a tranzitváros úti céllá váljon.
„Székelyudvarhelynek örökös problémája volt, hogy az ide érkező vendégek viszonylag kevés időt töltenek el a városban. Valóban tranzitturizmusról beszélhetünk Udvarhely esetében, hiszen e tekintetben a környező települések falusi turizmusa sokkal nagyobb erővel bír, mint maga a város. Ezt az állapotot nem lehet napok alatt megváltoztatni, egy stratégia szükséges ahhoz, hogy minőségi változást lehessen elérni a kínálat terén” – fogalmazott Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója.
A központi szoborpark szomszédságában található információs pontnál is megkérdeztük, mi iránt érdeklődnek az Udvarhelyre érkezők. Toró Noémitől kaphatnak – akár több nyelven is – információkat az érdeklődők főszezonban, azaz májustól szeptemberig. Az ide érkezők leginkább az eseményekre, aktív kikapcsolódási lehetőségekre, programokra kíváncsiak, kánikula idején a strandolási lehetőségekre is. Legtöbben Magyarországról jönnek, de idén szép számban voltak olaszok, franciák és németek is. Érdeklődnek a hagyományos mesterségek felől, keresettek a tájházak. Sokan kíváncsiskodnak, hogy a környéken biztonságos-e a túrázás a medvék miatt. Szervezett körülmények között viszont szívesen járnak sóvidéki medvelesre.
Nagyon népszerűek a szejkefürdői székely kapuk és a Székely Kálvária is. Ami a foghíjas programkínálat mellett hiánycikknek bizonyul, az a kempingezési lehetőség – osztotta meg tapasztalatait Toró Noémi. Az aktív kikapcsolódási lehetőségek kínálata viszont bővül, egy alternatívaként mától kísérleti jelleggel biciklit is lehet bérelni a Kossuth utca 42. szám alatt – tudtuk meg Orbán Melinda irodavezetőtől. Ezenkívül számos hiánypótló szolgáltatásban gondolkodnak a jövő szezonra, ezért idén nyáron a szállásadókkal kérdőíves felméréseket végeznek a turisták körében, hogy kiderítsék, mire lenne valós igény.
A szoborpark melletti információs pont naponta 10 és 18 óra között van nyitva, a hétvégéken pedig 9-től 13 óráig. A Kossuth utcai főirodában ugyanakkor naponta 8-tól 16 óráig fogadják a látogatókat. Találunk telefonszámot is kifüggesztve, és állandó jelleggel vihető el négynyelvű tájékoztató füzetecske.
Vonzó a környezet
„Nagyon szeretjük itt” – mondta Megyesi Edina, aki férjével és gyermekeivel már tizenegy éve visszatérő vendégek Udvarhelyszéken. Magyarországon Debrecen mellett laknak, ám mára már számos barátságot kötöttek a környéken. A múzeumok és kulturális látnivalók a két kisgyermek miatt nem igazán potenciális célpontok számukra, de a túrahelyeket előszeretettel látogatják. A táj szépsége ragadta meg őket leginkább, szeretnek a természetben barangolni, így a Békás-szoros mellett Ivó és Gagy is kedvenceik közé tartozik. Amióta idejárnak, azt vették észre, hogy rengeteget fejlődött turisztikai szempontból is a vidék. „És nagyon kedvesek itt az emberek, akármerre megyünk” – tette hozzá Edina. Ő egyébként azt is megfigyelte, hogy Magyarországhoz képest itt sokkal jobb az intézmények és boltok nyitásrendje is.
Találkoztunk egy kisebb turistacsoporttal is, a Szabó és Molnár család apraja-nagyja a szoborpark környékén fényképezkedett. Ők szintén Magyarországról érkeztek Székelyudvarhelyre, még keveset láttak a városból, de máris megtetszett nekik. A következő napokban fogják körbejárni a vidéket, ehhez vettek magukhoz az infópontnál található brosúrákból.
Amit Székelyudvarhelyen fel lehet keresni
A turisták körében népszerű fő udvarhelyi látványosságoknak, célpontoknak számítanak a városközpont szobrai, a templomok, a múzeum, a képtár, a Jézus-kápolna, a Székely Támadt-vár. Utóbbi nagyon kedvelt célpont lenne, de egyelőre nincs lehetőség idegenvezetésre, és jelenleg restaurálás folyik a műemlék területén. Az iskola titkárságán azt az információt kaptuk, hogy amíg a munkások a helyszínen dolgoznak, a turisták is nézelődhetnek.
Turistabarát nyitásrend
Megnéztük azt is, mennyire turistabarát a város kulturális intézményeinek nyitásrendje. A nyár folyamán az új múzeumépület hétfő kivételével 9 és 18 óra között látogatható, ilyenkor tárlatvezetés is igényelhető. Múzeumpedagógiai foglakozás igénylése esetén előre be kell jelentkezni – tudtuk meg az intézmény igazgatójától. A Képtár épülete továbbra is a Kossuth Lajos utca 42. szám alatti ingatlanban található, a költözés miatt viszont ebben a hónapban előzetesen itt is be kell jelentkezni. A Jézus-kápolna hétköznapokon 10 és 17, hétvégeken 10 és 14 óra között látogatható. A szejkefürdői Borvízmúzeum hétvégi nyitásrendje megegyezik a kápolnáéval, hétfőkön mindkettő zárva tart. A Művelődési Ház naponta reggel 8-tól este 7–8 óráig látogatható. Az intézmény mindig is bővelkedett Időszakos kiállításokban, ez alól az augusztusi hónap sem lesz kivétel – tájékoztatott Elekes Gyula igazgató, hozzátéve, hogy a nyári főszezonban naponta harminc és száz közötti látogatójuk van.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

2016. augusztus 10.
Brassói képzőművészek csoportos tárlata Debrecenben
A debreceni Református Kollégium Múzeuma és a Tiszántúli Református Egyházkerületi Nagykönyvtár igazgatója, Dr. Gáborjáni Szabó Botond meghívásának köszönhetően, a Barcasági Magyar Képzőművészek közös tárlatára kerül sor Debrecenben. A Brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület égisze alatt működő képzőművészek és a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete egy közös projekt keretében egy csere kiállítást terveztek melynek első mozzanata 2o16. augusztus 17. és 20. között zajlik majd le.
A Brassói képzőművészek csoportos kiállításának megnyitójára 2o16. augusztus 19-én pénteken 16 órakor kerül sor a debreceni Református Kollégium műemlék könyvtártermében ( 4o26 – Debrecen, Kálvin tér 16.).
Vincze László sárándi grafikus, Házy Bakó Eszter az ACSJKE elnöke, a Reménység Háza valamint az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke Kovács Attila közbenjárásával és segítségével sikerült az idén megvalósítani a két város közti képzőművészeti cserekiállítást.
A most kiállított anyag több hétig mArad majd Debrecenben és november 2-án kerül vissza Brassóba, amikor a debreceni művészek közös kiállítására kerül sor a Reménység Háza kiállítótermében. A megnyitót majd az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület által szervezett XXIII. Bartalis versmondó és énekelt vers vetélkedő rendezvénysorozat keretében tartják 2016. november 4-én.
A Brassói művészcsoport hét személyből álló küldöttségét Vetró B. S. András, Házy B. Eszter és Vincze László állította össze: Albert Sándor, Albert Zoltán, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Dimény András, Ferencz Ágnes, Gyulai Nagy Margit, Halmágyi Csaba, Jakabos O. Imola, Mattis Teutsch Waldemar, Marosi Jenő, Magdó István, Simó Enikő, Sipos Gaudi Tünde, Tomos Tünde, Vetró B Sebestyén András.
A Brassói művészek debreceni tartózkodása alatt a szállásról, étkezésről, kiállítás rendezésről, protokollról, megnyitóról, a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete és az Egyházkerületi Gyűjtemények gondoskodik, így a Debreceni Virágkarnevál színes programját is végigfürkészhetik.
Augusztus 15-21. között virágba borul Debrecen és karneváli hangulat tölti be a tereket. A karnevál hetében népszerű hazai előadókkal, művészeti csoportokkal és helyi művészek szebbnél szebb virágkompozícióval találkozhatnak a látogatók. Magyarország legnagyobb és egyben legnépszerűbb kulturális rendezvénye idén ünnepli 50. születésnapját. Debrecen közkedvelt, immár harmadízben visszatérő ünnepi arénashowja vadonatúj óriás virágkocsikkal, a legnagyobb hazai sztárok és több mint ezer külföldi és magyar fellépő közreműködésével 2016-ban ismét egy felejthetetlen összművészeti látványosságot ígér a Nagyerdei Stadionban.
Monumentális épületvetítés
A Brassói születésű Bordos László Zsolt 3D mapping művész és négy társa ezúttal a Debreceni Egyetem főépületét kelti életre animációival augusztus 18-án és 19-én este 9 órától éjfélig, óránként 4-4 alkalommal.
eloszekelyfold.wordpress.com

A debreceni Református Kollégium Múzeuma és a Tiszántúli Református Egyházkerületi Nagykönyvtár igazgatója, Dr. Gáborjáni Szabó Botond meghívásának köszönhetően, a Barcasági Magyar Képzőművészek közös tárlatára kerül sor Debrecenben. A Brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület /ACSJKE/ égisze alatt működő képzőművészek és a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete egy közös projekt keretében egy csere kiállítást terveztek melynek első mozzanata 2016. augusztus 17. és 20. között zajlik majd le.
A Brassói képzőművészek csoportos kiállításának megnyitójára augusztus 19-én pénteken 16 órakor kerül sor a debreceni Református Kollégium műemlék könyvtártermében ( 4o26 – Debrecen, Kálvin tér 16.).

A Brassói művészcsoport: Albert Sándor, Albert Zoltán, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Dimény András, Ferencz Ágnes, Gyulai Nagy Margit, Halmágyi Csaba, Jakabos O. Imola, Mattis Teutsch Waldemar, Marosi Jenő, Magdó István, Simó Enikő, Sipos Gaudi Tünde, Tomos Tünde, Vetró B Sebestyén András.

2016. augusztus 12.
Debreceni tanácskozás a határon átnyúló román–magyar projektekről
Roxana Iliescu, a Temes Megyei Tanács alelnöke a hét elején Debrecenben részt vett a román–magyar határ két oldalán található nyolc megye (Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés és Csongrád, illetve Bihar, Szatmár, Arad és Temes) képviselőinek tanácskozásán. A találkozó fő célja a határon átnyúló együttműködések fejlesztése és az európai források lehívása volt, amelyek az INTERREG V-A Románia–Magyarország Program 2014–2020 keretében pályázhatók meg.
A Románia–Magyarország INTERREG-programról már megjelent a pályázati útmutató, amelyet nyilvános vitára bocsátottak. Ez a program képezi az alapját 2014–2020 között a határon átnyúló fejlesztéseknek. A magyar–román határszakaszon a nemzeti társfinanszírozással együtt összesen 231 861 763 euró áll rendelkezésre a fejlesztések megvalósítására, ebből 189 138 672 euró vissza nem térítendő európai támogatás. A stratégiai projektek finanszírozásának 85%-át az Európai Regionális Fejlesztési Alapból biztosítják, 13%-ot a román állam fedez, a fennmAradó 2%-ot saját erőből kell előteremtse a pályázó.
„Az INTERREG V-A Románia–Magyarország Program jelentős európai források felhasználását teszi lehetővé, ezért rendkívül fontos Temes megye számára – nyilatkozta Roxana Iliescu –, a Temes Megyei Tanács új vezetősége aktívan részt vesz a program lebonyolításában. Egy stratégiai projektünket, a mezőgazdasági termékek begyűjtésére, tárolására és értékesítésére szakosodott megyei központot is ezeknek a forrásoknak a felhasználásával szeretnénk megvalósítani. Az a célunk, hogy az előző adminisztrációnál lényegesen több európai forrást használjunk fel Temes megye fenntartható fejlesztése érdekében.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2016. augusztus 13.
Virágkehelyben harmatcsepp
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna

2016. augusztus 16.
Építkezni csak hittel lehet
Hálaadás, emlékezés és könyvbemutató
Létrejöttének 35., temploma felszentelésének 20. évfordulóján, vasárnap ünnepi istentiszteleten rótta le kegyeletét, és könyvbemutatóval tisztelgett az elődök emléke előtt a Sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet.
Ugyanakkor lelkipásztoruk, nt. Püski Lajos vezetésével a velük testvérkapcsolatokat ápoló Nagyerdei Református Gyülekezet küldöttsége is tiszteletét tette e rendkívüli eseményen, és dallal köszöntötte a jelenlévőket. Az evangélium üzenetét a templomépítő nt. Pap Sándor 2004-ben történt nyugdíjba vonulása óta itt szolgálatot teljesítő fia, Pap Attila tiszteletes olvasta fel, és Istenhez is ő fohászkodott. Utána a debreceni testvérgyülekezet lelkipásztora, nt. Püski Lajos emelkedett szóra.
Igehirdetésében kiemelte, nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben birodalmak összeomlásának, valamint országok eltűnésének és születésének lehettünk, és lehetünk majd a tanúi az elkövetkezőkben is. Az Úr ugyanis megelégelvén a gyarló ember önmagát isteníteni akaró törekvéseit, ismét kimondta, amit már az özönvízkor is: elég, eddig, nem tovább! Ilyenkor azonban olyan gyökereket szaggató változásoknak is ki vagyunk téve, mint az elvándorlás, mely a szülőföld, család, haza és netalán még az ősi hit, valamint a nemzet elhagyásával is járhat. És ha mindez bekövetkezik, mi értelme lesz majd az életünknek? Hogyan fogunk megmAradni? Éppen ezért, hogy az önfeladást elkerülhessük, kell egy hely, ahol összegyűlhetünk, ahol együtt és közösen ápolhatjuk gyökereinket, gyakorolhatjuk hitünket, ahol töltekezhetünk. Ez a hely pedig a templom, így illesse örök tisztelet és hála annak építőit – fogalmazott.
Az istentisztelet részeként mutatta be és méltatta Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor dr. Kinda Eleonóra A Sepsiszentgyörgyi Belvárosi Református Egyházközség története című könyvét is.
Ez alkalomból megfogalmazott véleménye szerint a múlt rögzítésén és az emlékállításon túl a még nyomdafesték-illatú kötet legnagyobb erénye, hogy a benne szereplő száraz adatokat sikerült olvasmányosan és érdekfeszítően felsorolni, összekötni. Elolvasása közben többek között megtudhatjuk, hogy 1850-ben a város 2032 fős lakosságából 89,8% magyar, 0,5% román, 1,4% német, 5,2% zsidó, 2,6% roma, 0,3% más nemzetiségű volt. Felekezeti feloszlás szerint pedig 1403 református, 453 görög katolikus, 347 római katolikus, 56 izraelita, 29 unitárius és 14 evangélikus.
A belvárosi (Olt utcai) református gyülekezet 1980. október 1-jén kezdte meg önálló működését Fábián Levente kilyéni lelkipásztor irányításával. Az 1981. március 22-én tartott gyűlésen viszont már Pap Sándor harasztkeréki tiszteletest választották meg lelkipásztornak, és augusztus 16-án be is iktatták tisztségébe. Ő volt az, aki töretlen hitének köszönhetően az új gyülekezetet még a kommunizmusban is közösséggé tudta kovácsolni, majd annak bukása után templomot építtetett. Nem véletlen tehát, hogy amint a szerző az utószóban meg is fogalmazta, e könyvvel neki szeretne emléket állítani, mint ahogy az sem, hogy az istentisztelet végeztével megkoszorúzták a templom bejárata mellett a tiszteletére állított kopjafát.
Bedő Zoltán

2016. augusztus 20.
Mezőmadaras a képzőművészetben
Csütörtökön kezdődött el a Maros Mezőségi Művésztelep és a Pro Ruris Egyesület szervezésében a 15. Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor, vasárnap délben pedig az elmúlt 15 év alkotásaiból nyílik kiállítás a mezőmadarasi művelődési házban. A tárlat anyagát Czirjék Lajos és Molnár D. Dénes képzőművészek méltatják.
Az elmúlt másfél évtizedben Marosvásárhelyi, Kolozsvári, vajdahunyadi, kassai, debreceni, bánffyhunyadi, Temesvári, Szatmárnémeti, Budapesti, Sepsiszentgyörgyi, szegedi, kiskunfélegyházi, Segesvári, Székelyudvarhelyi, pápai, Csíkszeredai művészek fordultak meg Mezőmadarason, a Czirjék Lajos által megálmodott és megszervezett alkotótáborban.
Megörökítik a tanyasi világot
A Marosvásárhelyen élő, mezőmadarasi születésű festőművésznek mások példájából kiindulva tizenöt évvel ezelőtt támadt az ötlete, hogy szülőfalujába is jöjjenek képzőművészek, örökítsék meg a székely-mezőségi település jellegzetességeit, azt a tanyasi világot, amely Erdélyben már elég ritka, azokat a régi házakat, portákat, amelyeket még nem semmisítettek meg a korszerűsítés jelszava alatt. „A cél az volt, hogy a falu hírét elvigyék az itt megforduló vendégek, beszéljenek róla, vigyék el a hírét a nagyvilágba ennek a kis mezőségi településnek, amely még őrzi a hagyományait, és ahová érdemes időnként eljönni pihenni, feltöltődni” – magyarázta lapunknak Czirjék Lajos.
A helyiek is támogatják
A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, az ötletet felkarolta a helyi református egyház, a lelkész házaspár, de a falubeliek közül is sokan – bár szokatlan volt számukra – a szervezők mellé álltak, szállást adtak otthonukban az idegenből érkező vendégeknek, sőt saját terménnyel támogatták a tábort, friss zöldséggel, gyümölccsel, kacsával, tyúkkal járultak hozzá az ellátáshoz. Ugyancsak a helybéliek közül kerültek ki a szakácsok és segédeik is, akik helyi ízekkel kényeztették a táborlakókat. Az első években a művészek a parókián, illetve a falubelieknél kaptak szállást, a műtermet a papi lakban rendezték be, valamint annak tornáca és kertje is alkotóműhelyként szolgált.
Művészek lepték el a falut
A képzőművészek a falu utcáira, dombjaira, temetőjébe is kimentek, festőállványaikkal érdekes látványt jelentettek az egyszerű emberek számára. Dülöngélő kapubejáratot, százéves parasztházat, régi kerítésre kikönyökölő anyókát, mezőn dolgozó embert, itató előtt álldogáló lovat, hazatérő csordát, szénásszekeret rajzoltak, festettek, megörökítették a templomot, a temető régi sírköveit, az akkor még elég rossz állapotban lévő iskolát. Az évek alatt a falusiak is hozzászoktak a rajzolgató idegenek látványához, a festés már nemcsak a szobafestést jelentette számukra, a művészet pedig nem csupán a művirág csokrot vagy a giccses vásári képet. A mezőmadarasi képzőművészeti alkotásokból augusztus 25-én a Marosvásárhelyi várban is szerveznek egy kiállítást.
Antal Erika |

2016. augusztus 22.
Végigvonult a Szent Korona vasárnap Nagyváradon
Jókedvű, színpompás menet vonult végig vasárnap délután Nagyváradon. A helyiek megcsodálhattak az augusztus 20-án Debrecenben látható 16 virágkocsi közül hetet, köztük Nagyvárad és Debrecen közös kocsiját és a Szent Koronát ábrázoló kompozíciót is.
A menetben nemcsak Nagyváradi és Bihar megyei, hanem Arad és Szatmár megyei, valamint Gyomaendrődről érkezett fellépőket is láttunk, és válaszoltak hívó szóra motorkerékpárosok is, akiknek virágokkal díszített vasparipái szintén a Szent László (Unirii) térre érkeztek be.
A virágkocsikat este 19.30 óráig láthatják az érdeklődők, miközben a színpadon a felvonulás során is látott néptáncosok, menettáncosok hiphoposok lépnek fel, mellettük Stargroup énekeseit hallhatják. A több mint hatszáz fős felvonuláson Biharból a Mystique Majorett, az Angels, a Pusztai Farkasok és a Megyei Íjászegyesület íjászai, a Görböc Néptáncegyüttes, a Sushine Dance, a Sunshine és a Margaréta menettáncosai, a Cool Dance, a Clevers, az Ini Mini Unique, a Unique Desire, a Unique, a B-Like, a Turbo Dance, a Passion Dance és Tini Dance Center táncosai, valamint az szalacsi és a szalárdi mazsorettek léptek fel.
Aradról a Mistral menettánc-csoport lépett fel, Szatmárról a Passion 4 Sport, Szilágy megyéből az Out Lous. A Színfolt menettáncosai a magyarországi Gyomandrődről, a Falmenco mazsorettjei a szerbiai Zentáról érkeztek a Nagyváradi virágkarneválra.
Fried Noémi Lujza

2016. augusztus 23.
Elindult a református egyházak jubileumi honlapja
Elindult a Kárpát-medencei református egyházak közös honlapja, amelyen a reformáció 2017-es jubileumi emlékévével kapcsolatos hírek, interjúk, riportok olvashatók – közölte a Magyarországi Református Egyház Zsinatának kommunikációs szolgálata hétfőn az MTI-vel.
A közleményben emlékeztettek: a protestáns világ 2017-ben ünnepli a reformáció kezdetének 500. évfordulóját, a Kárpát-medence reformátussága emellett saját hitvalló közössége megalakulásának, az 1567-es debreceni zsinatnak a 450. évfordulóját is. A kettős jubileumot a Kárpát-medence református egyházai közösen ünneplik meg, és közösen kívánják felhívni a társadalom figyelmét "a reformáció ma is élő lelkületére".
A www.reformacio.ma oldal naprakészen tájékoztat a református közösségek jubileumi programjairól: a gyülekezeti eseményekről éppúgy, mint a regionális találkozókról, valamint a központi református, állami és ökumenikus programokról.
Emellett a honlap célja az élményszerű tanítás: a látogatók egy időkereket léptetve ismerhetik meg az elmúlt öt évszázad református szempontból jelentős eseményeit, személyiségeit, megszerzett tudásukat pedig kvízek segítségével tesztelhetik. Az 500 év kiemelt történelmi helyszíneit és a jubileumi eseményeket egy interaktív térkép segít egységben látni.
A jubileumi év megnyitóünnepsége 2017. január 6-án, vízkereszt napján lesz Budapesten, a Művészetek Palotájában. A reformáció emléknapján, október 31-én pedig nagyszabású református találkozót rendeznek a fővárosi Papp László Sportarénában. Az emlékévre több mint kétszáz programot készítenek elő országszerte – közölte korábban Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa.

2016. augusztus 28.
Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége