Akit szerettek az emberek
Örökös harcnak tekintette negyvenhárom éves papi szolgálatát Hegyi István. Harcát azonban nem olyan harcnak tekintette, amelyben személyeket győznek le: „azért harcoltam, hogy a reám bízott ügy ne essen el” – mondta el egy beszélgetés során, nyugdíjazása alkalmával. Az aktív papi élet és a nyugdíjaslét küszöbén folytatott beszélgetés élményei lapunk 2008. december 24-i számában jelent meg Akit szeretnek az emberek címmel. Megható volt az, ahogyan beszélt a családjáról, a papi pályán való elindulásáról, csíkszentmártoni és csíkszeredai szolgálati helyéről. Híveiről és munkájáról. A közösségről és a közösségi óhaj teljesítéséről. Szolgálatának kulcsszava a szeretet volt. S nemcsak hirdette a szeretetet, hanem naponta megélte, s magatartása, példamutatása mások számára is megélhetővé tette a szeretetet. Beszélgetésünket kilenc évvel ezelőtt azzal indította, hogy „az ember érezze, hogy szeretik, ez a legfontosabb”. Ő pedig érezte, szavai tanúsága szerint: „Ha visszanézek szolgálatomra, elmondhatom, hogy sok szeretetet kaptam, és öröm tölti el a szívem”.
Hegyi István református papcsaládban született 1942-ben. A sors úgy hozta, hogy Dél-Erdélyben rekedt szülőfaluja, Petek, így édesanyja nem a közeli Székelyudvarhelyen, hanem Nagyenyeden hozta világra. Ő maga azonban petkinek vallja magát. Tanulmányait is Nagyenyeden végezte, ugyanis Székelyudvarhelyen nem fogadták az általa választott iskolában, mert apja és nagyapja pap volt. Ez volt az oka annak is, hogy nem választhatta az enyedi tanár-példaképei ihlette pedagógusi pályát, helyette kezdetben kőműves napszámosként dolgozott, közben kézilabdázott az udvarhelyi csapatban. Mint mondta, a sport rendszerességre, kitartásra, következetességre nevelte. Aztán felvették a teológiára, annak elvégzése után Csíkszentmártonba került szórványlelkésznek, tizenöt falu református híveinek lelki gondozását látta el. 1986-ban hívták meg Csíkszeredába lelkésznek. Munkája legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a négyszázhetvenkilenc erdélyi településről származó csíkszeredai reformátusokat közösséggé kovácsolta. Mikor Csíkszeredába érkezett, a gyülekezetnek nyolcszázhetven tagja volt, nyugdíjba vonulásakor a csíkszeredai református közösség tagjainak száma kétezerkétszázra emelkedett. Csíkszeredai szolgálati ideje alatt hatszázhetven gyermeket keresztelt, négyszázötven hívét temette el, háromszázhetvenöt esküvőt celebrált és ezerharmincnyolc fiatalt konfirmált.
Az ő szolgálati ideje alatt, tíz év kitartó, gáncsoskodásoktól sem mentes munkája eredményeként felépült a református templom. Akkoriban gyakran mondogatta, hogy Pénzes József katolikus paptársával együtt káeftések, templomépítő igyekezetük egy vállalkozás eredményes működtetéséhez is elegendő lett volna. Kitartása, hite azonban győzedelmeskedett, a templom ma is áll. Nyolc év jutott még neki, hogy hirdesse az igét híveinek az új hajlékban. Mint mondta, „jólesik gyönyörködni benne, mert szép az épület, jóleső érzés látni azt, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek megtöltik a templomot”. Hegyi István megfogadta édesapja intelmét: „ezt a népet szeretni kell a maga örömével, bánatával, jóságával és gyarlóságával egyaránt”. Szolgálata során pedig mindvégig azon volt, hogy ne csak jelen legyen a rá bízott közösségben, hanem adjon is tagjai számára valamit. Papi szolgálata végén hála töltötte el a szívét magyarságáért, hivatásáért, no meg azért, hogy itt szolgálhatott. Nem egészen egy évtized adatott neki nyugdíjasként szeretett, népes családja körében. Hegyi István tiszteletes megharcolta a maga nemes harcát, futását elvégezte, hitét megtartotta… Nyugodjék békében, emlékét őrzi a szeretet.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Végső búcsú Hegyi Istvántól
Holnap helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában az életének 75. évében elhunyt Hegyi István nyugalmazott református lelkipásztort, aki 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.
Hegyi István 1942-ben született Nagyenyeden. Az első négy osztályt Peteken végezte, majd a nagyenyedi kollégiumban folytatta tanulmányait. Az enyedi iskolát – ahová apja és nagyapja is járt – akkor sem hagyta ott, amikor édesapja református papként Székelyudvarhelyre került. A teológia elvégzése után 1965-ben Csíkszentmártonba került, ahol a szórványmissziót vezette a „római katolikus tengerben”, így egész Alcsíkot rábízták.
Erről egy korábbi interjúban így nyilatkozott a székelyföldi sajtónak: „Meglátogattam az embereket, érdeklődtem, jött-e még valaki a faluba, és így megszervezve lett kicsivel erősebb ez a szórványközpont. Amikor Alcsíkba kerültem, a tizenöt faluban 120 körül volt a reformátusok lélekszáma, mikor eljöttem, ez a szám 293 lélekre emelkedett.”
A hívek rendszeres felkeresését a csíkszeredai gyülekezetben is folytatta, miután 1986-ban a megyeszékhelyre került. Itt akkor a gyülekezet lélekszáma 860 volt. Nyugdíjazásának évében, 2009-ben 2260 lelkes gyülekezetet adott át. A csíkszeredai gyülekezet kérésére 1990-ben, amikor az imaház már szűknek bizonyult, templomépítésbe kezdtek. A várostól sok utánajárás után területet kaptak, majd elkezdődött a munka. A hívek adományaikkal nagyon sokat segítettek. A református templomot 2000-ben szentelték fel.
„Családom, feleségem, három gyermekem, öt testvérem, akik sohasem fékeztek, engedték, hogy lobogjak. Olyan voltam, mint a székely huszár, először cselekedtem, és utána gondolkodtam” – vallotta a magyar állami kitüntetés átvételekor. „Nem szoktam nagy szavakat mondani, hogy engem az Úr elhívott. Én jelentkeztem az Úr szőlőjébe munkásnak. Hogy milyen munkát végeztem? Azt majd az Úr el fogja mondani nekem, akkor, amikor szemtől szembe találkozom vele. Akkor megkapom a fizetséget is érte” – mondta el a már említett interjúban Hegyi István, akit 2017. május 18-án kísérnek utolsó útjára a csíkszeredai református templomból a Kalász-negyedi temetőbe. itthon.ma/erdelyorszag

Könyvvásár után Csík-Expó
Több újdonsággal várják a látogatókat a 27. Csík-Expóra, amelyet ezúttal a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában szerveznek meg. A fogyasztási cikkek nemzetközi vásárán több helyi és magyarországi cég képviselteti majd magát, a látogatók emellett számos látványosságra számíthatnak – ígérik a szervezők.
„Idén lesz 27 éves a Csík-Expó, 27 éven keresztül Csipor Attila szervezte meg ezt a rendezvényt, neki köszönhetjük, hogy ennyi ideje működik, de sajnos ő már nincsen közöttünk” – emlékezett meg az expó egykori kezdeményezőjéről és szervezőjéről Földi Zsuzsa, az Expo-Har ügyvezető igazgatója. Ezúttal tágasabb, melegebb és világosabb helyszínt választottak a fogyasztási cikkek nemzetközi kiállításának, így idén a Vákár Lajos Műjégpálya helyett az Erős Zsolt Aréna ad otthont a rendezvénynek május 25-28. között.
Tavalyhoz képest pedig több kiállítót várnak az ország több városából, például Szatmárnémetiből, Kolozsvárról, Aradról és a közeli székelyföldi városokból, és Magyarországról is a Magyar Nemzeti Kereskedőház szervezésében.
Az a célunk, hogy a helyi, illetve a külföldi kiállítók bemutathassák termékeiket, és noha manapság már több lehetőség is van online vásárlásra, mégis másabb, hogy amit meg szeretnénk vásárolni, azt megérinthetjük, megkóstolhatjuk – jegyezték meg a szervezők.
Szerintük azért is érdemes lesz kilátogatni a kiállításra, mert a cégek árkedvezménnyel fogják kínálni termékeiket. Megközelítőleg 2000 négyzetméternyi felületen mutatkozhatnak be a cégek, a csarnokban standokat állítanak fel, kint pedig a kiállítók mellett játszótér is lesz – tudtuk meg. Azon túl, hogy gazdasági eseményről van szó, próbálnak egy szórakoztató, de ugyanakkor fárasztó sportágat is népszerűsíteni, amely már három éve jelen van Csíkszeredában, de még nem sokan ismerik, így a Four Seasons sportklubbal közösen az expó ideje alatt buborékfocit (Bumper-ball) fognak rendezni. Emellett szintén újdonság, hogy az expó első napján, csütörtökön a Hargita Vendégváróban üzleti fórumot szerveznek a Magyar Nemzeti Kereskedőházzal és a Csíki Vállalkozók Egyesületével közösen.
Barabás Hajnal / Székelyhon.ro

„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…”
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult az Erdély FM
Az idei esztendő szűk öt hónapja alatt megújult az Erdély FM. A Janovics Jenő néhai világhírű filmgyárosról, rendezőről, színművészről és színházigazgatóról elnevezett alapítvány által működtetett, közel tíz évvel ezelőtt létrehozott rádióstúdió Marosvásárhelyen és Csíkszeredában frekvencián is szól, ugyanakkor az internet világában ma már bárhonnan elérhető és saját applikációja is működik. A nemrég bekövetkezett változásokról az Erdély FM új főszerkesztője, Jakab Orsolya tájékoztatott bennünket.
– Idén teljesen átalakult a rádió belül és kívül is. Az új vezető, valamint a régi és új csapattagok közösen alakították át az Erdély FM legújabb arculati és hangzásbeli elemeit. Ezek többek között új logóból, honlapból és új szlogenekből állnak. Azért a többes szám, mert hat új szlogenünk van: Egy másik rádió, Hiszünk a hétköznapokban, Átlagos, de csintalan, A közös nevező, Zenében utazunk és végül Erdély színes, a világ tarka – mindezek a hallgatókról, a hallgatóknak, valamint rólunk is szólnak. Új hangzásban is gondolkodtunk, gondolkodunk, az eddigi zenei kínálat átalakult. Továbbra is alternatív jellegű rádió vagyunk, azok is maradunk, de az eddigi szűk, igencsak rétegzenei világból igyekeztünk kitekinteni, ezért kissé közismertebb, kedveltebb, mondhatni slágeresebb dalok is felkerültek lejátszási listáinkra. A zenei alternativitásunk ugyan megmaradt, de szélesebb körű és sokkal több magyar zenével fűszerezett repertoárral rendelkezünk.
Ugyancsak az e hónap elejétől bevezetett új hangzáshoz kapcsolódik a nemrég elindult Naplopó című „ébresztő” műsorfolyamunk, amely reggel 7 órától délután 2 óráig tart, és az aktuális információktól az életmód jellegű tematikákon keresztül a kultúrát is magába ölelő koncepciót képez hármas, illetve páros felállásban. Ezenkívül több új, tematikus zenei műsorral is rendelkezünk. Ilyen a bluesműsorunk – az Esti mojo, a filmzeneműsorunk – az Álombrigád –, a rendszeres dzsesszestjeink – a Jazzmenet –, a kísérleti zenei műsorunk – a Metrognóm –, és van heti rendszerességgel sugárzott elektronikus zenei műsorunk is – a Szcéna.
A csapatunk jól szervezett, minden megvalósításunk közös munka és közös döntések eredménye. A jövőre nézve pedig több tervünk van, az idén további új műsorokkal is jelentkezünk – mondta az Erdély FM új főszerkesztője.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Kongresszusok és megvezetett közösségek
Egy dél-erdélyi település református templomában vettem részt a hétvégén keresztelőn. A lelkipásztor számára a baba látványa akkora újdonságnak számított, hogy sokáig lapozott ágendás könyvében, amíg a megfelelő liturgiai részhez ért. A szinte heti rendszerességgel a végső búcsút mondó paptól nem meglepő ez a pillanatnyi zavar, hiszen gyülekezetében 10–15 temetésre jut egy keresztelő. Az idős emberekkel megtöltött padsorok között a külföldi munkavállalásból és a más vidékről érkezett rokonság soraiban akadtak csak fiatalok, no meg a gyerekét keresztelő ifjú pár, ők szintén ez alkalomból tértek haza szülővárosukba.
A dél-erdélyi helyszínt tetszés szerint kicserélhetném a legtöbb, magyarok lakta erdélyi településre, vidékenként legfennebb az elhalálozások és a keresztelők száma közötti arány változna, mert léteznek falvak és városok, ahol még nem fogyunk ennyire drasztikusan. Nem tudom, az RMDSZ-kongresszuson beszélt-e valaki erről a mérhetetlen fogyásról és kilátástalanságról, ami ma az erdélyi magyarságot tartja fogságában. Annak alapján, amit híradásokból láttam és olvastam, nem. Jómagam már annyira unom az erdélyi magyar politikusok zömének mellébeszélését és öntömjénezését, hogy amennyiben lehetőségem van rá, elkerülöm ezen alkalmakat.
Romániában ugyanis a politikus és a közember párhuzamos világokban él. A „modern demokráciák” világában máshol is ez a tendencia, nálunk azonban ez annyira kóros elváltozás, hogy ilyen téren a román és a magyar politikai elit között alig van különbség. Ha nem így volna, akkor a százszámra kiüresedő falvak és kisvárosok letargikus hangulatából minden politikus okulhatna, és belátná, hogy az ország és benne az erdélyi magyar közösség rossz irányba halad. Ha ismerné a közösség valós problémáit, akkor az RMDSZ-es magyar politikusnak sem az volna a legnagyobb baja, hogy házasodhat-e valamelyik szexuális kisebbség. Vagy nem azon évődne, hogy a kormánypárt elnöke mellett szabad-e magyar himnuszt énekelni – miközben fél szemmel a közös kormányzás felé kacsintgat. A nemrég megtartott Székely Kongresszuson hangzott el Csíkszeredában, hogy a több mint egy évszázada összehívott első ilyen nagygyűlés óta helyzetünk nem változott, megoldásra váró gondjaink nagyjából ma is ugyanazok, mint a Trianon utáni impériumváltást követően: autonómiánk nincs, az elvándorlás és az erdélyi magyarság fogyása megállíthatatlan. Aki a közösség politikusaként nem ebből a három legsúlyosabb kihívásból indul ki, az maszatol, mellébeszél, ködösít, megvezeti szavazótáborát. Az csak pillanatnyi személyes érdekeit nézi, és nem törődik népének jövőjével. Ahogyan ma sok erdélyi magyar politikus teszi.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt Erdélyben
Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk.
- Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket?
– Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben.
Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt.
– Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele?
– Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
– Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok?
– Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni.
– Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben?
A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”
– Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést?
– Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg.
– Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni?
– A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot.
– Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik?
– Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem.
– Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni?
– Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók.
– Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták?
– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

RMDSZ, a liberális trendiség
A kommunista rendszerben a pártkongresszusoknak nem volt tétjük. Azokat kötelező gyakorlatként megrendezték, funkciójuk a demokratikus látszat fenntartása és az erőfitogtatás volt. A rendszerváltás után üdítő változásnak számított, hogy a pártkongresszusoknak tétjük lett: tényleges kérdések dőltek el a küldöttek szavazatai nyomán. Mindez az RMDSZ vonatkozásában 2003-ig tartott, ez volt az utolsó kongresszus, amikor a helyszínen érdemi döntések születtek, annak dacára, hogy Markó Bélának nem volt kihívója. Ezen a gyűlésen írták át pártelvűre az alapszabályzatot, váltották ki a belső választást részleges tisztújítással, tették ad acta a nemzeti kataszter intézményét és szüntették meg Tőkés László tiszteletbeli elnöki funkcióját. Azóta az RMDSZ lényegében tét nélküli kongresszusokat tart, ami nem róható fel a szervezetnek. Legfeljebb annyiban, hogy ha valóban az lenne, mint amit hirdet magáról – vagyis az erdélyi magyarság pluralizmusát lefedő sokszínű szervezet –, akkor lennének reális nézetkülönbségek és reális viták.
Az igazság az, hogy a tét nélküli, előre megírt forgatókönyv szerint zajló, PR-célokat szolgáló kongresszusszervezés nem RMDSZ-specifikus, hanem sokkal inkább része a modern demokráciáknak.
Hatalom az oligarchia kezében
A pártelvű versenydemokrácia pártoligarchiák versenyét jelenti. Egy párton belül pedig az oligarchia jellemzően kézben tartja a hatalmat. Különbség legfeljebb abban van, hogy a párttagság zöme azonosul vagy nem a pártvezetés irányvonalával. Az RMDSZ esetében vélelmezhető az azonosulás, hiszen akik helytelenítették a jelenlegi politikát, azok távoztak a szövetségből: vagy visszavonultak a közélettől, vagy egy másik pártban folytatták munkájukat. A minap lezajlott RMDSZ-kongresszus a párthoz közel álló internetes portál állításával szemben nem hozott semmi izgalmat. Bejött a papírforma, a küldöttek megszavazták, amit kellett, kiálltak a Minority SafePack mellett, módosították az alapszabályzatot. Beiktatták az egyharmados női kvótát és intézményesítették a székelyföldi szavazóbázisra alapozódó szórványképviseletet. Elfogadtak egy közhelyeket tartalmazó stratégiai csomagot, amelyben természetesen a területi autonómia nem szerepel. A rendezvényre meghívtak minden magyarországi parlamenti pártot, leszámítva a Jobbikot. Úgy látszik, az RMDSZ nem halad a korral, nem jutott még el a vezetéshez annak a híre, hogy a Jobbik már a ballib oldal szerint sem szélsőséges párt, hanem a jogállam bajnoka (a magát balra sorolók mellett e párt is támogatta a lex CEU alkotmánybírósági vizsgálatát, s tette ezt a jogállamra hivatkozva), a demokrácia nagy reménysége a liberális megmondóemberek jelentős része számára. A kongresszuson nem meglepő módon jelen volt és beszédet mondott Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki megszólalásában a testvérharc megszüntetésének fontosságát emelte ki. Végső soron nézőpont kérdése ez is. A „polgári” párt teljes behódolása és önmagából való kifordulása a metamorfózist levezénylő elnök szemszögéből akár így is kinézhet.
Az RMDSZ kisebbségei
Ami némi színt vitt a kongresszusba, az korunk egyik ideológiai rákfenéjének, a genderideológiának a beszüremkedése volt. Amikor több mint negyed évszázada a Független Magyar Kezdeményezés küldöttje a Bálványosi Szabadegyetemen azt találta mondani, hogy a nemzeti kisebbségek problémája és a homoszexuálisok ügye végtére is hasonló módon kezelendő, hiszen mind a kettő egy társadalmi kisebbség, akkor azt hittem, rosszul hallok. Majd levontam a következtetést: rossz helyen vagyok. Szerencsére eltelt pár év, és a Fidesz vezetőinek szeméről lehullt a liberális hályog. 27 év után azt kell megélnem, hogy az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint igen hasonló gondolatmenetet terjesztett elő a szervezet kongresszusán. Hallgassuk csak! „Milyen alapon várhatom el a többség türelmét velem kapcsolatban, ha másfajta helyzetekben, amikor én magam is a többséghez tartozom egy adott kérdés megítélésében, nem vagyok türelmes a másik kisebbséggel?”. Vagyis az erdélyi magyarság legnagyobb támogatottsággal bíró pártjának második embere egy kalap alá veszi az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét egy biológiai devianciával. El lehet merengeni emberbaráti módon – a tolerancia, az empátia elvi alapján – azon, hogy nem kellene hátrányban részesíteni a saját nem iránti vonzódással megvert embereket. Jómagam sem helyeselném a homoszexualitás kriminalizálását. Viszont a homoszexuálisok házassága nyilvánvalóan utat nyit az egynemű párok előtt arra, hogy gyermekeket fogadhassanak örökbe, amit gyermekvédelmi okokból értelmes, egészséges ember aligha helyeselhet. Az RMDSZ törvényhozói elismerést érdemelnek, mert többségük megszavazta azt az alkotmánymódosítási javaslatot, amely arról szól, hogy a család egy férfi és egy nő házasságán alapul. E módosításnak erénye éppen az, amit felró annak Porcsalmi, vagyis hogy megakadályozza majd a legfőbb jogi normába való beépülése esetén a homoszexuálisok házasságkötésének későbbi törvénybe iktatását. Nem sok jót ígér Hegedüs Csilla hasonló szellemű felszólalása sem. „Azért, mert még ma is félünk a másságtól, félünk attól, hogy a gondosan berendezett konzervatív házunk tája kibillen az egyensúlyból. Miközben minden fórumon azt mondjuk, hogy bennünket, kisebbségieket – a »másokat« – nem becsül a többség, nem tartja tiszteletben a jogainkat, mi magunk is ugyanazt tesszük.” A rövid ideig kultuszminiszterként és miniszterelnök-helyettesként dolgozó politikus, aki jelenleg az RMDSZ nőszervezetének alelnöke és a kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, a párt honlapja szerint olyan programok kidolgozásáért és működtetéséért felelős, amelyek az erdélyi magyarság identitástudatának növelését, kultúrájának fejlődését célozzák. És ő az, aki a konzervatív értékeket ostorozza, és arra bíztat, hogy nyissuk ki az ablakot, engedjük be a friss levegőt. Az ilyen ablaknyitás a mai viharos időben könnyen oda vezet, hogy kiviszi a porral együtt évszázados értékeinket is. Hegedüs ráadásul a vasárnapi kívánságkosarat állítja szembe a színházi világgal, mint kortárs üdítő pozitívummal. A színházi világot, amelyben Csíkszeredától Kolozsváron át Temesvárig egyre inkább elharapózik a kozmopolitizmus, rosszabb esetben a nemzetgyalázás.
A női kvóta erőltetett
Nem feltétlenül illeszkedik ebbe a logikai sorba, de távol sem áll tőle a női kvóta intézményesítése, amelynél abszurdabb ötlet kevés képzelhető el. Onnan kezdve, hogy alkotmányos szinten garantálják a női jogegyenlőséget és a társadalom sem néz görbe szemmel a női politikusokra (sőt), szabad az út a nők előtt a politikai pálya irányába is. A női kvóta nem demokratikus, hanem erőltetett és versenyellenes. Keleten tehát a helyzet változatlan. Az RMDSZ maradt, ami volt: egy alibiszervezet, amely nemzetstratégiai perspektívát nem mutat, erőt kifelé nem képvisel (csak befelé, az erdélyi társadalom irányába), érdeket védeni, ha akar, sem nagyon tud, elvhűség tekintetében pedig már számtalanszor megbukott. Mindez most színesedett egy kis gyökértelen liberális „trendiséggel”.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megjelent Boros Misi első lemeze
Megjelent első hanglemeze, bemutatta a kilencmilliós olvasótáborral rendelkező The Guardian, letette a vizsgáit, és most éppen Lichensteinba készül – zsúfolt a május a csíkszentmiklósi gyökerekkel rendelkező pécsi előadóművész, Boros Misi számára. A 13 éves Junior Prima díjas zongorista augusztusban Kolozsváron és Csíkszeredában is fellép. Az eseményeket Daczó Katalin foglalta össze
Tavaly november 15-én a MÜPÁ-ban tartotta első önálló hangversenyét Boros Misi, aki nyolcéves kora óta Magyarországon minden korosztályos országos versenyt, és több nemzetközi zongoraversenyt is megnyert. 2014-ben a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató első évadának korcsoportgyőzteseként ismerhette meg a nagyközönség. A Nemzeti Filharmonikusokkal tartott MÜPA-koncert hangfelvétele szerepel a közelmúltban megjelent dupla CD-n: az elsőn Bach, Scarlatti, Beethoven, Chopin, Liszt és Bartók darabokat, a másodikon pedig Mozart C-dúr zongoraversenyét (K. 467) hallhatjuk. A felvétel felkerült az internetes hangmegosztókra is (elérhető az Amazonon, Spotify-on, az iTuneson, valamint a Deezeren) – ennek apropóján figyelt fel az ifjú előadóra a brit The Guardian napilap klasszikus zenei újságírója, Stephen Pritchard.
„Megjelent Boros Misi, a 13 éves zongorista csodagyerek első albuma – de jó egyáltalán?” – teszi fel a kérdést a címben a brit zenei szakíró. – „A »csodagyerek« egy veszélyes kifejezés – írja Stephen Pritchard –, mert rengeteg zenészt mondunk ígéretesnek fiatalkorukban, aztán később, felnőve a felnőtté válás számtalan figyelemelterelő elemével, nagyon rosszul is végződhet egy szépen induló karrier. Hosszú órák gyakorlása nem sok időt hagy a barátkozásnak, és a házi feladat elkészítése is odafigyelést igényel. Nem csoda, hogy sok jelentős tehetség elbukik. Minden nyomás ellenére a 13 éves magyar zongorista, Boros Mihály feltűnően harmonikusnak tűnik. Vélhetőleg ez a focinak is köszönhető, kifejezetten az angol élvonalnak, amely néha sikerrel vonja el Scarlattival, Beethovennel, Chopinnel és Bartókkal töltött óráitól.”
A brit újságíró arra is kitért, hogy Boros Misi utazásai során szívesen találkozik kedvenc focistáival, és elmegy egy-egy futballmeccsre, amellett, hogy napi 6-7 órát gyakorol. „A most kiadott albuma kifejezett érettségről tesz tanúbizonyságot – foglalta össze a Guardian újságírója – , és persze, egyelőre még fizikailag sem lehet „felnőtt-technikája”, de már most is magabiztos a játéka. Sokat fogunk még hallani róla, de koncerkörútjain vélhetőleg mindig a jó »focis-városok« lesznek előnyben.” (Szabó Ádám fordítása)
Amint Boros Misi édesanyjától, a csíkszentmiklósi származású Orbán Jolántól, a Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék tanárától megtudtuk, az ifjú tehetség a MOL – Új Európa Alapítvány tehetségtámogató programjának köszönhetően a napokban indul Lichtensteinba mesterkurzusra. Augusztus 18-án Kolozsváron lép fel Boros Misi, ahol a Kolozsvári Magyar Napok keretében szólókoncertje lesz az Auditorium Maximumban. Csíkszeredában szintén augusztus folyamán láthatja/hallhatja a nagyközönség. Hargita Népe (Csíkszereda)

A háromszéki prefektusi visszaélésekről a FUEN kongresszusán
A Kovászna megyei prefektus visszaéléseire és az anyanyelv-használatért folytatott küzdelemre hívták fel a Kolozsváron zajló Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) kongresszusának figyelmét háromszéki poliitkusok. Tamás Sándor megyet tanácselnök átadta a FUEN vezetőinek azt a petíciót, amelyet több mint 150 háromszéki civil szervezet és egyházi képviselője írt alá.
Mint arról beszámoltunk, a háromszéki civilek és egyházak képviselői petíciójukban felháborodottságukat fejezték ki amiatt, hogy a prefektúra perrel fenyegette a háromszéki önkormányzatot a civil szervezetek pályáztatásához használt kétnyelvű – román és magyar – űrlap miatt, és kérte, hogy az előző évektől eltérően az kizárólag román nyelvű legyen.
„Minden alkalmat, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy hazai és nemzetközi színtéren is felemeljük a hangunkat, hogy elmondjuk: az ilyen sorozatos visszaélések esetében az egyedüli megoldás, ha a román mellett a magyar is hivatalos nyelv lesz Székelyföldön. Nem a román nyelv használata ellen, hanem a magyar nyelv használata mellett kampányolunk, egy kétnyelvű űrlap pedig bevett európai gyakorlat, mi is ezt szeretnénk” – mutatott rá a tanácselnök.
Vincze Loránt, a FUEN elnöke kifejtette: az általa vezetett szervezet minden lehetséges fórumon fel fogja vetni ezt a problémát, hiszen közös európai cél, hogy a kisebbségek szabadon használhassák anyanyelvüket az élet minden területén, így a közigazgatásban is.
Háromszéken tájékozódott egy dél-tiroli újságíró
A kolozsvári FUEN kongresszusra érkezett Hatto Schmidt dél-tiroli újságíró Háromszékre is ellátogatott, ahol a kisebbségi jogok helyzetéről beszélt helyi vezetőkkel és jogászokkal. Nem ismeretlen számára Erdély, hiszen édesapja Földvárról származik, így a kolozsvári kongresszus elkezdése előtt ellátogatott Gyergyószentmiklósra, Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre is.
Az újságírót Sepsiszentgyörgyön Takács Kató Kata ügyvéd fogadta, aki mesélt a kisebbségi jogok elleni, sok esetben összehangolt támadásokról, a felirat- és zászlóperekről, a kisebbségi nyelvhasználat korlátozásairól az állami intézményekben és az igazságszolgáltatásban. Hatto Schmidt mesélt a dél-tiroli régió helyzetéről is, ahol német, olasz és ladin nyelvet beszélők élnek, de ahol, a helyi autonómiának köszönhetően, a kisebbségi jogok, a szimbólum- és nyelvhasználat, az anyanyelvi oktatás, a közfunkciók betöltése terén jó eredményeket értek el.
Kovács Zsolt / maszol.ro

Dr. Mátyus András: hangsúlyt fektettem az áldozatkészségre
Monumentális munka jelent meg Udvarhelyszék egészségügyi történetéről, a nyugalmazott kórházigazgató két kötete napvilágot látott.
Két igencsak vaskos kötetben, Az udvarhelyszéki gyógyászat története címmel jelent meg dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos munkája – a kötetet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát Haza elnevezésű kiadója jelentette meg. A Művelődési Házban két hete mutatták be a könyvet a szerző, valamint a kórház munkaközössége és az NSKI vezetősége előtt.
A székelyudvarhelyi kórház egykori igazgatója, fül-orr-gégész főorvosa nyugdíjba vonulása, 2000 ősze után kezdett részletesen foglalkozni a város és a környék egészségügyi történetével – kórházi archívumokban, levéltárakban kutatott évekig, rengeteg adatot összegyűjtött az itteni kórházak, gyógyszertárak, orvosi rendelők történetéről. Több mint tizenöt évet dolgozott rajta, tehát óriási kutatómunka gyümölcse a most megjelent két kötet.
„Szükségességét, gazdagságát a jövő megmutatja. Megpróbáltam a gyógyászat termőföldjén ottfelejtett, elfelejtett, elhullatott aranykalászokat összegyűjteni, kis kévékbe összekötni. Megpróbáltam Udvarhelyszék gyógyító templomainak ajtajait kinyitni, szélesre kitárni, kicsi mécsessel megvilágítani, kivilágítani. Úgy érzem, hogy ez a könyv egy egészségügyi üzenet évtizedekre, de lehet, hogy évszázadokra" – mondta az ünnepélyes könyvbemutatón a 86 éves nyugalmazott főorvos.
Otthonában beszélgetve dr. Mátyus András a részletekbe is beavatott. A nappali asztalán a kétkötetes mű, a tiszteletpéldányokat húsvét előtt kapta az idős orvos.
Sok időt igényelt, egy évtizednél több, tizennégy év kellett, amíg összehoztam ezt az anyagot, mert sokfelé kellett járni leellenőrizni az adatokat – mondja Mátyus doktor. – Ami a szomorú, hogy leginkább Udvarhelyen és Csíkszeredában nem jutottam hozzá adatokhoz. Csíkban azt kérték a levéltárban, hogy mondjam meg a számát annak, amit keresek – azt nem tudtam megmondani. De így is kaptam néhány adatot, amit be tudtam építeni a könyvbe.
Mennyire elégedett a megjelent könyvvel?
Ezalatt a sok idő alatt egy kicsit bele is fáradtam, egyfajta patthelyzetből követtem a könyv kiadását. Már le is mondtam arról, hogy állandóan valakit keressek, hogy mi a helyzet a kiadással. A megjelenés előtt pár hónappal aztán bemutatták a borítót, húsvét előtt pedig örömmel vehettem kézbe a köteteket.
Én kezdetben egy jóval kisebb anyagra gondoltam, de ahogy kezdtem mélyebben belelátni a dolgokba, kötelezőnek éreztem aprólékosan felkutatni és leírni. Sok olyan dolgot sikerült felkutatnom, amire nemigen számítottam – ilyen volt például az udvarhelyi kórház története. Úgy indultam neki, hogy nem tudtam, hogy hogyan fogom kibontani, de sikerült megoldani, nyomtatványokkal bizonyítani a kórház múltját.
Az 1848-49-es szabadságharc után jöttek az osztrákok és kötelezővé tették egy kórház, a széki kórház létrehozását – ezt is sikerült egy írott jelentéssel dokumentálnom. Tehát osztrák „nyomásra" jött létre az udvarhelyszéki, Udvarhely megyei kórház pedig fennált egészen a rajonok megjelenéséig, de azután is, még ma is tartja megyei jellegét.
A könyv milyen inspirációt adhat a mostani orvosoknak?
Itt elakad a szavam, mert amennyire ismerem a kollégákat, kevés érdeklődés van ez irányban. A régiekben több volt. Például dr. Bódi András mindig mondogatta, hogy jó volna, ha valaki megírná Udvarhelyszék egészségügyi történetét. Én még kezdő orvos voltam akkor, de akkoriban sem akadt senki, aki nekifogott volna.
Úgy fogtam neki, hogy láttam próbálkozást az itteni történészek részéről, de éreztem, hogy nem jó úton járnak. Egy jelenségből nem lehet történetet írni. Aztán amikor nyugdíjba jöttem, kezdtem ezeket a dolgokat apró részekre bontani, és belelovalltam magam a kórház történetének megírásába.
Sok segítséget kaptam Zepeczener Jenő és Róth András Lajos történészektől. Nagyon értékes anyagot kaptam Fülöp Máriától, a vásárhelyi orvosi egyetem könyvtárosától, az nagyon jó dokumentáció volt. De kaptam adatot – főleg gyógyszerészeti szempontból – a Semmelweis Egyetem gyógyszerészeti könyvtárától.
Tamás Kincső, az Országos Széchenyi Könyvtár részéről, míg Mátyus Kinga a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban segített sokat – kiderült, hogy ő is kibédi származású, de a többiek is nagyon szimpatizáltak velünk. Még Kibédi Mátyus István latin nyelvű disszertációját is elővették. Aztán így lassan összejött az anyag, kezdtem rendszerezni, a számítógépbe Péter Attila vitte be az adatokat.
Én a keresztmetszetét láttam az egészségügynek, kivéve a régmúltat. 1957-ben idekerültem és akkor már találkoztam azokkal a kollégákkal, akik a háború előtt, alatt és után már orvosok voltak, így tudtam az anyagot hozzájuk kötni. Például dr. Csiszér Zoltán sebészorvosnak volt egy naplója, amit a lánya rendelkezésemre bocsátott. Csiszér főorvos volt Koreában is, a háborúban, az ötvenes évek elején ő volt a romániai orvoscsoportnak és az ottani román hadikórháznak a vezetője. Magyarláposról származott, 1945 áprilisában jött ide Kolozsvárról, itt volt öt évet, majd utána ment Koreába, ahol egy igazi riportot írt a háborúról, ez kéziratban maradt fenn.
De az említett Bódi Andrásnak is voltak hasonló naplójegyzetei – ezekből is inspirálódtam.
Nagyon sok rövid orvosportrét, életrajzot is közöl a könyvben.
Azokra nagy hangsúlyt fektettem és próbáltam szültetésüktől elkezdve halálukig mindent megírni róluk. Erre kicsit büszke is vagyok, mert ilyen nem nagyon volt eddig még – minden egyes orvosportré egy-egy tudományos munka, hiszen még az első világháború előtti orvosokról is sikerült részletes életrajzokat írnom.
Figyeltem az orvosra, a gyógyszerészre és az egészségügyi dolgozókra, ezek közül óriási hangsúlyt fektettem a magyar orvosi áldozatkészségre. Külön rész van a katonaorvosokról, akiknek óriási szerepük volt Udvarhelyszéken a kulturális életben is.
A munka két nagy részre van osztva, az első Udvarhelyszék, a második a város egészségügyi történetét taglalja.
Az első rész magába foglalja a szék összes kórházának, a baróti, székelykeresztúri és szentkeresztbányai kórházaknak a történetét – azért volt fontos, mert azt sem tudták, hogy mikor jöttek létre. Ezeket tisztáztam, a fejlődésüket is leírtam. A második teljesen Udvahelyről szól. A címet nem én adtam, hanem a szerkesztői, de jó címet adtak – én eredetileg az Ispotályoktól a modern kórházakig címet adtam volna.
A bemutatóra szánt példányok elfogytak, a könyv egyelőre nem kapható a könyvesüzletekben, de a szerző tudomása szerint hamarosan érkeznek új példányok.
KATONA ZOLTÁN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Csíkszeredai Lurkó Fesztivál – 13 előadás szerepel a programban
Tizenhárom produkció látható a Lurkó Fesztivál elnevezésű gyermek- és ifjúsági színházi találkozón május 22. és 28. között Csíkszeredában. A fesztiválon tíz vendégtársulat tizenhárom produkcióját tekintheti meg a közönség húsz előadáson.
A néma cipő története a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, A négyszögletű kerekerdő a nagyváradi Liliput Társulat előadásában látható. A rest legényről készült mesét a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, Fodor Sándor Csipikéjét a kolozsvári Puck Bábszínház adja elő.
A középiskolások számára a Nézőművészeti KFT kínál két új produkciót Soha senkinek és Vakság címmel. A 13-14 éveseket a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak a Kerekasztal Műhellyel közösen létrehozott színházi nevelési előadása várja A fehér király címmel.
Temesvárról Árgyélus királyfi meséje érkezik Megyes Lábadi Éva magyar és román nyelvű tolmácsolásában, Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című művét a nagyváradi Szigligeti Társulat viszi színpadra. Vitéz László történetét női szereplővel, Vas Juliskával kerekítette ki Fabók Mariann, Gőgös Gúnár Gedeon történeteit a Veronaki zenekar szólaltatja meg. Varga Katalin gúnárját az írónő unokája, Tarján Veronika álmodta tovább. A házigazda Csíki Játékszín az évadban bemutatott Gomolyka és Huncitusz varázslót, valamint a Hanyistókot játssza.
A fesztivál idén is szakmai műhelynek ad otthont, Boráros Szilárd és Boráros Milada tervezők a gyermekszínház vizualitásáról, a mese látvánnyá alakulásáról tartanak workshopot. A kurzusok zártkörűek, a műhelyvezetőket viszont a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában beszélgetésre várják május 22-én, ahol az érdeklődők is betekinthetnek a mesebeli világok, bábok létrehozásának rejtelmeibe. Szabadság (Kolozsvár)

Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön tájékozódott a román képviselőház magyarokkal foglalkozó albizottsága
Sepsiszentgyörgyön tartotta szerdán kihelyezett ülését a román képviselőház emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottsága, amely alaposan tájékozódott a helyi problémákról.
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy "törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által. Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a roma kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban roma-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli roma és magyar albizottságok a roma és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg. Gazda Árpád / MTI

Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban – nagy nevekkel
Megnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható.
Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését.
Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust.
A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
„A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati.
A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát.
A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Hetvenöt évesen sem tudja abbahagyni a csíkrákosi néptáncoktató
Az utóbbi ötven év csíki néptáncéletének egyik meghatározó alakja, a csíkrákosi Fodor Csaba táncmester nemzedékeknek tanított néptáncot, volt tanítványai között már nagyszülők is vannak. Hivatásos és diák néptáncegyüttesek alapításában vállalt szerepet, és kivette részét irányításukból is. Azt vallja, a hangulat hozza ki az emberből a táncot, amellyel ő egy életre elkötelezte magát.
A csíkrákosi családban nyolcan voltak testvérek, édesapjának a gazdálkodás mellett a festegetésre is maradt ideje. Fodor Csaba már gyermekkorában szoros kapcsolatba került a néptánccal. „Minden vasárnap délután a rezesbanda kiült a kultúrház elé, muzsikáltak, mi, gyermekek lestük, hallgattuk őket, délután tánc volt a kultúrházban, oda is mindig belógtunk. Már az iskolában is tanítottak táncot a tanító nénik egyszerűbb módon, a középiskolában pedig folytattam. Idős Kosz Szilveszter – aki hazajött a Maros táncegyüttestől –, 1957-ben kezdett Csíkszeredában dolgozni, a középiskolában összeállított egy ügyes csapatot, abban én már akkor diákként táncoltam” – emlékezett a kezdetekre.
Hivatása lett a tánc
Később Brassóban tanult tovább, majd sorkatonai szolgálat következett, de ahogy hazakerült, folytatta a néptáncot.
„Kosz Szilveszter nyakon fogott, és azt mondta, Csaba, gyere táncolni. Akkor a városnak volt egy reprezentatív együttese, amelyet a régi kultúrház és az Olt Kisipari Szövetkezet közösen tartott fenn, s abban táncoltam én egészen 1970-ig, amíg megalakult a Hargita együttes. Gál Árpád volt az igazgató, Toró Emil volt a vezetője az együttesnek. Az elején szakszervezeti vonalon profi együttes alakult, zenészek és táncosok – ez arra volt hivatott, hogy a vidéki tánccsoportokat is kísérje. Aztán a reprezentatív csíkszeredai együttesnek a profi kerettel együtt kiszállásokat, turnékat szerveztek. A táncegyüttest a kultúrház együtteséből verbuválták, felvételizni kellett. A próbák miatt egy héten egy nap kivettek a termelésből, aztán az egy napból két nap lett. Voltak, akik sorozatgyártásban dolgoztak, és a fizetésükön nagyon érződött, ha egy héten két napig nem dolgoztak. De azért nagyjából ment így 1970-től 90-ig megszakítás nélkül” – elevenítette fel.
Több csoportot oktatott
Az idős táncmester szerint a régi Hargita együttes általában telt ház előtt lépett fel. Hivatalosan a műsor 50 százalékát román népzene és néptánc kellett kitöltse, a másik fele lehetett a nemzetiségi műsor. „Ezt falun nem lehetett betartani. Amikor megnézték az illetékesek, az 50-50 százalék megvolt, aztán utána már nem. De ezzel nem volt probléma, mert a román táncokat is megtapsolták. Felcsíki, sóvidéki, marosszéki, felső Maros-menti, küküllőmenti táncokat adtunk elő, a románok közül avasi, láposi, mezőségi járta.
Menet közben alakult a repertoár, sárpatakit is jártunk, a lányoknak volt külön lányos, menyecskés tánc.
Több külföldi turnén voltunk, Magyarországra sokáig nem lehetett menni, de 1973-ban Görögországba, aztán Olaszországba, majd 77-ben Magyarországra is eljutottunk. Törökországban kétszer is voltunk, a Szovjetunióban is felléptünk, majd 1990-ben megint Magyarországon”. Fodor Csaba ezzel párhuzamosan oktatni is kezdett, 1972-ben diákegyüttest indított a faipari középiskolában, amellyel később rendszeresen felléptek, majd hétvégéken turnéztak.
„Ennek én voltam a vezetője, de a szervezéstől a bemondásig és a tánctanításig mindent egyedül csináltam – néha a tanárok segítettek. Vittem a plakátokat, tíz kilométereket gyalogoltam, hogy kihelyezzem” – mesélte. Több versenyen nyert az általa irányított diákegyüttes, és amellett néhány vállalatnál, így az akkori UMTCF-nél, az Olt kisipari szövetkezetnél vagy a zsögödi bútorgyárnál is tánccsoportokat tanított, akárcsak szülőfalujában, Rákoson.
Táncmester, bemondó
Közben a Hargita együttesnél is változások történtek, 1987-ben Toró Emil Ausztriába távozott, így utána egy ideig ő vezette az együttest. Aztán 1990-ben megalakult a mostani Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. „Részt vettem az alapításában, Gergely Andrással együtt. Bementünk Bukarestbe, Horváth Andor volt az államtitkár, és engedélyezték a hivatásos együttes létrehozását. Itthon Pataki Imre volt a Nemzeti Megmentési Front elnöke, ő is azt mondta, megvan az engedély, és 40 személyes kerettel megalakult a profi néptáncegyüttes táncosokkal, zenészekkel, igazgatóval, kisegítő személyzettel. Az induláskor jórészt az én faipari iskolás tanítványaim jöttek oda, és a régi Hargita együttesnél is többségben az én táncosaim szerepeltek” – elevenítette fel. Szalay Zoltán volt a hivatásos együttes első igazgatója, Fodor Csaba táncmesterként dolgozott, és hosszú ideig a műsorbemondó feladatát is ellátta. Nem ment egyszerűen a változás, nézeteltérések voltak szakmai körökben is a néptáncot illetően. „A régi Hargita együttes stílusa nem feküdt az új, táncházas stílusú táncoktatóknak, és hevesebb vitáink is voltak emiatt. Az is elhangzott, hogy a régi együttesből senkit nem akarnak látni – ilyen volt a közhangulat. Aztán enyhültek a nézőpontok. A színpadi stílusról folyt a vita, volt az úgynevezett Mojszejev-féle szinkrontánc, ahol mindent egyformán táncolnak, a táncházi felfogás szerint pedig szabadon kell táncolni. Aztán rájöttek, hogy a színpadnak mások a törvényei, azt a hangulatot kell kelteni, mintha szabadon menne a tánc, viszont meg kell koreografálni, másképp nem megy. Ennek megvan a szakmája, aki ért hozzá, jó koreográfiákat készít” – említette Fodor Csaba.
Táncmesterként a koreográfiák készítésében is részt vett, és a tánckarral ő dolgozott a legtöbbet. „Napi hat órát táncoltunk, koreográfiákat tanultuk, edzettünk. Az elején kicsit botladoztunk, mert nem volt tapasztalat, de aztán belejöttünk” – mesélte. 1993-ban, miután Szalay távozott az együttestől, ismét őt bízták meg a vezetéssel, ez 1995-ig tartott, amikor András Mihályt hívta el igazgatónak, aki elvállalta, és azóta is az együttes vezetője. Fodor Csaba szerint mindig egyéntől függ, hogy kiből mennyi idő alatt lesz jó táncos – van akinek olyan tehetsége van, hogy egy-két hónap alatt eléri a kívánt szintet, más hosszabb idő alatt.
Még tíz évet volt a hivatásos együttesnél, 2000-ben nyugdíjba vonult. Azóta is oktatja a néptáncot Rákoson, Madarason, egy időszakot pedig Csicsóban is dolgozott.
Az alapokat tanítja
Úgy látja, megvan az érdeklődés a néptánc iránt, de ez megoszlik, mert más tevékenységre, sportolni is irányítják a gyermekeket. „A tánc nem kötelező, én alapokat tanítok nekik, mert tudom, hogy sokan később kimaradnak. Vannak időszakok, amikor olyan társaság jön össze, akik akarnak táncolni, de nem tudnak. Velük egy kicsit nehezebb dolgozni. Azokkal, akik már otthon közel kerültek a néptánchoz, jobban lehet haladni. Én már szeretném abbahagyni – 75 éves leszek idén –, mert ha nem tudod megmutatni a gyakorlatot, nem lehet tanítani. Fel kell készülni a próbákra, ha az ember elvállalja, elég energiaigényes tevékenység, erőnlét, rugalmasság kell, és ez szellemiekben és fizikailag is próbára teszi az embert” – magyarázta. Fodor Csaba számára kedves a felcsíki, a sóvidéki tánc vagy a nagyon technikás kalotaszegi legényes.
„Szebbnél szebbek a táncok, mindegyikben van valami, ami megadja a sava-borsát, van amelyik technikásabb, más a karakterében különleges.
A tánchoz nemcsak a mozgás, hanem a hangulat is hozzátartozik, a hangulata sokszor többet jelent, mint maga a mozgás, a hangulat hozza ki az emberből a táncot. Fiatal koromban a tánc egy nagy élmény volt, a táncpróbáktól kezdve a szabad táncig. Az ember ahogy érik, szakma lesz belőle, nem annyira a lángolás a lényeg, hanem, hogy el van kötelezve, és tudja, hogy hasznos, jó dolgot tesz. A környéken nem tanít senki, így nekem sokkal nehezebb visszalépni” – említette.
Volt eredménye a munkának
Fodor Csaba lakodalmas gazdaként is ismert, ilyenkor rendszeresen régi ismerősökkel, tanítványokkal találkozik. „Ha elmegyek egy lakodalomba, sokan jönnek hozzám, és mondják, hogy benne voltak a tánccsoportomban – nem is emlékszem mindenkire. Olyan tanítványom is volt, akinek a nagyapját is tanítottam. A táncosaim közül sokan oktatnak, ez nagy elégtétel, látja az ember, hogy volt eredménye a munkának. Fontos lenne, hogy ez ivódjon bele a közösségünkbe, hogy érezzék, ezt el kell sajátítani. Nem kell mindenkiből táncos legyen, az alapokat tanulják meg, legalább a magját meg kellene tartani a régi értékeknek. Ez a miénk” – vallja az idős táncmester.
Kovács Attila / Székelyhon.ro

Sepsiszentgyörgyön járt a román képviselőház magyarokkal foglalkozó albizottsága
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy „törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által.
Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a cigány kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban cigány-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli cigány és magyar albizottságok a cigány és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg.
MTI; itthon.ma/erdelyorszag

Megyék közti fejlesztési elképzelésekre van szükség
Az elmúlt héten Csíkszeredában a megyeháza gyűléstermében került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) székelyföldi regionális ülésére. Az eseményen a gazdaszervezetek képviselői mellett önkormányzati, agráradminisztrációs hivatalosságok, politikusok, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) megbízottjai vettek részt, jelen volt Lázár Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának külgazdasági attaséja is. A háromszéki gazdatársadalmat az agrárigazgatóság, a Kovászna Megyei Juhtenyésztők Egyesülete és a Zágoni Gazdák Egyesületének küldöttei képviselték.
A jelenlévőket Márton István, Hargita megye tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének igazgatója köszöntötte, majd Borboly Csaba, a megyeháza vezetője vette át a szót. Kiemelte: az NAK-nak köszönhetően magasabb szintű párbeszéd alakulhatott ki a gazdák és az érdekelt intézmények között. Hargita megye tanácsa a kis- és közepes gazdaságok támogatására fektet hangsúlyt. Pénzt juttat eszközök vásárlására, de ha az egyes ágazatok képviselői összefognak, magyarországi támogatások lehívására is van kilátás – mondta. Fel kell készülni a 2018-tól esedékes támogatások fogadására, ehhez a székelyföldi megyék összefogására van szükség, közös fejlesztési programokat, megyék közötti áthidaló elképzeléseket kell kidolgozni – részletezte.
Koós Edit, az NAK megbízottja, aki megfigyelői státusban vett részt az ülésen, úgy értékelte, a fórum jó alkalmat teremt a regionális mezőgazdasági kérdések megvitatására. Van miről tárgyalni, minél több hasonló gyűlést kell szervezni – értékelte. Sebestyén Csaba Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, a képviselőház mezőgazdasági bizottságának tagja kifejtette: meg kell próbálni olyan közös agrárpolitika megalkotását, amely hasznos lehet a kis- és közepes gazdák számára, mert a román kormány hangsúlyosan a nagy gazdaságokat támogatja. A KEF-nek a maga során tovább kellene lépnie, megoldásokat keresnie a közös gondok orvoslására.
Változások várhatóak a Közös Agrárpolitika terén, de a támogatások nem fognak teljesen leépülni (korábban Borboly Csaba azt mondta, fel kell készülni a támogatások felszámolására). Lehetetlen a támogatások teljes felszámolása, hiszen ezt követően az élelmiszerek megfizethetetlenek lennének. Pályázati pénzek 2020 után is lesznek, de ezek a vidék- és közösségfejlesztést fogják célozni, nem termelői támogatások formájában lesznek lehívhatóak – magyarázta. Lázár Zoltán kilátásba helyezte, hogy a székelyföldi gazdák számára utazási lehetőséget biztosítanának a szeptember 20-án Budapesten megnyíló Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításra és Vásárra, valamint az azt megelőző szakmai napra. Ugyanakkor a hagyományos termékek készítőinek támogatást biztosítanak a vásáron való részvételre. Kiemelte: azon dolgoznak, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák számára elérhető legyen az NAK pártoló tagsági minősége. A tagsági kártya a gazdasági szempontból való összetartozás jelképe lesz – fogalmazott.
A gyűlésen bemutatkoztak, ismertették tevékenységüket a részt vevő gazdaszervezetek, majd sor került a KEF regionális bizottsága, a székelyföldi területi képviselők megválasztására. Egységes szavazattal egyéves mandátummal bízták meg Márton Istvánt, Csomós Attilát és Bokor Gábort. Ők képviselik a székelyföldi gazdatársadalmat a KEF plenáris ülésén, amelyre októberben kerül sor. Azt még nem szögezték le, hogy a Kárpát-medence melyik országában zajlik majd az ülés.
Csomós Attila, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros megyei szervezetének elnöke meghívására a KEF székelyföldi regionális ülésének következő helyszíne Mikháza a szeptember 2–3-án sorra kerülő gazdanapok alkalmával.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csík­somlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Ká­rolynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Ká­roly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fe­jér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Lecsendesedtek az indulatok Homoródalmáson, elkerülnék az újabb konfliktust
Csend van Homoródalmáson. Tikosi László polgármester szerint a május 19-i incidens óta nem voltak újabb gondok a községben, ahol az elmúlt héten két megbeszélést is tartottak a kialakult feszültségek megoldása érdekében. A küldöttség roma-párti parlamenti képviselője ígéretet tett arra, hogy a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre.
Még folyamatban van a május 19-én történt homoródalmási összetűzés és gyújtogatás rendőrségi kivizsgálása. A faluban harminc napra megerősítették a rendőrségi, csendőrségi jelenlétet, azt követően döntenek arról, hogy szükséges-e az intézkedés meghosszabbítása. Az eset óta nem voltak problémák, internetnikai konfliktus pedig nincs és nem is volt Homoródalmáson, csak a közösség egyes tagjaival volt gond – mondta el Tikosi László. A település polgármestere az elmúlt héten megbeszélést hívott össze a korábbi incidens miatt, de a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság is találkozót szervezett Homoródalmáson.
Megszúrt egy homoródalmási fiatalt egy helybéli pásztor, akit a fiatal férfi másodmagával azért kért számon, mert az ő területén engedély nélkül legeltette marháit – így kezdődik a történet, amely ismét felkorbácsolta az indulatokat Homoródalmáson.
Ezt megelőzően a romákkal kapcsolatos Hargita megyében történt összetűzések okairól a megyeközpontban tartottak kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vett többek közt Daniel Vasile, a Pro Europa Roma Párt parlamenti képviselője – aki egyben a roma kisebbség jogait védő parlamenti albizottság elnöke –, a megyei romaszövetség elnöke, Joni Géza, valamint Incze Csongor, a megyei közrendvédelmi hatóság elnöke is. A csíkszeredai megbeszélés után a küldöttség Homoródalmásra is ellátogatott, ahol a helyi önkormányzat, valamint a romaközösség képviselőinek részvételével tartottak megbeszélést. Ezen a roma párt parlamenti képviselője megígérte, hogy külső segítséget, a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre. A programhoz szükséges pénzeket pályázásokkal próbálják előteremteni – tájékoztatott Tikosi László. Az egyeztetésen egyébként jelen volt a május 19-ikei incidens egyik résztvevője, a roma pásztor is. A két fiatal – az összetűzés másik két érintettje – hatósági felügyelet alatt áll, így ők nem mehettek el a megbeszélésre. A másik homoródalmási találkozón a megyei, a szentegyházi és a helyi rendőrség, a helyi önkormányzat és a lakosság képviselői tárgyaltak a történtekről és annak okairól. Mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű, a lényeg az, hogy többé nem szabad büntetlenül hagyni a törvénytelen cselekedeteket. Az etnikumától függetlenül meg kell keresni a tettest és meg kell büntetni, mert az egész feszültség oka ide vezethető vissza – summázta a megbeszéléseken elhangzottakat a polgármester.
Széchely István Székelyhon.ro

Semjén Zsolt Csíkszeredában: a magyarság a keresztény Európa védelmezője
- Szent László az, akiben a keresztény szentség és a nemzeti szellem egységre jutott, a magyarság pedig ma is a keresztény Európa védelmezője - hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Csíkszeredában, ahol megnyitotta a "Szent László király a hit bajnoka, a haza hőse" című kiállítást.
Ünnepi beszédében rámutatott: a lovagkirályban lett sajátosan magyarrá az egyetemes kereszténység. Hozzátette: Szent Lászlótól indul az az önértelmezés, hogy a magyarság a keresztény Európa védőpajzsa.
"Hát nem így van ma is? Nem mi védjük ezt a szerencsétlen Európát, amely megtagadja saját keresztény gyökereit? Mégiscsak mi védjük, most is, hűen ahhoz a nemzeti önértelmezéshez és küldetéshez, ami Szent Lászlóval indul" - jelentette ki a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. Csíkszereda/Bukarest, (MTI)

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barabási Albert László Sepsiszentgyörgyön (Élet és művészet a hálózatokban)
Két rangos eseménnyel indult a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér netWorks című rendezvénysorozata pünkösd vasárnapján: dr. Barabási Albert László fizikaprofesszor, hálózatkutató Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig című előadását a Tamási Áron Színház nagytermében hallhatták az érdeklődők, utána pedig romániai, magyarországi és szlovéniai művészek hálózatokra épülő alkotásaiból álló csoportos kiállítás megnyitójára került sor. A kiállítás augusztus 20-áig látogatható a Magmában.
Az előadás előtt elhangzott rövid felvezetőből megtudhattuk, hogy a hálózatkutatás úttörőjeként ismert Barabási Albert László Csíkkarcfalván született, életének további fontos állomása Csíkszereda, Bukarest és Budapest volt, 1994-ben pedig Bostonban szerezte meg doktori címét. Ezután 2007-ig az Indiana állambeli Notre-Dame Egyetem professzora volt, jelenleg a bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetője és a Harvard Egyetem orvosi karának oktatója. 2012-től a Közép-európai Egyetem hálózatkutató központjának tanára, aki több fontos könyvet írt a hálózatokról, munkáját pedig számos díjjal, elismeréssel jutalmazták. A szakember sokféle hálózatról beszélt előadásában: az internethálózatról, amely a számítógépeket összekapcsoló fizikai hálózat, a szociális-társadalmi hálókról, amelyek egyik legjobb példája a Facebook-háló, a sejtben található finom hálókról, amelyeken keresztül a fehérjék kapcsolódnak egymáshoz, a galaxisok közötti kapcsolatok hálójáról... Mint mondta, az egyik legismertebb eredménye a hálózatelméletnek a kisvilág-gondolat, amelynek értelmében a világban élő bármely két ember csupán pár ismerősnyire van egymástól. Erről először Karinthy Frigyes írt, aki 1929-ben fogadást ajánlott arra, hogy a világon bárkivel kapcsolatot tud teremteni legfeljebb öt emberen keresztül. Barabási Albert László a hálózatok létrejöttének véletlenszerűségéről és tudatosságáról is beszélt, arról, hogy ezek kialakulása nem folytonosan történik, bizonyos mértékben mégis kiszámítható a működésük. Érdekes volt a Kevin Bacon- és az Erdős-szám néven ismert játékokról, valamint a hálózati csomópontok méretéről és robusztusságáról szóló eszmefuttatása, elgondolkodtató a mű­vészeti hálózatokról szóló elmélete, amelynek értelmében a művészek pályáját nagymértékben az határozza meg, hogy milyen hálózati klaszterbe sikerül bekerülniük. Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig – foglalta össze előadását Barabási Albert László, aki szerint ezek a hálózatok általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredményeként jönnek létre, ezért szerkezeti jellemzőik meglepő mértékű hasonlóságokat mutatnak. A világban fellelhető hálózatok kutatása számos eredményt hozhat ezek szabályozását illetően is, lehetővé téve a fertőző betegségek és genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint életünk jobb megértését és irányítását a világ minden területén. Az előadás végén hallgatói kérdésekre válaszolt a szakember, majd könyveket dedikált a színház előcsarnokában, utána pedig következett a netWorks kiállításmegnyitó, amelyet a Magma előtti téren tartottak. Az eseményen Kispál Ágnes Evelin, a kiállítás egyik kurátora és Barabási Albert László szólt az érdeklődőkhöz. Kispál Ágnes Evelin elmondta, hogy a kiállítás egy tágabb értelmezési keretben kívánja bemutatni azokat a műveket, projekteket, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer, és ezt kifejtve röviden méltatta is a kiállított alkotásokat. Barabási Albert László a kiállítás hosszú előkészítő munkálatairól és a hálózatban való gondolkodás alapötletéről beszélt, rámutatva: nem meglepő, hogy a művészek egyre inkább hálózatokban gondolkodnak, ugyanis a művészet nem más, mint a tudományos nyelvhez hasonlóan egy nyelvezet, amelyben társadalmunkat, természetünket, környezetünket próbáljuk leírni. Mivel a világ manapság nem létezik kapcsolatok nélkül, az elmúlt években a hálózat nyelve explicitté vált a művészetben is. Elmesélte, hogy egyes kiállított alkotásokhoz személyes köze is van, és nagy élmény volt megtapasztalnia a teljes folyamatot, amelynek során általában megszületik egy képzőművészeti alkotás. Elismeréssel szólt arról is, hogy életében először éppen Székelyföldön lehet tanúja egy hálózati gondolkodáson alapuló kiállításnak, amelyért gratulált a szervezőknek és kiállító művészeknek egyaránt.
 Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra „csillagfényben” pompázott Nagyvárad
Május harmadik hétvégéjén tartották a 6. Csillagszerző Matematikaverseny országos döntőjét Nagyváradon. A verseny megálmodója és szervezője a micskei Miskolczy Károly Általános Iskola igazgatónője, Hodgyai Edit.
A vidéki iskola rangos eseményét több nagyváradi intézménnyel partnerségben Nagyváradon szervezi, így a megnyitót a Mihai Eminescu Főgimnáziumban tartották, a versenyre a Szacsvay Imre Általános Iskola biztosított termeket, míg az ország matekesei az Ady Endre Elméleti Líceumban voltak elszállásolva.
A megmérettetés megnyitója pénteken délután volt, a műsort hagyományos módon az országos mezőny tagjai biztosították, bárki megcsillogtathatta másfajta tehetségét is a 76 érkező matematikában tehetséges tanuló közül. A megnyitón zongorajátékával Sógor Bence, a kolozsvári Sigizmund Toduţa Zenei Főgimnázium VIII. osztályos tanulója egy Bach prelúdium és fúga előadásával kápráztatta el a közönséget; Orbán Pál, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum V. osztályos tanulója pedig saját, A Nyár című versét adta elő. Bagosi Ákos, a micskei Miskolczy Károly Általános Iskola tanulója a Görböc Néptáncegyüttes további tehetséges diákjaival és az országos illetve a nemzetközi versenyeken eredményesen szereplő tanulóival együtt lépett színpadra.
Hochhauser Enikő, a Mihai Eminescu Főgimnázium aligazgatója házigazdaként üdvözölte a megnyitó résztvevőit, akik 15 megyéből érkeztek, és bemutatta nekik az iskola történelmi múltját. Dr. Debrenti Edit, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a versenybizottság elnöke beszédét Brenyó Mihály matematikatanár gondolataival indította, aki több matematikaversenyen megfordulva a következőket mondotta: „Nagyon jól nevelt, intelligens gyerekekkel találkoztam. Egyszer sem kellett fegyelmezni őket. A tudásuk sokkal nagyobb, mint a korosztályukbelieké”. Debrenti, akiszerint a matematika nem csak a gondolkodást, de az egyéniséget is fejleszti, örömét fejezte ki, hogy a Brenyó Mihály Pontszerző Verseny folytatásaként létrehozott és már a hatodik alkalommal megszervezett Csillagszerző Matematikaverseny lehetőséget nyújt az igényes gondolkodás, a tehetséges matematikus észjárás fejlesztésére és gondozására.
A megnyitóünnepségen Kéry Hajnal, Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes, a versenybizottság ügyvezető elnöke is köszöntötte az országos mezőny tanulóit és oktatóit. Mint mondta, évről évre számos tanuló, nagyon lelkiismeretes munkával igyekszik szakmai tudását gyarapítani a gondolkozás és a matematika tudománya terén.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, a tanügyi bizottság tagja köszöntőbeszédében értékelte, hogy vidéken is működhet szellemi központ, hisz van rá példa, hogy falvakból érkeznek olyan tehetségek, akik majd közösségi, társadalmi célokat, stratégiákat képviselnek és fejlesztenek magasabb minőségi szintre.
Hodgyai Edit versenykoordinátor rövid kiértékelőt tartott az országos döntőt megelőző levelező illetve megyei fordulókról. Köszönetet mondott és oklevelet nyújtott át azoknak a tanulóknak, akik a levelező feladatsorokat kiegészítették egy-egy saját szerkesztésű feladattal. Ők a Csillagszerző Matematikaverseny országos döntőjének eddigi díjazottjai: Garfield Adrienne Kolozsvárról, Kozman Botond Csíkszeredából, Portik Ábel Szovátáról és Erdei Csongor Micskéről, akik jelenleg X. osztályos tanulók, illetve Miklós Csenge IX. osztályos tanulónak Sepsiszentgyörgyről. Díjakat adott át azoknak a tanulóknak is, akik negyedik alkalommal jutottak be az országos döntő mezőnyébe.
A szombaton zajló versenyt követően az országos mezőny diákjai kreatív és csapatépítő foglalkozásokon vehettek részt, amelyeket a micskei Miskolczy Károly Általános Iskola tanárai, Halas Ilona, Oláh Mária és Szabó Amália vezettek.
Ebéd után a szabadidős foglalkozások keretén belül, többen választották a nagyváradi vár meglátogatását, ahol különböző kulturális programokon vettek részt, kiállításokat tekintettek meg. Az esti órákban zártkörű minitáncházban szórakozhattak együtt, melyet Sipos-Hodgyai Edit, a micskei Miskolczy Károly Általános Iskola tanára vezetett, a talpalávalót a Görböc Zenekar szolgáltatta.
A ű szombat esti táncház után sor került az eredményhirdetés első szakaszára, melyen azokat a tanulókat díjazták, akik Csillagszerző különdíjban részesültek, így senki sem távozhatott a döntőről üres kézzel és dicséret nélkül.
A legizgalmasabb természetesen, a vasárnapi eredményhirdetés volt. A Bihar megyei tanulók az idén is sikeresen szerepeltek:
Kun Édua Boróka VII. osztályos diák, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tanulója és Bede Ákos VIII. osztályos diák, a berettyószéplaki 1-es Számú Szakképző Líceum tanulója Minisztériumi III. és Csillagszerző II. díjban részesült, felkészítőjük Kovács Klára és Orbán Ilona Kármen tanárok. A VI. osztályosok köréből Erős Joó Kincső Enikő, a Miskolczy Károly Általános Iskola tanulója Minisztériumi dicséretet és Csillagszerző II. díjat, míg Bodnár Mónika Brigitta a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tanulója Minisztériumi dicséretet és Csillagszerző III. díjat nyert, Árva Norbert ÁkosVIII. osztályos tanuló az Ady Endre Elméleti Líceumból szintén Minisztériumi dicséretet és Csillagszerző III. díjban részesült. Felkészítőik Hodgyai Edit, Kovács Klára és Báthori Éva tanárok.
Az országos verseny támogatója a Tanügy Minisztérium, Communitas Alapítvány, Europrint Nyomda illetve a Miskolczy Károly Általános Iskola oktatói közössége volt. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Itthon van a legnagyobb szükség a most végzettekre
Tizenharmadik ballagási ünnepségét tartotta szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara. A Szakszervezetek Művelődési Házában megrendezett eseményen 214 végzős hallgató búcsúzott az egyetemtől.
A korábbi évek hagyományaihoz híven a felsőoktatási intézmény végzősei ballagási szentmisén vettek részt pénteken a csíksomlyói kegytemplomban, ahová népviseletbe öltözve, gyalog vonultak ki. Szombaton, az utolsó egyetemi órát követően már talárban mentek át az egyetemi épületből a Szakszervezetek Művelődési Házába.
A köszöntőbeszédek sorát Dávid László, az egyetem rektora indította. Mint mondta, minden évzáró ünnepség mérföldkő a felsőoktatási intézmény életében, mivel az egyetem még csak alig több mint tíz éve alternatíva azoknak, akik felsőfokon folytatnák tanulmányaikat. Azonban – tette rögtön hozzá –, immáron az újkori erdélyi gondolkodás megkerülhetetlen ténye, hogy létezik a Sapientia.
Hathatósan hozzájárul a fiatal értelmiségiek itthon maradásához – fogalmazott még a rektor.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főnkonzulátusának megbízott vezetője felszólalásában kiemelte, az erdélyi magyaroknak van a legnagyobb szüksége az egyetem által kinevelt értelmiségiekre, mivel általuk erősebb, életképesebb közösség kovácsolható. Az egyetemet önökért működteti a magyar állam Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. Azért működik, hogy önök magyarul tanulhassanak, mivel önökre és a tudásukra van szükség – intézte szavait az egyetem hallgatóihoz Farkas Balázs.
„Kedves hallgatók, azt kívánom nektek, hogy ragaszkodjatok az elveitekhez, mert az azt jelenti, vannak elveitek. A kompromisszum sose legyen kenyeretek, de legyetek udvariasak, mert a keresztény szeretet erre kötelez és tanít benneteket” – idézett Márton Áron püspök szellemiségéből Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az itthon, Székelyföldön való boldogulásról beszélt: nem igaz, hogy „itt csak minimálbéres fizetések vannak”, egyre inkább több és jobb lehetőség adódik a térségben.
Jó tanácsok az életre Lázár Ede, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának dékánja felszólalásában arra bátorította a végzősöket, hogy ne féljenek mérlegelni, az általánosan elfogadottól, a divatostól és a politikailag korrekttől eltérni. Ezek mellett ne féljenek a megszerzett tudásukat, képességeiket, illetve lehetőségeiket kihasználni a saját és a szűkebb közösségük érdekében.
A dékán intelmei után az egyetemistáktól Csiszár Levente, a Hallgatói Önkormányzat elnöke, az egyetemtől pedig Horgas Beáta Katalin végzős hallgató búcsúzott. A beszédek után díjazták a csíkszeredai kar jó tanulmányi eredményt elért és közösség-összetartó tevékenységet vállaló végzőseit.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Sapientiás ballagás: itthon maradásra kérték a diákokat
Kétnapos rendezvény keretében búcsúztatták el idén is a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karainak végzős diákjait. Az eseménysorozat fénypontja természetesen a ballagás volt, amelyen búcsúztatták és díjazták a legkiválóbb eredményt elért fiatalokat.
Pénteken délután a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség szervezett ballagási szentmisét a csíksomlyói kegytemplomban, ahová a végzősök népviseletbe öltözve, gyalog vonultak ki. A mise végeztével a templomkertben készítették el a már hagyományos, népviseletbe öltözött diákokat ábrázoló csoportképeket. Szombaton délelőtt 11 órakor ballagtak el „hivatalosan” is a sapientiások, az egyetem épületétől a főtéren át az ünnepség helyszínéül szolgáló, volt Szakszervezetek Művelődési Házába.
A diákokat, rokonaikat, a tanárokat, a jelenlévő elöljárókat Dávid László, az egyetem rektora köszöntötte elsőként. A 17 éves múltra visszatekintő egyetem alapítására emlékezett. Azt mondta, hogy ezt az egyetemet azelőtt elindították, hogy megalapították volna. Versenyt kellett akkor futniuk az idővel, de a létrejöttében azoknak az embereknek jár a legnagyobb köszönet, akik felhagyták sikeres tudományos életpályájukat Brassóban vagy Bukarestben, mert úgy érezték, hogy kötelezi őket az, hogy tegyenek ezért a régióért.
„Annyi nagyszerű és értékes fiatal születik a Székelyföldön, hogy pocsékolás lenne nem kinyitni nekik a kaput, hogy értelmiségi életet éljenek. Nem értek egyet azokkal a végzős diákokkal, akik azt mondják, hogy ’csak végezzek már egyszer, és úgy elhúzok innen, hogy porzik utánam az út’” – fogalmazott köszöntőbeszédében a rektor. Hozzátette, a Sapientia több mint egyetem, mivel hozzájárul a fiatal értelmiség itthon maradásához, közösséget teremt, és felújított épületével, az általa szervezett versenyekkel, eseményekkel, az Ezüst Akadémiájával, meghatározó tényezője Csíkszeredának, a környékének és az egész Székelyföldnek.
Farkas Balázs Magyarország csíkszeredai külképviseletének ideiglenes ügyvivő konzulja kifejtette a diákoknak, hogy a ballagás napja nemcsak nekik, hanem az egész közösség számára fontos esemény. Hozzátette, hogy életük azon szakasza kezdődik, amikor az eddig összegyűjtött tálentumokkal el kell kezdeniük helyesen sáfárkodni.
Ráduly Róbert Kálmán nemcsak Csíkszereda polgármestereként, hanem az egyetem oktatójaként is szólt a diákokhoz. Üzenetében kiemelte annak fontosságát, hogy az embernek legyenek elvei, amelyekhez mindig ragaszkodik, de mindig tartsák szem előtt, hogy hová tartoznak, mi a feladatuk. Ne feledjék el az egyházukat, ugyanakkor igyekezzenek mindig személyes példát felmutatni, legyenek önszerveződőek, és tartsák észben, hogy van, amikor nem mi válasszuk az utat magunknak, hanem az út választ ki bennünket. Beszédét egy Márton Áronról szóló idézettel fejezte be, amelyen keresztül újfent kérte a véndiákokat: „ragaszkodjunk az elveikhez, mert a kompromisszum nem kenyerünk”.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a Székelyföldet mindig újjá kell építeni, és a térségnek csak akkor lesz jövője, ha lakói mernek alkotni. Ezután kifejtette, hogy tévhit, miszerint a Székelyföldön nincs munkalehetőség, illetve nem fizetik meg az embereket. Szavai szerint, a közintézményekben jó fizetések vannak, a magánszektorban pedig nagyon sok sikeres fiatal vállalkozó tevékenykedik. Hozzátette, a sikeres Székelyföld felépítésében mindenkinek meg van a maga házi feladata: a végzősöknek itthon kell maradniuk, a munkáltatóknak meg kezdők számára is meg kell hirdetniük munkahelyeket.
Lázár Ede, a csíkszeredai Sapientia dékánja kifejtette, hogy az új évezredben végzett kutatások bebizonyították, hogy ma már olyan szakmákban lesznek sikeresek az emberek, amelyekben összetett tudásra van szükség. Majd áttért az egyetemisták elmúlt éveire, amelyek alatt meg kellett tanulniuk, hogy a szabadság nem felelőtlenséget jelent, hanem a lehetőségek felé való nyitást.
Csiszár Levente, a Hallgatói Önkormányzat elnökeként, valamint Horgas Beáta Katalin, a végzősök nevében mondtak köszöntőbeszédet. Mindketten az elmúlt évek szép élményeit idézték fel: a gólyabálokat, a táborokat, a tanulmányi kirándulásokat, a vizsgára való készülést, azt hogy életre szóló barátságokat kötöttek, és élményekre tettek szert. Köszönetet mondtak tanáraiknak és szüleiknek egyaránt, hogy diákéveikben támogatták őket.
A köszöntőbeszédek után díjazták a kiemelkedő tanulmányi eredményeket elért diákokat, valamint a közösségépítő munkában résztvevő hallgatókat.
Kovács Boglárka maszol.ro

Novák Csaba Zoltán kötetét mutatták be Marosvásárhelyen
Az 1974 és 1989 közötti korszakot kutatta hét éven át Novák Csaba Zoltán történész, annak is a Román Kommunista Párt (RKP) kisebbségpolitikájára vonatkozó dokumentumait. A kutatásokból megszületett a Holtvágányon című kötet, amelyet a héten Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Gagyi József és Fodor János ajánlott az olvasók figyelmébe
A kötet folytatása az előző korszaknak, amelyet Aranykorszak címen foglalt össze Novák Csaba Zoltán, és amely hét évvel ezelőtt jelent meg, ugyancsak a csíkszeredai Pro-Print kiadó gondozásában. A szerző arról beszélt a könyvbemutatón, hogy nagyon erősen meg kellett válogatnia a dokumentumokat, ugyanis egyrészt az iratok bőségével állt szemben, másfelől viszont voltak olyan levéltári archívumok, amelyek még nem hozzáférhetőek, különösen azok, amelyek a Román Kommunista Párt magyarságpolitikájának külpolitikai vonatkozásait érintették.
A Szekuritáte leváltára mellett  a történész az RKP levéltárát használta, és ezekből is a magyar vonatkozású anyagokat emelte ki. A nemzetiségpolitika többi vetületei ebben a kötetben nem kaptak helyet. Azért választotta 1974-et korszakhatárnak – magyarázta a könyvbemutatón –, mert ekkor történt egy jelentős fordulat az RKP magyar nemzetiségpolitkájában. Ez a folyamat már 1971-ben, az úgynevezett júniusi tézisekkel megkezdődött, miután Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár hazatért Kínából, és az ott tapasztalt kulturális forradalmat Romániában is próbálta bevezetni.
Ekkor megerősödött a diktatúra és erőteljes elrománosítás, erőszakos elnemzetlenítés, homogenizáció kezdődött. A könyv címe, a Holtvágányon jól jelképezi azt, hogy hogyan fulladt kudarcba a párt egész nemzetiségpolitikája – hangzott el.
A kötet dokumentumainak kilencven százaléka román nyelvű volt és ennek a fordítása sem volt könnyű feladat, ugyanis a korszak bükkfanyelvét kellett feloldani érthető formába. A szerző arról is beszélt hogy kutatásai során nem akadályozták, sőt mindenütt nagy segítőkészséggel találkozott, a román kollégái részéről is.
A kötetben tanulmány olvasható a Ceaușescu-korszak második felében tapasztalható nemzeti kérdés újraértelmezéséről, annak előzményeiről, az etnokratikus államszocializmus és a diktatúra válságáról, a gazdasági válság kihatásáról a nemzetiségpolitikára, a nemzetiségi kérdés megjelenéséről a román-magyar kétoldalú kapcsolatokban, a kisebbségpolitikáról, mint állambiztonsági kérdésről.
A dokumentumok között található például az 1976. szeptember 28-án keltezett a magyar irredenták cselekedeteinek ellensúlyozásáról című feljegyzés, részletek a Nicolae Ceaușescu és Kádár János 1977-es találkozóján készült román nyelvű jegyzőkönyvből, adatok a Romániában élő nemzeti kisebbségekről, a magyar nagykövet tájékoztatója a Domokos Gézával folytatott beszélgetéséről, a magyar nagykövetség jelentése Sütő András darabjának betiltásáról, Hajdú Győző beszéde a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók tanácsainak közös plenáris ülésén, a magyar nagykövetség jelentése Tőkés László ügyéről, intézkedések a Magyarországról érkező nacionalista és irredenta személyek ellenőrzésére vonatkozóan, különböző ügynökök jelentései, feljegyzések Sütő András pártellenes magatartásáról. 
Antal Erika
Novák Csaba Zoltán: Holtvágányon. A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája II. 1974-1989. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2017/
előző kötet:
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
maszol.ro