KOLOZSVÁRI MAGYAR NAPOK A RENDSZERVÁLTÁS ÓTA ELŐSZÖR! (AUGUSZTUS 18-22.)
Magyar Napokat szerveznek augusztus 18-22-ig, a rendszerváltás óta először. A történet néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Kolozsvár polgármestere többször is közvitát szervezett a városnapokról és a városmárkázásról. Az első körökben sikerül
ét időpontot rögzíteni: májust és októbert.
Mivel sok magyar szemét szúrta az október, mert ekkor „ünneplik” a szovjet csapatok 1944-es bevonulását vagy a román egyetem 1919-es alapítását, külön tanácskozásra adták a fejüket. Ekkor pattant ki az ötlet, hogy legyen a kolozsvári magyaroknak külön városnapjuk, külön időponttal. És lehetőleg akkor, amikor van is mire pezsgőt bontani. A Kolozsvári Magyar Napokat Erdély éves kulturális seregszemléjének szánja a főszervező EMNT és RMDSZ. Az aratásba elképzelhető, hogy be fog zavarni az eseménysorozat jelenlegi időpontja: augusztusban nemcsak a diákok hiányoznak a városból, hanem két évad között ekkor pihenik ki fáradalmaikat a színészek, a filharmónia zenészei. A szervezők ezért nem zárkóztak el attól, hogy a későbbiekben módosítsák a Kolozsvári Magyar Napok dátumát. Gazdag program Az idei program kellemes meglepetéseket tartogat: bemutatkozik Pécs, Európa egyik jelenlegi kulturális fővárosa. Erdélyi és határon túli magyar könyvkiadók hozzák el legújabb köteteiket, filmeket vetítenek éjjel-nappal, múzeumi standokkal, képzőművészeti és plakátkiállításokkal csábítanak. Szintén ekkor szervezik meg a Szent István-napi Néptánctalálkozót. Esténként a Háromszék, a Hot Jazz Band, a Kaláka és a Beatrice húzza a talpalávalót. A koncertekre, kivéve a Beatricét, a Főtéren kerül sor. A rendezvénysorozat színfoltja, hogy augusztus 18-án éri el Kolozsvárt az a biciklitúra, amelyen a kísérők mellett 300 profi bringás teker Budapesttől Csíksomlyóig. A román-magyar kapcsolatokat ápoló szimbolikus túrán a résztvevők találkoznak az államelnökkel vagy az államelnök megbízottjával.
alfahir.hu

Székelyudvarhelyen a Szóra bírt csontjaink című tárlat
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)

Mindennaposak a csángók elrománosítását célzó törekvések
Ma is folyamatos a csángók elrománosításának, beolvasztásának kampánya. A gyimesiek magyarsága még megmenthető, Moldvában pedig már csak bizonyos településeken lehetséges, de csakis székelyföldi, és magyarországi segítséggel, összefogással – figyelmeztet Salamon József gyimesbükki plébános.
A plébános csángómagyar, lujzikalagori, de a gyimesi csángóknál szolgál.
Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa Salamon Józsefet sajátos szerepéről kérdezte, arról, hogy tud-e összekötő kapocs lenni a moldvai és az erdélyi magyarok, a csángók között?
Egy betegséggel találkozunk, lelki, és szellemi gondok vannak, mert ami magyarságtudatuk volt 25 évvel ezelőtt, még azt is kiölték a hívekből, volt egy időszak, amikor a szószékről Csíksomlyó ellen beszéltek, hogy nem szabad odamenni, egészen lekapcsolják az embereket a magyar kultúráról, a magyar értékekről, amiben felnőttek – panaszolta Salamon József.
A plébános meg van arról győződve, ha a közigazgatásilag Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk egyházilag nem Gyulafehérvárhoz tartozna, akkor ez a település is már rég a moldvai közösségek sorsára jutott volna.
Salamon József úgy véli, hogy a nacionalista, és soviniszta beolvasztási, elrománosítási folyamat Gyimesbükkben, és néhány moldvai településen még megfordítható, ha az emberek ráéreznek az igazságra, az értékeikre. Hozzátette: legnagyobb gond a hazugság, és a történelemhamisítás.
A csángók már saját magukat nem tudják „megvédeni”, székelyföldi és magyarországi összefogásra, lelki összetartozásra van szükség – szögezte le Salamon József.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Egy jó nagy házban mind: megnyílik a ferences kollégium
Ferenci lelkületben ösztönzik hitéletük ápolására az egyetemistákat
Huszonkét diák költözhet szeptember végén a Kolozsvári Ferences Egyetemista Kollégiumba: 14 fiút a Karolina téri kolostor emeleti termeiben, 8 lányt a közelben, a Kornis/Émile Zola utcából nyíló épületben szállásolnak el.
Az Erdélyi Ferences Rendtartomány kezdeményezése nem csupán fedelet biztosít a Kolozsváron tanuló egyetemisták feje fölé, hanem a különböző tevékenységekbe bevonva őket lelki útmutatást is nyújtanak számukra. Hatalmas az igény napjainkban erre, amit a túljelentkezés mellett a motivációs levelekben olvasható meglátások is igazolnak: az egyik jelentkező például úgy véli, a szerzetesek képesek megtalálni a középutat az igényes lelki élet és a közösségi lét kihívásai között. „Itt nem csak lakótársai, hanem igazi barátai, egymást segítő, megértő és szeretetben elviselő munkatársai lehetnénk egymásnak és az Istennek” – írta a fiatalember, aki empátiájával járulna hozzá a jó légkör megteremtéséhez.
Már a júliusi felhívásban leszögezték a ferences kollégium megálmodói, hogy „elsősorban olyan egyetemi hallgató fiúkat és lányokat várnak, akik Kolozsváron eltöltött éveiket – a tanulmányok mellett – keresztény közösségben szeretnék megélni, s a tudományban való növekedéssel együtt fontosnak tartják hitéletük ápolását is. Mindezt olyan háttérrel, amelyhez Assisi Szent Ferenc ad mintát.” Huszonegy egyetemista – tizennégy fiú, hét lány – jelentkezésére számítottak, a megadott határidőig viszont körülbelül kétszer ennyien küldték el a szükséges papírokat. Maguk is meglepődtek a túljelentkezés láttán, hiszen viszonylag későn merték elszánni magukat a meghirdetésre – magyarázta lapunknak Orbán Szabolcs tartományfőnök, aki Pantea Tibor templomigazgatóval és Albert testvérrel együtt foglalkozik a kollégium ügyeivel.
Az önéletrajzok és motivációs levelek végigolvasása után néhány jelentkezővel személyesen is találkoztak. A szerzetesek, mivel amúgy is volt útjuk Csíksomlyó felé, jártukban-keltükben beszélgettek a környéken élőkkel: arról, hogy mit várnak a bentlakástól, mivel tudnának hozzájárulni a közösség működéséhez. Közben eggyel még sikerült megtoldaniuk a lányok rendelkezésére bocsátott helyek számát, és szép lassan összeállt a kollégisták listája. Leginkább katolikus vallásúak, de két református is van köztük, erre vonatkozóan semmiféle kikötés nem szerepelt a felhívásban – mint ahogyan sok más tényező is a maga természetes módján alakult.
Szabadság (Kolozsvár)

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai magyar pedagógusok első országos évnyitója Csíksomlyón
Háromnapos rendezvénysorozattal búcsúztatták a vakációt és töltődtek fel az új tanévre a romániai magyar pedagógusok Csíksomlyón. A szeptember 11–13-án a dévai Szent Ferenc Alapítvány, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és Hargita megye tanácsa közös szervezésében megtartott hiánypótló eseménysort hagyományteremtő céllal kezdeményezték.
A rendezvénysorozat szeptember 11-én, csütörtökön 19 órától a csíksomlyói kegytemplomban Böjte Csaba celebrálásával megtartott szentmisével kezdődött.
Pénteken délelőtt 10 órától minikonferencia kezdődött Hargita Megye Tanácsa volt tanulmányi központjában, amelyen oktatáson kívüli programokat szervező pedagógusok tartottak előadást. A konferencián elsőként Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke köszöntötte a jelenlevőket, útravalóul Márton Áron püspök örök érvényű gondolatait idézte: „A leghatékonyabb nemzetalkotó és fenntartó erő maga a kultúra: a nemzet kultúrájában él.” A megnyitón a megyei tanács képviseletében Barti Tihamér alelnök mondott köszöntőt. Beszédében a pedagógusok nagyon fontos és hálás munkáját méltatta, amelyet csak hivatással lehet végezni, hiszen minden gyerekből a legjobbat igyekeznek kihozni. Hiánypótló kezdeményezésnek nevezte a mostani találkozót, hiszen mint mondta, az oktatóknak is fel kell töltődniük, meg kell kapniuk azt a megfoghatatlan valamit, amit tovább tudnak adni. Végül Hargita Megye Tanácsának alelnöke sok sikert és kitartást kívánt minden pedagógusnak a kezdődő tanévhez.
A minikonferencián előadást tartott Sándor Csaba Lajos Balánbányáról, aki néptáncra tanítja a gyerekeket több táncegyüttest is vezetve, köztük az Ördögbordát, amely közönségdíjat nyert a magyarországi Fölszállott a páva tehetségkutató 2012-es kiadásában, Haáz Sándor karnagy, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia létrehozója és vezetője, valamint Nagy Éva Vera és Czakó Gabriella iskolanővérek, akik a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart vezetik.
Ezeket az iskolán kívüli, közösségformáló és –megtartó tevékenységet folytató pedagógusokat munkájukért Majláth Gusztáv-díjjal tüntette ki Hargita Megye Tanácsa. A tanárok munkáját és eredményeit Lukács Levente, a megyei tanács munkatársa mutatta be, a díjakat Ferencz Salamon Alpár megyei tanácsos, a megyei tanács oktatási szakbizottságának elnöke adta át.
Sándor Csaba Lajos elmondta, ő a közösségformálás útját a néptáncon keresztül találta meg, Haáz Sándor pedig annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a gyerek megtalálja azt a közösséget, amelyben jól érzi magát. Az iskolanővérek az erőszakmentes légkör létrehozásában, a jó erősítésében a gyermekben látják a hatékony nevelés útját, hangzott el az előadások alkalmával.
Széll Adél óvodai tanfelügyelő a pedagógus a tananyag átadásán kívüli nevelő munkájáról beszélt, arról a felelősségről, hogy példaképek kell legyenek a gyerekeknek, majd megköszönte a szervezőknek a hagyománypótló rendezvény kezdeményezését.
Utolsó előadóként Ferencz Levente alapítótag a Kalibáskő Erdei Iskola tevékenységét mutatta be, amelynek célja hatékonyabbá tenni a környezeti nevelést, és a gyakorlati tevékenységre fekteti a hangsúlyt. Végül zárszóként Böjte Csaba testvér a társadalmi munka fontosságát hangsúlyozta, amelynek során felkeltik a gyerekek érdeklődését, ez elengedhetetlen emberré válásukhoz. Minél több szabadidőközpont, a szervezetek közötti partnerségek létrehozására bíztatta a jelenlevőket, amelyekhez, mint mondta, meggyőződése, hogy támogatóra találnak a megyei tanács vezetőségében is. Országos tanévnyitó ünnepség
Szombaton délelőtt 11 órától a csíksomlyói kegytemplomban ünnepi szentmisével kezdődött a magyar iskolák országos tanévnyitó eseménye. Ezt követően Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, megyei tanácsos a szakmai szolidaritás és az összefogás fontosságát hangsúlyozta köszöntőjében, majd eredményekben gazdag, sikeres tanévet kívánt, akárcsak Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Nagy Éva, Király András, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium RMDSZ-es államtitkár kabinetjének vezetője köszöntött minden magyar tanintézetbe járó óvodást, iskolást és szüleiket, illetve azt hangsúlyozta, hogy legnagyobb kincsünk az anyanyelvünk. Dávid László, a csíkszeredai Sapientia EMTE rektora szintén az értékek megőrzésére hívta fel a figyelmet, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja pedig az iskolai tapasztalatok egy életre szóló hatásáról beszélt.
Hargita Megye Tanácsa prioritásként kezeli az oktatás kérdését, az intézmény képviseletében Borboly Csaba elnök mondott ünnepi beszédet. Mint fogalmazott, a tanintézetek feladata megtanítani beszélni, tanulni és cselekedni a gyerekeket. És ha mindez a hit, a remény és a szeretet jegyében történik, itthon maradásra sarkallja gyerekeinket, hiszen jelenleg a legnagyobb problémánk nem a beolvadás, hanem az elvándorlás, mondta a megyeelnök.
- Az erdélyi magyar iskolai rendszer számára a piaci igényeknek megfelelő képzettség nyújtása az egyetlen módja annak, hogy ez a rendszer hosszútávon megmaradjon. A tudás piacképessége nem feltétlenül a megszerzett diploma szintjétől függ. Példa erre, hogy a Hargita megyei munkaügyi központnál egy tavaly meghirdetett portási állásra ketten is jelentkeztek, akik az európai tanulmányok karán szereztek felsőfokú diplomát, ugyanakkor a képzett szakmunkásokból hiány van. Különösen a szakoktatás területén évről évre fontosabbá válik a képzettség. A jövőben ez méginkább így lesz, elsősorban a számítástechnika fejlődése és az ezzel járó automatizáció terjedése miatt. Hozzá kell járulni a szakoktatás persztizsének növeléséhez, akár a jó példák hangsúlyozásával, már a családban megerősíteni a hagyományos mesterségek iránti megbecsülést. Ebben a folyamatban a pedagógusok meghatározó szerepe mellett a szülőkre is jelentős feladat hárul – mondta Borboly Csaba, majd kitartást és eredményes tevékenységet kívánt mindenkinek.
Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere a házigazda szerepében köszöntötte az egybegyűlteket, és gratulált a kezdeményezéshez, majd Ráduly Róbert Kálmán polgármester üzenetét is közvetítette. Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke szintén elhozta kollégái jó kívánságait. Végül a fiatal, pályakezdő pedagógusokat Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke köszöntötte, a nyugdíjba vonuló kollégákat pedig Ferencz Salamon Alpár megyei tanácsos. Az esemény ünnepi hangulatát diákok szavalatai, valamint a Codex régizene együttes kórusművei emelték. Közlemény
Erdély.ma

Visszahozták Erdélyt a vízügyi térképre
A nagyváradi származású RMDSZ-es politikus, Pásztor Sándor vízügyi mérnök április óta tölt be államtitkári tisztséget a szakminisztériumban. Az Erdély Online-nak adott interjújában arról beszélt, milyen erdélyi beruházásokra sikerült pénzforrásokat kieszközölnie.
- Melyik volt a legproblémásabb erdélyi magyar megye vízügyi szempontból? - Az augusztusi költségvetés-kiigazításnak köszönhetően végre sikerült Erdélybe is komoly pénzösszegeket juttatni a magyar vezetésű önkormányzatoknak, és remélhetőleg megoldódnak olyan fontos vízügyi beruházások, amelyek két-három évvel ezelőtt leálltak. A legproblémásabb megye ebből a szempontból Hargita megye volt. Július végén tipikus példaként egy nagyon komoly árhullám vonult végig, amely a román sajtóban semmilyen médiafelületet nem kapott. Egy szombat éjjel kiöntött a Farkaslakán átfolyó Nyikó patak, és nyolc települést érintve végigsepert mindenhol. Vasárnap reggel odaérkeztem Bukarestből és azóta sikerült elérnem azt, hogy jelen pillanatra 3,7 millió lej lett kiutalva, külön sürgősségi kormányrendelettel az itteni helyiségeknek. Már elindult a kivitelezés és a Nyikó patakot teljes mértékben rendezzük ebből a pénzből. Közben júliustól Marosvásárhely környékéről odaösszpontosítottuk a megfelelő munkagépeket, hogy megakadályozzuk ezáltal a további problémákat. Őszintén bevallom, el kellett jussunk miniszterelnöki szintig, hogy érvényesítsük az akaratunkat.
Szükségtározó
- Csíkszeredánál is komoly gondok adódtak az elmúlt periódusban…
- Júniusban jártam Korodi Attila miniszterrel Csíkszereda környékén és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a 2012-es kormányváltás óta mintha ollóval vágták volna el, minden munkálat leállt. Mindenki elvonult, azt mondták nincs több pénz, s nem folytatódott semmilyen munkálat. Nem törődtek azzal, hogy nagyobb esőzéseknél Csíkszereda egy-egy részét folyamatosan elönti a víz. Azért, hogy a Bihar megyei olvasók is jobban értsék: ez a rész egy körülbelül párhuzamos völgy a Csíksomlyó felé vezető úttal. Úgy sikerült segíteni, hogy Csíkszereda fölött létre fogunk hozni egy kisebb szükségtározót, így megóvjuk a várost az árvizektől. Idén a tervezésre kiutaltunk 200 ezer lejt, hogy jövőre elkezdődhessen a kivitelezés. Csíkszereda környékén szép számban indulnak munkálatok, mert nagyságrendileg 3-3,5 millió lejt sikerült szerezni, hogy elsősorban a helyi jellegű problémákat megoldhassuk a környék településein. Maroshévíznél volt még komoly gondunk, és a Magyaros patak rendbetételére sikerül több mint 2,5 millió lejt juttatni.
- Mivel szembesültek?
- Azzal szembesültünk, hogy az elhanyagolt munkálatok miatt a településeken végigfolyó patakok jelentősebb esőzésekkor elárasztják a házakat, így folyamatosan károkat és jelentős problémákat okoznak az embereknek. Terveink szerint a közeljövőben végre elkezdődhetnek a Hargita megyei munkálatok is. A munkálatok folytatásával biztosítjuk, hogy az emberek érezzék és tudják, hogy államtitkári szinten van Bukarestben valakijük, aki akar és tud is nekik segíteni.
- Mi a helyzet Kovászna megyében?
- Kovászna megyében is van jó néhány jelentős munkálat. Folytatódnak a Kászon patak szabályozási munkálatai. A Barót környékére sikerült körülbelül 3 millió lejt kiutalni, hogy az ottani, az Olttal kapcsolatos vízügyi problémák megoldódjanak.
Kalotaszeg
- Nemrég közleményt kaptunk a sajtóirodájától arról is, hogy Kalotaszentkirályon is komoly beruházás várható…
- Mint említettem, figyelemmel kísérem azokat a magyarságot érintő munkálatokat Erdélyben, amelyek évek óta állnak. Az egyik ezek közül a Kolozs megyei Kalotaszentkirályon van. A települést hosszában szeli át a Kalota patak és ezt próbáljuk teljes mértékben árvízvédelmi szempontból rendbe tenni. Nem titkoltan azért is fontos ez a munkálat, hogy egy ilyen számunkra fontos helységnek a központi része még szebb legyen. Kalotaszentkirály mellett építünk egy tározót, amely nem csak árvízvédelmi szempontból lesz fontos, hanem turisztikai és környezeti szempontból is. Külön problémát jelentett még, hogy ahol kiépül a tó, az emberektől felvásárolták a telkeket, de több mint két éve semmilyen kifizetést nem történt a számukra, most viszont kiutaltunk erre a célra is pénzeket.
- Erdély fővárosában, Kolozsváron mi történik vízügyi szempontból?
- Április óta vagyok Bukarestben, most pedig ugye szeptembert írunk a naptárban. Átvettem egy mások által előkészített, ki merem mondani, nem Erdély-központú büdzsét, mely rendkívül alacsony volt, és figyelmen kívül hagyott egy csomó félig vagy alig elkezdett, kritikus helyzetű beruházási területet Erdélyben, Brassótól Máramarosig. Úgy gondolom, nagyon fontos mindenkinek az, hogy például 10 millió lej fölötti összegeket tudtunk kiutalni Kolozsváron arra, hogy a repülőtéri építkezéseket befolyásoló vízügyi munkálatokat folytatni tudják. Ugyanis olyan szerencsétlen helyzetben voltak, hogy a Szamos folyását kell eltéríteni ahhoz, hogy ott kifutópályát lehessen kialakítani. Erdély csak botladozott 2012-2014 között, hol jött pénz vízügyi befektetésre, hol nem, de inkább nem. Most viszont próbálunk segíteni olyan területeken, ahol úgy érezzük, hogy megakadtak a dolgok. Visszatérve azonban a költségvetéshez: ez az említett, számunkra hátrányos elv szerint lett összeállítva, és el kellett telnie egy félévnek ahhoz, hogy olyan típusú átalakításokat sikerüljön végezni, illetve többletpénzeket behozni kemény lobbi tevékenység árán, melyek által tudunk segíteni Erdélynek vízügyi szempontból is.
Sorban lenni
- A Partiumi vízügyi munkálatokra a közelmúltban egy külön sajtótájékoztatón beszélt, melyről honlapunk is beszámolt, de mi a helyzet a Bánságban?
- A Bánságban a Temesvár és a román-szerb határ közötti Bega-szakaszra körülbelül 1 millió lejt juttattunk. A Bega medre ezen a szakaszon nagyon el van iszaposodva. Sikerült pár hónap alatt az erdélyi vízügyi munkálatokat országos szintűre emelni és az árvízvédelmi szempontból mellőzött Erdélyt újból rárajzolni Románia vízügyi térképére. Nekünk is ott kell lenni abban a sorban, ahol Románia többi része áll.
Szolidaritási alap
- Nagyon sok komoly árvízvédelmi esemény volt az idén, de ezek szerencsére javarészt elkerülték Erdélyt, talán az említett Nyikó patakot kivéve. Románia déli részén rengeteg probléma volt, sokat tartózkodtam ezen a részen. Nagyon sok bajbajutott, tényleg mindenét elvesztő embert láttam. Ezért most azon is dolgozunk, hogy Románia lekérje az Európai Uniótól azt a szolidaritási alapot, mely arról szól, hogy amikor a nemzeti költségvetésnek több mint a 0,6 százalékát kármentesítésre kell fordítani, akkor ez a típusú támogatás alanyi jogon kérhető. Ezen dolgozunk most. Elég bonyolult a procedúra, kimondottan az árvíz sújtotta településeket érinti. Most vagyunk a folyamat végén, meglátjuk, hogyan sikerül ezt kivitelezni, de reményeink szerint körülbelül egy-másfél hónapon belül választ kapunk a kérdéseinkre az Európai Uniótól – nyilatkozta hírportálunk Pásztor Sándor vízügyi szakállamtitkár.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban

Húszmillió forint a ferenceseknek
Húszmillió forint támogatást különít el a jövő évi költségvetés tervezésekor a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma a csíksomlyói Mária kegyhely számára. A pénzből többek között a hármashalom oltárt újítják fel.
Pénteken, az éppen zajló Mária út konferencia egyik szünetében jelentette be Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, hogy a jövő évi költségvetés-tervezés során az Emberi Erőforrások Minisztériuma és azon belül az egyházüggyel foglalkozó államtitkárság húszmillió forintot tervez a jövő évre a csíksomlyói Mária kegyhely területére. „Azt már a ferences atyák fogják eldönteni, hogy ebből mit valósítanak meg”.
P. Bőjte Mihály, az Csíksomlyói kolostor házfőnöke meg is adta a választ. „Az eredeti tervünk a hármashalom oltár felújítása volt. Ezért fordultunk egy kéréssel az államtitkár úrhoz, hogy segítsenek bennünket a hármashalom oltárt megjavítani. Mivel több pénzt fognak adni, ezt további javításokra fordítjuk: a zarándokház felújításra szorul, zajlik továbbá az orgonajavítás, a sekrestyét is fel kell újítani”. A pénzt jövő évben fogják megkapni.
Székelyhon.ro

A magyar kormány támogatja a csíksomlyói zarándokhely felújítását
A magyar kormány húszmillió forinttal támogatja a csíksomlyói zarándokhely felújítását - jelentette be pénteken Csíksomlyón Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Soltész Miklós elmondta, a támogatást a tárca jövő évi költségvetésében különítik el, és annak felhasználásáról a csíksomlyói kegyhely gondnokságát ellátó ferences szerzetesek döntenek majd. Úgy vélte, a zarándokhely nemcsak szakrális érték, hanem az összmagyarság nemzeti értéke is, hiszen nemcsak a katolikus híveket, hanem a protestáns keresztényeket, és az útkeresőket is vonzza.
Böjte Mihály ferences szerzetes, a csíksomlyói kolostor házfőnöke elmondta, a csíksomlyói búcsúk szónokai számára épített Hármashalom oltár felújításához kértek segítséget a magyar kormánytól, de a felajánlott támogatásból más munkálatokat is elvégezhetnek. "A zarándokház is felújításra szorul, folyik az orgona javítása, a sekrestyét is fel kell újítani" - sorolta a teendőket a rendház főnöke.
Soltész Miklós pénteken a Mária út konferencia megnyitóján is beszédet mondott. Amint a rendezvény után az MTI-nek telefonon elmondta, arra kívánta ráirányítani a figyelmet, hogy milyen fontos szerep hárul a zarándokhelyekre a fiatalok megszólításában. Szabó Tamás, a Mária út egyesület elnöke az égi akaratot vélte felfedezni abban, hogy a Mária-kultusz ápolását célul kitűző civil kezdeményezés tíz év alatt kinőtte magát.
A Mária utat Közép-Európa zarándokútjának nevezte, mely összeköti Csíksomlyót a medjugorjei, czesztochovai és máriazelli zarándokhelyekkel. Úgy vélte, a Mária út összeköti, összegyűjti a közép-európai népeket, és gyógyítja a lelki sebeiket.
maszol/MTI

Örömmel végzi hivatását
Kedden ünnepli hetvenedik születésnapját Tamás József csíkszeredai római katolikus püspök. Az egyházi méltóság immár negyvenhat éve gyakorolja papi hivatását, melyről korábban úgy nyilatkozott: a Jóisten csodálatosan vezette őt útján.
A jeles alkalomról Darvas Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia esperese emlékezett meg egy általa közölt laudáció formájában. Ebből megtudhatjuk, Tamás József éppen a háború idején, 1944. november 12-én született Madéfalván, elég nehéz körülmények között, hiszen édesapját behívták katonának, amikor édesanyja vele, a negyedik gyermekkel volt várandós. Édesanyja a mezőn dolgozott, amikor Madéfalvának azt a részét, ahol a családi házuk volt, lebombázták. Szülei a harangozói és sekrestyési szolgálatot látták el. A most 100 éves édesanyja a gyermekeivel az üres plébánia konyhájában húzódott meg. „Ott született József, akinek tréfásan azt szokták mondani, te egyenesen beleszülettél a plébániába” – olvasható az esperes írásában. Az egyházi méltóság 1958-68 között a gyulafehérvári kántoriskolában tanult, majd hat évig a teológián. 1968. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Négy évig Medgyesen volt káplán, majd négy évig Türben plébános. 1978-tól teológiai spirituális, tanár. Szentszéki tanácsos, kanonok, majd pápai prelátus lett, 1994-ben pedig általános helynök. Szent II. János Pál pápa 1996. december 18-án kinevezte segédpüspöknek és valabriai címzetes püspöknek, szentelését Jakubinyi György érsek végezte 1997. március 1-én Csíksomlyón.
Soha nem bánta meg
„Úgy érzem, én különösebben nem keresgéltem, hogy az életben hol legyen a helyem. A Jóisten a hivatásban csodálatos módon vezetett, egyszerűen kínálta a lehetőséget, számomra csak annyi az érdem, hogy elfogadtam és követtem a hívó szót. Elmondhatom, soha nem bántam meg azt, hogy hívó szavát elfogadtam” – jelentette ki életpályájával kapcsolatban egy, a Csíki Hírlapnak adott korábbi interjúban Tamás József püspök.
Rédai Botond
Székelyhon.ro

Székelyföldi konzultációs központ nyílt
A magyarországi Türr István Képző és Kutató Intézet Székelyföldi Konzultációs Központja kezdte el működését Csíksomlyón.
Az új felnőttképzési intézményrészleg terveiről és lehetőségeiről tartottak pódiumbeszélgetést csütörtökön délelőtt. Az eseményen Petróczi Ferenc, a Türr István Képző és Kutató Intézet főigazgató-helyettese elmondta, az feladatuk, hogy esélyt biztosítsanak azoknak, akik még soha nem dolgoztak, vagy már régóta nem találnak munkahelyet, vagy alacsony az iskolai végzettségük, esetleg olyan helyen laknak, ahol nincs a közelben lehetőség dolgozni. A célszemélyek között nagy számban vannak roma származásúak és fogyatékkal élők, számukra szolgáltatnak sokféle tevékenységet.
A csíksomlyói Pro Educatione Egyesület a Türr István Képző és Kutató Intézettel különféle felnőttképzési projektekben 2012 óta működik együtt. A most létrehozott konzultációs központ helyet ad a távoktatási programok közös megvalósításának, álláskeresési és pályaorientációs, önismereti, érdekérvényesítési, kommunikációs és tanulástechnikai tréningeknek. Elhangzott, hogy az első lépés a kompetenciafejlesztő tréningek megszervezése, de nem kizárt az olyan szakmai képzés létrehozása sem, ami távoktatásban megvalósítható.
„Két együttműködő partnerünk a Sapientia egyetem és a Pro Educatione Egyesület. A Pro Educatione adja az infrastruktúrát, a helyszínt, hogy tudjuk megszervezni ezeket a konzultációkat, távoktatási képzéseket. Ehhez mi biztosítani fogunk technikát, számítógépeket, ha ide bejön a képzésen részt vevő, akkor letölthet tananyagokat” – mutatott rá a főigazgató-helyettes.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Csíksomlyó rejtett történelme Márk József tollából
A vasárnapi nagymise után mutatták be Márk József ferences szerzetes Csíksomlyói mozaik című könyvét a csíksomlyói kegytemplomban.
A Borsodi L. László ferences sajtóreferens által szerkesztett kötet József atya Csíksomlyón töltött közel fél évszázados szolgálatának, tapasztalatainak merítése, a kegytemplom és a kolostor „rejtett történelmébe” nyújt betekintést.
A rendhagyó könyvbemutatón Urbán Erik ferences templomigazgató beszélgetett József testvérrel, a kötetből részleteket olvasott fel Borsodi L. László.
Márk József ferences szerzetes 1969-től a székelység nemzeti kegyhelyének őre, a kommunizmus idején kihalásra ítélt Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány azon kevés élő tagjainak egyike, akik nemcsak a második világháborút követő időszak egyház- és kisebbségellenes évtizedeinek viszontagságai között álltak helyt, hanem akiknek volt, kellett legyen erejük ahhoz, hogy a kommunista diktatúra bukása után, az 1990-es években haló poraiból életre keltsék Szent Ferenc erdélyi rendtartományát – méltatta a szerzőt a kötet előszavát jegyző Borsodi L. László.
Mint elhangzott, Márk József indította el a csíksomlyói kegyhely első honlapját, az elmúlt években pedig blogot indított, és a közösségi oldalakhoz is csatlakozott, hogy így is eljuttassa a csíksomlyói Szűzanya örömhírét a világnak. A kötet részletesen ismerteti a kegyszobor és a búcsújárás történetét, ugyanakkor József atya úti élményei is helyet kaptak benne. Írásait sajátos, humoros előadásmód és közérthetőség jellemzi.
„Megköszönöm Istennek, hogy tehetséget és erőt adott, a Szűzanyának, hogy annyi szépet írhattam a somlyói szentélyről” – fogalmazott a könyvbemutató végén Márk József OFM.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Hitélet – Toronysisak is emlékeztet Ferencz Ervinre
Egy hitvalló ferences méltatása
Bizonyára még nagyon sok kolozsvárinak él emlékezetében Ferencz Ervin, az óvári barátok templomában 1976–1980 között szolgáló, kiemelkedő szerzetespapi alakja. Személye ismét a figyelem középpontjába került, mert november 3-án, a budapesti Országházban megtartott ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty József Társaság ügyvezető elnöke a társaság által adományozott rangos emlékéremben részesítette. A kitüntetésben azokat a személyiségeket részesítik, akik életük példájával Mindszenty bíboros – akinek boldoggá avatási pere folyamatban van – hitvallását szolgálják.
A díjazottak minden alkalommal javasolhatnak három középiskolás fiatalt, akik személyenként százötvenezer forintos támogatásban részesülnek, valamint egy-egy százezer forint értékű kiskönyvtárat is kapnak. Az ünnepség után az Országházban megkoszorúzták azt az emléktáblát, amelyet Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása 1956. november 3-án este elmondott híres rádióbeszédének emlékére állítottak.
Ervin lett a szerzetesi neve
Ferencz Béla Szárhegyen született 1920. május 10-én. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában járt középiskolába, 1938-ban érettségizett Marosvásárhelyen. Még abban az évben megkezdte a noviciátust a Szent Ferenc-rendiek medgyesi rendházában. Az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat 1942. október 8-án tette le, szerzetesi neve Ervin lett. Időközben, 1939–1944 között elvégezte teológiai tanulmányait Vajdahunyadon. 1943. június 20-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. A fogarasi rendházban kezdte működését, onnan hurcolta el az akkor még román királyi rendőrség 1944. augusztus 30-án. Csak azért, mert magyar, és római katolikus szerzetes. Szabadlábra helyezése után, 1945–1947 között klasszika filológiát (görög és latin nyelvet) tanult a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Aztán két évig Székelyudvarhelyen a Collegium Seraphicumban nevelő, s a klerikusok magisztere Csíksomlyón. A következőkben helyettes plébános Zetelakán, majd plébános Fogarason. Onnan deportálták az 1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a máriaradnai ferences kolostorba, ahova minden ferences szerzetest elhurcoltak azon az éjszakán Erdély területéről.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Hegedüs: a kulturális diplomácia a konfliktuskezelés eszköze
Az UNESCO világörökség-állomány bővítésének kritériumrendszerét és elveit, illetve a magyar vonatkozású világörökséghez kapcsolódó tevékenységét ismertette Bogyay Katalin, Magyarország UNESCO-nagykövete azon a bukaresti találkozón, amelyen Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár a kulturális tárca prioritásait ismertette csütörtökön.
Az RMDSZ-es államtitkár bemutatta az UNESCO-hoz benyújtott iratcsomók helyzetét – köztük a Csíksomlyói pünkösdi búcsúnak a szellemi világörökségi listára, illetve Constantin Brâncuși zsílvásárhelyi szoborparkja tárgyi világörökségi listára való felterjesztésének szakmai részleteit.
Hegedüs Csilla ugyanakkor arra is kitért, hogy a Torockó épített örökségéről szóló, 2003-ban már előkészített iratcsomó bővítése és aktualizálása is elsőrendű, a település pedig építészeti ritkaságként az UNESCO-világörökségi listáján már szereplő magyarországi Hollókőhöz társulna hasonló kulturális értékként. Az iratcsomó véglegesítése és további szakmai előkészítése érdekében az RMDSZ államtitkára az UNESCO-nagykövet együttműködését kérte.
Az általa képviselt nemzetközi szervezet elve az, hogy a közös kulturális örökséget együtt kell védeni, ezért az UNESCO kiemelten támogatja azokat a világörökségi listára felterjesztett szellemi és tárgyi értékeket, amelyek az országok, nemzetek közötti együttműködés eredményeként kerülnek az elbíráló bizottság elé – hangsúlyozta Bogyay Katalin UNESCO-nagykövet Bukarestben.
Azt is elmondta: a kulturális diplomácia nagyon fontos eszköze a konfliktuskezelésnek, hiszen olyan államok képviselői hoznak létre közös munkákat, amelyek között politikailag nem mindig békés a viszony. Ilyen tekintetben a kultúra összekötő kapocs lehet, jelentős hajtóműve a nemzetközi kapcsolatok hosszú távú kiépítésének.
maszol.ro

Könyv a moldvai magyarok lelkéről
Az Erdővidéki Közművelődési Napokon Oláh-Gál Elvira bemutatta A moldvai magyarokról című, riportokat, interjúkat és tudósításokat tartalmazó könyvét csütörtök este a kisbaconi régi paplakon. A rádiós és tévés újságíró – jelenleg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója – a csángókkal való találkozásairól beszélt, olyan részletekről szólt, amelyek nemzettársaink lelkiségére villantanak. Nekünk, szerencsésebbeknek, akik tömbmagyarságba születtünk, nem korlátozta jóformán senki, hogy az iskolai szünetben milyen nyelven szólítsuk meg egymást, de az Erdély és Moldva peremén élő fiatalok számára egyenesen tilos volt – ahogy Oláh-Gál Elvira egyik Csík­somlyóra igyekvő alanya nevezi – a „hazátlanok” (a bozgorok) nyelvén megszólalni. A vásott magyar nyelv (limba ungureasca tocită) használata maradt tehát a kapun belülre, de onnan is egyre gyakrabban kikopott, hiszen papjaik a ferdítéstől sem riadtak vissza, s azt mondták nekik, vallásuk neve is mutatja, hova tartoznak – romano, azaz román katolikusok –, az iparosodás szétverte közösségeiket, a vegyes házasságok és az érvényesülni akarás pedig tovább tizedelte soraikat. Az 1989-et követő időszakban jött az anyaországi segítség, amely némileg megállította a közösség teljes felszívódását a román tengerben. Mindenképp nyereség, hogy a régebb nemzeti hovatartozásukat még a székelyek előtt is titkolók meg mertek anyanyelvünkön szólalni, gyermekeiket pedig magyar órákra íratták, s ma már hetente három alkalommal kétezren tanulják elődeik nyelvét, saját népdalaikat. Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen az állami intézmények vezetői próbálták a kezdeményezést ellehetetleníteni – nemrég Bákó Megye Tanácsának elnöke nyilatkozott úgy, hogy megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, helyette viszont bevezetik az olasz nyelv tanítását az iskolákban –, de a toleránsabbak is – mintegy „ellentételezésként” – arra kérték a csángókat, ha már az iskolában magyarul tanulnak, bár otthon használják folyamatosan a románt. Öröm, hogy a csángóknak saját értelmiségük van, s nem hiányoznak azok a pedagógusok sem, akik nehézségek ellenére is vállalják a magyar nyelv tanításának moldvai misszióját. Üröm viszont az, hogy a most tanult nyelv nem megegyező a nagyszüleik által még gyermekként tanult nyelvvel. Az az ősi anyanyelv talán örökre elveszett, de elkezdődött valami olyasmi, ami jó irányba viszi sorsukat. Oláh-Gál Elvira szerint a közvetlen közelségünkben élő moldvai magyarokat – Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is több százan élnek –, ha befogadjuk, s előítéletek nélkül közeledünk feléjük, megmaradnak magyarnak, ellenkező esetben a könnyebb utat választják, s románná válnak – szeressük hát őket.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tegnap este Vargyason az unitárius templomban tartotta az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadási ünnepségét. Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragó népművészt kiemelkedő népművészeti tevékenységéért és Erdővidék hírének öregbítéséért részesítették a kitüntetésben.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Magyar feliratot is ki kell tenni a magyar vonatkozású műemlékekre
A kulturális minisztérium rendelete értelmében 2015 végéig a kisebbségek nyelvén is feliratozni kell azokat a műemlékeket, amelyek az érintett kisebbség kulturális örökségéhez tartoznak.
A rendeletről Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla, az RMDSZ korábbi kulturális miniszterei számoltak be egy hétfői kolozsvári sajtóbeszélgetésen. Hegedüs Csilla elmondta, a Kelemen Hunor minisztersége idején előkészített rendelet, mely a cseréjük folytán végül az ő aláírásával jelent meg, négy kritériumot jelöl meg, amelyek valamelyikének a teljesülése esetén kötelező a kisebbség nyelvén történő feliratozás.
Magyar feliratnak is kell kerülnie azokra az épületekre, amelyek építtetője vagy tervezője magyar volt, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, amelyek olyan településen állnak, amelyen jelentős magyar közösség él, és ez igényli a feliratozást, vagy ha a megyei, esetleg helyi önkormányzat kéri ezt. A minisztérium a feliratok formai jegyeit is szabályozta. Hegedüs Csilla megjegyezte, ha a többnyelvű feliratozás nem történik meg 2015-ig, „az elvileg büntethető”.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a rendelet fontos lépés a multikulturalitás, a többnyelvűség és a kultúrák kölcsönös tisztelete felé. A volt miniszter hozzátette, az intézkedés nemcsak a magyar, hanem a romániai német, zsidó, török vagy más kisebbségi közösségek számára is fontos.
Kelemen Hunor elmondta, az elmúlt kilenc hónapban magyar politikusok által vezetett tárca ismét összeállította és benyújtotta az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez (UNESCO) azt az anyagot, amellyel a csíksomlyói búcsúnak a világ szellemi öröksége részévé nyilvánítását kezdeményezik.
Hozzátette, a korábbi folyamodványuk azért akadt el, mert 2013-ban az UNESCO annak kiegészítését kérte, és az illetékes bukaresti bizottság „elszabotálta a válaszadást”. A politikus szerint Csíksomlyó ügyének 2015-ben az UNESCO közgyűlése elé kell kerülnie.
Kelemen Hunor a magyar vezetésű kulturális tárcánál elvégzett munka fontos eredményének tartotta, hogy elkészült az örökségvédelmi törvénykönyv és a filmtörvény tervezete. A politikus hozzátette azonban, hogy a tárca jelenlegi vezetőit semmi nem kötelezi arra, hogy az előkészített tervezeteket benyújtsák a parlamentben. Kelemen Hunor kijelentette, ha a tárca nem nyújtja be a törvénytervezeteket, mérlegeli, hogy egyéni képviselői kezdeményezésként bocsássa azokat vitára a román parlamentben.
MTI
Székelyhon.ro

Sokszínű Caritas
A Gyulafehérvári Caritas közel 25 éve dolgozik a helyi közösségekért, az elfelejtett idősekért, a szegény gyerekekért, a társadalomból kirekesztett fogyatékkal élőkért. Ezt a sokszínűséget, változatos és sokrétű tevékenységet szerettük volna megmutatni az idén minden megmozdulásunkon, ahogyan dr. Márton András, a szervezet igazgatója fogalmaz: "Láttatni, hogy az irgalmas szeretet művei élnek, kibontakoznak, erősödnek erdélyi közösségeinkben, megannyi súlyos, borúlátó vagy éppenséggel romboló fennhang ellenére." A Népújság olvasói számára nem kell bemutatni a Gyulafehérvári Caritast, hiszen folyamatosan beszámolunk tevékenységükről az újságban, most viszont az elmúlt egy év történéseire szeretnénk visszaemlékezni, kiragadva egy-két jelentősebb eseményt. A Caritas elmúlt évi eredményeit Molnár József, a szervezet közkapcsolati felelőse összegezte.
– A kihívásokra válaszolva minden évben előbbre lépünk egy kicsit, így sikerült májusban útjára indítani a kórházi ápolók szakképesítését célzó nagyobb horderejű projektünket, amely jelenleg is 13 megyében zajlik, Marosszentgyörgyön pedig a "Hand in Hand" programunkat indítottuk el, amelynek számunkra újszerű célja a kultúrák közti kapcsolatok építése, etnikumok találkoztatása.
Júniusban újabb Caritas-központ nyílt meg Gyergyószentmiklóson, helyet adva a különféle képzéseknek és mozgáskompetencia- fejlesztésnek, szintén júniusban nyitotta meg kapuit Búzás-besenyőben a Gondviselés Háza idősotthon, szeptemberben pedig felszenteltük Székelyudvarhelyen a Kolping szervezet által átadott, majd kibővített épületet, ahol a későbbiekben a Szent Lukács Palliatív és Fejlesztési Központ fog működni.
Említésre méltó az idei önkéntestáborunk is. Júliusban Gyergyószentmiklós szépítésén dolgozott közel 200 önkéntes, ahol a fizikai segítségnyújtás mellett a gyermekek vakációztatásában is részt vettünk és az egyedül élő időseknek segítséget nyújtottunk. Ősszel immár nyolcadik alkalommal rendeztük meg Csíksomlyón az "Együtt a fogyatékkal élőkért" konferenciánkat, amelyre egyre többen jönnek el. A szeptemberi főegyházmegyei szociális fórumon a szociális tevékenységet végző szervezetekkel, közösségekkel az elmúlt három év közös munkáját értékeltük ki, és a további együttműködés formáit is körvonalaztuk a főegyházmegye szociális karitatív bizottságának keretében.
– A szervezet munkáját sokan ismerik, sokan veszik igénybe, és egyre többen ismerik el. Milyen elismerésekben részesült a szervezet az elmúlt évben?
– Munkánkat ebben az évben több díjjal is elismerték, amelyek elsősorban kollégáink és önkénteseink áldozatvállalásának köszönhetők. Márciusban az OMV-Petrom társaság gáláján kiválósági díjat kapott a petrozsényi "Skill Up for the Future" fiatalok helytállását támogató program, augusztusban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a szervezetünket a Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki, októberben Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Ludescher László szociális ágazati igazgatót, és a Vodafone Románia Alapítvány gáláján a "Mobile for Good" díjat a medikális és szociális ágazatunk kapta "Egyedül otthon a telefonnal" elnevezésű programjáért.
– A Caritas munkájának mozgatórugója a szolidaritás, milyen akciókban vett részt a szervezet az elmúlt évben ilyen tekintetben?
– Felhívásainkra az elmúlt évben az emberek több ízben is megmutatták, hogy szolidárisak a nehéz helyzetben lévő társaikkal. Két egyházmegyei gyűjtést szerveztünk természeti katasztrófák miatt a távoli vidékeken bajba jutott embertársaink megsegítésére: a 2013-as novemberi tájfun Fülöp-szigeteki áldozatainak, és májusban a Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát elöntő árvíz károsultjainak. A hívek adományait az újjáépítésre használták fel a Caritas Internationalis közvetítésével.
Fontos számunkra, hogy környezetünk értékelje munkánkat, és a helyi közösségek bekapcsolódjanak a szeretettevékenységbe, amelyet végzünk. Erre kértünk mindenkit az évről évre megismétlődő kampányainkban is: a "2% a Caritasért! 2% értük!" adófelajánlási kampányban, az "Egymillió csillag a szegényekért" akciónkban, amelyet idén már 18 településen szerveztünk meg azért, hogy szegény családok és magukra maradott öregek számára szebbé tegyük a karácsonyt, a hagyományos Szent Erzsébet-gyűjtésben ez alkalommal az idős és beteg testvéreinket segítő otthoni beteggondozó szolgálat tevékenységére kértünk támogatást. A kampányokba való bekapcsolódás és az eredmények megerősítenek minket abban, hogy az a tevékenység, amit végzünk, nem hiábavaló. "Hála van a szívemben, hogy sokan vannak, akik nemcsak beszélnek, hanem a cselekvő szeretet útján haladnak" – vallja Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatója, s vele együtt mi is.
– A segítségnyújtás végett begyűjtött adományok a megfelelő helyre kerültek, de nem-kormányzati szervezet lévén hogyan és honnan teremtik elő az anyagiakat?
– Pénzügyi szempontból nem kezdődött jól a 2014-es év szervezetünk számára, közel 300.000 euró állami támogatás elvesztésével kellett számoljunk. A programjainak működtetéséhez szükséges anyagiakat a helyi, illetve megyei önkormányzatok, a központi adminisztráció támogatásának köszönhetően, valamint szervezetünk nem kis erőfeszítése révén sikerül előteremteni. Az állami szubvenció drasztikus csökkentése minden szakmai vagy adminisztratív indoklás nélkül történt, annak ellenére, hogy 15 éves együttműködésünk során nem merültek fel kifogások. Attól tartunk, hogy 2015-re vonatkozóan az állami forrás megvonása egyre súlyosbodik. Ettől függetlenül bizakodással tekintünk az elkövetkező évre, és igyekszünk megtenni mindent annak érdekében, hogy továbbra is elláthassuk vállalt feladatainkat. A Caritas lelkisége a szolgálatra való készséget és kedvességet jelenti, amelyet munkatársaink és önkénteseink magukban hordoznak – összegzett Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse.
(m. s.)
Népújság (Marosvásárhely)

Esztelneken vallásos turizmusra pályáznak
Egy év alatt igyekeztek gazdaságossá tenni az esztelneki kolostor földjeit, hogy ebből megélhessenek, talpon maradhassanak és jövedelmük is legyen belőle – nyilatkozta lapunknak Szilveszter testvér – világi nevén Kakucs Béla –, a ferences kolostor elöljárója.
Szilveszter testvér 2013. november 16-a óta él Esztelneken, ahová annak idején fráter Sebestyénnel és Ambrus Zoltán terciáriusszal érkezett. Sebestyén testvér húsvét után visszakerült Csíksomlyóra, a kolostorban jelenleg két szerzetes él. Szilveszter testvér elmondta: 2014-ben egyrészt papi feladatokat teljesített a felsőesztelneki templomban, másrészt a birtok ügyeit intézte. Fontos tennivalónak bizonyult a kolostor villanyhálózatának felújítása, amit nyolcvan százalékban sikerült kicserélni, felszámolták az életveszélyes vezetékeket. Rendbe tették a kolostor melletti temetőt, adományokból új bejárati kaput szereltek.
Szilveszter barát idei nagy terve az esztelneki kolostor bekapcsolása a vallásos turizmusba, ami a Szent Mihály-hegyi templomtól indulna és több „szentföldi” települést érintene. Ezt az elképzelést európai uniós támogatással, pályázati úton valósítanák meg, felújítanák és látogathatóvá tennék az útszakaszon található egyházi épületeket. Egyik kiemelkedő vonzerő az esztelneki ferences kolostor lenne, elkészítették a felméréseket és előtanulmányokat, hogy pályázni tudjanak a gyulafehérvári központi fejlesztési régiónál. A pályázatot az esztelneki önkormányzat nyújtaná be több felső-háromszéki önkormányzattal és a megyei tanáccsal társulva.
A 2015-ös esztendőt a Szentatya a szerzetesek, illetve a megszentelt élet éveként hirdette meg, ezért szerzetesként jobban fel szeretnék hívni magukra a figyelmet. Szilveszter barát azt is tervezi, hogy április 24-én a környékbeli papság jelenlétében felelevenítik a Szent György-búcsút, ugyanis a kolostor melletti templom védőszentje Szent György vértanú.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elégtétel, hogy segíthetett
Vitos Mária több mint húsz éve dolgozik a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Éveken keresztül a Mikó-vár épületében, a művészeti-történelmi részlegen volt könyvtáros, jelenleg a könyvtár feldolgozó részlegének munkatársa. 2009-től a Wikipédia enciklopédia számára készít Székelyföld témájú szócikkeket. Az idén ősszel nyugdíjba vonuló Vitos Mária a könyvtáros szakmáról mesélt.
Mivel már a kezdetektől a művészeti-történelmi részleg munkatársa volt, részt vett a cédulakatalógus összeállításában, a könyvek felleltározásában, melynek köszönhetően az olvasók könnyebben hozzáférhetnek a keresett kiadványokhoz.
Munkája során számos rendezvényt, vetélkedőt szervezett kollégáival, és hozzájuk kapcsolódik többek között a neves csíki személyiségeket bemutató könyvjelzők ötlete is. „2000-ben szerveztünk egy háromfordulós honismereti vetélkedőt, egy kiállítást, és akkor házilag készítettünk könyvjelzőket neves csíki személyiségekről. Néhány évre rá egy újabb vetélkedő során felfigyelt rá a városvezetés, és jelezték, szívesen támogatnának azzal, hogy kinyomtatják a könyvjelzőket. Nyolcvan személyiségről állítottunk össze ismertetőt, 2008-ban a Csíki Székely Múzeumban ki is állítottuk, és úgy érzem, ezzel mi is egy kicsit hozzájárultunk ahhoz, hogy jobban megismerjék, megszeressék a neves csíkiakat” – meséli lelkesen a könyvtáros.
Vitos Mária heti egy nap a Wikipédia enciklopédia számára készít Székelyföld témájú szócikkeket. „Ezzel a munkával számomra megnyílt a világ. Csíksomlyó művelődési életéről, Kájoni János munkásságáról, székelyföldi templomokról, kastényokról írni számomra egy csoda” – jegyzi meg.
Meséli, az évek során számos, könyvtárba járó helybélivel alakult ki közvetlenebb kapcsolata, volt példa arra, hogy már csak azért is betértek néha a részlegre, hogy üdvözölhessék. „Annak idején például a művészeti iskolából rengeteg diák kereste fel a részlegünket, akik a későbbiekben tanárként vagy éppen kutatóként tértek vissza. Számomra elégtétel volt, hogy segíthettem” – mondja Vitos Mária.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Ferenczes 70.
Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.
Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.
Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.
Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.
(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)
Erdély.ma

Kanadában dalolt Benedekffy Katalin
Európa számos országában és néhány egzotikus ország után nemrég Kanadában is bemutatkozhatott a nagygalambfalvi származású opera- és operetténekes, Benedekffy Katalin: a nagyérdemű a Salute to Vienna című produkcióban hallhatta hangját, előbb Torontóban, majd Hamiltonban. Az énekesnek csak néhány napja volt felkészülni a több ezer néző előtt zajló rangos előadásra.
Operettrészletekkel lépett színpadra a torontói Roy Thompson Hall, illetve a Hamilton Place Theatre közönsége előtt a nagygalambfalvi származású, Budapesten élő Benedekffy Katalin a hónap elején: az immár húsz éve létrehozott Salute to Vienna elnevezésű, a bécsi újévi koncertek hangulatát idéző nemzetközi produkciót csak ezen a két helyszínen több ezren tekintették meg. Az udvarhelyszéki opera- és operetténekes rendszeresen szerepel budapesti, debreceni és kolozsvári zenés darabokban, de számos európai országban, továbbá Izraelben, Japánban és a Kanári-szigeteken is fellépett már – nem állnak tőle távol a népzenei, illetve a nem hagyományos, több műfajt ötvöző produkciók sem.
Mint Benedekffy Katalin a koncertek után kifejtette, ez volt az első olyan alkalom, amikor egy kész nemzetközi műsorba kellett belépnie. A több énekes, tánckar és egy hetvenfős zenekar közreműködésével létrehozott Salute to Viennába a szervező, a Kanadában élő nemzetközi impresszárió, Glatz Attila hívta meg, aki úgy fest, a továbbiakban is számítana rá az előadásokon. A fellépések előtt az énekesnek nem volt ideje izgulni: mindössze két napja volt felkészülni, ám mint fogalmazott, a szakértelemmel összeállított műsorban, a kitűnő partnerekkel szinte lehetetlen volt hibázni. Több közkedvelt operettből – a Denevérből, a Csárdáskirálynőből és a Marica grófnőből – adott elő részleteket, a többezres közönség látványa pedig csak fokozta eufóriáját: meghatódva gondolt arra, dalaival milyen messzire eljutott székelyföldi szülőfalujából.
Hazatérése óta már több magyarországi fellépése is volt, további szerepekre kapott felkérést a Kolozsvári Magyar Operától, s már tudni, hogy nyáron újra részt vesz a székesfehérvári koronázási szertartásjátékban, amely az államalapítás történetének zenés bemutatása. Amennyiben ezután is meghívnák a nemzetközi Salute to Viennába, az Egyesült Államokban is alkalma nyílna a bemutatkozásra – egyik legnagyobb álma azonban, hogy a csíksomlyói búcsún elénekelhesse a Csíksomlyói Mária-siralmat.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Anya helyett anya lenni
Zsurzs Angéla több mint tíz éve él Csíkszeredában, és bár még nem édesanya, jelenleg hét gyermek gondját viseli. Büszkén mutatja a „családi fotókat”, lelkesen mesél kicsiről és nagyról. – A Szilágyságban születtem, tizenkét évvel ezelőtt a munkám sodort ide, akkor Gergely Istvánon, a Tisztin keresztül kerültem Csíkszeredába. Ezt megelőzően egy évet Beszterce-Naszód megyében dolgoztam egy ottani Csibész-háznál, Csíkszeredában pedig szintén a Csibész Alapítvány egy házához kerültem, amely a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság fennhatósága alatt van. Hat évvel ezelőtt volt egy újabb, ezúttal kisebb változás az életemben, elvállaltam a gyermekvédelmi igazgatóság kettes számú családi típusú elhelyező központjának a vezetését.
– Elhagyott gyerekek gondját viseli, noha más területen tevékenykedett. Könnyen hozta meg a döntést a váltás mellett?
– Hirtelen hozok döntéseket, és érzem belülről, hogy mit kell tennem. Korábban teljesen más területen dolgoztam, tanultam. Öt nap állt a rendelkezésemre, hogy egy teljesen új lehetőséget elfogadjak, ezek voltak a gyerekek. Szinte a semmire igent mondtam, otthagytam a munkámat, váltottam, és elmentem Beszterce-Naszód megyébe, majd egy év után felajánlották a csíkszeredai munkát. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, és szerettem volna velük foglalkozni. Tizenkét évvel ezelőtt sok mindent másként gondoltam, de beledobtam magam, és teljesen jól alakult. Az is nagy váltást jelentett számomra, hogy amíg az első otthonban kicsi gyerekek gondját kellett viselni, itt egyből serdülőket kaptam.
– Hogyan zajlik egy napjuk?
– Én hét gyermekkel a gyermekvédelmi igazgatóság hármas számú központjához tartozó családi házban lakok, Csibész-háznak ismerik Somlyón. A legkisebb gyermek két éves és nyolc hónapos, aztán vannak első, harmadik és negyedik osztályosak, hárman pedig egyetemisták. Van két nevelő kollégám, akik naponta váltják egymást, illetve egy szakácsnő. Ők hárman nem laknak velünk, csak napi rendszerességgel jönnek. Reggel hétkor ébredünk, elviszem a gyerekeket iskolába, aztán számomra kezdődik az irodai munka, a kicsihez jön a nevelő, aki reggel nyolctól este kilenc óráig van a gyerekekkel. Délután tanulás, szabad foglalkozás zajlik a nevelővel, este kilenctől pedig én vagyok a gyerekekkel, hétvégén pedig, szombat déltől hétfő reggelig együtt vagyunk. De persze ha napközben otthon vagyok, nem tudom kivonni magam a napi tevékenységekből, a pici gyerek állandóan ott van körülöttem.
– Mennyire szoros a kapcsolata a gyerekekkel?
– Anyukámnak szólítanak a kicsik, ez sokat elárul. Egyébként számomra ez nem jelent gondot, viszont ahogy nőnek, beszélünk arról, hogy nekik van édesanyjuk, és én a nevelőanyjuk vagyok. Erről beszélni egy majdnem három évesnek még túl korai, így számára én vagyok az anyuka. Érzem egyébként, hogy oszlopnak tekintenek, bizalommal fordulnak hozzám. Igyekszem, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek. Sajnos nem vagyok én még édesanya, de bízom benne, hogy hamarosan az leszek. Nem tudom, a saját gyerekkel hogyan bánnék, de azt igen, hogy ezeknek a gyerekeknek a lehető legjobbat akarom.
– A gyerekek testvérként viszonyulnak egymáshoz?
– Ragaszkodnak egymáshoz. A nagyok sokszor elviszik a kicsiket sétálni, foglalkoznak velük, segítőkészek nagyon.
– Érzelmek vannak ebben a munkában, ha annak lehet nevezni. Egy felnőttnek sem lehet könnyű...
– Pontosan. Minden ember más, az elvárások, a képességek is mások. Nekem például megvoltak a magam elképzelései a gyereknevelés kapcsán, aztán a gyerekek jelezték, hogy ez így nem megy, én pedig rádöbbentem, hogy a szuper elképzelések csak az én fejemben szuperek, és nem tudom ráerőltetni egy másik emberre. Az embernek döntési joga van, más igényei, más elképzelései a saját élete kapcsán. Az idők során letisztul ez. Jó kis felkészítő ez az életre.
– 13 évvel ezelőtt nem tudta, mire vállalkozik. Most is belevágna?
– Határozottan. Úgy érzem, mindent megtettem, hogy kihozzam belőlük is és a helyzetből is a maximumot. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni. Ezelőtt pát évvel például alig figyeltem magamra, most már ott tartok, hogy magamra is figyelek, mert az idők során megértettem, ha én nem vagyok jól, akkor a környezetemet is fertőzöm. Most már magamnak is megadom azt, amire szüksége van a lelkemnek ahhoz, hogy tudjak türelmesebb lenni.
– Arra gondolt, hogy mi történik, ha majd családja, gyereke lesz?
– Kialakul. De ez nem összeférhetetlen a családi élettel, én úgy látom, nem lesz gond. Nagyon szeretném a saját családomat megalakítani, de nem szeretném, ha kizárná a mostani életemet. Szeretném folytatni a munkámat, kihozni a legtöbbet magamból. Végzem a feladatomat, s nyitott vagyok bármire. Bízom benne, hogy segítenek az égiek.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Csángó-est a Magyar Kultúra Napján
A Magyar Kultúra Napja alkalmából fotókiállításnak, könyvbemutatónak és néptáncelőadásnak adott otthont a Maros Művészegyüttes székháza. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Maros Művészegyüttes szervezte ünnepi esemény résztvevői a csángómagyarok életébe nyerhettek betekintést.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub kiállításmegnyitójával indult az est, ahol Both Gyula, Bálint Károly, Haragos Zoltán és Ábrám Zoltán csángó fotóiból mutattak be egy válogatást. A színes felvételek a csángók népviseletét, tájait, építészetét, ünnep- és mindennapjait mutatja be, azt, hogy azok az emberek a szegénységben is képesek boldogok lenni, örülni az életnek. A kiállítást, amely január végéig látogatható, Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke, Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója és Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke nyitották meg.
A Művészegyüttes nézőterét megtöltötte a többnyire idősebb generációt képviselő közönség, akiket Kilyén Ilka (képünkön) köszöntött. Lakatos Demeter csángó költő A nap fiai című versét a művésznő Czelecz Jenőnek ajánlotta, aki hosszú éveken át táboroztatta a csángó gyerekeket Erdélyben, hogy magyar szót halljanak, magyarul beszélhessenek. Ezt követte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ünnepi szónoklata. A politikus arról beszélt, hogy a Magyar Kultúra Napját reggel a prefektúrán kezdte, ahol arra kért magyarázatot, hogy a kormánymegbízott miért kifogásolja a nemzeti szimbólumainkat, miért akarja levétetni az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót. Érdembeli választ a prefektus nem adott, a törvény betűi mögé bújva magyarázkodott – számolt be Brassai, aki a magyar identitásról, a kultúráról, annak jelentőségéről beszélt.
Oláh-Gál Elvira csíkszeredai rádiós újságíró A moldvai magyarokról című könyvét Bodolai Gyöngyi ismertette. Ő mutatta be a szerzőt és a szerző mellett ülő Borbáth Erzsébetet is, a csíkszeredai József Attila Iskola egykori igazgatóját, aki elsőként hívta meg a csángómagyar gyerekeket, hogy magyar nyelven tanuljanak. A kötet sok munka, sok terepjárás, beszélgetés eredménye, a szerző a Marosvásárhelyi Rádió, majd 2001-től a Kossuth Rádió munkatársaként készítette a tudósításait, interjúit.
A kötetet három részre tagolta: az elsőbe a tudósításait foglalta össze, amelyeket tömegrendezvényekről, például a csíksomlyói búcsúról, a csomafalvi napokról, a budapesti csángó bálokról készített. A második része a kötetnek azokat a portréinterjúkat tartalmazza, amelyeket csángóföldi útjai során készített a szerző. A harmadik részben azokkal beszélget, akik tanulmányaik befejezése után hazatértek, vagy akik vállalták, hogy ott tanítsanak. Oláh-Gál Elvira Pusztinától Magyarfaluig bejárta szinte az összes csángó falut, rádiós újságíróként kötelességének tartotta foglalkozni a csángók sorsával. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy a nagymama vajon miért nem beszél az unokával magyarul? Érdekességként elmondta, hogy míg a csángó gyerekek gyönyörűen énekelnek, vagy mesélnek a saját dialektusukban, nyelvjárásukban, ha megszólalnak, már nem azt a nyelvet beszélik, hanem amit az iskolában a magyar órán beszélnek, vagy még rosszabb esetben meg sem tudnak szólalni magyarul.
Az ünnepi rendezvényen fellépett még Kásler Magda, az Öves Együttes, a Napsugár táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes.
Antal Erika
maszol.ro

Film egy feledésre ítélt festőművészről
Márton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről
– Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről.
– Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni.
– Mi indokolta a most bemutatott film címadását?
– Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon.
– Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be?
– Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Székely menekültek a hajdúk között
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat részeként pénteken Buczkó József helytörténész az első világháború során Hajdúnánásra menekült székelyekről tartott könyvismertető előadást.
Az 1916-os román katonai támadás miatt nagy számú csíki és gyergyói székely menekült Hajdúnánásra. Az előadás során két jeles székely menekültről is szó esett: Jakab Antal püspök gyerekkorában tartózkodott édesanyjával és kistestvéreivel a városban, míg Domokos Pál Péter tanítóképzős hallgatóként vetett a sors a magyarországi fürdővárosba.
Buczkó Józsefnek 2011-ben jelent meg Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek című kötete. Mint ismeretes, 1916. augusztus 17-én az addig semleges Románia csatlakozott az Antanthoz, majd augusztus 27-én a román csapatok betörtek a Kárpát-medencébe 420 ezer fővel. Ezzel szemben a magyar részen harmincezer katona és a csendőrség állt. A román betörés nyomán Erdélyből 200 ezer ember menekült el, Csík vármegyéből több mint negyven településről érkeztek a Hajdúságba. Összesen 3200 fő érkezett Hajdúnánásra, köztük több mint félezer gyermek. A székely családokat hajdú családok fogadták be.
A menekültek között több jeles személyiség is volt: Berze Nagy János, Jakab Antal és Domokos Pál Péter. Buczkónak sikerült megtalálnia azt a házat, ahol a hat éves Jakab Antalt befogadták, és azt is megtudta, hogy később, segédpüspökként visszalátogatott Hajdúnánásra. Domokos Pál Péter Csíksomlyóról szekéren jutott el a hajdúságba, és szüleivel csak Hajdúnánáson találkozott viszont. 1916-ban Debrecenben végezte el a tanítóképző másodévét, ezt fotóval is alátámasztotta az előadó.
Buczkó József kezdeményezésére 2011 óta minden évben tisztelegnek a székely menekültek emléke előtt. Az ott elhunyt harminckilenc székely halott emlékére keresztet állítottak. Tavaly Böjte Csaba ferences szerzetes és Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke volt az ünnepség meghívottja. Az idei megemlékezésre szeptember 20-án kerül sor, ezúttal Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános fog igét hirdetni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Támogatás egyházi intézményeknek
A csíksomlyói zarándokhely, a kassai dóm és az érsekújvári katolikus templom felújítása szerepel többek között a magyar kormány által idén támogatott határon túli egyházi intézmények listáján.
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára Budapesten elmondta: a magyar kormány közel hetven egyházi intézmény megújulását támogatja Magyarországon és határon túl, összesen 1,3 milliárd forinttal.
A pályázaton tíz, határon túli szervezet is nyert összesen mintegy 190 millió forintot. A nyertes pályázatok között olyan intézmények szerepelnek, amelyek felújítása minden magyar ember számára fontos, hangsúlyozta az államtitkár.
Soltész Miklós a budapesti intézmények közül kiemelte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Bem rakparti épületét, amelynek külseje 180 millió forintból fog megújulni. Nagyságrendileg ugyanekkora összeggel támogatja a kormány a belvárosi plébániatemplom belső felújítását, valamint a Regnum Marianum közel 100 éves Damjanich utcai épületnek renoválását, mondta.
Az államtitkár a nyertes vidéki pályázatok közül szólt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szendrőn a 17. században épült ferences kolostor templomáról, amelynek felújítását műemlékvédelmi és hitéleti szempontból egyaránt fontosnak nevezte. Megemlítette a göncruszkai Talentum Református Tehetséggondozó Általános Iskolát, amely több mint húszmillió forintot kapott, hozzátéve, hogy az intézmény az ott élő szegény, rászoruló gyermekek életét segíti, emellett pedig közösségi teret ad a vallásos nevelés számára.
Soltész Miklós kitért arra is, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a második Orbán-kormány elkezdte működését, nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy felújítsák azokat az egyházi épületeket, amelyek korábban nem kaptak támogatást. Ezért a magyar kormány rendkívüli és évente visszatérő pályázatokkal igyekszik segíteni ezeknek az intézményeknek a megújulását. Idén összesen kétmilliárd forinttal támogatják a különböző egyházi intézményeket: iskolákat, egészségügyi és szociális intézményeket. Ezenfelül ítéltek most oda összesen 1,3 milliárd forintnyi támogatást, mondta.
„Nemcsak hitéleti támogatásról van szó” – hangsúlyozta az államtitkár. Rámutatott: ezek az intézmények nemcsak a hívőket szolgálják, hanem nem hívő, szegény, elesett embereket ápolnak, gyermekeket nevelnek, a belvárosi épületek megújítása pedig turisztikai szempontból is fontos.
Mint arról beszámoltunk, Soltész Miklós tavaly októberben Csíksomlyón jelentette be, hogy a magyar kormány húszmillió forint (mintegy 290 ezer lej) támogatást különít el idén a csíksomlyói Mária-kegyhely számára. A pénzből többek között a nyeregbeli Hármashalom-oltárt újítják fel. „Azt már a ferences atyák fogják eldönteni, hogy ebből mit valósítanak meg” – adott szabad kezet a pénz elköltésére Soltész. Hozzátette, fontos a magyar kormány számára, hogy segítse a csíksomlyói zarándokhelyet, amely részben szakrális, részben nemzeti értékeket is hordoz az összmagyarság számára.
Bőjte Mihály, a csíksomlyói kolostor házfőnöke akkor úgy nyilatkozott, hogy az eredeti tervük a Hármashalom-oltár felújítása volt, de mivel nagyobb támogatást kaptak a vártnál, további javításokat is végeznek: a zarándokház, az orgona és a sekrestye felújítását is ebből a pénzből finanszíroznák. „Mi kisebbről álmodtunk, de nagyobb ajándékot kapunk” – fogalmazott Bőjte Mihály.
Zarándokhétvégékre várják a híveket Csíksomlyón
Év közben is várják a zarándokokat a csíksomlyói Mária-kegyhelyre – hívja fel a figyelmet közleményében a ferences központ. „Nagy tekintélye van a csíksomlyói kegyhelynek a zarándokok életében. A Boldogságos Szűz Máriába vetett bizalom a kegyhelyen erőt és reményt adott és ad a kegyhelyre zarándoklóknak: sokak számára a csíksomlyói kegyhely lett a hit, a szellemi élet és a kultúra védőbástyája” – fogalmaz a közlemény.
Emlékeztetnek: a csíksomlyói kegyszobor megalkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából 2014. szeptember 14-étől idén szeptember 13-áig jubileumi Mária-évet hirdettek, a jubileumi év minden napjára Ferenc pápa teljes búcsút engedélyezett. Rámutatnak: amennyiben a zarándokok többnaposra tervezik a zarándoklatukat, igény szerint megszervezik számukra a hétvégét spirituális vezetéssel és szellemi programokkal.
A csütörtökön érkező zarándokok 18.30-tól (télen 17.30-tól) részt vehetnek a rózsafüzér-imádkozáson a kegytemplomban, 19 órától (télen 18 órától) szentmisét tartanak ugyanitt, míg 19.30–20.30 között (télen 18.30-tól) szentségimádási lehetőség van. 21 órától reggel 6-ig éjszakai virrasztási lehetőség is van a Salvator Hotel kiskápolnájában. A pénteki programban szerepel többek között a Klarisszák kolostorának látogatása, 15 órakor közös keresztút a Jézus-hágón, 19 órakor (télen 18) szentmise a kegytemplomban.
Szombaton délelőtt előadás és műhelymunka-lehetőség van a zarándokok által választott témában, ugyanakkor egyéni csendes időre, imára, elmélkedésre és természetjárásra is marad idő. Igény szerint szentgyónási lehetőséget is biztosítanak, 19 órakor pedig szentmise van a kegytemplomban. A szervezett és vezetett programra a Pro Educatione Egyesületnél lehet jelentkezni: a Csíksomlyó, Szék út 147. címen, a 0722-388651-es telefonszámon és az office@proeducatione.ro e-mail címen.
A zarándokhétvége alatt a kegyhelyen szállás és zarándokmenü is igényelhető a csíksomlyói Salvator Hotelben előzetes bejelentkezés alapján. (Csíksomlyó, Szék út 147., 0266-313452, salvator@salvator.ro).
Krónika (Kolozsvár)

Dokumentumfilmek Hargita megyéről
Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ pályázatot hirdetett a Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmek támogatására 2014 folyamán. A pályázatra nagy érdeklődés mutatkozott, 19 szinopszissal jelentkeztek az alkotók, ezek közül sikerült nyolc film elkészítéséhez támogatást nyújtani.
A HMKK a támogatott filmeket mutatja be a közönségnek Csíkszeredában, a HMKK pinceklubjában, február 19- étől kezdődően, ahol csütörtökön este 6 órától a csíksomlyói kápolnákról készült filmet – Kápolnák az Úr dicséretére – Kápolnák és kápolnaromok a Csíki- medencében II. (42 p.) – vetítik.
A csíksomlyói kegytemplom közelében magasodik Kissomlyó hegye. Szent hegynek tartja a néphit. Oldalában keresztek, keresztúti állomások találhatók. A hegy csúcsán a Salvator kápolna áll, Csíkszék legismertebb és egyik legrégebbi, kutatott, mégis titokzatos kápolnája. "Ezen kápolna a búcsújáratok központja – jegyezte fel Orbán Balázs. – Ide igyekszik a hívők mindenike, mint oly helyre, honnan éghez küldött imája hatályosabb, mint oly pontra, mely a teremtő különös figyelmében részesül." A Salvator kápolna közelében található a Szenvedő Jézus vagy Passió kápolna. A Kissomlyó-hegy harmadik kápolnája a Szent Antal-kápolna, amely arról tanúskodik, hogy Páduai Szent Antal évszázadokkal ezelőtt is a Csíksomlyóra zarándokoló katolikus székelység egyik legkedveltebb szentje volt.
A két kisfilm a Salvator és a Szent Antal kápolnák mai állapotát mutatja be, emellett olyan érdekességekre, kutatási eredményekre tér ki szakemberek segítségével, amelyek sehol együttesen nem találhatók meg.
A filmet Daczó Dénes, Daczó Katalin és Ferencz Hunor készítették.
Népújság (Marosvásárhely)