40 éve elnémított hagyományt élesztettek újra idén január 7-én a Dévára költözött bukovinai székelyek leszármazottai. Az 1888 és 1910 között e vidékre telepedett népcsoport évtizedeken keresztül megemlékezett az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelemről, a több száz legyilkolt székelyre és azokra, akik új hazát keresve, a Gyímeseken keresztül Bukovinába menekültek. A kommunista diktatúra gyökértelenítő politikája megszakította az évenkénti emlékezés láncát. A Dévára telepedett bukovinai székelyek által épített, pár éve visszakapott helyi Magyar Ház zsúfolásig megtelt az emlékünnepélyre. Az érkezőket vetített képsorozattal fogadták a szervezők, végigvezetve őket Madéfalvától át az ezer éves határon Józseffalvára, Istensegítsre, Fogadjistenbe, Hadikfalvára és Andrásfalvára, abba az öt bukovinai faluba, melyeket nagyrészt őseik alapítottak. Majd visszakanyarodtak Dévára, századeleji telepesek életét elevenítve fel a képek segítségével. A népcsoport vándorlását Madéfalvától Déváig, a Bácskába, Dunántúlra, sőt Amerikába László János hajdani telepes gazda fia jegyezte fel az 1930-as években. A kézirat kiadását a Kriterion Könyvkiadó vállalta fel. A mostani találkozóra még nem készült el a könyv, de egy részletet Daradics János olvasott fel. A ma élő leszármazottak ismét keresni kezdték a gyökereket. Tavaly májusban zarándoklatra indultak Déváról Madéfalvára, Bukovinába, felkutatni az ősök szülőföldjét, sírjait. A Duna TV filmet forgatott a zarándoklatról, amelyet most bemutattak. A szintén a hajdani telepesek által épített Szent Antal-templom kertjében állított emlékkereszt mellett felcsendült a székely himnusz. /Gáspár-Barra Réka: Újjáéledt hagyomány. Emlékezés a Siculicidiumra. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

Ha valaki áttekintené Kézdiszentlélek amatőr színjátszásának utóbbi száz évét, a csúcsot vitathatatlanul a Jézusfaragó ember 1938-as bemutatásában jelölné ki. /Az 1908–1968 között Kézdiszentléleken bemutatott színművek listáját összeállította a falu néhai szorgalmas krónikása, Bartos Endre, és közreadta a Művelődés 1969. februári számában./ Nyirő József ,,havasi színjátékának” előadásáról még húsz-harminc évvel később is úgy beszéltek az egykori nézők, mint felejthetetlen élményről. A kézdiszentléleki szabadtéri produkció rendezője és a darab főszereplője Szakács Antal /1900-1980/ tanár volt, aki 1932–1940 között teljesített kántori szolgálatot a felső-háromszéki faluban. Szakács Antal Gyergyóalfalu szülötte, ugyanott kezdte tanítói és kántori pályáját, majd a tanári oklevél megszerzése után ugyanitt került szembe a román állami hatóságokkal, amikor egyik nyilvános szereplését államellenesnek minősítették, politikai pert indítottak ellene (1924). A két és fél évig tartó per végén felmentették a vád alól Szakács Antalt, aki ezt követően Csíkszentdomo­koson nyert kántortanítói állást, aztán néhány évre visszatért szülőfalujába, ahol az iskola tanára lett. Dalkört és műkedvelő színjátszó csoportot vezetett, hangversenyt szervezett. A nehéz időkben irányt adó értelmiségi volt. Kórusa olyan kiváló volt, hogy meghívást kaptak az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus rendezvényein való fellépésre. Szakács Antal ugyanakkor pezsgésbe hozta a falu amatőr színjátszó mozgalmát, évente mutattak be színműveket. Megérdemelt megbízatást kapott, Háromszék vármegye tanügyi és népnevelői előadója volt 1940–44 között, aztán jött a frontszolgálat. Az anyaországban telepedett le, mivel Erdélybe nem térhetett vissza. 1946-tól népművelői munkakörben, később pedig tanárként dolgozott Bonyhádon, a frissen letelepített bukovinai székelyek körében, a szellemi otthonteremtéshez járult hozzá olyan, Székelyföldről származó értelmiségiekkel együtt, mint a kézdivásárhelyi Földi István, illetve magát az áttelepítést központi szintről irányító, ugyancsak kézdivásárhelyi születésű és gelencei kötődésű Bodor György. Szakács Antalt 1960-ban nyugdíjazták, s a következő évben Érden telepedett le. Az itt töltött évek alatt néha még fel-fellángolhatott a régi szenvedély, a versmondás, a rendezés, a közművelődésben való cselekvő részvétel. 1980-ban hunyt el, az érdi Újvárosi temetőben pihen. Az Új Ember című katolikus hetilapban Domokos Pál Péter búcsúztatta. Dr. Kolta László 2004-ben Bonyhádon jelentette meg füzetnyi terjedelmű munkáját Szakács Antal tanárról és népnevelőről. Kézdiszentléleken a Dávid Emil kántor vezette egyházi vegyes kar felvette 2001-ben egykori hírneves vezetőjének nevét. /Borcsa János: Szakács Antal, a lélek mindenese. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 28./

Traian Basescu elnök ukrajnai látogatása során több ízben napirendre került az ottani, mintegy 500 ezer főnyi román kisebbség helyzete. Cernauti-i beszédében rámutatott: a román kormány rendelkezik a határon túli nemzetrészek támogatásához szükséges pénzalapokkal. Hrusauti község lakossága román nemzeti zászlókkal várta vendégét, aki rögtönzött beszédében kijelentette: „Mikor Cernauti és Chisinau nevét kiejtjük, lelkünk egy darabja szólal meg.” A cernauti-i egyetemen tartott előadásában Basescu elnök sokallta az ukrajnai románok 24 szervezetét, mondván, hogy ha egyetlen érdekvédelmi szövetségbe tömörülnének, sokkal nagyobb szavuk lehetne, és az anyaország is jobban segíthetné őket. 2000-ben Mihai Razvan Ungureanu (jelenleg külügyminiszter, akkor államtitkár) 35 tagú küldöttség élén Ukrajnába látogatott. Hazatérte után interjújában rámutatott: „Ottani nemzetrészünk révén jószomszédsági kapcsolatokat építünk ki Ukrajnával. Másfél tonna román könyvet és néhány számítógépet vittem ajándékba nekik. Arra kértük az ottani hatóságokat, hogy növeljék meg az ungvári rádió és televízió román nyelvű műsorának adásidejét, az ukrajnai románok kitehessék nemzeti jelképeiket, kértem egy állami finanszírozású román újság beindítását. Örülnék, ha Bukovina helységei, Cernauti utcái visszakapnák eredeti román nevüket.” Közben 2000. április 14-én Kovászna megyei románok egy csoportja tüntetést szervezett Sepsiszentgyörgyön, hogy a háromszéki utcák ne kapjanak magyar elnevezést. 2005. december 12-én Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt szenátorának törvénytervezete be akarta tiltani az erdélyi helységek és utcák magyar elnevezését azzal az indokkal, hogy ez a Horthy-korszak öröksége. A javaslatot mind a szenátus, mind a képviselőház leszavazta. A Ziua bukaresti lap 1998. szeptember 11-i száma szerint az ukrajnai románság helyzete tarthatatlan. Iskoláiból hiányzanak a román nemzeti jelképek, a gyermekeknek reggelenként az ukrán himnuszt kell énekelniük. Egyre kevesebb az önálló román iskola, ukrán tagozatok létesítésével a hatóságok fokozatosan felszámolják ezeket. A Jurnalul National lap 2005. november 11-i száma megállapította, hogy Ukrajnában az önálló román iskolák rendre megszűnnek azáltal, hogy ukrán osztályok indulnak be. 1997. novemberében Valeriu Tabara képviselő, a PUNR elnöke bizalmatlansági indítványt nyújtott be Hargita-Kovászna románságának „súlyos helyzetével” kapcsolatban. Eszerint az önálló magyar iskolák létrehozása súlyos tévedés volt, csakis az RMDSZ agresszív, szeparatista politikájának eredménye, ezért ezt a szélsőséges pártot ki kell iktatni a politikai életből. A tervezetet a parlament leszavazta. /Barabás István: Ukrajnai leckék. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 6./

Petrozsényban farsangi rendezvényt összehozni nem egyszerű. Kellett a nyugdíjasok nótaestjéhez a nemrégen újjáépített zárda tornaterme, Ács Éva igazgatónő szívessége. Köszönet illeti a Kandilla Humanitárius Egyesület közösségét. Eljöttek Petrozsényba a közeli Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület tagjai, bukovinai székely táncukkal, dalaikkal. „Hitünket, a reményt adja vissza egy-egy pozitív értékelés, egy-egy szép rendezvény” – írta Bács Erzsébet. /Bács Erzsébet nyugdíjas tanárnő: Farsang Petrozsényban is! = Nyugati Jelen (Arad), febr. 28./

Kétszáz év elevenedik meg László János dévai telepes gazda írásában – értékelte a kolozsvári Kriterion Kiadó gondozásában megjelent, elsőként Déván, március 2-án bemutatott könyvet H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója. A Bukovinában élt magyarság és kirajzásának története 1762–1914-ig, az első világháború kitöréséig címet viselő könyv szerzője végigvezeti olvasóját a madéfalvi veszedelem előzményein, a Moldvába, majd Bukovinába való menekülésen át a századforduló tájékán elkezdődött hazatelepítésekig. A könyv alapos dokumentációját László János a bécsi levéltárból, illetve a bukovinai falvak irataiból állította össze. Teljes kimutatás van a könyvben az 1883-ban elkezdődött és 1910-ig tartó áttelepedésekről, a telepesek név szerinti felsorolásával. László Jánosnak még számos feldolgozatlan emléke lapul családi hagyatékokban. /Gáspár-Barra Réka: Bukovinai székely lélek. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 7./

1942-ben Antonescu Romániája zárolta azokat a vagyonokat, amelyek birtoklói Romániával hadiállapotban álló országok polgárai voltak. A háború után, 1945 elején, a korábbi jogszabályt felmelegítve, Bukarest létrehozta a hírhedt CASBI intézményét, amelynek hatáskörébe utalta valamennyi „ellenséges hadviselő ország” és azok állampolgárainak Romániában található vagyonát. Az intézkedés elsősorban a németek és a magyarok javaira terjedt ki, s ekképpen CASBI-zár alá került elsősorban mindazok vagyona, akik 1944 őszén nem tartózkodtak itthon, Erdélyben. A CASBI az Észak-Erdélyből deportált zsidók vagyonaira is rátette a kezét, és a háború utáni sajtó tanúskodik arról, mennyi utánajárást kívánt meg az, hogy a holokauszt túlélői elbirtokolt javaik töredékét visszakaphassák. A magyarok és a németek vagyona azonban a törvény 1948-ban bekövetkezett hatályon kívül helyezését követően sem került vissza jogos tulajdonosaihoz. A háború után CASBI-zár alá vont magyar vagyon értéke, a szakemberek becslése szerint, akkori árfolyamon, meghaladta a 200 millió dollárt. A CASBI válogatás nélkül tette rá a kezét magyar és német érdekeltségű ipari és kereskedelmi vállalatokra (köztük több mint 200 magyar vállalatra), csakúgy mint valamennyi magyar állami, köz- és magánalapítványi vagyonra, többek között a sok településen felépített, alapítványi tulajdonú ONCSA-házakra. A CASBI-jogszabály végrehajtási utasításának előírásai megalkották a „vélelmezett ellenség” (inamici prezumati) fogalmát, amelynek segítségével további több tízezer erdélyi magyar teljes vagyonát kobozták el. Manapság ismét témává vált a CASBI-vagyonok ügye, miután az RMDSZ azok teljes körű restitúcióját kezdte szorgalmazni, és e célból törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. A CASBI-tulajdonért Románia soha nem fizetett Magyarországnak kártérítést, más államoknak viszont nagy összegeket kényszerült átutalni. A CASBI-ingatlanokat a hatvanas évek végén a telekkönyvekben egyszerűen átírták román személyek nevére, s jogalapként a CASBI-rendeletet tüntették fel. Miközben a CASBI-vagyonok visszaadásától retteg, Románia az erdélyi magyarok adólejeiből (is) nyújt kárpótlást azoknak a románoknak, akik Bukovinában, Besszarábiában vagy pedig Dél-Dobrudzsa ma Bulgáriához tartozó részén kényszerültek tulajdonaik elhagyására. Romániának el kell döntenie stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? /Tibori Szabó Zoltán: Stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

A Hunyad megyébe telepedett bukovinai székelyek közül a csernakeresztúri közösségnek sikerült leginkább ápolnia szokásait, tárgyi emlékeit. A tudatos hagyományőrzés eredménye a tájház is, itt mutatták be a bukovinai székely telepesek történetét bemutató könyvet, László János dévai telepes gazda munkáját /A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762–1914-ig, az első világháború kitöréséig, Kriterion Kiadó/. Ez a könyv nem családi történet. Az erőszakos határőrség-szervezés, a madéfalvi veszedelem, a Moldvába való menekülés, a bukovinai falvak megalapítása, illetve az innen történő “hazatelepítés” folyamata alaposan dokumentáltan elevenedik meg a könyvben. /Gáspár-Barra Réka: László János könyve Csernakeresztúron. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 11

Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909. jan. 25. – Budapest, 1979. szept. 25.) író, színművész első irodalmi sikerét Anyanyelve magyar (1937) c. regényével aratta. A moldvai és bukovinai magyarság sorsát dolgozta fel regényeiben. A kovásznai alsóvárosi papilak irodalomtörténeti emlékhelynek számít. Falán emléktábla hirdeti: ott született az író és színész Ignácz Rózsa. Az írónőről készült dombormű Vetró András szobrászművész alkotása. Az Ignácz Rózsa tiszteletére berendezett emlékszoba, illetve plakett mellett idén a város újabb emléket, ezúttal egy mellszobrot készül állítani az írónőnek. Az agyagminta a sepsiszentgyörgyi Varga Mihály szobrászművész műtermében már megtekinthető. Gödriné Molnár Mária, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub egyik vezetője elmondta, hogy 1999-ben avatták az emlékszobát. A bronz mellszoborhoz szükséges összegnek több mint fele összegyűlt közadakozásból. /Dimény Árpád: Szobor közadakozásból. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), máj. 5

Mihai Razvan Ungureanu külügyminiszternek a Realitatea TV-ben ismét meg kellett magyaráznia Bécsben tett megjegyzését: osztrák üzletemberek úgy jöjjenek Romániába, mintha egy otthoni tartományba akarnának befektetni. Ezt a román sajtó úgy tálalta, hogy Ungureanu eladta az országot Ausztriának, következésképpen hazaáruló, amit az is bizonyít, hogy európai fórumokon kiáll a kisebbségi törvény és a Gozsdu Közalapítvány mellett. Márciusban Corneliu Vadim Tudor, a szélsőséges Nagy-Románia Párt elnöke a külügyminiszter lemondását követelte. Miért támadják ennyire Ungureanut? Válaszként Barabás István idézte a Lettre Internationale román kiadásának 1998/26-os számát, melyben Ungureanu – akkor a iasi-i Tudományegyetem tanára és külügyi államtitkár – tanulmányt közölt a következő címmel: Milyen jövőjük van a jelenkori román történelmi mítoszoknak? Néhány gondolata már merényletnek hathatott a szélsőséges nacionalizmus számára, talán ezért van az iránta tanúsított ellenszenv. Tanulmányában azt írta: „A történelmi mítoszoknak nagyon jól meghatározott helyük van a historiográfiában: olyan formában szabják át a történelmet, hogy a múlt kényelmessé és elviselhetővé váljék, hogy feloldjanak a vétkek alól, megszabadítsanak a lelkiismeret-furdalástól. És ugyancsak a mítoszok segítenek egy nemzetnek megbékülni saját bűneivel. Stephen Fischer Galati professzor 1979-ben a témának szentelt New York-i konferencián tételesen kimondta: a történelmi mitológia arra hivatott, hogy a 19. és 20. század román államának vezetői számára biztosítsa a legitimitást. Ebből a tételből kiindulva, a mítoszok két fajtáját határozta meg úgy, ahogy azok a romantikus román történészek laboratóriumaiban klónozással megszülettek. Kifelé arra hivatottak, hogy igazolják a románok történelmi jogát Besszarábia, Bukovina, az egész Bánát és Dobrudzsa területéhez. Befelé pedig megfigyelhető politikusoknak az a törekvése, hogy érveiket a román nemzet forradalmi és nemzeti hagyományaival támasszák alá. A történelmi jogok ugyanis szerintük az ősöktől (trákok, dákok, dák-rómaiak) származnak, ezért minden területnek, amelyet ők is laktak, Románia határain belül kellene lennie – így született meg az első világháború után Nagy-Románia. Ez a momentum a nemzeti történelem csúcsa, mert föltette a koronát a sok évszázados harcokra, amelyeket a románok szüntelenül vívtak rosszindulatú szomszédaikkal... A román történészek számára a nacionalizmus egyet jelent a nemzeti öntudattal. A román nacionalizmus egész sor mítoszt szült. Ilyen például az a tétel, miszerint a román nacionalizmus gyökerei a dák-római ősökig nyúlnak vissza, hogy Mihai Viteazul nacionalista beállítottságú volt, és hogy tudatosan vallotta a románok jogát Erdélyhez. A román történészek pátosszal beszélnek a múlt nagy személyiségeiről, sokuk számára a román múlt egyet jelent a román öntudattól áthatott elődök életrajzával.” /Barabás István: Balkáni bosszú. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 6./

Az Ezer Székely Leány Napjának életben tartásában benne van Domokos Pál Péter nagy kultúraszervező személyisége iránti tisztelet is. Százöt éve született a ma Csíkszereda részét képező Csíkvárdotfalván Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas néprajztudós, zenetörténész /1901. jún. 28. – Budapest, 1992. febr. 18./ 1919-ben szerzett kántortanítói oklevelet. Budapesten a főiskolán 1926-ban matematika–fizika–kémia, valamint ének–zene szakos tanári diplomát szerzett. Hazatérése után ének–zene tanár volt, 1936-tól az Erdélyi Katolikus Népszövetség titkára. 1929-ben indult első gyűjtőútjára a moldvai csángó magyarok falvaiba, s ettől kezdve e népcsoport elismert tudósa lett. Nagyjelentőségű könyve /A moldvai magyarság/ 1931-ben jelent meg Csíkszeredában. A könyvnek nagy visszhangja volt, sokan felfigyeltek a csángókra. Ő gyűjtötte össze Moldvában a 18. század hangszeres tánczenéjét. 1933-ban a románok felismerték, milyen veszélyes számukra Domokos munkássága a magyar-székely nemzeti öntudat erősítése terén, ezért eltiltották a katedrától. Ezután kántor lett Gyergyóalfaluban, később egyházmegyei tanfelügyelő, majd 1940–44 között a kolozsvári Tanítóképző igazgatója lett – itt védte meg néprajzi, majd magyar irodalmi és történelmi doktorátusát. Népművészeti kiállításokat rendezett, lerakta a csíkszeredai Székely Múzeum alapjait. A háború alatt segítette a bukovinai magyarság hazatelepülését. Népzenével, néprajzzal, történelmi zenével, nyelvészettel és irodalommal, Erdély nemzetiségi és vallási kérdéseivel, Csíksomlyóval mint a katolikus székelység lelki központjával foglalkozott. 1945–49 között Budapesten a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, majd elbocsátották. Ezután a Baranya megyei Szárászpusztán több tucat, Moldvából áttelepült csángó család között gazdálkodott, itt folytatta a gyűjtést, de 1951-ben az ávósok elvitték. Hamarosan szabadon engedték, de földjét elvették. Az építőiparban dolgozott, majd 1951–1961 között, nyugdíjazásáig Budapesten általános, majd középiskolákban tanított, s írta néprajzi, népzenei és irodalomtörténeti munkáit, olykor ezekért is zaklatták. A határon túli magyarság élő lelkiismerete lett. Lefordította és közreadta a Bandinus-kódexet és több, a moldvai katolikusok múltjára vonatkozó okmányt. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János 17. századi csíkcsobotfalvi énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot /”...édes hazámnak akartam szolgálni...” Szent István Társulat, Budapest, 1979/. A Kájoni-gyűjtés révén került Kodállyal, majd Bartókkal is kapcsolatba. Márton Áron erdélyi püspökről Rendületlenül címmel írt könyvet, 1988-ban a történelem-, illetve néprajztudományok doktora lett, a Széchenyi- és a Bethlen Gábor-díjat 1991-ben kapta meg. /Százöt éve született Domokos Pál Péter. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

Június 29-én Iasi-ban konferencia keretében emlékeztek meg a romániai holokauszt nyitányáról. A szovjetellenes háború kitörése után egy héttel, 1941 júniusa végén kezdődtek el a moldvai atrocitások. Ion Antonescu parancsára elkezdődött a iasi-i pogrom, majd Transznisztria felé elindultak a halálvonatok. A kánikulai hőségben az egyes állomásokon a zsúfolt tehervagonokból 2071 holttestet emeltek ki. Következtek az ogyesszai, a transznisztriai haláltáborok, ahol zsidók újabb tízezrei pusztultak el. Jean Ancel izraeli kutató Preludiu la asasinat – Pogromul de la Iasi című monográfiája szerint a romániai, besszarábiai, bukovinai, transznisztriai atrocitásoknak mintegy 330 ezer zsidó áldozata volt, beleértve az ugyancsak 1941-ben, a török partok közelében elsüllyesztett Struma hajó 700 romániai zsidó menekültjét is. Simcha Iacobovici izraeli-kanadai, Emmy-díjas rendező filmet forgatott a Struma utasainak pusztulásáról. 2000. december 8-án Simcha Iacobovici az Evenimentul Zileinek nyilatkozott. „A jelek szerint Romániában a holokauszt tagadása általánosan elfogadott, mellékes jelenség. A románok úgy tesznek, mintha ezek az atrocitások soha nem történtek volna meg.” Magyar Nemzet, 1998. november 3.: Randolph L. Braham, a New York City University professzora, a világ leghíresebb holokauszt-kutatóinak egyike, Román nacionalisták és a holokauszt című könyvének budapesti megjelenése alkalmából nyilatkozta: „Miután észleltem, hogy román nacionalisták elferdítik a holokauszt romániai történetét, kötelességemnek éreztem, hogy megírjam az igaz történetet. Hangsúlyozom, nem a román nép, nem általában a román történészek ellen írtam, hanem a szélsőségesek ellen, akik azt terjesztik, hogy Romániában nem volt holokauszt, a románok csakis embereket mentettek, zsidóüldözés csak a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélyben volt. Ezzel az állítással szembe lehetett és lehet állítani a román humanizmust a magyar barbársággal, politikai tőkét lehet kovácsolni a meghamisított tényekből. Ceausescu lekicsinyelte a romániai áldozatok számát; téziseit átvették a nacionalista történészek, s a nyolcvanas évek második felében már nyíltan Antonescu marsall rehabilitálásáért folyt a küzdelem.” /Barabás István: A holokauszt román forrásvidékén. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./

Suceava városban a pártok, szervezetek házában már van RMDSZ-iroda is, ez a legújabb. A magyarok havonta itt találkoznak. A városban jól megférnek egymás mellett lengyelek, lipovánok, oroszok, bolgárok, szlovákok, zsidók, ukránok és a magyarok. A moldvai városban Adriana Happenciuc a helyi RMDSZ elnöke, Ladó Zoltán az alelnöke. 2006-ig nem volt itt RMDSZ-képviselet, a magyarok sem nagyon jártak össze. Nem tudják, hányan is vannak magyarok, egyikük 550-et mond, másikuk 490-et, de még sokan vannak olyanok, akik magyarul beszélnek. A 2002-es népszámláláskor Suceava megyében 368-an vallották magukat magyarnak, és közülük csupán 66-an éltek a megyeszékhelyen. Többnyire még a kommunizmus idején idehelyezett értelmiségiek. A Duna TV-t Suceaván nem tudják nézni, nincs a kábeltévé-csomagban, panaszolták többen, és szinte irigykedve tekintenek a dornavátraiakra, akik már a 90-es évek közepétől nézhetik a Dunát a helyi kábelhálózaton. A Kossuth Rádió még úgy-ahogy fogható. Évente érkeznek viszont magyarországi kirándulócsoportok szép számmal. Főleg Dél-Magyarországról, Bonyhád környékéről, ahol letelepedtek a bukovinai magyarok. Az ő leszármazottaik, valamint más magyarországi turisták rendszeresen visszatérnek Bukovinába – az itteniek szívesen emlegetik Potápi Árpádot, Bonyhád fideszes polgármesterét, aki szintén erről a vidékről származik. Benkő Lajos eredetileg sporttanár, székelyudvarhelyiként élt már Onesti-en, 1976 óta pedig Bukovinában. Övé a megye egyik legnagyobb kenyérgyára, emellett bútorgyárat üzemeltet, fuvarozócége van. Piron Katalint pedig Csíkból helyezték át Szucsávára. /Mihály László, Suceava: Saját vállalkozásaikban bíznak a bukovinai magyarok. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./

A székelyföldi Madéfalván 11 vajdasági fiatal ült kerékpárra idén, hogy napi 100 kilométeres távokat lekarikázva végigjárják őseik 123 évvel ezelőtti telepítésének útját. Dani Irén, a Székelykevére telepedett bukovinai székely család sarja, két fiával együtt, főszervezőként vesz részt a biciklitúrán. Az al-dunai telepítés 120 éves évfordulóját 2003-ban ünnepelték, akkor szervezték az első biciklitúrát Bukovinából haza. A következő évben a Kevevára–Ráckeve útszakaszt karikázták végig, tavaly pedig a Temesvár–Szeged útvonalat. Bár a túrákat kezdeményező TINET ifjúsági szervezet magyar tagságú, minden évben szerb fiatalok is részt vesznek a kerékpározásban. – A fiatalok számára fontos tudni, hogy honnan jöttek, a szerbek pedig sokkal inkább megértenek bennünket, kultúránkat, hagyományainkat, ha végigjárják velünk Magyarország és Erdély történelmi hagyatékban gazdag földjét – mondja Dani Irén. Az identitástudat erősítésre igencsak szükség van, hiszen a 290 000 fős vajdasági magyarság élettere egyre szűkül – véli Kecskés István, az újvidéki Magyar Szó, az egyetlen ottani magyar napilap nagybecskereki tudósítója. Székelykeve, a szinte színtiszta magyar település önálló I–VIII. osztályos magyar iskolát működtet, de középiskolába már Nagybecskerekre kell menni, a magyar nyelvű felsőoktatás pedig szinte teljesen hiányzik a Vajdaságban. Székelykevén, Sándoregyházán, Hertelendyfalván közel 5000-es bukovinai székely közösség él. Hagyományainkat őrzik. Csernakeresztúron nagy örömmel látták vendégül a kerékpártúrára indult délvidéki ,,rokonokat”. – A Csernakeresztúrra telepedett bukovinai székelyek meglátogatása, templomuk, tájházuk, otthonaik megismerése is gazdagítja tarisznyánkat, melybe székely lelkiséget, erdélyi levegőt, történelmi, szellemi kincseket, békességet gyűjtöttünk az utunk során – mondta Dani Irén. Székelykevén augusztus 12-én megnyitják a 120 éves letelepedési évforduló egyhetes központi ünnepségét Székelykevén. A település immár 123 éves, de a templomukat 1886-ban építették és úgy érzik, ez adta az igazi megtartó erőt ahhoz, hogy sok háborúság és nélkülözés ellenére most is éljen az al-dunai magyarság. /Gáspár-Barra Réka: Madéfalvától Székelykevéig. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 10./

Sepsiszentkirály a történészek szerint Szent Istvánról nyerhette el a nevét, szögezte le Sándor Csaba, a sepsiszentkirályi Kőhíd Egyesület elnöke. 1332-ben húsz kapuval szerepelt Sepsiszentkirály, az nem 20 embert jelentett, hanem egy kapu alatt két-három generáció volt, s egy-egy családnak 7-8 gyermeke. Tehát 1332-ben annyian lehettek, mint most, ha nem többen (1992-ben a 280 lakosból 272 magyar és 2 román). Hadikfalváról, Andrásfalváról, a régi bukovinai székely falvakból rengeteg család települt ide, ma is a falu egyharmada ezeknek a leszármazottaiból áll, velük került vissza a katolikus vallás a faluba, ami a reformációval teljesen megszűnt. Jöttek batyuval, szekérrel, s pár év alatt utolérték gazdaságilag, anyagilag a helyi lakosságot. Ugyanez volt Illyefalván is. Sepsiszentkirály lakosainak egyharmada unitárius, egyharmada katolikus, egyharmada református. Szép régi házak vannak itt, az 1700-as, 1800-as években épültek. A Kőhíd Egyesület szervezi a falunapokon a kultúrtevékenységet. Sándor Csaba mérnök vezetésével két éve alakult meg az egyesület, magyar, számtan, fizika, angol és informatika kurzust indítottak a falu fiataljainak, továbbá számítógépes hozzáférést biztosítottak. /Willmann Walter: Szent István intelmei Sepsiszentkirályban. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 18./

Lengyel, ukrán, román, magyar hagyományőrző csoportok találkoztak idén is Magyarországon, Bonyhádon, a 17. alkalommal megrendezett Bukovina fesztivál nevet viselő nemzetközi folklórtalálkozón. A Hunyad megyébe telepedett bukovinai székelyeket ezúttal a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport diákjai képviselték, akik Karda Róbert és Kocsis Attila iskolaigazgatók irányításával évek óta szorgalmasan táncolnak a Segesvári Miklós Pál Egylet népi tánccsoportjában. /(GBR): Dévaiak a Bukovina fesztiválon. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 19./

Török Árpád, a sepsiszentgyörgyi Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola tanára /sz. 1944/ diplomát a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia karán szerzett. Helytörténettel fiatal tanár kora óta foglalkozik. Pedagógusi pályafutását Csíkszentdomokoson kezdte el 1970 januárjában, és ahogy a nagyközségbe került, feltérképezte a települést, összeszedte a helyneveket. A Nagyhagymásról, a Gyimesek vidékéről, a Felcsíkról, a Gyergyó-övezetről és a Gyergyói-havasokról készült ismeretterjesztő dolgozatait a Hargita napilap is leközölte. A tanulókat is bevonta a kutatásba, az évek alatt nyolc nyári expedíciókat szervezett. Alaposan tanulmányozta a Keleti-Kárpátokat, képanyagot is összegyűjtött, még 50 éves diapozitívjai is vannak. Sepsiszentgyörgyre 1975-ben került középiskolai tanárnak, itt is bevonta diákjait a munkába. Azután az iskolájukban beindult a turisztikai posztliceális tagozat, ami külön lehetőséget jelentett arra, hogy a tanulók egy-egy témában megvizsgáljanak, leírjanak egy falut, jelenséget vagy templomot. Az évek során összegyűjtött ismeretanyag lassan könyvé, sőt könyvekké állt össze: három kötete jelent meg. A Sepsiszentgyörgyről szóló útikalauz ezelőtt öt évvel három nyelven, magyarul, románul és angolul, utána egy ötös sorozatot indított el, mely tartalmazza Sepsiszentgyörgyöt, az Olt-vidéket, a nyáron pedig megjelent a sorozat harmadik része, a Maros vidéke, a forrástól egészen Szegedig. A negyedik lesz Észak-Erdély, Bukovina, az ötödik Erdélynek tíz témakörben történő feldolgozása, bemutatása. Úgy látja, hogy inkább a külföldiek igénylik az ilyen típusú könyveket. /Némethi Katalin, Tibodi Ferenc: Csíkszentdomokostól Szentgyörgyig. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 25./

A gyergyószárhegyi Lázár-kastély Vörös bástyája Erdély első tojásmúzeumának, egy sajátos népművészeti dokumentációs központnak ad otthont. Kiss Portik Irén néprajzkutató tanulmányai során összegyűjtött 118 tojással kapcsolatos mondát és legendát. A népi kultúra tárgyi anyaga igyekszik felölelni a Kárpát-medence valamennyi tájegységét, a jelenleg 1800 hímes tojásból álló készlethez Bartis Erzsébet és Fehér Gizella a Csík, Gyergyó, Háromszék és Kászonszék tájegységek motívumait örökítették meg, Oresia Leunciuc a bukovinai mintákat festette meg, míg Kovács Zoltánné a tiszavidéki, dunántúli, valamint kárpátaljai tojáshímeket készítette el. /Tojásmúzeum a Lázár-kastélyban. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 31./

A magyar hadsereg doni katasztrófájáról szól a rövidebb, moziváltozatában Pergőtűz, hosszabb, 25 részes tévéfilmváltozatában Krónika címmel bemutatott dokumentumfilm. Sára Sándor rendező munkatársa Csoóri Sándor volt, aki a doni katasztrófáról, és a magyarság második világháborús részvételéről írta Magyar apokalipszis című esszéjét. A lap részleteket közölt a film forgatókönyvéből. A film 1979 és 1982 között készült, 120 egykori szemtanúval – tisztekkel, honvédekkel, katonaorvosokkal, munkaszolgálatosokkal – beszélt a Donnál szinte teljesen megsemmisülő második magyar hadsereg kálváriájáról. A kommunista rendszerben a mozifilm-terjedelmű változatot ugyan bemutatták, de a tévésorozatot teljes egészében csak a rendszerváltozás után. Ez nem gátolta a rendezőt abban, hogy folytassa munkáját, sorra készültek el dokumentumfilmjei: a Fújja a szél, fújja az orosz, amerikai és francia hadifogságba esett magyar katonák történetéről, a Magyarok a Gulágon, s részben a Csonka Bereg az elhurcoltakról, míg a Sír az út előttem a bukonvinai székelyek kálváriájáról szól. A Pergőtűz forgatókönyvének első, nyolcvanezer példányban megjelenő könyvváltozatát a Kádár-rendszerben, a nyolcvanas években még bezúzták, az indoklás szerint azért, mert elfogadhatatlan volt egy magyar tizedes és egy orosz tanítónő szerelmének bemutatása. (Itt került ,,képbe” az egyik adatszolgáltató, Gellért Sándor, aki maga is írt az élményeiről egy döbbenetes verseskönyvet A magyarok háborúja címmel.) Egy rövidebb változat csak 1988-ban jelenhetett meg, most a veszprémi Új Horizont adta ki egy vaskos könyvben a dokumentumokat Hol vannak a katonák? címmel. (De ezek is csak a 25 részes filmsorozat részletei.) A kötet közli Szabó Péter és Stark Tamás történészek tanulmányait is. /Bogdán László: Magyar apokalipszis. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 7./

Szeptember 17-én, vasárnap, a Kovásznai Napok sokadalmában, felavatták Ignácz Rózsa-mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. A szobroknak is megvan a maguk sorsa, bizonyos szobrokat el sem kellett volna készíteni, akkor nem kellene ledönteni őket. Márpedig az elmúlt véres évszázadban, a kitelepítések századában sok szoborra várt ez a sors. Ignácz Rózsa realista regényekben számolt be a Trianon utáni letargiából lassan ocsúdó erdélyi magyarság életéről (Anyanyelve magyar, Rézpénz, Született Moldovában, Urak és úrfiak), és energiáiból arra is futotta, hogy a harmincas években, a ,,keleti magyarok nyomába” szegődve, riportokban számoljon be a bukaresti, regáti, bukovinai magyarok életéről, eljutott a csángók közé is. Élményeit nemcsak a riportsorozatban, hanem egyik legfontosabb művében, a Született Moldovában című regényében is megírta. Ignácz Rózsa a kommunista rendszerben évekig csak műfordítóként lehetett jelen, Caragialét fordította többek között, és Sadoveanut, majd 1957 után népszerű ifjúsági regényeket írt (Torockói gyász, Az utolsó Daru, Orsika), a magyar színészet hőskorát térképezte fel (Prospero szigetén), nem feledve imdulásának vándorszínészi esztendőit, a Róza leányasszony után újra írt egy színházi regényt (Titánia ébredése), írt meséskönyveket is, útirajzokat, fia jóvoltából bejárhatta a világot, de nagyobb lélegzetű társadalmi regényt már csak egyet írt, A vádlottat, amely már csak a kilencvenes évek végén, majdnem két évtizeddel halála után jelenhetett meg. A csíkszeredai Pro Print Kiadó sorozatban adja ki műveit, Ignácz Rózsa végre hazatért. /Bogdán László: Szobor és mű. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 23./

Szeptember 28-án elhunyt Zsók Béla néprajzos. Monográfiájában /Én mindig itthon voltam. Néprajzi írások Déváról, Kriterion, Kolozsvár-Bukarest, 2000) a bukovinai székelyek Déva mellé telepedésére emlékezett. Zsók Béla népét, a madéfalvi veszedelemből származó bukovinai székelyeket szolgálta, ezt jelezte gyűjtése: Az egyszeri ember /bukovinai székely mesék, Zsók Béla gyűjtése, 1993/. /László Anna: Zsók Béla (1939–2006). = Nyugati Jelen (Arad), szept. 30./

A Nyugati Jelen múlt heti számából értesülhetett a dévai közösség Zsók Béla halálhíréről. Sokan nem tudták, hogy Zsók Béla beteg volt. Minden írása a bukovinai székelyek sorsához fűződött. Tagja volt a kolozsvári Kriza János Néprajzi Egyesületnek és a budapesti Néprajzi és Népművészeti Társaságnak is. 1993-ban nyugdíjba vonult, a Romániai Magyar Szó napilap és annak elődje, az Előre szerkesztője volt 1970 és 1993 között. 1993-ban megjelent Az egyszeri ember című bukovinai székely népmese-gyűjteménye, majd 1995-ben az Elment a madárka című, bukovinai székely népdalokat tartalmazó gyűjteménye. Bukarestből hazatelepedett és 2000 áprilisában megalapította a Dévai Petőfi Sándor Magyar Hagyományőrző Művelődési Társaságot. Sorra jelentek meg kötetei: 2000-ben Én mindig itthon voltam – néprajzi írások Déváról, 2004-ben Édesanyám dalai, 2005-ben A dévai Szent Antal templom – visszaemlékezések a templom építésére és szintén 2005-ben Az andrásfalvi reformátusok két évszázada címmel. A család döntése alapján Zsók Bélát szeptember 30-án a bukaresti Kálvineum temetőbe helyezték örök nyugalomra. /László Anna: In memoriam Zsók Béla. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 14./

Népes közönség gyűlt össze Csernakeresztúron a helyi hagyományőrző egylet által hatodik alkalommal megszervezett bukovinai székely mesemondó vetélkedőre. Öröm volt hallgatni a bukovinai székely nyelvjárásban előadott történeteket. Az első helyezést a csernakeresztúri Kelemen Szabolcs érte el a “lejánlopásról” szóló történetével. /Gáspár-Barra Réka: Ádám teremtésétől a “lejánlopásig”. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 14./

Két román nyelvű kötetet mutattak be november 16-án Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén, az esemény két nyelven zajlott, az érdeklődök között egyaránt jelen voltak románok és magyarok. Emilia Comisel – Francisc László: Constantin Brailoiu, partizan al etnomuzicologiei fara frontiere (Constantin Brailoiu, a határok nélküli etnomuzikológia partizánharcosa, Eikon Kiadó, Kolozsvár, 2006) című kötetét dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanár ismertette. Emilia Comisel rengeteg levelet, dokumentumot gyűjtött össze, amelyeknek egy részét – főként a magyar vonatkozásúakat – dr. László Ferenc dolgozta fel a kötetben. Dr. Tánczos Vilmos, a Néprajz tanszék egyetemi docense ismertette Daniel Hrenciuc: Maghiarii in Bucovina 1774–1941 (Princeps Kiadó, Iasi, 2006) című munkáját. A szerző a bukovinai székelyek sorsát mutatta be, kezdve a madéfalvi mészárlással egészen az öt magyar bukovinai falu létrejöttéig. Tánczos Vilmos a bibliográfiából hiányolja a bővebb magyar nyelvű források tanulmányozását, viszont mintaszerűnek tartja, hogy a szerző fontos szerepet szánt könyvében a bukovinai magyar falvak és iskolák demográfiai bemutatásának. /Birtalan Ágota: Népzenével fűszerezett könyvbemutató. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

Sepsiszentgyörgy és az Oltvidék kalauza után elhagyta a Charta Kiadót Török Árpád Sepsiszentgyörgyön élő földrajz szakos tanár harmadik könyve: Marosvidék útikalauza. Egy regionális sorozat része. Az új kötet százki­lenc­venkét települést mutat be, közel kilencven jeles személyiségről közöl adatokat. Akárcsak előbbi kiadványainál, sok benne a színes és fehér-fekete fényképfelvétel, melyet az Erdélyt szerető, német földön élő Hamburger Fe­renc készített. Török Árpád negyedik, készülő könyve Észak-Erdély és Bukovina bemutatását foglalja majd magában, az utolsó pedig Erdély tematikus kalauza. /Kisgyörgy Zoltán: Török Árpád harmadik útikalauza (Könyvespolc) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 25./

Szatmárnémeti legújabb térképe román és angol nyelvű. Történelmi szövege inkább Ceausescu országát, mint az EU-s Romániát idézi: kirekesztő. Említi a teuton lovagokat, a németeket, törököket, olaszokat, osztrákokat, de egy szóval sem a magyarokat. Pedig hányan vannak köztük, akik nélkül Szatmárnémeti nem az lenne, aminek ismerjük. Például Hám János, a városépítő püspök, aki a történelmi városrész ma is legszebb, legmeghatározóbb palotáit emelte, Vécsey Miklós főispán, Kiss Gedeon, aki a parkosításban jeleskedett, dr. Lükő Béla európai szintű sebész, Csipler Sándor, a világhírű vívóiskola megteremtője, Erdős I. Pál grafikus, s annyi más. Helyettük viszont arról lehet olvasni, hogy Sztálin elvette Romániától Hercát, Bukovinát, Besszarábiát, s Bulgária is gazdagodott a román földből. /Sike Lajos: Nem tudnak szabadulni. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 6./

Az elmúlt századokban Arad megyében több száz kisebb-nagyobb könyvtár létezett, amelyek zömét mára teljesen széthordták. A legjelentősebb pusztítás, akárcsak az ország többi megyéjében, a vállalati, szakszervezeti könyvtárak állományát érintette. Az egykori szocialista vállalatok a rendszerváltást követően csődbe jutottak, részben privatizálták azokat, a vállalati könyvtár az esetek túlnyomó részében a szemétbe, pontosabban a zúzdába került. Olyan helyről is kerültek szemétbe könyvek, ahol állítólag a magyar kultúrát ápolják. Azokban a nagyvállalatokban, ahol az új tulajdonosi kör értelmes emberekből állott, a szakszervezetnek sikerült átmentenie a nyomtatott vagyont. Aradon, a megyeszékhelyen a legjobb megoldást az egykori esztergapadgyár – ma ARIS – szakszervezete választotta: a vállalati könyvtár szépirodalmi részét tíz évvel ezelőtt átadták a Vlaicu Egyetemnek. Aki szemfüles volt, a ‘90-es évek elején még vásárolhatott a leleményesebb szakszervezetek kiárusításain. A tehervagyongyári szakszervezet 2003-ban felkínálta a köteteket megvételre a szakszervezeti tagoknak. Ami megmaradt, vidéki iskoláknak, a megyei könyvtárnak adományozták. Matekovits Mihály akkori főtanfelügyelő-helyettes hozott magyar tanárokat, akik kiválogatták a számukra szükséges köteteket, és elszállították. Vidéken a községi könyvtárak általában a mai napig megmaradtak, mert a kultúrotthonok még működnek. Pécskán, például, a községi könyvtár száz éve, szinte megszakítás nélkül nyitva áll a kultúrházban. Az ‘50-es években az országban a könyvtárak állományát alaposan átfésülték, kidobták például az 1944. augusztus 23. előtti “ellenőrizetlen fordítású” könyveket. Hivatalos adataink szerint Hunyad megyében az 54 vidéki könyvtár közül egyetlen egyet számoltak fel az utóbbi években. Hunyad megyében tavaly öt könyvtár maradt könyvtáros nélkül, az idei januártól pedig hatodikként felzárkózott Solymos is. Urikányban most nincs könyvtáros, pedig a könyvállomány jelentős, közel 16 ezer kötet áll a 10 ezer urikányi lakos rendelkezésére. A statisztikai adatok szerint a megyében még további 14 vidéki könyvtár tengődik önkormányzati támogatás nélkül. A részben magyarlakta falvak közül egyedül Csernakeresztúr büszkélkedhet saját könyvtárral /14 ezres állományának több mint fele magyar nyelvű/, de csak hetente egyszer van nyitva. De azért van olvasója, évente körülbelül 200 ember fordul meg itt, mondja Cizmas Terezia könyvtáros elmondta, kevesen igénylik a magyarok közül ezeket a könyveket. Az ötvenes években más volt a helyzet, akkor sokan olvastak még magyarul Csernakeresztúron is, meg Sztrigyszentgyörgyön is, ahol annak idején gazdag könyvtár működött az odatelepedett bukovinai székelyek számára. A hatvanas években azonban a könyvállományt átadták a pusztakaláni vasgyár szakszervezetének, amelyet az utóbbi másfél évben már csak a peres ügyei tartanak életben. A könyvállomány viszont megmaradt a városi művelődési házban és most éppen azon dolgoznak, hogy az köztulajdonba kerüljön. A vajdahunyadi szakszervezeti könyvtár viszont él, közel 100 ezer kötetes. A Zsil-völgyi szakszervezeti könyvtárak a maguk nemében egyedüliek a térségben. Petrozsényon kívül Petrillán, Urikányban és Aninószán van 10-10 ezer körüli kötetet számláló közkönyvtár. /Gáspár-Barra Réka: Elpusztított könyvtárak. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 2./

Kossuth Lajos 1842 és 1844 között tárgyalt a későbbi moldvai fejedelemmel Alexandru Ioan Cuzával a csángók hazatelepítéséről. A tervek a forradalom leverése miatt kudarcba fulladtak. Az 1940-es évek elején Teleki Pál is próbálkozott a Moldvában rekedt magyarok kitelepítésével, de végül megelégedett azzal, hogy elkezdhették a bukovinai székelyek átköltöztetését. Később még egy a csángók megmentésére irányuló akció volt, a célállomások Erdély elhagyatott falvai voltak. Tucatnyi család köszönheti Gergely István atya munkásságának, hogy áttelepedhetett Erdélybe. Közülük a családok mintegy fele tudott beilleszkedni, a többiek hazatértek. A rendszerváltás után a moldvai csángómagyarokat újra felfedezték Magyarországon. A csángómagyarság jövőjének alakulása azonban nem a magyar érdekeknek megfelelően történik. Már az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt is Olaszország volt a kitelepülni készülő csángók elsődleges célpontja. Az legnagyobb segítség volt nekik az egyházi közvetítési szerep, papi ajánlólevél értékes volt. A csángóknak jó a hírük más európai országokban, sőt Izraelben is, szívesen alkalmazzák őket. Mintegy nyolcvanezer csángó dolgozik Olaszországban. A migrációról szóló fontosabb konferenciákon mindig jelen van a jászvásári püspök, és a közbenjárására újabb támogatásokra tesznek szert. Jelentős könnyítéseket sikerült elérniük a banki kölcsönök és a lízing területén. Így, egy esztendei munka után a csángók lízingelt autókkal látogatnak haza, két-három évi munka után már lakást vásárolnak azok, akiknek folyamatosan van munkájuk. Nagyon sok csángó abbahagyta az otthoni építkezést, inkább az otthon hagyott gyerekeket is kiviszik Olaszországba. A román papok a nyomukban vannak, hogy a mélyen vallásos csángóknak a lelki igényeit kielégítsék. A papok most azt ajánlják a csángó falvakban a magyar nyelvet mint anyanyelvet kérvényezőknek, hogy mondjanak le erről a lehetőségről az olasz nyelv javára, mert „ez a jövő”. A következő tervük az, hogy olasz nyelven is tartsanak misét. „Ilyen jól előkészített, a csángómagyarság ellen elkövetett szabotázzsal még nem találkozhattunk. Ez egy kitervelt folyamat része, és világosan mutatja, hogy a román nemzeti tudat maximális hatóerővel működik” – írta Csángó Bogdán Tibor. Magyarországon jelenleg egyetlen, a határon túli magyarok támogatására vonatkozó program igyekszik segíteni a szülőföldön való boldogulást, ez a Szülőföld Alap. Nincs, aki propagálja és koordinálja ezt a programot Csángóföldön. /Csángó Bogdán Tibor, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Csángó Koordinációs Irodájának vezetője, a Csángó Tükör című folyóirat főszerkesztője: Kinek kellenek a csángók? = Magyar Hírlap (Budapest), márc. 17.

Bukaresti látogatásán Franco Frattini, az EU igazságügyi biztosa ismét kiállt Monica Macovei, mint a korrupció-ellenes fellépés garanciája mellett. Ezenkívül a feddhetetlenségi országos ügynökség (ANI) törvényének elfogadását is szorgalmazta. A Macoveira támadó oligarchia nagyot derült a más politikai kultúrából származó Frattini naivitásán, ugyanis az EU-tagság tény, Románia elérte célját. Jól bevált módszer! 1878-ban Románia függetlenségének elismerését a zsidók állampolgárságához kötötték. Bukarest természetesen nem tartotta be szavát, a zsidók csak 1919-ben kaptak állampolgárságot, amikor Románia ismét kénytelen volt szorgalmasan “udvarolni” Európának: Besszarábia, Bukovina és mindenekelőtt Erdély bekebelezése került napirendre. Az országmárka belföldön is csillog. A liberálisok példát mutatnak: a D. A. Szövetség, az SZDP oligarchikus, korrupt-rendszere elleni fellépés nagyszerű kampánytéma, amíg a lakosság jóindulatát kell elnyerni. Hatalomra kerülve “természetesen” hátat lehet fordítani a szövetségeseknek, az államfőnek, s átpártolni a korábban ellenségnek kikiáltott oligarchákhoz. /Chirmiciu András: Országmárka. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 20./

Kodály Zoltán halálának 40., születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett megemlékező ünnepséget a Kriza János Néprajzi Társaság április 4-én Kolozsváron. A rendezvényen dr. Almási István néprajzkutató tartott előadást „Az erdélyi népzene Kodály Zoltán életművében” címmel. Kodály erdélyi gyűjtőútjain azokat a településeket kereste fel, ahol Bartók nem járt. A gyergyói medencében, a Csíki havasokban és a bukovinai székely falvakban gyűjtött. Kodály kompozícióiban összesen 110 dallamot használt fel, ezek 90 százaléka székelyföldi és bukovinai. Az ünnepségen a szerző jelenlétében ismertették Móser Zoltán Cantus Hungaricus címmel megjelent fotóalbumát. Móser Zoltán a 60-as évek óta járja Erdélyt és Felvidéket, és készít felvételeket, jelenleg tanít is Kolozsváron. A Cantus Hungaricus kétnyelvű, angol és magyar album anyaga hosszabb ideje készen állt, Magyarországon nem sikerült kiadni, a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó jelentette meg, kiváló kivitelezésben. Az est végén a Tarisznyás együttes nyújtott rövid ízelítőt a Kodály által gyűjtött csíkkászoni népdalokból. /A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./

Vajdahunyadon tartották a Nyelvszigetek a szórványban konferenciát. Vetési László, a kolozsvári református püspökség szórványfelelőse ismertette Hunyad megye magyar történelmét. Hányszor temették már el a Hunyad megyei szórványmagyarságot! Például 1906-ban Szabó Dezső harói lelkipásztor a beolvadás aggasztó mértékéről írt. Manapság 97 magyar él Haróban – szinte ugyanannyi, mint száz éve –, s a templomban is magyarul zajlik az istentisztelet. A Vajdahunyad melletti Rákosd még érdekesebb példával szolgál. A tizenkilencedik század végén már románul beszélő református gyülekezetet egy ügyes pap vissza tudta téríteni az anyanyelv útjára. Manapság Rákosd az egyik legjelentősebb magyar falu Hunyad megyében. Számos elhagyatott magyar templom, iskola vagy történelmi műemlék létezik a megyében. Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórványmagyarság átvészeli a sors viharait. Péntek János professzor a honfoglalási gyökerű Lozsádot említette: kb. két évszázada, amióta feljegyzik a népességi adatokat, az Isten háta mögöttinek tekinthető faluban mindig olyan 150 körül volt a magyarok száma: egy csepp a környező román tengerben. Ma is annyian vannak. A nyelvszigetek többfélék: Lozsád, Rákosd vagy Haró például a honfoglalás idejéből maradtak. Csernakeresztúr vagy a Brassó melletti Hétfalú jóval későbbi székely telepítések. Mégis szívósan őrzik a magyar nyelvet. Történelmi csapások, világuk összeomlása a bukovinai székelyek óriási alkalmazkodó képességéről tettek tanúbizonyságot, hangsúlyozta Fazakas Tibor, a hamburgi egyetem professzora. A legutóbbi szigetek – az iparosodás nyomán keletkezett városi magyar csoportok – azonban korántsem olyan szilárdak, mint a zárt falusi környezet. Vajdahunyad vagy a Zsil-völgyi bányavidék szinte a beolvadás példáiként említhetők. Az erdélyi magyarságnak a 1992-es és 2002-es népszámlálások közötti közel 200 000 fős vesztesége további 100 000-rel folytatódott az utóbbi 5 évben, ismertette a súlyos helyzetet Csép Sándor az Áldás, népesség mozgalom képviseletében. A statisztikailag kimutatott közel 200 000-es népességcsökkenés fele a negatív szaporulatra vezethető vissza. További 70-80 000-es a kivándorlás negatív mérlege, a beolvadás pedig olyan 10%-ot tesz ki. Az Áldás, népesség egyesület éppen a népesedési etika megváltoztatására hívja fel az erdélyi magyar társadalom figyelmét, az össztársadalmi összefogás szükségességét hirdeti. /Chirmiciu András: Magyar nyelvszigetek a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 3./