Bukovinában 50 ezren vették fel a román állampolgárságot
A nyugat-ukrajnai Csernyivci megyében már 50 ezer ember vette fel a román állampolgárságot, de a többségük nem mondott le ukrán állampolgárságáról – írta tegnap a kijevi Szivodnya (Szegodnya) című napilap internetes kiadása. Gennagyij Moszkal ellenzéki parlamenti képviselő, Kárpátalja volt kormányzója az orosz nyelvű újságnak nyilatkozva elmondta: Csernyivci megyében hivatalosan három és fél ezren vették fel a román állampolgárságot, miközben nem hivatalos adatok szerint a szám eléri az 50 ezret.
A csernyivci illetőségű politikus szerint az ukrajnai megyében a helyi hatóságok már az 1990-es évektől kezdve figyelmeztetnek arra, hogy ukrán állampolgárok tömegesen kapnak román állampolgárságot.
Új Magyar Szó (Bukarest)

December 1. arcai
December 1. a legnagyobb román állami ünnep. A történelemmel valamennyire is tisztában levő magyaroknak gyásznap, Erdély elcsatolásának napja, mely számunkra legfeljebb a gyulafehérvári ígéretek be nem tartását, a román szószegéseket idézi, hogy finoman fogalmazzunk, mert ha az akkori ígéreteknek 92 év alatt érvényt lehetett volna szerezni, akkor a romániai magyarság ma minden szintű autonómiával rendelkezne.
1918. december 1-je indította el azt a folyamatot, amely az első és a második világháború után a Magyarországra kényszerített békediktátumok révén nemcsak Székelyföldet kebelezte be, hanem etnikailag homogén határ menti országdarabokat is elcsatolt az ott élő lakosság beleegyezése és megkérdezése nélkül. A december elsejei ünnep a magyarság többsége számára provokáció, jelenlegi tartalmával és formájával a két nemzet közti jó viszony megrontója, s ezen a tényen nem változtatnak sem az esetleges politikusi nyilatkozatok vagy a nemzeti érzelmeiket elfojtó érdekemberek alkalmi megnyilvánulásai, a Kempinski szállóbeli, illetve a Cotroceni-palotában megesett pezsgős koccintások sem. Ezek legfeljebb a magyarság ellenszenvét és rosszallását váltják ki. A december elsejei ünnep románokat és magyarokat egyaránt provokáló tényére két friss példa: Alföldi Róbert szállásadási kísérlete a román nemzeti ünnepnek a budapesti Nemzeti Színházban, ami az egész magyar szellemi térben visszatetszést szült, és a szélsőségességet indukáló másik példa az erdélyi magyarság fekete vasárnapjának városában, Marosvásárhelyen a szélsőségesen magyarellenes Noua Dreaptă kivonulása a magyar "irredentizmus" és "sovinizmus" ellen. Az ünnep eme negatív hozadékaival szemben érzelmeinkhez szóló és rokonszenves Mădălin Guruianu háromszéki román liberális politikus állásfoglalása a december elsejei ünnepség kérdésében, aki ezt a napot a román nemzet ünnepének tartja, bárhol is éljenek tagjai, Moldovában, Bukovinában vagy a nagyvilágban; országos ünneplés számára azért véli alkalmatlannak, mert minden állampolgár bensőséges ünnepének is kellene lennie, márpedig december 1., különösen a magyarság számára, nem az. Ne legyünk naivak, a román alkotmányt nem fogják megváltoztatni egy ellenzéki politikus nemzeteket egymáshoz közelítő véleménye folytán, de számunkra jóleső érzés ezt tudomásul venni, hisz érzékeli, a magyarokat a törökök sem kötelezték arra, hogy a mohácsi katasztrófát ünnepüknek tekintsék, s a románság körében sem váltana ki rokonszenvet, ha Bukarest 1916-os, németek általi elfoglalásának évfordulóin kellene hallelujázniuk
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

„Hazátlanokként” járták kálváriájukat
Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Vasárnap a budai Várban ünnepelnek.
A népcsoport története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézi fel az MNO-nak Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségének elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.
A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondja Csibi Krisztina.
Ott kellett hagyniuk az „életjüket”
A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.
Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.
Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismerteti a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.
Éledező büszkeség
Csibi Krisztina további konfliktusforrásként említi, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozza Csibi Krisztina. „Bár már az '50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”
Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondja a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztet Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott – teszi hozzá a bukovinaiak vezetője.
Beépült szokások
Csibi Krisztina szerint nagyon érdekes a beilleszkedés folyamatának néprajzi vizsgálata, hiszen 1941-ben egy 150 éves önálló fejlődési pályáról mozdították ki a bukovinai székelyeket, a vándorlás és a letelepedés pedig tovább változtatta őket. Gasztronómiájuk és szokásaik mára beépültek a magyarság kultúrájába, sokszor észrevétlenül is jelen vannak a mindennapokban – hangsúlyozza a szövetség elnöke. „Többségük a nagy ünnepekhez kötődik, mint a betlehemezés, temetés, lakodalom, vagy a gyermekszületés körüli praktikák. De az emberek szeretik a hagyományőrző műsorokat is, valamint a mesemondó versenyeknek is nagy sikerük van.”
A szövetség elnöke szerint akik átélték, máig sem tudták kiheverni a vándorlás, a hazátlanság sokkját, „amit ők átéltek, senki sem érti meg” – mondják. Csibi Krisztina úgy látja, hogy „nincs még egy népcsoport, amely ennyire összetartana”. Köszönhető ez a szájról szájra hagyományozódó közös történelmi múltnak, és a nécsoport születésnapjaként számon tartott madéfalvi vérengzés emlékének – teszi hozzá.
Ünnep a Várban
Az 1989-ben alakult Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége amellett, hogy a helyi hagyományőrzők munkáját segíti, több mint 10 éve néprajzi táborokat is szervez. Itt a szokások, táncok, ételek, fényképek és dokumentumok mellett visszaemlékezéseket is gyűjtenek, gyűjtöttek.
Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény vasárnap délben hálaadó szentmisével kezdődik a Budavári Nagyboldogasszony templomban, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond köszöntőt. Egy órától koszorúzás és ünnepi megemlékezés következik, Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédével. Kettő órától fotókiállítás nyílik a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, ahol később emlékülés és hangverseny is lesz. A Szent István-szobor melletti szabadtéri színpadon Tágasságot nekünk es! címmel folklórműsor lesz, mely Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármesterének köszöntőjével veszi kezdetét. Őt hagyományőrző együttesek követik a színpadon, valamint fellép Kóka Rozália és Sebestyén István mesemondó is.
mno.hu
Erdély.ma

16/„Nincs magyar történelem a Felvidék, Erdély, a Délvidék nélkül”
Minden magyar küldetése, hogy saját nemzeti örökségét kimunkálja, tudatosítsa és felmutassa – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes vasárnap a bukovinai székelyek hazatérésének 70. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen, a budavári Mátyás-templomban.
A KDNP-s politikus elmondta: ha végignézünk az európai gondolkodáson, akkor azt lehet látni, hogy a nemzettudattal kapcsolatban van olyan vélemény, amely nem tekinti értéknek a nemzetközösséget, és azt mondja, az európai embernek már nincs igazi nemzete. Semjén Zsolt ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a világ sokkal szegényebb lenne ezen fogalom nélkül. Ez olyan gazdagság, amit csak a nemzet adhat az egyetemes emberiségnek – tette hozzá.
„Éppen ezért minden nemzet az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelessége, saját maga megőrzése, kimunkálása és felfuttatása, mert ez az a gazdagság, amit csak mi adhatunk az egyetemes emberiségnek” – hangsúlyozta. A mi gazdagságunk a magyarság gazdagsága – tette hozzá a bukovinai székelyekhez intézve szavait. Viszont nincsen általában vett magyar történelem és kultúra, hiszen a magyarság esetében ez csak a részek figyelembevételével értelmezhető: „nincs magyar történelem a Felvidék, Erdély, a Délvidék nélkül, sem akkor, ha bármelyik részt levágjuk az egészről” – mondta Semjén Zsolt.
A bukovinai székelység története bizonyos értelemben az előzménye annak a nemzetegyesítésnek, ami a mai magyar kormány célja. „Amit megtehetünk, hogy az állampolgárság biztosításával elérhetjük, minden magyar – bárhol legyen a világban – közjogi értelemben is a magyar nemzet része legyen” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
Hende Csaba honvédelmi miniszter a budai Várban, Hadik András szobra előtt elmondott beszédében azt hangsúlyozta: a hazatérés ünnepe arra figyelmeztet bennünket, hogy mi az ára az összetartozásunknak, mi a tétje a magyarságunknak. „A sorsunk közös” – hangoztatta a miniszter. Mint elmondta: Hadik András az egyik legnagyobb magyar katona volt; a mádéfalvi veszedelem után neki jutott a feladat, hogy megbékítse a koronával a bujdosó székelyeket – tette hozzá. „Arról beszél ez a történet, hogy érdemes kitartanunk az összetartozás mellett, még akkor is, ha ez nagyon-nagyon sokba kerül” – mondta Hende Csaba.
A bukovinai székelyek a budai várban hálaadó szentmisével, koszorúzással, folklórműsorral ünnepelték vasárnap hazatérésük 70. évfordulóját. A népcsoport tagjai arra emlékeznek, hogy 1941-ben magyar-román kormányegyezmény alapján az akkori határokon belülre, a Bácskába telepítették a Bukovinában élő székelyeket. Az évfordulón a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége Emelt fővel címmel egész éves programsorozatot hirdetett.
Csibi Krisztina, a hagyományőrző egyesületeket, összesen 2200 tagot számláló szövetség elnöke a korábban elmondta: a vasárnapi ünnepség helyszíne jelképes, arra utal, hogy a bukovinai székelyek 1941. augusztus 20-án a budai várban vonultak fel. „Most is a várban mutathatjuk meg magunkat, így adunk hálát az akkori kormánynak azért, hogy hazatelepített bennünket” – tette hozzá.
A bukovinai székelyek áttelepítése 1941 májusában kezdődött el, júniusra 13 800-an kerültek az akkor visszacsatolt Bácska kiürített, szerb telepes falvaiba. 1944 októberében körülbelül ennyien menekültek el a II. világháború hadi eseményei elől Magyarországra, végül Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében, a kitelepített svábság falvaiban találtak új otthonra.
(MTI)
Magyar Nemzet

Román hisztériakeltés a Székelyföld brüsszeli képviselete ellen
Heves magyarellenes hangulatkeltésre használta fel az utóbbi hónapokban egyre nacionalistább retorikát alkalmazó román ellenzék és a sajtó egy része azt, hogy kiderült: az RMDSZ színeiben az Európai Parlamentben mandátumot szerzett három képviselő kedden megnyitja a Székelyföld európai uniós képviseletét Brüsszelben. A hírt reggel a Realitatea hírtelevízió dobta be a köztudatba, bemutatva a Tőkés László, Sógor Csaba és Winkler Gyula által aláírt meghívót, amely szerint kedden délután öt órától az Európai Parlament épületében tartják a képviselet ünnepélyes megnyitóját.
„A magyar ügyekben korábban is számos alkalommal nacionalista hangnemben megnyilvánuló csatorna honlapján mindezt úgy ütik fel, hogy „az RMDSZ európai parlamenti képviselői ismét arra készülnek, hogy felszítsák a kedélyeket – ha nem Brüsszelben, akkor Bukarestben”.
Az ügy kapcsán a nagyobbik ellenzéki párt, a Szociáldemokrata Párt (PSD) azonnal offenzívába lendült, és a kormány közbelépését követelte. Cătălin Ivan, a párt európai parlamenti képviselőcsoportjának vezetője szerint a helyzet aggasztó, ugyanakkor nem kell hisztériába esni.
„Az európai intézmények mellett amolyan kisebb követségek működnek, amelyek városok, kisrégiók képviseletei. Azonban ezek létező, törvényesen és alkotmányosan elismert közigazgatási egységeket képviselnek. A Székelyföld képviselete ostobaság. Provokáció is lehet, ami egyesek számára hangzatos lehet. Szinte minden, ami európai szinten történik, belpolitikai ügyekkel kapcsolatos. Nem tudom, miért teszi ezt Tőkés úr, talán a két romániai magyar párt közötti csatáról szól. A Demokrata-Liberális Párt (PDL) sorain belül nem okoz gondot, mivel ők támogatták Tőkést az EP alelnöki tisztségének elnyerésében. Mi többiek azonban aggódunk amiatt, hogy az RMDSZ zömmel a magyar EP-képviselőkkel hangolja össze politikáját, és csak magyarul beszélnek. Az aggodalom azonban elégséges, nem kell hisztérikusan reagálni, hiszen midig tudtuk, hogy az RMDSZ inkább Budapest felé tekint, mint Bukarestre” – hangoztatta Ivan.
Felhördült az ellenzék
Bukaresti páttársai azonban nem fogadták meg Ivan tanácsát, és igencsak vehemensen reagáltak a képviselet megnyitásának hírére.
Olguţa Vasilescu, a PSD szóvivője bírálta a kormányt, amiért nem reagál Tőkés lépésére. „Teodor Baconschi külügyminiszter továbbra sem reagál a provokációkra, amelyek a román állam nemzeti, egységes, független és oszthatatlan jellegével kapcsolatosak” – sérelmezte Vsailescu.
A PSD-s politikusnő szerint a reakció hiánya annak tudható be, hogy a PDL fél: az RMDSZ feldühítésével elveszíti a parlamenti többségét.
„A meghívón az Európai Néppárt frakciójának logója is szerepel, amelynek az a PDL is tagpártja, amely támogatta Tőkés Lászlót az EP alelnöki tisztségének megszerzésében, ez bizonyítja, hogy Baconschi úr reakciójának hiánya nem véletlen” – fogalmazott Vasilescu.
Hevesen kikelt a képviselet megnyitása ellen Mircea Geoană, a szenátus PSD-s elnöke is. Szerinte a kormánynak határozott álláspontot kell kialakítania az üggyel kapcsolatosan. Közleményében „törvénytelen, alkotmányellenes és európaiatlan” jelzőkkel illeti az RMDSZ-es európai parlamenti képviselők kezdeményezését. Ő is azzal érvel, hogy csupán azon régiók nyithatnak törvényesen képviseletet, amelyeket azon országok alkotmánya vagy törvénykezése is elismer, amelyben találhatók.
Támadásba lendült a kormánykoalíció egyik pártja is: szintén keményen bírálta a lépést a Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR), amelyet a jelenlegi ellenzéki pártokból kilépett, a kormányt támogató honatyák alapítottak, és amely ezért cserében megkapta a védelmi miniszteri tisztséget.
A PSD-ből kilépett Cristian Diaconescu volt külügyminiszter, az UNPR vezető politikusa szerint a képviselet megnyitása alkotmányellenes, és az állami hatóságoknak is fel kell lépniük ellene. Szerinte fölösleges provokációról van szó, az Európai Unió ugyanis nem ismerheti el a Székelyföld létezését.
Sógor Csaba: normális és szükséges lépés
Nem így látja viszont Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, aki szerint már jóval korábban meg kellett volna nyitni a székelyföldi képviseletet Brüsszelben.
„Azért székelyföldi képviselet a neve, mert a Székelyföld név jóval régebbi, mint a 43 Hargita, Kovászna és Maros megye megnevezések, sőt a most az év európai fájává választott hatszáz éves csíkszenléleki hársfánál is régebbi” – ecsetelte a Krónika kérdésére Sógor.
A politikus igyekezett megnyugtatni a kedélyeket, rámutatva, hogy a kezdeményezés nem alkotmányellenes, hanem normális, reális igényeknek megfelelő lépés.
„Brüsszelben hivatalosan 15 ezer, nem hivatalosan 30 ezer lobbiiroda működik” – tájékoztatott Sógor, hozzátéve, hogy román kollégái akkor nem panaszkodtak, amikor egy suceavai képviselő Bukovina turisztikai célpontjait reklámozta.
A Székelyföld képviselete a nevében foglaltak értelmében Maros, Hargita és Kovászna megye képviseleteként működik majd. A képviselet a Magyar Régiók Házában kap helyet. Létrehozásának célja az, hogy információt gyűjtsön az EU politikájáról, tájékoztassa a három megyét az Európai Parlament, az Európai Bizottság, a Régiók Tanácsa és egyéb uniós intézmények döntéseiről, valamint ezek mellett az, hogy segítse az érintett megyék részvételét az európai uniós pályázatokon. Emellett kapcsolatot kíván teremteni a székelyföldi régió és az uniós intézmények között, és lobbitevékenységet is kifejt majd.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Várható volt, hogy begörcsölnek
„Várható volt, hogy begörcsölnek, bár Székelyföld brüsszeli képviseleti irodájának megnyitása nem jelent támadást az ország területi integritása ellen” – mondta lapunknak Sógor Csaba EP-képviselő, aki Tőkés László és Winkler Gyula társaságában kedden megnyitja a három székely megye érdekeit megjelenítő lobbiirodát.
Emlékeztetett a Székelyföldre látogató Károly herceg nyilatkozatára, aki szerint a régió Románia legjobb exportterméke.
A brüsszeli repülőtérről Sógor Csaba arról tájékoztatott: román újságírók tucatjai keresték meg azzal a kérdéssel, hogy miért adta nevét ehhez a kezdeményezéshez. „Hogyne adtam volna, hisz én a Székelyföldön élek” – zárta rövidre a kérdést Sógor. Arra a szociáldemokrata vádra reagálva, hogy brüsszeli képviseleti irodát csak jogi személyiséggel rendelkező városok, fejlesztési régiók nyitnak, a csíkszeredai illetőségű EP-képviselő elmondta: nem furcsállja, hogy épp a székely képviseletbe kötöttek bele.
„Akkor senki se panaszkodott, amikor egy suceavai képviselő Bukovina turisztikai célpontjait reklámozta” – fogalmazott Sógor. Mint hozzátette, „akkor se lett volna baj”, ha a Barcaság, Dobrudzsa vagy Mócföld nyit brüsszeli irodát. A jövő keddi megnyitóval kapcsolatban az RMDSZ-es EP-képviselő elmondta, a Magyar Régiók Házában helyt kapó lobbiiroda felavatásán várhatóan jelen lesznek mind a román, mind a magyar kormány állandó képviseletének munkatársai.
Visszafogottan Brüsszelből
A három romániai magyar EP-képviselő kezdeményezése azt követően került a bukaresti ellenzék pergőtüze alá, hogy a Realitatea hírtelevízió a tegnap reggeli órákban bejátszotta a hírt Székelyföld brüsszeli képviseletének megnyitásáról. Elsőként Cătălin Ivan, a Szociáldemokrata Párt (PSD) EP-frakciójának vezetője nevezte aggasztónak a helyzetet, de megjegyezte, hogy nem kell hisztériába esni.
„Az európai intézmények mellett amolyan kisebb követségek működnek, amelyek városok, kisrégiók képviseletei. Azonban ezek létező, törvényesen és alkotmányosan elismert közigazgatási egységeket képviselnek. A Székelyföld képviselete ostobaság” – fogalmazott az ellenzéki politikus, aki nem hagyta ki az adódó alkalmat, hogy odaszúrjon az RMDSZ-szel Bukarestben és Brüsszelben is „egybetartozó” Demokrata Liberális Pártnak.
Hevesebben Bukarestből
Sokkal vehemensebb hangot ütöttek meg a PSD bukaresti „magyarszakértői”. A kisebbségellenes kijelentéseiről elhíresült Olguţa Vasilescu szociáldemokrata szóvivő a Boc-kormányt bírálta, amiért nem reagál az RMDSZ-es honatyák lépésére. „Teodor Baconschi külügyminiszter továbbra sem válaszol a provokációkra, amelyek a román állam nemzeti, egységes, független és oszthatatlan jellegével kapcsolatosak” – sérelmezte Vasilescu.
A PSD-s politikusnő szerint a reakció hiánya annak tudható be, hogy a PDL fél: az RMDSZ feldühítésével elveszíti a parlamenti többségét. „A meghívón az Európai Néppárt frakciójának logója is szerepel, amelynek az a PDL is tagpártja, amely támogatta Tőkés Lászlót az EP alelnöki tisztségének megszerzésében, ez bizonyítja, hogy Baconschi úr reakciójának hiánya nem véletlen” – fogalmazott Vasilescu.
Kelemen Hunor: nem értem a felháborodást
Brüsszelben hivatalosan 15 ezer, nem hivatalosan 30 ezer lobbiiroda működik. „Nem értem a felháborodást Székelyföld brüsszeli képviselete ügyében” – nyilatkozta tegnap Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, hozzátéve, „egy teljes mértékben törvényes, alkotmányos és normális kezdeményezésről van szó, amelyet a három székely megye tanácselnöke kezdeményezett.
A brüsszeli képviseleti iroda célja az, hogy biztosítsa a kapcsolatot az Európai Unió intézményeivel, lobbitevékenységet folytasson, befektetőket vonzzon, és népszerűsítse Székelyföldet turisztikai szempontból. Nem a három RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezése ennek az irodának a megnyitása, de természetes módon támogatják és segítik ezt Brüsszelben.”
Más régió is nyithat
Kelemen Hunor újságírói kérdésre válaszolva elmondta, ezzel a lehetőséggel Románia bármely megyéje vagy régiója élhet. „Nem akadályozza meg senki sem Dâmboviţa, sem Prahova, sem Konstanca megyét, hogy képviseleti irodát nyisson Európa fővárosában. Ha van rá anyagi lehetőségük és felkészült szakemberük, akkor én azt javaslom, nyissanak ők is irodát Brüsszelben, mert ezzel is hozzájárulnak térségük fejlesztéséhez” – jelentette ki a szövetség elnöke, hozzátéve, visszautasít minden nacionalista nyilatkozatot ebben a kérdésben és teljes mértékben támogatja a székelyföldi megyék kezdeményezését..
Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője is annak a véleményének adott hangot, hogy a székelyföldi megyék kezdeményezése törvényes, ugyanakkor leszögezte, hogy az RMDSZ EP-képviselői csupán támogatói a képviseleti iroda megnyitásának. Winkler példaként elmondta, hogy a németországi bajor tartománynak is van képviseleti irodája Brüsszelben, hozzátéve, hogy a Romániában elégtelenül működő fejlesztési régiók is okolhatók azért, hogy az uniós alapoknak csupán 7 százalékát sikerült lehívnia az országnak.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Mi a gond a Székelyfölddel?
Rendkívüli sajtótájékoztatón reagált Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke a „Mircea Geoană és más román politikusok által keltett hisztériára” a Brüsszelben nyitandó székelyföldi képviseleti iroda kapcsán. Az elnök elmondta, több ezer képviseleti iroda működik Brüsszelben. Egyesek városokat, mások megyéket, ismét mások régiókat vagy akár népcsoportok érdekeit képviselik. Irodája van például Dél-Tirol tartománynak vagy a szász népcsoportnak, továbbá a flamandoknak, Wales, Skócia és Észak-Írország tartománynak. Azokat miért nem kérdőjelezi meg senki? – tette fel a szónoki kérdést. Irodája van a Romániai Megyei Tanácsok Szövetségének, a Romániai Municípiumok Szövetségének is, valamint a moldvai megyéket tömörítő Észak-Keleti Fejlesztési Régiónak és a Hargita, Kovászna és Maros megyét is magában foglaló Központi Fejlesztési Régiónak. Képviselete volt Kolozs és Máramaros megyének. A törvényes keret megvan, Kovászna megye tanácsa 2008. decemberében hozott határozatot a brüsszeli képviselet megnyitásáról, Hargita megye önkormányzata ebben az évben. Vagy az a gond, hogy a magyar kormány biztosított ingyenesen helyet a Magyar Régiók Házában? Ugyanúgy a romániai középrégiónak a németországi Brandenburg tartomány adott otthont szintén bérmentesen két éven át.
Vagy a Székelyföld megnevezés bánt egyeseket? Az is egy történelmi régió, mint ahogyan a román kormány által kibocsátott határozatokban megjelenik a Ţara Haţegului (Hátszeg vidéke), Ţara Silvaniei (Szilágyság), Ţara Almăjului történelmi régió neve, vagy a belügyminisztérium egyik egységét, a Brassó megyei katasztrófavédelmi felügyelőséget hivatalosan Barcaságról (ISU Ţara Bârsei) nevezték el. A Suceava megyei tanácselnök büszkén reklámozza térségét a Bukovina névvel. Mi ebben a kivetnivaló? Székelyföld önálló régió volt majdnem egy évezreden át, egyazon kultúra, hagyományok kötik össze az itt élő embereket, akiknek erős székelyföldi regionális identitástudatuk van – hangsúlyozta az elnök. A képviseleti iroda megnyitó ünnepségét a Székelyföld területén levő közigazgatási egységeknek a román kormány által elfogadott címereiből álló kiállítás tarkítja.
Szekeres Attila, Háromszék
Erdély.ma

Székelyföld, ami nincs...
Ilyen állat nincs is – jelentette ki a székely, amikor először találkozott zsiráffal. Székelyföld brüsszeli irodájának megnyitása kapcsán nem egy, hanem egy egész zsiráfcsapat kórusban állítja: Székelyföld nincs is.
Eközben az őszi népszámlálás lebonyolítására tervezett kérdőíveken azt firtatják majd, hogy az elszakított magyar nemzetrész polgárai közül hány székely. A magyarság létszámát csökkentő, a provinciális székelykedésre alapozott manőver szánalmas. Mint ahogyan az a kísérlet is, hogy a moldvai csángó-magyarokat is külön kategóriába sorolják, hogy ennek az etnikumnak a magyar nemzettestről való leszakítását befejezzék. Mindkét manőver – a brüsszeli Székelyföld-képviselet és a székelyek külön számlálása – a magyarság megosztását, szétporciózását, létszámának csökkentését célozza. Ez a felháborító próbálkozás ideológiai rokona s eszmeileg azonos azzal az idiotizmussal, amikor régebben a törökök a kurdok és Kurdisztán létét tagadták. “Hegyi törököknek” nevezték őket. Eközben a bulgáriai törököket menekítették mindenféle kedvezménnyel, mert ezeknek a létét a bolgár nacionalizmus tagadta.
Szóval székelyek vannak, de Székelyföld nincs. Nincs, Bukovina, Bánság, Olténia, Dobrudzsa, Avas, Bihar, nincs Moldva, nincs Munténia és Moldávia (Besszarábia) sincs. De ostoba hisztéria, az van. A nyelvi, kulturális, származási együvé tartozás, egy adott területen ezerévesnél régebbi őshonosság, az épített örökség, a székely önigazgatás sok száz éves múltja és egyedisége, mindez nincs, mint ahogy olyan állat, mint a zsiráf sincs a nem létező székely számára. De van pártállástól független román hisztéria, nacionalista szájtépés, az ősi román föld fantazmagóriája mindenhol, ahová a történelem során betették a lábukat. Hát ha ilyen ez a nincs is föld, akkor elő a papírokkal, a régészeti leletekkel, az épített örökséggel, az önálló törvénykezés, az önigazgatás meglétét igazoló okmányokkal!
A brüsszeli Székelyföld-képviselet pedig meglesz. Ez nem vitás. Jogos, alkotmányos, és valóságos képviselet lesz. 
És legyen tanulságos is. Arra nézvést, hogy a népszámlálás ne lehessen magyart, székely-magyart, és moldvai magyart, azaz csángót megosztó, szétporciózó manőver. És legyen ösztönzés olyan egységes álláspont kialakítására is, hogy a magyarság számára a helyhatósági és a parlamenti képviselet nélkülözhetetlen, ezt pedig közös jelöltek állításával lehet megvalósítani, olyan politikai közegben, amikor provokatív módon újra a fülünk és temetőink mellett lövöldöznek, újratábláznak műalkotásokat, és kergetik azt az ábrándot és vágyálmot, hogy mi nem is vagyunk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság legnagyobb tragédiája – Kádár Gyula álláspontja
Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az őshonos magyarság saját szülőföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került.
Természetesen, a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen – az önrendelkezés elve alapján – saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetője – gróf Apponyi Albert – Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetőséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért sokan egyértelműnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erősebb az etnikai. Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségűvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektől való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetű, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi.
A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségű régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerződések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot.
Mindenki veszített 
Mivel a demokratikus elvek, jogok érvényesülését a békeszerződés kidolgozása során nem biztosították, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor, a versailles-i kastélykertben – a Nagy-Trianon palotában – igazságtalan diktátumot kényszeríttettek a magyar népre. Ma már egyértelmű, hogy a nagyhatalmakat nem érdekelte az igazságos határok kialakítása. Így vált Trianon Európa, elsősorban Közép-Kelet Európa tragédiájává is. Ez abból adódik, hogy nem tették lehetővé a népszavazást, nem érdekelt senkit az etnikai határok kialakítása, az elcsatolt területeken élőknek nem biztosítottak autonómiát. Ha nem így jártak volna el, akkor bizony másképp alakult volna e térség népeinek történelme. A kompromisszumos megegyezés, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása elvezetett volna e régió népeinek föderatív, konföderatív szövetkezéséhez, Közép-Európa egységéhez, mert a becsületes módon kialakított nemzetállamok egyesítették volna erőiket, és nem szolgáltatták volna ki magukat a hitleri Németország katonai, politikai és gazdaság érdekeinek, talán a sztálini hegemóniát is megúszhatták volna. Elmondható, hogy a trianoni diktátum területrabló jellege miatt minden ország rajtavesztett. Gondoljunk csak arra, hogy Antonescu Romániája milyen óriási létszámú haderővel harcolt a németek oldalán. Ha Magyarországot nem csonkítják meg, akkor a két háború közti évtizedekben nem kényszerül revizionista politikát folytatni.
Elképzelhető lett volna Magyarország gazdasági, politikai egységének a megőrzése. Lehetett volna Svájc mintájára kantonizálni, autonóm egységekre osztani. Ha igazságos, kompromisszumos, és minden fél igényeit figyelembe véve hoznak döntéseket, akkor a trianoni diktátumot ma békeszerződésnek neveznénk. Trianonnak a hódítók és a meghódítottak is vesztesei, mert Közép-Európa szétdarabolása visszavetette e térség gazdasági életének gyors fejlődését, és ez az életszínvonalban is jól érzékelhető.
Jogos volt-e az etnikai elv? 
Trianont megelőzően, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyűlés vezetői az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elődeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekről. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát, nem mindenki cserélné fel az elmaradott óromániaival. Elsősorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így. A nagyhatalmak egy soknemzetiségűvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségű államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élő románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élő magyarságénak.
Azok az új „nemzetállamok”, amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához – az 1990-es években – négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban „ősromán” Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körű területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Székelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét. Hazugsággal kreált államok
Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, őket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Brătianu és Clemenceau szerepe igen jelentős volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen, a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve.
Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplő politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyű igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök ellen évszázadokon át bástyaként védte Európát. Úgy gondolta, hogy e diktátum Franciaország szégyene lesz. Eva Maria Barki nemzetközi jogász szerint Trianon az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelenti.
Kádár Gyula, Háromszék
Erdély.ma

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek nyomában Bukovinában
Régóta tervezem, hogy végigjárjam a másfél évszázadon át székelyek lakta öt bukovinai falut. Jártam Erdély szinte minden magyarlakta vidékén, de Kárpátokon túli magyarokkal is találkoztam. Bejártam a csángó települések jelentős részét: Gyímesekben, Moldvában, Barcaságban. Az egyköri ötágú (ma hétágú) sípot jelképező határon túli magyarok sorsával saját hazájukban ismerkedtem Kárpátaljától Őrvidékig, Losonctól Magyarkanizsáig, Kórogyig, Lendváig. De az 1941-ben Bukovinából végleg eltelepített székelyek „szülőföldjét” még nem láttam.
Idén nyáron elérkezett az alkalom, hogy – a Marosvásárhelytől amúgy nem túl messze fekvő – Bukovinába autózzak. Az oda kirándulókat leginkább a fenyvesekben gazdag táj festői látványa, a Stefan cel Mare (Nagy István) fejedelem idejében vagy azt követően felépülő kolostorok művészi falfestményei, a szucsávai várjátékok, a gazdag népművészeti és népi építészeti értékek, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dornei oxigéndús levegője és ásványvizei, esetleg az onnan kiinduló hegyi túrák vonzzák. Miközben Erdélybe ereszkedvén meglátogatják Drakula gróf várkastélyát, szállodáját, és megtekintik a világ talán egyetlen egész alakos Bram Stoker bronzszobrát. Történelmi áttekintés
A mai Románia északkeleti részén fekvő Bukovina valóban szemet gyönyörködtető panorámákat, rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosaiban szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújt az odalátogatóknak. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a Monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. Jelenleg északi fele Ukrajna része.
A történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy az 1764. január 7-i vérengzést, a madéfalvi veszedelmet követően a csíki havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt, nemsokára az amúgy gyéren lakott Bukovinába telepedett le. A Habsburg udvar, amely közben elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, az első telepesekkel még 1776-1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később, 1783-ban II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu megalapítását eredményezte: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva. A számadatok szerint összesen 2687-en települtek át Moldvából Bukovinába.
A száz év alatt lélekszámban közel négyszeresére növekvő és ezáltal életterében beszűkülő, ugyanakkor őseik földjétől, a székelységtől, a tömbmagyarságtól minduntalan távollevő bukovinai székelyek hazatelepítésének gondolata először az 1880-as évek elején merült fel. Ekkor már elkezdődött a kivándorlásuk Amerikába, leginkább Kanadába, de még Brazíliába is. Az első telepítésre 1883-ban került sor az Al-Duna szabályozásából nyert délvidéki, bánsági földekre, később Erdélybe, elsősorban Déva környékére, de a manapság Marosludashoz tartozó Andrássytelepre is.
A történelmi változások úgy hozták, hogy a bukovinai székelyek kisebbségi helyzetbe kerültek, és a román nacionalizmus tárgyaivá váltak. Az erősödő magyarellenesség, valamint a II. világháború kitörésekor Bukovina kettészakadása olyan kedvezőtlen viszonyokat teremtettek, hogy a Bukovinában élő magyaroknak nem volt maradásuk.
Az illegális áttelepülés beindulásával Budapest elkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal, és megszületett a Szatmár és Bihar megyei telepítés terve, amely Jugoszlávia lerohanásával nem valósulhatott meg, hiszen végülis az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskába telepítették 1941 májusában-júniusában. Ekkor tízezernél többen hagyták el bukovinai szülőföldjüket, majd alig három évig tartó bácskai építkezést és beilleszkedést követően a front elől északra kellett menekülniük, hogy többségük a mai Dél-Magyarországról, Baranya és Tolna megyékből elmenekült németek házait elfoglalhassa.
Elhagyott házak, templomok
A történelmi tényeken túl keveset tudunk arról, hogyan alakult az 1941-ben elhagyott falvak, házak, templomok és temetők sorsa.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a magyar kormánynak nem sikerült a jóval előnyösebbnek bizonyuló lakosságcserével megoldani a telepítést, ráadásul a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést sem sikerült kiharcolnia a román féltől. Ezért az igás állataikat és gazdasági felszereléseiket messze áron alul értékesítő telepesek gyakorlatilag csak személyes holmijaikat és háztartási felszereléseiket vitték magukkal. Miközben a hátrahagyott lakóházak és birtokok új tulajdonosai az elcsatolt Észak-Bukovinából menekült, a háborúban érdemeket szerzett, vagy a környező falvakból a jobb minőségű földek miatt idetelepedett románok lettek. A más nemzetiségű helybenmaradók vagy idetelepedők (ukránok, lengyelek, zsidók stb.), illetve a szülőföldön maradást választó 19 magyar család a továbbiakban abszolút kisebbséget alkottak.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint az egykori bukovinai székely falvakban már nemigen élnek magyarok. Hadikfalván egyetlen lakos vallotta magát magyarnak. Andrásfalván az utolsó magyar ember (a nevére már nem emlékeztek) még a rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra, de ott mégsem szeretett, ezért inkább visszajött szülőfalujába, és az időközben államosított háza használatáért haláláig bért fizetett.
Mind az öt, egykor magyar település már a falu határában felhívja az arra utazó figyelmét, elsősorban messzire ellátszó templomtornyaik által, amelyek elütő színfoltot alkotnak a hagymakupolás, kolostorszerű istenházakkal bíró falvak többségéhez képest. Igaz ugyan, hogy Radóc (Rădăuţi) környékén, ahol a bukovinai székelyeket letelepítették, éppúgy látni német evangélikus és lengyel katolikus templomokat, vagy éppen zsinagógát.
A bukovinai székelyek egyszerűségükben is feltűnő templomainak többsége (négy) ma is áll, csak a torony keresztjét cserélték fel, és a templombelsőt alakították át az ortodox egyház kívánalmai szerint. Két kivétellel. Fogadjisten templomát lebontották, mellé pedig felhúzták a görög keleti templomot, míg Andrásfalván csak a református templomot tartották meg, a római katolikus helyébe kultúrotthont építettek a községközpontban.
A továbbiakban – a többi közül kiemelve – szolgáljon néhány adat Hadikfalva templomáról. A kőből és téglából készített, 35 méteres tornyú, többnyire a falubeliek közmunkájával, verejtékével felépített templomot 1825-ben szentelték fel. Az 1941-ben a faluból lelkészestől távozó magyarok a katolikus Schmilewski család gondjaira bízták Isten házát, ám pap hiányában a néhány tucatnyi helyben maradó lengyel nem használta azt. A háborús viszonyok miatt öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az időközben betelepedett falu ortodox papot kapjon, és felavassa a papi lakot. A következő évben, 1947-ben a leendő görög keleti templom alapját megöntötték ugyan a falu központjában, de végül is megegyeztek abban, hogy együtt használják a már meglevő római katolikus templomot. Az évek teltek, és 1978-1981 között elvégezték a belső falfestést, majd 1986-ban Teoctist pátriárka felszentelte az egykor magyar katolikus hívek által felépített templomot. A Szűzanyának felajánlott templom búcsúját Mária-napon, augusztus 15-én tartják.
Egyébként 1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a szintén Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. A XVIII. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, akiknek a leszármazottai ma is megtöltik a templomot a lengyelül celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon akár tízezer moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángómagyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása.
Az egykori bukovinai székely falvak lankás dombvidéken épültek, tágas, széles utcákkal, zsindellyel fedett faházakkal és vályogtégla házakkal. Valamikor népiskola, posta, a vasút melletti falvakban pedig állomás állt a lakosok rendelkezésére. Az egykori épületek közül ma már – a templomokon kívül – az istensegítsi állomásépület az, amelyről bizonyosan elmondható, hogy „magyar időben” is álltak a falai. Az épületek többségét lebontották, legfeljebb átalakították. Esetleg a régi házat megtartva, mögé felhúztak egy újabbat.
A legészakabbra elterülő Andrásfalván még ma is megcsodálhatunk néhány székelyek által felhúzott régi házat. Az egyiket egy tizenegy gyermekes család használja. Bár két szobáját nemigen lakják, mert inkább az új házban zsúfolódnak össze (no, azért különösebb komfortra nem kell gondolni!), a két szoba közötti előszobából nyíló konyhaajtóról időnként mégiscsak lekerül a lakat.
A házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen díszítésül virágos, madaras vagy szarvasos motívumok fordulnak elő. A lakóházak között jómódról tanúskodó épületek is találhatóak, tulajdonosaik többnyire Olaszországban vállalnak munkát (házimunkák, építkezés, idénymunkák stb.). Becslések szerint a munkaképes lakosság negyede külföldön dolgozik. Torino környékén több tízezres létszámú a román közösség, köztük számos bukovinai lakossal, akárcsak szép számban moldvai csángóval.
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori „őslakosok” közül számosan „hazalátogattak” Bukovinába. A korosabbak esetén lelki békéjük megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millenium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér-zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzeti színű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székelymagyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, hátára faragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Măneuţi (Andrásfalva), Dorneşti (Hadikfalva), Ţibeni (Istensegíts), Iacobeşti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó immár román-magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székelymagyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a több méteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: „Rădăcinile neamului nostru se află înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai.” A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: „Itt nyukszik Istenben” Szőcs Antal (1910-1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy két tucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat „mesélhetne”. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő. Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sokezer zsidó vált a jászvásári és dorohoi-i pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csakhogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva-Dorneşti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880-ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Erdély.ma

Székelyek nyomában Bukovinában
(Folytatás szeptember 26-i lapszámunkból)
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza- hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori "őslakosok" közül számosan "hazalátogattak" Bukovinába. A korosabbak lelki békéje megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millennium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: "Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pamântul natal."
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér- zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzetiszínű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székely-magyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, ráfaragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve.
Maneuti (Andrásfalva), Dornesti (Hadikfalva), Tibeni (Istensegíts), Iacobesti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó, immár román–magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székely–magyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotjukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a többméteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: "Radacinile neamului nostru se afla înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai." A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: "Itt nyukszik Istenben" Szőcs Antal (1910- 1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy kéttucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat "mesélhetne". A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő.
Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sok ezer zsidó vált a jászvásári és dorohoii pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csak hogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva–Dornesti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880- ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó
A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Domokos Pál Péter királysága
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, „a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába.
Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy „cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele.
Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe.
Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is „menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését.
Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a „csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal.
A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt.
Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést.
1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított.
1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; „...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos
Háromszék
Erdély.ma

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

Hány székely az ezer székely?
A megyénkben működő kormányhivatal vezetője vagy teszi magát, vagy annyira tájékozatlan, hogy az egyszerű Maros megyei polgárban is felmerül a kérdés: lehetséges, hogy valakit ilyen csekély szellemi bagázsival neveztek ki ekkora tisztségbe? Elsősorban a kormányra vet rossz fényt, hogy olyan politikusa nyilvánít véleményt egy népcsoportról, amely az általa felügyelt megye lakosságának a több mint 30 százalékát alkotja, aki nyilatkozatai alapján legalapvetőbb történelmi ismeretekkel sem rendelkezik e téren. A Székelyföld "aberráció" – jelentette ki a prefektus. Hogy mire gondolt? Nos, ha a szótár szerint értelmezzük a szó jelentését, elmebeli eltévelyedésre gondolhatunk. S hogy miért? Véleménye szerint a népszámlálás alapján alig több mint ezren vallották magukat székelyeknek, s Székelyföld Brassó és Marosvásárhely között ezer emberrel aberrációt jelent. Szeretném hinni, hogy a prefektus csak a politikai nagyotmondás csapdájába esett, s valójában tudja, hogy a magukat székelyeknek vallók a magyar anyanyelvű és kultúrájú nemzet részei. Akik szülőföldjük határait védelmezték évszázadokon át, s teszik még akkor is, ha időközben a fejük fölött ide-oda költöztették az országhatárokat. A Székelyföld pedig éppúgy létezik, mint Olténia, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság, Máramaros vagy Moldova határon innen és azon is túl. Sőt, annyira létezik, hogy közel 300 kilométeren át utazhatunk tiszta magyar falvakat érintve Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye sima vagy gödrös útjain.
Annyira tájékozatlan a prefektus sem lehet, hogy mindezt ne tapasztalta volna meg. S ha a Székelyföld nem létezik, a jellegzetes román területi egységeket, például Olténiát is ki kellene törölni a román nép köztudatából, s a térképről is, mivel a népszámláláskor az ezer székelynél is kevesebb oltyánt írtak össze. Bukovináról nem is beszélve. Az egységes román nemzetállam illúziójában élők számára fölöttébb bosszantó lehet, hogy az asszimiláció, aminek a csángóság már nagy számban az áldozatává vált, a reméltnél lassabban halad. Ennek ellenére gyalázatos dolog rongynak nevezni a székely zászlót, s szeretném látni, hogy miképpen tűrnék ezt el a külföldön élő románok, akik nemzeti zászlójukkal fejezik ki identitásukat. Az újabb figyelemelterelő hadjárat, ami a "keszegre" sikerült országos büdzsé és az ország területi átszervezése kapcsán folyik, az aktuális jelentésén túl sajnos azt igazolja, hogy Románia az Európai Unió tagjaként sem képes feldolgozni, hogy olyan "játékszer" birtokában van, amit bárhogy is fújnak, a maga nyelvén szólal meg. A székelys g szimbólumai pedig attól sokasodnak és válnak egyre fontosabbá, minél inkább szeretnék eltüntetni azokat.
Bodoldai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Nevezzük akár Székelyföldnek akár Mureşul Superiornak, szükség van rá
Csakis a történelmi régióknak és azon belül egy különleges státust élvező Székelyföldnek van létjogosultsága Romániában – szögezte le kedden Smaranda Enache, a marosvásárhelyi székhelyű Pro Európa Liga (PEL) társelnöke.
Mint mondta, egyetlen európai ország sincs, ahol a hatalom olyan semmitmondóan elnevezett, mesterséges régiókat kreált volna, mint például a közép-romániai, eszaknyugati vagy délkeleti övezetek. „Ha az utca emberét arról kérdezett, hogy kik alkotják a délnyugati vagy északkeleti fejlesztési régiót, és melyik város a székhelye, szinte senki nem tudja. De ha Erdélyről, Bánságról, Olténiáról, Havasalföldről, Dobrudzsáról vagy Moldváról beszélsz, mindenki tudja, miről van szó. Ezen azoknak is el kellene gondolkozniuk, akik az ország új közigazgatási felosztásán fáradoznak” – fejtette ki az emberjogvédelmi liga vezetője.
Szerinte a történelmi régiók újjáalakításának az lenne a nagy előnye, hogy valamennyi térség földrajzilag is, történelmileg is jól behatárolható, gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából egységes, és nem utolsósorban lakói erős identitástudattal rendelkeznek. Enache hozzátette: a történelmi régiók keretében fel lehetne számolni az 1968-ban létesített megyéket. Helyüket a kisrégiók vennék át, mint például Bukovina Moldva keretében vagy a Székelyföld, a történelmi Máramaros vagy a Mócvidék az erdélyi övezet határain belül. Dél-tiroli mintára a Székelyföldnek sajátos státust kellene biztosítani. Ha a térség román lakóinak nem tetszik az elnevezés, saját nyelvükön akár Mureşul Superiornak is hívhatnák; ugyanez a gyakorlat Dél-Tirolban is, amelyet az olaszok egészen másként, a térség legnagyobb folyóvizéről neveznek Alto Adigénak.
„A Székelyföld feldarabolásával vagy beolvasztásával egy nagyobb, román többségű régióba, a kormány legalább három, a kisebbségeket és nyelvüket védő nemzetközi egyezséget sértene meg” – figyelmeztetett Smaranda Enache. Közülük az egyik tételesen is kimondja, hogy az Európai Unió országaiban tilos a kisebbségek által hagyományosan és jelentős számban lakott területek határait az érintett lakosság beleegyezése nélkül módosítani. A PEL társelnöke álproblémának véli a három székely megye gazdasági erejének megkérdőjelezését. Szintén dél-tiroli példával élve, Smaranda Enache emlékeztetett, hogy az ’50-es években az Olaszországhoz csatolt volt Osztrák-Magyar Monarchia területe az egyik legszegényebb térségnek számított. Önállósulásának kiharcolása után viszont az ország és egyben Európa egyik leggazdagabb vidékévé nőtte ki magát.
Március 10.: jogos, de nem hasznos
Törvényes, jogos, de nem feltétlenül hasznos és időszerű a március 10-re meghirdetett marosvásárhelyi autonómiatüntetés – vélekedett a rendezvényről Smaranda Enache. A Pro Európa Liga társelnöke szerint a szervezők nem a legszerencsésebb alkalmat választották a székelység követeléseinek kifejezésére. „A tüntetés okot ad különböző spekulációkra és feszültséggerjesztésre. Főként olyanok részéről, akik a Kárpátokon túl élnek, és nem ismerik az erdélyi realitást” – fejtette ki Smaranda Enache.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,

Ceauşescu rajztáblája Románia
Bemutatta Románia regionális átszervezésével kapcsolatos saját javaslatait csütörtökön az EMNP. Hangsúlyozzák: a kormány által ismertetett koncepció a Ceauşescu által megrajzolt struktúrán alapszik.
Itt (lenne) az ideje, hogy szakítson Románia a Ceauşescu-féle hagyományokkal, és úgy alakítsa ki a közigazgatási régióit, hogy azok valóban fejlesztést tegyenek lehetővé, természetes módon. Ezt hangsúlyozza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek két képviselője csütörtökön bemutatta a regionalizációval kapcsolatos elképzelésiket. Zatykó Gyula és Csomortányi István kifejtette: a Ceauşescu rajztábláján megalkotott, 1966-ból datálódó megyerendszer él ma is, márpedig azokat a megyéket úgy rajzolták meg, hogy káros legyen a tömbmagyarság számára. Ezért eleve rossz minden egyes olyan terv, amely ezeket a megyéket használja továbbra is kiindulópontként. Márpedig az USL-kormány régiósítási terve ezt használja. Az EMNP viszont azt szorgalmazza, hogy tartsák ugyan meg a megyéket, de a természetes, történelmi és demográfiai valóságnak megfelelő módon rajzolják újra a határaikat. Ezek fölötti struktúraként működnének a régiók.
A koncepció
Az EMNP tervének lényege, hogy 12 nagyrégiónak kellene alakulnia. Ezen kívül lenne 3 olyan kisebb is, amely nehezen sorolható régiókhoz, így önállóan működne, úgynevezett metropolisz régióként. Ez utóbbi 3 Bukarest, Brassó, Galaţi, illetve ezek vonzáskörzete lenne. A nagyrégiók a történelmi tagoltságot vinnék tovább, így a következők lennének: Bánság, Partium, Észak-Erdély, Dél-Erdély, Olténia, Bukovina, Székelyföld, Felső-Munténia, Alsó-Munténia, Felső-Moldova, Alsó-Moldova, Dobrudzsa. Ami térségünket illeti, az EMNP természetesnek tartja, hogy a Partium régió fővárosa Nagyvárad legyen. Szerintük Várad regionális szerepköre és alkalmassága megkérdőjelezhetetlen, Szilágy és Szatmár megyéket is polarizálni képes. Ugyanakkor nem törekednének kizárólagosságra Nagyvárad „fővárossá” tétele során: egyes hatásköröket, intézményeket a régiónkban lévő más nagyobb városoknak juttatnának. Ugyanakkor a dr. Szilágyi Ferenc egyetemi oktató és szakértői csapata által készített EMNP-koncepció szerint feltétlenül egységes székelyföldi régiót kellene létrehozni.
Mint ismeretes, a kormányzó USL tervei ezzel szembemennek: Várad helyett Kolozsvárt tennék meg régiónk központjának, a Székelyföldet pedig igyekeznének szétdarabolni.
Az EMNP hangsúlyozza, ez illogikus és az érintett lakosságnak egyenesen káros. Hozzátették: nem nagyobb szabadságot, hanem egyenesen központosítást hozna az USL-féle koncepció megvalósulása, amely tovább éltetné a ceauşescui hagyományokat is, közigazgatási értelemben véve is, és akadályozná a régiókbeli fejlődést.
Szeghalmi Örs
erdon.
Erdély.ma.

A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)

Aláírásgyűjtés a magyar önrendelkezésért
Aláírásgyűjtéssel kezdeményezne népszavazást az RMDSZ a román régiósítási tervek megakadályozására. Az EMNP szerint a szövetség a nehezebb utat választja, amikor nem önkormányzati döntést szorgalmaz az általa ellenőrzött önkormányzatokban, hanem önmaga ellenzékeként gyűjt aláírásokat.
Többéves RMDSZ-álláspont, hogy a régióátszervezés nem kivitelezhető az érintett lakosok megkérdezése nélkül. Ezt mondtuk 2011-ben is, amikor Traian Băsescu államfő fel akarta számolni a jelenlegi megyéket – jelentette ki lapunknak Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. „A törvény lehetővé teszi a helyi népszavazások megszervezését, ami állampolgári kezdeményezéssel is kiírható. Egy konkrét ügyben a településen élő, szavazati joggal rendelkező polgárok legalább öt százaléka kérhet népszavazást, a folyamat önkormányzati határozattal elindítható. Elsősorban azokon a székelyföldi és partiumi településeken kezdeményezzük a népszavazást, ahol a helyi önkormányzatokban RMDSZ-es többség van.” A szeptemberben induló aláírásgyűjtés Hargita, Kovászna, Maros, másrészt Bihar, Szatmár és Szilágy megyét érintené, de bárhová kiterjesztik, ahol erre igény mutatkozik. Kelemen bízik benne, hogy példájukat Bukovinában, Dobrudzsában vagy más romániai vidéken is követni fogják.
„A népszavazás gondolata már 2011-ben felmerült, amikor a Băsescu-féle nagy megyék létrehozásának ötletére a konstancaiak kezdeményeztek népszavazást, amit az akkori PDL-s prefektus megakadályozott. Úgy gondoljuk, ha a mai kormánykoalíció tagjainak régiósításügyben két éve járható út volt a népszavazás, akkor 2013-ban is aktuális” – mondta el az Erdélyi Naplónak az RMDSZ elnöke. Forgatókönyvük szerint az aláírásgyűjtést szeptemberben be is fejeznék, így az októberi—novemberi rendes önkormányzati ülésekre beterjesztendő népszavazás-kezdeményezések elfogadása előtt már túl lennének a törvény megkövetelte 30 napos közvitán. Az elnök szerint erre a procedúrára azért van szükség, hogy se a prefektus, se a közigazgatási bíróság ne találjon fogást a kezdeményezésen. Kelemen szerint Európában mindenhol bejáratott a népszavazás intézménye, s ha a román hatóságok ezt elutasítanák, annak európai visszhangja lesz. A politikus kevésbé tart a román hatóságoktól, mint az emberek közömbösségétől, úgy véli, a régióátszervezés gondolata nehezen éri el a társadalom többségének ingerküszöbét. Ezért tartja jó lehetőségnek az aláírásgyűjtést, mert ebben az időszakban érdemben lehet foglalkozni a régiósítási elképzelések veszélyeivel, fel lehet rá hívni az emberek figyelmét
A néppárt is aláírást gyűjt
„Az Erdélyi Magyar Néppárt a július 20-án tartott tiltakozó megmozdulássorozat alkalmával jelentette be aláírásgyűjtő szándékát a magyarság számára végzetesen hátrányos régiósítási tervek megakadályozására” – mondta el lapunknak Toró T. Tibor, a néppárt elnöke. Aláírásgyűjtést helyi népszavazás kikényszerítése céljából általában az ellenzék kezdeményez, hiszen nincs más eszköze a kormányzó többség ellenében, mint közvetlenül a választópolgárokhoz fordulni, ha kisebbségi álláspontját nem veszik figyelembe. Az EMNP akciójának nem titkolt célja – a Székely Nemzeti Tanács 2007-es belső népszavazásához hasonlóan – a közakarat felmutatásán túl a kormányra való politikai nyomásgyakorlás, ami arégiósítási tervek átgondolását célozza, a magyar többségű települések RMDSZ vezette önkormányzataira pedig, hogy határozatban foglaljanak állást a kérdésben, és írjanak ki helyi népszavazást. A népszavazás kiírásáról a polgármester beterjesztésére az önkormányzat döntéshozó testülete, a helyi közgyűlés dönt. „Furcsa, hogy a magyar tömbvidékeken – a Székelyföld vagy a három partiumi megyére kiterjedő Érmellék–Hegyköz esetében – az RMDSZ nem önkormányzati döntést kezdeményez az általa ellenőrzött helyi tanácsokban, hanem mintegy önmaga ellenzékeként aláírásgyűjtésbe kezd, ami időveszteséget jelent. Csak remélhetem, hogy csak néhány RMDSZ-csúcsvezető végig nem gondolt gondolatkísérletéről van szó, nem pedig arról, hogy ily módon próbálják súlytalanítani a közakarat megjelenítésének egyik legfontosabb eszközét. Amíg a szándékok nem világosak, a néppárt önkéntesei folytatják az aláírásgyűjtést” – fogalmazott Toró. Az EMNP-elnök úgy véli, egy ilyen népszavazásnak elsődleges célja, hogy a székelyföldi önkormányzatokhoz tartozó választópolgárok kimondhassák: Székelyföld önálló autonóm közigazgatási régió legyen.
Nemcsak Székelyföldön
A partiumi magyar többségű településekhez tartozóknak is arról kellene szavazniuk, hogy a Partium sajátos jogállású, kétnyelvű közigazgatási régió legyen, és településük ehhez tartozzon. Toró az SZNT elnöke, Izsák Balázs javaslatát is felkarolná, hogy valamennyi magyar többségű önkormányzat egyidejűleg és összehangoltan fogadjon el határozatot arról, hogy a történelmi Székelyföld mai területén a kormány önálló közigazgatási régiót hozzon létre. Ezekben a román mellett a magyar is legyen hivatalos nyelv, a régió rendelkezzen sajátos közigazgatási jogállással, azaz autonómiával. Hasonló elképzelést lehetne érvényesíteni a Partium tömbvidéke esetében is.
Toró szerint ki kell végre világosan mondani: nekünk nem megoldás a jelenlegi status quo, a kommunizmusból ránk csontosodott megyerendszer. A néppárt elnöke minden közös elképzelés kivitelezésében együttműködésre törekszik az RMDSZ-szel olyan településeken is, ahol a magyar szervezeteknek nincs többségük az önkormányzatokban.
Közös tüntetés októberben
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által október 26-ára kezdeményezett nagyméretű háromszéki demonstráció megszervezésében mind az RMDSZ, mind a néppárt széles körű segítséget ajánlott. „Székelyföldi szervezeteink minden segítséget megadnak e kezdeményezésnek, székelyföldi szimpatizánsainkat arra biztatjuk, hogy vegyenek részt a megmozduláson. Az SZNT-vel egyébként erről több alkalommal egyeztettünk” – mondotta lapunknak Kelemen Hunor. Toró T. Tibor szerint az SZNT újszerű kezdeményezése akkor lépi át a román és a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét, ha az egész erdélyi magyar társadalom mellé áll. „A néppárt ezt készül tenni tartalmi és szervezési kérdésekben egyaránt. Addig kell folytatni az akciókat, míg a regionalizáció ebben a formában lekerül a kormány napirendjéről. Ha ennek világossá tételére több ezer erdélyi magyarnak Bukarestbe kell mennie a kormány vagy a parlament elé, oda is elmegyünk. Számunkra csak az autonómia a megoldás” – fogalmazott a néppárt elnöke.
Európában határozott magyar kiállás kell
Az erdélyi magyar jogköveteléseknek a mainál sokkal erősebb lobbira van szüksége nemzetközi téren. A három benyújtott európai polgári kezdeményezésből eddig kettőt elutasított az Európai Bizottság, a Székely Nemzeti Tanács a luxemburgi európai bírósághoz fordul. Kelemen Hunor szeptember 16-áig vár választ az RMDSZ polgári kezdeményezésére. „Az EU-nak előbb-utóbb foglalkoznia kell az őshonos kisebbségek ügyével. Úgy gondolom, az európai uniós intézményrendszerben a nemzeti kisebbségekkel szemben érezhető ellenszenvet, fenntartásokat és félelmeket le lehet győzni. Nem háborút veszítünk el egy ilyen kezdeményezés elutasításával, hanem egy kis csatát. Az EU-val szembeni elvárások nem kicsik, de csak rajtunk múlik, hogy elég türelmesek, bölcsek vagyunk-e, tudunk partnereket találni az áttöréshez. Jövőtől módosítják az alapszerződéseket, a 2014-es választások utáni új parlament, új bizottság ilyen szempontból is mérvadó lesz” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Szávay István magyar országgyűlési képviselő, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének az elnöke erdélyi látogatásai alkalmával rendszeresen kitér erre a témára is. Lapunk kérdésére elmondta: „Szeretnénk örülni az utolsó, talpon maradt autonómiajavaslat sikerének, de sajnos látnunk kell: az Unió nagyon távolra került attól az államközösségtől, amit az alapító atyák megálmodtak, és amelybe az erdélyi magyarokat is betoloncolták. Sem gazdasági-szociális, sem kollektív nemzetiségi jogok terén nem léptünk előre egy centit sem” – fogalmazott Szávay
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László: le kell dönteni a hazugság falát
Tőkés László EP–képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács elnöke exkluzív interjút adott az erdon.ro hírportálnak. – Az utóbbi időben többek között románellenesnek, nacionalistának, revizionistának, szekusnak nevezték, mi a véleménye minderről, hogy éli meg a folyamatos támadásokat? – Ilyenkor a közel-keleti helyzetre gondolok. Még elképzelni is borzasztó, hogy miben élnek például a palesztinok, vagy az izraeliek. Folyamatos lövészárok-állapot jellemzi az életüket, és ilyenkor fogjuk fel, hogy mit jelent az a stabilitás, amelynek a veszélyeztetésével vádolt meg engem Traian Basescu elnök úr egészen értelmetlenül és váratlanul. Verbális szinten egy hasonló dolgot élek át immár közel huszonnégy esztendeje, nem is számolva a Ceausescu korabeli időket. Ezt az állapotot nem lehet megszokni. Az ember természetes állapota a béke, ráadásul én békés embernek ismerem magam, de a látszat néha talán mást mond. Sőt, rám akarják varrni, hogy én békétlen ember vagyok, viszont egy síkon helyezkedik el a béke és a stabilitás, és más síkon az igazság és a jogosság. Még a Szentírás is azt mondja, hogy igazság nélkül nincs békesség. Nem lehet úgy túllépni egy poszttrianoni és egy kommunista időszakon, mintha nem történt volna semmi. Ez az ellentét generálja ezt az állapotot. Azok románellenesek, akiknek az országából hárommillióan kivándoroltak, mint ahogy ezt mondta Antal Árpád Sepsziszentgyörgy polgármestere. Azok a szélsőséges román nacionalisták, akik a nép nevével az ajkukon tönkreteszik Romániát és semmivé változtatják azt a szabadságot, amit Temesváron kezdtünk el kivívni, és csődbe juttatják az országot. Temesváron nem azért álltak a románok mellém, mert én románellenes lettem volna, vagy 2007-ben nem azért szavaztak rám a románok az európai parlamenti választáson, mert románellenes lettem volna, sőt, épp ellenkezőleg, én éles különbséget teszek a román politikusok és a román nép között. A román nép a magyar nemzettel együtt a béke, a stabilitás fő támasza lehetne, ha a politikusok nem gerjesztenék fel mindig ezt az elvakító gyűlölködést, amelynek a zavarosában aztán ők halásznak.
– Mi a véleménye Victor Ponta azon kijelentéséről, hogy Tőkés és az ő pártja Basescu politikai kreatúrái, melynek célja az, hogy az RMDSZ-t próbálja zsarolni?
– Egy olyanfajta Basescu ellenesség alakult ki Romániában, mint amilyen az Orbán Viktor ellenesség Magyarországon, de ezzel távolról sem akarok a két politikai vezető személyiség közé egyenlőség jelet tenni. Aki ütni akar Basescun, az engem is rossz hírbe akar keverni Basescu úrral. Vagy nemrégen Vona Gáborral akartak összemosni, noha nem is voltam ott abban a táborban, és semmi közöm a Jobbikos politikához, noha hálás vagyok nekik, hogy megvédtek. A KDNP is védelmemre kelt, melynek dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az elnöke. Még Frunda György is megvédett, noha ő jobban tenné, hogyha Victor Ponta tanácsadójaként a miniszterelnöknek mondaná meg, hogy te Victor, azért ezt az ügyet nem így kellene kezelni. Általában célzatosan eltúlozzák az én Basescu elnökhöz fűződő kapcsolatomat. Soha nem voltam vele egy társaságban, a protokolláris, hivatalosság szintjén túlmenően soha semmiről nem tudtam vele egyeztetni, mert a magamfajta nemzeti politikusokkal nem áll szóba a román hatalom. Általában a számára kedvező magatartású kiválasztott magyar politikusokkal tárgyal, lásd a neptuni tárgyalókat: Borbélyt, Tokajit, Frundát. Most például Ponta állandóan azt hangoztatja, hogy az RMDSZ egyetlen legitim képviselője a magyarságnak. Ennek fejében megtömi őket pénzzel, pedig az a pénz a magyar közösségnek járó pénz, az egész magyarságot illeti, nem csak az RMDSZ-t. Ennek ellenére szinte kitenyészti a maga számára a magyar partnereit és ezáltal esélytelenné teszik a többi magyar szervezetet, pártot, vagy politikai nemzeti irányzatot. Úgyhogy ilyen értelemben semmi közöm Basescu úrhoz, legfeljebb azt mondhatjuk róla, hogy ő volt az a politikus jónéhány éven át, aki a magyarok, a székelyek barátjának pózában tetszelgett, és megtörni látszott azt a fanyelven beszélő magyarellenes politikai attitűdöt, amely végeredményben kezdettől fogva jellemzi a többségi politikai osztályt a kisebbséghez való viszonyulásában.
– Szóval az Önnel szembeni vádaskodások óta nem is beszélt Basescu elnökkel? – Sajnos nem hajlandó fogadni. Többször indítványoztuk a találkozást. Adott pillanatban, ha neki kedvező a magyar kapcsolat, akkor ezt felhasználja, lásd például a megválasztását, vagy kétszeri megmentését a magyar szavaztok által. Mondanom sem kell, hogy ezekben a kisebbik rosszat választottuk, mint ahogy amikor Iliescu és Vadim Tudor volt az államelnök-jelölt, akkor nyilvánvaló volt, hogy Iliescura szavaztunk. Basescu elnök úr esetében ma is fenntartom, hogy abban a helyzetben jobb jelölt volt, mint a posztkommunista Nastase vagy Geoana. A politika mindig az adott helyzetben érvényesül; a mai helyzetben egy szóval sem mondanánk, hogy a székelyek álljanak Basescu mellé. De ma is feltevődik a kérdés: mondjon nekem valaki jobbat Traian Basescu államelnök helyett. Crin Antonescut szeressük? Nehéz helyzetben van a magyarság.
„Célpontnak használnak”
– Mi a véleménye a Románia Csillaga elnevezésű kitüntetésének a visszavonására vonatkozó javaslatról?
Nem gondolt arra, hogy visszaadja?
– De igen, vívódtam ebben az ügyben, mert emberi méltóságomban sértettek meg. Ugyanakkor a magyarságot sértették meg, hiszen olyan érdemekért kaptam ezt a kitüntetést 2009-ben, az 1989-es temesvári felkelés huszadik évfordulóján, amely érdemek méltán jellemzik a temesvári gyülekezetet, a magyar közösséget, és úgy érzem, ezáltal nem csak engem, hanem őket is arcul csapták, és miközben engem bűnbaknak választottak ki, ugyanakkor egy általános magyarellenességet indukáltak. Sajnos megint előhúzták a magyar kártyát, tehát méltósággal akár vissza is lehetett volna adni ezt a kitüntetést. Ennek ellene szól viszont az az elgondolás, hogy ez a kitüntetés megalapozott volt. Miért könnyítsem meg azoknak a dolgát, akik a magyarokat bántják, akik a véleménynyilvánítás szabadságától akarnak megfosztani, és miért sértsem meg azokat a románokat, akik elismerik Temesvár meghatározó szerepét a 89-es eseményekben, és nem értenek egyet sem Crin Antonescuval, sem Victor Pontával, sem Traian Basescuval? Ez a kitüntetés összekapcsol bennünket, románokat és magyarokat. Ceausescu idejében csak gyászmagyarok kaphattak kitüntetést, ebben a felemás demokráciában viszont hinnünk kell abban, hogy hit által van a szabadulás. Hinnünk kell abban, hogy Románia is megszabadul nemcsak a Ceasescu rendszertől, hanem a kommunizmus visszahúzó örökségétől is, és hogyha valóban visszavonnák a kitüntetést, akkor ezzel nyilvánvalóvá válna, hogy, íme, ez a kétharmados többségű román kormányzat a kommunista visszarendeződés útján halad, mert nem tud szembenézni a múlttal, és nem tudja helyére tenni a dolgokat: azt, hogy mit jelentett Temesvár a román nemzet életében. Akkor nyilvánvalóvá válik a világ előtt, hogy mire értékeli a kormány Temesvárt. Ez esetben őt minősítené a visszavonás ténye, nem pedig engem, akit célpontnak használnak, aki már-már aggódom emiatt az ellenséges román közegben, és ha így folytatódik, kénytelen leszek védelmet kérni, mert ilyen tömény uszítás nyomán a lehető legrosszabbra is számíthat az ember egy balkáni típusú országban.
– Említette, hogy a Jobbik és a KDNP kiállt ön mellett, de sokan furcsálják azt, hogy a Fidesz, illetve a magyar kormány részéről ez nem történt meg. Sőt, amikor Havasi Bertalant, a miniszterelnök szóvivőjét megkérdezték az Ön kijelentéséről, akkor azt mondta, ezt nyugodtan kérdezzék meg Tőkés Lászlótól.
Miként értékeli a történteket?
–Érteni vélem a magyar külpolitikát és a miniszterelnöki hivatal magatartását. Úgy is felfoghatjuk ezt a Tőkés–ellenes és magyarellenes támadássorozatot, mint provokációt. Ez egy előre megírt forgatókönyv szerinti zajló diverzió részét jelenti. Megérzésem szerint még el sem mondtam volt a tusnádfürdői beszédemet, és már eldöntötték egy bukaresti hivatalban, hogy bele kell kötni a beszédembe, és ki kell választani azt a mondatot, amire rá lehet rajtolni. Így provokálta Basescu elnök úr Orbán Viktor miniszterelnök urat, ráadásul éppen őt, akivel a Néppártban közismerten joviális és elvi alapokon álló viszonyt táplálnak, és Orbán Viktor maga is kiállt a másik néppárti politikus megmentése érdekében. A miniszterelnöki hivatal nem ül fel ennek a provokációnak, és csak egyetérthetek abban, hogy nem szabad hagyni, hogy kiéleződjék a román-magyar viszony, és abban is egyetértek, amit a Digi tv-ben mondott Orbán Viktor, hogy valójában jobbak a román-magyar viszonyok, mint ami egyes politikusok megnyilatkozásaiból kitűnik. Maga Orbán Viktor miniszterelnök úr azt is mondta, hogy teljes mellszélességgel a határon túli, az erdélyi magyarok mögött áll.
Nem szabad beletörődni a hazugságba
– Ilyen politikai kontextusban, ilyen magyarellenes hisztériakeltés közepette hogyan látja kivitelezhetőnek az autonómiát, vagy a magyarság számára fontos nemzetpolitikai kérdéseket? Hogyan látja, miként lehet elfogadtatni a román társadalommal az erdélyi magyarok autonómiáját? – Emlékszik, 1989-ben a hallgatás falát kellett ledönteni. Ma már egyre világosabb, hogy most rendre a hazugság falába ütközünk. Például rólam azt mondják, hogy románellenes vagyok. Pedig én egyebet nem tettem az Európai Parlamentben, hogy a határon túli románok hivatalának a megalapítását és a szerb ügy vállalását megelőzően is egyvégtében a Timok-völgyi vlahok mellett álltam ki, a jogaikért szólaltam fel, de hasonlóképpen a bukovinai románok mellett, vagy a moldáviai románok mellett foglaltam állást az erdélyi magyarokkal együtt. Vagy olyan hazugságokat terjesztenek, hogy én azt akarom, hogy Erdély magyar protektorátus legyen. Én ilyet nem mondtam. Egy államelnöknek illene megvizsgálni, hogy mi hangzott el Tusnádfürdőn, azért van annyi jól fizetett tanácsadója. Ugyanígy Crin Antonescunak vagy Victor Pontának is. Vagy azt a hazugságot, beállítást hangoztatni, hogy én a Bécsi Diktátumhoz hasonlóan szólaltam meg, és ezt elpufogtatja az ország első embere velem szemben. Vagy, hogy még egy példát mondjak, megint azzal vádoltak meg, hogy el akarom Erdélyt szakítani Romániától, és veszélyeztetem Románia területi épségét és szuverenitását. Ezekből a szakállas hazugságokból, propaganda fogásokból nem fogyunk ki. Kell ennél világosabb bizonyíték, hogy egy posztkommunista, posztceausiszta, posztszekurista társadalomban vagyunk kénytelenek védekezni akkor is, amikor a legbékésebb, és legkonstruktívabb kisebbségi közössége vagyunk egész Európának? Ezt mondta Valentin Stan a jeles történész is, aki lépésről lépésre cáfolta Vaida-Voevod, vagy Maniu szavaival, vagy a Gyulafehérvári határozatokkal a Versailles-i békeszerződéssel, vagy az 1919-es kisebbségvédelmi szerződés szavaival és idézeteivel, hogy mindezek hazugságok, és hogy a magyarokat megilletik a jogok. Nem hogy Székelyföld nem létezik, ahogy Ponta mondta, hanem benne foglaltatik a korabeli dokumentumokban, hogy Romániának kötelessége a szász és a székely közösségeknek autonómiát biztosítani. A hazugságnak ezzel a rengetegével nem bírunk, és az a baj, hogy aki megszokja a hazugságot, az már jól érzi benne magát. Ezt hiányolom a mai politikai diskurzusból, hogy már az úgynevezett jó magyar politikusaink is hajlanak arra, hogy vagy ténylegesen, vagy elhallgatással elfogadják ezt a hazugságot, és beletörődjenek ebbe a hazugságba. Le kell dönteni a hazugság falát, és ha valami, akkor ez nagyon hatékony, hiszen aki nem nem hisz az igazságban, az nem hisz az Istenben, mert a magyar igazság is annyit ér, amennyi a mi isteni igazságunk. Nyilvánvalóan kontraproduktív, ha sokan nem hisznek benne, mert aki hisz benne, az egyedül marad. Sőt, a fejére ütnek a társai is, hogy ne mondjad, mert ebből csak kellemetlenség származik. A konfliktuskerülő politizálásnak ez a hátulütője, a hogy a végén már akkor is hallgatunk, amikor S.O.S.-jelzéseket kellene a világba kiáltanunk. Mert könnyű belátni, ez az út hova vezet, hogyha Várad a nyolcvan százalékos aránytól eljutott a huszonhárom százalékos arányig, és huszonnégy év alatt a negyven százaléktól eljutottunk a huszonhárom százalékarányig, és még a korfa is romlott, elöregedett Várad. Akkor ez az út Kassára vezet, aztán hirdethetünk Nagyszebenben szászok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, Kolozsváron a magyarok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, ottmaradunk díszpintynek, díszmagyarnak, akiket mutogatnak, mint valami muzeális nemzeti értékeket, és közben már az autonómiát is megadnák, csak éppen már nem lesz kinek.
Magyar–román kerekasztal
– Böjte Csaba augusztus 20-i üzenetében meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét a romániai magyar politikai szervezetek között. Lát-e halvány esélyt arra, hogy legalább a sarkalatos pontokban ez a megállapodás, kiegyezés megtörténjen a romániai magyarság politikai, érdekvédelmi képviseletei között? – Böjte Csaba atya egy egyszemélyes intézmény, és ami az ő ereje, az a mi magyar társadalmunk gyengesége is, tudniillik az, hogy nem a történelmi magyar egyházak teljes intézményi spektruma fog össze egy ilyen hatalmas horderejű vállalkozás ügyében, mint amit Böjte atya megvalósít. A politikai nézetei néha viszont meglepnek, mert kétségtelen, hogy aki elfogadja az RMDSZ Ezüstfenyő Díját, ugyanakkor nem jön el a néppárti rendezvényeinkre, az már politikailag válogat. A kiegyezésnek rossz íze van a magyar történelemben, mert, minden jó oldalával együtt lényegében a Trianont előkészítő elvtelen kiegyezés következményeként jött létre a 1867-es kiegyezés. Kossuth Lajos látnoki éleslátással megjósolta Nagy-Magyarország végét ezen kiegyezés miatt. Nos, egyezzünk meg abban, hogy Gyurcsány és Orbán között nincs kiegyezés. Mint ahogy mi sem tudunk itt megegyezni Váradon azzal az etnobiznisszel, amelyiknek képviselői egyházi segédlettel – itt Fodor József atyára gondolok – nem csak a Szent László Napok szabadalmát és jelképeit lopják el, hanem annak előtte bűnszövetkezetben elkövetett cselekmény keretében eltulajdonították a Széchenyi Terv keretében elnyert Ady központot, és most egy kétes értékű lebujként használják. Szent tévedésnek tartom Böjte atyának a felhívását ebben a megszorító értelemben. Tág értelemben viszont én most is azt mondom, amit huszonhárom évvel ezelőtt mondtam: a román-magyar kerekasztalt meg kell szervezni, abban reprezentatív módon vegyenek részt mind a román, mind a magyar politikai polgári és egyházi képviseletek, és egy olyanfajta megegyezést dolgozzunk ki, amelyet magáénak vall nem csak egy baloldalra elhajló, az egyeduralmi, totalitárius elveken nyugvó RMDSZ, hanem az egész magyarság képviselete. Ez a román-magyar megbékélés volna. Traian Basescu azt mondta 2010-ben Tusnádfürdőn, hogy a román-magyar viszonyok konszolidációja és a román-magyar megbékélés a két alappillérét jelenti a régió stabilitásának. Egy ilyen megállapodásra van szükség, de ez nem kiegyezés, hanem egy kőkemény politikai alkupozícióban elért eredmény. Ami pedig a magyarokat illeti, addig ne egyezkedjenek Bukaresttel magyar testvéreink, amíg velünk nem egyeznek meg. Hamarabb áll szóba a Markó Béla szürke eminenciási vezetésével a Kelemen Hunor által elnökölt RMDSZ Victor Pontával, mint a saját testvéreivel. Most is azt vetik a szememre, hogy nem ugyanazt a sípot fújtam Brüsszelben, mint ők. Hát amikor koalíciót között az EMNT és az RMDSZ a 2009-es EP választási listának az összeállításakor, és meghívtak az első helyre, akkor nem a behódolásról szólt az egyezség, hanem arról, hogy egyenrangú felekként képviseljük az erdélyi magyarságot. Ráadásul az az ízetlen torzítás is naponként elhangzik, hogy engem felvettek a listára. Nehogy a szekeret fogjuk a lovak elé! Hiszen ők kértek fel, ők hívtak meg azért, mert látták, hogy ha én nem szállok fel a listára, akkor nem biztos, hogy bejut a magyarság az Európai Parlamentbe. Ez célszerű volt az egész magyarságnak. Én ma is azt mondom, a magyarságban kell gondolkozni. Abban a pillanatban elfogadom az RMDSZ-t, amikor a Kolozsvári Magyar Napokhoz fogható módon össze tud fogni. Szinte példázatosnak tartom, hogy az unokaöcsém(Gergely Balázs–szerk megj,) , a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, az RMDSZ-nek egyik megyei alelnökét vette feleségül, és együtt dolgoznak a város javán. Lám, Marosvásárhelyen a magyarokat próbálják kijátszani egymás ellen, és valami elképesztő módszerekhez folyamodnak. Hát nem kötelező volna az RMDSZ-nek nem csak leereszkedni, vagy néha vállon veregetni, hanem összefogniuk annak a helyzetnek az orvoslásáét, amelynek elromlásáért óriási felelősséget visel? Ott volt Marosvásárhelyen a magyar RMDSZ-es négyesfogat: Frunda, Borbély, Markó Béla és Kelemen Attila, és mi lett a Fekete Március Marosvásárhelyéből, Erdély újkori fővárosából? Csúszik lefelé, és nem is kell oda Funar. A kolozsvári példa messze mutató, és azt tanítja hitünk is, hogy addig ne menj az oltárhoz Isten elé a te könyörgéseddel, amíg meg nem békélsz a te felebarátoddal. Készek kell lennünk a szót értésre, de nem feltétel nélkül, nem engedékenységből, nem gyávaságból, nem opportunizmusból, hanem jól megfontolt közérdekből, Isten akaratát és a nép javát tartva szem előtt.
Mi használ az erdélyi magyaroknak?
– Az ön számára melyik a legközelebb álló lehetőség az EP-választások tekintetében: az RMDSZ lists, vagy egy külön listán indulás? Esetleg más választás?
– Én megkerülném azt a kérdést olyan értelemben, hogy nézzük meg, mi történik Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Váradon. Marosvásárhelyen a román soviniszta, nacionalizmus próbálja megfúrni a teljes értékű magyar élet magyar napokban való megnyilatkozását. Váradon egy RMDSZ-es orvtámadás próbálja félrevezetni a közvéleményt és ellehetetleníteni a hatalmas sikerrel végződő Szent László Napokat. Én attól félek, hogy a bukaresti hatalom román és magyar kollaboránsai lehetetlenné teszik a magyarok összefogását, és mi itt függelékállapotra vagyunk kényszerítve, kiszolgáltatott állapotba kerülünk, mert nem az történik, amit a magyarok határoznak el, hanem amit manipulálnak hátulról, és ami érdekében áll egyes percember politikusoknak. Egyszer s mindenkorra fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi használ az erdélyi magyaroknak? Amikor a kommunista típusú föltétlen összefogást hirdetik, akkor nem tudok egyetérteni azzal, hogy hol Medgyessi jár Váradon, hol Gyurcsányt hívják meg Váradra, hol Bajnai jön ide, hol Mesterházyval köti meg az Erdélyi Riport a szerződést, és még könyvkiadót is létrehoznak, és Gurmai Zita hozza létre az RMDSZ nőszervezetét itt. Ilyenfajta egységre nincs szükség, viszont a nemzetünk érdekeiben egyesülő összefogásra szükség van. Van két-három lehetőség az EP-képviselethez. Próbáljunk meg eltávolodni Bukaresttől, a posztkommunista politikai befolyásoltságtól, és tegyük fel a kérdést: mi használ ennek a magyarságnak? Ennek én kész vagyok alávetni magam, sőt, akár visszavonulni is, hogyha a nemzeti érdek úgy kívánja, de kész vagyok folytatni ezt a tevékenységet, hogyha a pártérdekek fölé emelkedő nemzeti érdekeink ezt megkövetelik.
Rais W. István
erdon.ro
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)