Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 12.
Öt szerző, öt nyelv, egy hit: Csíksomlyón a Brassói mise
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro
2017. november 9.
Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki Csíkszeredában
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro
2017. november 10.
Brazíliából hazakerült a kézzel írt hetvenéves turistanapló
Nuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból
Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.)
Aknamezőket vadásztak
Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”.
Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén.
A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.”
Krumplipucolás fekete-fehérben
A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más.
Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra.
A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot.
Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra.
Réges-régi majálisok szegény újságírókkal
Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek.
Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt.
A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”.
Tíznapos székelyföldi túra
A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól.
Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda.
A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár.
Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza.
A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében.
Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra.
Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet.
*
A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár)
Nuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból
Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.)
Aknamezőket vadásztak
Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”.
Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén.
A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.”
Krumplipucolás fekete-fehérben
A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más.
Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra.
A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot.
Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra.
Réges-régi majálisok szegény újságírókkal
Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek.
Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt.
A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”.
Tíznapos székelyföldi túra
A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól.
Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda.
A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár.
Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza.
A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében.
Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra.
Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet.
*
A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 8.
Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro
2017. december 13.
Lekörözte a márciuska a csíksomlyói búcsút: nincs garancia arra, hogy felterjesztik az UNESCO-listára az erdélyi magyar értéket
Évekbe telhet, míg a csíksomlyói búcsúnak a szellemi világörökségi listára való felvétele ismét napirendre kerülhet az UNESCO illetékes bizottsági ülésén. Az RMDSZ ismét mulasztással vádolja a kulturális minisztériumot.
A parlament UNESCO-bizottsága írásban kérte számon a művelődési minisztériumon, hogy miért nem szerepelt a csíksomlyói pünkösdi búcsú szellemi világörökségi listára történő felterjesztése a világszervezet december 4–9. között Dél-Koreában tartott ülésének napirendjén – mondta el a Krónikának Novák Csaba szenátor.
Lapunk még múlt héten, azt követően kereste meg a parlamenti bizottság RMDSZ-es tagját, hogy a nemrég magyar értékké nyilvánított, százezreket vonzó vallási és kulturális rendezvényt nem találtuk a napirendre tűzött dokumentumok között.
Ellenben szerepelt a Románia által koordinált, Bulgáriával, a Moldovai Köztársasággal és Macedóniával közösen felterjesztett dosszié, melyben március elseje megünneplésének hagyományát (mărţişor) ajánlották a testület figyelmébe, és melyet az el is fogadott.
„A hétfői nap folyamán iktattunk egy kérést, melyben arra kérjük a művelődési minisztériumot, válaszoljon: pontosan milyen stádiumban van, illetve hogyan tekint a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való jelölésére” – mondta lapunknak kedden Novák Csaba.
Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a parlamenti bizottságnak közvetítő, koordinációs szerepe van, nem dönthet ilyen ügyekben, ellenben kiállhat bizonyos, UNESCO-val kapcsolatos kérdések, problémakörök mellett, illetve kezdeményezhet is. Hozzátette, most a korábban beindított projektek kerültek a nemzetközi testület elé, Csíksomlyó esetében a tavalyi elutasítás után újra kellett volna indítani a jelölési procedúrát.
Hegedüs Csilla: hazudtak
Ezt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke is megerősítette lapunknak, aki Kelemen Hunor minisztersége idején kulturális államtitkárként indítványozta és felügyelte a csíksomlyói búcsú felterjesztését, mely mellett végül a kérdés tavaly decemberi napirendre kerülésekor nem állt ki teljes mellszélességgel az aktuális Cioloş-kormány képviselője. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Évekbe telhet, míg a csíksomlyói búcsúnak a szellemi világörökségi listára való felvétele ismét napirendre kerülhet az UNESCO illetékes bizottsági ülésén. Az RMDSZ ismét mulasztással vádolja a kulturális minisztériumot.
A parlament UNESCO-bizottsága írásban kérte számon a művelődési minisztériumon, hogy miért nem szerepelt a csíksomlyói pünkösdi búcsú szellemi világörökségi listára történő felterjesztése a világszervezet december 4–9. között Dél-Koreában tartott ülésének napirendjén – mondta el a Krónikának Novák Csaba szenátor.
Lapunk még múlt héten, azt követően kereste meg a parlamenti bizottság RMDSZ-es tagját, hogy a nemrég magyar értékké nyilvánított, százezreket vonzó vallási és kulturális rendezvényt nem találtuk a napirendre tűzött dokumentumok között.
Ellenben szerepelt a Románia által koordinált, Bulgáriával, a Moldovai Köztársasággal és Macedóniával közösen felterjesztett dosszié, melyben március elseje megünneplésének hagyományát (mărţişor) ajánlották a testület figyelmébe, és melyet az el is fogadott.
„A hétfői nap folyamán iktattunk egy kérést, melyben arra kérjük a művelődési minisztériumot, válaszoljon: pontosan milyen stádiumban van, illetve hogyan tekint a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való jelölésére” – mondta lapunknak kedden Novák Csaba.
Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a parlamenti bizottságnak közvetítő, koordinációs szerepe van, nem dönthet ilyen ügyekben, ellenben kiállhat bizonyos, UNESCO-val kapcsolatos kérdések, problémakörök mellett, illetve kezdeményezhet is. Hozzátette, most a korábban beindított projektek kerültek a nemzetközi testület elé, Csíksomlyó esetében a tavalyi elutasítás után újra kellett volna indítani a jelölési procedúrát.
Hegedüs Csilla: hazudtak
Ezt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke is megerősítette lapunknak, aki Kelemen Hunor minisztersége idején kulturális államtitkárként indítványozta és felügyelte a csíksomlyói búcsú felterjesztését, mely mellett végül a kérdés tavaly decemberi napirendre kerülésekor nem állt ki teljes mellszélességgel az aktuális Cioloş-kormány képviselője. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)