Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 21.
Légi összeköttetés Csíkszereda és a Balaton között?
Bár Csíkszereda repülőtere még csak megvalósíthatósági előtanulmány formájában létezik, Borboly Csaba megyei tanácselnök balatoni légi járat beindításáról egyeztetett magyarországi látogatása során.
A Hévíz-Balaton Airport és a csíkszeredai repülőtér közös fejlesztéséről egyeztetett a hétvégén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Papp Gábor, Hévíz város polgármestere. A Hargita megyei önkormányzat vasárnapi közleménye szerint a Zala megyei üdülővárosban (Hévíz területén a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó van, a gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel) pénteken folytatott megbeszélés során a felek megállapodtak a két légikikötő közti együttműködésről, ami lehetőséget teremt a székelyföldi, illetve a délnyugat-magyarországi településeket összekötő repülőjárat elindítására. A közlemény szerint a járattal közvetlen és gyors kapcsolat jöhet létre a Székelyföld és Nyugat-Magyarország között, ami új lehetőségeket nyit az idegenforgalmi és munkaerő-piaci együttműködésben, ugyanakkor a csíkszeredai repülőtér fejlesztése révén a Székelyföldön élők sürgősségi egészségügyi ellátása is javulhat. A két repülőtér közti együttműködés létrejöttét támogatja Zala megye közgyűlésének elnöke, Pál Attila is.
Borboly Csaba közölte, nagy lehetőség rejlik Székelyföld és Nyugat-Magyarország légi összekötésében, hiszen jelenleg 14-15 órás autóúton lehet eljutni a két térségbe, és erre lenne alternatíva a légi összeköttetés. Benkő Attila, a Hévíz-Balaton Airport ügyvezetője reményeit fejezte ki, hogy a csíkszeredai légikikötő fejlesztése „elérhető időn belül" megvalósul. Ma még lehetetlen megjósolni azonban, hogy ez az „elérhető idő” mennyi lesz pontosan. A Hargita megyei önkormányzat tavaly ősszel bocsátotta közvitára a Csíkszereda északi határába, Csíkcsicsóba tervezett kisrepülőtér megvalósíthatósági előtanulmányát, amelyet a magyar kormány finanszírozott. A tervek szerint a kis méretű légikikötő mintegy 20 millió euróból épülne meg, és kisebb gépek befogadására lenne képes, alacsonyabb utasszámra méretezik, ám a szabványos repülőterekhez hasonlóan lenne aszfaltozott kifutópályája, irányítótornya, utasterminálja és több, az utasokat kiszolgáló létesítménye is. A helyszínen egyrészt kiszolgálnák a turistákat, ugyanakkor az egészségügyi gépek le- és felszállását is biztosítanák, az illetékesek szerint pedig a projekt fellendítené az üzleti életet és az ipart a régióban. Borboly Csaba korábban elmondta, a megyei önkormányzat azt tervezi, hogy a létesítményt elsősorban egészségügyi járművek fogják használni a betegek, valamint az átültetésre váró szervek szállítására, a reptér pedig katasztrófahelyzetek – például egy erdőtűz – operatív kezelésében is nagy szerepet játszhat. Ezeket a szolgáltatásokat egészítené ki a légitaxi-rendszer: a turisták vagy az üzletemberek közeli helyekre, például Kolozsvárra, Budapestre vagy Bukarestbe utazhatnának Csíkszereda határából, illetve onnan szállíthatnák Marosvásárhelyre a távoli célpont fele tartó utasokat is. Krónika (Kolozsvár)
Bár Csíkszereda repülőtere még csak megvalósíthatósági előtanulmány formájában létezik, Borboly Csaba megyei tanácselnök balatoni légi járat beindításáról egyeztetett magyarországi látogatása során.
A Hévíz-Balaton Airport és a csíkszeredai repülőtér közös fejlesztéséről egyeztetett a hétvégén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Papp Gábor, Hévíz város polgármestere. A Hargita megyei önkormányzat vasárnapi közleménye szerint a Zala megyei üdülővárosban (Hévíz területén a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó van, a gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel) pénteken folytatott megbeszélés során a felek megállapodtak a két légikikötő közti együttműködésről, ami lehetőséget teremt a székelyföldi, illetve a délnyugat-magyarországi településeket összekötő repülőjárat elindítására. A közlemény szerint a járattal közvetlen és gyors kapcsolat jöhet létre a Székelyföld és Nyugat-Magyarország között, ami új lehetőségeket nyit az idegenforgalmi és munkaerő-piaci együttműködésben, ugyanakkor a csíkszeredai repülőtér fejlesztése révén a Székelyföldön élők sürgősségi egészségügyi ellátása is javulhat. A két repülőtér közti együttműködés létrejöttét támogatja Zala megye közgyűlésének elnöke, Pál Attila is.
Borboly Csaba közölte, nagy lehetőség rejlik Székelyföld és Nyugat-Magyarország légi összekötésében, hiszen jelenleg 14-15 órás autóúton lehet eljutni a két térségbe, és erre lenne alternatíva a légi összeköttetés. Benkő Attila, a Hévíz-Balaton Airport ügyvezetője reményeit fejezte ki, hogy a csíkszeredai légikikötő fejlesztése „elérhető időn belül" megvalósul. Ma még lehetetlen megjósolni azonban, hogy ez az „elérhető idő” mennyi lesz pontosan. A Hargita megyei önkormányzat tavaly ősszel bocsátotta közvitára a Csíkszereda északi határába, Csíkcsicsóba tervezett kisrepülőtér megvalósíthatósági előtanulmányát, amelyet a magyar kormány finanszírozott. A tervek szerint a kis méretű légikikötő mintegy 20 millió euróból épülne meg, és kisebb gépek befogadására lenne képes, alacsonyabb utasszámra méretezik, ám a szabványos repülőterekhez hasonlóan lenne aszfaltozott kifutópályája, irányítótornya, utasterminálja és több, az utasokat kiszolgáló létesítménye is. A helyszínen egyrészt kiszolgálnák a turistákat, ugyanakkor az egészségügyi gépek le- és felszállását is biztosítanák, az illetékesek szerint pedig a projekt fellendítené az üzleti életet és az ipart a régióban. Borboly Csaba korábban elmondta, a megyei önkormányzat azt tervezi, hogy a létesítményt elsősorban egészségügyi járművek fogják használni a betegek, valamint az átültetésre váró szervek szállítására, a reptér pedig katasztrófahelyzetek – például egy erdőtűz – operatív kezelésében is nagy szerepet játszhat. Ezeket a szolgáltatásokat egészítené ki a légitaxi-rendszer: a turisták vagy az üzletemberek közeli helyekre, például Kolozsvárra, Budapestre vagy Bukarestbe utazhatnának Csíkszereda határából, illetve onnan szállíthatnák Marosvásárhelyre a távoli célpont fele tartó utasokat is. Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 22.
Épül a Hagyományok Háza Erdélyben is
Aki a népzene, néptánc, néphagyományok szerelmese, annak biztosan nem kell bemutatni a Hagyományok Házát, amely a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és tovább éltetésére létrehozott nemzeti intézmény, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapította.
A Hagyományok Háza nevet azonban egyre gyakrabban halljuk már Erdélyben is, ugyanis egy erdélyi hálózata épül – erről mesélt nekünk Kovács Annamária, a hálózat képviselője.
– Aki folkkal foglalkozik, annak nem kell bemutatni a budapesti Hagyományok Házát. De milyen küldetéssel és célokkal alakult az erdélyi hálózat?
– A budapesti Hagyományok Házának – amely ezelőtt körülbelül 16 évvel indult – már az alapító okiratában is benne volt, hogy a teljes magyarságot ki szeretné szolgálni. A tavaly született meg a döntés, hogy 16 év után a teljes magyarságra is szeretnének összpontosítani. Így terjedt ki a tevékenység a Kárpát-medence elszakított országterületeire, egyben Erdélyre is. Az intézmény Erdélyben felkért egy pár civil szervezetet, amelyekkel eddig is együttműködött, hogy még szorosabban dolgozzanak együtt. Alkalmazottakat és önkénteseket is foglalkoztat a Hagyományok Háza, én önkéntes-tanácsadói státusban vagyok Marosvásárhelyről, mivel eddig is a marosvásárhelyi folkesteket szerveztem, s nekem is az egyik hobbim a népzene és a néptánc.
– Ez azt jelenti, hogy ön most a Hagyományok Háza képviselője Vásárhelyen?
– Nem mondanám azt, hogy Vásárhelyen, hanem inkább úgy, hogy olyan területeken, ahol van tapasztalatom, besegítek teljes Erdélyben. Léteznek kapcsolattartók, alkalmazottak, tanácsadók, önkéntesek Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és akkor én Marosvásárhelyen. Ez nem azt jelenti, hogy mi egy központot szeretnénk, hanem inkább egy hálózatot. Ezt így is nevezték el: a Hagyományok Háza Erdélyi Hálózata, tehát mi ezt a régiót szeretnénk lefedni. Ennek érdekében együttműködünk a temesváriakkal, a nagyváradiakkal, a nagybányaiakkal – például a Jeles Napok sorozatát hét városban szerveztük meg.
– Januártól működik az erdélyi hálózat. Milyen tevékenységet folytatott eddig?
– Ez tulajdonképpen egy nulladik év, és igazából akkor egy próbaév is. A Hagyományok Házának kettős célja volt, egyrészt, hogy egy minőségibb szintre emeljük a jelenlegi rendezvényeket ott, ahol vannak már, másrészt ott, ahol ez hiányos – mondjuk egy falunapon vagy városnapon, illetve olyan településeken, ahol nincs táncház – indítsuk el. A célunk: vagy a jelenlegi rendezvények színvonalát szakmailag emelni, vagy pedig újakat indítani igény szerint. Ezek alapján vannak nagy rendezvények, amelyekbe belekapcsolódtunk, ilyen példáu a Double Rise Folk-udvara, a Méra World Music fesztivál folkrendezvényei vagy Tusványoson is a Folk-sátor. De ahhoz, hogy egy ilyen nagy eseményen a társaság jól tudjon bulizni, meg kell tanuljon táncolni, énekelni, zenélni. Ezért vannak a táncházak vagy a pedagógusképzések. A sepsiszentgyörgyi Román Néptánc Egyesülettel együttműködve elindítottunk egy akkreditált 60 órás képzést 15 kreditponttal, amiből idén lesz már négy. Ez szintén egy rendszeres esemény, annak érdekében, hogy minden pedagógus tudjon részt venni népi játékok, népzene-, illetve néptáncoktatáson. Mindemellett elindítottuk a Jeles napokat. Ez egy olyan éves sorozat, amely Marosvásárhelyen már létezett, és úgy fogalmazódott meg aztán az ötlet, hogy őket támogassuk, és kiterjesszük a sorozatot más helyszínekre is. Ezen tevékenységek keretében a naptári jeles napokhoz köthető hagyományokat és szokásokat mutatjuk be gyerekeknek. Marosvásárhelyen Esztendő kereke néven fut továbbra is, a Világló Egyesület és a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeum szervezi, én csak besegítek. Az elemi osztályos gyerekeket és családjaikat célozzák meg. Tehát eljön az I–IV. osztályos gyerek akár kistestvérrel, nagytestvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel és akkor az abban a hónapban aktuális jeles napokhoz fűződő szokásokat megtanulják, eljátsszák, elénekelik, szőnek, varrnak, farsangolnak, Húsvétra vagy pünkösdre készülnek…
– Így tanulnak a gyerekek a jeles napokról és a népszokásokról is egyben.
– Így van. Az én végső célom az lenne, hogy ezek a szokások visszakerüljenek a családokba, nagymamáról édesanyára, édesanyáról gyerekre. Tehát a családba adódjon tovább, viszont amíg ez visszakerül ugyanebbe a mederbe, intézményes formában rá kell egy kicsit segíteni. Én remélem, hogy a Jeles napok sorozatban a gyerek megtanulja, és akkor a következő húsvétra már együtt készülnek, együtt hímezik a locsolóknak a kendőt vagy festik a piros tojást. Erre már volt példa, hogy a gyerek otthon kérte, hogy ne lehuzival díszítsék a tojást, hanem piros tojást fessenek a locsolóknak. Bízom benne, hogy nem egy végtelen ideig, hanem ideiglenesen kell intézményesített formában vagy civil szervezetek támogatásával rásegíteni erre. Az én célom – amit nem én fogalmaztam meg, hanem olvastam – az az, hogy legyen ciki, ha nem volt valaki soha táncházban, ha nem tudja valaki, hol van Kalotaszeg és nem tud öt magyar népdalt. Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki forduljon meg bár egyszer táncházban, igyon meg egy sört vagy egy pohár bort, és lássa milyen az a zene. Nem elvárásunk az, hogy néptáncos vagy táncházas legyen valaki, hanem az, hogy tudja, hogy egy ilyen létezik, és ha szüksége van rá, akkor élhet ezzel az élménnyel.
– Milyen tevékenységgel kapcsolódik be idén a Hagyományok Háza a Vásárhelyi Forgatagba?
– A célokból kiindulva, hogy a jelenlegi rendezvények szakmai partnerei legyünk, az a javaslat született, hogy csatlakozzunk idén a Forgataghoz és az amúgy széles vásárhelyi táncházas közösség számára is biztosítsunk este két-három táncházat. Innen született az ötlet, hogy a már eddig is létező néptáncos programokat egészítsük ki. A tavaly volt például az Üvernek egy szép koncertje, ami egy énekléssel zárult, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy szükség van erre, ugyanis a tömeg nem ment haza, hanem tovább muzsikáltatta a zenészeket. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy akkor idén legyen két koncert, vagyis hogy Marosvásárhelyhez két közeli vidéket hozzunk el. Egyik a Felső-Maros menti Csiszár Aladár muzsikája, amelynek bemutatására ugyancsak a vásárhelyi Üvert kértük fel. A másik pedig a csávási zene. Tavaly megszületett a CsávásIram az Üsztürü és a Heveder zenekar előadásában, így ennek a zenének az ismertetésére őket kértük fel. Ebben is benne van egy vásárhelyi zenész, Moldován Horváth István Kuki. Próbáltuk lehetőleg a helyieket bevonni, hogy velük bulizzunk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Mivel tudjuk, hogy igény van rá, a két koncert után táncházat is szervezünk a Jazz&Blues Klubban, Egyik szerda este, a másik pedig péntek este lesz. Ugyanakkor az volt mindkét zenekarhoz a kérésem, hogy népdalokat is tanítsunk. Az lenne a siker, ha mindkét este után a tömeg hazavinne két új népdalt és másnap dúdolva azzal a gondolattal kelne fel, hogy milyen jó volt együtt énekelni és egy új népdalt tanulni.
Szász Cs. Emese / Székelyhon.ro
Aki a népzene, néptánc, néphagyományok szerelmese, annak biztosan nem kell bemutatni a Hagyományok Házát, amely a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és tovább éltetésére létrehozott nemzeti intézmény, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapította.
A Hagyományok Háza nevet azonban egyre gyakrabban halljuk már Erdélyben is, ugyanis egy erdélyi hálózata épül – erről mesélt nekünk Kovács Annamária, a hálózat képviselője.
– Aki folkkal foglalkozik, annak nem kell bemutatni a budapesti Hagyományok Házát. De milyen küldetéssel és célokkal alakult az erdélyi hálózat?
– A budapesti Hagyományok Házának – amely ezelőtt körülbelül 16 évvel indult – már az alapító okiratában is benne volt, hogy a teljes magyarságot ki szeretné szolgálni. A tavaly született meg a döntés, hogy 16 év után a teljes magyarságra is szeretnének összpontosítani. Így terjedt ki a tevékenység a Kárpát-medence elszakított országterületeire, egyben Erdélyre is. Az intézmény Erdélyben felkért egy pár civil szervezetet, amelyekkel eddig is együttműködött, hogy még szorosabban dolgozzanak együtt. Alkalmazottakat és önkénteseket is foglalkoztat a Hagyományok Háza, én önkéntes-tanácsadói státusban vagyok Marosvásárhelyről, mivel eddig is a marosvásárhelyi folkesteket szerveztem, s nekem is az egyik hobbim a népzene és a néptánc.
– Ez azt jelenti, hogy ön most a Hagyományok Háza képviselője Vásárhelyen?
– Nem mondanám azt, hogy Vásárhelyen, hanem inkább úgy, hogy olyan területeken, ahol van tapasztalatom, besegítek teljes Erdélyben. Léteznek kapcsolattartók, alkalmazottak, tanácsadók, önkéntesek Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és akkor én Marosvásárhelyen. Ez nem azt jelenti, hogy mi egy központot szeretnénk, hanem inkább egy hálózatot. Ezt így is nevezték el: a Hagyományok Háza Erdélyi Hálózata, tehát mi ezt a régiót szeretnénk lefedni. Ennek érdekében együttműködünk a temesváriakkal, a nagyváradiakkal, a nagybányaiakkal – például a Jeles Napok sorozatát hét városban szerveztük meg.
– Januártól működik az erdélyi hálózat. Milyen tevékenységet folytatott eddig?
– Ez tulajdonképpen egy nulladik év, és igazából akkor egy próbaév is. A Hagyományok Házának kettős célja volt, egyrészt, hogy egy minőségibb szintre emeljük a jelenlegi rendezvényeket ott, ahol vannak már, másrészt ott, ahol ez hiányos – mondjuk egy falunapon vagy városnapon, illetve olyan településeken, ahol nincs táncház – indítsuk el. A célunk: vagy a jelenlegi rendezvények színvonalát szakmailag emelni, vagy pedig újakat indítani igény szerint. Ezek alapján vannak nagy rendezvények, amelyekbe belekapcsolódtunk, ilyen példáu a Double Rise Folk-udvara, a Méra World Music fesztivál folkrendezvényei vagy Tusványoson is a Folk-sátor. De ahhoz, hogy egy ilyen nagy eseményen a társaság jól tudjon bulizni, meg kell tanuljon táncolni, énekelni, zenélni. Ezért vannak a táncházak vagy a pedagógusképzések. A sepsiszentgyörgyi Román Néptánc Egyesülettel együttműködve elindítottunk egy akkreditált 60 órás képzést 15 kreditponttal, amiből idén lesz már négy. Ez szintén egy rendszeres esemény, annak érdekében, hogy minden pedagógus tudjon részt venni népi játékok, népzene-, illetve néptáncoktatáson. Mindemellett elindítottuk a Jeles napokat. Ez egy olyan éves sorozat, amely Marosvásárhelyen már létezett, és úgy fogalmazódott meg aztán az ötlet, hogy őket támogassuk, és kiterjesszük a sorozatot más helyszínekre is. Ezen tevékenységek keretében a naptári jeles napokhoz köthető hagyományokat és szokásokat mutatjuk be gyerekeknek. Marosvásárhelyen Esztendő kereke néven fut továbbra is, a Világló Egyesület és a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeum szervezi, én csak besegítek. Az elemi osztályos gyerekeket és családjaikat célozzák meg. Tehát eljön az I–IV. osztályos gyerek akár kistestvérrel, nagytestvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel és akkor az abban a hónapban aktuális jeles napokhoz fűződő szokásokat megtanulják, eljátsszák, elénekelik, szőnek, varrnak, farsangolnak, Húsvétra vagy pünkösdre készülnek…
– Így tanulnak a gyerekek a jeles napokról és a népszokásokról is egyben.
– Így van. Az én végső célom az lenne, hogy ezek a szokások visszakerüljenek a családokba, nagymamáról édesanyára, édesanyáról gyerekre. Tehát a családba adódjon tovább, viszont amíg ez visszakerül ugyanebbe a mederbe, intézményes formában rá kell egy kicsit segíteni. Én remélem, hogy a Jeles napok sorozatban a gyerek megtanulja, és akkor a következő húsvétra már együtt készülnek, együtt hímezik a locsolóknak a kendőt vagy festik a piros tojást. Erre már volt példa, hogy a gyerek otthon kérte, hogy ne lehuzival díszítsék a tojást, hanem piros tojást fessenek a locsolóknak. Bízom benne, hogy nem egy végtelen ideig, hanem ideiglenesen kell intézményesített formában vagy civil szervezetek támogatásával rásegíteni erre. Az én célom – amit nem én fogalmaztam meg, hanem olvastam – az az, hogy legyen ciki, ha nem volt valaki soha táncházban, ha nem tudja valaki, hol van Kalotaszeg és nem tud öt magyar népdalt. Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki forduljon meg bár egyszer táncházban, igyon meg egy sört vagy egy pohár bort, és lássa milyen az a zene. Nem elvárásunk az, hogy néptáncos vagy táncházas legyen valaki, hanem az, hogy tudja, hogy egy ilyen létezik, és ha szüksége van rá, akkor élhet ezzel az élménnyel.
– Milyen tevékenységgel kapcsolódik be idén a Hagyományok Háza a Vásárhelyi Forgatagba?
– A célokból kiindulva, hogy a jelenlegi rendezvények szakmai partnerei legyünk, az a javaslat született, hogy csatlakozzunk idén a Forgataghoz és az amúgy széles vásárhelyi táncházas közösség számára is biztosítsunk este két-három táncházat. Innen született az ötlet, hogy a már eddig is létező néptáncos programokat egészítsük ki. A tavaly volt például az Üvernek egy szép koncertje, ami egy énekléssel zárult, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy szükség van erre, ugyanis a tömeg nem ment haza, hanem tovább muzsikáltatta a zenészeket. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy akkor idén legyen két koncert, vagyis hogy Marosvásárhelyhez két közeli vidéket hozzunk el. Egyik a Felső-Maros menti Csiszár Aladár muzsikája, amelynek bemutatására ugyancsak a vásárhelyi Üvert kértük fel. A másik pedig a csávási zene. Tavaly megszületett a CsávásIram az Üsztürü és a Heveder zenekar előadásában, így ennek a zenének az ismertetésére őket kértük fel. Ebben is benne van egy vásárhelyi zenész, Moldován Horváth István Kuki. Próbáltuk lehetőleg a helyieket bevonni, hogy velük bulizzunk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Mivel tudjuk, hogy igény van rá, a két koncert után táncházat is szervezünk a Jazz&Blues Klubban, Egyik szerda este, a másik pedig péntek este lesz. Ugyanakkor az volt mindkét zenekarhoz a kérésem, hogy népdalokat is tanítsunk. Az lenne a siker, ha mindkét este után a tömeg hazavinne két új népdalt és másnap dúdolva azzal a gondolattal kelne fel, hogy milyen jó volt együtt énekelni és egy új népdalt tanulni.
Szász Cs. Emese / Székelyhon.ro
2017. augusztus 22.
Szolgálati lakások a magyar államtól
A magyar állam támogatásával felépített orvos- és művészlakásokat adott át tegnap Szatmárnémetiben az erdélyi Studium-Prospero Alapítvány. Az alapítvány által felépített és berendezett ingatlanban három kétszobás és három egyszobás lakást ajánlanak fel olyan fiatal magyar orvosoknak, színészeknek, zenészeknek, akik a szatmárnémeti egészségügyi, illetve kulturális intézményekben vállalnak munkát.
Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára az átadóünnepségen elmondta: az államtitkárság 2015-ben közel 90 millió forinttal, 2016-ban pedig további 30 millió forinttal járult hozzá az erdélyi orvos- és művészlakások építéséhez. A sepsiszentgyörgyi, majd szatmárnémeti lakások után Csíkszeredában nyílik lehetőség hasonló lakások építésére. Hozzátette: ezek nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az általánossá vált elvándorlás körülményei között is maradjanak magyar orvosok az erdélyi városokban, ahol nagy szükség van rájuk.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üdvözölte, hogy „kitágult” a magyar nemzetpolitika, és immár ehhez hasonló programokat is kész támogatni. „Fontos, hogy az orvosaink itthon maradjanak, mert óriási az orvoshiány. Kell tudnunk biztosítani az utánpótlást. Kellenek olyan közösségek (…), amelyek megteremtik azokat a körülményeket, hogy egy fiatal orvos házaspár el tudja kezdeni az életét. Ez a nemzetpolitika részét képezi. Ezt folytatni kell. Látjuk, hogy a következő esztendők semmivel sem lesznek könnyebbek, mint amelyekhez hozzászoktatott Románia az elmúlt száz esztendőben” – nyilatkozta, és azt kívánta, hogy „lengje be gyerekzsivaj az átadott épületeket”. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere kijelentette: pár évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy munkaerőhiánnyal szembesül a város, de ez az oka annak, hogy jelenleg kevesebb fejlesztést tudnak elvégezni, mint amennyit finanszírozhatnának.
Vass Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő, a Studium-Prospero Alapítvány elnöke elmondta: a most átadott lakások mellett egy hetedik kétszobás lakást is vásárolt az alapítvány a város központjában; azt a szatmárnémeti magyar közösség dönti el, hogy kik költözhetnek be. Az orvosként politizáló Vass Levente szerint az egyetemi városokban – például Marosvásárhelyen – biztosított az orvosutánpótlás, de a Szatmárnémetihez hasonló városok számára az elszármazott szakemberek hazacsalogatása a tét. Megjegyezte: a marosvásárhelyi kórházakban 350 magyar rezidens orvos dolgozik, akik közül 23-an Szatmárnémetiben, heten pedig a Szatmár megyei Tasnádon érettségiztek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar állam támogatásával felépített orvos- és művészlakásokat adott át tegnap Szatmárnémetiben az erdélyi Studium-Prospero Alapítvány. Az alapítvány által felépített és berendezett ingatlanban három kétszobás és három egyszobás lakást ajánlanak fel olyan fiatal magyar orvosoknak, színészeknek, zenészeknek, akik a szatmárnémeti egészségügyi, illetve kulturális intézményekben vállalnak munkát.
Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára az átadóünnepségen elmondta: az államtitkárság 2015-ben közel 90 millió forinttal, 2016-ban pedig további 30 millió forinttal járult hozzá az erdélyi orvos- és művészlakások építéséhez. A sepsiszentgyörgyi, majd szatmárnémeti lakások után Csíkszeredában nyílik lehetőség hasonló lakások építésére. Hozzátette: ezek nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az általánossá vált elvándorlás körülményei között is maradjanak magyar orvosok az erdélyi városokban, ahol nagy szükség van rájuk.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üdvözölte, hogy „kitágult” a magyar nemzetpolitika, és immár ehhez hasonló programokat is kész támogatni. „Fontos, hogy az orvosaink itthon maradjanak, mert óriási az orvoshiány. Kell tudnunk biztosítani az utánpótlást. Kellenek olyan közösségek (…), amelyek megteremtik azokat a körülményeket, hogy egy fiatal orvos házaspár el tudja kezdeni az életét. Ez a nemzetpolitika részét képezi. Ezt folytatni kell. Látjuk, hogy a következő esztendők semmivel sem lesznek könnyebbek, mint amelyekhez hozzászoktatott Románia az elmúlt száz esztendőben” – nyilatkozta, és azt kívánta, hogy „lengje be gyerekzsivaj az átadott épületeket”. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere kijelentette: pár évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy munkaerőhiánnyal szembesül a város, de ez az oka annak, hogy jelenleg kevesebb fejlesztést tudnak elvégezni, mint amennyit finanszírozhatnának.
Vass Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő, a Studium-Prospero Alapítvány elnöke elmondta: a most átadott lakások mellett egy hetedik kétszobás lakást is vásárolt az alapítvány a város központjában; azt a szatmárnémeti magyar közösség dönti el, hogy kik költözhetnek be. Az orvosként politizáló Vass Levente szerint az egyetemi városokban – például Marosvásárhelyen – biztosított az orvosutánpótlás, de a Szatmárnémetihez hasonló városok számára az elszármazott szakemberek hazacsalogatása a tét. Megjegyezte: a marosvásárhelyi kórházakban 350 magyar rezidens orvos dolgozik, akik közül 23-an Szatmárnémetiben, heten pedig a Szatmár megyei Tasnádon érettségiztek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 22.
Egy községi néptanács cégtáblájának margójára
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 22.
Beszélgetés Molnár Levente operaénekessel – „Nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás”
Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komolyzenei mesterkurzust Gyimesközéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mesterkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.
– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?
– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.
– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?
– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.
– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?
– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.
– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?
– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.
– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…
– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.
– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?
– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.
– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?
– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.
– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.
– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?
– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?
– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.
– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?
– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.
Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)
Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komolyzenei mesterkurzust Gyimesközéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mesterkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.
– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?
– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.
– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?
– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.
– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?
– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.
– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?
– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.
– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…
– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.
– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?
– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.
– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?
– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.
– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.
– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?
– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?
– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.
– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?
– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.
Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. augusztus 23.
Székelyföld, a borvíznagyhatalom (Konferencia az ásványvizekről)
A Kárpát-medence ásványvizei címmel tartanak nemzetközi tudományos konferenciát immár 13. alkalommal, ezúttal – első ízben – Sepsiszentgyörgyön. Az előadások pénteken lesznek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanulmányi központjában. A rendezvényről a konferencia három társelnöke közül ketten, Máthé István, a Sapientia EMTE docense és Nagy József, az Aquasic Egyesület igazgatója, valamint Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tartott beharangozó sajtótájékoztatót tegnap a megyeházán.
Tamás Sándor örömét fejezte ki, hogy a tudományos konferencia helyszínéül Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt választották, hisz, mint mondta, ez büszkeség forrása, ugyanis Székelyföld Európa borvíznagyhatalma. Csupán Háromszéken több mint 600 borvízforrást tartanak számon. Ilyen térség Kovászna Vajnafalvával együtt, Bálványos és a Felső-Olt mente. Románia ásványvizeinek harmada Székelyföldön található. A cél, hogy a gyógyvizes kezelőközpontok működtetésével és a népi feredők használatával párhuzamosan az ásványvíz turisztikai és gazdasági vonzatát is fellendítsék.
Az elnök felemlítette: a megyeháza korábban kiadta Kisgyörgy Zoltán Háromszéki borvizeskönyv című kötetét, ez alkalomra az Incze Réka, Jánosi Csaba, Kisgyörgy Zoltán és Tatár Márta szerzőcsoport Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című kiadványa látott napvilágot. Ugyanebben a sorozatban előkészületben Nagy Botond A háromszéki ásványvizek hőskora című tanulmánya, valamint Kisgyörgy Zoltán nagy címkegyűjteményének albuma.
Nagy József elmondta, fontosnak tartották, hogy Háromszék is bekapcsolódjék szervezőként egy ilyen nemzetközi tudományos konferenciába. Nem utolsósorban azért, mert a Kovászna megyei borvízipar visszaesett, és hátha felkeltik potenciális beruházók érdeklődését. Ugyanis a régi nagy töltödék közül a bodoki és a málnásfürdői zárva áll, a bibarcfalvi éppen csak döcög. Jelenleg palackozás folyik Szentkatolnán, és gyógyvizet töltenek Előpatakon, Málnásfürdőn és Sugásfürdőn. A konferencia szakmai részéről Máthé István beszélt. Előzményeiről elmondta: a Sapientia és a magyarországi Felszín Alatti Vizekért Alapítvány közösen indította a sorozatot, ennek ötletgazdája néhai Makfalvi Zoltán csíkszeredai geológus. 2005 őszén szervezték az elsőt. Fő céljuk volt a szakembereket megszólítani. 2006-ban úgy döntöttek, minden második évben Magyarországon szervezik, aztán Szlovákia is bekapcsolódott. Hétszer tartották Csíkszeredában, négyszer Miskolcon, egyszer Mohácson, a felvidéki Herlányban és egyszer Herkulesfürdőn, most Sepsiszentgyörgyöt választották.
A főszervező ismertette: a rendezvény célja szakmai fórumot biztosítani azoknak a szakembereknek, akik a Kárpát-medencében ásványvizek feltárásával, kutatásával, tanulmányozásával, hasznosításával és védelmével foglalkoznak. A konferencia témakörei: ásványvíz és közegészségügy, az ásványvizek geokémiája, biológiája, az ásványvizek kutatása, feltárása, védelme, a gyógyvizek, termálvizek hasznosítása, a geotermális energia mint az ásvány- és gyógyvízfelhasználás mellékterméke, az ásványvíz palackozása, balneológia és egészségturizmus. Eddig mintegy 75-en jelentkeztek, 35–35-en Magyarországról és Romániából, öten Szlovákiából. Tizennyolc előadás hangzik el, ezekből konferenciakötetet szerkesztettek, és tegnap a frissen kikerült könyvet már kézbe is vehették az érdeklődők. A konferencia nyitó előadását Kisgyörgy Zoltán tartja Háromszék mint ásványvíz- és szén-dioxid-nagyhatalom címmel. Értekezik még többek között Gyila Sándor a kovásznai ásványvizek és szén-dioxid-feltörések geofizikai paramétereiről, Incze Réka a Kovászna megyei mofettákban feltört gázok radonösszetevejőnek gyógyhatásáról, Tatár Márta a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházban végzett kutatások és ötven év tapasztalata alapján a szénsavas ásványvízfürdők szerepéről a szív-érrendszeri betegek rehabilitációs kezelésében, Sikó-Barabási Sándor a torjai Büdös-barlangról. Ugyanakkor bemutatják a mofettákról szóló, frissen megjelent könyvet. A konferenciát szombaton szakmai kirándulás zárja. Ellátogatnak Bálványosfürdőre az Apor lányok feredőjéhez, a torjai Büdös-barlanghoz és környékére, a Grand Hotel Bálványos wellnessközpontjába, a Szent Anna-tóhoz és a Mohos tőzegláphoz. A tegnapi tájékoztatón felmerült: ha Székelyföld borvíznagyhatalom, mégis mivel magyarázható a háromszéki töltödék hanyatlása? A tanácselnök a romániai privatizációs rendszerre mutatott, és arra, hogy olyanok kezébe kerültek a borvíztöltödék, akik nem megfelelően működtették azokat. A megyeháza meg szerette volna vásárolni a bodoki palackozót, ám a hazai törvénykezés ezt nem tette lehetővé. Ugyanis önkormányzatként nem ajánlhattak többet, mint a hivatalosan felértékelt ár, így idegen kézbe került a gyár, s azóta sem indult újra.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kárpát-medence ásványvizei címmel tartanak nemzetközi tudományos konferenciát immár 13. alkalommal, ezúttal – első ízben – Sepsiszentgyörgyön. Az előadások pénteken lesznek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanulmányi központjában. A rendezvényről a konferencia három társelnöke közül ketten, Máthé István, a Sapientia EMTE docense és Nagy József, az Aquasic Egyesület igazgatója, valamint Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tartott beharangozó sajtótájékoztatót tegnap a megyeházán.
Tamás Sándor örömét fejezte ki, hogy a tudományos konferencia helyszínéül Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt választották, hisz, mint mondta, ez büszkeség forrása, ugyanis Székelyföld Európa borvíznagyhatalma. Csupán Háromszéken több mint 600 borvízforrást tartanak számon. Ilyen térség Kovászna Vajnafalvával együtt, Bálványos és a Felső-Olt mente. Románia ásványvizeinek harmada Székelyföldön található. A cél, hogy a gyógyvizes kezelőközpontok működtetésével és a népi feredők használatával párhuzamosan az ásványvíz turisztikai és gazdasági vonzatát is fellendítsék.
Az elnök felemlítette: a megyeháza korábban kiadta Kisgyörgy Zoltán Háromszéki borvizeskönyv című kötetét, ez alkalomra az Incze Réka, Jánosi Csaba, Kisgyörgy Zoltán és Tatár Márta szerzőcsoport Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című kiadványa látott napvilágot. Ugyanebben a sorozatban előkészületben Nagy Botond A háromszéki ásványvizek hőskora című tanulmánya, valamint Kisgyörgy Zoltán nagy címkegyűjteményének albuma.
Nagy József elmondta, fontosnak tartották, hogy Háromszék is bekapcsolódjék szervezőként egy ilyen nemzetközi tudományos konferenciába. Nem utolsósorban azért, mert a Kovászna megyei borvízipar visszaesett, és hátha felkeltik potenciális beruházók érdeklődését. Ugyanis a régi nagy töltödék közül a bodoki és a málnásfürdői zárva áll, a bibarcfalvi éppen csak döcög. Jelenleg palackozás folyik Szentkatolnán, és gyógyvizet töltenek Előpatakon, Málnásfürdőn és Sugásfürdőn. A konferencia szakmai részéről Máthé István beszélt. Előzményeiről elmondta: a Sapientia és a magyarországi Felszín Alatti Vizekért Alapítvány közösen indította a sorozatot, ennek ötletgazdája néhai Makfalvi Zoltán csíkszeredai geológus. 2005 őszén szervezték az elsőt. Fő céljuk volt a szakembereket megszólítani. 2006-ban úgy döntöttek, minden második évben Magyarországon szervezik, aztán Szlovákia is bekapcsolódott. Hétszer tartották Csíkszeredában, négyszer Miskolcon, egyszer Mohácson, a felvidéki Herlányban és egyszer Herkulesfürdőn, most Sepsiszentgyörgyöt választották.
A főszervező ismertette: a rendezvény célja szakmai fórumot biztosítani azoknak a szakembereknek, akik a Kárpát-medencében ásványvizek feltárásával, kutatásával, tanulmányozásával, hasznosításával és védelmével foglalkoznak. A konferencia témakörei: ásványvíz és közegészségügy, az ásványvizek geokémiája, biológiája, az ásványvizek kutatása, feltárása, védelme, a gyógyvizek, termálvizek hasznosítása, a geotermális energia mint az ásvány- és gyógyvízfelhasználás mellékterméke, az ásványvíz palackozása, balneológia és egészségturizmus. Eddig mintegy 75-en jelentkeztek, 35–35-en Magyarországról és Romániából, öten Szlovákiából. Tizennyolc előadás hangzik el, ezekből konferenciakötetet szerkesztettek, és tegnap a frissen kikerült könyvet már kézbe is vehették az érdeklődők. A konferencia nyitó előadását Kisgyörgy Zoltán tartja Háromszék mint ásványvíz- és szén-dioxid-nagyhatalom címmel. Értekezik még többek között Gyila Sándor a kovásznai ásványvizek és szén-dioxid-feltörések geofizikai paramétereiről, Incze Réka a Kovászna megyei mofettákban feltört gázok radonösszetevejőnek gyógyhatásáról, Tatár Márta a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházban végzett kutatások és ötven év tapasztalata alapján a szénsavas ásványvízfürdők szerepéről a szív-érrendszeri betegek rehabilitációs kezelésében, Sikó-Barabási Sándor a torjai Büdös-barlangról. Ugyanakkor bemutatják a mofettákról szóló, frissen megjelent könyvet. A konferenciát szombaton szakmai kirándulás zárja. Ellátogatnak Bálványosfürdőre az Apor lányok feredőjéhez, a torjai Büdös-barlanghoz és környékére, a Grand Hotel Bálványos wellnessközpontjába, a Szent Anna-tóhoz és a Mohos tőzegláphoz. A tegnapi tájékoztatón felmerült: ha Székelyföld borvíznagyhatalom, mégis mivel magyarázható a háromszéki töltödék hanyatlása? A tanácselnök a romániai privatizációs rendszerre mutatott, és arra, hogy olyanok kezébe kerültek a borvíztöltödék, akik nem megfelelően működtették azokat. A megyeháza meg szerette volna vásárolni a bodoki palackozót, ám a hazai törvénykezés ezt nem tette lehetővé. Ugyanis önkormányzatként nem ajánlhattak többet, mint a hivatalosan felértékelt ár, így idegen kézbe került a gyár, s azóta sem indult újra.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 27.
Felvidéki küldött is tárgyalt a csíkszeredai háromoldalú találkozón
PÁRKÁNY, CSÍKSZEREDA. Retkes János, a Magyar Közösség Pártja Párkányi Helyi Szervezetének elnöke képviselte a Felvidéket azon a szerdai Hargita megyei háromoldalú találkozón, amelyen rajta kívül a magyarországi Komárom-Esztergom megyei küldöttség tagjai és a csíkszeredai házigazdák a három térség közti együttműködés elmélyítésének lehetőségeit vitatták meg.
A Hargita megyébe látogatott küldöttség tagja volt Retkes János mellett Popovics György, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés elnöke, továbbá Turi Bálint, a megyei közgyűlés képviselője és Komárom város alpolgármestere, valamint Zoltai Dániel, a Komárom-Esztergom megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára. A vendégeket Gálfi Árpád, Csíkszereda polgármestere, Hargita Megye Tanácsának két alelnöke: Bíró Barna Botond és Barti Tihamér, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ügyvezető konzulja, Csige Sándor vezető konzul, továbbá Albert Mátyás és Salamon Zoltán megyei tanácsos társaságában fogadta – mondta el portálunknak szombaton a párkányi MKP-elnök, hozzátéve: több időszerű témáról tájékoztatták egymást, s az egyes régiók sajátosságait is figyelembe véve egyeztettek az aktuális cselekvési pontokról.
„Szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy régiónkat, illetve a Magyar Közösség Pártját (MKP) képviseljem ezen a találkozón. Azon egyebek mellett terítékre került az autonómia, illetve az önkormányzatiság kérdésköre is – melyik fél hol tart a vonatkozó folyamatban és ez idő tájt melyek a legégetőbb teendőink“ – fejtette ki Retkes.
Az idegenforgalmi együttműködés kapcsán szó esett az egyes térségek fürdővárosainak fejlesztéséről is.
„Barti Tihamér a borszéki wellness-központtal kapcsolatos beruházás részleteit ismertette. E létesítmény a tervek szerint 2018 tavaszán nyitja meg kapuit a vendégek előtt. Én pedig a párkányi Vadas fürdő fejlesztéséről számoltam be. Továbbá a turizmus kapcsán felvetődött az ötlet, hogy a jövőben a felvidéki diákoknak esetleg a Székelyföldre is szervezhetnénk síkirándulásokat, az ottani gyerekeket pedig az itteni hegyvidékeken üdültethetnénk“ – mondta.
A vendégek élénken érdeklődtek a Hargita megyében beindult inkubációs program iránt is.
„Az inkubációs program tekintetében vendéglátóink a magyarországi félnél is előbbre tartanak, tőlünk pedig sokkal előbbre, tehát jócskán tanulhatunk tőlük. A székelyudvarhelyi Harghita Business Center inkubátorház kapcsán megtudtuk, hogy eddig 36 vállalkozás költözött be a teljes infrastruktúrával, szükséges számítógépparkkal és egyéb eszközökkel felszerelt, illetve jogi, pénzügyi és egyéb szolgáltatásokat is egy helyen nyújtó épületbe, amelynek két hét múlva lesz a hivatalos átadása. Ez a szám is jelzi a program iránti nagy érdeklődést. Részletesebben meg kell majd vizsgálni a Hargita megyei jó példát s annak Magyarországon és a Felvidéken való alkalmazhatóságát. Örvendetes lenne, ha a jövőben egy-egy hasonló inkubátorházat sikerülne megnyitnunk Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein is“ – véli Retkes János.
Ez esetben nem gyártó részlegekről, üzemegységekről, hanem egy helyen működő cégirodákról van szó, amelyek éppen a közelségük miatt szoros kapcsolatokat tudnának kiépíteni egymással. Az inkubátorház üzemeltetője ingyenes szolgáltatásként biztosítana számukra jogászokat, fordítókat és más szakembereket – tudtuk meg.
További együttműködési pontot jelenthetne a hulladékgazdálkodás és a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a témakör annak kapcsán jött szóba, hogy a székelyudvarhelyi és a párkányi hulladékszolgáltató ugyanaz a cég.
„Arról beszélgettünk, hogy sokkal hatékonyabb lehetne, ha a hulladékgazdálkodással nem több kisebb cég foglalkozna, hanem azt valamiképp sikerülne központosítani. Ez ügyben szerzett tapasztalatainkat és elképzeléseinket is megosztottuk egymással“ – foglalta össze tömören a lényeget Retkes János.
Majd portálunk kérdésére, hogy lesz-e folytatása a tartalmas csíkszeredai tanácskozásnak, elárulta: a tervek szerint 2018 tavaszán valószínűleg Komárom-Esztergom megyében, ősszel pedig Párkányban találkoznak majd egymással.
„Vélhetően 2018 tavaszán, még a magyarországi országgyűlési választások előtt Komárom-Esztergom megyében, az őszi szlovákiai helyhatósági választások előtt pedig Párkányban ülünk majd ismét tárgyalóasztalhoz. Addig minden érintett fél igyekszik teljesíteni a Csíkszeredán kapott feladatait. Én a közeljövőben a Nyitra Megyei Önkormányzat MKP-s frakciójának tagjaival ismertetem a Hargita megyei találkozónk és teendőink részleteit, amelyeket remélhetőleg a 15 megyei képviselőnk közreműködésével sikerül majd megvalósítanunk“ – zárta tájékoztatását a Nyitra Megyei Önkormányzat külső tanácsadójának szerepét vállaló párkányi politikus. hirek.sk
PÁRKÁNY, CSÍKSZEREDA. Retkes János, a Magyar Közösség Pártja Párkányi Helyi Szervezetének elnöke képviselte a Felvidéket azon a szerdai Hargita megyei háromoldalú találkozón, amelyen rajta kívül a magyarországi Komárom-Esztergom megyei küldöttség tagjai és a csíkszeredai házigazdák a három térség közti együttműködés elmélyítésének lehetőségeit vitatták meg.
A Hargita megyébe látogatott küldöttség tagja volt Retkes János mellett Popovics György, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés elnöke, továbbá Turi Bálint, a megyei közgyűlés képviselője és Komárom város alpolgármestere, valamint Zoltai Dániel, a Komárom-Esztergom megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára. A vendégeket Gálfi Árpád, Csíkszereda polgármestere, Hargita Megye Tanácsának két alelnöke: Bíró Barna Botond és Barti Tihamér, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ügyvezető konzulja, Csige Sándor vezető konzul, továbbá Albert Mátyás és Salamon Zoltán megyei tanácsos társaságában fogadta – mondta el portálunknak szombaton a párkányi MKP-elnök, hozzátéve: több időszerű témáról tájékoztatták egymást, s az egyes régiók sajátosságait is figyelembe véve egyeztettek az aktuális cselekvési pontokról.
„Szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy régiónkat, illetve a Magyar Közösség Pártját (MKP) képviseljem ezen a találkozón. Azon egyebek mellett terítékre került az autonómia, illetve az önkormányzatiság kérdésköre is – melyik fél hol tart a vonatkozó folyamatban és ez idő tájt melyek a legégetőbb teendőink“ – fejtette ki Retkes.
Az idegenforgalmi együttműködés kapcsán szó esett az egyes térségek fürdővárosainak fejlesztéséről is.
„Barti Tihamér a borszéki wellness-központtal kapcsolatos beruházás részleteit ismertette. E létesítmény a tervek szerint 2018 tavaszán nyitja meg kapuit a vendégek előtt. Én pedig a párkányi Vadas fürdő fejlesztéséről számoltam be. Továbbá a turizmus kapcsán felvetődött az ötlet, hogy a jövőben a felvidéki diákoknak esetleg a Székelyföldre is szervezhetnénk síkirándulásokat, az ottani gyerekeket pedig az itteni hegyvidékeken üdültethetnénk“ – mondta.
A vendégek élénken érdeklődtek a Hargita megyében beindult inkubációs program iránt is.
„Az inkubációs program tekintetében vendéglátóink a magyarországi félnél is előbbre tartanak, tőlünk pedig sokkal előbbre, tehát jócskán tanulhatunk tőlük. A székelyudvarhelyi Harghita Business Center inkubátorház kapcsán megtudtuk, hogy eddig 36 vállalkozás költözött be a teljes infrastruktúrával, szükséges számítógépparkkal és egyéb eszközökkel felszerelt, illetve jogi, pénzügyi és egyéb szolgáltatásokat is egy helyen nyújtó épületbe, amelynek két hét múlva lesz a hivatalos átadása. Ez a szám is jelzi a program iránti nagy érdeklődést. Részletesebben meg kell majd vizsgálni a Hargita megyei jó példát s annak Magyarországon és a Felvidéken való alkalmazhatóságát. Örvendetes lenne, ha a jövőben egy-egy hasonló inkubátorházat sikerülne megnyitnunk Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein is“ – véli Retkes János.
Ez esetben nem gyártó részlegekről, üzemegységekről, hanem egy helyen működő cégirodákról van szó, amelyek éppen a közelségük miatt szoros kapcsolatokat tudnának kiépíteni egymással. Az inkubátorház üzemeltetője ingyenes szolgáltatásként biztosítana számukra jogászokat, fordítókat és más szakembereket – tudtuk meg.
További együttműködési pontot jelenthetne a hulladékgazdálkodás és a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a témakör annak kapcsán jött szóba, hogy a székelyudvarhelyi és a párkányi hulladékszolgáltató ugyanaz a cég.
„Arról beszélgettünk, hogy sokkal hatékonyabb lehetne, ha a hulladékgazdálkodással nem több kisebb cég foglalkozna, hanem azt valamiképp sikerülne központosítani. Ez ügyben szerzett tapasztalatainkat és elképzeléseinket is megosztottuk egymással“ – foglalta össze tömören a lényeget Retkes János.
Majd portálunk kérdésére, hogy lesz-e folytatása a tartalmas csíkszeredai tanácskozásnak, elárulta: a tervek szerint 2018 tavaszán valószínűleg Komárom-Esztergom megyében, ősszel pedig Párkányban találkoznak majd egymással.
„Vélhetően 2018 tavaszán, még a magyarországi országgyűlési választások előtt Komárom-Esztergom megyében, az őszi szlovákiai helyhatósági választások előtt pedig Párkányban ülünk majd ismét tárgyalóasztalhoz. Addig minden érintett fél igyekszik teljesíteni a Csíkszeredán kapott feladatait. Én a közeljövőben a Nyitra Megyei Önkormányzat MKP-s frakciójának tagjaival ismertetem a Hargita megyei találkozónk és teendőink részleteit, amelyeket remélhetőleg a 15 megyei képviselőnk közreműködésével sikerül majd megvalósítanunk“ – zárta tájékoztatását a Nyitra Megyei Önkormányzat külső tanácsadójának szerepét vállaló párkányi politikus. hirek.sk
2017. augusztus 28.
Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 29.
Létrejöhet a kulturális intézmény Csíkszereda központjában
Átadja a beruházásokhoz szükséges, a csíkszeredai művészeti iskola melletti területet Hargita Megye Tanácsa Csíkszereda város ügykezelésébe, hogy ott kialakíthassanak egy kulturális központot a város szívében – döntött Hargita Megye Tanácsa hétfői soros ülésén.
A megyei önkormányzat sajtószolgálatának közleménye szerint az ülésen Veress Dávid csíkszeredai önkormányzati képviselő üdvözölte a megyei tanács döntését, amellyel hozzájárulnak a zenei és a művészeti oktatás fejlesztéséhez. Mint az eseményen elhangzott, több évtizedes hányatott múltra tekint vissza a Nagy István Művészeti Középiskola, és még ma sincs torna- és előadóterme. A tervek készen vannak, de nyolc éve folyik a vita a tulajdonjog miatt - – ismertette Veress Dávid. A mostani döntéssel erről a holtpontról mozdították ki az ügyet, így létrejöhet egy komplex kulturális intézmény a város központjában. Az ülésen döntöttek arról is, hogy véglegesítik a szerződést Csíkszeredával a helikopter-leszállópálya felé vezető Erdőalja utca munkálatainak folytatásához. Ugyanakkor új impulzust adnának a Mária-útnak – fogalmazott Barabás Csaba, a megyei tanács elnökének kabinetvezetője, és felhívással fordulnak ennek érdekében azokhoz az önkormányzatokhoz, amelyeknek településein áthalad valamelyik útvonal. Mivel az út Hargita megyében csak részleteiben van kiépítve, ezt fejlesztenék tovább partnerségben helyi önkormányzatokkal, civilszervezetekkel vagy az egyházzal. Barabás Csaba ismertette: számításaik szerint körülbelül 2500 lejre lenne szükség településenként, ez az anyagi hozzájárulás pedig eltörpül az útépítés gazdasági hozadéka mellett. Székelyhon.ro
Átadja a beruházásokhoz szükséges, a csíkszeredai művészeti iskola melletti területet Hargita Megye Tanácsa Csíkszereda város ügykezelésébe, hogy ott kialakíthassanak egy kulturális központot a város szívében – döntött Hargita Megye Tanácsa hétfői soros ülésén.
A megyei önkormányzat sajtószolgálatának közleménye szerint az ülésen Veress Dávid csíkszeredai önkormányzati képviselő üdvözölte a megyei tanács döntését, amellyel hozzájárulnak a zenei és a művészeti oktatás fejlesztéséhez. Mint az eseményen elhangzott, több évtizedes hányatott múltra tekint vissza a Nagy István Művészeti Középiskola, és még ma sincs torna- és előadóterme. A tervek készen vannak, de nyolc éve folyik a vita a tulajdonjog miatt - – ismertette Veress Dávid. A mostani döntéssel erről a holtpontról mozdították ki az ügyet, így létrejöhet egy komplex kulturális intézmény a város központjában. Az ülésen döntöttek arról is, hogy véglegesítik a szerződést Csíkszeredával a helikopter-leszállópálya felé vezető Erdőalja utca munkálatainak folytatásához. Ugyanakkor új impulzust adnának a Mária-útnak – fogalmazott Barabás Csaba, a megyei tanács elnökének kabinetvezetője, és felhívással fordulnak ennek érdekében azokhoz az önkormányzatokhoz, amelyeknek településein áthalad valamelyik útvonal. Mivel az út Hargita megyében csak részleteiben van kiépítve, ezt fejlesztenék tovább partnerségben helyi önkormányzatokkal, civilszervezetekkel vagy az egyházzal. Barabás Csaba ismertette: számításaik szerint körülbelül 2500 lejre lenne szükség településenként, ez az anyagi hozzájárulás pedig eltörpül az útépítés gazdasági hozadéka mellett. Székelyhon.ro
2017. augusztus 29.
Könyvek százai között lehet „turkálni”
Az olvasást szeretnék népszerűsíteni a fiatalok körében, ezért különböző rendezvényekkel igyekszik felhívni a figyelmet a könyvek, az olvasás fontosságára az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete. Csíkszeredában szombaton tartanak könyvturit a Szakszervezetek Művelődési Házában.
Kolozsváron már három alkalommal tartott könyvturit az EMKISZ, ezek sikerén felbuzdulva szeretnék több városra is kiterjeszteni a rendezvényt: Szilágysomlyón, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában is megszervezik.
A célunk, hogy a fiatalok körében terjesszük a könyvalapú olvasást. Előzményként könyvgyűjtést szerveztünk, Csíkszeredában egy hónaposat, Kolozsváron két hónapig tartott a gyűjtés. Ott nagyon sok érdeklődő volt, bementek az emberek, kiválogattak nekik tetsző könyveket és meglepődtek azon, hogy ingyen elvihetik – magyarázta László Tímea, az esemény egyik szervezője.
A csíkszeredai gyűjtés augusztus másodikától 31-éig tart – a Nagymama Cukrászda (Szabadság tér 13. szám), Grund (Petőfi Sándor u. 38. szám), Renegade Pub-ba (Piac utca 1. sz.) lehet bevinni olyan könyveket, amelyekre már nincs szüksége valakinek. Ez idáig mintegy ötszáz könyv gyűlt össze, többnyire szépirodalmi művek – tudtuk meg a szervezőtől. Mint mondta, a csíkszeredai rendezvényre – amely délelőtt tíz órától este nyolc óráig tart – is lehet könyvet vinni. Ugyanakkor, nem feltétlenül cserealapon működik egy-egy könyv beszerzése, hiszen bármennyi könyvet el lehet ingyen venni, a lényeg, hogy valaki örvendjen neki és olvassa.
„A könyvturi keretében a megunt, nem használt könyveket cserélhetik le a látogatók olyan kötetekre, amelyet szívesen forgatnának. A turi nem feltétlenül cserealapon működik, az is elvihet könyveket, aki nem hozott, a lényeg az, hogy minden könyv megtalálja a helyét valakinek a könyvespolcán” – mutatnak rá a szervezők. A szombati rendezvény egy másik programja az élőkönyvtár, amely keretében az olvasók „kikölcsönözhetnek” egy személyt egy rövid időre, hogy „lapozgassa”, azaz beszélgessen vele.
Meghívottként jelen lesz Kozán István újságíró, a Csíki Hírlap főszerkesztője, Roseti Bruno fotós, valamint Miklós Réka, gyergyószentmiklósi író. „Csíkszeredában ismertebb személyeket hívtunk. Kolozsváron volt például pincér és portárs meghívottunk, és egy cigány is – ő kérte, hogy így hirdessük – akikkel szóba lehetett állni” – mondta el László Tímea. Hozzátette, amennyiben a csíki rendezvényen maradnak meg könyvek, azt a gyergyói könyvturira viszik majd.
Péter Beáta / Székelyhon.ro
Az olvasást szeretnék népszerűsíteni a fiatalok körében, ezért különböző rendezvényekkel igyekszik felhívni a figyelmet a könyvek, az olvasás fontosságára az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete. Csíkszeredában szombaton tartanak könyvturit a Szakszervezetek Művelődési Házában.
Kolozsváron már három alkalommal tartott könyvturit az EMKISZ, ezek sikerén felbuzdulva szeretnék több városra is kiterjeszteni a rendezvényt: Szilágysomlyón, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában is megszervezik.
A célunk, hogy a fiatalok körében terjesszük a könyvalapú olvasást. Előzményként könyvgyűjtést szerveztünk, Csíkszeredában egy hónaposat, Kolozsváron két hónapig tartott a gyűjtés. Ott nagyon sok érdeklődő volt, bementek az emberek, kiválogattak nekik tetsző könyveket és meglepődtek azon, hogy ingyen elvihetik – magyarázta László Tímea, az esemény egyik szervezője.
A csíkszeredai gyűjtés augusztus másodikától 31-éig tart – a Nagymama Cukrászda (Szabadság tér 13. szám), Grund (Petőfi Sándor u. 38. szám), Renegade Pub-ba (Piac utca 1. sz.) lehet bevinni olyan könyveket, amelyekre már nincs szüksége valakinek. Ez idáig mintegy ötszáz könyv gyűlt össze, többnyire szépirodalmi művek – tudtuk meg a szervezőtől. Mint mondta, a csíkszeredai rendezvényre – amely délelőtt tíz órától este nyolc óráig tart – is lehet könyvet vinni. Ugyanakkor, nem feltétlenül cserealapon működik egy-egy könyv beszerzése, hiszen bármennyi könyvet el lehet ingyen venni, a lényeg, hogy valaki örvendjen neki és olvassa.
„A könyvturi keretében a megunt, nem használt könyveket cserélhetik le a látogatók olyan kötetekre, amelyet szívesen forgatnának. A turi nem feltétlenül cserealapon működik, az is elvihet könyveket, aki nem hozott, a lényeg az, hogy minden könyv megtalálja a helyét valakinek a könyvespolcán” – mutatnak rá a szervezők. A szombati rendezvény egy másik programja az élőkönyvtár, amely keretében az olvasók „kikölcsönözhetnek” egy személyt egy rövid időre, hogy „lapozgassa”, azaz beszélgessen vele.
Meghívottként jelen lesz Kozán István újságíró, a Csíki Hírlap főszerkesztője, Roseti Bruno fotós, valamint Miklós Réka, gyergyószentmiklósi író. „Csíkszeredában ismertebb személyeket hívtunk. Kolozsváron volt például pincér és portárs meghívottunk, és egy cigány is – ő kérte, hogy így hirdessük – akikkel szóba lehetett állni” – mondta el László Tímea. Hozzátette, amennyiben a csíki rendezvényen maradnak meg könyvek, azt a gyergyói könyvturira viszik majd.
Péter Beáta / Székelyhon.ro
2017. augusztus 29.
OperaTúra Erdélyben
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatja el két nagyszabású produkcióját. A Túra szeptemberi fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia-központ hálózata segítséget nyújt az online jegyvásárlásban. Az érdeklődők bizalommal fordulhatnak további információkért is az irodában dolgozó munkatársakhoz, Nagyváradon a Kálvin János utca (Jean Calvin) 1. szám alatt.
A Kárpát-Haza OperaTúra nagyváradi helyszíne az Antonio Alexe Sportcsarnok, a Cazaban Alexandru úton, az időpontok:szeptember 14-én, csütörtökön 19 órától Hunyadi László, szeptember 15-én, pénteken szintén 19 órától A víg özvegy. Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatja el két nagyszabású produkcióját. A Túra szeptemberi fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia-központ hálózata segítséget nyújt az online jegyvásárlásban. Az érdeklődők bizalommal fordulhatnak további információkért is az irodában dolgozó munkatársakhoz, Nagyváradon a Kálvin János utca (Jean Calvin) 1. szám alatt.
A Kárpát-Haza OperaTúra nagyváradi helyszíne az Antonio Alexe Sportcsarnok, a Cazaban Alexandru úton, az időpontok:szeptember 14-én, csütörtökön 19 órától Hunyadi László, szeptember 15-én, pénteken szintén 19 órától A víg özvegy. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. augusztus 30.
A második bécsi döntés és a Felvidék
A második bécsi döntés 77. évfordulója
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében a Magyar Királysághoz visszatértek a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld: 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal.
Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál. Vérzivataros XX. századi történelmünk ezen egyik legszebb pillanatának, az 1940. szeptember 5-13. közötti csókos-virágesős erdélyi bevonulásnak a felvidéki honvéd alakulatok is részesei voltak.
„Az igazságot is meg lehet szokni” – vélekedett Tamási Áron, amikor 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, és megindultak, hogy a második bécsi döntés által visszaadott Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék. Ezen országgyarapításból az 1938 novemberében újból magyarrá vált Felvidék katonaköteles korú fiai is kivették részüket.
A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar 3. hadsereg állományában voltak felvidéki legénységű és állomáshelyű alakulatok, melyek a miskolci VII. (parancsnok: vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy) és a kassai VIII. (parancsnok: vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy) hadtestek alárendeltségeibe tartozó miskolci 19., egri 20., losonci 21., nyíregyházi 22., kassai 23. és ungvári 24. gyalogdandárok kötelékeit képezték.
A magyar 3. hadsereg részei a kárpátaljai Huszt és Nagybocskó térségében települtek, és 1940. szeptember 5-én – az ungvári 24. gyalogdandár kivételével – Técsőnél lépték át a magyar-román határt. A miskolci VII. hadtest Beszterce-Szászrégen-Székelyudvarhely menetvonalon indult meg a Székelyföldre, míg a kassai VIII. hadtestnek Marosvásárhely környékét kellett elérnie. Miután szeptember 11-én a magyar csapatok Kolozsvár térségébe értek, a gyorshadtest alakulatait – köztük a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt – küldték előre, hogy szeptember 13-ig vegyék birtokukba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
A gyalogdandárok elképesztő menetteljesítmények árán érték be a gyorscsapatokat, így példának okáért az egri 20. gyalogdandár – amelynek állományába tartozott a rimaszombati 20. huszárszázad – közel félezer kilométert gyalogolt Kárpátaljáról, amíg Csíkszereda érintésével szeptember 21-én megérkezett a Háromszék vármegyei Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre.
A magyar történelem olyan magasztos pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősíthette meg, hogy a Magyar Haza nem feledkezett meg róluk.
Nem véletlenül, ugyanis vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nekik is üzent, amikor 1940. szeptember 15-én a visszatért Erdély fővárosában a következőket mondotta:
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.
A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámadt benne a kérdés: Hogyan is szakadhatott reánk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkájukban gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniük, hol mert itt remélt boldogulást.
Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.
De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért. Talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjonga szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is s itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.
Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túlmaradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem térhettek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.
Ismerem az erdélyi fajtát, kemény, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjúságra is. Az új sorsfordulón nagy nemzeti céljaink odaadó szolgálatára hívom fel őket a haza s egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé. A hozzám intézett üdvözlésekért pedig hálás köszönetemet fejezem ki.”
Babucs Zoltán / Felvidék.ma
A második bécsi döntés 77. évfordulója
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében a Magyar Királysághoz visszatértek a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld: 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal.
Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál. Vérzivataros XX. századi történelmünk ezen egyik legszebb pillanatának, az 1940. szeptember 5-13. közötti csókos-virágesős erdélyi bevonulásnak a felvidéki honvéd alakulatok is részesei voltak.
„Az igazságot is meg lehet szokni” – vélekedett Tamási Áron, amikor 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, és megindultak, hogy a második bécsi döntés által visszaadott Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék. Ezen országgyarapításból az 1938 novemberében újból magyarrá vált Felvidék katonaköteles korú fiai is kivették részüket.
A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar 3. hadsereg állományában voltak felvidéki legénységű és állomáshelyű alakulatok, melyek a miskolci VII. (parancsnok: vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy) és a kassai VIII. (parancsnok: vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy) hadtestek alárendeltségeibe tartozó miskolci 19., egri 20., losonci 21., nyíregyházi 22., kassai 23. és ungvári 24. gyalogdandárok kötelékeit képezték.
A magyar 3. hadsereg részei a kárpátaljai Huszt és Nagybocskó térségében települtek, és 1940. szeptember 5-én – az ungvári 24. gyalogdandár kivételével – Técsőnél lépték át a magyar-román határt. A miskolci VII. hadtest Beszterce-Szászrégen-Székelyudvarhely menetvonalon indult meg a Székelyföldre, míg a kassai VIII. hadtestnek Marosvásárhely környékét kellett elérnie. Miután szeptember 11-én a magyar csapatok Kolozsvár térségébe értek, a gyorshadtest alakulatait – köztük a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt – küldték előre, hogy szeptember 13-ig vegyék birtokukba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
A gyalogdandárok elképesztő menetteljesítmények árán érték be a gyorscsapatokat, így példának okáért az egri 20. gyalogdandár – amelynek állományába tartozott a rimaszombati 20. huszárszázad – közel félezer kilométert gyalogolt Kárpátaljáról, amíg Csíkszereda érintésével szeptember 21-én megérkezett a Háromszék vármegyei Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre.
A magyar történelem olyan magasztos pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősíthette meg, hogy a Magyar Haza nem feledkezett meg róluk.
Nem véletlenül, ugyanis vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nekik is üzent, amikor 1940. szeptember 15-én a visszatért Erdély fővárosában a következőket mondotta:
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.
A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámadt benne a kérdés: Hogyan is szakadhatott reánk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkájukban gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniük, hol mert itt remélt boldogulást.
Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.
De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért. Talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjonga szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is s itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.
Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túlmaradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem térhettek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.
Ismerem az erdélyi fajtát, kemény, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjúságra is. Az új sorsfordulón nagy nemzeti céljaink odaadó szolgálatára hívom fel őket a haza s egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé. A hozzám intézett üdvözlésekért pedig hálás köszönetemet fejezem ki.”
Babucs Zoltán / Felvidék.ma
2017. augusztus 31.
Két produkcióval vendégszerepel Kolozsváron a budapesti Operaház
A budapesti Operaház 2017. június 25-én másfél évig tartó korszerűsítés idejére bezárta kapuit. „A felújítás alkalmat ad arra, hogy a társulat útra keljen, és teljes értékű opera- és balettelőadásokat mutasson be a világ különböző pontjain. A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra,amelynek keretében Erdély nyolc városában mutatja be a Hunyadi László című operát és a Víg özvegy című operettből készült balettelőadást”, olvasható az intézmény közleményében.
A turné alkalmával kettős szereposztásban adják elő Erkel első mesteroperáját. A főbb szerepekben Miklósa Erikát vagy Kolonits Klárát, de számos erdélyi születésű művészt, így a címszerepet alakító Kiss B. Atillát és Pataki Adorjánt, valamint Gara Mária szerepében Kriszta Kingát is láthatja a közönség.
Az OperaTúra szeptember 4-től 21-ig tartó első fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár.
Kolozsváron szeptember 20-án és 21-én látható a két előadás az Új Sportcsarnokban, derül ki a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
A Hunyadi László című operát 2012-ben Szűcs Gábor rendezésében mutatta be az intézmény. Szeptember 20-án Kolozsváron a közönség a főbb szerepekben az Opera olyan vezető énekeseit láthatja, mint Fodor Beatrix, Kálnay Zsófia, vagy a címszerepet alakító, Bánffyhunyadon született Kiss B. Atilla, de Gara Máriaként ugyancsak fontos szerepet alakít a nagyváradi születésű Kriszta Kinga is. Karmester: Jankó Zsolt.
A háromfelvonásos opera román felirattal van ellátva.
„Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni”, olvasható a közleményben.
A balettelőadás magyarországi bemutatója 2014-ben volt az Erkel Színházban. A kolozsvári előadáson a népes szereplőgárda soraiban a Magyar Nemzeti Balett kiváló szólistái, Sarkissova Karina, Kekalo Iurii, Pap Adrienn és Lagunov Ievgen is láthatók majd. Szabadság (Kolozsvár)
A budapesti Operaház 2017. június 25-én másfél évig tartó korszerűsítés idejére bezárta kapuit. „A felújítás alkalmat ad arra, hogy a társulat útra keljen, és teljes értékű opera- és balettelőadásokat mutasson be a világ különböző pontjain. A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra,amelynek keretében Erdély nyolc városában mutatja be a Hunyadi László című operát és a Víg özvegy című operettből készült balettelőadást”, olvasható az intézmény közleményében.
A turné alkalmával kettős szereposztásban adják elő Erkel első mesteroperáját. A főbb szerepekben Miklósa Erikát vagy Kolonits Klárát, de számos erdélyi születésű művészt, így a címszerepet alakító Kiss B. Atillát és Pataki Adorjánt, valamint Gara Mária szerepében Kriszta Kingát is láthatja a közönség.
Az OperaTúra szeptember 4-től 21-ig tartó első fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár.
Kolozsváron szeptember 20-án és 21-én látható a két előadás az Új Sportcsarnokban, derül ki a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
A Hunyadi László című operát 2012-ben Szűcs Gábor rendezésében mutatta be az intézmény. Szeptember 20-án Kolozsváron a közönség a főbb szerepekben az Opera olyan vezető énekeseit láthatja, mint Fodor Beatrix, Kálnay Zsófia, vagy a címszerepet alakító, Bánffyhunyadon született Kiss B. Atilla, de Gara Máriaként ugyancsak fontos szerepet alakít a nagyváradi születésű Kriszta Kinga is. Karmester: Jankó Zsolt.
A háromfelvonásos opera román felirattal van ellátva.
„Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni”, olvasható a közleményben.
A balettelőadás magyarországi bemutatója 2014-ben volt az Erkel Színházban. A kolozsvári előadáson a népes szereplőgárda soraiban a Magyar Nemzeti Balett kiváló szólistái, Sarkissova Karina, Kekalo Iurii, Pap Adrienn és Lagunov Ievgen is láthatók majd. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 31.
Eurómilliók Közép-Erdély fejlesztésére
A forgalmi rendet megreformáló tervet készül benyújtani Sepsiszentgyörgy a kifejezetten a központi régió megyeszékhelyei számára létrehozott pályázati kiíráson, amiből viszont Marosvásárhelyen csak kisebb beruházásokat valósítanának meg.
Sepsiszentgyörgyön már elkészült az a fejlesztési stratégia, amely révén a város jelentős támogatásra fog pályázni a Központi Regionális Fejlesztési Ügynökségnél, amely kifejezetten az ország középső régiójának megyeszékhelyei számára különített el fejlesztési alapot európai uniós pénzekből.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a Krónikának elmondta:
a kovásznai megyeszékhely 21 millió eurót tud lehívni, és bár vannak fenntartásaik a pályázattal, illetve bizonyos feltételekkel kapcsolatban, mindenképpen igényelni fogják a támogatást. A fejlesztési ügynökség közleménye szerint az érintett hat megyeszékhely – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Brassó – számára összesen 177,84 millió eurós finanszírozási keretet különítettek el.
A pályázati projektek benyújtása már elkezdődött, erre egészen 2018 decemberéig van lehetőségük az önkormányzatoknak. Az EU-s pénzek lehívásának feltétele, hogy ki kell dolgozni egyrészt egy integrált fejlesztési stratégiát, ugyanakkor a település hosszú távú mobilitási tervét is el kell készíteni.
Megosztott teret alakítanák ki Sepsiszentgyörgyön
Antal Árpád lapunknak elmondta, a székelyföldi megyeszékhely fejlesztési stratégiáját már elkészítették, a mobilitási tervet pedig hamarosan közvitára bocsátják, ennek kapcsán elsősorban a forgalomváltozásokat kell megvitatni. Az elöljáró úgy fogalmazott: „bátrabb” javaslatokkal fog előrukkolni, a városközpont egy részét például úgynevezett megosztott térré (shared space) alakítaná át, ha az elképzelést a sepsiszentgyörgyiek is támogatják.
A skandináv országokban sikerrel alkalmazott elgondolás alapelve, hogy a közterületet a gyalogos, a kerékpáros és az autós forgalom megosztva használja úgy, hogy senki se kerüljön hátrányos helyzetbe.
Ezt úgy valósítják meg, hogy eltávolítják a jelzőlámpákat, az útjelző táblákat és más jeleket, az elmélet szerint ugyanis a nagyobb bizonytalanságérzet fokozottabb odafigyelésre készteti a forgalom résztvevőit. Az elképzelés kitalálói szerint a forgalmi rend aprólékos szabályozása hamis biztonságérzetet sugall, és különösen a csomópontokban gyakran vezet balesetekhez részben azért, mert gyengül a közlekedők felelősségérzete.
A 70 százalékos önrészt is vállalják
Sepsiszentgyörgy polgármestere arról is beszámolt: a pályázati kiírás struktúrája „nem épp olyan”, mint ahogy azt az érintett megyeszékhelyek vezetői elképzelték. Ugyan folyamatosan egyeztettek a fejlesztési minisztériummal és az Európai Bizottsággal, ám csak apró módosításokat tudtak kiharcolni. Antal Árpád szerint olyan érzésük van, mintha a projekttel a Nyugat-Európában gyártott buszokat próbálnák eladni Romániának.
Példaként azt hozta fel, hogy a támogatás jelentős részét a tömegközlekedés fejlesztésére kell fordítani, amivel nem is lenne gond, de az első változatban kizárólag elektromos buszok vásárlását engedélyezték. Utólag jóváhagyták a hibrid járművek beszerzését, de ezeknek a karbantartása is meghaladja egy közepes méretű város anyagi lehetőségeit.
A másik gond, hogy az utakat csak abban az esetben lehet ezekből az alapokból felújítani, ha külön sávot alakítanak ki a tömegközlekedési járműveknek.
Ez a kisebb váro¬sokban, mint Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda, teljesíthetetlen, hiszen általában egy sávon zajlik a teljes közlekedés, ha arra csak buszokat engednek, a többi járművet ki kellene tiltani.
A polgármester ugyanakkor leszögezte: mindenképpen pályázni fognak még akkor is, ha 70 százalékos önrészt kell biztosítaniuk, ami a 21 millió eurós finanszírozásnál 15 millió eurót jelent.
Bíró Blanka , Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
A forgalmi rendet megreformáló tervet készül benyújtani Sepsiszentgyörgy a kifejezetten a központi régió megyeszékhelyei számára létrehozott pályázati kiíráson, amiből viszont Marosvásárhelyen csak kisebb beruházásokat valósítanának meg.
Sepsiszentgyörgyön már elkészült az a fejlesztési stratégia, amely révén a város jelentős támogatásra fog pályázni a Központi Regionális Fejlesztési Ügynökségnél, amely kifejezetten az ország középső régiójának megyeszékhelyei számára különített el fejlesztési alapot európai uniós pénzekből.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a Krónikának elmondta:
a kovásznai megyeszékhely 21 millió eurót tud lehívni, és bár vannak fenntartásaik a pályázattal, illetve bizonyos feltételekkel kapcsolatban, mindenképpen igényelni fogják a támogatást. A fejlesztési ügynökség közleménye szerint az érintett hat megyeszékhely – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Brassó – számára összesen 177,84 millió eurós finanszírozási keretet különítettek el.
A pályázati projektek benyújtása már elkezdődött, erre egészen 2018 decemberéig van lehetőségük az önkormányzatoknak. Az EU-s pénzek lehívásának feltétele, hogy ki kell dolgozni egyrészt egy integrált fejlesztési stratégiát, ugyanakkor a település hosszú távú mobilitási tervét is el kell készíteni.
Megosztott teret alakítanák ki Sepsiszentgyörgyön
Antal Árpád lapunknak elmondta, a székelyföldi megyeszékhely fejlesztési stratégiáját már elkészítették, a mobilitási tervet pedig hamarosan közvitára bocsátják, ennek kapcsán elsősorban a forgalomváltozásokat kell megvitatni. Az elöljáró úgy fogalmazott: „bátrabb” javaslatokkal fog előrukkolni, a városközpont egy részét például úgynevezett megosztott térré (shared space) alakítaná át, ha az elképzelést a sepsiszentgyörgyiek is támogatják.
A skandináv országokban sikerrel alkalmazott elgondolás alapelve, hogy a közterületet a gyalogos, a kerékpáros és az autós forgalom megosztva használja úgy, hogy senki se kerüljön hátrányos helyzetbe.
Ezt úgy valósítják meg, hogy eltávolítják a jelzőlámpákat, az útjelző táblákat és más jeleket, az elmélet szerint ugyanis a nagyobb bizonytalanságérzet fokozottabb odafigyelésre készteti a forgalom résztvevőit. Az elképzelés kitalálói szerint a forgalmi rend aprólékos szabályozása hamis biztonságérzetet sugall, és különösen a csomópontokban gyakran vezet balesetekhez részben azért, mert gyengül a közlekedők felelősségérzete.
A 70 százalékos önrészt is vállalják
Sepsiszentgyörgy polgármestere arról is beszámolt: a pályázati kiírás struktúrája „nem épp olyan”, mint ahogy azt az érintett megyeszékhelyek vezetői elképzelték. Ugyan folyamatosan egyeztettek a fejlesztési minisztériummal és az Európai Bizottsággal, ám csak apró módosításokat tudtak kiharcolni. Antal Árpád szerint olyan érzésük van, mintha a projekttel a Nyugat-Európában gyártott buszokat próbálnák eladni Romániának.
Példaként azt hozta fel, hogy a támogatás jelentős részét a tömegközlekedés fejlesztésére kell fordítani, amivel nem is lenne gond, de az első változatban kizárólag elektromos buszok vásárlását engedélyezték. Utólag jóváhagyták a hibrid járművek beszerzését, de ezeknek a karbantartása is meghaladja egy közepes méretű város anyagi lehetőségeit.
A másik gond, hogy az utakat csak abban az esetben lehet ezekből az alapokból felújítani, ha külön sávot alakítanak ki a tömegközlekedési járműveknek.
Ez a kisebb váro¬sokban, mint Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda, teljesíthetetlen, hiszen általában egy sávon zajlik a teljes közlekedés, ha arra csak buszokat engednek, a többi járművet ki kellene tiltani.
A polgármester ugyanakkor leszögezte: mindenképpen pályázni fognak még akkor is, ha 70 százalékos önrészt kell biztosítaniuk, ami a 21 millió eurós finanszírozásnál 15 millió eurót jelent.
Bíró Blanka , Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 31.
A budapesti Opera vendégszereplése Nagyváradon
Tizenkét kamion, kilenc autóbusz, valamint a Magyar Állami Operaház szólistái, a Magyar Nemzeti Balett, az Opera Zenekar és az Opera Kórus összesen 380 művésze és munkatársa vesz részt a 133 éves Magyar Állami Operaház első erdélyi és partiumi turnéján.
A Kárpát-Haza OperaTúra 2017. szeptember 14-én és 15-én a nagyváradi Antonio Alexe Arénába érkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operájával Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének balettváltozatával, A víg özveggyel.
Minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Különösen fontos ez azok számára, akiknek egy történelmi döntés hozadékaként más országban, más kulturális környezetben kell megőrizzék nemzeti identitásukat. Halmozottan fontos a segítség azoknak, akik szórványban élnek, magyarságukat ezen környezetben kell megtartaniuk, kiteljesíteniük. A projekt célja, hogy a határon túli valamennyi vidéken nagyszabású előadásokat mutassanak be az ott élő magyar közösség, de akár a többségi társadalom számára is.
Minderre az Operaház várhatóan csaknem másfél évig tartó felújítása adott alkalmat. Mint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a budapesti sajtóeseményen fogalmazott, a turné támogatásával „egy kihívást lehetőséggé változtattuk”. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára a turné megvalósulása apropóján azt hangsúlyozta, hogy minden külföldi magyar közösség a kultúra által szeretne kötődni az anyaországhoz, ezért van igény a minőségi magaskultúra közvetítésére. Biró Rozália, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szenátora példaértékűnek nevezte, hogy az Operaház olyan élményt hoz Erdélybe és a Partiumba, ami az összetartozást erősíti.
Az OperaTúra szeptember 4-től 21-ig tartó első fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. „Habár az Operaház alapítása 133 éve az összmagyarság egyetlen ilyen intézménye, sohasem járt még ezekben a városokban” – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter főigazgató. „Olyan műveket viszünk, melyek nem spórolni igyekeznek a művészi tartalommal.” Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Hunyadi László
Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponálta hazafias operáját, mely a magyar történelem egyik zűrzavaros periódusára, a nándorfehérvári diadalt követő napokra koncentrál. A Hunyadiak korában játszódó mű hőse azonban nem a híres törökverő, Hunyadi János vagy a későbbi Mátyás király, hanem a vérpadra lépő fiatal lovag, László. A kortárs nézők lelkesen fogadták a művet, mivel nem is annyira titkolt áthallásokat tartalmazott saját koruk politikai viszonyaira; természetesen az olasz és francia mintákat, valamint a verbunkos hagyományokat követő zene is megtette hatását.
A művet, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja, 2012-ben új rendezésben mutatta be a Magyar Állami Operaház. Nagyváradon a közönség a főbb szerepekben az Opera olyan vezető énekeseit láthatja, mint Fodor Beatrix, Kálnay Zsófia, vagy a címszerepet alakító, Bánffyhunyadon született Kiss B. Atilla, de Gara Máriaként ugyancsak fontos szerepet alakít a nagyváradi születésű Kriszta Kinga is. A darabot a kolozsvári születésű tehetséges karmester, Jankó Zsolt dirigálja.
A víg özvegy
Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni. A történet 1905-be, Párizsba repít minket, ahol a Pontevedro nagykövetségen áll a bál: az országot fenyegető államcsőd borzolja a diplomaták idegeit. Egyetlen reményük maradt, hogy tőkéhez jussanak: egy dúsgazdag özvegyet összeházasítani korábbi szerelmével.
A nagy tablókból építkező előadás legszebb részei a kettősök és a jellemek bemutatását lehetővé tévő szólók, amelyet hatásos, sokszor komikus pantomim részek egészítenek ki. A koreográfus kiválóan bánik a karaktertáncokkal a II. felvonásban, bár furcsa módon a délszláv karakterű zenék között egy lengyel polonézt is látunk. A víg özvegy szerencsés keveréke mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség kitűnően szórakozzon és élvezze Lehár csodálatos muzsikáját. Minderre bizonyíték a balett több mint 40 éve tartó töretlen sikere. A darab magyarországi bemutatójára 2014-ben került sor az Erkel Színházban. A nagyváradi előadáson a népes szereplőgárda soraiban a Magyar Nemzeti Balett kiválóságai, Hangya Rita, Timofeev Dmitry, Földi Lea és Rónai András József is láthatók majd. A Turné beharangozó sajtóeseményen Ronald Hynd elmondta, a Müncheni Balett igazgatójaként meglepetéssel tapasztalta annak idején, milyen sok jó csodálatos magyar táncos érkezik Erdélyből. A koreográfus számára megtiszteltetés, hogy magyar szerző művére készült balettjét magyar társulat adja elő.
A Kárpát-Haza OperaTúra Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
Jegyek kaphatók a www.bilete.ro weboldalon, a Román Posta bilete.ro jelzéssel ellátott telephelyein, illetve az Inmedio és Germanos bolthálózatban.
https://www.bilete.ro/categorii/cultural/opera-nationala-maghiara-budapesta/, tájékoztatta lapunkat sajtóközleményben a Magyar Állami Operaház kommunikációs projektvezetője.
Erdélyi partner
Mint megtudtuk a nagyszabású rendezvénysorozat erdélyi partnere az RMDSZ. A szövetséget a Budapesti sajtótájékoztatón Biró Rozália, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke képviselte. Példaértékű a rendezvény, részben azért mert a mintegy 50000 erdélyi magyar néző, nemzeti identitástudatát erősítheti a magaskultúrán keresztül, részben pedig azért, mert igen jelentős erőfeszítés révén jött létre a magyar kormány támogatásával valamint a Magyar Állami Operaház igazán erőteljes pozitív hozzáállásával. A kiemelkedő kulturális élmény mellett, a turné lehetőséget nyújt arra is hogy, a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó RMDSZ-es nemzetközi kezdeményezés népszerűsítését is megtehessük. A kulturális intézményeink közötti együttműködés fejlesztését , a Kárpát -medencei magyarság egységes vérkeringésének erősítését, együttgondolkodását is szolgálja majd a rendezvénysorozat- összegezte az RMDSZ képviselője. erdon.ro
Tizenkét kamion, kilenc autóbusz, valamint a Magyar Állami Operaház szólistái, a Magyar Nemzeti Balett, az Opera Zenekar és az Opera Kórus összesen 380 művésze és munkatársa vesz részt a 133 éves Magyar Állami Operaház első erdélyi és partiumi turnéján.
A Kárpát-Haza OperaTúra 2017. szeptember 14-én és 15-én a nagyváradi Antonio Alexe Arénába érkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operájával Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének balettváltozatával, A víg özveggyel.
Minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Különösen fontos ez azok számára, akiknek egy történelmi döntés hozadékaként más országban, más kulturális környezetben kell megőrizzék nemzeti identitásukat. Halmozottan fontos a segítség azoknak, akik szórványban élnek, magyarságukat ezen környezetben kell megtartaniuk, kiteljesíteniük. A projekt célja, hogy a határon túli valamennyi vidéken nagyszabású előadásokat mutassanak be az ott élő magyar közösség, de akár a többségi társadalom számára is.
Minderre az Operaház várhatóan csaknem másfél évig tartó felújítása adott alkalmat. Mint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a budapesti sajtóeseményen fogalmazott, a turné támogatásával „egy kihívást lehetőséggé változtattuk”. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára a turné megvalósulása apropóján azt hangsúlyozta, hogy minden külföldi magyar közösség a kultúra által szeretne kötődni az anyaországhoz, ezért van igény a minőségi magaskultúra közvetítésére. Biró Rozália, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szenátora példaértékűnek nevezte, hogy az Operaház olyan élményt hoz Erdélybe és a Partiumba, ami az összetartozást erősíti.
Az OperaTúra szeptember 4-től 21-ig tartó első fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. „Habár az Operaház alapítása 133 éve az összmagyarság egyetlen ilyen intézménye, sohasem járt még ezekben a városokban” – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter főigazgató. „Olyan műveket viszünk, melyek nem spórolni igyekeznek a művészi tartalommal.” Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Hunyadi László
Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponálta hazafias operáját, mely a magyar történelem egyik zűrzavaros periódusára, a nándorfehérvári diadalt követő napokra koncentrál. A Hunyadiak korában játszódó mű hőse azonban nem a híres törökverő, Hunyadi János vagy a későbbi Mátyás király, hanem a vérpadra lépő fiatal lovag, László. A kortárs nézők lelkesen fogadták a művet, mivel nem is annyira titkolt áthallásokat tartalmazott saját koruk politikai viszonyaira; természetesen az olasz és francia mintákat, valamint a verbunkos hagyományokat követő zene is megtette hatását.
A művet, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja, 2012-ben új rendezésben mutatta be a Magyar Állami Operaház. Nagyváradon a közönség a főbb szerepekben az Opera olyan vezető énekeseit láthatja, mint Fodor Beatrix, Kálnay Zsófia, vagy a címszerepet alakító, Bánffyhunyadon született Kiss B. Atilla, de Gara Máriaként ugyancsak fontos szerepet alakít a nagyváradi születésű Kriszta Kinga is. A darabot a kolozsvári születésű tehetséges karmester, Jankó Zsolt dirigálja.
A víg özvegy
Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni. A történet 1905-be, Párizsba repít minket, ahol a Pontevedro nagykövetségen áll a bál: az országot fenyegető államcsőd borzolja a diplomaták idegeit. Egyetlen reményük maradt, hogy tőkéhez jussanak: egy dúsgazdag özvegyet összeházasítani korábbi szerelmével.
A nagy tablókból építkező előadás legszebb részei a kettősök és a jellemek bemutatását lehetővé tévő szólók, amelyet hatásos, sokszor komikus pantomim részek egészítenek ki. A koreográfus kiválóan bánik a karaktertáncokkal a II. felvonásban, bár furcsa módon a délszláv karakterű zenék között egy lengyel polonézt is látunk. A víg özvegy szerencsés keveréke mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség kitűnően szórakozzon és élvezze Lehár csodálatos muzsikáját. Minderre bizonyíték a balett több mint 40 éve tartó töretlen sikere. A darab magyarországi bemutatójára 2014-ben került sor az Erkel Színházban. A nagyváradi előadáson a népes szereplőgárda soraiban a Magyar Nemzeti Balett kiválóságai, Hangya Rita, Timofeev Dmitry, Földi Lea és Rónai András József is láthatók majd. A Turné beharangozó sajtóeseményen Ronald Hynd elmondta, a Müncheni Balett igazgatójaként meglepetéssel tapasztalta annak idején, milyen sok jó csodálatos magyar táncos érkezik Erdélyből. A koreográfus számára megtiszteltetés, hogy magyar szerző művére készült balettjét magyar társulat adja elő.
A Kárpát-Haza OperaTúra Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
Jegyek kaphatók a www.bilete.ro weboldalon, a Román Posta bilete.ro jelzéssel ellátott telephelyein, illetve az Inmedio és Germanos bolthálózatban.
https://www.bilete.ro/categorii/cultural/opera-nationala-maghiara-budapesta/, tájékoztatta lapunkat sajtóközleményben a Magyar Állami Operaház kommunikációs projektvezetője.
Erdélyi partner
Mint megtudtuk a nagyszabású rendezvénysorozat erdélyi partnere az RMDSZ. A szövetséget a Budapesti sajtótájékoztatón Biró Rozália, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke képviselte. Példaértékű a rendezvény, részben azért mert a mintegy 50000 erdélyi magyar néző, nemzeti identitástudatát erősítheti a magaskultúrán keresztül, részben pedig azért, mert igen jelentős erőfeszítés révén jött létre a magyar kormány támogatásával valamint a Magyar Állami Operaház igazán erőteljes pozitív hozzáállásával. A kiemelkedő kulturális élmény mellett, a turné lehetőséget nyújt arra is hogy, a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó RMDSZ-es nemzetközi kezdeményezés népszerűsítését is megtehessük. A kulturális intézményeink közötti együttműködés fejlesztését , a Kárpát -medencei magyarság egységes vérkeringésének erősítését, együttgondolkodását is szolgálja majd a rendezvénysorozat- összegezte az RMDSZ képviselője. erdon.ro
2017. szeptember 3.
Háztartásokat öntött el a víz, fákat csavart ki a szél vasárnap
A heves esőzések miatt több ház udvara és pincéje víz alá került vasárnap Kolozsváron, több tucat lakos kérte a Kolozs megyei katasztrófavédelem segítségét.
A betelefonálók azt is jelezték, hogy a szél fákat és villanyoszlopokat tört ki.
Ciprian Cornea, a katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője arról tájékoztatott, hogy a segélyhívások Kolozsvár, Bánffyhunyad, Dés, Szászfenes, Szamosújvár és Nemeszsuk területéről érkeztek.
Marosvásárhelyen több tucat fát döntött ki a szél
Tizenkét fát döntött ki a vasárnapi vihar Marosvásárhelyen. Két utca járhatatlanná vált és több személygépkocsi megrongálódott, az ítéletidő kárt tett a TBC-kórház, valamint egy tömbház tetőzetében is.
Cristian Virag, a készenléti felügyelőség szóvivője szerint Szászrégen környékén, valamint Dánoson, Marosszentgyörgyön és Nyárádszeredában is károkat okozott a vihar.
A megyeszékhelyen több mint 30 percen át tartott a vihar. Az erős szél mellett jelentős csapadék is esett, két útkereszteződés víz alá került.
Az Országos Meteorológiai Igazgatóság (ANM) vasárnapra kiadós esőzésekre és légköri instabilitásra vonatkozó sárga jelzésű fgyelmeztetést adott ki. A figyelmeztetés az ország 23 megyéjében érvényes hétfő reggelig.
Hargita megyét sem kímélte
Főként az úttestre dőlt fák miatt riasztották vasárnap délután és este a Hargita Megyei Olt Készenléti Felügyelőség tűzoltóit, miután a székelyföldi megyébe is megérkezett a napokkal ezelőtt előrejelzett vihar.
Az erős széllökésekkel, villámcsapásokkal járó eső a megye minden szegletében okozott gondokat, a Maroshévíz–Borszék–Tölgyes útvonalon több helyen is az úttestre dőlt fák miatt riasztották a tűzoltókat.
De Gyergyó környéként sem kímélte a vihar, a Gyilkos-tó környékén, a Libánon, valamint a gyergyószentmiklósi Bucsin negyedben is dőltek ki fák. Székelyudvarhelyen is az egyik lakótelepen szintén kidőlt egy fa – tudtuk meg Alina Ciobotariu szóvivőtől, aki azokról az esetekről tájékoztatott bennünket, amelyekről bejelentés is érkezett hozzájuk.
Villámcsapás következtében a Korondhoz tartozó Pálpatakán egy kigyulladt gazdasági épülethez riasztották a tűzoltókat. A Csíkszeredához tartozó Zsögödben is belecsapott egy házba a villám, ott azonban nem keletkezett tűz. maszol.ro
A heves esőzések miatt több ház udvara és pincéje víz alá került vasárnap Kolozsváron, több tucat lakos kérte a Kolozs megyei katasztrófavédelem segítségét.
A betelefonálók azt is jelezték, hogy a szél fákat és villanyoszlopokat tört ki.
Ciprian Cornea, a katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője arról tájékoztatott, hogy a segélyhívások Kolozsvár, Bánffyhunyad, Dés, Szászfenes, Szamosújvár és Nemeszsuk területéről érkeztek.
Marosvásárhelyen több tucat fát döntött ki a szél
Tizenkét fát döntött ki a vasárnapi vihar Marosvásárhelyen. Két utca járhatatlanná vált és több személygépkocsi megrongálódott, az ítéletidő kárt tett a TBC-kórház, valamint egy tömbház tetőzetében is.
Cristian Virag, a készenléti felügyelőség szóvivője szerint Szászrégen környékén, valamint Dánoson, Marosszentgyörgyön és Nyárádszeredában is károkat okozott a vihar.
A megyeszékhelyen több mint 30 percen át tartott a vihar. Az erős szél mellett jelentős csapadék is esett, két útkereszteződés víz alá került.
Az Országos Meteorológiai Igazgatóság (ANM) vasárnapra kiadós esőzésekre és légköri instabilitásra vonatkozó sárga jelzésű fgyelmeztetést adott ki. A figyelmeztetés az ország 23 megyéjében érvényes hétfő reggelig.
Hargita megyét sem kímélte
Főként az úttestre dőlt fák miatt riasztották vasárnap délután és este a Hargita Megyei Olt Készenléti Felügyelőség tűzoltóit, miután a székelyföldi megyébe is megérkezett a napokkal ezelőtt előrejelzett vihar.
Az erős széllökésekkel, villámcsapásokkal járó eső a megye minden szegletében okozott gondokat, a Maroshévíz–Borszék–Tölgyes útvonalon több helyen is az úttestre dőlt fák miatt riasztották a tűzoltókat.
De Gyergyó környéként sem kímélte a vihar, a Gyilkos-tó környékén, a Libánon, valamint a gyergyószentmiklósi Bucsin negyedben is dőltek ki fák. Székelyudvarhelyen is az egyik lakótelepen szintén kidőlt egy fa – tudtuk meg Alina Ciobotariu szóvivőtől, aki azokról az esetekről tájékoztatott bennünket, amelyekről bejelentés is érkezett hozzájuk.
Villámcsapás következtében a Korondhoz tartozó Pálpatakán egy kigyulladt gazdasági épülethez riasztották a tűzoltókat. A Csíkszeredához tartozó Zsögödben is belecsapott egy házba a villám, ott azonban nem keletkezett tűz. maszol.ro
2017. szeptember 5.
DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma
2017. szeptember 5.
A nagyok és követőik
Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.
Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!
Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést…
Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.
Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át…
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.
Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is… És mindez a hírhedt 20. század elején.
Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.
Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!
Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést…
Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.
Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át…
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.
Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is… És mindez a hírhedt 20. század elején.
Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. szeptember 7.
Keresztényüldözés Marosvásárhelyen
Nem engedünk, nem engedhetünk a Római Katolikus Gimnázium ügyében – ezt nemcsak a tegnap esti marosvásárhelyi tüntetés jelzi, hanem az is, hogy a magyar kormány határozottan állást foglalt e kérdésben. Tegnap ugyanis az iskolaügy miatt bekérették a budapesti külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét, akivel közölték – miként Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára fogalmazott –: megdöbbenéssel szemlélik, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok felfüggesztik a marosvásárhelyi katolikus gimnázium működését.
Magyarország ezt a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, a családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli – nyomatékosított az államtitkár. Szintén a tegnap a Fidesz is egyértelművé tette az előbbinél keményebb hangnemben, hogy a leghatározottabban tiltakozik a marosvásárhelyi katolikus iskola működésének ellehetetlenítése ellen. A budapesti kormánypárt felszólította a román kormányt és az azt alkotó pártokat, haladéktalanul tegyék lehetővé az iskola működését, és vessenek véget az erdélyi magyarság elleni támadásoknak. Néhai N. C. elvtárs kisebbségtipró politikájának mai hódolói az előbbiekre határozottan mondhatják: beavatkozási kísérlet Románia belügyeibe. Illetve, szokás szerint elhangozhat, hogy e hazában egyszer s mindenkorra példásan megoldották a nemzetiségi kérdést. Alighanem e mély gondolat jegyében fogalmazhatta meg dorgáló szavait Maros megye főtanfelügyelője, aki egyenesen a szülőket hibáztatta azért, hogy gyermekeik bizonytalanságban várják a tanévet, noha tudhatták, hogy az iskolát „nem is hozták létre törvényesen”. Ám a főtanfelügyelő nevetséges háborgása, miként Marosvásárhely polgármesteri hivatalának tüntetés elleni akadékoskodása szokványos gesztus. Nem mondják ki, de üzenik: megragadunk minden alkalmat, hogy megalázzuk, jogaitól megfosszuk az itt élő magyarságot. Most Marosvásárhelyen, holnap máshol: Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Amennyiben hagyjuk, természetesen. Amikor egy héttel ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter Bukarestben járt, az iskola kérdését is felvetette tárgyalópartnereinek, megoldást szorgalmazva, politikai akaratban és jóindulatban bizakodva. Udvarias vendégként még Puskás-mezt is ajándékozott Liviu Dragneának, akinek ugyan nem hatásköre, de pártjának befolyása mégis lehet(ne) a marosvásárhelyi rendezésben. Nem történt semmi, így nem Budapesten múlott, hogy a diplomáciai próbálkozások kudarcba fulladtak, ezért a magyar kormány arról döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe – például az OECD-be – való jelentkezésének támogatását. A jelek szerint ez máris érzékenyen érinti Bukarestet, de beszédes a diplomáciában szokatlanul erős fogalmazás is: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke tegnap délután már a keresztényüldözés román hatósági változatáról beszélt. Nem véletlenül, hiszen kiderült: jóindulatra a magyar közösség ezúttal sem számíthat, így ebben a pillanatban a szavak, de főként az érdekek erejében bízhat.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem engedünk, nem engedhetünk a Római Katolikus Gimnázium ügyében – ezt nemcsak a tegnap esti marosvásárhelyi tüntetés jelzi, hanem az is, hogy a magyar kormány határozottan állást foglalt e kérdésben. Tegnap ugyanis az iskolaügy miatt bekérették a budapesti külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét, akivel közölték – miként Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára fogalmazott –: megdöbbenéssel szemlélik, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok felfüggesztik a marosvásárhelyi katolikus gimnázium működését.
Magyarország ezt a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, a családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli – nyomatékosított az államtitkár. Szintén a tegnap a Fidesz is egyértelművé tette az előbbinél keményebb hangnemben, hogy a leghatározottabban tiltakozik a marosvásárhelyi katolikus iskola működésének ellehetetlenítése ellen. A budapesti kormánypárt felszólította a román kormányt és az azt alkotó pártokat, haladéktalanul tegyék lehetővé az iskola működését, és vessenek véget az erdélyi magyarság elleni támadásoknak. Néhai N. C. elvtárs kisebbségtipró politikájának mai hódolói az előbbiekre határozottan mondhatják: beavatkozási kísérlet Románia belügyeibe. Illetve, szokás szerint elhangozhat, hogy e hazában egyszer s mindenkorra példásan megoldották a nemzetiségi kérdést. Alighanem e mély gondolat jegyében fogalmazhatta meg dorgáló szavait Maros megye főtanfelügyelője, aki egyenesen a szülőket hibáztatta azért, hogy gyermekeik bizonytalanságban várják a tanévet, noha tudhatták, hogy az iskolát „nem is hozták létre törvényesen”. Ám a főtanfelügyelő nevetséges háborgása, miként Marosvásárhely polgármesteri hivatalának tüntetés elleni akadékoskodása szokványos gesztus. Nem mondják ki, de üzenik: megragadunk minden alkalmat, hogy megalázzuk, jogaitól megfosszuk az itt élő magyarságot. Most Marosvásárhelyen, holnap máshol: Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Amennyiben hagyjuk, természetesen. Amikor egy héttel ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter Bukarestben járt, az iskola kérdését is felvetette tárgyalópartnereinek, megoldást szorgalmazva, politikai akaratban és jóindulatban bizakodva. Udvarias vendégként még Puskás-mezt is ajándékozott Liviu Dragneának, akinek ugyan nem hatásköre, de pártjának befolyása mégis lehet(ne) a marosvásárhelyi rendezésben. Nem történt semmi, így nem Budapesten múlott, hogy a diplomáciai próbálkozások kudarcba fulladtak, ezért a magyar kormány arról döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe – például az OECD-be – való jelentkezésének támogatását. A jelek szerint ez máris érzékenyen érinti Bukarestet, de beszédes a diplomáciában szokatlanul erős fogalmazás is: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke tegnap délután már a keresztényüldözés román hatósági változatáról beszélt. Nem véletlenül, hiszen kiderült: jóindulatra a magyar közösség ezúttal sem számíthat, így ebben a pillanatban a szavak, de főként az érdekek erejében bízhat.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 7.
Önkéntes orvosok Erdélyben
Befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idei májusi erdélyi gyógyító körútjának az összesítése. A szervezet önkéntes orvosai kórházban, iskolákban, óvodákban szűrték, vizsgálták és gyógyították a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban a gyógyító körúton 32 orvos és egészségügyi szakember vett részt, akik Székelyudvarhelyre, Csíkkarcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályra, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogattak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológusok, gyermek-fül-orr-gégészek, gyermekszemészek, fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, gyermekurológus, aneszteziológusok, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt.
Orvosaik közel 6000 vizsgálatot végeztek egy hét alatt, és 32 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet.
A szemészeti szűrővizsgálatok alapján 40 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 31 szemüveg elkészíttetését vállalta magára, aminek értéke 600.000 Ft volt.
Ismét a csoporttal tartott a Gyermekmentő nőgyógyászati szűrőkamionja, melyben az önkéntes orvosok 348 nőgyógyászati szűrést végeztek el Csíkszentmártonban az egy hét alatt.
A citológiai leletek Magyarországon készültek el augusztus végén. Két esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol esetlegesen műtéti beavatkozásra lesz szükség, 20 esetben gyógyszeres terápia javasolt. Mindez mutatja, milyen fontos a megelőzés, vagyis a rendszeres szűrővizsgálat. A szükséges műtéteket, gyógykezeléseket a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi kollégák végzik el, akikkel az NGYSZ jó szakmai kapcsolatot ápol.
A nőgyógyászati szűrőkamion fenntartását a Waberer’s International Zrt. biztosítja, ők végzik a műszaki karbantartást, szervizelést is.
A Gyermekmentő mozgó fogorvosi buszában dolgozó önkéntes fogorvosok idén Kápolnásfaluban a Kriza János Általános Iskola 181 hátrányos helyzetű tanulója számára végeztek szűréseket, kezeléseket.
A szakemberek itt közel 100 gyermeknek kezelték a fogait, amelyek között volt foghúzás, tömés, fogkő-eltávolítás, illetve barázdazárás is.
Véleményük szerint az itteni gyermekek fogazata nagyon rossz állapotban volt, szinte minden gyereknél több szuvas fogat találtak. Ennek fő kiváltó oka a fogmosás hiánya volt, ezért az ő esetükben a fogorvosok különösen nagy hangsúlyt fektettek a felvilágosításra, a helyes fogmosási technika elsajátítására és az egészséges táplálkozás ismertetésére. A kezelések végén minden gyereket fogkefével és fogkrémmel ajándékoztak meg.
A csoport utaztatásában az OTP Bank, a Mercedes-Benz Hungária Kft., és az Oracle Hungary Kft. volt segítségükre.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is sor került a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupa mérkőzéseire Csíkszentdomokoson május 18-19-én, melyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának volt elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el. A verseny selejtezőjébe 12 körzetből 84 csapatban több mint 500 gyermek nevezett be.
A 11-12 éves korosztályban a csíkszeredai csapat, míg 13-15 évesek között Szováta csapata győzedelmeskedett. Az utóbbi csapat a Városligeti Gyermeknap OTP Bank Gyermeknapi Focikupán a nagyobb korosztályban szintén nyertesként került ki.
A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és fogorvosai legközelebb október 8–13. között utaznak Erdélybe a szolgálat egészségügyi programja keretében. Népújság (Marosvásárhely)
Befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idei májusi erdélyi gyógyító körútjának az összesítése. A szervezet önkéntes orvosai kórházban, iskolákban, óvodákban szűrték, vizsgálták és gyógyították a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban a gyógyító körúton 32 orvos és egészségügyi szakember vett részt, akik Székelyudvarhelyre, Csíkkarcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályra, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogattak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológusok, gyermek-fül-orr-gégészek, gyermekszemészek, fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, gyermekurológus, aneszteziológusok, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt.
Orvosaik közel 6000 vizsgálatot végeztek egy hét alatt, és 32 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet.
A szemészeti szűrővizsgálatok alapján 40 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 31 szemüveg elkészíttetését vállalta magára, aminek értéke 600.000 Ft volt.
Ismét a csoporttal tartott a Gyermekmentő nőgyógyászati szűrőkamionja, melyben az önkéntes orvosok 348 nőgyógyászati szűrést végeztek el Csíkszentmártonban az egy hét alatt.
A citológiai leletek Magyarországon készültek el augusztus végén. Két esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol esetlegesen műtéti beavatkozásra lesz szükség, 20 esetben gyógyszeres terápia javasolt. Mindez mutatja, milyen fontos a megelőzés, vagyis a rendszeres szűrővizsgálat. A szükséges műtéteket, gyógykezeléseket a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi kollégák végzik el, akikkel az NGYSZ jó szakmai kapcsolatot ápol.
A nőgyógyászati szűrőkamion fenntartását a Waberer’s International Zrt. biztosítja, ők végzik a műszaki karbantartást, szervizelést is.
A Gyermekmentő mozgó fogorvosi buszában dolgozó önkéntes fogorvosok idén Kápolnásfaluban a Kriza János Általános Iskola 181 hátrányos helyzetű tanulója számára végeztek szűréseket, kezeléseket.
A szakemberek itt közel 100 gyermeknek kezelték a fogait, amelyek között volt foghúzás, tömés, fogkő-eltávolítás, illetve barázdazárás is.
Véleményük szerint az itteni gyermekek fogazata nagyon rossz állapotban volt, szinte minden gyereknél több szuvas fogat találtak. Ennek fő kiváltó oka a fogmosás hiánya volt, ezért az ő esetükben a fogorvosok különösen nagy hangsúlyt fektettek a felvilágosításra, a helyes fogmosási technika elsajátítására és az egészséges táplálkozás ismertetésére. A kezelések végén minden gyereket fogkefével és fogkrémmel ajándékoztak meg.
A csoport utaztatásában az OTP Bank, a Mercedes-Benz Hungária Kft., és az Oracle Hungary Kft. volt segítségükre.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is sor került a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupa mérkőzéseire Csíkszentdomokoson május 18-19-én, melyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának volt elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el. A verseny selejtezőjébe 12 körzetből 84 csapatban több mint 500 gyermek nevezett be.
A 11-12 éves korosztályban a csíkszeredai csapat, míg 13-15 évesek között Szováta csapata győzedelmeskedett. Az utóbbi csapat a Városligeti Gyermeknap OTP Bank Gyermeknapi Focikupán a nagyobb korosztályban szintén nyertesként került ki.
A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és fogorvosai legközelebb október 8–13. között utaznak Erdélybe a szolgálat egészségügyi programja keretében. Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 8.
KÜLDETÉST TELJESÍTENEK – ÉREZNÜNK KELL, HOGY ÖSSZETARTOZUNK
A Magyar Állami Operaház Sepsiszentgyörgyön kezdődő, Kárpát – Haza elnevezésű turnéjáról és az általuk bemutatásra kerülő előadásokról tartott hétfőn sajtótájékoztatót Ókovács Szilveszter, az intézmény főigazgatója.
A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében lezajlott, háttér információkban gazdag esemény szervezője és házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának igazgatója volt.
A két intézményvezető kötetlen beszélgetése során többek között megtudhattuk, hogy a nagyszabású, első szakaszában Sepsiszentgyörgyöt, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt, Marosvásárhelyt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot és Kolozsvárt érintő turnéra, az Operaház várhatóan csaknem másfél évig tartó felújítása teremtett alkalmat. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a munkálatok elvégzése után nem fognak az elszakított területekre ellátogatni. Szándékuk szerint ugyanis ettől kezdve erre rendszeresen sort fognak keríteni, hiszen minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Ehhez pedig egy megfelelően kiválasztott opera, vagy balett előadás is hathatósan hozzájárul. Nem véletlen tehát, hogy Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponált hazafias műve, a Hunyadi László bemutatása mellett döntöttek, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja.
Kárpát- medence szerte nagyszabású, igazi kulturális esemény számba menő fellépéseket terveznek a magyar közösségek számára, de nem csak. Szellemi élményben szeretnék ugyanis részesíteni az illető országokban számbeli többségben élő nemzetek tagjait is, ezért az előadásokat a megfelelő nyelven feliratozzák. Céljaik megvalósítása érdekében pedig nem spórolnak sem az erre ráfordított idővel, sem a személyzet létszámával, vagy kellékek mennyiségével, így a pénzzel sem, amint ezt a mostani fellépéssorozat számadatai is tükrözik. Így a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Balett, az Opera Zenekar és az Opera Kórus 380 művészét, munkatársát és felszerelését tizenkét kamion és kilenc autóbusz szállítja. Ekkora tömeg és nagy mennyiségű kellék mozgatása és elhelyezése azonban a jó szándékon, valamint szervezésen kívül őszinte fogadókészséget is feltételez a házigazdák részéről, melyben a főigazgató tájékoztatása szerint egyetlen helyszínen sem szenvedtek hiányt.
Kiderült továbbá, hogy a szereplők számára nehézséget okoz a megszokottól eltérő színpadi környezet. Az előadások színvonalának és hatásfokának a szempontjából pedig a sportcsarnokok akusztikája is, ugyanis érthető módon nem operaelőadások megtartására tervezték ezeket. A megfelelő technika alkalmazásával természetesen mindezt lehet kedvező irányba befolyásolni, viszont ennek eredménye csak az előadás során fog megmutatkozni. Bíznak azonban Istennek a turnén lévő áldásában, melyet az előkészítés során már többször megtapasztaltak.
A főigazgató véleménye szerint ugyanakkor az anyaországból magukkal hozott adni akarás, valamint a közönségben élő együvé tartozás érzésének találkozásából és összefonódásából csakis kölcsönös öröm és a közös jövőt pozitív módon meghatározó élmény születhet.
Bedő Zoltán / Erdély.ma
A Magyar Állami Operaház Sepsiszentgyörgyön kezdődő, Kárpát – Haza elnevezésű turnéjáról és az általuk bemutatásra kerülő előadásokról tartott hétfőn sajtótájékoztatót Ókovács Szilveszter, az intézmény főigazgatója.
A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében lezajlott, háttér információkban gazdag esemény szervezője és házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának igazgatója volt.
A két intézményvezető kötetlen beszélgetése során többek között megtudhattuk, hogy a nagyszabású, első szakaszában Sepsiszentgyörgyöt, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt, Marosvásárhelyt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot és Kolozsvárt érintő turnéra, az Operaház várhatóan csaknem másfél évig tartó felújítása teremtett alkalmat. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a munkálatok elvégzése után nem fognak az elszakított területekre ellátogatni. Szándékuk szerint ugyanis ettől kezdve erre rendszeresen sort fognak keríteni, hiszen minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Ehhez pedig egy megfelelően kiválasztott opera, vagy balett előadás is hathatósan hozzájárul. Nem véletlen tehát, hogy Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponált hazafias műve, a Hunyadi László bemutatása mellett döntöttek, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja.
Kárpát- medence szerte nagyszabású, igazi kulturális esemény számba menő fellépéseket terveznek a magyar közösségek számára, de nem csak. Szellemi élményben szeretnék ugyanis részesíteni az illető országokban számbeli többségben élő nemzetek tagjait is, ezért az előadásokat a megfelelő nyelven feliratozzák. Céljaik megvalósítása érdekében pedig nem spórolnak sem az erre ráfordított idővel, sem a személyzet létszámával, vagy kellékek mennyiségével, így a pénzzel sem, amint ezt a mostani fellépéssorozat számadatai is tükrözik. Így a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Balett, az Opera Zenekar és az Opera Kórus 380 művészét, munkatársát és felszerelését tizenkét kamion és kilenc autóbusz szállítja. Ekkora tömeg és nagy mennyiségű kellék mozgatása és elhelyezése azonban a jó szándékon, valamint szervezésen kívül őszinte fogadókészséget is feltételez a házigazdák részéről, melyben a főigazgató tájékoztatása szerint egyetlen helyszínen sem szenvedtek hiányt.
Kiderült továbbá, hogy a szereplők számára nehézséget okoz a megszokottól eltérő színpadi környezet. Az előadások színvonalának és hatásfokának a szempontjából pedig a sportcsarnokok akusztikája is, ugyanis érthető módon nem operaelőadások megtartására tervezték ezeket. A megfelelő technika alkalmazásával természetesen mindezt lehet kedvező irányba befolyásolni, viszont ennek eredménye csak az előadás során fog megmutatkozni. Bíznak azonban Istennek a turnén lévő áldásában, melyet az előkészítés során már többször megtapasztaltak.
A főigazgató véleménye szerint ugyanakkor az anyaországból magukkal hozott adni akarás, valamint a közönségben élő együvé tartozás érzésének találkozásából és összefonódásából csakis kölcsönös öröm és a közös jövőt pozitív módon meghatározó élmény születhet.
Bedő Zoltán / Erdély.ma
2017. szeptember 8.
Ma is hatnak a kommunista bűnök
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro
2017. szeptember 13.
A háromszéki érdeklődők előtt is megnyílik az Ezüst Akadémia
Csíkszereda és Kézdivásárhely után a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara Sepsiszentgyörgyön is elindítja ebben a tanévben az Ezüst Akadémia Oktatási Programját 50 év fölöttiek számára.
A program októbertől indul Sepsiszentgyörgyön, és folytatódik Kézdivásárhelyen. Pap Levente, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai kar dékánhelyettese szerdai, sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, Sepsiszentgyörgyön 300 főt tudnak fogadni, Kézdivásárhelyen 250-en jelentkezhetnek az ingyenes programra.
Ebben a tanévben 14 hazai és külföldi előadó kurzusait ütemezték be, különböző témaköröket érintenek, a hatvan perces előadás után lehetőség van kérdezni, és a téma megvitatására.
Sepsiszentgyörgyön a kulturális szervezőirodában lehet jelentkezni, Kézdivásárhelyen a városházán vagy a Vigadó Művelődési Ház közönségszolgálati irodájában, szeptember 22-ig.
Lehetőség van az online bejelentkezésre a csik.sapientia.ro oldalon elérhető űrlap kitöltésével. A felvétel a jelentkezés sorrendjében történik.
Csíki Adél az egyetem PR felelőse elmondta, tapasztalatuk szerint, a résztvevők általában nagyon lelkesek, kikapcsolódást, közösségi élményt jelent számukra az előadás- sorozat.
Rengeteg pozitív visszajelzést kapnak tőlük, ami például a fiatalokra, az egyetemistákra nem jellemző. Leginkább az egészségügyi, pszichológia témák iránt érdeklődnek, de népszerűek a joggal, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó előadások, és a kertészkedés is.
Előfordult az is, hogy egy 90 éves férfi a kvantumfizikáról szeretett volna előadást hallgatni. Az előadások 70 százalékát látogató Ezüst Akadémia hallgató az év végén díszoklevelet kap.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro
Csíkszereda és Kézdivásárhely után a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara Sepsiszentgyörgyön is elindítja ebben a tanévben az Ezüst Akadémia Oktatási Programját 50 év fölöttiek számára.
A program októbertől indul Sepsiszentgyörgyön, és folytatódik Kézdivásárhelyen. Pap Levente, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai kar dékánhelyettese szerdai, sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, Sepsiszentgyörgyön 300 főt tudnak fogadni, Kézdivásárhelyen 250-en jelentkezhetnek az ingyenes programra.
Ebben a tanévben 14 hazai és külföldi előadó kurzusait ütemezték be, különböző témaköröket érintenek, a hatvan perces előadás után lehetőség van kérdezni, és a téma megvitatására.
Sepsiszentgyörgyön a kulturális szervezőirodában lehet jelentkezni, Kézdivásárhelyen a városházán vagy a Vigadó Művelődési Ház közönségszolgálati irodájában, szeptember 22-ig.
Lehetőség van az online bejelentkezésre a csik.sapientia.ro oldalon elérhető űrlap kitöltésével. A felvétel a jelentkezés sorrendjében történik.
Csíki Adél az egyetem PR felelőse elmondta, tapasztalatuk szerint, a résztvevők általában nagyon lelkesek, kikapcsolódást, közösségi élményt jelent számukra az előadás- sorozat.
Rengeteg pozitív visszajelzést kapnak tőlük, ami például a fiatalokra, az egyetemistákra nem jellemző. Leginkább az egészségügyi, pszichológia témák iránt érdeklődnek, de népszerűek a joggal, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó előadások, és a kertészkedés is.
Előfordult az is, hogy egy 90 éves férfi a kvantumfizikáról szeretett volna előadást hallgatni. Az előadások 70 százalékát látogató Ezüst Akadémia hallgató az év végén díszoklevelet kap.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro
2017. szeptember 14.
Bábos, karikaturista és állatvédő: Orendi Éva sikerei és elégtételei
Műszaki rajzolóként dolgozott, és közben hódolt egyik hobbijának, a karikatúra-készítésnek is. Bábelőadásban és a cserkészmozgalomban vett reszt, majd állatotthont hozott létre a gazdátlan kutyák befogadására és megmentésére. Orendi Éva aktív közösségi emberként mindent lelkesedéssel, kitartással végzett, és úgy érzi, munkájának volt eredménye.
Orendi Éva székelyudvarhelyi származású, ott végezte tanulmányait, és 1970-ben került Csíkszeredába. „Vonzott mindig a rajzolás, már iskolás koromban kezdtem rajzolni, szerettem, és akkor kezdett kialakulni bennem a karikaturista. Átjöttem ide, Csíkszeredába, a tervező hivatalban dolgoztam műszaki rajzolóként, és lehetőségem adódott, hogy karikaturistaként is tevékenykedjek.
Kezdtem humoros rajzokat készíteni, akkor már több lapban is helyet kaptak ezek, 1982-től rendszeresen rajzoltam a Hargita napilap számára is – Bálint András és Koszta Nagy István kértek fel, és indítottak el ezen az úton. Egészen 1989-ig rajzoltam a lapnak” – elevenítette fel. Mint elmondta, azután is rajzolt más lapoknak, folyóiratoknak, illetve könyveket is illusztrált, így Fekete István Tüskevár című regényét, Ferencz Imre egy kötetét is. „Ez nem volt az életem meghatározó tevékenysége, inkább hobbi maradt. Most is megvan bennem a rajzolás szeretete, ez szerintem életem végéig fogom művelni, rajzolok magamnak, vagy a barátoknak, vagy különböző felkérésekre” – említette. Csipike mint bábelőadás Annál fontosabbnak, és meghatározóbbnak tartja viszont a bábszínházi munkát, amely szintén az 1980-as években zajlott. „A nyolcbanas években, amikor a tervezőhivatalnál dolgoztam, úgy éreztük páran, kollégákul, hogy kellene egy bábszínházat csinálni. Talán ez az, ami nagy sikerélmény volt számomra, mert amikor elkezdtünk a lelkes kollégákkal dolgozni, egy fantasztikus bábszínházat hoztunk létre, és előadtuk a Csipikét 1982-ben. Talán ez volt életem egyik legsikeresebb akciója, amikor annyi gyermeket megmozgattunk, és tényleg hasznos volt, úgy láttuk akkor, hogy erre szükség volt. Jöttek a kolozsvári, nagyváradi, temesvári színtársulatok, bábszínészek is ide, de valahol volt egy űr a gyerekek számára, és ezt megpróbáltuk kitölteni, Remélem, most is, hogy ez sikerült” – mesélte. Az előadást nem csak Csíkszeredában mutatták be sok alkalommal, a környékbeli településekre is elvitték, sok meghívást kaptak. Az Orendi Éva által rendezett előadás zenéjét a Barozda együttes szolgáltatta, a bábcsoportban pedig Leitmann Péter, Fodor Margit, Csatlós Teréz, Székely Éva, Vántsa Emese, Leitmann Irén, Gergely Emese, Albert H. Márton, Egyed Anikó és Blénesi Piroska szerepeltek. „Megadtuk a módját, plakátokat nyomtattunk, a nápolyi szeleteket, kis csokikat átvarázsoltuk, nyuszi csokinak, Kukucsi nápolyi szeletnek neveztük el, és tényleg hangulatot tudtunk teremteni. Nagyon nagy dolog volt az, hogy a Barozda együttes végig zenélt nekünk a Csipike előadásokon. A hangfelvétel megvan, szeretném újra kiadni, népszerűsíteni” – vallott erről Orendi Éva. A kilencvenes években a cserkészmozgalom aktív tagja lett, megalakította a Bocskai cserkészcsapatot. „Hegyi István tiszteletes megengedte, hogy a református lelkészi hivatalnál tartsuk a találkozókat, gyerekeket vittem külföldi rendezvényekre. Ez is nagyszerű élmény volt számomra, sokat jelentett” – mesélte. Állatvédőként folytatta Orendi Éva állatvédő tevékenysége 1996-ban kezdődött, amikor nagyobb számban jelentek meg gazdátlan kutyák Csíkszeredában. „A tavasz és nyár folyamán tömegesen jelentek meg a kutyák a városban. Én is utánanéztem, hogy mi történt, mi az oka ennek, és akkor jöttünk rá, hogy a kórház közelében, ahol sokan disznót tartottak, volt vagy háromszáz pajta, és legalább ennyi kutya is. Persze ez elviselhetetlen káoszt okozott, akkor döntött úgy a városi önkormányzat, hogy ezt el kell takarítani onnan. Felszámolták, de a kutyákat otthagyták, azok bejöttek a városba.
Én kezdtem etetni a városban a kutyákat, vettem az ételt, minden sarkon, ahol láttam őket, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez így nem működik. Erdei István volt az alpolgármester, és elmentem hozzá, jól ismertem, megkérdeztem, nem lehet-e valamit létrehozni. Azt mondta, minden segítséget megad, kell egy alapítvány és ennek keretében kell kezdeni a tevékenységet. Nehézkesen indult el, nem volt olyan könnyű, elmentem még Budapestre is körülnézni, hogy néz ki egy állatotthon, addig még nem voltam ilyen helyen, nem is hallottam erről, dokumentációkat szedtem össze, hogy tudjam, milyen kell legyen a törvény szerint. 1996 májusában már összeszedtem tizenvalahány kutyát, amelyeket el akartak altatni, bevittem egy ismerősöm udvarára, aztán többen lettek” – elevenítette fel. Otthon a gazdátlan kutyáknak A kutyák számára egy istállót bérelt a polgármesteri hivatal Zsögödben, ahol rövid időn belül már 120 kutyát tartottak. „De nem volt rendezve az élelem kérdése, nem volt munkás, ezért egy kicsit nehéz volt, sokszor én álltam az ételt, kivittem, dolgoztam ott, etettem a kutyákat. Volt, hogy a vendéglőktől kértem élelmet, a Harmopantól a száraz kenyeret. De elindult valahogy, 2001-ig voltunk ott, akkor a tulajdonos, akitől az önkormányzat bérelte az istállót, csődbe ment, ránk szállt a bank, hogy el kell költözni onnan. Akkor költöztetett ki a szeméttelep mellé az önkormányzat, egy 50x25 méteres külső udvart kaptunk, ahol kezdetleges kenneleket készítettek. Szerencsémre Szépvízen volt egy Dolores nevű apáca, aki felfedezett minket, és értesítette Renate Mittelstaedt jómódú német hölgyet, aki nagy állatvédő. Ő küldött pénzt, hogy bevezessük a vizet, megnagyítsuk a kenneleket, javítsunk a körülményeken, neki köszönhetjük a terület megvásárlását is, ahol megépítettük az orvosi rendelőt. Aztán az évek folyamán megjelent a Bruno Pet német állatvédelmi szervezet, akiknek köszönhetően most is létezünk, és együttműködnek velünk” – ismertette. Jó irányba tartunk Orendi Éva úgy látja, az azóta eltelt időszakban jó irányba változott nálunk is a mentalitás, jobban figyelnek az emberek a kisállatokra. „Annak idején nem volt divat Csíkszeredában az ilyen állattartás, ha valaki egy kutyát tartott a lakásában, ki voltak tőle ájulva. Most szinte minden házban van, megváltozott a mentalitás a kisállattartással kapcsolatban, és elindultunk egy pozitív irányba, a fejlődés felé. Ha valahol probléma van, mindig jelentik, nem hagyják szó nélkül, ha egy állatot bántalmaznak, vagy ha valaki az állatát nem úgy rendezi, ahogy kellene. Kialakult egy kisállattartási kultúra, falun is sokkal civilizáltabb körülmények között tartják az állatokat. Még sok tennivaló van, de jó irányba tartunk. A állategészségügy is tehetne azért, hogy ellenőrizzék, ki, hány állatot tart és milyen körülmények között. Én mindig, mindenkinek azt mondom, ne tartson állatot, csak ha nagyon jól meggondolja, és többször alszik rá, ha dönteni kell, tudva, hogy mit vállal ezzel. Leköti magát, felelősséggel jár, ivartalanítani kell, rendezni, fürdetni, orvoshoz vinni, ez költséges és időigényes, mert szabadságra se mehetsz el úgy, hogy ha kutyád, macskád van, mint azelőtt” – emlékeztetett. Mint elmondta, sok idős embernek nincs pénze, hogy etesse az állatát, ebben igyekeznek segíteni, ivartalanítást is végeznek. Sok állatot mentettek meg Az évek során az állatotthont működtető Pro Animalia alapítvány közel ezer kutyát adott külföldre új gazdákhoz, és több ezer kutya fordult meg az évek során az állatotthonban. „Minden kutyát tudunk ivartalanítani, azt az összeget, amit erre és az oltásokra biztosítanak támogatóink, mi soha nem tudnánk kifizetni. Nagyon nagy az igény a kutyáinkra, hála Istennek, valamilyen okból kifolyólag nagyon okosak, kezelhetők, szófogadók. Sokukból lesz munkakutya, gyermek -és idősotthonokban, kórházakban dolgoznak, segítenek. Tartjuk a kapcsolatot az új gazdáikkal, sokszor meghatódik az ember, hogy az itthon rugdosott kiskutya az Atlanti-óceán partján fürdik, vagy a kandalló előtt heverészik egy bőrfotelben” – mesélte.
Orendi Éva azt mondja, van elégtétele ennek a munkának is, mert sok állatot megmentettek, a városlakókon is segítettek az áldatlan állapot kezelésében. „Megértem azokat, akik félnek, a kutyáknak nem az utcákon a helyük. Azt szeretném, ha egyetlen kutyát se látnék az úton kószálni, csak az állatotthonban, és azt is csak úgy, hogy ha faluról hozzák be, mert meghalt a gazdája, vagy más baj történt. Rá kell vezetni az embereket arra, hogy ha állatuk van, vállalják, és ivartalanítsák. Úgy látom, előbb-utóbb ez meg fog oldódni” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila / liget.ro
Műszaki rajzolóként dolgozott, és közben hódolt egyik hobbijának, a karikatúra-készítésnek is. Bábelőadásban és a cserkészmozgalomban vett reszt, majd állatotthont hozott létre a gazdátlan kutyák befogadására és megmentésére. Orendi Éva aktív közösségi emberként mindent lelkesedéssel, kitartással végzett, és úgy érzi, munkájának volt eredménye.
Orendi Éva székelyudvarhelyi származású, ott végezte tanulmányait, és 1970-ben került Csíkszeredába. „Vonzott mindig a rajzolás, már iskolás koromban kezdtem rajzolni, szerettem, és akkor kezdett kialakulni bennem a karikaturista. Átjöttem ide, Csíkszeredába, a tervező hivatalban dolgoztam műszaki rajzolóként, és lehetőségem adódott, hogy karikaturistaként is tevékenykedjek.
Kezdtem humoros rajzokat készíteni, akkor már több lapban is helyet kaptak ezek, 1982-től rendszeresen rajzoltam a Hargita napilap számára is – Bálint András és Koszta Nagy István kértek fel, és indítottak el ezen az úton. Egészen 1989-ig rajzoltam a lapnak” – elevenítette fel. Mint elmondta, azután is rajzolt más lapoknak, folyóiratoknak, illetve könyveket is illusztrált, így Fekete István Tüskevár című regényét, Ferencz Imre egy kötetét is. „Ez nem volt az életem meghatározó tevékenysége, inkább hobbi maradt. Most is megvan bennem a rajzolás szeretete, ez szerintem életem végéig fogom művelni, rajzolok magamnak, vagy a barátoknak, vagy különböző felkérésekre” – említette. Csipike mint bábelőadás Annál fontosabbnak, és meghatározóbbnak tartja viszont a bábszínházi munkát, amely szintén az 1980-as években zajlott. „A nyolcbanas években, amikor a tervezőhivatalnál dolgoztam, úgy éreztük páran, kollégákul, hogy kellene egy bábszínházat csinálni. Talán ez az, ami nagy sikerélmény volt számomra, mert amikor elkezdtünk a lelkes kollégákkal dolgozni, egy fantasztikus bábszínházat hoztunk létre, és előadtuk a Csipikét 1982-ben. Talán ez volt életem egyik legsikeresebb akciója, amikor annyi gyermeket megmozgattunk, és tényleg hasznos volt, úgy láttuk akkor, hogy erre szükség volt. Jöttek a kolozsvári, nagyváradi, temesvári színtársulatok, bábszínészek is ide, de valahol volt egy űr a gyerekek számára, és ezt megpróbáltuk kitölteni, Remélem, most is, hogy ez sikerült” – mesélte. Az előadást nem csak Csíkszeredában mutatták be sok alkalommal, a környékbeli településekre is elvitték, sok meghívást kaptak. Az Orendi Éva által rendezett előadás zenéjét a Barozda együttes szolgáltatta, a bábcsoportban pedig Leitmann Péter, Fodor Margit, Csatlós Teréz, Székely Éva, Vántsa Emese, Leitmann Irén, Gergely Emese, Albert H. Márton, Egyed Anikó és Blénesi Piroska szerepeltek. „Megadtuk a módját, plakátokat nyomtattunk, a nápolyi szeleteket, kis csokikat átvarázsoltuk, nyuszi csokinak, Kukucsi nápolyi szeletnek neveztük el, és tényleg hangulatot tudtunk teremteni. Nagyon nagy dolog volt az, hogy a Barozda együttes végig zenélt nekünk a Csipike előadásokon. A hangfelvétel megvan, szeretném újra kiadni, népszerűsíteni” – vallott erről Orendi Éva. A kilencvenes években a cserkészmozgalom aktív tagja lett, megalakította a Bocskai cserkészcsapatot. „Hegyi István tiszteletes megengedte, hogy a református lelkészi hivatalnál tartsuk a találkozókat, gyerekeket vittem külföldi rendezvényekre. Ez is nagyszerű élmény volt számomra, sokat jelentett” – mesélte. Állatvédőként folytatta Orendi Éva állatvédő tevékenysége 1996-ban kezdődött, amikor nagyobb számban jelentek meg gazdátlan kutyák Csíkszeredában. „A tavasz és nyár folyamán tömegesen jelentek meg a kutyák a városban. Én is utánanéztem, hogy mi történt, mi az oka ennek, és akkor jöttünk rá, hogy a kórház közelében, ahol sokan disznót tartottak, volt vagy háromszáz pajta, és legalább ennyi kutya is. Persze ez elviselhetetlen káoszt okozott, akkor döntött úgy a városi önkormányzat, hogy ezt el kell takarítani onnan. Felszámolták, de a kutyákat otthagyták, azok bejöttek a városba.
Én kezdtem etetni a városban a kutyákat, vettem az ételt, minden sarkon, ahol láttam őket, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez így nem működik. Erdei István volt az alpolgármester, és elmentem hozzá, jól ismertem, megkérdeztem, nem lehet-e valamit létrehozni. Azt mondta, minden segítséget megad, kell egy alapítvány és ennek keretében kell kezdeni a tevékenységet. Nehézkesen indult el, nem volt olyan könnyű, elmentem még Budapestre is körülnézni, hogy néz ki egy állatotthon, addig még nem voltam ilyen helyen, nem is hallottam erről, dokumentációkat szedtem össze, hogy tudjam, milyen kell legyen a törvény szerint. 1996 májusában már összeszedtem tizenvalahány kutyát, amelyeket el akartak altatni, bevittem egy ismerősöm udvarára, aztán többen lettek” – elevenítette fel. Otthon a gazdátlan kutyáknak A kutyák számára egy istállót bérelt a polgármesteri hivatal Zsögödben, ahol rövid időn belül már 120 kutyát tartottak. „De nem volt rendezve az élelem kérdése, nem volt munkás, ezért egy kicsit nehéz volt, sokszor én álltam az ételt, kivittem, dolgoztam ott, etettem a kutyákat. Volt, hogy a vendéglőktől kértem élelmet, a Harmopantól a száraz kenyeret. De elindult valahogy, 2001-ig voltunk ott, akkor a tulajdonos, akitől az önkormányzat bérelte az istállót, csődbe ment, ránk szállt a bank, hogy el kell költözni onnan. Akkor költöztetett ki a szeméttelep mellé az önkormányzat, egy 50x25 méteres külső udvart kaptunk, ahol kezdetleges kenneleket készítettek. Szerencsémre Szépvízen volt egy Dolores nevű apáca, aki felfedezett minket, és értesítette Renate Mittelstaedt jómódú német hölgyet, aki nagy állatvédő. Ő küldött pénzt, hogy bevezessük a vizet, megnagyítsuk a kenneleket, javítsunk a körülményeken, neki köszönhetjük a terület megvásárlását is, ahol megépítettük az orvosi rendelőt. Aztán az évek folyamán megjelent a Bruno Pet német állatvédelmi szervezet, akiknek köszönhetően most is létezünk, és együttműködnek velünk” – ismertette. Jó irányba tartunk Orendi Éva úgy látja, az azóta eltelt időszakban jó irányba változott nálunk is a mentalitás, jobban figyelnek az emberek a kisállatokra. „Annak idején nem volt divat Csíkszeredában az ilyen állattartás, ha valaki egy kutyát tartott a lakásában, ki voltak tőle ájulva. Most szinte minden házban van, megváltozott a mentalitás a kisállattartással kapcsolatban, és elindultunk egy pozitív irányba, a fejlődés felé. Ha valahol probléma van, mindig jelentik, nem hagyják szó nélkül, ha egy állatot bántalmaznak, vagy ha valaki az állatát nem úgy rendezi, ahogy kellene. Kialakult egy kisállattartási kultúra, falun is sokkal civilizáltabb körülmények között tartják az állatokat. Még sok tennivaló van, de jó irányba tartunk. A állategészségügy is tehetne azért, hogy ellenőrizzék, ki, hány állatot tart és milyen körülmények között. Én mindig, mindenkinek azt mondom, ne tartson állatot, csak ha nagyon jól meggondolja, és többször alszik rá, ha dönteni kell, tudva, hogy mit vállal ezzel. Leköti magát, felelősséggel jár, ivartalanítani kell, rendezni, fürdetni, orvoshoz vinni, ez költséges és időigényes, mert szabadságra se mehetsz el úgy, hogy ha kutyád, macskád van, mint azelőtt” – emlékeztetett. Mint elmondta, sok idős embernek nincs pénze, hogy etesse az állatát, ebben igyekeznek segíteni, ivartalanítást is végeznek. Sok állatot mentettek meg Az évek során az állatotthont működtető Pro Animalia alapítvány közel ezer kutyát adott külföldre új gazdákhoz, és több ezer kutya fordult meg az évek során az állatotthonban. „Minden kutyát tudunk ivartalanítani, azt az összeget, amit erre és az oltásokra biztosítanak támogatóink, mi soha nem tudnánk kifizetni. Nagyon nagy az igény a kutyáinkra, hála Istennek, valamilyen okból kifolyólag nagyon okosak, kezelhetők, szófogadók. Sokukból lesz munkakutya, gyermek -és idősotthonokban, kórházakban dolgoznak, segítenek. Tartjuk a kapcsolatot az új gazdáikkal, sokszor meghatódik az ember, hogy az itthon rugdosott kiskutya az Atlanti-óceán partján fürdik, vagy a kandalló előtt heverészik egy bőrfotelben” – mesélte.
Orendi Éva azt mondja, van elégtétele ennek a munkának is, mert sok állatot megmentettek, a városlakókon is segítettek az áldatlan állapot kezelésében. „Megértem azokat, akik félnek, a kutyáknak nem az utcákon a helyük. Azt szeretném, ha egyetlen kutyát se látnék az úton kószálni, csak az állatotthonban, és azt is csak úgy, hogy ha faluról hozzák be, mert meghalt a gazdája, vagy más baj történt. Rá kell vezetni az embereket arra, hogy ha állatuk van, vállalják, és ivartalanítsák. Úgy látom, előbb-utóbb ez meg fog oldódni” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila / liget.ro
2017. szeptember 15.
Beterjesztik az autonómiastatútumot
Még az idén benyújtják a román parlamentbe Székelyföld autonómiastatútumát, erről döntött a Magyar Polgári Párt (MPP) választmánya – közölte Kulcsár-Terza József képviselő.
Az RMDSZ színeiben mandátumot nyert háromszéki honatya elmondta, egyeztetnek az RMDSZ-szel (kijelölték a háromfős tárgyalódelegációt), és bíznak benne, hogy többen melléjük állnak majd, de ha nem, akkor a másik MPP-s képviselővel, Bíró Zsolttal mindenképpen beterjesztik az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, 2014 nyarára elkészült tervezetet. Kulcsár-Terza szerint ezt már korábban meg kellett volna tenniük, és úgy véli, a most őszi beterjesztés időszerű, a december elsejei nemzeti ünnep küszöbén kell emlékeztetni a románokat a 99 évvel ezelőtti gyulafehérvári ígéretekre. Ugyanakkor, ha jövőre halasztanák, akár provokációnak is tekinthetnék azt – mondotta. A háromszéki képviselő elmondta, az MPP választmánya arról is döntött, hogy november utolsó napjaiban ismét megszervezik a gyulafehérvári ígéretekre emlékeztető nagygyűlésüket. Három évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, két éve Csíkszeredában tartottak ilyen rendezvényt, tavaly a kampány okán elmaradt, ám most felélesztik a hagyományt, bár egyelőre még nem tudni sem a helyszínt, sem a pontos időpontot.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még az idén benyújtják a román parlamentbe Székelyföld autonómiastatútumát, erről döntött a Magyar Polgári Párt (MPP) választmánya – közölte Kulcsár-Terza József képviselő.
Az RMDSZ színeiben mandátumot nyert háromszéki honatya elmondta, egyeztetnek az RMDSZ-szel (kijelölték a háromfős tárgyalódelegációt), és bíznak benne, hogy többen melléjük állnak majd, de ha nem, akkor a másik MPP-s képviselővel, Bíró Zsolttal mindenképpen beterjesztik az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, 2014 nyarára elkészült tervezetet. Kulcsár-Terza szerint ezt már korábban meg kellett volna tenniük, és úgy véli, a most őszi beterjesztés időszerű, a december elsejei nemzeti ünnep küszöbén kell emlékeztetni a románokat a 99 évvel ezelőtti gyulafehérvári ígéretekre. Ugyanakkor, ha jövőre halasztanák, akár provokációnak is tekinthetnék azt – mondotta. A háromszéki képviselő elmondta, az MPP választmánya arról is döntött, hogy november utolsó napjaiban ismét megszervezik a gyulafehérvári ígéretekre emlékeztető nagygyűlésüket. Három évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, két éve Csíkszeredában tartottak ilyen rendezvényt, tavaly a kampány okán elmaradt, ám most felélesztik a hagyományt, bár egyelőre még nem tudni sem a helyszínt, sem a pontos időpontot.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 15.
KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
2017. szeptember 15.
„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. szeptember 18.
Megnyitották a tanévet a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán
Tizenhetedik tanévnyitó ünnepséget tartották meg hétfőn a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán: ezúttal 360 elsőéves hallgató kezdte meg a tanulmányait.
Elsőként Mara Gyöngyvér rektorhelyettes szólt az egybegyűltekhez. Mint kiemelte, az egyetem azzal a céllal indult 2001-ben, hogy hozzájáruljon az erdélyi magyarság megerősítéséhez és megmaradásához. A visszajelzéseket tekintve pedig jó úton halad – fogalmazott.
Elmondta, az intézmény három helyszínén, tehát Csíkszereda mellett Marosvásárhelyen és Kolozsváron több mint 800 elsőéves hallgató kezdte meg tanulmányait, amelyből 360-an a Csíkszeredai Karra iratkoztak.
Zárásként azt a tanácsolta a jelen lévő elsőéveseknek, hogy éljenek az egyetem adta lehetőségekkel. Szülőföldön maradva Önök fontos tényezők az itt élő magyar közösség jövője szempontjából. Lényeges, hogy az egyetem majdani befejezésekor szülőföldjükön maradva, naprakész és korszerű információk birtokában, közösségformáló tényezővé váljanak – emelte ki beszédében Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja.
Emellett felhívta az első éves hallgatók figyelmét, hogy a tanulás mellett vegyenek részt a helyi kulturális és közéleti programokban is. Ezt követően Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke szólalt fel, aki néhány tanáccsal szolgált az egyetemistáknak az elkövezendő évekre: például kíváncsian tekintsenek az előttük álló évekre.
Az eseményen Lázár Ede, a csíkszeredai kar dékánja is köszöntötte az új hallgatókat, majd Csiszár Levente, az egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöke osztotta meg gondolatait. A köszöntő beszédek elhangzása után következett az elsőévesek ünnepélyes eskütétele, amellyel egyetemi polgárokká váltak.
Az idei tanévben az oktatás 14 alapképzési és 5 mesterképzési szakon zajlik.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro
Tizenhetedik tanévnyitó ünnepséget tartották meg hétfőn a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán: ezúttal 360 elsőéves hallgató kezdte meg a tanulmányait.
Elsőként Mara Gyöngyvér rektorhelyettes szólt az egybegyűltekhez. Mint kiemelte, az egyetem azzal a céllal indult 2001-ben, hogy hozzájáruljon az erdélyi magyarság megerősítéséhez és megmaradásához. A visszajelzéseket tekintve pedig jó úton halad – fogalmazott.
Elmondta, az intézmény három helyszínén, tehát Csíkszereda mellett Marosvásárhelyen és Kolozsváron több mint 800 elsőéves hallgató kezdte meg tanulmányait, amelyből 360-an a Csíkszeredai Karra iratkoztak.
Zárásként azt a tanácsolta a jelen lévő elsőéveseknek, hogy éljenek az egyetem adta lehetőségekkel. Szülőföldön maradva Önök fontos tényezők az itt élő magyar közösség jövője szempontjából. Lényeges, hogy az egyetem majdani befejezésekor szülőföldjükön maradva, naprakész és korszerű információk birtokában, közösségformáló tényezővé váljanak – emelte ki beszédében Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja.
Emellett felhívta az első éves hallgatók figyelmét, hogy a tanulás mellett vegyenek részt a helyi kulturális és közéleti programokban is. Ezt követően Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke szólalt fel, aki néhány tanáccsal szolgált az egyetemistáknak az elkövezendő évekre: például kíváncsian tekintsenek az előttük álló évekre.
Az eseményen Lázár Ede, a csíkszeredai kar dékánja is köszöntötte az új hallgatókat, majd Csiszár Levente, az egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöke osztotta meg gondolatait. A köszöntő beszédek elhangzása után következett az elsőévesek ünnepélyes eskütétele, amellyel egyetemi polgárokká váltak.
Az idei tanévben az oktatás 14 alapképzési és 5 mesterképzési szakon zajlik.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro
2017. szeptember 19.
Rádulyék pere: áttanulmányozás miatt halasztottak
Ismét halasztottak Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester korrupciógyanús ügye perének szeptember 18-ai törvényszéki tárgyalásán. A következő időpont október 18.
Az ügyész késése miatt az eredeti időpont után kezdődött a Maros Megyei Törvényszéken a hétfői tárgyalások sorozata, amelyek között ismét helyet kapott a csíkszeredai elöljárók ügye. A felperes Országos Korrupcióellenes Igazgatóságot (DNA) képviselő ügyész, Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos vádlottak, valamint jogi képviselőik és a hozzájuk hasonlóan szintén Csíkszeredából érkezett tanú is ismét megjelent szeptember 18-án.
A két városvezető ügyét előre vette a napirendre tűzött ügyek tárgyalásának sorában a bírónő, hiszen az érintett félként beidézett csíkszeredai önkormányzat nemrég megbízott jogi képviselője halasztást kért a dosszié áttanulmányozására hivatkozva. A 2016. március 30-án elkezdődött ügy következő tárgyalását október 18-ára tűzték ki.
A két elöljárót a 2015 áprilisában végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét. A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását. A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat.
Megkérdőjelezhető a templom műemlék jellege
Olvasói hozzászólásból tudjuk, hogy a szóban forgó ortodox templomot a román görögkatolikusok részére építették Berek Ferenc műépítész tervei alapján 1930-ban, majd miután 1948. október 21-én Gyulafehérváron a Román Ortodox Egyház szinódusa megszűntnek nyilvánította a görögkatolikus egyházat, a csíkszeredai templomot bezárták. A központi tér kialakításakor elrendelték a lebontását, „cserébe” felépítették a balánbányai ortodox templomot. A rendszerváltást követően, amikor lehetőség nyílt a visszaszolgáltatásra, a görögkatolikus egyházkerület nem kérte vissza a templomot, az ortodoxok pedig elfoglalták. Így megkérdőjelezhető az ingatlan műemlék jellege is.
Gáspár Botond / Székelyhon.ro
Ismét halasztottak Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester korrupciógyanús ügye perének szeptember 18-ai törvényszéki tárgyalásán. A következő időpont október 18.
Az ügyész késése miatt az eredeti időpont után kezdődött a Maros Megyei Törvényszéken a hétfői tárgyalások sorozata, amelyek között ismét helyet kapott a csíkszeredai elöljárók ügye. A felperes Országos Korrupcióellenes Igazgatóságot (DNA) képviselő ügyész, Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos vádlottak, valamint jogi képviselőik és a hozzájuk hasonlóan szintén Csíkszeredából érkezett tanú is ismét megjelent szeptember 18-án.
A két városvezető ügyét előre vette a napirendre tűzött ügyek tárgyalásának sorában a bírónő, hiszen az érintett félként beidézett csíkszeredai önkormányzat nemrég megbízott jogi képviselője halasztást kért a dosszié áttanulmányozására hivatkozva. A 2016. március 30-án elkezdődött ügy következő tárgyalását október 18-ára tűzték ki.
A két elöljárót a 2015 áprilisában végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét. A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását. A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat.
Megkérdőjelezhető a templom műemlék jellege
Olvasói hozzászólásból tudjuk, hogy a szóban forgó ortodox templomot a román görögkatolikusok részére építették Berek Ferenc műépítész tervei alapján 1930-ban, majd miután 1948. október 21-én Gyulafehérváron a Román Ortodox Egyház szinódusa megszűntnek nyilvánította a görögkatolikus egyházat, a csíkszeredai templomot bezárták. A központi tér kialakításakor elrendelték a lebontását, „cserébe” felépítették a balánbányai ortodox templomot. A rendszerváltást követően, amikor lehetőség nyílt a visszaszolgáltatásra, a görögkatolikus egyházkerület nem kérte vissza a templomot, az ortodoxok pedig elfoglalták. Így megkérdőjelezhető az ingatlan műemlék jellege is.
Gáspár Botond / Székelyhon.ro
2017. szeptember 20.
Ősbemutatókkal ünneplik a magyar dráma napját az erdélyi színházak
Erdély-szerte megünneplik a teátrumok a magyar dráma napját annak emlékére, hogy szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját 1883-ban.
Kolozsváron drámaírás-műhellyel, Sepsiszentgyörgyön Tamási Áron születésének 120. évfordulója alkalmából szervezett programokkal, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában pedig magyar írók műveiből készült produkciókkal ünneplik a színházak a magyar dráma napját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház már szerdán ünnepel, hiszen a szeptember 21-ére kitűzött magyar dráma napja szinte egybeesik a színház névadójának, Tamási Áron író születésének 120. évfordulójával. A jubileumon a Dresch Quintet Tamási Áron-tiszteletkoncertjén vehet részt a közönség.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2011 óta ünnepli rendszeresen a magyar dráma napját, amelynek alkalmából egy-egy erdélyi szerző drámájának felolvasószínházi ősbemutatóját tartják, írta az MTI. A program szerint csütörtökön megkoszorúzzák a magyar nyelvű színjátszást szorgalmazó Aranka György művelődésszervező és nyelvújító marosvásárhelyi belvárosi szobrát, majd Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült előadását mutatják be. A produkciót a színházi adaptációt készítő Kincses Elemér rendezi.
A csíkszeredai Csíki Játékszín csütörtökön és pénteken két magyar szerző művét játssza repertoárjából, Szép Ernő Vőlegény című színművét, majd Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját. A Kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 29-én ünnepli a magyar dráma napját. A korábban kétszer nagy sikerrel megszervezett egyéjszakás drámaírás-műhelyre bárki jelentkezhet egy rövid, általa megírt jelenettel, amelyet a társulat színészei a Drámai útvesztőnek elnevezett műhelyen adnak elő. A résztvevőknek egy-két oldalas, két szereplős jelenetet kell írniuk, ezeket a színház színészei a teátrum különböző helyszínein keltik életre.
A magyar dráma napja a magyarországi és a külhoni magyar drámairodalom ünnepe. Azért tűzték ki szeptember 21-re, mert 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
Erdély-szerte megünneplik a teátrumok a magyar dráma napját annak emlékére, hogy szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját 1883-ban.
Kolozsváron drámaírás-műhellyel, Sepsiszentgyörgyön Tamási Áron születésének 120. évfordulója alkalmából szervezett programokkal, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában pedig magyar írók műveiből készült produkciókkal ünneplik a színházak a magyar dráma napját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház már szerdán ünnepel, hiszen a szeptember 21-ére kitűzött magyar dráma napja szinte egybeesik a színház névadójának, Tamási Áron író születésének 120. évfordulójával. A jubileumon a Dresch Quintet Tamási Áron-tiszteletkoncertjén vehet részt a közönség.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2011 óta ünnepli rendszeresen a magyar dráma napját, amelynek alkalmából egy-egy erdélyi szerző drámájának felolvasószínházi ősbemutatóját tartják, írta az MTI. A program szerint csütörtökön megkoszorúzzák a magyar nyelvű színjátszást szorgalmazó Aranka György művelődésszervező és nyelvújító marosvásárhelyi belvárosi szobrát, majd Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült előadását mutatják be. A produkciót a színházi adaptációt készítő Kincses Elemér rendezi.
A csíkszeredai Csíki Játékszín csütörtökön és pénteken két magyar szerző művét játssza repertoárjából, Szép Ernő Vőlegény című színművét, majd Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját. A Kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 29-én ünnepli a magyar dráma napját. A korábban kétszer nagy sikerrel megszervezett egyéjszakás drámaírás-műhelyre bárki jelentkezhet egy rövid, általa megírt jelenettel, amelyet a társulat színészei a Drámai útvesztőnek elnevezett műhelyen adnak elő. A résztvevőknek egy-két oldalas, két szereplős jelenetet kell írniuk, ezeket a színház színészei a teátrum különböző helyszínein keltik életre.
A magyar dráma napja a magyarországi és a külhoni magyar drámairodalom ünnepe. Azért tűzték ki szeptember 21-re, mert 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)