"A Szarkaláb Néptáncegyüttes /Kolozsvár/ nemrégiben három napon át, okt. 17-19. között vendégeskedett a pancsovai Maroknyi Néptáncegyüttesnél. 2003-ban több évfordulót is ünnepeltek Pancsován. A bukovinai székelyek egy csoportja 120 évvel ezelőtt települt az Al-Duna mentére, a mostani Dél-Bánát területére. Pancsova város idén ünnepli fennállásának 850. évfordulóját. Ötéves a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány /Kolozsvár/ és a Petőfi Sándor Kulturális Egyesület /Pancsova/ közötti együttműködés, a két intézmény által támogatott néptáncegyüttesek (a Szarkaláb és a Maroknyi) azóta is rendszeresen találkoznak, közös fellépéseket szerveznek. A Szarkaláb Néptáncegyüttes először 2000-ben járt Pancsován, akkor a XI. Dél-Bánáti Szemlén mutatta be műsorát. A Maroknyi Néptáncegyüttes pedig az egyedüli Kárpát-medencei magyar együttes, amely a Szent István-napi Néptánctalálkozó minden eddigi rendezvényén részt vett. - Véget ért a Szarkaláb Néptáncegyüttes Európai turné - 2003 előadássorozata, amely alatt összesen hat országban tartottak mintegy harminc előadást /Magyarország, Felvidék (Szlovákia), Németország, Ausztria, Lengyelország, Szerbia és Montenegró/. /Köllő Katalin: Al-dunai székelyek vendége volt a Szarkaláb Néptáncegyüttes. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./"

"A romániai magyarság 20%-a él szórványban, de távlatilag a magyar közösség több mint fele veszélyeztetett. A legsúlyosabb gondokkal Fehér, Hunyad és Szeben megyék küszködnek, ezeket követi Beszterce-Naszód, Maros megye kistelepülései és a Kolozs megyei Belső- Mezőség, majd a Bánság és Krassó- Szörény, illetve Máramaros, végül a szilágysági és a partiumi szórvány. Suceaván és Bákóban területi szervezetek alakultak , jelezte Porcsalmi Bálint ügyvezető alelnök Kifejtette, hogy elsődleges cél a szórványvidék magyar közösségeit segítő, támogató kezdeményezések összehangolása. A bukovinai és moldvai RMDSZ szervezetek jogi hátteret biztosítanak a helyi közösségeknek. /(Dobre Nóra): Tizennégy RMDSZ területi szervezet a szórványban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 8./"

"Pomogáts Béla Erdély és az erdélyi irodalom egyik leghűségesebb számon tartója és propagátora. Tevékenységét díjak, elismerések sora jelzi, többek között most novemberben vehette át Székelyudvarhelyen az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány Hídverő-díját, majd decemberben Csíkszeredában a Julianus-díjat is. Legújabb kötete, a Fordulatok Erdélyben /Közdok Kiadó, Budapest/ című cikk- és beszámológyűjtemény az 1988-1990 közötti írásaiból válogatott. Egyes román vezetők arra gondoltak 1989-ben, hogy az idegenektől megtisztult ország népe a nagy álom beteljesedése után még gazdasági csodára is képes lesz, ez pedig feledteti majd a meghozott áldozatokat... Ez a változat nem előzménytelen. 1941. július 8-án, a román kormány gyűlésén Antonescu ezeket mondta: "Vállalva a kockázatát annak, hogy önök közt még fellelhető néhány tradicionalista nem ért velem egyet, én a besszarábiai és bukovinai zsidóság egészének a kitelepítését javasolom, amely lakosságot át kell hajítani a határon. Ugyanakkor jónak látom az ukránokat is kitelepíteni, akiknek jelenleg semmi keresnivalójuk nincs itt. Közömbös számomra, ha barbárként vonulunk is be a történelembe. A Római Birodalom a jelenkor megítélése szerint számos barbarizmust követett el, mégis a legnagyobb politikai rendszer volt. Nem létezik ennél kedvezőbb történelmi pillanat számunkra. Ha szükséges, használják a gépfegyvereket." (Martiriul evreilor din Romania 1940-1944. Documente si marturii. 140-141. o.) /Kiss János: Tiszta beszéd (A Fordulat Erdélyben című kötet margójára). = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./"

Csernakeresztúr az egyetlen magyar többségű Hunyad megyei település. Zömében bukovinai székelyek lakják, akik ellenálltak minden megpróbáltatásnak. Az elmúlt tanévben a csernakeresztúri iskola magyar tagozatán, az összevont 1–4. osztályban összesen 20 gyermek tanult. /A román tagozat diákjainak 30–40%-a is magyar./ A tanügyi törvény értelmében ilyenkor csupán egy tanító alkalmazása indokolt. Traian Parau igazgató szigorúan ragaszkodott a törvényes előírások betartásához. Tóth János plébános nem fogadta el a mostoha körülményeket Hosszas tárgyalások után a Hunyad Megyei Tanfelügyelőség behunyta a szemét egy második tanító tevékenysége felett – ám az állam nem biztosított neki semmiféle fizetést. A tanító, Bajnócki Izsák megérkezett Csernakeresztúrra. Természetesnek tűnt volna, hogy fizetését, ellátását a falu lakossága, vagy a magyarság érdekképviseleti szervei vállalják magukra. Ehelyett Tóth János plébános biztosított a fiatal tanítónak fizetést és szállást. Egy egész évig. Az RMDSZ nem segített. /Chirmiciu András: Csernakeresztúri magyar iskola. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

Féléve vehették újra birtokunkba a dévai telepi kultúrotthont, melyet rövid időn belül gazdag tevékenységi körrel működő Magyar Házzá alakítottak, jelezte Kiszely József, a Segesvári Miklós Pál Egylet elnöke, aki a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetőivel karöltve igyekszik talpra állítani a visszakapott ingatlant. A dévai Magyar Házat, a bukovinai székely telepesek hajdani kultúrotthonát hosszú évtizedekig birtokolta a hadsereg. Amikor 2003 júniusában elhagyták az ingatlant, a két ,,örökös” művelődési egylet egy víz-, gázvezeték és szennycsatorna nélküli lepusztult épületet vehetett át. Azóta közmunkával kifestették az összes termet, adományokból egy ideiglenes konyhát is felszereltek. Szintén adományokból, közmunkával visszaállították a hajdani színpadot. A legnagyobb gond azonban a víz, a gáz és a csatornázás hiánya. Ezek bevezetése a házba jelentős anyagi teherrel jár. Kiszely József a Magyar Házat működtető művelődési egyesületek nevében segítséget kért, adakozásra szólított fel. /Adakozzunk a Magyar Házért! = Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./

Jogi úton akarja visszaszerezni a kommunizmus idején elkobzott aranyát Moldova és Bukovina ortodox érseksége a Nemzeti Banktól. Az 5 milliárd lej értékű aranykészlet mellett több nemesfémből készült tárgyat és 29 darab aranypénzt is visszakér az érsekség. Ezeken kívül több, az 1945–1989 közötti időszakban a Neamt, Botosani és Iasi megyei templomokból eltulajdonított nemesfém kegytárgyat is visszakérnek, amelyeket az egyház képviselői szerint az állam 200 lejes szimbolikus összegért vásárolt meg akkoriban. /(S. L.): Az ortodoxok visszakövetelik vagyonukat. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 9./

Gelencén máj. 9-én, vasárnap szobrot avatnak, a nagyközség Bodor György emléke és életműve előtt tiszteleg. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása révén a székelység történetét kutató, a Bukovinába telepített, majd a Kárpát-medencében szétszóródott csoportok megmaradásáért és együtt tartásáért cselekvő személyiség szülőföldjén jut életművéhez méltó emlékhez. A Bodor György nevét viselő gelencei művelődési egyesület, a polgármesteri hivatal, az egyházi és az oktatási intézmények az újabb térplasztikai alkotás felavatásával Gelence Háromszék legelkötelezettebb emlékjelállító és műemlékmentő községei közé emelkedik, írta Sylvester Lajos. A település másik kiemelkedő személyiségének, Jancsó Benedeknek már van portrészobra. A műemlék templom, egy egész sor térplasztikai alkotás, a millenniumi, a világháborús és szabadságharcos emlékművek szerepet játszottak abban, hogy Gelence a múlt év legdinamikusabban fejlődő nagyközsége volt. Halász Péter néprajzkutatónak a Honismeret 2004/2. számában közölt esszéjéből vett részlettel emlékeztek dr. Bodor Györgyre. Kézdivásárhelyen született 1904-ben, de valójában mindig a vele szomszédos Gelencét tartotta otthonának, családja fészkének, s oda is tért meg halála után. A jogi egyetemet Budapesten végezte. Azok közé az emberek közé tartozott, akik soha nem nyugodtak bele Szent István országának szétdarabolásába. Fiatalon kapcsolódott Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjához, amelynek 1934-ben főtitkára lett. 1945-ben a Bácskából menekülő bukovinai székelyek letelepítését vállalta. Bonyhád székely szellemi központtá szervezését akarta elvégezni, de a kommunista hatalomátvétel keresztülhúzta terveit. A kecskeméti Forrás folyóirat közölte Bodor György Székely honfoglalás 1945-ben című visszaemlékezésének részleteit /1975/3-4/. A bukovinai székelyek 1764 óta idegenek között éltek. 1945 után Tevelen Kőrösi Csoma Sándor Székely Tanintézetet alapítottak 12 székely pedagógussal. 1947-ben Németh Kálmánnal, a bukovinai Józseffalva legendás plébánosával Bonyhádra hívták Herepei Jánost, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatóját, s megteremtették a bonyhádi Székely Múzeum működéséhez szükséges feltételeket. Később Bodor György barátaival, az ország állapotán és jövőjén vitatkozva, lehetőség szerinti szellemi műhelyt teremtve találkozgattak, közben politikai ügynökök figyelték őket. Püski Sándorral együtt letartóztatták őket és 1962 júniusában Budapesten a bíróság Bodor Györgyöt is elítélte három és fél évre. Szabadulása után a székely falutörvényekről, heraldikai képletekről s a székely nemzetségi szervezetről szóló írásai különböző folyóiratokban jelentek meg. 1967-ben fejezte be, de 1976-ban bekövetkezett haláláig csiszolgatta nagyszabású történelmi munkáját, amely A székely nemzetségi szervezet /Pallas Akadémia Kiadó/ címmel 2003-ban jelent meg Csíkszeredában /(sylvester): Egy ,,izzó lelkű magyar” ember. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 6./ Németh Kálmán könyve a bukovinai székelyek hazatéréséről: Százezer szív sikolt /Bácsjózseffalva, 1941/

Tíz éve hunyt el az erdélyi származású léczfalvi Bodor Ferenc /1941. máj. 12. – 1994. ápr. 26./, Budapest mikrovilágának szakavatott ismerője és lelkiismeretes megörökítője. Kereste a főváros egykori patinás szállodáit, kisvendéglőit. Városfi, ködlovag, az utolsó garabonciás, mondták róla. A Tölgyfa Galéria vezetője is volt. Édesapja Bodor György volt, aki 1941-ben kormánybiztosként a Bácskába telepített, majd onnan Baranya és Tolna megyébe költöztetett bukovinai székelyeket. Az őt érdeklő dolgokról, témákról háromszáz hosszabb-rövidebb írása árulkodik. Legjobban Gelencén érezhette magát, a vén Jancsó Péter ódon portáján. Bodor Ferenc haló porában is Gelencére kívánkozott. /Sas Péter: In memoriam léczfalvi Bodor Ferenc. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

A közös múltat idéző előadássorozaton vehettek részt a hét végén a Hunyad megye különböző helységeiben letelepedett bukovinai székelyek. A szintén Bukovinából, 1941-ben elszármazott tolnamözsiek lelkes népi tánccsoportja és székely baráti köre végiglátogatta a dévai, csernakeresztúri, sztrigyszentgyörgyi magyar közösségeket, hagyományőrző táncos, zenés, verses műsorral ajándékozva meg őket. Déván, a zsúfolásig telt Magyar Ház színpadán léptek fel először bukovinai és székely táncokkal. Tavaly a tolnamözsiek aratóünnepségre hívták a csernakeresztúri hagyományőrzőket, akiket a dévai Segesvári Miklós Pál és a Magyarok Nagyasszonya kollégium népi tánccsoportja is elkísért. Így sikerült újjáéleszteni a kapcsolatot a Bukovinából elszármazottak között. /Gáspár-Barra Réka: Tolnamözsiek Hunyad megyében. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 13./

Egy májusban megjelent sürgősségi kormányrendelet alapján az ingatlan-nyilvántartás egész rendszerét kívánják átszervezni Romániában. A sürgősségi kormányrendelet valójában az 1996-ban hozott 7-es számú törvény módosítása, amely már közel egy évtizede a föld- és ingatlan-nyilvántartás egységesítésének leple alatt a csak Erdélyben, Bukovinában és néhány kisebb óromániai régióban létező telekkönyvi rendszer ,,átszabását” irányozta elő. A jogszabály indoklásában az EU-csatlakozás kapcsán vállalt kötelezettségekre hivatkoznak. Miért kell ilyen hirtelen egy közel két évszázados múltra visszatekintő erdélyi intézményt néhány hónap alatt átalakítani? A telekkönyvi rendszer nemcsak ingatlan-nyilvántartás, hanem olyan hiteles rendszer, amely történetiségében is követi a tulajdonviszonyok alakulását. Most ezt a rendszert akarják megszüntetni.  Kovászna megyében Felician Ursache hivatalvezető mellőzte a személyes és az etnikai szempontokat. Hírek szerint tizennégy magyar alkalmazott került az utcára.     /Ferencz Csaba: Veszélyben a telekkönyvi rendszer. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 22./

Gyökeres fordulatot jelent a román politikában, hogy kormányhatározat rögzítette: ezután okt. 9-én emlékeznek meg a Román Holokauszt Napjáról. Hatvanhárom esztendőnek kellett eltelnie a szégyenletes esemény óta, hogy végre legalább egyszer megpróbáljanak szembenézni vele. Okt. 9-e helyett csak 11-én és 12-én került sor megemlékezésekre. Megemlékeznek a romániai holokauszt több mint 400 ezer zsidó áldozatról. Végre kimondják, hogy a transznisztriai események a román történelem szégyenfoltját jelentik. A valódi tényeket már feltárták, papírra vetették, számszerűsítették, adatolták, Matatias Carp könyve, a Holocaust Romániában már a negyvenes évek második felében közkézen forgott, de a román közvélemény, mentegeti és kicsinyíti a menthetetlent. Európában mindegyik ország és nép, mely a zsidók huszadik századi kipusztításában segédkezet adott és részt vett, rátalált a megkövetés és a beismerés valamilyen formájára. Romániának is meg kellett hoznia a döntést. /Cseke Gábor: Mégis holokauszt volt? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./ Romániában okt. 12-én első ízben emlékeztek meg hivatalosan a második világháború idején lezajlott zsidóüldözésről. Ion Iliescu államfő és Adrian Nastase miniszterelnök koszorút helyezett el a Zsidó Kórustemplom mellett. Iliescu a parlamentben elmondott beszédében emlékeztetett arra, hogy a Hitlerrel szövetséges Ion Antonescu marsall kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. /Az első megemlékezés Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./ Marosvásárhelyen az 1942. október 9-én elkezdődött bukovinai deportálásokra, illetve arra a hatmillió európai zsidó polgárra emlékeztek, akik hatvan évvel ezelőtt az antiszemitizmus áldozataivá váltak. Az Izsák Márton alkotta Holokauszt-emlékmű előtt Sauber Bernád, a marosvásárhelyi zsidó hitközség elnöke mondott imát az Auschwitzban, illetve a többi haláltáborban elpusztultakért. Szatmárnémetiben egész napos megemlékezést tartottak a holokauszt áldozataiért. /Holokausztnap: felhívás önvizsgálatra. = Krónika (Kolozsvár), okt. 13./

Erdély–Bánát–Bukovina interkulturális törekvéseit vizsgálta az október 21–23. között megrendezett tudományos ülésszak, melyet a kolozsvári egyetem történelem kara és a tübingeni egyetem Duna menti svábokat kutató intézete szervezett. Lengyel Zsolt müncheni kutató értekezése a transzilvanizmus első világháború utáni Románia-képéről szólt. Az 1924-ben Kolozsvárt szerkesztett Cultura című négynyelvű folyóirat magyar cikkeit és vonatkozásait Gaal György értékelte. Az egyetemi tanulmányait egykor Kolozsvárt végző Fassel most a Cultura megjelent számának az újbóli kiadására készül, hogy az eljusson Európa minden nagyobb könyvtárába. /G. Gy.: Erdély–Bánát–Bukovina. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

Csíkszereda is megtartotta (ötödízben) immár hagyományos csángó rendezvényeit. Ádám Gyula fotóművész nyolcvanas években készült csángóföldi felvételei sorakoztak a falakon. Fellépett egy csángó zenei kórus, a Borsika gyermektáncegyüttes csángó produkcióját eredeti klézsei muzsika kísérte, Ferenczes István, a Székelyföld, a Moldvai Magyarság főszerkesztője, illetve a Hargita Kiadóhivatal igazgatója tartott könyvszemlét, bemutatta a legújabb, csángó vonatkozású kiadványok jelenlévő szerzőit (Domokos Máriát, a 4 CD-ből álló gazdag moldvai és bukovinai csángó népzenei gyűjteményt; Halász Pétert, aki új kötetét hozta el, amelynek külön érdekessége, hogy tartalmazza mindhárom csángóföldi útjának izgalmas, dokumentumértékű naplóját; Kovács Lászlót és Nagy Zoltánt, akik Moldovai magyarok címmel képes albumban, mutatták be felfedező útjaik hozadékát; Csoma Gergely szobrászt, aki fotóalbumát ajánlotta a közönségnek, elmondta, hogy nov. 21-én Pusztinára készül, hogy az általa ott megfaragott Szent István szobrot felszenteljék.) A kerekasztal-beszélgetésen Borbáth Erzsébet beszélt a Moldvába hazatérő fiatal csángó értelmiségiek sorsvállalásáról. Akik visszatérnek, a mindennapi nehézségek alatt elbizonytalanodnak. A csángó-ügyre szánt különféle támogatások felhasználási módja indulatokat váltott ki. /Cseke Gábor: Csángó napok – csángó bajok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./

Déván könyveladással egybekötött bemutatón ismerkedhettek meg az érdeklődők Zsók Béla néprajzos Édesanyám dalai Kriterion /Könyvkiadó/ című magyar népdalkötetével. Ez a gyűjtés egyedülálló, hiszen egyetlen bukovinai székely asszony által ismert 1030 dallamból készült válogatás kottás lejegyzése. A bukovinai székely mesegyűjtemény, mely Az egyszeri ember címmel jelent meg, majd az Elment a madárka című népdalgyűjtés és az Én mindig itthon voltam, Déváról szóló néprajzi írásokat magába foglaló kötet után ez a könyv kerekké teszi Zsók Béla néprajzkutató munkásságát. A könyvbemutatón László Imola és Fazakas Júlia, az idei csernakeresztúri mesemondó vetélkedő nyertesei ízes bukovinai székely nyelven elevenítették fel a hajdani meséket, majd a Búzavirág gyermekegyüttes lépett színpadra. /Gáspár-Barra Réka: Édesanyám dalai. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 23./

Megjelent Herepei János posztumusz munkája: Kolozsvár történeti helyrajza, Sas Péter szerkesztésében, a Művelődés kiadásában. Herepei János /Kolozsvár, 1891-Szeged, 1970/ Kolozsváron az egyetemen magyar-történelem-régészet szakot végzett. 1914-ben Pósta Béla egyetemi intézetében segédarcheológusként alkalmazta. A román egyetem kötelékében csak rövid ideig régészkedhetett, az Árpád-kori sírok azonosítása miatt eltávolították az egyetemtől. 1925-1938 között a Minerva nyomda könyvelője volt, emellett kutatott, az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőri tisztségét is betöltötte. 1938-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. A világháború végén parancsot kapott, hogy a múzeum legértékesebb darabjait ládában menekítse. Az érkékes anyag 1945 márciusában az zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében elégett. Herepei hibásnak érezte magát a parancs végrehajtásáért, a háború után nem tért haza, három évig Keszthelyen nyomorgott. 1947-ben Bonyhádra költözött, hogy a hazatért bukovinai székelyek Székely Múzeum Egyesülete által felállítandó múzeumát vezesse. 1950-ben a hatóságok a múzeumot felszámolták. 1953-ban Kajdacsra költözött, itt kezdte meg jegyzeteit feldolgozni. 1957-től felfigyelt munkásságára a szegedi egyetem irodalmi tanszéke. Biztosították neki a kutatás feltételeit. 1961-ben családjával Szegedre költözött. A szegedi egyetem Adattár a XVII. Századi szellemi mozgalmaik történetéhez címmel három kötetben kiadta cikkeit, tanulmányait. Élete főműve soká váratott megjelenésére /A Házsongárdi temető régi sírkövei, Budapest, 1988/. Herepei kéziratos hagyatékában több kéziratos munka fennmaradt. Sas Péter Kolozsvár múltjának kutatására szakosodott. Neki köszönhető Herepei értékes munkájának kiadása. /Gaal György: Kolozsvári helynevek vallatója. = Helikon, dec. 25., 24. sz./ Előzőleg Herepei könyvéről: Farkas Imola: A valódi érték időtálló. Könyvbemutató a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), 2004. ápr. 3./ Megjegyzés: Meg kell említeni Asztalos Lajos hatalmas munkáját: a Szabadságban folytatásokban közli – betűrendbe rakva – Kolozsvár minden utcájának összes elnevezését, történelmi múltját, megemlítve az utcában található fontosabb épületeket, intézményeket, gyárakat is. 2004-ben egész évben folytatódtak közlései. A 2004. dec. 15.-i számnál a K betűnél tartott. Ízelítőül az alapos adattárból: „1497: Kysmesterwczaya [Kmk II. 159.]; 1570: "Janos deak Kismester vchay" [Élő 24.]; 1572: "Caspar ely fwtamot eleote az kismester vchara" [LvLtTörJk III/3. 13–63.]; 1589: kleyn meister gasse (’kismester utca’) [Gold 119.]; 1695: "a Széna Utczától Kis mester utczára által menő Sikátor" [Élő 24.]; 1696: "Platea angustae [...] qui [...] ex [...] Platea Széna Uccza in Plateam vulgo Kis Mester uccza nominatam ducit" (’a Széna utcából a közönségesen Kismester utcának nevezett utcába vezető szűk utca’) [Kvtel 67.]; …” /A Kismester utca leírása folytatódik, Asztalos idézett Felvinczi György Kolo’svár le-irása 1706-ban című verséből is, az utca eredetéről pedig ismertette Szabó T. Attila és Cholnoky Jenő véleményét.

Második alkalommal ünnepelte a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezete. A Kultúrpalota kistermében Zsók Béla Édesanyám dalai című, bukovinai székely dalokat tartalmazó kötetét, illetve egy kézimunka- és fotókiállítást mutattak be. Zsók Béla, aki az édesanyja által ismert dalokat gyűjtötte össze, a Hunyad megyébe települt bukovinai székelyek énekeit harminc évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni. A gyűjteménybe több mint ezerháromszáz népdal, vallásos ének, egyházi himnusz, műdal került be. Az anyag szerkesztése, osztályozása is több mint tíz évet vett igénybe. A magyar kultúra napja alkalmából szervezték meg Marosludason az idei év első Gyöngykoszorú népdal- és néptánctalálkozóját is. Marosludas immár a harmadik alkalommal adott otthont a találkozónak. /Antal Erika: Bukovinai székely dalok a Kultúrpalotában. = Krónika (Kolozsvár), jan. 24./

Silvian Ionescről, a frissen kinevezett bukaresti kormánybiztosról kiderült, hogy a Szekuritateban indult, Bukarestben a 90-es években is bányászokat irányította, mindezért beadta lemondását. Dicséretes, de akad még jó néhány frissen kinevezett kormánybiztos és kormánybiztos-helyettes, aki “pettyes” múltú. Például a Hargita megyei kormánymegbízott egy esztendővel ezelőtt még szocdem színekben szaladgált, de azóta demokrata lett. Az is érthetetlen, hogy a brassói Madaras Lázár miért Mehedinti megyében lett prefektus, ahol nemigen nyüzsögnek a magyarok. Román Győző újságíró az egyik vezető liberális politikustól megkérdezte, hogy nem túlhaladott-e a párt nevében a nemzeti jelző? Azt válaszolta, hogy nem, mert ők továbbra is kitartanak az alkotmány első szakasza mellett, amely szerint Románia nemzeti, független stb. állam. Szavalta, hogy nem hagyják elveszni Erdélyt, és Bukovinát is románnak tartják. A román politikusok többsége előtt, még ha liberális vagy demokrata pártiak is, amikor a magyarokról van szó, mindjárt az országot elorozni akaró ellenség képe jelenik meg. Még a jelenlegi művelődési miniszternek, Mona Muscának is Trianon című film vetítésének hallatán mindjárt Erdély elrablása jutott eszébe. Közben a Demokrata Párt elnöke, Emil Boc által vezetett Kolozsváron egy utca továbbra is a háborús bűnös Ion Antonescu nevét viseli. A bukaresti Északi pályaudvar közelében lévő Negruzzi utcában hatalmas zöld tábla hirdeti, hogy itt van Mihály arkangyal légiójának, azaz a Vasgárdának a székhelye, ahol a “régi szép időkre” emlékeztető filmeket vetítenek. Az újságárus bódéknál a legionáriusok lapjai meg könyvei találhatók. /Román Győző: Újból ellopjuk Erdélyt? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 1./

Kóka Rozália, a bukovinai székely származású magyarországi előadóművész az utóbbi évtizedben gyakori vendég Hunyad megyében. A napokban újra betoppant Dévára, a helyi Magyar Házban tartott előadást. A Dévára telepedett bukovinai székelyek leszármazottai közül már kevesen emlékeznek a régiek történeteire. Kóka Rozália emlékezéseiből kiderült, hogy a Hunyad megyébe (Vajdahunyadra, Dévára, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra) telepedett bukovinai székelyek tarthatják magukat a legszerencsésebbeknek. A Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten bukovinai falvakból a háború idején menekülni kényszerülő székelyek sorsa sokkal keservesebben alakult. Előbb a Vajdaságból elmenekült szerbek házaiba telepítették őket, aztán a Dunántúlról elüldözött németek otthonaiban kellett meghúzódniuk. Kóka Rozália gondolatban végigvezette dévai hallgatóságát ősei útján, Madéfalvától Moldován át Bukovinába, az Al-Dunához, Erdélybe, Kanadába és Bácskába. /Gáspár-Barra Réka: Kóka Rozália dévai előadóestje. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 3./

Kóka Rozália a népművészet mestere, előadóművész és Petrás Mária csángó népi énekes, keramikusművész közös előadást tartottak Budapesten, a Magyarok Házában február 7-én, a Budapesti Székely Kör szervezésében. A bukovinai székelyek és a csángómagyarok sorsát elevenítették meg énekben, mesében, imádságban, mondákban és igaz történetekben. Petrás Mária tűzzománc szobrait és kerámia faliképeit is megtekintette a közönség. Petrás Mária a Bákó megyei Diószénben született, a Magyar Iparművészeti Egyetemen diplomázott 1995-ben, másfél évtizede nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban a csángó ügy, az ősrégi csángó kultúra hiteles követe. Kóka Rozália bukovinai székely család leszármazottja. Gyűjtötte a bukovinai székely hagyományokat, szervezte közösségi életüket. /(Guther M. Ilona): Jóestét Mária – Csángó madonnák. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

Vincze Gábor szegedi történész a magyarországi és erdélyi magyarság múlt századi történelmének sok szempontból legavatottabb kutatója. Eddig egyedül vagy társszerzőkkel tíz könyvet írt, emellett négy egyéb kiadványt szerkesztett, megjelent mintegy kilencven tanulmánya, forráspublikációja, cikke. Az Asszimiláció vagy kivándorlás? /Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004/ című, legújabb kötetében a moldvai magyar etnikai csoport modern kori történelmének tanulmányozásához válogatta össze az 1860–1989 közötti időszakból a legfontosabb forrásanyagot. A moldvai magyar etnikai csoport a magyarság egészén belül egyedül produkál még ma is pozitív népszaporulatot. A magyarországi vendégmunka beszűkülni látszik. Ehelyett a moldvai magyarok nagy tömegei vállalnak dél-európai országokban vagy Izraelben vendégmunkát. Vincze Gábor maga is nyugat-európai ideiglenes kitelepedésre – vendégmunkára – készül, az anyaországban nem lévén státus szerinti munkahelye. Az Asszimiláció vagy kivándorlás? című munkában az első dokumentum 1860-as, az utolsó pedig 1985-ös. 1941-ben a bukovinai székelyeket Bácskába telepítették, majd 1944-ben a Dunántúlra menekültek, s akkor a moldvai csángómagyarok közül is áttelepedett 120–130 család. A moldvai csángókat két faluba telepítették le: Egyházaskozárra és Szárászra. 1940–44 közt volt egy olyan elképzelés, hogy minél több moldvai csángómagyart kell áttelepíteni Magyarországra. 1944 tavaszán kidolgoznak egy konkrét tervezetet, ennek értelmében Bákó megyéből az összes csángó­magyart át kellene hozni Ma­gyarországra, de közbejött az augusztus 23-i átállás, összeomlott a moldvai román front, a tervet már nem lehetett kivitelezni. 1946–47–48-ban több ezer ember csángó szeretett volna áttelepedni Magyarországra. Azonban az akkori magyar kormányok – Nagy Ferenc és Dinnyés Lajos kormánya – azt mondák: nem szabad őket befogadni, mert akkor nem tudják megakadályozni a román kormánynak, hogy amennyire lehet, Erdélyt magyartalanítsák. Valóban volt a paragrafusokban és a hatósági szervek cselekedeteiben tetten érhető szándék 1946–47-ben, hogy minél több, főleg észak-erdélyi magyart valamilyen ürüggyel kiutasítsanak Romániából. Emiatt a moldvai csángómagyarokat nem engedték be. Egyéni kiskapukat megkeresve végül is 1946–47-ben áttelepedett még egy 40–50 család. Lábnyikról, Diószénből, Klézséről, Lészpedről. Vincze Gábor hangsúlyozza, hogy ő nem csángószakértő. Vincze Gábort a kilencvenes évek vége felé meghívták Kolozsvárra vendégelőadónak. Előadás-sorozatot tartott a kolozsvári történelem szakos magyar hallgatóknak a romániai magyar kisebbség 1919–1989 közti történelméről. Két évvel később, 1998–99-ben ugyancsak a történelem szakosoknak tartottak speciális kollégiumot. Sikerült jó néhány diákot ,,megcsípni”, azóta közülük néhányan elindultak a történészkutatóvá válás útján. A magyar szakosokkal nem volt ilyen szerencséje. /Sylvester Lajos: Asszimiláció vagy kivándorlás? (Moldvai magyar forráskiadvány). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 26./

Vándor-fotókiállítás anyagával tért haza, Temesvárra az 1989. decemberi fordulat után Németországba kitelepült Lucian Geier újságíró. A kiállítás címe – Vissza a birodalomba – találóan kifejezi az 1940-es évek kevésbé ismert eseményét, amikor is Hitler parancsára “hazatelepítették” a bukovinai és besszarábiai németeket. A gyökérvesztettek táborokban, alkalmi lakóhelyül kijelölt sportcsarnokokban, kolostorokban stb. húzták meg magukat. A cikkíró azt állította, hogy a budapesti kormány „szolgalelkűen követte a német példát. Több bukovinai székely falu lakosságát áttelepítette a visszafoglalt Délvidékre”. Még meg sem melegedhettek, a szerb megtorlás elől menekülniük kellett. Végül a Baranyából kitelepített németek falvaiban találtak végleges otthonra. /(Sipos): Vissza a birodalomba. Németországi dokumentum-fotók. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 27./ A cikkíróval szemben a bukovinai székelyek haza akartak jönni, önként jöttek, menekülve a román elnyomás elöl. Sorsukat a résztvevő hitelességével megírta Sebestyén Ádám A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig /Szekszárd, 1972/ címmel.

Az 1970-es évek elején Beke György írt átfogó riportsorozatot a Gyorokra telepített bukovinai székelyekről. Jóval később, 2002-ben a Bartók szülőföldjén című riportkötetében visszatért pár gondolat erejéig erre a témára. A köznyelvben tévesen csángóknak nevezett népcsoport jó 120 éves gyoroki jelenléte azonban eddig elkerülte a tudományos kutatók érdeklődését. Egy aradi román néprajzos, Elena Rodica Colta figyelt fel a témára, térképezte fel román nyelvű tanulmánykötetében Gyorok hegyaljai nagyközség sajátosságait hangsúlyozó etnikum hagyományait, kapcsolatrendszerét. Aradon a kulturális antropológiai nemzetközi szimpóziumon mutatta be az érdeklődőknek dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, ismert néprajzkutató. Pozsony Ferenc szerint szerencsés, hogy éppen Rodica Colta nyúlt ehhez a témához, hiszen olyan kérdéseket vethetett fel, amelyekért egy magyar kutatót “hazabeszéléssel”, azaz az elfogultság vádjával illetnék. A szerző, az aradi múzeum néprajzi osztályának főkutatója előítéletek nélkül vizsgálta meg és vázolta fel az 1883-ban a bukovinai Istensegítsről Gyorokra érkezett és itt megtelepedett 126 család történetét napjainkig. A szerző kitért a szomszédsági viszonyokra, az interetnikus kapcsolatokra is. Rodica Colta hangsúlyozta, hogy milyen fontos szerepet játszott az egyház és az anyanyelvi oktatás az önazonosság megőrzésében, és milyen kedvezőtlen hatást váltott ki az etnikum életében a telepi általános iskola 1975-ös összevonása a román iskolával. A telepi magyar lakosság rohamos fogyatkozása, elvándorlása, asszimilálódása ellenére a szerző még életképesnek látja ezt az immár egyre kevésbé archaikus magyar közösséget. /Puskel Péter: Forrásértékű tanulmánykötet a gyoroki magyarokról. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 9./

Ünnepet ült a dévai Szent Antal-templom közössége. Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek felavatta a 65 évvel ezelőtt épített, idén felújított templomot. Az évfordulóra Zsók Béla helyi néprajzos kiadta a templom történetét ismertető könyvét, melyet most bemutattak. A könyv eladásából bejövő összeget a dévai Szent Antal-templom javára ajánlotta fel a szerző. A múlt századforduló táján Dévára telepedett bukovinai székelyek pontosan 65 évvel ezelőtt, 1940. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján szentelhették fel a Szent Antal tiszteletére önerőből felépített templomukat. Az idén tavasszal megégett templomot jelentős közadakozással újították fel. Az erdélyi ferences rendtartomány két új örökfogadalmasát, Gegő Juliánuszt és Nagy Endrét az avatóünnepség keretében szentelték pappá. /Gáspár-Barra Réka: Érseki áldás. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 15./

Tizenhatodik alkalommal rendezték meg augusztusban a Tolna megyei Bonyhádon a Bukovinai találkozások című háromnapos nemzetközi folklórfesztivált, amelyen, az előző évekhez hasonlóan, idén is részt vett a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület. Akárcsak Csernakeresztúron, Bonyhádon is nagy számban élnek bukovinai székelyek, akik egykori hazájuk légkörét akarták feleleveníteni a 20 együttes előadásaival. Néptánc, népzene, kórus: a választék roppant gazdag volt, az előadások színvonalasak. /Bukovinai találkozás. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 18./

Szeptember 11-én templombúcsú volt Csernakeresztúron, a bukovinai székelyek Szentkereszt ünnepsége ugyanis a közösség összetartásának ünnepe. Délután szabadtéri bál következett. /Chirmiciu András: Búcsúünnepség Csernakeresztúron. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 12./

A szülőföldön való megélhetés példáit mutatták fel a besztercei szórványtalálkozón. Szabó Julianna és Bloj Anna a szeptember 17-én Besztercén ötödik alkalommal, megtartott Szórványtengelyek-találkozón elmondták: betekintést nyújtanak Csernakeresztúr, az 1911-ben idetelepített bukovinai székely falu életébe. A Szórványtengelyek-találkozókat Szabó Csaba kolozsvári újságíró, valamint Szombatfalvi Török Ferenc nagyszebeni mérnök több mint egy éve indította el. Vajda Dániel református lelkész közölte: a Beszterce-Naszód megyei Tacson a megyei múzeum nem volt hajlandó felvállalni a tájház létrehozására használatba adott régi parókia felújítását. Azonban nem adják fel, más forrásokat keresnek tervük megvalósításához. A besztercei Mayla Júlia, a Máltai Szeretetszolgálat megyei vezetője arról tájékoztatott, hogy az 1943-ban a magyar állam által a városba telepített 32 székely család lassan beolvad, annak ellenére, hogy a jelenleg 90 ezres megyeszékhelyen, Besztercén 4–5000 magyar él ma is. A Szeben megyei Balázstelke 261 fős gyülekezetének pásztora, Kiss Csaba református lelkész arra panaszkodott, hogy a Németországba kitelepedett szászok fiai lassan mind elviszik a férjhez adandó leányokat, miközben Ambrus András kidei református pap szerint a Kolozs megyei, majdnem színmagyar településen az a baj, hogy rengeteg a legényember, ugyanis 30–40 kilométeres körzetben nincs, akit feleségül vehetnének. Ezért is jók a találkozók, hátha egymásra talál egy legényes és egy leányos falu. A mostani találkozón Benkő Leventét, a Krónika újságíróját, valamint Antal-Tövissy Ildikót, a kolozsvári televízió szerkesztőjét a szórványban élőkről készített riportjaikért Szórványhűség-díjjal jutalmazták a szervezők. /Lányos falvak keresnek legényeket. = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

1905-ben fejeződött be a magyar kormány által kezdeményezett telepítés Marosludason és környékén. Száznegyvenegy család költözött elsősorban Maros-Torda vármegyéből és Bukovinából ifj. gróf Andrássy Gyula és Eczken Sándor birtokaira, ahol négy telepet alapítottak: Belső-telepet Marosludas régi részén, és az Andrássy-, Eczken- és Mező–Albis-telepeket. A száz éve létrejött telepítésre emlékezett a közösség november 22-én, vasárnap az Andrássy-telepi kultúrotthonban a marosludasi református és római katolikus egyházközségek, a Petrőczi Kata Szidónia Közművelődési Egyesület és a helyi tanács szervezésében. Szekeres Adél tanárnő és dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem docense a telepítés körülményeiről tartottak előadást. A centenárium ünnepére elkészült egy hetvenöt perces dokumentumfilm is. Bemutatták Fazekas István a bukovinai székely mesélők nyelvezetét idéző Hetedíziglen című könyvét. /Mészely Réka: A marosludasi betelepítés száz éve. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 22./

Dr. Berde Károly Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához az 1870–1920-as évekből című könyvét Keszeg Vilmos mutatta be Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Elhunyt szerzőről lévén szó, Keszeg Vilmos kiemelte, hogy a kallódó kéziratok kötetbe szerkesztése Gyárfás Zsuzsa szerkesztői munkájának gyümölcse, amely meghozza majd a néprajzosként eddig ismeretlen Berde Károly számára az elismerést. A második bemutatott kötet Zsók Béla Az andrásfalvi reformátusok fél évszázada című műve. A kötetet méltató Adorjáni Zoltán szerint a bukovinai székelység, így az andrásfalvi székelység története félelmetesen emlékeztet az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetére. A harmadik bemutatott mű a magyarországi Balogh Balázs és Fülemüle Ágnes szerzőpáros Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen című könyve. /Kiss Bence: Hármas könyvbemutató a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

A Polis Kiadó újdonságai között a bestseller Fazekas István Hetedíziglen című könyve, egy bukovinai székely családi krónikája, második, javított kiadásban. Bánffy Katalin Ének az életből címmel megjelent kötete hasonlóképpen családtörténet, ezúttal egy erdélyi arisztokrata családé. Széles Klára Lelkünkre így ül ez a kor című kötetének alcíme: Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral 1956–2004. A dokumentumokra is épülő történet szól két ember: Lászlóffy Aladár és Széles Klára kapcsolatáról. /F. I.: Szemelgetés a Polis könyvkínálatából. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

Etnokulturális társulat megalakításáról döntött az RMDSZ suceavai területi szervezete. A társulat alapítói azt szeretnék, ha ezzel hozzájárulhatnának a bukovinai magyarok önazonosságának megerősítéséhez. Amikor Bukovina másfél évszázadig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, nagyon erős magyar közösség alakult ki ezen a részen. A közösség most is a bukovinai székelyek nevet viseli, ezt azonban ma már nagyon kevesen tudják. Az etnokulturális társulat a HABET nevet viseli majd, az öt bukovinai székely település megalapítója – gróf Hadik András – emlékére, aki ezt a megbízatást és megtiszteltetést a birodalomért tett különleges hadi és közigazgatási érdemeivel vívta ki. /G. G.: Magyar kultúrtársulat Suceaván. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./