Elsimított egyházi jövedelmek
Közel kilencezren szavaztak a Gândul.info portál azon kérdésére, kellene-e adót fizetnie az egyháznak: az igennel szavazók aránya 94,38 százalék. Az egyházi profit megadózásának kérdése leginkább választási években szokott felmerülni. Augusztus elején a pénzügyminiszter újságírói kérdésre válaszolva elmondta: miután túllesznek az adótörvénykönyv módosításán, és elkészítik a 2016-os költségvetést, napirendre kerülhet az egyházi jövedelmek megadóztatásának kérdése is. A pénzügyminiszter elodázta ugyan a kényelmetlennek tűnő kérdésre adandó választ, a bukaresti sajtó viszont kiásott néhány érdekes adatot, főként a román ortodox egyházhoz tartozó mitropoliák, érsekségek és egyházi érdekeltségű vállalkozások könyveléséből.
A román patriárkia tavalyi pénzügyi eredményei jónak nevezhetők, az adóhivatalhoz eljuttatott jelentéseik szerint 7,5 millió eurónyi jövedelmük volt, annak ellenére, hogy a román ortodox egyháznak alárendelt egységek nem üzleti célú jogi személyiséggel vannak bejegyezve. A bukaresti érsekség gazdálkodott a legjobban: 2014-ben a Daniel pátriárka által vezetett „cég” 1,67 millió eurót halmozott fel. (Egy 1925-ös törvény szerint a bukaresti metropolita Románia pátriárkájának számít.) Mindössze két egyházmegye, a craiovai és a Szörény-Strehaia püspökség jött ki veszteségesnek: ott 2,3 millió, illetve 75 ezer eurónyi hiányt könyveltek el. Nincsenek hozzáférhető adatok az egyház tulajdonában lévő, szigorúan gazdasági tevékenységet folytató cégekről. A Gândul.info példát is említ: a zarándoklatokat szervező Basilica Travel tavalyra 115 ezer euró adózás utáni nyereséget jelentett.
A Moldova és Bukovina mitropolia bevétele 53,6 millió lej volt a mérleg szerint 7 milliós nyereséggel. A portál kiemeli, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság kezdete óta évről évre nőttek az ortodox egyház bevételei, és minden évben túllépték a becsült profitot. A sajtó szerint a jövedelmek többsége nem gazdasági tevékenységekből – könyvkereskedésből, kegytárgyak árusításából vagy mezőgazdasági bevételekből – származnak, hanem adományokból jött össze. Erről hivatalos könyvelési adatok nem kerültek ugyan nyilvánosságra, de az adatokból egyértelműen erre lehet következtetni.
Amikor 2012-ben a csendőrségi jelentések 170 ezer iaşi-i zarándokról számoltak be, az Adevărul című bukaresti napilap riporterei hivatalos nyilatkozatok híján utánaszámoltak a lehetséges bevételeknek. Az egyház sikeresen kirekesztette a „civil” árusokat, így csak saját termékek fogytak az útvonalon, ugyanakkor a stratégiai pontokon elhelyezett adománygyűjtő dobozok is megteltek: három napon át másfél óránként cserélték azokat. Egyszerű a képlet: ha már elvergődött élete nagy eseményére, olyan szegény zarándok nem lehet, hogy ne gyújtson egy gyertyát (10 lej). Ha összeadjuk az akatiszt vagy pomelnyik (10 lej), a bazsalikom (10 lej), a kis keresztecske (5–30 lej) és az ikon (5–100 lej) árát, akkor egy szegényebb zarándok is kivesz a zsebéből legalább 60–70 lejt: még akkor is, ha otthonról hozott ételt eszik. Egyszerű számítás szerint is az egyháznak három nap alatt egy ilyen méretű zarándoklatból legalább 12 millió lejes bevétele származik.
Aki már járni sem tud, on-line intézheti dolgait az örökkévalóval, például a Mănăstireapiatracraiului.ro portálon. Lehet adományozni bankon keresztül, de postai utalvánnyal vagy egyszerűen borítékban is elfogadják a pénzt. Nem üzlet ez kérem – adományozás egy szolgáltatásért, amiért megemlítik a nevét a misén.
Tartozunk még annyival, hogy miért emlegetik Daniel pátriárkát CEO-ként a román lapok. Egy 2011-ben kirobbant botrány miatt érdemelte ki ezt a nevet, amikor engedély nélkül építkezett Jerikóban. A terület a román ortodox egyházé volt – egy jerikói román annak idején 800 négyzetméteres területet adományozott azzal a rendeltetéssel, hogy ott barátszállást létesítsenek. Erre az ortodox egyház idővel felvásárolta a környező földeket is – mintegy 3 ezer négyzetmétert –, és Daniel irányításával 300 férőhelyes zarándokszállást építettek, templommal és egyházügyi intézettel. Három évvel később Daniel elsimította az ügyet, Teofil pátriárkával egyezményt írtak alá, amivel úgymond hivatalossá tették az építkezést. A iaşi-i Sfânta Paraschiva Zarándokközpont biznisze azóta is virágzik: sok turista éveken át gyűjti a pénzecskéjét, csakhogy láthassa a szent helyeket. Egy vakáció az izraeli Szent Sírnál 700–800 euróba kerül, a szegényebbek számára szociális csomagot is kínálnak.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Száztíz éves az Andrássy telep
"Tenni kell a megmaradásért"
A Marosludashoz tartozó Andrássy telep betelepítésének 110. évfordulóját ünnepelték, valamint Marosludasi Magyar Napokat tartottak a hét végén a közigazgatásilag Marosludashoz tartozó Andrássy-telepen.
A Hajdina Kulturális Egyesület által szervezett rendezvénysorozat szombaton a település Boldog Gizella nevét viselő római katolikus templomában szentmisével vette kezdetét, melyet Ambrus Vilmos főesperes és Pál Antal segesvári esperes celebrált. Amint a főesperes a szentmisét megelőzően elmondta, a szomorkás hangulatú bevonulási ének a száztíz évvel ezelőtti eseményeket idézte, de annak tudata kell örömmel eltöltse a szíveket, hogy ennyi idő elteltével is van még magyar a településen, illetve a Kárpát-medencében. "Tenni kell annak érdekében, hogy meg tudjunk maradni magyarnak itt" – hangzott el a főesperes biztatása. Ezt követte egymás köszöntése a békesség jelét idéző kézfogásssal, a szentáldozás, könyörgés és a közösen elénekelt nemzeti imádság. Tóth Sándor, a Hajdina Kulturális Egyesület vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és örömét fejezte ki, hogy a 2009-ben átadott új istenházában ünnepelhetnek, ami a katolikus többségű település lakosait némileg kárpótolja azért, hogy évtizedekig Marosludasra jártak Isten igéjét hallgatni. Amint jelezte, az ünnepség a múltat, a jelent, a jövőt, az időtlenséget egyaránt magában hordozza.
A telepesek őrzik magyarságukat
Szekeres Adél történelemtanár szerint nem egyszerű száztíz év történelmét néhány percbe tömöríteni. Előadásában tömören elevenítette fel az új közösségek születését – amelyek nem szóródtak szét, ellenkezőleg, Marosludas gazdasági fejlődéséhez is hozzájárultak –, illetve a telepítések politikai célját, előzményeit, körülményeit. A telepítések 1907-ben fejeződtek be, a népcsoportok új jövőbe vetett hittel hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le a környék nagybirtokosainak földjeire, akiknek nevét megőrizték a települések: Andrássy telep, Eckentelep, Mezőalbis stb. 1948-61 között mind a négy településen négyosztályos iskola is működött. Két éve bezárta kapuit az egykor kétszáz diákot számláló, felújított Petőfi Sándor Általános Iskola, ami az ország oktatáspolitikájának tudható be, a település százhúsz diákját immár iskolabusz szállítja Marosludasra. A beolvasztási politika dacára a telepek lakói megőrizték magyarságukat, és a marosludasi magyar közösség szerves részét képezik – zárta előadását a tanárnő.
Mindannyiszor talpra álltak
Dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajz karának előadótanára mint telepes a telepest köszöntötte a jelenlévőket, dédnagyapja ugyanis Komárom megyéből, a napjainkban Szlovákiához tartozó településről indult útnak. Mint értekezésében említette, 1894. március 17-én fogadták el dr. Darányi Ignác magyar földművelésügyi miniszter törvénycikkelyét, amely az állami telepítések hullámát szabályozta és a gazdálkodás reformját léptette érvénybe. A telepítési törvénnyel kizárólag a magyar anyanyelvű lakosságot célozták meg. Mivel a telepek környékének őslakosai protestáns vallásúak voltak, a magyar állam csupán református vallású lakosság betelepedését támogatta. Kivételt Marosludas képezett, ahol harminchat római katolikus család telepedett le, akiket a történelem vihara Bukovinából sodort a Maros völgyébe. Amint az előadó hangsúlyozta, mindenekelőtt olyan családok vállalták a telepekre költözést, amelyek pénzzel rendelkeztek annak érdekében, hogy a gazdaság ellenértékét kifizessék, illetve bíztak saját munkaerejükben, hogy az évek során kitermelik az állami kölcsön törlesztéséhez szükséges összeget. A túlnépesedett települések lakosságának átirányítása lakatlan vagy gyéren benépesült területekre egyazon időben szolgálta a sűrűn lakott települések fellazítását, valamint a szórványosodó települések felerősítését, a lakatlan területek benépesítését, illetve a mezőgazdaság számára előnytelen földek feljavítását, megművelhetővé tételét. Hat év leforgása alatt ezernégyszáz család települt át új gazdaságába, ami generációk sorsát befolyásolta. A történelem azonban igencsak sanyarú sorsot készített elő a telepesek számára – folytatta értekezését az előadótanár. A trianoni békeszerződés után a román hatalom nem ismerte el a telepes családoknak a magyar állammal kötött szerződésben lefektetett jogait, és mire törlesztették birtokaik értékét, megfosztotta őket azok nagy részétől, ennek ellenére mindannyiszor talpra álltak, visszavásárolták jogtalanul elkobzott földjeiket.
Európában közel száz éve a háziasított történelem van divatban, a nemzeti történelem mellett megjelent a településtörténelem, ezért ne várjunk arra, hogy mások írják meg a mi történelmünket – hangsúlyozta az előadó. Befejezésként az andrássytelepi örökség, patrimónium értékeinek számbavételére biztatta a helybélieket, mint jelezte, az elődöknek kötelességük átadni az utókornak megőrzés végett a teljes örökséget. Követendő példaként említette a Kali Tünde református tiszteletes asszonynak a tárgyi bizonyítékok enyészettől való megmentésére tett igyekezetét az iskolában berendezett falumúzeum révén.
Megmaradni keresztyénnek és magyarnak
Ezt követően Tóth Mária Orsolya olvasott fel részleteket a telepesekről szóló szakdolgozatából. Dr. Tóth Bernadett Eszter,Magyarország csíkszeredai konzulja beszédében a jókedv és a felhőtlen öröm napjának nevezte az emlékünnepséget, amikor öröm költözik a szívekbe és mosoly az arcokra. Mint jelezte, az itt élő népek együttélésében a kölcsönös tisztelet lehetett elsőrendű ahhoz, hogy fennmaradjanak. Kis István polgármester-helyettes is telepes elődök leszármazottjaként szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, Eckentelephez kötődik, és annak ellenére, hogy ezeket a településeket 110 éve létesítették, nincs több évszázados múltjuk, mint más erdélyi településeknek, a lakóik ennek ellenére annyit dolgoztak, mint más településekéi hat-nyolcszáz év alatt. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a gyermekeik is ugyanígy fogják majd ünnepelni a település évfordulóját. Kali Barna, a gyülekezet református lelkipásztora fohászában arra kérte az Urat, hogy még száz évig megmaradhasson a közösség keresztyénnek és magyarnak.
Ifj. gróf Andrássy Gyula hazatért
Az egyház keretei között zajló ünnepséget ifj. gróf Andrássy Gyula országgyűlési képviselő mellszobrának a leleplezése követte a templomkertben. A település névadója ezáltal jelképesen végképp hazatért egykori birtokaira. Amint a főesperes megjegyezte, koszorúk helyett a legszebb virágszálak, a magyar népviseletbe öltözött aprócska legénykék és lánykák állhattak karéjba Simon Attila alkotása előtt.
Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozója
A Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozójával folytatódott az ünnepség, amint a főszervező elmondta, Andrássytelepen ezt első ízben rendezték meg. Fellépett Kásler Magda az Üver zenekar kíséretében, a Baranya megyei Garai Ifjúsági Tánccsoport, a dévai Szivárvány énekkar, a Csernakeresztúri Hagyományőrzők, illetve a Tatárka, Pohánka, Hajdina néptáncegyüttesek. "A betelepítéskor a száznegyven család tizenhat vármegyéből került ide, köztük bukovinai székely családok, ezért úgy gondoltuk, érdemes itt is megszervezni a bukovinai székelyek folklórtalálkozóját" – fejtette ki Tóth Sándor kulturális vezető, aki megköszönte a főtámogatónak, a Bethlen Gábor Kulturális Alapnak, illetve a helyi önkormányzatnak, a La Bologa étterem tulajdonosának, valamint a Copy Tech Kft., Poli Izo Construct Kft., illetve a Holler Kft. által nyújtott támogatást.
Marosludasi Magyar Napok
A Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület és az RMDSZ által közösen szervezett Marosludasi Magyar Napok ünnepsége vasárnap zajlott, mintegy folytatásaként az andrássytelepi kétnapos rendezvénysorozatnak.
Kérdésünkre Kis István polgármester- helyettes kifejtette, azért tűnhetett széthúzásnak a két ünnepség külön szervezése, mert a péntek-szombati rendezvénysorozatot a Hajdina Kulturális Egyesület teljes mértékben önállóan szervezte, a magyar napokat pedig az RMDSZ a Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület égisze alatt. Remélhetőleg a marosludasi magyar közösség elöljáróiban csupán a kívülálló szemlélő számára körvonalazódott a széthúzás szándéka, a valóság teljesen más, és a vasárnapi magyar napok a péntek-szombati események méltó megünneplése, a közös, önfeledt szórakoztatást és szórakozást hivatottak szolgálni. Amint a polgármester-helyettes elmondta, a magyar rendezvények számára legalkalmasabb helyszínen, a szombati vigadalomnak is helyet adó Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán és sportpályáján zajlott az ünnepség, úgy állították össze a programot, hogy minden korosztály kellemesen szórakozhasson. A vasárnapot gulyásfőző versennyel indították, azt követően a helyi pedagógusok tartottak kézműves- foglalkozásokat a gyerekeknek, a délutánt kulturális programok színesítették, és a Marosludasi Magyar Napokat éjfélig tartó szabadtéri mulatsággal, illetve a helyi művelődési otthonban tartott bállal zárták.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Megszállás több szakaszban
Lucian Boia történész méltán vívta ki elismerésünket. Valamennyi történelmi vonatkozású könyvét (és nem kevés ilyen fűződik a nevéhez) könnyed előadásmódban, beszélgető stílusban, a tudós elme szerénységével írta meg, ugyanakkor azzal a legfőbb erénnyel tisztelhető, hogy ragaszkodik a történelem objektív megközelítéséhez. Ami a mindmáig tetten érhető mítoszalkotó román történelemírást figyelembe véve nem is olyan természetes.
Legfrissebb könyvét (Cum s-a românizat România, Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015) a Volt Politikai Foglyok Szövetsége éves országos közgyűlésének könyvstandján vásároltam meg.
A címet én úgy fordítanám (bár lehet más fordítása is): Hogyan vált románná Románia. A magyar küldöttek számára érdekesnek tűnő könyv vásárlása alkalmával jegyezte meg lebecsülően egy román bajtársunk: „ostobaság”. Bizony nem az, mert valamennyi megállapítását számokkal dokumentálja. S ezek a számok nemcsak az „elfogult” magyar forrásokból származnak, hanem a mindenkori román statisztikai adattárakból, hivatalos népszámlálási kiadványokból.
A nem terjedelmes kötet címe pontosan jelzi a könyv mondanivalóját. A két – a Kárpátok ívén túli – fejedelemségből előbb Romániává váló, majd kiterjedésében, népességében mindössze alig fél évszázad alatt egyre gyarapodó állam, minden ellenszenvünk ellenére csodálatra késztethet. Persze minket kevésbé érdekel Dobrudzsa vagy Bukovina, Besszarábia a maga török, tatár, bolgár vagy szláv, zsidó népességével, akiket – akárcsak az erdélyi magyarságot az 1923-es román alkotmány szellemében, az „egységes, nemzeti” államként meghatározott Romániában – többé-kevésbé erőszakosan megfosztottak identitásuktól, mégis együtt érezhetünk a vallásukat, nemzeti hagyományaikat addig békésen ápoló nem románokkal.
A királyi Románia számára az első világháború hozta meg azt az egyedüli lehetőséget, hogy a győztes nagyhatalmak ki nem mondott hátsó (gazdasági) szándékaival egyetértésben, a magyar állam rovására megszerezze Erdélyt és a Bánságot. A népesség helyzete ekkor az 1910-es magyar népszámlálás adatai ismeretében úgy festett, hogy az erdélyi románság kis többséget (az összlakosság 53,5 százalékát) alkotott a Romániának ítélt magyarországi területen. Ehhez képest a magyarság 31,6 százalékot, a magukat magyarnak valló zsidók 3,5 százalékot, a német ajkú lakosság 10,7 százalékot képviselt.
Lucian Boia elismeri, hogy az erdélyi románok egy része szintén nem lelkesedett az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések miatt. Nyilvánvaló volt ugyanis a Regát és Erdély közötti óriási civilizációs és gazdasági különbség. A háború győztes, brit és amerikai döntőbírái fel is vetették a független Erdély létrehozásának a lehetőségét. Erre azonban nem került sor, és amint azt előre lehetett látni, Erdélyt ellepték a regáti román tisztviselők, állami alkalmazottak, tanítók, tanárok, kiszorítva állásukból a román nyelvet nem ismerő alkalmazottakat.
A reménytelen helyzet miatt ekkor kezdett csökkeni létszámában az erdélyi magyarság, akik közül sokan Magyarországra menekültek, emiatt az erdélyi magyar városok nyelvi képe hamarosan változni kezdett. Ekkor például Kolozsvár 60 808 lakosa közül mindössze 7 562 volt román, sőt az 1930-as népszámláláskor a 100 844 lelkes kincses városban 47 689 magyart, 34 895 románt és 13 062 zsidót számoltak össze (utóbbiak tulajdonképpen a magyar műveltség és beszéd révén magyarnak számítottak).
Az 1940-es, második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély valamennyire megállította a magyarság elmenekülését és beolvadását. Az ezt követő párizsi szerződés azonban visszaállította a román közigazgatást, és ennek nyomán immár megállíthatatlanul, előbb lassan, majd egyre gyorsabban – különösen az 1989-es fordulat után – évente több tízezerrel csökkent a magyarság népessége Romániában. Amelynek aránya ma már csak 6,5 százalékos, és sajnos egyre fogy, megállíthatatlanul.
Ma már kiterjedt világunk is vonzza fiataljainkat, időseink pedig követik őket vagy kihalnak. Így a valamikori Erdély egyre inkább kezdett a régi Regát színvona­lára süllyedni: a magyarellenes akciók hol nyíltan, hol lappangva egyre gyakoribbak, a korrupció és a folyamatos hazugság állami szintű lett. A gazdasági elesettség és a tehetetlenség mondatja Boiával a könyv zárószavaiban: „Miközben bővült ismeretük a világról, a forradalom utáni, új nemzedék, akárcsak a románok milliói, képesek lesznek összehasonlítani és megítélni Romániát, és ez által alkalmasakká válhatnak arra, hogy az ország társadalmát rendezettebbé, tisztességesebbé és hatékonyabbá tegyék.”
Ez persze nem biztos. Mégis van rá remény.
Lucian Boia: Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015
Krónika (Kolozsvár)

A befogadó Székelyföld
Nem festjük az ördögöt a falra, mert megjelenik. Ugyanis az ördög nem alszik. És ami az emberi társadalmakban egyes ártatlan népcsoportok ellen lavinaként elindul, az az ördögtől való. Szóltam arról, hogy a következő Nagy-Románia-egyesítés – Bukovina, Moldávia, vagy amit akartok – óhatatlanul Székelyföld újbóli és erőszakos átnépesítését jelentené. Most meghozták félig titkos hatalmak Európa ázsiai beözönlőkkel való „felfrissítésének” katasztrófáját. Előbb Băsescu, volt román államelnök óvta Romániát az idegen áradattól, igen helyesen. Minap Johannis mostani államelnök tagadta az Európai Unió elosztási rendszerének teljesítését, igen mérsékelten. Lesz kvóta, vagy nem lesz kvóta? Ez a kód. Ám a kormány bekérte a három székelyföldi megyétől – Maros, Hargita, Kovászna – a szír vagy nem szír, baskír vagy afgán, pakisztáni és másmilyen sok ezer menekült elszállásolására szolgáló székelyföldi lehetőségeket. Mondom, mi sem alszunk nyugton, de az ördög röhögve virraszt. És mentek a szállásolási lehetőségek Székelyföldről, kivéve Kovászna megyét! Elképesztő, hogy több ezer helyet jelentett Marosvásárhely és Csíkszereda. És itt is, újból is megkérdezhetem: állva alszanak azok a székelyföldi vezetők?
És máris követhetjük a hatványozást, Bukarest szellemében. Ha ennyi helyet vallanak be amott meg amott, akkor lehet több hely is ám!
Akkor pedig tereljük az ázsiai turista, idegen pénzen átriasztott emberáradatot Székelyföldre, Erdély más területeire! Minek szennyeznének a bangladesi vendégek (onnan jöttek a romák, más néven cigányok ezelőtt sok évszázaddal) levegőt Moldvában, Havasalföldön, Bukarestben?!
Aki akkor is térdet s fejet hajt itt nálunk, amikor nem éppen kötelező, attól jót nem várhatunk. Hogy mindig is voltak zsebelő fajtársaink? Igaz, talán igaz. De ez nem turáni átok. A széthúzás mellett többen voltak, akik kardot ragadtak, nem bocskortalpnyalók voltak.
Apológiával, szóbeli önvédelemmel nem megyünk sokra. Az ördög pedig nem alszik, röhögve virraszt.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miért pont latinul?
A PSD-t zavarja a Terra Siculorum
Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácsos szerint a székelyföldi vezetők a Terra Siculorum 2021 Egyesület által valójában burkoltan legitimálni szeretnék „az úgynevezett Székelyföldet”, mire Antal Árpád polgármester közölte: erre nincs szükség, hiszen egy legitim régióról van szó.
A sepsiszentgyörgyi helyi tanács tegnapi soros ülésén hagyta jóvá, három ellenszavazattal, hogy Sepsiszentgyörgy társuljon a Kovászna, illetve a Hargita megyei művelődési központokkal a Terra Siculorum 2021 Egyesület létrehozása céljából. Az erre vonatkozó határozattervezetet Antal Árpád terjesztette be, a szociáldemokrata Rodica Pârvan pedig magyarázatot követelt a „Terra Siculorum” elnevezés miatt. Azt sem érti, ebben a projektben mi keresnivalója a Hargita és Kovászna megyei önkormányzatoknak. „Talán így próbálják burkoltan legitimálni az úgynevezett Székelyföldet, amelyben én nem találok magamra?” – tette fel a kérdést Pârvan. Ugyanakkor értetlenségének adott hangot Székelyföld latin elnevezése miatt is. „Talán a latin eredetet vállalják fel ezzel?”– ironizált.
A polgármester válaszában felvilágosította, már az első pillanattól köztudott, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld nevében pályázza meg az Európa Kulturális Fővárosa címet, úgy, ahogy Krajova Olténia nevében teszi ezt. „Olténiában sem mindenki oltyán, mint ahogy Székelyföldön sem mindenki székely, tehát Pârvan asszony is, aki már 30–35 éve itt él, magára találhatna ebben a projektben” – fogalmazott. Antal leszögezte: a pályázat által nem szeretnék legitimálni Székelyföldet, mivel az legitim. „Megkérem, a jövőben mellőzze az úgynevezett Székelyföld kifejezést, mivel mi sem mondjuk, hogy úgynevezett Bukovina vagy úgynevezett Mócföld” – okította ki a szociáldemokrata tanácsost a városvezető.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Székely tájház Nagymányokon
Székely tájházat avatnak vasárnap Magyarországon, a Tolna megyei Nagymányokon, ahol bemutatnak egy nemrég előkerült, Istensegítsről származó corpust is.
A gyűjtemény legértékesebb darabját Elekes Dénes, a bukovinai Istensegíts plébánosa hozta magával Bácskán át Magyarországra; a faragott fa feszületet nemrég találták meg, és adományból állították helyre – mondta Illés Tibor, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökségi tagja. A tájházban – amelyet egy régi sváb épületből alakítottak ki –, egy székely lakóházat rendeztek be a nagyháznak nevezett tiszta szobával és lakórésszel, amelyet Bukovinában eresznek hívtak. Mint mondta, később kézműves szobával és konyhával is bővítik a tájházat, ahol székely mesterségeket mutatnak be, és bukovinai ételeket készítenek majd. A vasárnapi ünnepségen emlékoszlopot is avatnak a székelyek magyarországi letelepedésének 70. évfordulója alkalmából. A bukovinai székelyeket 1941-ben telepítették Bácskába, ahonnan 1944-ben menekültek Magyarországra a világháború hadi eseményei elől. Nagymányokon 1945-ben 20–25 bukovinai székely család talált új otthonra, ma hetven székely származású nagymányoki tagja van a szövetségnek – közölte Illés Tibor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport

Bukovinában lehet
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a Romániában alkalmazott kettős mércére hívják fel a figyelmet közösségi oldalaikon, ami a regionális jelképek használatát illeti. Antal Árpád Facebook-oldalán osztotta meg a svnews.ro portál hírét, miszerint Gura Humorului város központjában felvonták Bukovina zászlaját. „Ha Bukovinában fel lehet húzni a régió zászlóját, akkor Székelyföldön is lehetséges kell legyen!” – írta Antal Árpád. A városvezető lapunk érdeklődésére kifejtette, nem ez az első alkalom, hogy Románia valamelyik régiójának a zászlaját valakik büszkén lengetik, hiszen legutóbb Victor Ponta volt miniszterelnök Moldva régió zászlójával készített fotókat. „Én teljes mértékben egyetértek azokkal, akik büszkék a saját régiójuknak a szimbólumaira, de ugyanakkor azt várjuk el, hogy Székelyföldön se üldözzék ezeket a szimbólumokat, és azt szeretnénk, hogy ebben az országban mindenki szabadon használhassa regionális szimbólumait”, hangsúlyozta Antal. Hasonló álláspontot fogalmazott meg Tamás Sándor megyei tanácselnök is, aki a közösségi oldalán a következő üzenetet tette közzé: „Ami még nincs, de lesz, az már van! Arra kérek mindenkit, osszuk meg minél többen ezt a híradást Bukovina zászlójáról, így tiltakozzunk a bennünket ért kettős mérce ellen!”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Mikor szakad a cérna?
Kedves bíróság, az egész úgy kezdődött, hogy a székely visszaütött. Azaz nem ütött vissza, pedig bezgettük mi eleget – képzelem el a mostani megfélemlítési hadjárat aktív gerjesztői, úgymint a SRI, az ügyészség és a csendőrség tanúvallomását a bírósági tárgyaláson egy távoli, ideális jövőben. Hadd magyarázzam meg, miért is gondolom, hogy államilag kivitelezett magyarellenességről van szó. A sok beszélgetéssel újra és újra a fejünkbe próbálják vésni, amit szabad Jupiternek (akik vagy a román állam vagy csak úgy a románok egy csoportja), nem szabad az ökörnek. Az állam megteheti, hogy tojik saját ígéretei, jogi dokumentumai betartására (lásd a gyulafehérvári nyilatkozat szövegét az autonómia megadásáról a kisebbségeknek), ám mitőlünk azt is elvárják, hogy lelkesen tapsoljunk ehhez, illetve fogjuk be a szájunkat, kuss. Moldvának és Bukovinának lehet külön-külön regionális zászlaja, felhúzhatják azt Gura Humorului központjában, nekünk, székelyeknek ez tilos.
A Temes megyei Újszentesen valakik a nyáron összetörték a Petőfi képmását ábrázoló domborművet, a rendőrség szépen kimosdatta őket, és futballozó gyermekekre fogta az egészet (pedig ajaj!). Ha Sepsiszentgyörgyön a román zászló eltűnik a helyéről, és senki sem tudja, hogy azt a szél tépte le, vagy emberek, abból azonnal románellenes cselekedet lesz. Mi több, a rendőrségi közleményben már az is megjelenik, hogy helyére valakik székely zászlót tettek (azóta is várom, hogy erről legalább egyetlen fényképecskét közzétegyenek, mivel, gondolom, az esetet dokumentálták).
De ez még mind nem elég, a székelyek továbbra sem akarnak fellázadni. Mit tesznek ilyenkor a magára valamit adó erőszakszervezetek, úgymint SRI, ügyészség és csendőrség? Meggyártják az ügyek ügyét, a robbantó terroristát (merthogy erre most nagyon vevő a világ és a tévénéző közönség), és szívszorongva várják, hátha elkészít a kipécézett személy legalább egy játékrobbanószert. Igen ám, de az még annyira sem hajlandó velük együttműködni, hogy ezt megtegye. Börtönbe vele, pfuj!
Ám nem kell ezeket az erőszakszervezeteket félteni. Tudják ők jól, az is a javukra dolgozik, ha még nagyobb gyűlöletet keltettek magukkal szemben. Merthogy valakiknél majd csak elszakad a cérna, nem lehetnek a székelyek sem mind angyalok. És ők éppen erre játszanak…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Bizonyítékot és a kettős mérce felszámolását kérték a Beke-ügyben
Megközelítőleg százan vonultak utcára csütörtökön ismét a karácsonyát már biztos előzetes letartóztatásban töltő, terrorizmussal gyanúsított Beke Istvánért Sepsiszentgyörgyön. A december elsejei incidensek a megyei önkormányzat ülésén is szóba kerültek.
„Itt nem pártpolitikáról, propagandáról, vagy kampányról van szó, hanem egy nemes ügy melletti kiállásáról” – mondta el Bedő Zoltán közíró, az esemény kezdeményezője, hozzátéve: az első naphoz képest ismét kevesebben jelentek meg a tüntetésen, de mindig kellett egy mag, amely majd idővel nagyobb tömegeket is megmozdíthat, csak türelemre és kitartásra van szükség. A tömeg ezúttal is a „Beke Isti ártatlan”, a „Hazug román hatalom, engedjétek szabadon”, a „Hol a bomba?”, a „Hazug prefektus” jelszavakat skandálták. A tiltakozó akció pénteken is folytatódik, ugyancsak 16 órától találkoznak a résztvevők a sepsiszentgyörgyi főtéren.
Kovászna Megye Tanácsának csütörtöki soros ülése is a román nemzeti ünnep körüli történések kielemzésével kezdődött Sepsiszentgyörgyön. Kulcsár Terza József önkormányzati képviselő rámutatott: a közrendészeti hatóság (ATOP) ülésén az alprefektus nem kívánta napirendre tűzni a két Kovászna megyei incidens megtárgyalását, így a sepsiszentgyörgyi román katona emlékműve mellett felhúzott zászló ügyét és Beke István esetét. Az ATOP ülésén történtekről Sabin Calinic megyei önkormányzati képviselő elmondta: a rendőrség állítása szerint a katona szobrának környékén történt eseményekről léteznek felvételek, ezek azonban nem nyilvánosak – így a testületnek sem mutatták be.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke felszólalásában elmondta, elfogadhatatlannak tartja, hogy közszereplők vagy a sajtó egy része, egy feltételezett cselekvésre hivatkozva kollektíven terroristának bélyegezze meg Székelyföld lakóit. „Az sem normális, hogy ezeknek az eseteknek a felderítése kettős mércével történik: illegálisnak minősítik a székely zászlót, ugyanakkor Bukovina zászlóját, ami ugyanúgy történelmi régió és nem adminisztratív terület, szabad használni. Az igazságszolgáltatás újra részrehajló, a rendőrség például nem derítette ki, hogy ki volt az a személy, aki festéket öntött Sepsiszentgyörgyön a székely zászlós pannóra” – magyarázta Tamás Sándor, aki azt kérte: vessenek véget az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a kettős mérce alkalmazásának.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Bizonyítékot kért a zászlócserére a Kovászna megyei önkormányzat elnöke
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke felszólította a megye rendőrparancsnokát és prefektusát: bizonyítsák be, hogy valóban székely zászlóra cseréltek a román nemzeti ünnep előtt egy sepsiszentgyörgyi köztéri román lobogót – írja a Maszol.ro portál.
A megyei önkormányzat csütörtöki ülése elején Kulcsár Terza József a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője jelezte, hogy a Megyei Közrendészeti Hatóság ülésén az alprefektus nem kívánta napirendre tűzni a sepsiszentgyörgyi zászlócsere és a kézdivásárhelyi terrorvád megtárgyalását.
Tamás Sándor kifejtette: nemcsak ő, hanem a sajtó és a közösség egy része is kétségbe vonja, hogy valóban megtörtént volna a zászlócsere, ahogyan a megyei rendőrparancsnok és a prefektúra állítja. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa emlékeztetett arra, hogy az állítólagos incidens napján azt jelentették be, hogy Sebastian Cucu prefektus személyesen vitt új román lobogót az eltulajdonított helyett, de jelenleg is az a szakadt lobogó van kitűzve, amely az ünnep előtt volt. A politikus a román hatóságok által alkalmazott kettős mércét is kifogásolta. „Illegálisnak minősítik a székely zászlót, ugyanakkor Bukovina zászlóját, ami ugyanúgy történelmi régió és nem adminisztratív terület, szabad használni" – idézte a Maszol.ro Tamás Sándort. Az Agerpres hírügynökség Ioan Popa megyei rendőrparancsnokra hivatkozva írta meg, hogy november 30-án hajnalban ismeretlenek levették a sepsiszentgyörgyi román katona szobra melletti zászlórúdról a román lobogót, és a székely lobogót vonták fel helyette. A prefektus hivatala közleményben tudatta, hogy a történteket a román nemzeti lobogó, és a román nemzeti ünnep meggyalázásának tekinti.
MTI
Erdély.ma

Vessenek véget Székelyföld megbélyegzésének
Vessenek véget Székelyföld és az erdélyi magyarság megbélyegzésének! – fakadt ki Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a közgyűlés tegnapi soros ülésén. Előzőleg Kulcsár-Terza József figyelmeztetett arra, hogy nem normális az a folyamat, ami az utóbbi időszakban a megyében zajlik. Kulcsár-Terza József a december 1-je előtti történéseket elevenítette fel: Sepsiszentgyörgyön a román katona szobra mellől állítólag eltűnt a román zászló, és azt székely zászlóra cserélték, de nincs rá bizonyíték. Kézdivásárhelyen csillagszóró birtoklása miatt robbant ki a cirkusz. Ha ez így folytatódik, újból ki lehet nyitni a politikai börtönöket – mondotta. Elmesélte, a Területi Közrendészeti Hatóság szerdai ülésén kérte, hogy tűzzék napirendre a kedélyeket borzoló kérdéseket, de az alprefektus azzal hárított, hogy majd januárban. Ezt most kellett volna, amikor feszültség van a megyében. Sabin Calinic ügyvéd, szociáldemokrata tanácstag, a hatóság elnöke elmondta, hivatalos információkat kértek a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóságtól, ha megjön a válasz, akkor megtárgyalhatják az ügyet, másként csupán pletykák, sajtóhíresztelések alapján beszélhetnek, aminek nincs értelme.
Tamás Sándor tanácselnök nem tartja normálisnak, hogy a közrendészeti hatóság arról tárgyal, hogy egyik tagjának a parkolójegyét kifizessék-e vagy sem, miközben olyan események történnek a megyében, amelyektől az utóbbi időben hangos a sajtó. Mindez korábban kezdődött, már a román nemzeti ünnep előtt egy magyarországi együttes koncertjén erődemonstrációt tartott a hatalom. Nem természetes, hogy közel két hete kollektív megbélyegzésben részesül Székelyföld és az erdélyi magyarság. Az jelenik meg a központi sajtóban, hogy a székelyek génjeikben hordozzák a terrorizmust. Amennyiben Kézdivásárhelyen terrorveszély gyanúja állt fenn, miért nem léptek idejében, miért kellett azt a nemzeti ünnep előtti napra időzíteni? Ki látta, hogy Sepsiszentgyörgyön a román lobogót székely zászlóra cserélték? Hol vannak a bizonyítékok? – tette fel a szónoki kérdéseket. Ha vannak, mutassák be, mert megmételyezték a közhangulatot, egyre fokozódnak a Székelyföld-, valamint magyarellenes megnyilvánulások. A Regátban a bukaresti Dinamo és Iaşi csapata közötti futballmérkőzésen azt ordítja a közönség, hogy kifelé a magyarokkal az országból! Ez nem természetes. Megengedhetetlen, hogyan manipulálják a közvéleményt, elfogadhatatlan, hogy kollektív megbélyegzést alkalmaznak. Az elnök kikelt a román hatóságok által alkalmazott kettős mérce ellen is. Amikor székelyföld-zászlót vontak fel itteni településeken, pereket varrtak a nyakunkba, ám Gura Humorului városban ünnepélyes keretek között fel lehetett vonni egy történelmi régió, nevezetesen Bukovina – mely ugyanúgy nem közigazgatási egység, mint Székelyföld – lobogóját. Ezt filmbejátszással is illusztrálta. Még két kisfilmet mutatott be. Az elnök elmondta, három éve a prefektúra előtt kifeszített román zászlót valaki elhasította. Ki volt az, miért nincs meg a tettes, amikor a teret nyolc kamera figyeli? Tavaly, amikor festékkel öntötték le a Székelyföld-táblát, másnap letették a rendőrségen az egyik kamera felvételét, amelyen látszik, amint a tettes odamegy, ráloccsantja a festéket, majd elszalad. (Ezt is bemutatta.) A rendőrség miért nem azonosította azóta sem az elkövetőt? Az elnök elítélte a csíkszeredai Csibi Barna cselekedetét, hogy elégette az Avram Iancu román nemzeti hőst ábrázoló szalmabábut. Eljárást indítottak ellene, jól tették, megérdemelte – mondta. Ám amikor román fiatalok a székely nemzeti hős, Gábor Áron kökösi emlékművét levizelték, arra végezték dolgukat, s tettüket le is filmezték, és megosztották a világhálón, mi történt? Tamás Sándor elmondta, mindhárom elkövetőt azonosították, névvel, lakcímmel együtt átadták az ügyészségnek. Azt a választ kapták, hogy nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Az elnök ismételten kijelentette, ő személy szerint és az RMDSZ is elítél mindennemű terrorista jellegű cselekedetet, nemzeti jelképek elleni merényletet, bármely oldalról történnének. De elutasít minden kollektív megbélyegzést, a közvélemény 25 éve történő manipulálását.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizonyítékokat követelnek
Kulcsár-Terza „bombát” keres
Közel egyórás késéssel kezdődött a Kovászna megyei tanács tegnapi ülésén a napirendi pontok vitája, miután a tanácsosok előzetesen a kézdivásárhelyi történésekkel, illetve a román zászló állítólagos eltűnésével kapcsolatosan fejtették ki álláspontjukat.
A hangot Kulcsár-Terza József MPP-s tanácsos adta meg, aki „nem mert” leülni székére, mert hátha valaki egy bombát helyezett el alája. A Magyar Polgári Párt (MPP) megyei szervezetének elnöke bejelentette, ma van fiának a születésnapja, rendeltek tortát csillagszóróval, és pizzával kínálják meg a vendégeket.
„Ha ezért valakiről azt lehet mondani, hogy terrorista, akkor holnap talán engem is le tudnak tartóztatni, meghurcolni, mert terrorista vagyok”, mondta, majd meghívta tanácsos kollégáit is az ünnepségre. Azt is kifogásolta, hogy a megyei közrendészeti hatóság (ATOP) ülésén az alprefektus nem kívánta napirendre tűzni a két eset megtárgyalását, mire Sabin Calinic szociáldemokrata tanácsos elmondta, a rendőrség szerint léteznek felvételek az ismeretlen katona szobra mellett történt „zászlócseréről”, ezeket azonban egyelőre nem hozhatják nyilvánosságra. A kézdivásárhelyi esetről pedig az ATOP hivatalos tájékoztatást kér a DIICOT-tól, mivel nem lehet csak „sajtószemle” alapján intézményes vitát folytatni, tette hozzá Calinic.
Tamás Sándor tanácselnök „megnyugtatta” Kulcsár-Terzát, hogy biztonságban helyet foglalhat székén, majd az elmúlt napok történései kapcsán aláhúzta, a legnagyobb gond az, hogy megbélyegezték a székelyföldi embereket, a magyar közösséget. Mint mondta, rengeteg kérdőjel vetődik fel, hogy valóban kicserélték-e Sepsiszentgyörgyön a románt székely zászlóra, de kérdések merülnek fel a kézdivásárhelyi esettel kapcsolatosan is. Tamás átláthatóságot kért, illetve a manipulációs hullám és a kollektív megbélyegzés leállítását, majd megjegyezte, az emberek igazságot akarnak, és nap mint nap azt a kérdést fogalmazzák meg, hogy miért van kettős mérce ebben az országban.
Ebben a kontextusban megemlítette, hogy miközben a székely zászlót nem szabad kitűzni Sepsiszentgyörgy főterén, addig Gura Humorului városban fel lehetett húzni Bukovina zászlaját. Megjegyezte: elítéli Csibi Barna tettét, aki felakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut; ugyanúgy kérték a háromszéki elöljárók, hogy vonják felelősségre azokat a román fiatalokat is, akik pár évvel ezelőtt meggyalázták a kökösi Gábor Áron-emlékművet, de az ügyészség részéről az a válasz érkezett, hogy tettük nem veszélyes a társadalomra nézve.
Utólag lapunknak elmondta, szerda este Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel közösen találkoztak Matthew B. Jones-szal, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének politikai attaséjával, akit részletesen tájékoztattak az elmúlt napok eseményeiről. „Nyilván, arra kértük őt is, hogy lehetőségeik függvényében figyeljenek oda ezekre a kérdésekre, és segítsenek abban, hogy egy közösséget ne bélyegezzenek meg ebben az országban, mert meggyőződésem, hogy mindig a hatalmon lévők felelőssége az állam és egy nemzeti közösség közti viszony milyensége”, nyomatékosítottaTamás.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Székelyföld a turisták számára sem létezik?
Mivel a Székelyföld hivatalosan nem létezik, ennek megfelelően turisztikai úti célként sem lehet népszerűsíteni – ez az egyik indok, amellyel a Hargita megyei törvényszék elutasította a régió idegenforgalmi népszerűsítése érdekében létrehozott szövetség bejegyzését.
A Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség létrehozását 14 Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesület kezdeményezte tavaly novemberben azzal a céllal, hogy székelyföldi turisztikai célpontokat népszerűsítsen itthon és külföldön. A szövetséget a Hargita megyei törvényszéken szerették volna hivatalosan is bejegyeztetni az egyesületek képviselői.
A törvényszék a bejegyzési kérvény iktatása nyomán nem a szövetség tevékenységét, hanem az alapszabályzatban szereplő Székelyföld kifejezést kifogásolta, és ennek megváltoztatását kérte. Az ítélet idézi az alkotmányt és több más törvényt, amelyek szerint közigazgatási szempontból Romániát községek, városok és megyék alkotják. „Mivel a régió hivatalosan nem létezik, a terület turisztikai népszerűsítése sem elfogadható, ezért a törvényszék elutasítja a szövetség bejegyzését” – olvasható a tárgyaláson elnöklő Szikszai Enikő csíkszeredai bíró által aláírt, a Székelyföld mint turisztikai célpont meghatározás kapcsán született törvényszéki ítéletben.
Hiába érveltek a kezdeményezők
„Turisztikai menedzsmenttel foglalkozó szövetséget akarunk létrehozni, amely a meglévő civil szervezeteket fogná össze. Célja szakmai szervezetként a turisztikai érdekképviselet, és hogy hatékony népszerűsítést végezzünk, és segítsük az önkormányzatokat ebben a munkában – számolt be az előzményekről Nagy Benedek, a szövetség alelnöke. – A tárgyaláson azt mondta a minket képviselő jogásznak az ügyész, hogy ezt nem lehet, mert benne van a Székelyföld szó, és ez alkotmányellenes. A jogászunk azt kérdezte: mivel turisztikai célpontokkal nem foglalkozik az alaptörvény, mi az, ami kifogásolható a kezdeményezésben. A bírónő meglepő módon azt mondta, ha vállaljuk, hogy kivesszük ezt a szót a statútumból, akkor ad még egy kis haladékot”.
A jogász végül időt kért, és a kezdeményezők úgy döntöttek, hogy marad a kifogásolt megnevezés, de a könnyebb értelmezés céljából odaírták, hogy Székelyföld turisztikai célpont. „A turisztikai célpont fogalmát a szenátus által már elfogadott idegenforgalmi törvény pontosítja, hogy ez bármilyen régióra, településre vonatkozik, ahová turisták érkeznek” – mondta Nagy Benedek. Kérésüket ismét benyújtották, és felhívták a figyelmet arra, hogy ehhez hasonló egyesületek már léteznek Romániában, és azt is megemlítették, hogy Székelyföld mint turistacélpont a román piacon is létezik. „Hivatkoztunk a nyelvi jogok chartájára is, amelyet törvényerőre emelt a parlament, és amely kimondja, támogatni kell a helynevek, hagyományos nevek használatát” – magyarázta az alelnök.
Politikai döntés?
„Úgy tűnik, itt kettős mérce áll fenn, mert más, hagyományos régiók neveit – például Barcaság, Bukovina, Mócvidék esetében – szabad használni, de a Székelyföldet nem. Úgy tűnik, ma Romániában nem lehet elvonatkoztatni az igazságszolgáltatásban sem az aktuális politikai kérdésektől, és nem a törvények kormányozzák ezt az országot, hanem a politikai trendek és a divathullámok” – vélekedett Nagy Benedek.
Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be a marosvásárhelyi ítélőtáblához, de arról egyelőre nem állapodtak meg, hogy mit fognak lépni, ha esetleg másodfokon is elutasítják érveiket, és a törvényszéki döntés jogerőre emelkedik. Mint mondta, szeretnék, ha jogvédő szervezetek is segítséget nyújtanának a fellebbezés során.
Érdekes módon a világhálón pár kattintással számos olyan román nyelvű turisztikai honlapot, blogot találunk, amelyek a Hargita megyei törvényszék döntése ellenére a többek között „Erdély gyöngyszemének” nevezett, különleges szépségű Székelyföldre hívják fel a figyelmet. De a Székelyföldet népszerűsíti évek óta a Hargita és Kovászna Megyei Tanács is a Bukarestben megszervezett turisztikai kiállításokon és vásárokon.
Kovács Attila. Krónika (Kolozsvár)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Romániai Vámpírok Egyesülete?
Nem az a dühítő, amikor egy törvény rossz, hiszen az mindenkinek egyformán rossz. Az igazán frusztráló az, amikor kettős mércét alkalmaznak, amikor egy jogi előírást nem úgy értelmeznek egyik esetben, mint a másikban. A marosvásárhelyi ítélőtábla szerint például Székelyföld nem létezik, mert Romániában a közigazgatási egységek a községek, városok és megyék, így a megnevezés nem használható turisztikai népszerűsítésben.
Először is: mi közük van hozzá? Kit és miért érdekel az, hogy mivel akarják idecsalogatni a turistákat? Legfentebb nem jönnek, miért fáj az nekik? Mit számít az, hogy Drakulának a világon semmi köze nem volt a törcsvári kastélyhoz, ha egyszer ez tízezrével hozza a turistákat a romantikus várhoz? Vagy hivatalosan bejegyezték volna a Romániai Vámpírok Országos Egyesületét? Nem akarnák megváltoztatni a Szent Anna-tó nevét, mert nincs hiteles bizonyíték arról, hogy vajon tényleg szép lányokat fogott-e a testvérével vetélkedő várúr a hintó elé? Arról nem is beszélve, hogy Székelyföld történetesen létezett és létezik, ezt olyan térképek százaival lehet bizonyítani, amelyeket nem az elmúlt fél évszázadban készítettek, mint a dákoromán kontinuitás történelemmé előlépett mítoszát. 
Másodszor: hogyan lehet az, hogy 2015 novemberében Gura Humoruluion katonai tiszteletadással, miniszterek, helyi hivatalosságok és megszámlálhatatlan pópa jelenlétében ünnepélyesen felvonhatták Bukovina zászlóját? Bukovina megye, város vagy község?
Harmadszor: hogyan lehetséges, hogy a brassói kosárlabda Final Four újságírói akkreditációit hivatalossá tevő bélyegzőn az áll: Barcasági Sportegyesület?
Mostanában szidni illik az Egyesült Államokat, de az ott alkalmazott precedensjognak (a precedens olyan korábbi jogeset, amely lényegi elemeinél fogva egy újabb esetre alkalmazandó) van egy óriási előnye: következetes. Tehát kizárja a kettős mércét. Csakhogy egész Románia a kettős mércére épül, amelyet a törvényhozás legutóbb a speciális nyugdíjakkal is megerősített.
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Etnikai alapon szerveződik a nem létező Székelyföld?
A Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség egy olyan Székelyföld nevű, nem létező területi egység turizmusát kívánja népszerűsíteni, amely etnikai alapon szerveződik – ezzel az enyhén szólva ellentmondásos magyarázattal utasította el a Maros megyei táblabíróság a szervezet bejegyzését.
A Pro Turismo Terrae Siculorum az interneten is elérhetővé tette a háromoldalas indoklást, amelyben a táblabíróság megjegyzi, egy nem létező régió népszerűsítése ellentmond az alaptörvény közigazgatási szerveződésre vonatkozó 3. cikkelyének, amely kimondja, az országot községek, városok és megyék alkotják.
A táblabíróság kitér arra is, hogy a Pro Turismo Terrae Siculorum által a fellebbezéshez csatolt dokumentumok – amelyek bizonyítják, hogy számos más történelmi régió nevét szabadon lehet használni – nem mérvadóak, mivel Bukovina, Barcaság, Naszód és Avasvidék nem etnikai alapon szerveződik.
Megjegyzik továbbá, az etnikai alapon szerveződő régió létrehozását korábban több bírósági döntés is elutasította. Példaként említik, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette a gyergyószentmiklósi önkormányzat autonómiapárti határozatát. A tavaly meghozott ítélet indoklása szerint a helyi tanács túllépte a hatáskörét azzal, hogy egy olyan közigazgatási régió létrehozásáról fogadott el határozatot, amely 153 település területi-közigazgatási hovatartozására vonatkozik, és ebből mindössze 68 található Hargita megye területén.
Amint arról beszámoltunk, a Hargita megyei törvényszék alapfokon elutasította a Székelyföld idegenforgalmi népszerűsítésére létrehozott Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség bejegyzését arra hivatkozva, hogy Székelyföld nevű területi egység hivatalosan nem létezik. A szövetség alapítóinak a fellebbezését a marosvásárhelyi táblabíróság február 4-én utasította el.
A Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség létrehozását 14 Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesület kezdeményezte tavaly októberben azzal a céllal, hogy székelyföldi turisztikai célpontokat népszerűsítsen Romániában és külföldön. A szövetséget a Hargita megyei törvényszéken szerették volna hivatalosan is bejegyeztetni az egyesületek képviselői. A Székelyföld szó használatát a szövetség alapszabályában a kérést megvizsgáló ügyész kifogásolta, aki szerint a megnevezés alkotmányellenes. A kezdeményezők a kifejezést Székelyföld turisztikai úti célra változtatták, de kérésüket így sem fogadta el a törvényszék.
Románia más történelmi régióinak a megnevezése egyébként mindennapos például a televíziók időjárás-jelentéseiben, és állami hivatalok is viselik közigazgatásilag nem létező történelmi régiók nevét. A belügyminisztérium alárendeltségében működő katasztrófavédelmi hatóság (ISU) egységei az ország több megyéjében a régió történelmi nevét viselik. Létezik például Bánsági, Körösvidéki és Dobrudzsai Katasztrófavédelmi Felügyelőség is.
Gyergyai Csaba. Székelyhon.ro

Üdvözlet a nem létező régióból
A térség vendégforgalmi lehetőségeit népszerűsíteni hivatott Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség bejegyzését elutasította a marosvásárhelyi táblabíróság, mert szerintük Székelyföld nevű közigazgatási egység nincs. Tehát nem létezik.
Márpedig ami nem létezik, azt népszerűsíteni sem lehet – érvelnek a Székelyföld fővárosában székelő bírák. Hogy például Bukovina sem közigazgatási egység, mégis lehet zászlaja, s lehet turisztikai célpontként népszerűsíteni?
Az más. Ők nem magyarok, nem másodrangú polgárok, nem nemzetbiztonsági kockázati tényezők. Lényegében ezt mondják ki a bírák, akik az ítélet indoklásában a kettős mérce alkalmazását úgy magyarázzák ki: Barcaság, Bukovina és más hasonló régiókkal szemben Székelyföldet azért nem lehet népszerűsíteni még vendégforgalmi célokkal sem, mert etnikai alapon „szerveződik”. Tehát alkotmányellenes.  Oly gyakran hangoztatják a fenti szavakat, oly jól ismerjük már ezt az egész, pofátlan, hazug, mélységesen felháborító és mélységesen megalázó érvelést, hogy azt is tudjuk: sem a jogegyenlőség, sem a tolerancia, sem a legközérthetőbben kifejtett történelmi-földrajzi-kulturális érvrendszer nem tudja azt megdönteni.
A beletörődés helyett talán nem volna érdektelen eljátszanunk az ötlettel, hogy milyen lehetőségeket rejt magában ez a valóságot, létünket is tagadó szentencia. Miként tudnánk például nem politikai, hanem kevésbé konvencionális eszközökkel rámutatni jogsérelmeinkre, a létünket is tagadó, bennünk kizárólag veszélyforrást látó hatalmi politikákra? Diplomáciai, politikai, gazdasági, társadalmi marketing-eszközként használhatnánk létünk tagadását, és a szlogenen sem kell törnünk a fejünket, hisz adott: Székelyföld, a nemlétező régió vagy Székelyföld, a régió, amely nem létezik. S ha már a román média félretájékoztat, érdemes volna más kommunikációs csatornákon is próbálkozni, hiszen a közösségi oldalak nyilvánossága rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy rámutassunk és felhívjuk a román és a nemzetközi közvélemény figyelmét eme abszurditásra. Mi volna, ha felmutatnánk, hogy például a kürtőskalács, amit oly nagy kedvvel fogyasztanak, a borvíz, amivel szomjukat oltják – Székelyföldről származik, a nemlétező régióból. Vajon válthatna-e ki érdeklődést, szimpátiát, ha például a térség vendégforgalmi különlegességeit bemutató fotók, kiadványok, honlapok egy „nemlétező” térségbe csalogatnák az érdeklődőket? Vajon miként reagálnának többségi nemzettársaink, ha például képeslapokkal árasztanánk el és üdvözölnénk őket a szomszédból, a nem létező régióból? Vajon felkapnák-e fejüket az ország-világ más vidékeiről érkezők, ha azzal szembesítenénk, hogy nem létező helyre jöttek?
Vajon sikerülhetne-e a józan gondolkodás, a gúny fegyverével nevetségessé tenni és megtörni a nemzetféltés, a gátlástalan asszimilációs törekvés, a hatalmi gőg oly kemény falát?
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régiós viták újratöltve
A román szakértői kormány vezetője, Dacian Cioloş idén januárban Temesváron nyilatkozott arról, hogy kormánya napirendre tűzné a régiósítást, de sietett leszögezni, hogy erről „politikai” döntés kell. Összeállításunkban a román régiós viták eddigi 150 évét mutatjuk be. Az írásból kiderül: Romániában soha nem működött igazi önkormányzati rendszer.
Nagyon is gyakorlati okok miatt mindig támogattam a régiósítási terveket. A kormány újraindíthatja a vitákat – és ha igény lesz rá, valószínűleg meg is teszi –, de meg kell értenünk, hogy bizonyos döntéseket a politikumnak kell meghoznia. Egy szakértői kormány nem vállalhatja ezeket magára. A nép által megválasztott politikusoknak kell dönteniük: a pragmatikus, gyakorlati részein túl a regionalizáció elsősorban politikai döntés. Túlságosan fontos ahhoz, hogy csak rövidtávú politikai célok elérésére használja valaki – szögezte le Dacian Cioloş temesvári sajtóértekezletén.
Február végén a kormányfővisszatért a régiósításra. Elmondta, újra kellene gondolni a helyi adók és illetékek rendszerét – példaként a tulajdonadót hozta fel –, és beszélt a jelenlegi megyék alacsony hatékonyságáról. Megoldási lehetőségként felvetette nyolc régió létrehozásának a lehetőségét és a megyei tanácsok felszámolását. A jelenlegi területi-közigazgatási rendszernek a miniszterelnök szerint három nagy baja van: különösen faluhelyen, de regionális szinten is erős a fragmentáció; emiatt súlyos hiányosságokkal küzdenek a fejlesztési programok. A helyi közigazgatási egységek pénzhiányban szenvednek, soknak nincs jövedelme, így csak a leosztásokra, a transzferjövedelemre támaszkodhatnak. A kormányfőtörvénnyel szüntetné meg azokat a közigazgatási entitásokat, amelyekhez kevesebb, mint 3–5 ezer lakos tartozik. Mint fogalmaz, ezek az egységek szegények, működési költségeik nagyok és alacsony szintű szolgáltatásokat nyújtanak.
„A megyei tanácsok rendszerint csak területi feladataikra és érdekeikre összpontosítanak: túl kicsik ahhoz, hogy ösztönözni tudják a gazdasági fejlődést. A regionális fejlesztési tanácsok sem képesek teljesíteni azokat a feladatokat, amire létrehozták őket, az erőforrásokat és a munkát sok elszigetelt projektre fecséreljük el, amelyek hatása csekély. Ez történik az úthálózattal, a víz- és a csatornarendszerekkel, de néha az iskolákkal is” – összegezte a bajok főforrásait a miniszterelnök. Cioloş szerint, ha minden marad a régiben, 2020 után még nagyobb lesz az ország leszakadása, mert a kétezerhúszas évek elejétől az európai uniós pénzeket versenyben lehet majd elnyerni, ehhez pedig felkészült és kompetens, valamint versenyképes helyi adminisztráció kell.
Egy kis történelem
A romániai régiósítási tervek idén matuzsálemi korba lépnek, ugyanis 154 éve zajlik a vita arról, hogy kemény, központosított vagy a decentralizációra épülő, a történelmi tájegységeknek megfelelő, erős államigazgatás felel-e meg Romániának. E tárgyban rengeteg írás, cikk, tanulmány íródott több nyelven is, de mivel közülük sok politikai „meghajtó motorral” született, érdekesebb elolvasni Bajtalan Hunornak az Erdélyi Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóiratban megjelent rövid összefoglaló tanulmányát, amelyik érzelemmentesen leltározza fel a történteket (www.erdelyitarsadalom.ro).
A fejedelmi vérből származó Barbu Catargiu – felmenői közt volt Constantin Brâncoveanu és Barbu Vãcãrescu – Párizsban tanult többek közt jogot, filozófiát és gazdaságtant, amikor szokatlan feladattal találta szembe magát: egyeztetni kellene a frissiben létrejött állam – Románia két különböző összetevőjének, Moldvának és Havasalföldnek a – területi-közigazgatási rendszerét. A jeles román szakember felszámolta volna Moldva vidékekre (þinut) épülő rendszerét, hogy kiterjessze a havasalföldi megyerendszert. Elképzelése szerint széles jogkörökkel felruházott, négy történelmi tájegységre épülő régiót kellett volna létrehozni. Javaslata a politikai-hatalmi elit kemény ellenállásába ütközött, hiszen úgy vélték, hogy bizonyos régiók gyors megerősödése veszélybe sodorhatja a fiatal román állam integritását. Barbu Catargiu részletesen kidolgozott javaslata ellenére az 1864. április 2-án elfogadott törvény a havasalföldi megyerendszert terjesztette ki Románia akkori területére. Ez Trianon után is érvényben maradt 1925. június 14-ig, de bizonyos előírásai a mai romániai közigazgatást is meghatározzák. Barbu Catargiut pár hónapos kormányfői munka után agyonlőtték.
Az első világháborút követő területszerzés komoly kihívások elé állította az új Romániát, hiszen Besszarábiával, Bukovinával és Erdéllyel nemcsak területeket kapott, hanem egy módosított vidékrendszert (þinuturi), osztrák körzeti (bezirk) rendszert és a magyar vármegyerendszert.
Ismét győzött az erős régióktól való félelem: 1925-ben vezették be az adminisztratív egyesítési törvényt: Romániának 71 megyéje és 429 járása lett. A tarthatatlan helyzet miatt 1929-re ismét fellángolt a központosítás-régiósítás vita. A liberálisok erősen központosított, centralizált államot akartak, a konzervatívok viszont régiókra tagolták volna az országot. A vitából a Maniu-vezette konzervatív Nemzeti Parasztpárt került ki győztesen: az 1929. augusztus 3-án megszavazott új közigazgatási törvénnyel a történelmi régiók mentén hét minisztériumi igazgatóságot hoztak létre, de működésüket a bukaresti hatalomnak rendelték alá. A felemás megoldás nem volt jobb az addigi megyerendszernél: 1938-ben eltörölték a megyék jogi személyiségét és tíz új tartományt jelöltek ki anélkül, hogy figyelembe vették volna a történelmi tájegységeket.
A kommunizmus hozta el a gyökeres átalakulást: az 1950-ben elfogadott úgynevezett „rajonálási” területrendezési törvény felszámolta az évszázados román megyerendszert és szovjet mintára 28 tartományt hozott létre, ezek 200 járásba (rajonba) tagolódtak. 1952-ben 18-ra csökkentették a tartományok számát, 1956-ban 16-ra, de mindez semmit sem változtatott a központi hatalom és a helyi közösségek viszonyán, a Maros–Magyar Autonóm Tartományban sem lehetett önrendelkezés.
1965-ös hatalomra kerülésével Nicolae Ceauşescu hadat üzent az addigi közigazgatási rendszernek: az 1968-ra kidolgozott új területi-közigazgatási reform keretében 39 megye született. Ezt a megyerendszert toldották meg 1981-ben még két megyével.
1989 utáni esélyek
E rövid történelmi visszapillantóból is jól látszik, hogy másfél évszázad alatt Romániában mindig a centralizáció hívei győztek, valós önkormányzati modell nem alakulhatott ki. Veress Emőd, a Romániai Magyar Jogtudományi Közlönyben megjelent írásában feleleveníti, hogy a prefektus intézményének romániai bevezetése az 1800-ban létrehozott francia napóleoni mintára alapozott, de az 1989-es rendszerváltás után merítettek a két világháború közötti romániai modellből és hagyományokból is. A rendszer lényege, hogy a prefektus a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbe decentralizált közszolgálatait. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadhatja meg a megyei és a helyi tanácsok vagy polgármesterek döntéseit, amennyiben ezeket törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.
A román alkotmány 122. szakasza tisztán kimondja, miért nem működhet az önkormányzati rendszer: „Romániában az önkormányzatok államigazgatási felügyeletét a prefektus végzi.”
Az átöröklött megyerendszerről és a prefektusi túlkapásokról már a kilencvenes évek elején kiderült, hogy nem beszélhetünk a szó nyugati értelmében vett önkormányzatokról. Ez újra elindította a regionalizációs vitát, amelyet most már az uniós csatlakozás is motivált. Az EU-hoz való közeledés felvetette a statisztikai célú területi egységek (röviden: NUTS) nómenklatúráját, amely nyugat-európai mintára lehetővé teszi az összehangolt regionális statisztikák elkészítését. A NUTS-osztályozás a tagállamok gazdasági területét osztja fel. A regionális statisztikák összehasonlíthatósága megköveteli, hogy a földrajzi régiók a népesség tekintetében összehasonlítható méretűek legyenek. Egy-egy közigazgatási egység NUTS-szintbe történő besorolását a népesség-küszöbértékek alapján határozzák meg: a NUTS1 szint 3–7 milliós, a NUTS2 800 ezer–3 milliós, a NUTS3 150–800 ezres lakost feltételez.
Lesepert magyar elképzelések
1989 után elsőként az Adrian Năstase által vezetett kormány hozakodott elő a regionalizálással, de 2011-ig jegelték a tervet, amikor Traian Bãsescu és az Emil Boc vezette kormány ismét elővette. Megvalósítására – a parlamenti többség birtokában – az igazi esélyes a Szociálliberális Unió (USL) volt, de a körülötte kialakult viták miatt a kezdeményezés 2013 végén elhalt.
Michel Barnier uniós biztos 2002-es romániai látogatásán fogalmazódott meg az az európai uniós elvárás, hogy Romániát európai mintára kellene fejlesztési régiókra felosztani. A román és magyar értelmiségiekből álló Provincia-csoport által közzétett memorandum – amelyben a romániai politikai régiók nyilvános megvitatását javasolták – váratlanul heves ellenreakciót váltott ki a román politika és sajtó képviselőiben, az Adrian Năstase-vezette román kormány a régiósítást levette napirendről.
Az RMDSZ 2007 októberében mutatta be a fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát. Tervezetében Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. A szövetség által elkészített hatástanulmány 16 fejlesztési régiót ajánlott, azonban a román politikai elit érdemben nem foglalkozott vele.
Az Erdélyi Magyar Néppárt régióterve szerint Erdélynek 6 régiója lenne: a Bihar, Szatmár és Szilágy megye területeiből álló Partiumi régió, Kolozsvár központtal az észak-erdélyi régió, Marosvásárhely központtal a Székelyföld régió és Nagyszeben központtal a Szászföldet magába foglaló dél-erdélyi régió. Temesvár lenne a Bánsági régió fővárosa, amely Arad megyét is igazgatná, Brassó pedig a Barcaság régióközpontjaként van feltüntetve.
Liviu Dragnea kormányfőhelyettes 2013 februárjában jelentette be, hogy a kabinet év végéig szándékszik létrehozni az új régiókat. A bukaresti rádiónak így fogalmazott: „nem biztos, hogy nyolc régió lesz, csak az, hogy székely régió biztosan nem lesz”.
2013 novemberében a Ponta-kabinet felelősségvállalással elfogadta a decentralizációs törvényt, 2014 januárjában az alkotmánybíróság egészében alkotmányellenesnek minősítette. A törvényt megtámadó Demokrata Liberális Párt (PDL) egyik kifogása az volt, hogy a jogszabály megkérdőjelezi a román állam egységes jellegét.
Úgy tűnik, a kör ismét bezárult.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Korodi Strasbourgban: romlik a kisebbségi jogok helyzete
A magyar közösséggel szemben alkalmazott diszkriminációra, a kisebbségi jogok évről évre romló romániai helyzetére hívta fel az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének figyelmét Korodi Attila. Az RMDSZ-es képviselő a közgyűlés plenáris ülésén vesz részt a héten Strasbourgban.
Keddi felszólalásában Korodi rámutatott, az elmúlt időszakban számos önkormányzatot kényszerítettek jogi úton az épületeikre kihelyezett, a magyar közösség számára történelmi és szimbolikus jelleggel bíró Községháza felirat levételére. Hangsúlyozta, hogy Romániában létezik kétnyelvűséget szabályozó törvény.
A parlamenti képviselő beszélt arról is, hogy a Hargita megyei törvényszék elutasította a Székelyföld turisztikai népszerűsítése érdekében létrehozott szövetség bejegyzését, arra hivatkozva, hogy Székelyföld hivatalosan nem létezik, ennek megfelelően turisztikai úti célként sem lehet népszerűsíteni.
„Kettős mérce áll fenn, illetve diszkrimináció a magyar közösség irányába, hiszen más hagyományos régiók nevét, például Barcaság, Bukovina, lehet használni turisztikai desztinációként" – mondta Korodi felszólalásában. Az ilyen jellegű turisztikai kezdeményezések ellehetetlenítése révén pedig az adott régió, jelen esetben a Székelyföld fejlődését akadályozzák.
Kiemelte azt is, hogy a román hatóságok a szabad gyülekezés jogát is akadályozzák, hiszen nemrég Marosvásárhelyen 1000 magyar embert büntettek meg azért, mert részt vett egy engedélyezett tüntetésen. Korodi kitért arra is, hogy Romániában nem volt nyilvános vita az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményének alkalmazására vonatkozó jelentésről. „Az Európa Tanács elé terjesztett jelentésbe foglaltak nem a valóságot fedik, hanem a hatóságok, illetve a nagyobb román pártok álláspontját foglalják össze" – összegezte a parlamenti képviselő.
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven éve végezték ki Antonescut
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent László Társaság (1861) és Rend
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Románia nem érzi, hogy „magára hagyták volna”
Németország számára fontos keleti szövetségeseinek a biztonsága, az a tény pedig, hogy Oroszországgal is meg akarja őrizni a párbeszéd lehetőségét, nem jelenti azt, hogy ne tartaná magát szerződéses kötelezettségeihez – hangoztatta Joachim Gauck német elnök hétfőn Bukarestben, Klaus Johannis román államfővel tartott közös sajtóértekezletén.
Gauck ezzel Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter egy vitatott megjegyzésére utalt, amely szerint nem segíti a biztonság megőrzését, ha a NATO „kardcsörtetéssel" (a lengyelországi Anaconda-16 hadgyakorlattal) akarja demonstrálni, hogy megvédi kelet-európai tagjait az egyre magabiztosabb Oroszországgal szemben.
A román államfő nem akarta kommentálni Steinmeier kijelentését, és az erre vonatkozó újságírói kérdésre azt mondta: fontos, hogy a NATO keleti tagországait is azonos rangú partnernek tekintsék a „28 a 28-ért", vagy a „360 fokos védelem" elve alapján. Iohannis szerint Románia nem érzi, hogy „magára hagyták volna", és a varsói NATO-csúcstól várja a keleti szárny „arányos" megerősítését.
A háromnapos állami látogatásra Romániába érkezett Gauck főleg az Európai Unió jövőjéről, a kétoldalú kapcsolatokról és a romániai német kisebbségről tárgyalt Johannisszal.
„Németországnak nagyon fontos az a jelzés, hogy a román állam és társadalom hűséges Európához, hiszen ebben a nehéz időszakban, amikor egyes európaiak megkérdőjelezik az európai egység értékeit, fontos kinyilvánítanunk, hogy támogatjuk Európát" – fogalmazott a német elnök.
A bukaresti megbeszélésen a romániai német kisebbség kulturális és oktatási érdekeinek érvényesítése is a témák között szerepelt: a felek egyebek között megállapodtak abban, hogy a két ország együttműködik az erdélyi szász erődtemplomok felújításában.
„A német-román barátság leginkább annak tulajdonítható, hogy a románok évszázadokig együtt éltek a szászokkal és svábokkal Erdélyben, a Bánságban és Bukovinában" – hangoztatta Iohannis, aki nagypolitikai szerepvállalása előtt évekig a romániai német kisebbség érdekvédelmi szervezetét vezette. A kisebbségek hídszerepét Gauck is méltatta, aki Romániát a nemzeti kisebbségek és kultúrák konglomerátumának nevezte. Azt mondta: örül, hogy vannak olyan németek, akik Romániában akarnak jövőt építeni a kommunizmus nehéz időszaka után, amikor az erdélyi és bánsági németeket a hatalom akadályozta az ország elhagyásában.
Elhangzott: Németország Románia első számú kereskedelmi partnerének és a harmadik legfontosabb külföldi beruházónak számít. A befektetők bizalmának fokozásához, a román társadalom gazdasági fejlődéséhez viszont jogbiztonságra, kiszámítható jogi környezetre van szükség – hangoztatta Gauck. Méltatta ugyanakkor a korrupcióellenes harc eredményeit, amely szerinte nemcsak a gazdasági, hanem politikai szereplők számára is fontos jelzés.
A német elnök hétfőn Dacian Ciolos miniszterelnökkel is találkozik kedden pedig Nagyszebenben és környékén folytatja romániai látogatását.
MTI

Erdély.ma

Bukovinai székely házat avattak
Bukovinai székely közösségi házat avattak szombaton Szekszárdon a székelyek Bácskába érkezésének 75. évfordulóján.
A Bukovinai Székelyek Szekszárdi Egyesülete 2010-ben alakult, jelenleg 110 tagja van. 2013-ban az újvárosi katolikus templom közelében székely emlékparkot hoztak létre, itt hat kopjafa áll az öt bukovinai falu – Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva – és a hazatérés emlékére. A most átadott, közel száz négyzetméteres közösségi házban kialakítottak egy székely tájszobát is, ahol az egyesület tagjainak gyűjtéséből származó bukovinai bútorok, viseletek, szőttesek láthatók. A madéfalvi veszedelem után Csíkból elmenekült székelyek Bukovinában telepedtek le, és másfél évszázadon át éltek a soknemzetiségű régióban. Egy részüket a 19. század végén az Al-Dunához telepítették át, majd 1941-ben mintegy 4500 székelyt a Bácskába. Utóbbiak végül Magyarországon, többek között völgységi településeken, később a tolnai megyeszékhelyen találtak új otthonra. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Potápi: a bukovinai székelyek hű honpolgárai az országnak
A bukovinai székelyek az elmúlt 75 évben bebizonyították, hogy hű honpolgárai Magyarországnak, megőrizték hitüket és magyarságukat - mondta a nemzetpolitikáért felelős államtitkár szombaton Bátaszéken.
Potápi Árpád János a bukovinai székelyek országos találkozóján mondott köszöntőjében arra kérte a jelenlévőket: legyenek büszkék székelységükre, magyarságukra, és azt adják tovább gyermekeiknek, unokáiknak.
Emlékeztetett arra, hogy a bukovinai székelyek között a hazatelepedés vágya 1939-ben vált egyre erősebbé, majd 1940-ben, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, a fiatalok jelentős része elhagyta Bukovinát, és az anyaországba települt át.
1941-ben, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt a mozgalom felgyorsult, és a moldvai Bukovina öt falujában élő székelyek szinte hetek alatt visszatértek Magyarországra, "a kormányzat visszatelepítette őket az akkor felszabaduló Bácskába" - mondta az államtitkár.
Hozzátette: "ennek 75 éve, azóta élhetünk újra - Horthy Miklós kormányzónak is köszönhetően - Magyarországon", és bár kis népcsoportról van szó, a bukovinai székelységen keresztül megismerhető a magyarság története is.
A bukovinai székelyek országos találkozóját tizennegyedik alkalommal rendezte meg Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, ezúttal a Tolna megyei városban, ahol a második világháború után sok székely család talált új otthonra.
A pénteken kezdődött kétnapos eseményen a 75 éve történt Magyarországra település mellett Németh Kálmánra, az áttelepülésben tevékeny szerepet játszó józseffalvai plébánosra is emlékeztek. A találkozón a szövetség hazai egyesületeinek tagjai, mintegy nyolcszázan jelentek meg, köztük Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató és Tamás Menyhért író.
(MTI)
Bátaszék

„Közösségi életünk egyik gyöngyszeme”
Néptáncosok találkoztak az Ika váránál
A fenti találó kifejezéssel illette Csernáton elöljárója a hétvégén, augusztus 6–7-én megszervezett Ika-vári néptáncfesztivált. Valóban, egyenként is gyöngyszem volt minden egyes, tájegységének megfelelő népviseletbe öltözött fiatal, akik fellépését megtekinteni megnyugtatóan népes közönség gyülekezett vasárnap az Ika vára alatti téren felállított színpad elé.
Tizenhat együttes és a helyi férfi dalkör állt sorra színpadra, a programot kézművesek kiállítása, a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület által tartott játszóház is színesítette, a bátrabbak a Malomferedőben hűsültek, mások a hideg sört vagy fagyit választották erre a célra.
– 1972-ben indult az Ika-vári néptáncfesztivál hagyománya, amelyet évről évre megszerveztek a 90-es évek közepéig, ám akkor megszakadt a folytonosság. 2011-ben sikerült újraindítani, előbb a faluközpontban, aztán felköltözött a jelenlegi helyszínre – részletezte kérdésünkre Mágori István, a szervező IKA Ifjúsági Egyesület elnöke.
Az újraindítás Ágoston József kezdeményezésére történt, az egyesület és az önkormányzat közös munkája révén valósult meg, a polgármesteri hivatal továbbra is társszervező mAradt. Az IKA Ifjúsági Egyesület 2005-ben alakult, jelenleg 26 tagja van, biztosítja a Pántlikácska Tánccsoport jogi hátterét, az utóbbi években a néptáncra, népzenére fókuszál. Erre fogékony a község, gyerek, ifjúsági és felnőtt tánccsoport is működik, összesen négy. Pünkösdre és András-napra rendszeresen tematikus műsorral készül az egyesület a tánccsoportok közreműködésével, éppen utóbbi lesz a soron következő nagyobb rendezvény, amire készülnek – avatott be Mágori.
– Amiben a rendezvény talán különbözik a hasonló fesztiváloktól, hogy hangsúlyosabban igyekszünk bevonni a szórványt – ismertette Fákó Alpár, az IKA-egyesület titkára. – Az elmúlt években a csernakeresztúriak voltak a vendégeink, akikkel aktív kapcsolatot alakítottunk ki. Csernakeresztúr Déva mellett fekvő település, közigazgatásilag hozzá tartozik, róluk tudni kell, hogy bukovinai székely ivadékok, amikor Bukovinából visszatelepítették a székelyeket, akkor kerültek oda. Idén nem lehettek itt, mivel Bonyhádon éppen zajlott a bukovinaiak találkozója. Tavaly kapcsolódtak be a magyarlapádiak (Fehér megye), idén hívtuk a kóstelekieket (Bákó megye) – a Háromszéki együttesekkel együtt 340 gyereket sikerült megmozgatni. Az idei, negyedik találkozó hasznos hozadéka volt, hogy a szombati napot a szórványból érkezőkkel való ismerkedésre szántuk, tematikus délután keretében bemutatkoztak egymásnak, néprajzi témájú dokumentumfilmet néztünk, táncházat tartottunk. Környékbeliek és a szórványból érkezettek, mintegy 140 fiatal barátkozhatott, építhetett ki kapcsolatot – tudhattuk meg a részleteket.
A rendezvény főtámogatója a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt, támogatói: Kovászna Megye Tanácsa, a Communitas Alapítvány, a Nemorosa Kft. és a csernátoni Screw-Bolt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)