Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 26.
Befejezetlen beruházások
Az ország fejlődéséről tárgyaltak a hazai magyar közgazdászok
Románia gazdasági fejlődésének kilátásait elemezték az ország magyar közgazdászai, valamint neves hazai és külföldi gazdasági szakemberek. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) Bukarestben szervezte legnagyobb éves rendezvényét, a 25. Közgazdász Vándorgyűlést.
A találkozó első plenáris előadásában dr. Kerekes Kinga egyetemi docens rámutatott: manapság egyaránt nehéz munkaerőt és munkahelyet találni. A helyzetet rontja, hogy a munkaadók és a munkavállalók teljesen eltérő szempontból vizsgálják a kérdést. Barabás László, az Accenture solution architect managere rámutatott: a munkaadó csak kínál, de a munkavállaló választ. Kuti Géza szociológus arra figyelmeztetett, hogy a pénz önmagában nem motivál. A jó munkaerő megszerzéséhez és megtartásához sokkal inkább hozzájárul a játékos környezet vagy a rugalmas munkavégzés.
Átgondolatlan törvények, befejezetlen beruházások
„Románia a negyvenezer befejezetlen beruházás és a hatástanulmányok nélküli döntések országa, átgondolatlan törvényekkel és bankellenes hangulatkeltéssel veszélyeztetik a pénzintézetek működését”, mutatott rá Steven van Groningen. A Raiffeisen Bank Románia vezérigazgatója szerint az országnak megvannak az adottságai, hogy az uniós top 10-ben benne legyen, de ehhez elsősorban az infrastruktúra, a népességi- és humántőke, valamint a magán- és közszféra hatékonyságára kellene összpontosítania.
Dumitru Ion, a Kompass&DoingBusiness.ro vezérigazgatója szerint Romániának akkor lesz valós gazdasági növekedése, ha annak számottevő részét a kis- és középvállalkozások biztosítják, de ez idén alig több mint 1 százalék.
A Közgazdász Vándorgyűlésen szó esett az úgynevezett szociális vállalkozások fontosságáról és életképességéről. Somai József, az RMKT tiszteletbeli elnöke szerint az 1990 előtti erőltetett szövetkezetesítésnek máig érződik a negatív hatása, a társadalom nehezen fogadja be a közösségi szövetkezetek fogalmát.
Német Dániel, az Ususty Fenntartható Innovációs ügynökség alapítója szerint arra kell rájöjjön mindenki, hogy egyetlen vállalkozásnak sincs értelme, ha nem teremt közösségi értéket.
Románia erőssége a humán tőke, gyengéje a politikum és a bürokrácia
A Romániában vállalkozó külföldieket megszólaltató angol nyelvű szekcióban a meghívottak egyetértettek abban, hogy Románia erőssége a humán tőke, mert az emberek rugalmasak, tanulékonyak és okosak. Problémát jelentenek viszont a törvényhozási hibák, a politikusok felelősségének hiánya, a hivatalok bürokráciája és össze nem hangoltsága. A külföldi befektetők szerint szakítani kellene a jelenlegi, hazugságokon alapuló eladással. A résztvevők gyakorlati tanácsokat is kaptak az online marketingről, így megtudhatták, hogy Romániában többen kattintanak a „leárazás” címszóra, mint Németországban, és hogy az eredményes hirdetésben kell legyen legalább egy szám, az első sor a termékről szóljon, az utolsó a cégről.
A 25. Közgazdász Vándorgyűlésen az RMKT Wesselényi Miklós díját Kató Béla erdélyi református püspöknek ítélték. Szécsi Kálmán, az RMKT tiszteletbeli elnöke laudációjában elmondta: Kató Béla elsők között mutatott példát, közösségi projektekbe irányította a támogatásokat, tehetséges fiatalokkal vette körül magát, létrehozta az illyefalvi LAM Alapítványt és a LAM Mikrohitel Rt.-t, és sok értéket adott hozzá a romániai magyarság gazdasági fejlődéséhez, célszerűen hasznosította a visszaszerzett egyházi ingatlanokat. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az ország fejlődéséről tárgyaltak a hazai magyar közgazdászok
Románia gazdasági fejlődésének kilátásait elemezték az ország magyar közgazdászai, valamint neves hazai és külföldi gazdasági szakemberek. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) Bukarestben szervezte legnagyobb éves rendezvényét, a 25. Közgazdász Vándorgyűlést.
A találkozó első plenáris előadásában dr. Kerekes Kinga egyetemi docens rámutatott: manapság egyaránt nehéz munkaerőt és munkahelyet találni. A helyzetet rontja, hogy a munkaadók és a munkavállalók teljesen eltérő szempontból vizsgálják a kérdést. Barabás László, az Accenture solution architect managere rámutatott: a munkaadó csak kínál, de a munkavállaló választ. Kuti Géza szociológus arra figyelmeztetett, hogy a pénz önmagában nem motivál. A jó munkaerő megszerzéséhez és megtartásához sokkal inkább hozzájárul a játékos környezet vagy a rugalmas munkavégzés.
Átgondolatlan törvények, befejezetlen beruházások
„Románia a negyvenezer befejezetlen beruházás és a hatástanulmányok nélküli döntések országa, átgondolatlan törvényekkel és bankellenes hangulatkeltéssel veszélyeztetik a pénzintézetek működését”, mutatott rá Steven van Groningen. A Raiffeisen Bank Románia vezérigazgatója szerint az országnak megvannak az adottságai, hogy az uniós top 10-ben benne legyen, de ehhez elsősorban az infrastruktúra, a népességi- és humántőke, valamint a magán- és közszféra hatékonyságára kellene összpontosítania.
Dumitru Ion, a Kompass&DoingBusiness.ro vezérigazgatója szerint Romániának akkor lesz valós gazdasági növekedése, ha annak számottevő részét a kis- és középvállalkozások biztosítják, de ez idén alig több mint 1 százalék.
A Közgazdász Vándorgyűlésen szó esett az úgynevezett szociális vállalkozások fontosságáról és életképességéről. Somai József, az RMKT tiszteletbeli elnöke szerint az 1990 előtti erőltetett szövetkezetesítésnek máig érződik a negatív hatása, a társadalom nehezen fogadja be a közösségi szövetkezetek fogalmát.
Német Dániel, az Ususty Fenntartható Innovációs ügynökség alapítója szerint arra kell rájöjjön mindenki, hogy egyetlen vállalkozásnak sincs értelme, ha nem teremt közösségi értéket.
Románia erőssége a humán tőke, gyengéje a politikum és a bürokrácia
A Romániában vállalkozó külföldieket megszólaltató angol nyelvű szekcióban a meghívottak egyetértettek abban, hogy Románia erőssége a humán tőke, mert az emberek rugalmasak, tanulékonyak és okosak. Problémát jelentenek viszont a törvényhozási hibák, a politikusok felelősségének hiánya, a hivatalok bürokráciája és össze nem hangoltsága. A külföldi befektetők szerint szakítani kellene a jelenlegi, hazugságokon alapuló eladással. A résztvevők gyakorlati tanácsokat is kaptak az online marketingről, így megtudhatták, hogy Romániában többen kattintanak a „leárazás” címszóra, mint Németországban, és hogy az eredményes hirdetésben kell legyen legalább egy szám, az első sor a termékről szóljon, az utolsó a cégről.
A 25. Közgazdász Vándorgyűlésen az RMKT Wesselényi Miklós díját Kató Béla erdélyi református püspöknek ítélték. Szécsi Kálmán, az RMKT tiszteletbeli elnöke laudációjában elmondta: Kató Béla elsők között mutatott példát, közösségi projektekbe irányította a támogatásokat, tehetséges fiatalokkal vette körül magát, létrehozta az illyefalvi LAM Alapítványt és a LAM Mikrohitel Rt.-t, és sok értéket adott hozzá a romániai magyarság gazdasági fejlődéséhez, célszerűen hasznosította a visszaszerzett egyházi ingatlanokat. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 26.
RMDSZ: a magyarellenes hisztéria az etnikai képviselet fontosságát hangsúlyozza
Az RMDSZ a hivatalos határidő lejárta előtt, a megyék nagy részében iktatta parlamenti jelöltlistáit. A Kárpátokon túli dokumentumok leadása során tapasztalt célzott akadályoztatás, valamint az a rendőri túlkapás, amely az óriásplakátok eltávolítását eredményezte, még inkább aktuálissá teszi és bizonyítja a Szövetség álláspontját, amely szerint továbbra is ott kell lenni a törvényhozásban is.
„Felvetődik a kérdés, hogy vajon szervezett kekeckedés-e az egész, hiszen minden nem létező problémába megpróbáltak belekötni egyes megyei választási irodák alkalmazottjai. Volt olyan megye, ahol előzetes egyeztetés után, miután iktatni érkeztek kollegáim, azzal várták őket a helyszínen, hogy mégsem tudják őket fogadni. Egyes helyeken pedig olyan dokumentumok felmutatását kérték tőlük, amelyek a választási törvények szerint nem is voltak szükségesek, és nem is lehettek a birtokunkban” – nyilatkozta szerdán délben Kovács Péter ügyvezető elnök, aki szerint ez a helyzet is csak azt bizonyítja újra és újra, hogy az etnikai képviseletnek nincs alternatívája.
Ott kell lenni Bukarestben, ott kell lenni és ki kell állni akkor is, amikor a magyar közösséget sorozatosan gáncsolják.
A decentralizációt támogató üzenetek körül kialakult cirkusz kapcsán elmondta, az, hogy a kolozsvári rendőrség levetette az adónk ne Bukarestet, hanem Erdélyt gazdagítsa tematikájú óriásplakátokat, alkotmányellenes, hiszen erősen sérti a szólásszabadság jogát és a cenzúra egyértelmű eszköze.
„A rendőrségi túlkapás, a hisztéria, amely a bukaresti központi média egy részében kitört, és egyes kommentelők reakciói éppen azt támasztják alá, hogy megfelelő súlyra, arányos képviseletre van szükség Bukarestben, ahol el tudjuk mondani, melyek az elképzeléseink, ahol fent tudjuk tartani azt, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is, ami jó a magyaroknak, az jó a románoknak is. Olyan Erdélyt akarunk építeni, ahol jó élni, ahol biztonságban tudjuk családjainkat, ahol nincsenek veszélyben jogaink és javaink, ahol nem érhetnek minket a napokban történtekhez hasonló igazságtalanságok” − nyomatékosított.
Szerinte a bukaresti képviseletre való törekvés és a Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől óriásplakát üzenete között nincs ellentmondás, ahogyan azt sokan bírálóan megfogalmazták, hiszen elmondása szerint az RMDSZ éppen ezért van ott Bukarestben, hogy minél több hatáskört elhozzon onnan, hogy erősítse a helyi és megyei tanácsokat, segítse a helyi közösségeket. maszol.ro
Az RMDSZ a hivatalos határidő lejárta előtt, a megyék nagy részében iktatta parlamenti jelöltlistáit. A Kárpátokon túli dokumentumok leadása során tapasztalt célzott akadályoztatás, valamint az a rendőri túlkapás, amely az óriásplakátok eltávolítását eredményezte, még inkább aktuálissá teszi és bizonyítja a Szövetség álláspontját, amely szerint továbbra is ott kell lenni a törvényhozásban is.
„Felvetődik a kérdés, hogy vajon szervezett kekeckedés-e az egész, hiszen minden nem létező problémába megpróbáltak belekötni egyes megyei választási irodák alkalmazottjai. Volt olyan megye, ahol előzetes egyeztetés után, miután iktatni érkeztek kollegáim, azzal várták őket a helyszínen, hogy mégsem tudják őket fogadni. Egyes helyeken pedig olyan dokumentumok felmutatását kérték tőlük, amelyek a választási törvények szerint nem is voltak szükségesek, és nem is lehettek a birtokunkban” – nyilatkozta szerdán délben Kovács Péter ügyvezető elnök, aki szerint ez a helyzet is csak azt bizonyítja újra és újra, hogy az etnikai képviseletnek nincs alternatívája.
Ott kell lenni Bukarestben, ott kell lenni és ki kell állni akkor is, amikor a magyar közösséget sorozatosan gáncsolják.
A decentralizációt támogató üzenetek körül kialakult cirkusz kapcsán elmondta, az, hogy a kolozsvári rendőrség levetette az adónk ne Bukarestet, hanem Erdélyt gazdagítsa tematikájú óriásplakátokat, alkotmányellenes, hiszen erősen sérti a szólásszabadság jogát és a cenzúra egyértelmű eszköze.
„A rendőrségi túlkapás, a hisztéria, amely a bukaresti központi média egy részében kitört, és egyes kommentelők reakciói éppen azt támasztják alá, hogy megfelelő súlyra, arányos képviseletre van szükség Bukarestben, ahol el tudjuk mondani, melyek az elképzeléseink, ahol fent tudjuk tartani azt, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is, ami jó a magyaroknak, az jó a románoknak is. Olyan Erdélyt akarunk építeni, ahol jó élni, ahol biztonságban tudjuk családjainkat, ahol nincsenek veszélyben jogaink és javaink, ahol nem érhetnek minket a napokban történtekhez hasonló igazságtalanságok” − nyomatékosított.
Szerinte a bukaresti képviseletre való törekvés és a Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől óriásplakát üzenete között nincs ellentmondás, ahogyan azt sokan bírálóan megfogalmazták, hiszen elmondása szerint az RMDSZ éppen ezért van ott Bukarestben, hogy minél több hatáskört elhozzon onnan, hogy erősítse a helyi és megyei tanácsokat, segítse a helyi közösségeket. maszol.ro
2016. október 27.
Kövér az RMDSZ-re való voksolásra buzdítja a székelyeket
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot az SZNT szerdán Marosvásárhelyen rendezett küldöttgyűléséhez intézett levelében. Állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez: olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek a Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte.
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT). A házelnök abból az alkalomból fordult levélben a szervezethez, hogy az SZNT szerdán tartotta küldöttgyűlését Marosvásárhelyen. Az ülésen felolvasott üzenetében Kövér László újfent támogatásáról biztosította az európai mércével mért legitim székelyföldi területi autonómiát, úgy vélekedve: a számbeli vagy politikai többség nem lehet szabad, ha a vele együtt élő számbeli vagy politikai kisebbség jogfosztott.
Felhívás mozgósításra
A fideszes politikus felkérte a 13 évvel ezelőtt alapított szervezetet, hogy „ne essen kamaszbetegségbe”, emelkedjék felül a vélt vagy valós sérelmein, és előlegezze meg a bizalmat a magyar parlamenti képviseletnek Bukarestben. Kövér arra kérte az SZNT-t, a decemberi romániai parlamenti választáson mozgósítsa Székelyföld népét, hogy vegyen részt a megmérettetésen, és szavazzon „az RMDSZ és az MPP együttműködésén alapuló magyar képviseletre”. „Ez ma a magyar nemzetpolitika érdeke és a ti érdeketek is, hiszen Biró Zsolt és Kulcsár Terza József képviselőjelöltek személyében az SZNT fennállása óta először nyerhetnek mandátumot az SZNT küldöttei a romániai parlamentben” – üzente Kövér László.
A küldöttgyűlésen elfogadott állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez, hogy olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte. Az állásfoglalást élénk vita után 59 támogató és 28 ellenszavazattal, tíz tartózkodás mellett fogadta el a küldöttgyűlés. A hozzászólók némelyike törölte volna az utolsó kérést a szövegből, mások pedig az SZNT autonómiastatútumának a határidőhöz kötött benyújtásához kötötték volna a támogatást.
A tanács rögzítette: magát a székelység közképviseletének tekinti, és ennek megfelelően nem vesz részt a választásokon, és nem jegyezteti be magát politikai alakulatként. Természetesnek tartja ugyanakkor, hogy képviselői lelkiismeretük szerint induljanak a választásokon pártjaik színeiben vagy akár függetlenként. Az állásfoglalás szerint az SZNT képviselői – ha elindulnak a választásokon – nem várhatnak támogatást az SZNT-től, „amint egyetlen parlamenti képviselő sem várhatja el azt, hogy maga a parlament támogassa őket a választásokon". Szili Katalin miniszterelnöki megbízott felszólalásában társadalmi és politikai összefogásra buzdított az általa pártok feletti ügynek nevezett autonómia érdekében.
Egyébként az Országgyűlés elnökének felhívása főleg az RMDSZ-szel ápolt eddigi hűvös viszonyának ismeretében érdekes. A 2012-es helyhatósági választások idején Borbély László, az RMDSZ akkori politikai alelnöke a romániai választási kampányba való „brutális beavatkozásnak” nevezte, hogy Kövér László részt vett az MPP kampányrendezvényén. Ugyanerről Kelemen Hunor elnök úgy vélekedett, hogy a házelnök „beavatkozása” elronthatja mindazt, amit románok és magyarok közösen felépítettek a rendszerváltás óta. A házelnök egy hónappal később a Magyar Hírlapnak adott interjúban úgy nyilatkozott: az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot.
„Amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. Mindkét párt »kívülről« vezérelt, s mindkettő azon dolgozik, hogy az erdélyi magyarság számára Budapest megszűnjön orientációs pont lenni” – jelentette ki az interjúban Kövér László.
Bírálat a DIICOT-nak
Különben az SZNT küldöttgyűlésén ismertették a testületnek a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vezetőjéhez, Daniel Horodniceanuhoz intézett nyílt levelét. Ebben a szervezet tiltakozik az ellen, hogy a nyomozó hatóság a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila és Szőcs Zoltán ellen összeállított vádiratban negatív színben tünteti fel az SZNT-t, „kriminalizálja” a székelység legitim autonómiatörekvését, és „Románia magyar nemzetiségű polgárai ellen hangolja a közvéleményt”.
Az SZNT leszögezi, nem állt kapcsolatban sem a meggyanúsított személyekkel, sem a feltételezett cselekménnyel, elítél minden erőszakos cselekményt vagy akár az erőszakkal való fenyegetést is. Ugyanakkor a szervezet szerint a vádirat „a koncepciós perek módszereit használja, nem riadva vissza akár a hamisítástól sem, tendenciózus módon politikai célokat követ, hogy a székely közösség egészét, magát az autonómiamozgalmat helyezze vád alá, és bizalmatlanságot, akár gyűlöletet keltsen Románia többségi, román nemzetiségű polgáraiban a magyar közösséggel, a magyar közösség céljaival szemben”.
Állásfoglalást fogadott el a küldöttgyűlés a székely zászlóról, megállapítva, jóllehet ez a jelkép nem sérti sem a román államot, sem többségi lakosságát, a hatóságok mégis következetesen üldözik. „Az SZNT a világ közvéleményéhez fordul, kérve minden embert, aki elkötelezett a népek közötti barátságnak, a békének, a stabilitásnak, hogy az üldözött székely zászló védelmében fejezze ki együttérzését a székelyekkel, ezzel is segítve Romániát, hogy szakítson a kommunista múlttal, a diktatúra gyakorlatával, és megtalálja az utat a demokrácia felé” – szerepel az állásfoglalásban.
kronika.ro|
Erdély.ma
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot az SZNT szerdán Marosvásárhelyen rendezett küldöttgyűléséhez intézett levelében. Állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez: olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek a Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte.
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT). A házelnök abból az alkalomból fordult levélben a szervezethez, hogy az SZNT szerdán tartotta küldöttgyűlését Marosvásárhelyen. Az ülésen felolvasott üzenetében Kövér László újfent támogatásáról biztosította az európai mércével mért legitim székelyföldi területi autonómiát, úgy vélekedve: a számbeli vagy politikai többség nem lehet szabad, ha a vele együtt élő számbeli vagy politikai kisebbség jogfosztott.
Felhívás mozgósításra
A fideszes politikus felkérte a 13 évvel ezelőtt alapított szervezetet, hogy „ne essen kamaszbetegségbe”, emelkedjék felül a vélt vagy valós sérelmein, és előlegezze meg a bizalmat a magyar parlamenti képviseletnek Bukarestben. Kövér arra kérte az SZNT-t, a decemberi romániai parlamenti választáson mozgósítsa Székelyföld népét, hogy vegyen részt a megmérettetésen, és szavazzon „az RMDSZ és az MPP együttműködésén alapuló magyar képviseletre”. „Ez ma a magyar nemzetpolitika érdeke és a ti érdeketek is, hiszen Biró Zsolt és Kulcsár Terza József képviselőjelöltek személyében az SZNT fennállása óta először nyerhetnek mandátumot az SZNT küldöttei a romániai parlamentben” – üzente Kövér László.
A küldöttgyűlésen elfogadott állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez, hogy olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte. Az állásfoglalást élénk vita után 59 támogató és 28 ellenszavazattal, tíz tartózkodás mellett fogadta el a küldöttgyűlés. A hozzászólók némelyike törölte volna az utolsó kérést a szövegből, mások pedig az SZNT autonómiastatútumának a határidőhöz kötött benyújtásához kötötték volna a támogatást.
A tanács rögzítette: magát a székelység közképviseletének tekinti, és ennek megfelelően nem vesz részt a választásokon, és nem jegyezteti be magát politikai alakulatként. Természetesnek tartja ugyanakkor, hogy képviselői lelkiismeretük szerint induljanak a választásokon pártjaik színeiben vagy akár függetlenként. Az állásfoglalás szerint az SZNT képviselői – ha elindulnak a választásokon – nem várhatnak támogatást az SZNT-től, „amint egyetlen parlamenti képviselő sem várhatja el azt, hogy maga a parlament támogassa őket a választásokon". Szili Katalin miniszterelnöki megbízott felszólalásában társadalmi és politikai összefogásra buzdított az általa pártok feletti ügynek nevezett autonómia érdekében.
Egyébként az Országgyűlés elnökének felhívása főleg az RMDSZ-szel ápolt eddigi hűvös viszonyának ismeretében érdekes. A 2012-es helyhatósági választások idején Borbély László, az RMDSZ akkori politikai alelnöke a romániai választási kampányba való „brutális beavatkozásnak” nevezte, hogy Kövér László részt vett az MPP kampányrendezvényén. Ugyanerről Kelemen Hunor elnök úgy vélekedett, hogy a házelnök „beavatkozása” elronthatja mindazt, amit románok és magyarok közösen felépítettek a rendszerváltás óta. A házelnök egy hónappal később a Magyar Hírlapnak adott interjúban úgy nyilatkozott: az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot.
„Amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. Mindkét párt »kívülről« vezérelt, s mindkettő azon dolgozik, hogy az erdélyi magyarság számára Budapest megszűnjön orientációs pont lenni” – jelentette ki az interjúban Kövér László.
Bírálat a DIICOT-nak
Különben az SZNT küldöttgyűlésén ismertették a testületnek a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vezetőjéhez, Daniel Horodniceanuhoz intézett nyílt levelét. Ebben a szervezet tiltakozik az ellen, hogy a nyomozó hatóság a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila és Szőcs Zoltán ellen összeállított vádiratban negatív színben tünteti fel az SZNT-t, „kriminalizálja” a székelység legitim autonómiatörekvését, és „Románia magyar nemzetiségű polgárai ellen hangolja a közvéleményt”.
Az SZNT leszögezi, nem állt kapcsolatban sem a meggyanúsított személyekkel, sem a feltételezett cselekménnyel, elítél minden erőszakos cselekményt vagy akár az erőszakkal való fenyegetést is. Ugyanakkor a szervezet szerint a vádirat „a koncepciós perek módszereit használja, nem riadva vissza akár a hamisítástól sem, tendenciózus módon politikai célokat követ, hogy a székely közösség egészét, magát az autonómiamozgalmat helyezze vád alá, és bizalmatlanságot, akár gyűlöletet keltsen Románia többségi, román nemzetiségű polgáraiban a magyar közösséggel, a magyar közösség céljaival szemben”.
Állásfoglalást fogadott el a küldöttgyűlés a székely zászlóról, megállapítva, jóllehet ez a jelkép nem sérti sem a román államot, sem többségi lakosságát, a hatóságok mégis következetesen üldözik. „Az SZNT a világ közvéleményéhez fordul, kérve minden embert, aki elkötelezett a népek közötti barátságnak, a békének, a stabilitásnak, hogy az üldözött székely zászló védelmében fejezze ki együttérzését a székelyekkel, ezzel is segítve Romániát, hogy szakítson a kommunista múlttal, a diktatúra gyakorlatával, és megtalálja az utat a demokrácia felé” – szerepel az állásfoglalásban.
kronika.ro|
Erdély.ma
2016. október 27.
Elgáncsolt restitúció
Huszonöt évvel a visszaszolgáltatási folyamat megkezdése után még halovány remény is alig mutatkozik, hogy mindenki megkapja a kommunisták által őseitől elkobzott erdőket, földeket. Országos és megyei szinten egyaránt 80 százalék körüli a rendezett ügyek aránya, és esély sincs arra, hogy az év végére kitűzött határidőig valóban lezáruljon a folyamat. Miért? Mindenki másra mutogat. Bukarestből vidékre, a prefektusok a polgármesterekre, a község-, városvezetők pedig jó esetben elődeikre, rosszabban magukra az igénylőkre.
Nehéz tisztán látni a kérdésben, és megérteni, miért nem tüsténkedik minden érintett, hogy mihamarabb pontot tegyen az ügyek végére. Sok tulajdonos belefáradt a visszaigénylés hosszas folyamatába, örvend, ha használhatja a területet, azon már nem siránkozik, hogy még nincs kezében a birtoklevél vagy nem mérték ki pontosan jussát. Mások, főleg a távolabb élők, kiknek megkérdőjelezték a jogosultságát, az újabb és újabb akták beszerzésébe fáradtak bele, a sorsra és a jó- vagy rosszindulatra bízták, lesz, ami lesz, nem talpalnak, nem próbálnak intézkedni. A helyi bizottságok összeülnek ugyan időnként – van, ahol hónapszámra nem! –, de a „nehéz” paksamétákat ők is inkább csak tologatják, sokszor nem merik, nem akarják vállalni egy-egy kényesebb döntés meghozatalát. Ha mégis megteszik, gáncsoskodik majd a megyei bizottság, mely ugyan álságosan hangoztatja a bukaresti elvárásokat, de főként a nagy területek visszaszolgáltatásához nem fűlik a foguk. Lásd több grófi család esetét, kik végleges döntés hiányában nem is pereskedhetnek több ezer hektárnyi erdőikért.
Számos összetevője van hát annak, hogy negyedszázaddal megkezdése után sem tudták lezárni Romániában az egykor elkobzott területek, ingatlanok visszaszolgáltatását. A legnagyobb gond azonban mégis az, hogy be nem vallottan, de a mindenkori román hatalom gátolja leginkább. Későn kaptak észbe, hogy nagyvonalú gesztusuk egykori magyar grófok, bárók „kezére játssza” fél Erdélyt, az egyházak, egyesületek pedig nagyvárosok legszebb, legfontosabb épületeit „kaparinthatják meg”. A törvény már élt, így más utat kellett találni a gáncsoskodásra, maradt az időhúzás, és legfőképpen a központi restitúciós bizottság tagjainak megfélemlítése. Azzal, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért börtönre ítélték Markó Attiláékat, tulajdonképpen bebiztosították, hogy a továbbiakban egyetlen fontos döntést se merjen vállalni a testület.
Nem tudni, meghosszabbítják-e a január elsejei határidőt vagy sem, de ha már a bukaresti történéseket nem nagyon tudjuk befolyásolni, jó lenne, ha legalább itt, Székelyföldön, ahol magyarok az önkormányzati vezetők, megpróbálnánk rendet tenni saját házunk táján. Ha a polgármesterek nem a prefektúra rugdosására várnának, hanem azon lennének, minél gyorsabban, minél több ügyet lezárjanak. Hisz ezzel nem Bukarestnek tesznek szolgálatot, hanem azoknak, akik bizalmat szavaztak nekik.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Huszonöt évvel a visszaszolgáltatási folyamat megkezdése után még halovány remény is alig mutatkozik, hogy mindenki megkapja a kommunisták által őseitől elkobzott erdőket, földeket. Országos és megyei szinten egyaránt 80 százalék körüli a rendezett ügyek aránya, és esély sincs arra, hogy az év végére kitűzött határidőig valóban lezáruljon a folyamat. Miért? Mindenki másra mutogat. Bukarestből vidékre, a prefektusok a polgármesterekre, a község-, városvezetők pedig jó esetben elődeikre, rosszabban magukra az igénylőkre.
Nehéz tisztán látni a kérdésben, és megérteni, miért nem tüsténkedik minden érintett, hogy mihamarabb pontot tegyen az ügyek végére. Sok tulajdonos belefáradt a visszaigénylés hosszas folyamatába, örvend, ha használhatja a területet, azon már nem siránkozik, hogy még nincs kezében a birtoklevél vagy nem mérték ki pontosan jussát. Mások, főleg a távolabb élők, kiknek megkérdőjelezték a jogosultságát, az újabb és újabb akták beszerzésébe fáradtak bele, a sorsra és a jó- vagy rosszindulatra bízták, lesz, ami lesz, nem talpalnak, nem próbálnak intézkedni. A helyi bizottságok összeülnek ugyan időnként – van, ahol hónapszámra nem! –, de a „nehéz” paksamétákat ők is inkább csak tologatják, sokszor nem merik, nem akarják vállalni egy-egy kényesebb döntés meghozatalát. Ha mégis megteszik, gáncsoskodik majd a megyei bizottság, mely ugyan álságosan hangoztatja a bukaresti elvárásokat, de főként a nagy területek visszaszolgáltatásához nem fűlik a foguk. Lásd több grófi család esetét, kik végleges döntés hiányában nem is pereskedhetnek több ezer hektárnyi erdőikért.
Számos összetevője van hát annak, hogy negyedszázaddal megkezdése után sem tudták lezárni Romániában az egykor elkobzott területek, ingatlanok visszaszolgáltatását. A legnagyobb gond azonban mégis az, hogy be nem vallottan, de a mindenkori román hatalom gátolja leginkább. Későn kaptak észbe, hogy nagyvonalú gesztusuk egykori magyar grófok, bárók „kezére játssza” fél Erdélyt, az egyházak, egyesületek pedig nagyvárosok legszebb, legfontosabb épületeit „kaparinthatják meg”. A törvény már élt, így más utat kellett találni a gáncsoskodásra, maradt az időhúzás, és legfőképpen a központi restitúciós bizottság tagjainak megfélemlítése. Azzal, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért börtönre ítélték Markó Attiláékat, tulajdonképpen bebiztosították, hogy a továbbiakban egyetlen fontos döntést se merjen vállalni a testület.
Nem tudni, meghosszabbítják-e a január elsejei határidőt vagy sem, de ha már a bukaresti történéseket nem nagyon tudjuk befolyásolni, jó lenne, ha legalább itt, Székelyföldön, ahol magyarok az önkormányzati vezetők, megpróbálnánk rendet tenni saját házunk táján. Ha a polgármesterek nem a prefektúra rugdosására várnának, hanem azon lennének, minél gyorsabban, minél több ügyet lezárjanak. Hisz ezzel nem Bukarestnek tesznek szolgálatot, hanem azoknak, akik bizalmat szavaztak nekik.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 27.
Leadás helyett magyarázatot adott Csomortányi Váradon
Elment csütörtökön a prefektúra épületében székelő választási irodához, de nem adta le jelöltségét a parlamenti választásokra. Ehelyett a magyar nyelvű sajtótermékeknek adott nyilatkozatot Csomortányi István arról, miért nem indul végül sem ő, sem pártjuk a december 11-i voksoláson.
Lejárt a jelöltségek benyújtásának határideje: október 27-ig lehetett benyújtani ezeket. Mint azt már jeleztük, mégsem indít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) független jelölteket sem a decemberi parlamenti választásokon, és maga a párt sem indul. Már az október 7-én tartott országos választmányi ülésen eldöntötték, hogy pártként nem indulnak a választásokon. Akkor azonban biztosították annak a lehetőségét a párt megyei szervezetei számára, hogy az országos elnökség egyetértésével független jelölteket támogassanak. Szilágyi Zsolt elmondta: Kovászna megyében Toró T. Tibor országos alelnök, Bihar megyében Csomortányi István megyei elnök, Maros megyében pedig Bereczki Ferenc megyei elnök jogilag „független jelöltségéhez” gyűjtöttek aláírásokat, de az elnökség döntése nyomán egyikük sem indul a választáson. Viszont Csomortányi István azért elment a jelöltségek benyújtásának határidejét jelentő 27-én a prefektúra épületében székelő választási irodához, ahol sajtótájékoztatót tartott a jelöltségéhez szükséges iratok leadása helyett.
Nyilatkozat
Az írásban is közzétett nyilatkozatában a következőket emelte ki: „A bukaresti parlament által a közelmúltban elfogadott új választási törvény alapján egy politikai alakulat két esetben juthat mandátumhoz – vagy megkapja az országosan leadott érvényes szavazatok 5%-át, vagy négy megyében megkapja az érvényes szavazatok20%-át. Ez utóbbi miatt a törvényt RMDSZ-törvény gúnynév alatt emlegetik a szakértők, hiszen e feltételt úgy alkották meg, hogy az RMDSZ számára minden körülmények között biztosítsa a parlamenti bejutást, ám egyidejűleg két magyar párt csupán a magyar szavazókra támaszkodva ne tudja teljesíteni. Statisztikai tény, hogy Hargita (86% magyar), Kovászna (75% magyar), Maros (40% magyar), valamint Szatmár (35% magyar) megyékben a 20%-os feltételt az RMDSZ teljesíti, tehát jelen pillanatban is biztos parlamenti bejutása. Figyelembe véve, az RMDSZ-párt és a román parlamenti szövetségesei által megalkotott választási törvényt, az erdélyi autonomista erők parlamenti képviseletének biztosítására a formailag független jelöltek indításának lehetősége volt kézenfekvő, mely sokkal kedvezőbb feltételek között teszi lehetővé a parlamenti bejutást (Bihar megyében akár megyei 10% körüli eredmény esetén is, ami, tekintve a magyarság 25%-os arányát, korántsem lehetetlen). E helyzet folyományaként ért tehát a megtiszteltetés, hogy magánemberek, a civil szféra képviselői és az Erdélyi Magyar Néppárt önkénteseinek csoportjai független jelöltként való indulásomat kezdeményezték, valamint a jelöltségemhez szükséges mintegy ötezer támogató aláírást néhány nap leforgása alatt összegyűjtötték. Megállapítható, hogy az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból. Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. Az RMDSZ-uralom negyed százada alatt drámai módon, több mint 400 ezer lélekkel fogyott közösségünk, azaz létszámának egy negyedével.
Miközben városainkban, falvainkban lassan nem marad itthon fiatal, a mostani az ötödik választási kampány, melyben megígérik az észak-erdélyi autópályát, úgy, hogy ezalatt a magyarok lakta területeket messzire elkerülő dél-erdélyi párja lassan, de biztosan teljes hosszában elkészül. Eredmények helyett azonban van a bukaresti mellett most már állandósult és általánossá vált erdélyi magyar korrupció is.
Jómagam csupán 34 esztendős vagyok, és ebből 26-ot az RMDSZ-párt permanens autonómiaharcában éltem le. Utoljára két éve, az államelnöki kampányban ígérte Kelemen elnök úr Székelyföld autonómia-törvénytervezetének parlament elé terjesztését. Ezekben a napokban éppen a regionalizmus tetszetős csomagolásában, Erdély autonómiájának ígéretével indul azok kampánya, akik valójában Bukarestből élnek. Hazug ígéretek, hazug egység, közösségünk biztonság és békesség iránti jogos vágyával visszaélő méltatlan kampány bontakozik ki ismét. Ténykérdés, hogy az RMDSZ-párt túszul ejtette és parlamenti kiesésével zsarolja a teljes erdélyi magyarságot. Az egység hamis jelszava alatt Észtország méretű közösségünket tartja az egypártrendszer belső diktatúrájában. Aki nem áll be a sorba egységbontó és nemzetáruló. Pedig a szomorú valóság az, hogy az RMDSZ, tetszik, vagy sem, régen nem támaszkodhat a teljes magyarság támogatására. Egyre többen látják az ígérgetés mögötti valóságot, így ma már a többsége el sem megy szavazni.”
Biharban
Így folytatta: „Bihar megye esete az erdélyihez képest is terhelt, hiszen az RMDSZ képviselőjelölti listájának első két helyét a közéleti botrányaik és korrupciós ügyeik miatt hírhedté vált Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök és Biró Rozália bukott, volt nagyváradi alpolgármester vezetik. Parlamenti tevékenységüket jól ismerheti mindenki. Az elmúlt négy évben megszavazták saját képviselői luxusnyugdíjukat, polgármestereik kiemelt különnyugdíját, szavazataikkal akadályozták a korrupt román szocialista képviselőtársaik mentelmi jogának felfüggesztését és a rezsicsökkentés jegyében megszavazták azt az adótörvénykönyvet, mely miatt sok bihari magyar család ingatlanadója akár két-háromszorosára nőtt. Múltjuk és a felsoroltak miatt tehát jelöltségük semmilyen körülmények között nem tekinthető elfogadhatónak. Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve. Éppen ezért sokszoros felelősség terhe alatt kellett döntést hozni Bihar megyei képviselőjelöltségem kapcsán. Közösségünk kiábrándultsága általános, ahogyan az is egyértelmű, hogy azoknak, akik mentelmi joguk megvédéséért kampányolóknak semmi sem lesz drága, sikerük érdekében minden eszközt bevetnek majd. Meggyőződésem, hogy az Ilyen körülmények között kibontakozó kiélezett és kíméletlen kampány olyan helyrehozhatatlan károkat okozhat, melyek aláássák annak a bihari magyar rendszerváltásnak az esélyeit, melyért a következő négy évben folyamatosan munkálkodnunk kell.
Tudom, hogy sokak dolgoztak azért, hogy az előttünk álló parlamenti választásokon Bihar megyében is legyen meg a választás szabadsága, azonban a bukaresti érdekek szerint megalkotott választási törvény szorításában, a magukat mentők elsöprő anyagi fölényével szemben, a közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy e döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához. Ugyanis, amennyiben Szabó Ödön és Biró Rozália visszalépnek képviselőjelöltségüktől és lehetőséget teremtenek a jelöltlista hitelességének látszata érdekében nem befutó helyeken szerepeltetett köztiszteletben álló személyek parlamentbe jutásának, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar Megyei Szervezetének elnökeként a mindent meg fogok tenni az így valóban az összefogás jelképévé előlépő RMDSZ-es jelöltlista sikeréért. Visszalépésükre a következő napokban még van lehetőség.”
„Bihar jobb sorsot érdemel”
Csomortányi István ezzel zárta nyilatkozatát: „Lelkiismeretem tiszta, jövőbe vetett hitem töretlen. Amit tehettem, tehettünk, azt megtettük. A bihari rendszerváltás megvalósításához a tisztesség és kitartás jegyében újabb négy év kemény munka vár ránk, hiszen Bihar jobb sorsot érdemel. Mi bihariak megérdemeljük a valódi jövőt Erdélyben!”
Szeghalmi Örs erdon.ro
Elment csütörtökön a prefektúra épületében székelő választási irodához, de nem adta le jelöltségét a parlamenti választásokra. Ehelyett a magyar nyelvű sajtótermékeknek adott nyilatkozatot Csomortányi István arról, miért nem indul végül sem ő, sem pártjuk a december 11-i voksoláson.
Lejárt a jelöltségek benyújtásának határideje: október 27-ig lehetett benyújtani ezeket. Mint azt már jeleztük, mégsem indít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) független jelölteket sem a decemberi parlamenti választásokon, és maga a párt sem indul. Már az október 7-én tartott országos választmányi ülésen eldöntötték, hogy pártként nem indulnak a választásokon. Akkor azonban biztosították annak a lehetőségét a párt megyei szervezetei számára, hogy az országos elnökség egyetértésével független jelölteket támogassanak. Szilágyi Zsolt elmondta: Kovászna megyében Toró T. Tibor országos alelnök, Bihar megyében Csomortányi István megyei elnök, Maros megyében pedig Bereczki Ferenc megyei elnök jogilag „független jelöltségéhez” gyűjtöttek aláírásokat, de az elnökség döntése nyomán egyikük sem indul a választáson. Viszont Csomortányi István azért elment a jelöltségek benyújtásának határidejét jelentő 27-én a prefektúra épületében székelő választási irodához, ahol sajtótájékoztatót tartott a jelöltségéhez szükséges iratok leadása helyett.
Nyilatkozat
Az írásban is közzétett nyilatkozatában a következőket emelte ki: „A bukaresti parlament által a közelmúltban elfogadott új választási törvény alapján egy politikai alakulat két esetben juthat mandátumhoz – vagy megkapja az országosan leadott érvényes szavazatok 5%-át, vagy négy megyében megkapja az érvényes szavazatok20%-át. Ez utóbbi miatt a törvényt RMDSZ-törvény gúnynév alatt emlegetik a szakértők, hiszen e feltételt úgy alkották meg, hogy az RMDSZ számára minden körülmények között biztosítsa a parlamenti bejutást, ám egyidejűleg két magyar párt csupán a magyar szavazókra támaszkodva ne tudja teljesíteni. Statisztikai tény, hogy Hargita (86% magyar), Kovászna (75% magyar), Maros (40% magyar), valamint Szatmár (35% magyar) megyékben a 20%-os feltételt az RMDSZ teljesíti, tehát jelen pillanatban is biztos parlamenti bejutása. Figyelembe véve, az RMDSZ-párt és a román parlamenti szövetségesei által megalkotott választási törvényt, az erdélyi autonomista erők parlamenti képviseletének biztosítására a formailag független jelöltek indításának lehetősége volt kézenfekvő, mely sokkal kedvezőbb feltételek között teszi lehetővé a parlamenti bejutást (Bihar megyében akár megyei 10% körüli eredmény esetén is, ami, tekintve a magyarság 25%-os arányát, korántsem lehetetlen). E helyzet folyományaként ért tehát a megtiszteltetés, hogy magánemberek, a civil szféra képviselői és az Erdélyi Magyar Néppárt önkénteseinek csoportjai független jelöltként való indulásomat kezdeményezték, valamint a jelöltségemhez szükséges mintegy ötezer támogató aláírást néhány nap leforgása alatt összegyűjtötték. Megállapítható, hogy az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból. Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. Az RMDSZ-uralom negyed százada alatt drámai módon, több mint 400 ezer lélekkel fogyott közösségünk, azaz létszámának egy negyedével.
Miközben városainkban, falvainkban lassan nem marad itthon fiatal, a mostani az ötödik választási kampány, melyben megígérik az észak-erdélyi autópályát, úgy, hogy ezalatt a magyarok lakta területeket messzire elkerülő dél-erdélyi párja lassan, de biztosan teljes hosszában elkészül. Eredmények helyett azonban van a bukaresti mellett most már állandósult és általánossá vált erdélyi magyar korrupció is.
Jómagam csupán 34 esztendős vagyok, és ebből 26-ot az RMDSZ-párt permanens autonómiaharcában éltem le. Utoljára két éve, az államelnöki kampányban ígérte Kelemen elnök úr Székelyföld autonómia-törvénytervezetének parlament elé terjesztését. Ezekben a napokban éppen a regionalizmus tetszetős csomagolásában, Erdély autonómiájának ígéretével indul azok kampánya, akik valójában Bukarestből élnek. Hazug ígéretek, hazug egység, közösségünk biztonság és békesség iránti jogos vágyával visszaélő méltatlan kampány bontakozik ki ismét. Ténykérdés, hogy az RMDSZ-párt túszul ejtette és parlamenti kiesésével zsarolja a teljes erdélyi magyarságot. Az egység hamis jelszava alatt Észtország méretű közösségünket tartja az egypártrendszer belső diktatúrájában. Aki nem áll be a sorba egységbontó és nemzetáruló. Pedig a szomorú valóság az, hogy az RMDSZ, tetszik, vagy sem, régen nem támaszkodhat a teljes magyarság támogatására. Egyre többen látják az ígérgetés mögötti valóságot, így ma már a többsége el sem megy szavazni.”
Biharban
Így folytatta: „Bihar megye esete az erdélyihez képest is terhelt, hiszen az RMDSZ képviselőjelölti listájának első két helyét a közéleti botrányaik és korrupciós ügyeik miatt hírhedté vált Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök és Biró Rozália bukott, volt nagyváradi alpolgármester vezetik. Parlamenti tevékenységüket jól ismerheti mindenki. Az elmúlt négy évben megszavazták saját képviselői luxusnyugdíjukat, polgármestereik kiemelt különnyugdíját, szavazataikkal akadályozták a korrupt román szocialista képviselőtársaik mentelmi jogának felfüggesztését és a rezsicsökkentés jegyében megszavazták azt az adótörvénykönyvet, mely miatt sok bihari magyar család ingatlanadója akár két-háromszorosára nőtt. Múltjuk és a felsoroltak miatt tehát jelöltségük semmilyen körülmények között nem tekinthető elfogadhatónak. Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve. Éppen ezért sokszoros felelősség terhe alatt kellett döntést hozni Bihar megyei képviselőjelöltségem kapcsán. Közösségünk kiábrándultsága általános, ahogyan az is egyértelmű, hogy azoknak, akik mentelmi joguk megvédéséért kampányolóknak semmi sem lesz drága, sikerük érdekében minden eszközt bevetnek majd. Meggyőződésem, hogy az Ilyen körülmények között kibontakozó kiélezett és kíméletlen kampány olyan helyrehozhatatlan károkat okozhat, melyek aláássák annak a bihari magyar rendszerváltásnak az esélyeit, melyért a következő négy évben folyamatosan munkálkodnunk kell.
Tudom, hogy sokak dolgoztak azért, hogy az előttünk álló parlamenti választásokon Bihar megyében is legyen meg a választás szabadsága, azonban a bukaresti érdekek szerint megalkotott választási törvény szorításában, a magukat mentők elsöprő anyagi fölényével szemben, a közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy e döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához. Ugyanis, amennyiben Szabó Ödön és Biró Rozália visszalépnek képviselőjelöltségüktől és lehetőséget teremtenek a jelöltlista hitelességének látszata érdekében nem befutó helyeken szerepeltetett köztiszteletben álló személyek parlamentbe jutásának, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar Megyei Szervezetének elnökeként a mindent meg fogok tenni az így valóban az összefogás jelképévé előlépő RMDSZ-es jelöltlista sikeréért. Visszalépésükre a következő napokban még van lehetőség.”
„Bihar jobb sorsot érdemel”
Csomortányi István ezzel zárta nyilatkozatát: „Lelkiismeretem tiszta, jövőbe vetett hitem töretlen. Amit tehettem, tehettünk, azt megtettük. A bihari rendszerváltás megvalósításához a tisztesség és kitartás jegyében újabb négy év kemény munka vár ránk, hiszen Bihar jobb sorsot érdemel. Mi bihariak megérdemeljük a valódi jövőt Erdélyben!”
Szeghalmi Örs erdon.ro
2016. október 27.
Magyar–magyar gazdakapcsolatok
Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) néven alakult meg három évvel ezelőtt egy új gazda-érdekvédelem, amely rövid idő alatt további húsz kistérségi egyesülettel gyarapodott, idén pedig létrejött az ezeket tömörítő gazdaszövetség. Az EMGE létrehozójával és a későbbi gazdaszövetség alelnökével, Csomortányi Istvánnal vettük számba a mai mezőgazdasági érdekvédelem rögös útját.
– Mi tette szükségessé a mintegy húsz erdélyi magyar gazdaegyesület szövetségbe történő tömörülését?
– 2013-ban jó néhány erdélyi kistérségben gazdaegyesület született azzal a céllal, hogy egyesületi formában lépjenek fel a helyi gazdák érdekében. Később derült ki, hogy az érdekérvényesítés sokkal hatékonyabb lehet, ha ezeket az apró egyesületeket szövetségbe tömörítjük. Ez a munka 2015 végén kezdődött el, és az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGESZ) bejegyzését idén januárban fogadta el a kolozsvári táblabíróság. Szövetségünket jelenleg 21 tagegyesület alkotja.
– Hogyan sikerül lefedni Erdély minden régióját?
– A szövetség eleve a realitásokhoz és a történelmi viszonyokhoz próbál illeszkedni. Ötfős elnökség irányítja. A szövetség megválasztott elnöke Jakab Ernő székelyudvarhelyi állatorvos, munkáját négy alelnök segíti. Tiboldi László a Hargita és Kovászna megyei gazdákat, Csomós Attila a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei elnökeként a Maros megyei termelőket, Hupka Félix a belső-erdélyi területeket, míg jómagam a partiumi megyék magyar gazdáit képviselem. Nyilván egy fiatal szövetségről van szó, úgyhogy nagyon sok munka áll előttünk.
– Az EMGESZ mennyire versenytársa a rendszerváltás után alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének?
– Mindig hangsúlyozzuk, az erdélyi magyar gazdatársadalomban van annyi elvégzendő feladat, hogy bőven jut mindenkinek. Senki elől nem szeretnénk elvenni a munkát. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy gazdaegyesületeink, illetve az új gazdaszövetség azért jött létre, mert az elmúlt negyedszázadban Erdély több vidékén nem működött a magyar gazda-érdekvédelem. Elegendő, ha Szatmár vagy Szilágy megye példáját említem, ahol gyakorlatilag semmiféle érdekérvényesítő mezőgazdasági egyesületi munka nem folyt a rendszerváltás óta.
– Egy romániai magyar gazdaérdekvédő szervezetnek milyen irányban kell ma képviselnie tagjai érdekeit?
– Az érdekképviseletnek három fő csapása van: a román kormány, a magyar kormány és az Európai Unió. Ebből ma a gyenge láncszem Bukarest, de az európai uniós viszonyok sem túl bíztatóak. Szövetségünk Magyarországon komoly partnerekre talált: elsősorban a budapesti Földművelésügyi Minisztériumot kell megemlítenem, amely nemcsak gazdaegyesületeink munkáját támogatja, hanem felkarolta az új gazdaszövetséget is. Jó hír, hogy ebben a gyümölcsöző együttműködésben idéntől falugazdász-hálózat kiépítésében vehetünk részt.
– Az erdélyi gazdák elsősorban a bukaresti szakminisztériumtól függnek, hiszen az agrártámogatások és a különböző agrárpályázatok itt érhetőek el. Sikerül-e ezen a területen áttörést elérniük?
– Ma a román Földművelésügyi Minisztérium egy meglehetősen ingoványos talaj. A jelenlegi kormánnyal nem törekedtünk kapcsolatépítésre, hiszen a helyzet mai állása szerint ez ideiglenes kabinet, amelynek decemberben jár le a mandátuma. Az a feladatunk, hogy a választások után felálló új román kormány földművelésügyi minisztériumi vezetőivel vegyük majd fel a kapcsolatot, és azt a lehetőségek szerint minél szorosabbra fűzzük. Ehhez az kell, hogy szövetségünk minél jobban lefedje az erdélyi területeket, és minél több tagunk legyen, hiszen ennek megfelelően lesz kellő súlyunk a gazdák érdekeinek érvényesítésére Bukarestben.
– Melyek ma a romániai magyar gazdák legnagyobb gondjai?
– Az első egyértelműen a biztos piac hiánya. Akárhova megyünk, az első panasz, ami felmerül: sok mindent jó minőségben és kellő mennyiségben meg tudnak termelni, de az árut nincs kinek eladni. Ha pedig el lehet adni, olyan alacsony árat kínálnak érte a felvásárlók, amiért nem érdemes megtermelni. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaságra épülő hazai feldolgozóipar. Illetve ami maradt belőle, és ami ma is működik, az nem az erdélyi magyar gazdák érdekeit szolgálja. Nagy gond az erdélyi birtokviszonyokból, a birtokszerkezetből adódó támogatási rendszer hiánya. Ma olyan agrártámogatási rendszere van az országnak, amely nem a kicsi vagy a közepes méretű családi gazdaságokat részesíti előnyben, hanem a több ezer, illetve a több tízezer hektáron gazdálkodó regáti vagy alföldi agrárvállalkozókat. És ehhez társul a krónikus tőkehiány: semmit nem lehet nagyban vállalni, hogy az ember ne ütközzön bele. Bajainkat súlyosbítja a technológiabeli lemaradás, hiszen a rendszerváltás után a korszerű gazdálkodást sokszor nem volt honnan megtanulni.
– Fő bajként említette a biztos piac hiányát. Ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy Erdélyben csak elvétve akad értékesítési szövetkezet, ami a kisgazdák termékeit a nagybani felvásárlóknak kínálná?
– Közös fellépés és közös értékesítés nélkül esélyeink egyértelműen korlátozottak. A szövetkezésnek sajnos megvannak a maga rosszemlékű tapasztalatai, sok helyen ma is szitokszóként hangzik el. Nagyon nehéz leküzdeni ezt a mentalitást. Talán az uniós pályázati kiírások segítenek abban, hogy valamilyen mentalitásbeli változás történjen. Az új európai uniós pályázatok mind afelé terelik a gazdákat, hogy szövetkezetekbe tömörüljenek. Azt gondolom, hogy komolyabb, rendszerszintű anyagi és adminisztrációs segítség nélkül nehéz lesz az áttörés. Jöjjön ez a segítség akár a román, akár a magyar kormány részéről, nagy szükség van rá. Amíg a szövetkezés visszanyeri természetes folyamatát, becsületét, amíg új szövetkezetek jönnek létre, az időbe telik. Külső beavatkozás nélkül ez a természetes folyamat nagyon lassan halad, mi meg versenyt futunk az idővel.
– Milyen konkrét segítségre gondol?
– Adókedvezményektől kezdve a konkrét anyagi juttatásokig széles a skála. Az államnak támogatnia kellene az új szövetkezetek feltőkésítését. Még ha meg is van a szándék tíz, húsz, ötven gazda részéről, hogy szövetkezetet hozzon létre, hiányzik a kezdőtöke, amivel az új szövetkezet elindulhat a megmérettetés útján. A másik fontos lépés az volna, hogy ezeknek a szövetkezeteknek akár állami szinten is segítsenek a piacteremtésben.
– Ígéretesnek induló magyarországi kapcsolatokat építettek ki nemcsak kormányzati intézményekkel, hanem más gazdaérdekvédelmi szervezetekkel is. Milyen kézzelfogható hozománya lehet ennek az erdélyi magyar gazdák számára?
– Sokféle elképzelés született, több projektben is benne vagyunk. Az erdélyi magyar gazdák számára vállalható jó lehetőség például az egyéves mezőgazdasági ciklusok keretében a Magyarországról beszerezhető inputanyagok nagy tételben történő behozatala Erdélybe. Egy-egy gazdacsoport keretében itt annyira közösek az érdekek, hogy nem lehet olyan vita, mint a közös értékesítés körül. Azonban ezen a téren is lassan haladunk, hiszen itt is tőkére van szükség. Ahhoz például, hogy kétszáz gazda összefogása nyomán nagyobb mennyiségű műtrágyát tudjunk beszerezni, bankhitel típusú segítségre lesz szükség, hiszen a gazdák rendszerint év végén tudják kifizetni a műtrágyát, miután termékeiket értékesítik. Fontos ebben a kapcsolatban tudatosítani, hogy ami nekünk jó, az legyen jó az anyaországnak is. Abban tudjuk ma leginkább segíteni egymást, ha ezeket az input árukat nagy tételben és jó áron beszerezzük Magyarországról. Ezzel egyrészt támogatjuk a magyar gazdaságot, ugyanakkor az erdélyi gazdák is az itthoninál kedvezőbb áron jutnak hozzá a gazdálkodáshoz szükséges legfontosabb anyagokhoz.
– Van, aki szívesen kivinné termékeit a magyarországi piacra. Erre nyílik-e lehetőség?
– A határmenti térségben sajnos azzal szembesülünk, hogy valamilyen szinten a határ két oldalán a gazdák egymásnak versenytársai. Azt kevésbé látom életszerűnek, hogy egy-egy teherautónyi friss áruval valaki beállítson például Érmellékről a debreceni piacra. Állami segítség mellett olyan megoldásokban kell gondolkodni, amely egyszerre segíti a határ mindkét oldalán élő gazdákat: ez a feldolgozóipar újjáépítése lehet. Ott tudnánk akkora mennyiségű árut értékesíteni, amely érdemben meg tudná változtatni a magyar–román határ mindkét oldalán élő gazdák helyzetét. Ezen az elképzelésen már dolgoznak, és én bizakodó vagyok, hogy a közös projektek előbb-utóbb valósággá válnak.
– Szövetségük gazdakataszter létrehozásába fogott. Hogyan haladnak a lajstromok összeállításával?
– A magyarországi földművelésügyi minisztériumtól kaptunk nagy segítséget, hogy ezt a hatalmas munkát elindíthassuk. Egyelőre néhány kistérség gazdaösszeírása készült el Biharban, Szilágy és Hargita megyében. Ahhoz, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalomról általános keresztmetszetet kapjunk, rendszerszintű, egész Erdély területére kiterjedő felmérést kell készíteni. A mára elkészült összeírások az adott kistérség szempontjából hasznosak, de ezeket az adatokat egy-két év elteltével frissíteni kell. Az eddig elvégzett munka mindenesetre nagy tapasztalatot jelent arra nézve, hogy erdélyi méretekben hogyan lehet egy ilyen nyilvántartást megvalósítani. Huszonöt éve vagyunk adósak magunknak és az erdélyi magyar gazdatársadalomnak ezzel a kataszterrel. Amíg ez nem oldódik meg, minden további stratégiai tervezgetés meglehetősen korlátozott.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) néven alakult meg három évvel ezelőtt egy új gazda-érdekvédelem, amely rövid idő alatt további húsz kistérségi egyesülettel gyarapodott, idén pedig létrejött az ezeket tömörítő gazdaszövetség. Az EMGE létrehozójával és a későbbi gazdaszövetség alelnökével, Csomortányi Istvánnal vettük számba a mai mezőgazdasági érdekvédelem rögös útját.
– Mi tette szükségessé a mintegy húsz erdélyi magyar gazdaegyesület szövetségbe történő tömörülését?
– 2013-ban jó néhány erdélyi kistérségben gazdaegyesület született azzal a céllal, hogy egyesületi formában lépjenek fel a helyi gazdák érdekében. Később derült ki, hogy az érdekérvényesítés sokkal hatékonyabb lehet, ha ezeket az apró egyesületeket szövetségbe tömörítjük. Ez a munka 2015 végén kezdődött el, és az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGESZ) bejegyzését idén januárban fogadta el a kolozsvári táblabíróság. Szövetségünket jelenleg 21 tagegyesület alkotja.
– Hogyan sikerül lefedni Erdély minden régióját?
– A szövetség eleve a realitásokhoz és a történelmi viszonyokhoz próbál illeszkedni. Ötfős elnökség irányítja. A szövetség megválasztott elnöke Jakab Ernő székelyudvarhelyi állatorvos, munkáját négy alelnök segíti. Tiboldi László a Hargita és Kovászna megyei gazdákat, Csomós Attila a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei elnökeként a Maros megyei termelőket, Hupka Félix a belső-erdélyi területeket, míg jómagam a partiumi megyék magyar gazdáit képviselem. Nyilván egy fiatal szövetségről van szó, úgyhogy nagyon sok munka áll előttünk.
– Az EMGESZ mennyire versenytársa a rendszerváltás után alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének?
– Mindig hangsúlyozzuk, az erdélyi magyar gazdatársadalomban van annyi elvégzendő feladat, hogy bőven jut mindenkinek. Senki elől nem szeretnénk elvenni a munkát. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy gazdaegyesületeink, illetve az új gazdaszövetség azért jött létre, mert az elmúlt negyedszázadban Erdély több vidékén nem működött a magyar gazda-érdekvédelem. Elegendő, ha Szatmár vagy Szilágy megye példáját említem, ahol gyakorlatilag semmiféle érdekérvényesítő mezőgazdasági egyesületi munka nem folyt a rendszerváltás óta.
– Egy romániai magyar gazdaérdekvédő szervezetnek milyen irányban kell ma képviselnie tagjai érdekeit?
– Az érdekképviseletnek három fő csapása van: a román kormány, a magyar kormány és az Európai Unió. Ebből ma a gyenge láncszem Bukarest, de az európai uniós viszonyok sem túl bíztatóak. Szövetségünk Magyarországon komoly partnerekre talált: elsősorban a budapesti Földművelésügyi Minisztériumot kell megemlítenem, amely nemcsak gazdaegyesületeink munkáját támogatja, hanem felkarolta az új gazdaszövetséget is. Jó hír, hogy ebben a gyümölcsöző együttműködésben idéntől falugazdász-hálózat kiépítésében vehetünk részt.
– Az erdélyi gazdák elsősorban a bukaresti szakminisztériumtól függnek, hiszen az agrártámogatások és a különböző agrárpályázatok itt érhetőek el. Sikerül-e ezen a területen áttörést elérniük?
– Ma a román Földművelésügyi Minisztérium egy meglehetősen ingoványos talaj. A jelenlegi kormánnyal nem törekedtünk kapcsolatépítésre, hiszen a helyzet mai állása szerint ez ideiglenes kabinet, amelynek decemberben jár le a mandátuma. Az a feladatunk, hogy a választások után felálló új román kormány földművelésügyi minisztériumi vezetőivel vegyük majd fel a kapcsolatot, és azt a lehetőségek szerint minél szorosabbra fűzzük. Ehhez az kell, hogy szövetségünk minél jobban lefedje az erdélyi területeket, és minél több tagunk legyen, hiszen ennek megfelelően lesz kellő súlyunk a gazdák érdekeinek érvényesítésére Bukarestben.
– Melyek ma a romániai magyar gazdák legnagyobb gondjai?
– Az első egyértelműen a biztos piac hiánya. Akárhova megyünk, az első panasz, ami felmerül: sok mindent jó minőségben és kellő mennyiségben meg tudnak termelni, de az árut nincs kinek eladni. Ha pedig el lehet adni, olyan alacsony árat kínálnak érte a felvásárlók, amiért nem érdemes megtermelni. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaságra épülő hazai feldolgozóipar. Illetve ami maradt belőle, és ami ma is működik, az nem az erdélyi magyar gazdák érdekeit szolgálja. Nagy gond az erdélyi birtokviszonyokból, a birtokszerkezetből adódó támogatási rendszer hiánya. Ma olyan agrártámogatási rendszere van az országnak, amely nem a kicsi vagy a közepes méretű családi gazdaságokat részesíti előnyben, hanem a több ezer, illetve a több tízezer hektáron gazdálkodó regáti vagy alföldi agrárvállalkozókat. És ehhez társul a krónikus tőkehiány: semmit nem lehet nagyban vállalni, hogy az ember ne ütközzön bele. Bajainkat súlyosbítja a technológiabeli lemaradás, hiszen a rendszerváltás után a korszerű gazdálkodást sokszor nem volt honnan megtanulni.
– Fő bajként említette a biztos piac hiányát. Ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy Erdélyben csak elvétve akad értékesítési szövetkezet, ami a kisgazdák termékeit a nagybani felvásárlóknak kínálná?
– Közös fellépés és közös értékesítés nélkül esélyeink egyértelműen korlátozottak. A szövetkezésnek sajnos megvannak a maga rosszemlékű tapasztalatai, sok helyen ma is szitokszóként hangzik el. Nagyon nehéz leküzdeni ezt a mentalitást. Talán az uniós pályázati kiírások segítenek abban, hogy valamilyen mentalitásbeli változás történjen. Az új európai uniós pályázatok mind afelé terelik a gazdákat, hogy szövetkezetekbe tömörüljenek. Azt gondolom, hogy komolyabb, rendszerszintű anyagi és adminisztrációs segítség nélkül nehéz lesz az áttörés. Jöjjön ez a segítség akár a román, akár a magyar kormány részéről, nagy szükség van rá. Amíg a szövetkezés visszanyeri természetes folyamatát, becsületét, amíg új szövetkezetek jönnek létre, az időbe telik. Külső beavatkozás nélkül ez a természetes folyamat nagyon lassan halad, mi meg versenyt futunk az idővel.
– Milyen konkrét segítségre gondol?
– Adókedvezményektől kezdve a konkrét anyagi juttatásokig széles a skála. Az államnak támogatnia kellene az új szövetkezetek feltőkésítését. Még ha meg is van a szándék tíz, húsz, ötven gazda részéről, hogy szövetkezetet hozzon létre, hiányzik a kezdőtöke, amivel az új szövetkezet elindulhat a megmérettetés útján. A másik fontos lépés az volna, hogy ezeknek a szövetkezeteknek akár állami szinten is segítsenek a piacteremtésben.
– Ígéretesnek induló magyarországi kapcsolatokat építettek ki nemcsak kormányzati intézményekkel, hanem más gazdaérdekvédelmi szervezetekkel is. Milyen kézzelfogható hozománya lehet ennek az erdélyi magyar gazdák számára?
– Sokféle elképzelés született, több projektben is benne vagyunk. Az erdélyi magyar gazdák számára vállalható jó lehetőség például az egyéves mezőgazdasági ciklusok keretében a Magyarországról beszerezhető inputanyagok nagy tételben történő behozatala Erdélybe. Egy-egy gazdacsoport keretében itt annyira közösek az érdekek, hogy nem lehet olyan vita, mint a közös értékesítés körül. Azonban ezen a téren is lassan haladunk, hiszen itt is tőkére van szükség. Ahhoz például, hogy kétszáz gazda összefogása nyomán nagyobb mennyiségű műtrágyát tudjunk beszerezni, bankhitel típusú segítségre lesz szükség, hiszen a gazdák rendszerint év végén tudják kifizetni a műtrágyát, miután termékeiket értékesítik. Fontos ebben a kapcsolatban tudatosítani, hogy ami nekünk jó, az legyen jó az anyaországnak is. Abban tudjuk ma leginkább segíteni egymást, ha ezeket az input árukat nagy tételben és jó áron beszerezzük Magyarországról. Ezzel egyrészt támogatjuk a magyar gazdaságot, ugyanakkor az erdélyi gazdák is az itthoninál kedvezőbb áron jutnak hozzá a gazdálkodáshoz szükséges legfontosabb anyagokhoz.
– Van, aki szívesen kivinné termékeit a magyarországi piacra. Erre nyílik-e lehetőség?
– A határmenti térségben sajnos azzal szembesülünk, hogy valamilyen szinten a határ két oldalán a gazdák egymásnak versenytársai. Azt kevésbé látom életszerűnek, hogy egy-egy teherautónyi friss áruval valaki beállítson például Érmellékről a debreceni piacra. Állami segítség mellett olyan megoldásokban kell gondolkodni, amely egyszerre segíti a határ mindkét oldalán élő gazdákat: ez a feldolgozóipar újjáépítése lehet. Ott tudnánk akkora mennyiségű árut értékesíteni, amely érdemben meg tudná változtatni a magyar–román határ mindkét oldalán élő gazdák helyzetét. Ezen az elképzelésen már dolgoznak, és én bizakodó vagyok, hogy a közös projektek előbb-utóbb valósággá válnak.
– Szövetségük gazdakataszter létrehozásába fogott. Hogyan haladnak a lajstromok összeállításával?
– A magyarországi földművelésügyi minisztériumtól kaptunk nagy segítséget, hogy ezt a hatalmas munkát elindíthassuk. Egyelőre néhány kistérség gazdaösszeírása készült el Biharban, Szilágy és Hargita megyében. Ahhoz, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalomról általános keresztmetszetet kapjunk, rendszerszintű, egész Erdély területére kiterjedő felmérést kell készíteni. A mára elkészült összeírások az adott kistérség szempontjából hasznosak, de ezeket az adatokat egy-két év elteltével frissíteni kell. Az eddig elvégzett munka mindenesetre nagy tapasztalatot jelent arra nézve, hogy erdélyi méretekben hogyan lehet egy ilyen nyilvántartást megvalósítani. Huszonöt éve vagyunk adósak magunknak és az erdélyi magyar gazdatársadalomnak ezzel a kataszterrel. Amíg ez nem oldódik meg, minden további stratégiai tervezgetés meglehetősen korlátozott.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 28.
Ha elég erős a fény
Ha a Székely Nemzeti Tanács nem lenne, a székelyföldi autonómia ügyét már régóta leseperték volna az asztalról román és magyar politikusok egyaránt.
A magyarok azért, mert e radikálisnak, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegzett törekvés csak púp a hátukon, akadály a román pártokkal kötött és kötendő különféle alkuk útjában, a románok meg azért, mert attól tartanak, ha értelmes vitát folytatnának erről, saját választóik vádolhatnák őket magyarbarátsággal, a román nemzeti érdek eladásával. A Székely Nemzeti Tanács azonban sokak számára kényelmetlen elszántsággal küzd az önrendelkezés megvalósításáért, s azt kétségkívül eredményként könyvelheti el, hogy a kérdést sikerült napirenden tartani, az autonómiaigény mellé pedig tömegbázist, népakaratot felmutatni.
Ennek érdekében a szervezet közképviseleti, külpolitikai, nemzetpolitikai, diplomáciai, jogi eszközökhöz is folyamodott, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a leglátványosabb eredményeket az általa kezdeményezett tömegmegmozdulások révén érte el. Kiemelkedik e sorból a marosvásárhelyi székely szabadság napja, de a legátütőbb sikert minden bizonnyal a 2013 októberében megszervezett székelyek nagy menetelése jelentette, amikor az SZNT és a magyar pártok, szervezetek, egyházak, civil szféra példaértékű együttműködése nyomán százezernél többen nyilvánították ki, hogy autonóm székelyföldi régióban képzelik el jövőjüket Romániában. Székelyföld határainak kivilágítása újabb olyan akciója volt az SZNT-nek, amely az önrendelkezési igény tömegbázisát mutatta fel – ilyen előzmények nyomán nyilvánították Székelyföld autonómiájának napjává október utolsó vasárnapját.
Vasárnap újabb őrtüzek, gyertyák, fáklyák gyúlnak Székelyföld számos településén, a régió autonómiájáért imádkoznak a világ magyar keresztény gyülekezeteiben. Nem hisszük, hogy az akció nyomán a bukaresti politikusok másnap az összes követelésünket teljesítik. Azt sem hisszük, hogy azzal minden problémánk megoldódna. De jól tudjuk: minden ilyen megmozdulás újabb alkalom arra, hogy ország-világ figyelmét ráirányítsuk közösségünk követeléseire. S bár a megértés jeleit még nem, az érdeklődést már láthatjuk. Bukarest egyelőre erőfitogtatással, további jogtiprással válaszol, de a brit, majd az amerikai nagykövet székelyföldi látogatása jelzi: a stabilitásban érdekelt nyugati hatalmak is elkezdtek tájékozódni a helyszínen, még ha a washingtoni diplomata legutóbbi megnyilvánulása – amely szerint Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést – inkább arról árulkodik, Amerika számára fontosabb a Romániával kötött stratégiai partnerség, a szoros katonai együttműködés, a deveselui bázis, mint egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogfosztása. Ha az SZNT nem marad egyedül törekvésével, ha az autonómia ügyét a decemberben megválasztandó magyar politikusok is felvállalják, ha jó munkamegosztás révén sokan és együtt cselekszünk, talán elérhetjük, hogy az őrtüzek, gyertyák, fáklyák fényét sem Bukarestben, sem Washingtonban ne hagyhassák figyelmen kívül, kéréseink teljesítése, jogaink biztosítása pedig mindenki érdekévé váljék.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Ha a Székely Nemzeti Tanács nem lenne, a székelyföldi autonómia ügyét már régóta leseperték volna az asztalról román és magyar politikusok egyaránt.
A magyarok azért, mert e radikálisnak, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegzett törekvés csak púp a hátukon, akadály a román pártokkal kötött és kötendő különféle alkuk útjában, a románok meg azért, mert attól tartanak, ha értelmes vitát folytatnának erről, saját választóik vádolhatnák őket magyarbarátsággal, a román nemzeti érdek eladásával. A Székely Nemzeti Tanács azonban sokak számára kényelmetlen elszántsággal küzd az önrendelkezés megvalósításáért, s azt kétségkívül eredményként könyvelheti el, hogy a kérdést sikerült napirenden tartani, az autonómiaigény mellé pedig tömegbázist, népakaratot felmutatni.
Ennek érdekében a szervezet közképviseleti, külpolitikai, nemzetpolitikai, diplomáciai, jogi eszközökhöz is folyamodott, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a leglátványosabb eredményeket az általa kezdeményezett tömegmegmozdulások révén érte el. Kiemelkedik e sorból a marosvásárhelyi székely szabadság napja, de a legátütőbb sikert minden bizonnyal a 2013 októberében megszervezett székelyek nagy menetelése jelentette, amikor az SZNT és a magyar pártok, szervezetek, egyházak, civil szféra példaértékű együttműködése nyomán százezernél többen nyilvánították ki, hogy autonóm székelyföldi régióban képzelik el jövőjüket Romániában. Székelyföld határainak kivilágítása újabb olyan akciója volt az SZNT-nek, amely az önrendelkezési igény tömegbázisát mutatta fel – ilyen előzmények nyomán nyilvánították Székelyföld autonómiájának napjává október utolsó vasárnapját.
Vasárnap újabb őrtüzek, gyertyák, fáklyák gyúlnak Székelyföld számos településén, a régió autonómiájáért imádkoznak a világ magyar keresztény gyülekezeteiben. Nem hisszük, hogy az akció nyomán a bukaresti politikusok másnap az összes követelésünket teljesítik. Azt sem hisszük, hogy azzal minden problémánk megoldódna. De jól tudjuk: minden ilyen megmozdulás újabb alkalom arra, hogy ország-világ figyelmét ráirányítsuk közösségünk követeléseire. S bár a megértés jeleit még nem, az érdeklődést már láthatjuk. Bukarest egyelőre erőfitogtatással, további jogtiprással válaszol, de a brit, majd az amerikai nagykövet székelyföldi látogatása jelzi: a stabilitásban érdekelt nyugati hatalmak is elkezdtek tájékozódni a helyszínen, még ha a washingtoni diplomata legutóbbi megnyilvánulása – amely szerint Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést – inkább arról árulkodik, Amerika számára fontosabb a Romániával kötött stratégiai partnerség, a szoros katonai együttműködés, a deveselui bázis, mint egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogfosztása. Ha az SZNT nem marad egyedül törekvésével, ha az autonómia ügyét a decemberben megválasztandó magyar politikusok is felvállalják, ha jó munkamegosztás révén sokan és együtt cselekszünk, talán elérhetjük, hogy az őrtüzek, gyertyák, fáklyák fényét sem Bukarestben, sem Washingtonban ne hagyhassák figyelmen kívül, kéréseink teljesítése, jogaink biztosítása pedig mindenki érdekévé váljék.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2016. október 28.
Iktatták az RMDSZ Maros megyei szenátor- és képviselőjelöltjeinek iratcsomóit
Megújul a megyei képviselet
Tegnap délelőtt a Maros Megyei Választási Irodában iktatták az RMDSZ megyei képviselő- és szenátorjelöltjeinek jelölési iratcsomóit. Mint Kovács Mihály Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lapunk érdeklődésére elmondta, mind a választási irodához, mind a bíróságra benyújtották a jelölési dossziékat, a dokumentációkat az illetékesek rendben találták.
A december 11-i parlamenti választásokon a Maros megyei RMDSZ megújult erővel vesz részt, de a szövetség számít a korábbi parlamenti képviselők, szenátorok támogatására – áll a szervezet lapunkhoz eljuttatott közleményében. A Népújságnak a jelölési dossziék iktatása után a befutónak számító képviselő-, illetve szenátorjelöltek nyilatkoztak.
Dr. Vass Levente képviselőjelölt úgy vélte, jelölése hosszú munka eredménye, majd reményét fejezte ki, hogy az elkövetkezendőkben is sikerül a közösségért, a közösséggel együtt dolgoznia, hogy sikerül észrevenni azokat a lehetőségeket, amelyek a közösségi érdekképviselet számára adottak Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben. "Politikusként a változás embere szeretnék lenni, a közösséggel együtt dolgozni, a közösség problémáinak jobb megértőjeként. Orvosként igazából ehhez értek a legjobban, hogy meghallgassam a problémákat és azokat orvosoljam".
Csép Éva Andrea képviselőjelölt szerint nagy lehetőség előtt állnak a jelöltek. "Rendkívül fontosnak tartom, hogy az első nő leszek a Maros megyei RMDSZ életében, aki képviseli a megye magyarságát a parlamentben, a döntéshozatalban. Az eddigi tapasztalataimat, a közösséggel való rendszeres kapcsolattartást a parlamentben is hasznosítani szeretném."
Bíró Zsolt képviselőjelölt: "Óriási jelentősége van annak, hogy 26 év után, mondhatni először, egyfajta koalícióban, közösen vágunk neki egy választási kampánynak. A közösség érdeke az, hogy minél erősebb érdekképviseletünk legyen a törvényhozás szintjén is. Az összefogás a közösség elvárása, ennek a közösségi igénynek próbálunk megfelelni. A bukaresti jelenlét nélkül a romániai magyarság, az erdélyi magyarság hatékony érdekképviseletéről nem tudunk beszélni. Célunk, hogy programunkból minél többet meg tudjunk valósítani".
Novák Zoltán szenátorjelölt számára is különleges nap volt a tegnapi, megtiszteltetésnek nevezte, hogy majd képviselheti a megyét a szenátusban. "Hatalmas terhet jelentő feladat előtt állok, de úgy érzem, felkészülten vágok neki a decemberi választásoknak, majd azt követően után az elkövetkezendő négy év munkájának. A célkitűzésünk tovább folytatni az RMDSZ által a ’90-es évek elején elkezdett munkát: minél erősebb decentralizációra törekedni, minél több döntést a helyi közösségek hatáskörébe helyezni, javítani az erdélyi családok, az erdélyi magyar családok életkörülményein. Személyes célkitűzésem, hogy a romániai oktatási rendszer lehetőségeit kihasználva minél erősebb, minőségibb magyar oktatási vonalat építsünk ki Erdélyben. Ebben látom megmaradásunk, felemelkedésünk zálogát."
Császár Károly Zsolt szenátorjelölt: "Nagy élmény számomra, hogy rajta lehetek az RMDSZ listáján mint szenátorjelölt, örömmel fogadom. A felelősség nagy, de mindig felelősségteljesen dolgoztam, és ez ezután is így lesz. Kapocsként szeretnék működni az önkormányzatok, egyszerű emberek és a törvényhozás között, feltérképezni gondjaikat és a törvényhozásban megtalálni ezekre a megoldásokat".
Képviselőjelöltek: Vass Levente, Csép Éva Andrea, Biró Zsolt, Soós Zoltán, Tubák Nimród, Fodor József, Hamar Alpár Benjámin, Kedei Pál Előd, Peti András, Serár Lóránd. Szenátor-jelöltek: Novák Csaba Zoltán, Császár Károly, Kozma Mónika, Kupás János, Fülöp József, Brassai Zsombor.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)
Megújul a megyei képviselet
Tegnap délelőtt a Maros Megyei Választási Irodában iktatták az RMDSZ megyei képviselő- és szenátorjelöltjeinek jelölési iratcsomóit. Mint Kovács Mihály Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lapunk érdeklődésére elmondta, mind a választási irodához, mind a bíróságra benyújtották a jelölési dossziékat, a dokumentációkat az illetékesek rendben találták.
A december 11-i parlamenti választásokon a Maros megyei RMDSZ megújult erővel vesz részt, de a szövetség számít a korábbi parlamenti képviselők, szenátorok támogatására – áll a szervezet lapunkhoz eljuttatott közleményében. A Népújságnak a jelölési dossziék iktatása után a befutónak számító képviselő-, illetve szenátorjelöltek nyilatkoztak.
Dr. Vass Levente képviselőjelölt úgy vélte, jelölése hosszú munka eredménye, majd reményét fejezte ki, hogy az elkövetkezendőkben is sikerül a közösségért, a közösséggel együtt dolgoznia, hogy sikerül észrevenni azokat a lehetőségeket, amelyek a közösségi érdekképviselet számára adottak Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben. "Politikusként a változás embere szeretnék lenni, a közösséggel együtt dolgozni, a közösség problémáinak jobb megértőjeként. Orvosként igazából ehhez értek a legjobban, hogy meghallgassam a problémákat és azokat orvosoljam".
Csép Éva Andrea képviselőjelölt szerint nagy lehetőség előtt állnak a jelöltek. "Rendkívül fontosnak tartom, hogy az első nő leszek a Maros megyei RMDSZ életében, aki képviseli a megye magyarságát a parlamentben, a döntéshozatalban. Az eddigi tapasztalataimat, a közösséggel való rendszeres kapcsolattartást a parlamentben is hasznosítani szeretném."
Bíró Zsolt képviselőjelölt: "Óriási jelentősége van annak, hogy 26 év után, mondhatni először, egyfajta koalícióban, közösen vágunk neki egy választási kampánynak. A közösség érdeke az, hogy minél erősebb érdekképviseletünk legyen a törvényhozás szintjén is. Az összefogás a közösség elvárása, ennek a közösségi igénynek próbálunk megfelelni. A bukaresti jelenlét nélkül a romániai magyarság, az erdélyi magyarság hatékony érdekképviseletéről nem tudunk beszélni. Célunk, hogy programunkból minél többet meg tudjunk valósítani".
Novák Zoltán szenátorjelölt számára is különleges nap volt a tegnapi, megtiszteltetésnek nevezte, hogy majd képviselheti a megyét a szenátusban. "Hatalmas terhet jelentő feladat előtt állok, de úgy érzem, felkészülten vágok neki a decemberi választásoknak, majd azt követően után az elkövetkezendő négy év munkájának. A célkitűzésünk tovább folytatni az RMDSZ által a ’90-es évek elején elkezdett munkát: minél erősebb decentralizációra törekedni, minél több döntést a helyi közösségek hatáskörébe helyezni, javítani az erdélyi családok, az erdélyi magyar családok életkörülményein. Személyes célkitűzésem, hogy a romániai oktatási rendszer lehetőségeit kihasználva minél erősebb, minőségibb magyar oktatási vonalat építsünk ki Erdélyben. Ebben látom megmaradásunk, felemelkedésünk zálogát."
Császár Károly Zsolt szenátorjelölt: "Nagy élmény számomra, hogy rajta lehetek az RMDSZ listáján mint szenátorjelölt, örömmel fogadom. A felelősség nagy, de mindig felelősségteljesen dolgoztam, és ez ezután is így lesz. Kapocsként szeretnék működni az önkormányzatok, egyszerű emberek és a törvényhozás között, feltérképezni gondjaikat és a törvényhozásban megtalálni ezekre a megoldásokat".
Képviselőjelöltek: Vass Levente, Csép Éva Andrea, Biró Zsolt, Soós Zoltán, Tubák Nimród, Fodor József, Hamar Alpár Benjámin, Kedei Pál Előd, Peti András, Serár Lóránd. Szenátor-jelöltek: Novák Csaba Zoltán, Császár Károly, Kozma Mónika, Kupás János, Fülöp József, Brassai Zsombor.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 28.
Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
2016. október 28.
Román soviniszták az RMDSZ mellett
Ezt is megértük: a kolozsvári helyi rendőrség, valamint az ügyeletes bukaresti soviniszták az RMDSZ-nek kampányolnak.
Nem feltétlenül tudatosan persze, de az RMDSZ „Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől!" plakátkampánya elleni fellépéssel egyértelműen a magyar szervezet malmára hajtják a vizet. Mint ismeretes, a szövetség Nagyváradon és Kolozsváron állíttatta fel a tőle szokatlanul határozottan regionalista hangvételű plakátokat.
A szokatlanul erős hangvételt fontos kihangsúlyozni, hisz a szövetség mindeddig nem érezte szükségét, hogy ilyen üzeneteket fogalmazzon meg – pláne kampányon kívül –, amihez annak is köze lehet, hogy az elmúlt 26 évben maga is a bukaresti „rendszer" szerves részeként tevékenykedett. Most viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy története során először nem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, és bár ezt valamelyest ellensúlyozhatja azzal, hogy a választási törvénybe bevitte azt a számára kedvező cikkelyt, miszerint az a párt is mandátumokat szerez, amely legalább négy megyében megkapja a leadott voksok 20 százalékát, azért így mégsem ugyanolyan erőt képviselve vehetne részt a bukaresti hatalmi osztozkodásban, mint a küszöb megugrásával.
A plakát üzenetével persze minden jóérzésű és normális ember – nemzetiségtől függetlenül – egyetért, hiszen a szubszidiaritás és a valós önkormányzatiság csakis akkor valósulhat meg, ha az adók nagyobb része helyben marad, és nem nyeli el a bukaresti vízfej. Csakhogy az a tény, hogy az RMDSZ eddig nem érezte szükségét ilyen „radikális" üzenetek megfogalmazásának, csupán most, a parlamenti választások közeledtével, határozottan azt az érzést kelti, hogy egyszerű kampányfogásról van szó, amelynek egyik fő célja a szélsőséges román ellenreakciók kiprovokálása, és ezáltal a magyar közösségben az „ostromlott vár" érzés gerjesztése volt. Hogy az RMDSZ elleni megnyilvánulásokat az egész magyar közösség elleni támadásként lehessen magyarázni, és ezáltal az RMDSZ ismét a magyarok védelmezőjének szerepében tetszelegve kérhesse a voksokat.
A számítás bejött, a román fél „hibátlanul" végzi a feladatát. A kolozsvári helyi rendőrség két napon belül leszedette az óriásreklámokat. Azt még mérlegeljük, hogy a zsigeri magyarellenesség mellett a cinizmus vagy csupán az ostobaság jele, hogy – miközben hivatalosan arra hivatkoztak, hogy kiderült: az érintett reklámfelületeket törvénytelenül állítota fel a reklámcég – a „törvénytelen" felületekről csak az RMDSZ reklámja került le, a másik felén látható reklám nem. Bár lehet, hogy csak a pannó egyik fele volt illegális.
Beindultak a bukaresti média ügyeletes román nemzetvédői is, akik máris Románia feldarabolásának vagy legalábbis föderalizálásának szándékát látják a plakátok üzenetében, és szinte 24 órában uszítanak, hiszen a magyarügy mindig hálás téma. Persze figyelembe véve, hogy a román oktatási rendszer már az óvodától kezdve sovinizmusra és a magyarokkal szembeni zsigeri gyűlöletre szocializálja a románokat, mindezeken nincs miért csodálkozni. A kolozsvári hatóságok is zsigerből cselekszenek: ha esetleg föl is merülhet, hogy a plakátok eltávolításával akár még használhatnak is azok megrendelőinek, mindent felülír a magyar kezdeményezések eltiprására vonatkozó parancs.
Nem a plakátkampányra adott válasz, de időzítésében ugyancsak az RMDSZ-nek kedvez az a tény is, hogy a legionárius eszmék elkötelezettjévé vált egykori diákvezér, Marian Munteanu ultranacionalista pártja a magyar feliratok és jelképek ellen perek tucatjait indító „civil jogvédőt", Dan Tanasát kívánja Kovászna megyében képviselőjelöltként indítani. Most a helyi magyar illetékesek azzal is kampányolhatnak, hogy tőle is „megvédik" a magyarokat. Pedig hát fölmerül a kérdés, hogy miért csak most akarják megvédeni őket, eddig miért hagyták, hogy évekig folytassa hadjáratát minden ellen, ami magyar, ahelyett, hogy az RMDSZ jogi apparátusának igénybevételével kidolgozták volna, hogyan lehet – például uszítás miatt indított perek tucatjaival – örökre elvenni a kedvét attól, hogy a magyarokkal packázzon.
Az RMDSZ tehát az első körből jól jött ki: a román illetékesek kiszámíthatóan, az elvárt módon cselekedtek, a szövetség az áldozat szerepében tetszeleghet. A kérdés az, hogy az „áldozatkampány" meghozza-e szavazatokban mérhető sikert is, azaz képes-e mozgósítani az egyre passzívabb, az RMDSZ kampányígéreteire egyre kevésbé fogékony magyar választópolgárokat.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)
Ezt is megértük: a kolozsvári helyi rendőrség, valamint az ügyeletes bukaresti soviniszták az RMDSZ-nek kampányolnak.
Nem feltétlenül tudatosan persze, de az RMDSZ „Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől!" plakátkampánya elleni fellépéssel egyértelműen a magyar szervezet malmára hajtják a vizet. Mint ismeretes, a szövetség Nagyváradon és Kolozsváron állíttatta fel a tőle szokatlanul határozottan regionalista hangvételű plakátokat.
A szokatlanul erős hangvételt fontos kihangsúlyozni, hisz a szövetség mindeddig nem érezte szükségét, hogy ilyen üzeneteket fogalmazzon meg – pláne kampányon kívül –, amihez annak is köze lehet, hogy az elmúlt 26 évben maga is a bukaresti „rendszer" szerves részeként tevékenykedett. Most viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy története során először nem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, és bár ezt valamelyest ellensúlyozhatja azzal, hogy a választási törvénybe bevitte azt a számára kedvező cikkelyt, miszerint az a párt is mandátumokat szerez, amely legalább négy megyében megkapja a leadott voksok 20 százalékát, azért így mégsem ugyanolyan erőt képviselve vehetne részt a bukaresti hatalmi osztozkodásban, mint a küszöb megugrásával.
A plakát üzenetével persze minden jóérzésű és normális ember – nemzetiségtől függetlenül – egyetért, hiszen a szubszidiaritás és a valós önkormányzatiság csakis akkor valósulhat meg, ha az adók nagyobb része helyben marad, és nem nyeli el a bukaresti vízfej. Csakhogy az a tény, hogy az RMDSZ eddig nem érezte szükségét ilyen „radikális" üzenetek megfogalmazásának, csupán most, a parlamenti választások közeledtével, határozottan azt az érzést kelti, hogy egyszerű kampányfogásról van szó, amelynek egyik fő célja a szélsőséges román ellenreakciók kiprovokálása, és ezáltal a magyar közösségben az „ostromlott vár" érzés gerjesztése volt. Hogy az RMDSZ elleni megnyilvánulásokat az egész magyar közösség elleni támadásként lehessen magyarázni, és ezáltal az RMDSZ ismét a magyarok védelmezőjének szerepében tetszelegve kérhesse a voksokat.
A számítás bejött, a román fél „hibátlanul" végzi a feladatát. A kolozsvári helyi rendőrség két napon belül leszedette az óriásreklámokat. Azt még mérlegeljük, hogy a zsigeri magyarellenesség mellett a cinizmus vagy csupán az ostobaság jele, hogy – miközben hivatalosan arra hivatkoztak, hogy kiderült: az érintett reklámfelületeket törvénytelenül állítota fel a reklámcég – a „törvénytelen" felületekről csak az RMDSZ reklámja került le, a másik felén látható reklám nem. Bár lehet, hogy csak a pannó egyik fele volt illegális.
Beindultak a bukaresti média ügyeletes román nemzetvédői is, akik máris Románia feldarabolásának vagy legalábbis föderalizálásának szándékát látják a plakátok üzenetében, és szinte 24 órában uszítanak, hiszen a magyarügy mindig hálás téma. Persze figyelembe véve, hogy a román oktatási rendszer már az óvodától kezdve sovinizmusra és a magyarokkal szembeni zsigeri gyűlöletre szocializálja a románokat, mindezeken nincs miért csodálkozni. A kolozsvári hatóságok is zsigerből cselekszenek: ha esetleg föl is merülhet, hogy a plakátok eltávolításával akár még használhatnak is azok megrendelőinek, mindent felülír a magyar kezdeményezések eltiprására vonatkozó parancs.
Nem a plakátkampányra adott válasz, de időzítésében ugyancsak az RMDSZ-nek kedvez az a tény is, hogy a legionárius eszmék elkötelezettjévé vált egykori diákvezér, Marian Munteanu ultranacionalista pártja a magyar feliratok és jelképek ellen perek tucatjait indító „civil jogvédőt", Dan Tanasát kívánja Kovászna megyében képviselőjelöltként indítani. Most a helyi magyar illetékesek azzal is kampányolhatnak, hogy tőle is „megvédik" a magyarokat. Pedig hát fölmerül a kérdés, hogy miért csak most akarják megvédeni őket, eddig miért hagyták, hogy évekig folytassa hadjáratát minden ellen, ami magyar, ahelyett, hogy az RMDSZ jogi apparátusának igénybevételével kidolgozták volna, hogyan lehet – például uszítás miatt indított perek tucatjaival – örökre elvenni a kedvét attól, hogy a magyarokkal packázzon.
Az RMDSZ tehát az első körből jól jött ki: a román illetékesek kiszámíthatóan, az elvárt módon cselekedtek, a szövetség az áldozat szerepében tetszeleghet. A kérdés az, hogy az „áldozatkampány" meghozza-e szavazatokban mérhető sikert is, azaz képes-e mozgósítani az egyre passzívabb, az RMDSZ kampányígéreteire egyre kevésbé fogékony magyar választópolgárokat.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)
2016. október 28.
Csomortányi: Szabó és Biró lépjen vissza
Szigorú feltételekhez köti az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeinek a támogatását az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Csomortányi István, a párt megyei elnöke csütörtöki közleményében leszögezte, mindent megtesz az RMDSZ jelöltlista sikeréért, ha Szabó Ödön és Biró Rozália nem indul a december 11-ei parlamenti választásokon. Csomortányi szerint a hitelesség látszata érdekében a szövetségnek inkább nem befutó helyen szereplő, de köztiszteletben álló személyeknek kellene lehetőséget teremtenie arra, hogy parlamenti mandátumhoz jussanak.
A politikus emlékeztet: az RMDSZ képviselőjelölt-listájának első két helyét „közéleti botrányaik és korrupciós ügyek miatt hírhedté vált” Szabó Ödön és Biró Rozália „bukott, volt nagyváradi alpolgármester” foglalja el. „Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve” – jegyzi meg Csomortányi.
„A közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy a döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához” – fogalmaz közleményében Csomortányi István. Mint ismeretes, az EMNP úgy döntött, nem méretkezik meg a decemberi választásokon, majd bejelentette: függetleneket sem kíván támogatni. Csomortányi István közleményében megjegyzi, az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból.
„Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. A folyamatosan szajkózott siker helyett a valóság az, hogy az ország legalacsonyabb béreit Hargita (rangsorban az utolsó, 41. helyezett), Kovászna (39.) és Bihar (37.) megyében kapják, a bukarestinek éppen a felét” – mutat rá a partiumi politikus. Csomortányi szerint eredmények helyett viszont állandósult az erdélyi magyar korrupció. Krónika (Kolozsvár)
Szigorú feltételekhez köti az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeinek a támogatását az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Csomortányi István, a párt megyei elnöke csütörtöki közleményében leszögezte, mindent megtesz az RMDSZ jelöltlista sikeréért, ha Szabó Ödön és Biró Rozália nem indul a december 11-ei parlamenti választásokon. Csomortányi szerint a hitelesség látszata érdekében a szövetségnek inkább nem befutó helyen szereplő, de köztiszteletben álló személyeknek kellene lehetőséget teremtenie arra, hogy parlamenti mandátumhoz jussanak.
A politikus emlékeztet: az RMDSZ képviselőjelölt-listájának első két helyét „közéleti botrányaik és korrupciós ügyek miatt hírhedté vált” Szabó Ödön és Biró Rozália „bukott, volt nagyváradi alpolgármester” foglalja el. „Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve” – jegyzi meg Csomortányi.
„A közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy a döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához” – fogalmaz közleményében Csomortányi István. Mint ismeretes, az EMNP úgy döntött, nem méretkezik meg a decemberi választásokon, majd bejelentette: függetleneket sem kíván támogatni. Csomortányi István közleményében megjegyzi, az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból.
„Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. A folyamatosan szajkózott siker helyett a valóság az, hogy az ország legalacsonyabb béreit Hargita (rangsorban az utolsó, 41. helyezett), Kovászna (39.) és Bihar (37.) megyében kapják, a bukarestinek éppen a felét” – mutat rá a partiumi politikus. Csomortányi szerint eredmények helyett viszont állandósult az erdélyi magyar korrupció. Krónika (Kolozsvár)
2016. október 28.
Provinciális az RMDSZ üzenete - Iohannis szerint
Klaus Iohannis román államfő "vidékies", "provinciális" üzenetnek minősítette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erdélyi nagyvárosokban felszerelt, nagy visszhangot keltő óriásplakátjait, amelyeken a helyben befizetett adók helyi hasznosítását követeli a magyar érdekképviselet.
Az elnököt az európai alapokért felelős új miniszter, Dragos Cristian Dinu beiktatása után, csütörtökön kérdezték az újságírók, mi a véleménye az RMDSZ választási plakátjairól, de rövid megjegyzésének értelmét Iohannis nem fejtette ki bővebben.
Egy másik újságíró azt firtatta: miért tartotta Iohannis fontosnak kihangsúlyozni, hogy a kidolgozásra váró új országprojektben nem merül fel, hogy az ország áttérjen a föderális berendezkedésre.
"Ez azért fontos, mert időnként felmerülnek különböző felvetések, amelyekben nem feltétlenül föderalizációról beszélnek, hanem regionális autonómiáról vagy másról, és tisztázni akartam: mi nem ezt szeretnénk, én nem ezt szeretném" - magyarázta Iohannis.
Az RMDSZ több erdélyi nagyvárosban felszerelt, Megmentjük Kolozsvárt (Nagyváradot)! Bukaresttől. Az adóink Erdélyt gazdagítsák. Ne a fővárost! feliratú pannóinak fotói a napokban felháborodott, nacionalista kommentárok kíséretében bejárták a román médiát és közösségi portálokat, az üzenetet ugyanis sokan szakadár törekvésként értelmezték.
A kolozsvári helyi rendőrség felszólítására kedden eltávolították az RMDSZ decentralizációt követelő óriásplakátját, azzal az indokkal, hogy nincs rá építkezési engedély.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Transindex.ro portálon korábban közölt írásában rámutatott: az RMDSZ decentralizálásról és szubszidiaritásról beszél, amikor követeli, hogy az erdélyiek adói ne Bukarestet gazdagítsák.
"Azt kérjük, amit mindig is kértünk: építsük le a központosított államot, bízzunk meg a helyi és megyei önkormányzatokban, adjunk át minden lehető hatáskört és az ezzel járó forrásokat. A külügyi és védelmi területeken kívül nem indokolt Bukarestben központosítani. Úgy gondoljuk, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának" - fogalmazott az RMDSZ ügyvezető elnöke. szatmar.ro
Klaus Iohannis román államfő "vidékies", "provinciális" üzenetnek minősítette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erdélyi nagyvárosokban felszerelt, nagy visszhangot keltő óriásplakátjait, amelyeken a helyben befizetett adók helyi hasznosítását követeli a magyar érdekképviselet.
Az elnököt az európai alapokért felelős új miniszter, Dragos Cristian Dinu beiktatása után, csütörtökön kérdezték az újságírók, mi a véleménye az RMDSZ választási plakátjairól, de rövid megjegyzésének értelmét Iohannis nem fejtette ki bővebben.
Egy másik újságíró azt firtatta: miért tartotta Iohannis fontosnak kihangsúlyozni, hogy a kidolgozásra váró új országprojektben nem merül fel, hogy az ország áttérjen a föderális berendezkedésre.
"Ez azért fontos, mert időnként felmerülnek különböző felvetések, amelyekben nem feltétlenül föderalizációról beszélnek, hanem regionális autonómiáról vagy másról, és tisztázni akartam: mi nem ezt szeretnénk, én nem ezt szeretném" - magyarázta Iohannis.
Az RMDSZ több erdélyi nagyvárosban felszerelt, Megmentjük Kolozsvárt (Nagyváradot)! Bukaresttől. Az adóink Erdélyt gazdagítsák. Ne a fővárost! feliratú pannóinak fotói a napokban felháborodott, nacionalista kommentárok kíséretében bejárták a román médiát és közösségi portálokat, az üzenetet ugyanis sokan szakadár törekvésként értelmezték.
A kolozsvári helyi rendőrség felszólítására kedden eltávolították az RMDSZ decentralizációt követelő óriásplakátját, azzal az indokkal, hogy nincs rá építkezési engedély.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Transindex.ro portálon korábban közölt írásában rámutatott: az RMDSZ decentralizálásról és szubszidiaritásról beszél, amikor követeli, hogy az erdélyiek adói ne Bukarestet gazdagítsák.
"Azt kérjük, amit mindig is kértünk: építsük le a központosított államot, bízzunk meg a helyi és megyei önkormányzatokban, adjunk át minden lehető hatáskört és az ezzel járó forrásokat. A külügyi és védelmi területeken kívül nem indokolt Bukarestben központosítani. Úgy gondoljuk, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának" - fogalmazott az RMDSZ ügyvezető elnöke. szatmar.ro
2016. október 28.
Borbély Zsolt Attila nemzetpolitikai írásait összegyűjtő könyvet mutatnak be Aradon
Kolozsvár,., - Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus és közíró Székely kapu a magyar világra című kötetét mutatják be pénteken az aradi Tulipán könyvesboltban. A könyv Borbély Zsolt Attilának a Kapu című folyóiratban megjelent nemzetpolitikai írásai válogatását tartalmazza.
A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a könyvbe gyűjtött írások az elmúlt két évtizedben születtek, és műfajilag a publicisztika és a tanulmány közé sorolhatók. A könyv címével pedig inkább - a székely származású Brády Zoltán által alapított és vezetett - Kapu folyóiratra, mint saját látószögére kívánt utalni. Az írások egyaránt tárgyalnak erdélyi és magyarországi témákat.
Borbély Zsolt Attila sajnálatosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar politikára vonatkozó, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai máig érvényesek maradtak. "Az erdélyi magyar közéletet ma is ugyanazok a dilemmák feszítik. (...) Sőt, ami húsz évvel ezelőtt, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalása előtt csak felsejleni látszott, az mára valóság. Az erdélyi magyarság kilencven százaléka által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bukarest érdekeinek megfelelő politikát képvisel, az autonómia hívei visszaszorultak" - vélekedett a szerző.
Megjegyezte, ennek ellenére nem borúlátó, mert vannak jelei annak, hogy az erdélyi magyarság fogyása megáll, és az a szint, amelyen a népesség stabilizálódik, még mindig képes lesz "egy nemzet teljes gazdasági, társadalmi, kulturális vertikumát nyújtani".
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy jelenleg nem az erdélyi magyarság, hanem az egész európai civilizáció került veszélybe. "Ha a muszlimok európai beözönlését nem állítják meg, akár már ötven éven belül semmivé foszolhat a római jogon, görög filozófián, és keresztény erkölcsön alapuló európai kultúra" - állapította meg. Úgy vélte: ez a körülmény szövetségessé teheti a románokat, magyarokat, szerbeket és szlovákokat. A kommunizmus által érintett országok lakói ugyanis egészségesebb önvédelmi reflexekkel rendelkeznek, mint a nyugat-európaiak. (MTI)
Kolozsvár,., - Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus és közíró Székely kapu a magyar világra című kötetét mutatják be pénteken az aradi Tulipán könyvesboltban. A könyv Borbély Zsolt Attilának a Kapu című folyóiratban megjelent nemzetpolitikai írásai válogatását tartalmazza.
A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a könyvbe gyűjtött írások az elmúlt két évtizedben születtek, és műfajilag a publicisztika és a tanulmány közé sorolhatók. A könyv címével pedig inkább - a székely származású Brády Zoltán által alapított és vezetett - Kapu folyóiratra, mint saját látószögére kívánt utalni. Az írások egyaránt tárgyalnak erdélyi és magyarországi témákat.
Borbély Zsolt Attila sajnálatosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar politikára vonatkozó, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai máig érvényesek maradtak. "Az erdélyi magyar közéletet ma is ugyanazok a dilemmák feszítik. (...) Sőt, ami húsz évvel ezelőtt, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalása előtt csak felsejleni látszott, az mára valóság. Az erdélyi magyarság kilencven százaléka által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bukarest érdekeinek megfelelő politikát képvisel, az autonómia hívei visszaszorultak" - vélekedett a szerző.
Megjegyezte, ennek ellenére nem borúlátó, mert vannak jelei annak, hogy az erdélyi magyarság fogyása megáll, és az a szint, amelyen a népesség stabilizálódik, még mindig képes lesz "egy nemzet teljes gazdasági, társadalmi, kulturális vertikumát nyújtani".
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy jelenleg nem az erdélyi magyarság, hanem az egész európai civilizáció került veszélybe. "Ha a muszlimok európai beözönlését nem állítják meg, akár már ötven éven belül semmivé foszolhat a római jogon, görög filozófián, és keresztény erkölcsön alapuló európai kultúra" - állapította meg. Úgy vélte: ez a körülmény szövetségessé teheti a románokat, magyarokat, szerbeket és szlovákokat. A kommunizmus által érintett országok lakói ugyanis egészségesebb önvédelmi reflexekkel rendelkeznek, mint a nyugat-európaiak. (MTI)
2016. október 29.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 33. (részletek)
Paradox módon az 1968-as csehszlovákiai események hoztak gyökeres változást a romániai magyarok életében. Néhány héttel korábban, 1968. június 28-án az RKP Központi Bizottsága nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságának titkára és miniszterelnök-helyettes Fazekas János kezdeményezésére találkozóra került sor Nicolae Ceauşescu és mintegy száz magyar értelmiségi között; a találkozó sajnos kudarccal végződött. A magyarok kisebbségi statútumot követeltek, magyar nyelvű szakmai oktatást, saját kiadót, egy hetilapot, a bukaresti Magyar Ház újranyitását és magyar nyelvű műsort a tévében. Az 1956-os forradalom után elítélt értelmiségiek rehabilitálásának kérdését is felvetették. Ceauşescu nagyon ingerültnek látszott, és semmit sem ígért. Az iskolákkal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem számít az oktatás nyelve, csak jól végezd a munkádat.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után a Ceauşescu-rendszer bel- és külpolitikája néhány év alatt gyökeresen megváltozott, hiú reményeket ébresztve a románok és a magyarok körében egyaránt. Ceauşescu volt az egyetlen kommunista vezető, aki visszautasította az invázióban való részvételt; ezzel kockáztatta, hogy felbosszantja a szovjeteket, de kivívta nemcsak a nyugati világ szimpátiáját, hanem a románokét is. Azt remélték, hogy Románia még jobban eltávolodik Moszkvától, és közeledik a Nyugathoz; az első lépések már megtörténtek a Német Szövetségi Köztársaság bukaresti követségének 1967-es megnyitásával. Ceauşescu 1968-as dacos gesztusa után több, politikáját támogató tüntetésre is sor került, ezeken a magyarok is részt vettek, az egyik ilyen eseményt a Zalomit utcai művelődési házban tartották. Egy hónappal az események után 60 kolozsvári magyar értelmiségi fejezte ki egyetértését Ceauşescu politikájával, és biztosította őt támogatásáról. Domokos Géza még egy áradozó cikk szégyenét is vállalta az Előrében, de a magyarok számára utólag megszerzett előnyök tükrében úgy vélte, a kompromisszum megérte. A maga részéről Ceauşescu úgy értékelte, eljött a pillanat, hogy a magyarokat a maga oldalára állítsa. Székelyföldre látogatott, ahol ígéretek egész sorával elnyerte szimpátiájukat. Még egy magyar mondat kimondására is képes volt: Éljen a Román Kommunista Párt! A valós fordulópont azonban akkor következett be, amikor a párt több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött, eleget téve a magyar kérések egy részének. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Létrehozták a bukaresti egyetem hungarológiai katedráját (az 1969/70-es egyetemi tanévtől), a tévé magyar nyelvű adását (1969-ben), a Kriterion Kiadót (1969), újra bevezették a magyar nyelvű tevékenységeket a Petőfi Művelődési Házban (1969), megjelent A Hét (1970), az első magyar nyelvű központi hetilap. 1969-ben újraalakult a tanügyminisztérium nemzetiségi osztálya, a magyarokat több tanfelügyelő is képviselte, köztük Debreczi Árpád, Murvai László (1972–2008), Gergely László (1980–1990), és egy államtitkár, Lőrincz László, később Fúró Gyula. 1971-ben nemzetiségi osztály alakult a Nicolae Iorga Történelemkutató Intézetnél, majd a művelődési minisztériumnak megfelelő Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett létesült nemzetiségi osztály. Újraindították a közrádió magyar nyelvű műsorait; a 13 órától sugárzott műsor 40 perces volt, és 20 perces adást közvetítettek este, 19 órától. A felsorolt intézmények magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe, a fővárosban valaha is létező legtöbbet, ám számuk semmiképp sem haladhatta meg a néhány százat. Az új intézményekbe fiatalabb, lehetőleg „jó káderlappal” rendelkező embereket szándékoztak felvenni. A bukaresti magyar írók régebbi generációja, köztük Szemlér és Méliusz, már túl öregek voltak. Az új emberek Erdélyből érkeztek: írók, költők, zenészek, újságírók, grafikusok, fordítók. A vállukra nehezedő felelősség tudatában egyesek nehéz helyzetbe kerültek: meg kellett felelniük az erdélyi magyarok elvárásainak, és rájöttek, hogy Nicolae Ceauşescu a magyarok választott képviselőin keresztül rájuk akarja erőltetni saját pártpolitikáját. A régi pártaktivisták erősködtek, hogy fogadják el ezeket a máskülönben számos anyagi és társadalmi előnnyel járó funkciókat. Mindnyájan kivételezetteknek számítottak, lakást kaptak, jó fizetésük volt, külföldre utazhattak. Bár a hatalom kezdetben csak kirakatnak szánta ezeket az intézményeket, néhánynak, vezetőik professzionizmusának köszönhetően, sikerült fontos szerepet játszania a magyar kulturális igények kielégítésében. * Legrövidebb virágzása a Petőfi Művelődési Háznak volt. A Magyar Társulat egykori Zalomit utcai házában működött, Bukarest város 1960-as útikalauzában a Február 16. rajoni Petőfi Sándor Művelődési Házként szerepelt, azonban magyar nyelvű tevékenysége nem volt. 1969. december 29-én az RKP Központi Bizottsága Matekovics Jánost, egy nonkonformista egyéniséget és szervezőzsenit nevezett ki a művelődési ház igazgatójának. Matekovics 1961-től az Ifjúmunkásnál volt újságíró. Kemény dolgokon ment át, miután ideiglenes szállásán egyik besúgó szobatársa följelentette. Hogy a rendszer beindult gépezete ne tegye tönkre egész életét, a Domokos házaspár tanácsára önkritikát gyakorolt, így megbüntetését megúszta. Gyanította, hogy nem sokáig maradhat az igazgatói székben, de addig is jó munkát akart végezni. Kinevezése előtt a művelődési ház tevékenységének színvonala nagyon leromlott, gyakorlatilag csak a társadalom peremén élőket vonzó, kétes hírű bálokat szerveztek. Matekovics kétnyelvű feliratot kért és kapott az épületre, ez a gesztusa merészségére vallott, hisz kolozsvári kollégája éppen azért jelentette fel, mert a kétnyelvű felirat eltűnése miatt méltatlankodott. Az intézménynek nem voltak saját költségvetési forrásai, így gyakorlatilag képtelen volt bármiféle tevékenységre; még kapust sem tudott alkalmazni, pedig anélkül a milícia nem engedélyezte a működését. Securitate ügynök-gyanús román helyettese azt tanácsolta, próbáljon meg különféle művelődési tevékenységekből pénzre szert tenni, ehhez a milícia is szóbeli beleegyezését adta. Így nyílt lehetősége arra, hogy gyökeresen megváltoztassa a művelődési ház életét és embereket is alkalmazzon. Építészek véleményét kikérve (megtehetette, mert a Műépítészeti Intézet egyik dékánja a magyar Benedek Tibor volt), az épületet három részre osztották, mindegyikben saját ruhatárat, büfét és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Az egyetemista Pusztai Péter, aki később emigrált, gyönyörű festett üvegablakot készített az egyik bejárat fölé, amely sajnos ma már nincs meg. Így lehetővé vált, hogy több klub is működjék a különféle érdeklődési körűek számára, amelyek programjaiban neves magyar értelmiségiek is részt vettek. Volt egy értelmiségi klub – hová újságírók, kiadók, szerkesztők, művészek, filmesek jártak –, egy laboratóriummal felszerelt diákfilmklub – ezt Andrei Blaier bukaresti rendező vezette –, egy zeneklub Bács Lajos karmester vezetésével, dzsesszklub, melyet Bányai Péter irányított és egy művészeti kör kiállítóteremmel. A dzsesszklubnak óriási sikere volt, még az Egyesült Államok követségének tagjai is eljártak a hétfő esti előadásokra; a meghívottak között híres amerikai együttesek is szerepeltek. Az idősebb korosztályokról sem feledkeztek meg, számukra népzenei vagy operettzenei előadásokat szerveztek. A magyar írók itt mutatták be újonnan megjelent köteteiket, a Kriterion író-olvasó találkozókat szervezett, ismert erdélyi értelmiségieket hívtak meg, akik mindig telt ház előtt tartottak előadást. Matekovics beleegyezett, hogy a magyar művelődési házban továbbra is működjék egy román szekció, ezt szabadegyetem formájában képzelte el, ahová a román irodalom és művelődés sok neves személyiségét, köztük akadémikusokat hívott meg. A meghívottakat taxi hozta, ünnepi vacsorákat szerveztek a tiszteletükre, melyeken székely népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel, majd utána taxival vitték őket haza. Az újságok nem szűntek meg dicsérni Matekovicsot, azonban hamarosan tilos lett bármit is írni a magyar ember által vezetett legjobb bukaresti művelődési házról. A hatóságok rájöttek, hibáztak, hogy ilyen energikus és találékony embert neveztek ki a csak formálisnak szánt intézmény élére. Pénzügyi ellenőrök szálltak ki, akik megállapították, hogy nem volt miniszteri jóváhagyása a létszámemeléshez. A havi 2300 lejes bérezésű Matekovicsot 100 ezer lejre büntették. 1971. május 31-én leváltották igazgatói tisztségéből. Az Ifjúmunkás visszavette, de fizetésének felét visszatartották minden hónapban; később elköltözött Bukarestből, és Sepsiszentgyörgyön lett szabadúszó. A fenti eset is bizonyítja, hogy a román hatalom jóindulatából létrejött magyar intézményeket csak kirakatintézményeknek szánták; amelyik túlnőtt ezen a szerepen, azt szigorúan büntették. Matekovics helyébe Antal Miklós jogászt nevezték ki; nagyon jó káderlappal rendelkezett, magyar körökben közismert volt, hogy ,,egy szekus nevelte árva”. A művelődési ház levéltára is elveszett. Az új igazgató feljelentéseivel sok értelmiségit tartott távol a művelődési háztól. A Hét 1978-as évkönyvében mégis megünnepelte a ház tevékenységét. Ugyanis elméletileg a házban még mindig ugyanolyan pezsgő élet folyt, mint Matekovics idejében. Verses és zenés estéket továbbra is szerveztek, voltak író-olvasó találkozók, képzőművészeti kiállítások stb. Működtek a (román és magyar) tánccsoportok, a színjátszócsoportot pedig egy időben a Ion Vasilescu Színház színésze, a magyarul is tudó Cornel Gârbea vezette. Néhány darabot a mai napig egyik legelismertebb és legegyénibb rendező, Tompa Gábor is színpadra állított bukaresti főiskolás korában. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Paradox módon az 1968-as csehszlovákiai események hoztak gyökeres változást a romániai magyarok életében. Néhány héttel korábban, 1968. június 28-án az RKP Központi Bizottsága nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságának titkára és miniszterelnök-helyettes Fazekas János kezdeményezésére találkozóra került sor Nicolae Ceauşescu és mintegy száz magyar értelmiségi között; a találkozó sajnos kudarccal végződött. A magyarok kisebbségi statútumot követeltek, magyar nyelvű szakmai oktatást, saját kiadót, egy hetilapot, a bukaresti Magyar Ház újranyitását és magyar nyelvű műsort a tévében. Az 1956-os forradalom után elítélt értelmiségiek rehabilitálásának kérdését is felvetették. Ceauşescu nagyon ingerültnek látszott, és semmit sem ígért. Az iskolákkal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem számít az oktatás nyelve, csak jól végezd a munkádat.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után a Ceauşescu-rendszer bel- és külpolitikája néhány év alatt gyökeresen megváltozott, hiú reményeket ébresztve a románok és a magyarok körében egyaránt. Ceauşescu volt az egyetlen kommunista vezető, aki visszautasította az invázióban való részvételt; ezzel kockáztatta, hogy felbosszantja a szovjeteket, de kivívta nemcsak a nyugati világ szimpátiáját, hanem a románokét is. Azt remélték, hogy Románia még jobban eltávolodik Moszkvától, és közeledik a Nyugathoz; az első lépések már megtörténtek a Német Szövetségi Köztársaság bukaresti követségének 1967-es megnyitásával. Ceauşescu 1968-as dacos gesztusa után több, politikáját támogató tüntetésre is sor került, ezeken a magyarok is részt vettek, az egyik ilyen eseményt a Zalomit utcai művelődési házban tartották. Egy hónappal az események után 60 kolozsvári magyar értelmiségi fejezte ki egyetértését Ceauşescu politikájával, és biztosította őt támogatásáról. Domokos Géza még egy áradozó cikk szégyenét is vállalta az Előrében, de a magyarok számára utólag megszerzett előnyök tükrében úgy vélte, a kompromisszum megérte. A maga részéről Ceauşescu úgy értékelte, eljött a pillanat, hogy a magyarokat a maga oldalára állítsa. Székelyföldre látogatott, ahol ígéretek egész sorával elnyerte szimpátiájukat. Még egy magyar mondat kimondására is képes volt: Éljen a Román Kommunista Párt! A valós fordulópont azonban akkor következett be, amikor a párt több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött, eleget téve a magyar kérések egy részének. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Létrehozták a bukaresti egyetem hungarológiai katedráját (az 1969/70-es egyetemi tanévtől), a tévé magyar nyelvű adását (1969-ben), a Kriterion Kiadót (1969), újra bevezették a magyar nyelvű tevékenységeket a Petőfi Művelődési Házban (1969), megjelent A Hét (1970), az első magyar nyelvű központi hetilap. 1969-ben újraalakult a tanügyminisztérium nemzetiségi osztálya, a magyarokat több tanfelügyelő is képviselte, köztük Debreczi Árpád, Murvai László (1972–2008), Gergely László (1980–1990), és egy államtitkár, Lőrincz László, később Fúró Gyula. 1971-ben nemzetiségi osztály alakult a Nicolae Iorga Történelemkutató Intézetnél, majd a művelődési minisztériumnak megfelelő Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett létesült nemzetiségi osztály. Újraindították a közrádió magyar nyelvű műsorait; a 13 órától sugárzott műsor 40 perces volt, és 20 perces adást közvetítettek este, 19 órától. A felsorolt intézmények magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe, a fővárosban valaha is létező legtöbbet, ám számuk semmiképp sem haladhatta meg a néhány százat. Az új intézményekbe fiatalabb, lehetőleg „jó káderlappal” rendelkező embereket szándékoztak felvenni. A bukaresti magyar írók régebbi generációja, köztük Szemlér és Méliusz, már túl öregek voltak. Az új emberek Erdélyből érkeztek: írók, költők, zenészek, újságírók, grafikusok, fordítók. A vállukra nehezedő felelősség tudatában egyesek nehéz helyzetbe kerültek: meg kellett felelniük az erdélyi magyarok elvárásainak, és rájöttek, hogy Nicolae Ceauşescu a magyarok választott képviselőin keresztül rájuk akarja erőltetni saját pártpolitikáját. A régi pártaktivisták erősködtek, hogy fogadják el ezeket a máskülönben számos anyagi és társadalmi előnnyel járó funkciókat. Mindnyájan kivételezetteknek számítottak, lakást kaptak, jó fizetésük volt, külföldre utazhattak. Bár a hatalom kezdetben csak kirakatnak szánta ezeket az intézményeket, néhánynak, vezetőik professzionizmusának köszönhetően, sikerült fontos szerepet játszania a magyar kulturális igények kielégítésében. * Legrövidebb virágzása a Petőfi Művelődési Háznak volt. A Magyar Társulat egykori Zalomit utcai házában működött, Bukarest város 1960-as útikalauzában a Február 16. rajoni Petőfi Sándor Művelődési Házként szerepelt, azonban magyar nyelvű tevékenysége nem volt. 1969. december 29-én az RKP Központi Bizottsága Matekovics Jánost, egy nonkonformista egyéniséget és szervezőzsenit nevezett ki a művelődési ház igazgatójának. Matekovics 1961-től az Ifjúmunkásnál volt újságíró. Kemény dolgokon ment át, miután ideiglenes szállásán egyik besúgó szobatársa följelentette. Hogy a rendszer beindult gépezete ne tegye tönkre egész életét, a Domokos házaspár tanácsára önkritikát gyakorolt, így megbüntetését megúszta. Gyanította, hogy nem sokáig maradhat az igazgatói székben, de addig is jó munkát akart végezni. Kinevezése előtt a művelődési ház tevékenységének színvonala nagyon leromlott, gyakorlatilag csak a társadalom peremén élőket vonzó, kétes hírű bálokat szerveztek. Matekovics kétnyelvű feliratot kért és kapott az épületre, ez a gesztusa merészségére vallott, hisz kolozsvári kollégája éppen azért jelentette fel, mert a kétnyelvű felirat eltűnése miatt méltatlankodott. Az intézménynek nem voltak saját költségvetési forrásai, így gyakorlatilag képtelen volt bármiféle tevékenységre; még kapust sem tudott alkalmazni, pedig anélkül a milícia nem engedélyezte a működését. Securitate ügynök-gyanús román helyettese azt tanácsolta, próbáljon meg különféle művelődési tevékenységekből pénzre szert tenni, ehhez a milícia is szóbeli beleegyezését adta. Így nyílt lehetősége arra, hogy gyökeresen megváltoztassa a művelődési ház életét és embereket is alkalmazzon. Építészek véleményét kikérve (megtehetette, mert a Műépítészeti Intézet egyik dékánja a magyar Benedek Tibor volt), az épületet három részre osztották, mindegyikben saját ruhatárat, büfét és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Az egyetemista Pusztai Péter, aki később emigrált, gyönyörű festett üvegablakot készített az egyik bejárat fölé, amely sajnos ma már nincs meg. Így lehetővé vált, hogy több klub is működjék a különféle érdeklődési körűek számára, amelyek programjaiban neves magyar értelmiségiek is részt vettek. Volt egy értelmiségi klub – hová újságírók, kiadók, szerkesztők, művészek, filmesek jártak –, egy laboratóriummal felszerelt diákfilmklub – ezt Andrei Blaier bukaresti rendező vezette –, egy zeneklub Bács Lajos karmester vezetésével, dzsesszklub, melyet Bányai Péter irányított és egy művészeti kör kiállítóteremmel. A dzsesszklubnak óriási sikere volt, még az Egyesült Államok követségének tagjai is eljártak a hétfő esti előadásokra; a meghívottak között híres amerikai együttesek is szerepeltek. Az idősebb korosztályokról sem feledkeztek meg, számukra népzenei vagy operettzenei előadásokat szerveztek. A magyar írók itt mutatták be újonnan megjelent köteteiket, a Kriterion író-olvasó találkozókat szervezett, ismert erdélyi értelmiségieket hívtak meg, akik mindig telt ház előtt tartottak előadást. Matekovics beleegyezett, hogy a magyar művelődési házban továbbra is működjék egy román szekció, ezt szabadegyetem formájában képzelte el, ahová a román irodalom és művelődés sok neves személyiségét, köztük akadémikusokat hívott meg. A meghívottakat taxi hozta, ünnepi vacsorákat szerveztek a tiszteletükre, melyeken székely népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel, majd utána taxival vitték őket haza. Az újságok nem szűntek meg dicsérni Matekovicsot, azonban hamarosan tilos lett bármit is írni a magyar ember által vezetett legjobb bukaresti művelődési házról. A hatóságok rájöttek, hibáztak, hogy ilyen energikus és találékony embert neveztek ki a csak formálisnak szánt intézmény élére. Pénzügyi ellenőrök szálltak ki, akik megállapították, hogy nem volt miniszteri jóváhagyása a létszámemeléshez. A havi 2300 lejes bérezésű Matekovicsot 100 ezer lejre büntették. 1971. május 31-én leváltották igazgatói tisztségéből. Az Ifjúmunkás visszavette, de fizetésének felét visszatartották minden hónapban; később elköltözött Bukarestből, és Sepsiszentgyörgyön lett szabadúszó. A fenti eset is bizonyítja, hogy a román hatalom jóindulatából létrejött magyar intézményeket csak kirakatintézményeknek szánták; amelyik túlnőtt ezen a szerepen, azt szigorúan büntették. Matekovics helyébe Antal Miklós jogászt nevezték ki; nagyon jó káderlappal rendelkezett, magyar körökben közismert volt, hogy ,,egy szekus nevelte árva”. A művelődési ház levéltára is elveszett. Az új igazgató feljelentéseivel sok értelmiségit tartott távol a művelődési háztól. A Hét 1978-as évkönyvében mégis megünnepelte a ház tevékenységét. Ugyanis elméletileg a házban még mindig ugyanolyan pezsgő élet folyt, mint Matekovics idejében. Verses és zenés estéket továbbra is szerveztek, voltak író-olvasó találkozók, képzőművészeti kiállítások stb. Működtek a (román és magyar) tánccsoportok, a színjátszócsoportot pedig egy időben a Ion Vasilescu Színház színésze, a magyarul is tudó Cornel Gârbea vezette. Néhány darabot a mai napig egyik legelismertebb és legegyénibb rendező, Tompa Gábor is színpadra állított bukaresti főiskolás korában. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 30.
Egy kitűnő kollégától búcsúzunk! Szántó Sándor (1941–2016) emlékére
Szinte hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: Szántó Sándor, a Bihari Napló szerkesztője, a kitűnő újságíró, a mindig segítőkész, igazi kolléga, pénteken váratlanul elhunyt…
Azt hiszem, az újságíró egyik legnehezebb feladata az, ha valakiről – főleg egy jó barátról – nekrológot kell írnia. Ezzel így vagyok én is. Ebben az esztendőben legalább négy-öt jó barátom hunyt el, akikről nekrológot kellett volna írnom, de erre képtelen voltam. Szántó Sanyival viszont több, mint negyven éve ismertük egymást, jó barátok, később jó kollégák voltunk. Valamikor a 70-es évek elején, egyetemista korunkban minden szombaton a kora reggeli órákban róttuk Bukarest utcáit: két Agerpres újságárus helyen lehetett magyar és francia nyelvű hetilapokat vásárolni, és mi ezt minden héten megtettük. Volt olyan időszak, amikor a heti magyar nyelvű rádió- és tévéújságot minden szombaton, postán küldtük haza családtagjainknak – Bukarestben abban az időben ezt a lapot is meg lehetett vásárolni, Váradon nem.
Egyetemi tanulmányait, újságíró szakon, 1976-ben végezte el, utána mintegy tíz éven át a magyar nyelven megjelenő Munkásélet országos hetilap munkatársaként dolgozott. 1984-től mintegy öt évig, 1990 márciusáig, a Bihar megyei Egészségügyi Igazgatóság munkatársa volt. Ezt követően lett a Bihari Napló munkatársa, előbb riporter, majd rovatvezető beosztásban dolgozott, mondhatni napilapunk egyik nagyon fontos időszakában. Történt mindez 1993-ig, amikor kiadót váltott, és az Erdélyi Napló Kiadóvállalat ügyvezető igazgatója lett, ahol nagyon nehéz körülmények között tevékenykedve, sikerült a napi-, majd hetilapot rendszeresen megjelentetni. Aztán visszatért a Bihari Naplóhoz: azóta a sportrovatnál szerkesztőként dolgozott, de mint nagy tudású, széles látókörű újságíró, szinte állandó jelleggel más témákban is publikált lapunk hasábjain.
Igazi, vérbeli zsurnaliszta volt, és ami nagyon fontos ebben a szakmában, írásai mindig a realitást tükrözték. Bár már idősebb korban volt, ez a munkáján sohasem érződött, hétvégeken egyik eseményről a másikra ment: „olvasóink minden sportvetélkedőről várják a beszámolókat” – mondta többször is. Amikor vasárnaponként a szerkesztőség tagjai a következő lapszámon dolgoztak, a legtöbb esetben ő érkezett elsőként a szerkesztőségbe, hiszen a hétfői BN-ben a sportvilág friss híreinek is meg kellett jelenniük. A munka közben azért a világ, vagy éppen a város dolgait is megtárgyaltuk – de a tegnapi szerkesztőségi munkában ő már nem vett részt…
Szántó Sándor halálával nagy űrt hagyott maga után. Hiányozni fog egy mindig segítőkész kolléga, akinek emlékét a szerkesztőség minden tagja megőrzi.
Nyugodj békében, Sándor, emléked legyen áldott!
Dérer Ferenc erdon.ro
Szinte hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: Szántó Sándor, a Bihari Napló szerkesztője, a kitűnő újságíró, a mindig segítőkész, igazi kolléga, pénteken váratlanul elhunyt…
Azt hiszem, az újságíró egyik legnehezebb feladata az, ha valakiről – főleg egy jó barátról – nekrológot kell írnia. Ezzel így vagyok én is. Ebben az esztendőben legalább négy-öt jó barátom hunyt el, akikről nekrológot kellett volna írnom, de erre képtelen voltam. Szántó Sanyival viszont több, mint negyven éve ismertük egymást, jó barátok, később jó kollégák voltunk. Valamikor a 70-es évek elején, egyetemista korunkban minden szombaton a kora reggeli órákban róttuk Bukarest utcáit: két Agerpres újságárus helyen lehetett magyar és francia nyelvű hetilapokat vásárolni, és mi ezt minden héten megtettük. Volt olyan időszak, amikor a heti magyar nyelvű rádió- és tévéújságot minden szombaton, postán küldtük haza családtagjainknak – Bukarestben abban az időben ezt a lapot is meg lehetett vásárolni, Váradon nem.
Egyetemi tanulmányait, újságíró szakon, 1976-ben végezte el, utána mintegy tíz éven át a magyar nyelven megjelenő Munkásélet országos hetilap munkatársaként dolgozott. 1984-től mintegy öt évig, 1990 márciusáig, a Bihar megyei Egészségügyi Igazgatóság munkatársa volt. Ezt követően lett a Bihari Napló munkatársa, előbb riporter, majd rovatvezető beosztásban dolgozott, mondhatni napilapunk egyik nagyon fontos időszakában. Történt mindez 1993-ig, amikor kiadót váltott, és az Erdélyi Napló Kiadóvállalat ügyvezető igazgatója lett, ahol nagyon nehéz körülmények között tevékenykedve, sikerült a napi-, majd hetilapot rendszeresen megjelentetni. Aztán visszatért a Bihari Naplóhoz: azóta a sportrovatnál szerkesztőként dolgozott, de mint nagy tudású, széles látókörű újságíró, szinte állandó jelleggel más témákban is publikált lapunk hasábjain.
Igazi, vérbeli zsurnaliszta volt, és ami nagyon fontos ebben a szakmában, írásai mindig a realitást tükrözték. Bár már idősebb korban volt, ez a munkáján sohasem érződött, hétvégeken egyik eseményről a másikra ment: „olvasóink minden sportvetélkedőről várják a beszámolókat” – mondta többször is. Amikor vasárnaponként a szerkesztőség tagjai a következő lapszámon dolgoztak, a legtöbb esetben ő érkezett elsőként a szerkesztőségbe, hiszen a hétfői BN-ben a sportvilág friss híreinek is meg kellett jelenniük. A munka közben azért a világ, vagy éppen a város dolgait is megtárgyaltuk – de a tegnapi szerkesztőségi munkában ő már nem vett részt…
Szántó Sándor halálával nagy űrt hagyott maga után. Hiányozni fog egy mindig segítőkész kolléga, akinek emlékét a szerkesztőség minden tagja megőrzi.
Nyugodj békében, Sándor, emléked legyen áldott!
Dérer Ferenc erdon.ro
2016. október 31.
Az ügy nemes, a cél közös (Székelyföld autonómiájának napja)
Több mint kétszázan dacoltak a meglehetősen hideg, zord időjárással tegnap este Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, hogy gyertyát gyújtva, közös imával kérjék Székelyföld területi autonómiáját. A negyvennyolcas emlékműnél gyertyákból rakták ki Székelyföld térképét (fotó), a résztvevők székely és magyar zászlókkal érkeztek az első ízben megszervezett Székelyföld autonómiájának napjára. Mint Gazda Zoltántól, a Sepsiszéki Székely Tanács elnökétől megtudtuk: tegnap este a régióban több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet, fáklyát vagy gyertyát.
A sepsiszentgyörgyi eseményen Gazda Zoltán felidézte: az elmúlt években október végén a Székely Nemzeti Tanács nagyszabású rendezvényeket kezdeményezett – székelyek nagy menetelése, Székelyföld határainak kivilágítása –, ezért is javasolták, hogy október utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja, és ezért kérték, hogy a templomokban imádkozzanak a régió önrendelkezéséért, a településeken pedig őrtüzek, fáklyák, gyertyák gyújtásával hívják fel a figyelmet követelésünkre. „A hatalom teszteli reakciónkat, ha szétszórt, gyenge közösséget látnak, bármit megtehetnek, de ha elszánt tömeget, erős akaratot észlelnek, megfontolják, mit tesznek, mert félnek, nem tiszta a lelkiismeretük, hiszen köpönyegforgató politikájukért ajándékba kapták Erdélyt, de a vállalt ígéreteket nem teljesítették. Mi, magyarok semmit nem kaptunk ajándékba, nekünk mindenért meg kell küzdenünk” – hangoztatta a szónok.
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, parlamenti képviselőjelölt felidézte: meghatározó közösségi élményben volt része három évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén, a rendezvény erőt, lendületet, hitet adott a közösségnek. Azért vállalta, hogy képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon, mert meggyőződése: nekünk, akik hiszünk Székelyföldben, nekünk kell odamenni, ahol a döntéseket hozzák, és ott bátran képviselni az itt élő közösség érdekeit. Ehhez összefogásra van szükség: pár évvel korábban, amikor több civil szervezettel közösen árnyékjelentést nyújtottak be az Európa Tanácshoz, megtapasztalta: csak úgy érhetünk el eredményeket, ha kifelé, a nagyvilág felé egységet sugárzunk. Hisz abban, hogy az autonómia a garancia a közösség megmaradására, és lehetőséget jelent a fejlődésre, kiteljesedésre. Az autonómia azt jelenti, magunk döntünk, és felelősek vagyunk egymásért. Jelenleg a döntések többsége nem a régió érdekeit szolgálja: jó esetben afféle mellékszál vagyunk, rosszabb esetben akadályozzák Székelyföld fejlődését – hívta fel a figyelmet. Párhuzamot vonva az autonómiát követelő székelység és Bukarest, illetve a gyermekét nevelő anya között, leszögezte: Bukarest nem jó szülő, mert nem engedi kibontakozni, nem engedi szabadon gyermekét. Az ügy nemes, a cél közös, az irány helyes – biztatta a résztvevőket Benkő Erika.
Csinta Samu, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke olvasta fel azt a kiáltványt, amely a Székelyföld autonómiájának napján több mint kétszáz településen elhangzott. Emlékeztetnek: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza vagy feldarabolja, ugyanakkor az autonómiára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt évek óta figyelmen kívül hagyja. „Ma, október 30-án a Székelyföld településein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei s a világban szétszóródott magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén, lármafák gyújtásával, őrtüzek, fáklyák és gyertyák ezreivel világítottuk ki Székelyföldet. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de a nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban.
Kovács István unitárius lelkész imában kért erőt, hitet a küzdelemhez, felidézve: a történelem során oly sokszor kellett őrtüzeket gyújtanunk. Hangsúlyozta: e maroknyi nép megmaradásáért küzd, szabadon, tisztán akarunk élni. Nem mások ellen, hanem másokért is imádkozunk, hogy megértsék: az lehet szabad, aki másokat is enged szabadon élni. Imájában arra kérte Istent, bocsásson meg azoknak is, akik nem meg-, hanem lehallgatnak, és nem megértenek, hanem félreértenek.
Alkalmazott autonómia – tárlat a Míves Házban
A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után a résztvevők jelentős része átvonult a Míves Házba, ahol megnyitották az Alkalmazott autonómia tárlatot. Ütő Gusztáv képzőművész, házigazda, a tárlat kurátora felidézte: három évvel korábban Az autonómia anatómiája címmel rendeztek nagy sikerű kiállítást, amely vándortárlatként Magyarországra és a Vajdaságba is eljutott. A mostani annak folytatása, öt országból 26 művész válaszolt felhívásukra, 60 munkát küldtek be, ebből 51-et állítottak ki a Míves Házban – ismertette. Megtanulva az autonóm létezést és gyakorolva is azt, példát kell mutatni kifelé is erre vonatkozóan mind a művészeti alkotások, mind a hétköznapi élet által. „Mindez megvalósítható a kortárs irányzatok szintjén, a műfaji változatosság adta lehetőségekben, az anyanyelv használata révén, az épített örökség megmentése által, hagyományaink megélése során, a történelmi hitelesség megjelenítéseként, ősi hitvilágunk bevonzására és tovább éltetésére, a szülőföldön maradás vagy az oda történő visszatérés által, de hasonlóképpen szellemi kapcsolataink fejlesztése érdekében és a gyermekvállalás örömeinek megtapasztalása révén és lelki táplálékunk mindennapi betevőként történő alkalmazásaként. A látványként megalkotott művek a felsoroltakat mélységeiben is tárgyiasíthatják, kifejtett hatásaik pedig mérhetetlenül fontos szerepet tölthetnek be földi hivatásunk autonóm kiteljesítésére nézve” – fejtette ki.
Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor a korábbi tárlat születéséről is mesélt, felidézve: Ütő Gusztáv kezdeményezésére az volt a céljuk, hogy olyan kiállítás szülessen, amely a képzőművészet eszközeivel népszerűsíti az autonómia gondolatát. A művészet nem oldhatja meg a társadalmi, gazdasági, szociális problémákat, de hozzájárulhat az autonómiához szükséges öntudat erősítéséhez. Az autonómia gondolatának képviselete több formában lehetséges: ma őrtűzzel, gyertyával, imával vagy képzőművészeti tárlattal is. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője szakmailag méltatta a tárlatot, ismertette a kiállított munkákat, majd rövid performansszal ért véget az esemény, amely az „Ami még nincs, de lesz, az már van” gondolata köré szerveződött.
Őrtüzek Székelyföld-szerte
A szervezők összesítése szerint több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet vagy gyertyákat tegnap Székelyföldön. Gazda Zoltán lapunknak elmondta: a csendőrparancsnok tegnap esti tájékoztatása szerint Háromszéken mindenütt rendben zajlott az akció, sehol nem történt semmilyen incidens. A rendezvény igazi közösségi élménnyé vált, az ima, a kiáltvány felolvasása után több helyütt együtt maradtak még a résztvevők a tűz körül: szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Őrmáglya Budapesten
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrmáglyát gyújtottak tegnap a magyar főváros XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. Szabolcs Attila, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében, és ma nem lennénk itt. A Jóisten jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását, és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. (MTI)
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint kétszázan dacoltak a meglehetősen hideg, zord időjárással tegnap este Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, hogy gyertyát gyújtva, közös imával kérjék Székelyföld területi autonómiáját. A negyvennyolcas emlékműnél gyertyákból rakták ki Székelyföld térképét (fotó), a résztvevők székely és magyar zászlókkal érkeztek az első ízben megszervezett Székelyföld autonómiájának napjára. Mint Gazda Zoltántól, a Sepsiszéki Székely Tanács elnökétől megtudtuk: tegnap este a régióban több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet, fáklyát vagy gyertyát.
A sepsiszentgyörgyi eseményen Gazda Zoltán felidézte: az elmúlt években október végén a Székely Nemzeti Tanács nagyszabású rendezvényeket kezdeményezett – székelyek nagy menetelése, Székelyföld határainak kivilágítása –, ezért is javasolták, hogy október utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja, és ezért kérték, hogy a templomokban imádkozzanak a régió önrendelkezéséért, a településeken pedig őrtüzek, fáklyák, gyertyák gyújtásával hívják fel a figyelmet követelésünkre. „A hatalom teszteli reakciónkat, ha szétszórt, gyenge közösséget látnak, bármit megtehetnek, de ha elszánt tömeget, erős akaratot észlelnek, megfontolják, mit tesznek, mert félnek, nem tiszta a lelkiismeretük, hiszen köpönyegforgató politikájukért ajándékba kapták Erdélyt, de a vállalt ígéreteket nem teljesítették. Mi, magyarok semmit nem kaptunk ajándékba, nekünk mindenért meg kell küzdenünk” – hangoztatta a szónok.
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, parlamenti képviselőjelölt felidézte: meghatározó közösségi élményben volt része három évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén, a rendezvény erőt, lendületet, hitet adott a közösségnek. Azért vállalta, hogy képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon, mert meggyőződése: nekünk, akik hiszünk Székelyföldben, nekünk kell odamenni, ahol a döntéseket hozzák, és ott bátran képviselni az itt élő közösség érdekeit. Ehhez összefogásra van szükség: pár évvel korábban, amikor több civil szervezettel közösen árnyékjelentést nyújtottak be az Európa Tanácshoz, megtapasztalta: csak úgy érhetünk el eredményeket, ha kifelé, a nagyvilág felé egységet sugárzunk. Hisz abban, hogy az autonómia a garancia a közösség megmaradására, és lehetőséget jelent a fejlődésre, kiteljesedésre. Az autonómia azt jelenti, magunk döntünk, és felelősek vagyunk egymásért. Jelenleg a döntések többsége nem a régió érdekeit szolgálja: jó esetben afféle mellékszál vagyunk, rosszabb esetben akadályozzák Székelyföld fejlődését – hívta fel a figyelmet. Párhuzamot vonva az autonómiát követelő székelység és Bukarest, illetve a gyermekét nevelő anya között, leszögezte: Bukarest nem jó szülő, mert nem engedi kibontakozni, nem engedi szabadon gyermekét. Az ügy nemes, a cél közös, az irány helyes – biztatta a résztvevőket Benkő Erika.
Csinta Samu, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke olvasta fel azt a kiáltványt, amely a Székelyföld autonómiájának napján több mint kétszáz településen elhangzott. Emlékeztetnek: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza vagy feldarabolja, ugyanakkor az autonómiára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt évek óta figyelmen kívül hagyja. „Ma, október 30-án a Székelyföld településein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei s a világban szétszóródott magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén, lármafák gyújtásával, őrtüzek, fáklyák és gyertyák ezreivel világítottuk ki Székelyföldet. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de a nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban.
Kovács István unitárius lelkész imában kért erőt, hitet a küzdelemhez, felidézve: a történelem során oly sokszor kellett őrtüzeket gyújtanunk. Hangsúlyozta: e maroknyi nép megmaradásáért küzd, szabadon, tisztán akarunk élni. Nem mások ellen, hanem másokért is imádkozunk, hogy megértsék: az lehet szabad, aki másokat is enged szabadon élni. Imájában arra kérte Istent, bocsásson meg azoknak is, akik nem meg-, hanem lehallgatnak, és nem megértenek, hanem félreértenek.
Alkalmazott autonómia – tárlat a Míves Házban
A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után a résztvevők jelentős része átvonult a Míves Házba, ahol megnyitották az Alkalmazott autonómia tárlatot. Ütő Gusztáv képzőművész, házigazda, a tárlat kurátora felidézte: három évvel korábban Az autonómia anatómiája címmel rendeztek nagy sikerű kiállítást, amely vándortárlatként Magyarországra és a Vajdaságba is eljutott. A mostani annak folytatása, öt országból 26 művész válaszolt felhívásukra, 60 munkát küldtek be, ebből 51-et állítottak ki a Míves Házban – ismertette. Megtanulva az autonóm létezést és gyakorolva is azt, példát kell mutatni kifelé is erre vonatkozóan mind a művészeti alkotások, mind a hétköznapi élet által. „Mindez megvalósítható a kortárs irányzatok szintjén, a műfaji változatosság adta lehetőségekben, az anyanyelv használata révén, az épített örökség megmentése által, hagyományaink megélése során, a történelmi hitelesség megjelenítéseként, ősi hitvilágunk bevonzására és tovább éltetésére, a szülőföldön maradás vagy az oda történő visszatérés által, de hasonlóképpen szellemi kapcsolataink fejlesztése érdekében és a gyermekvállalás örömeinek megtapasztalása révén és lelki táplálékunk mindennapi betevőként történő alkalmazásaként. A látványként megalkotott művek a felsoroltakat mélységeiben is tárgyiasíthatják, kifejtett hatásaik pedig mérhetetlenül fontos szerepet tölthetnek be földi hivatásunk autonóm kiteljesítésére nézve” – fejtette ki.
Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor a korábbi tárlat születéséről is mesélt, felidézve: Ütő Gusztáv kezdeményezésére az volt a céljuk, hogy olyan kiállítás szülessen, amely a képzőművészet eszközeivel népszerűsíti az autonómia gondolatát. A művészet nem oldhatja meg a társadalmi, gazdasági, szociális problémákat, de hozzájárulhat az autonómiához szükséges öntudat erősítéséhez. Az autonómia gondolatának képviselete több formában lehetséges: ma őrtűzzel, gyertyával, imával vagy képzőművészeti tárlattal is. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője szakmailag méltatta a tárlatot, ismertette a kiállított munkákat, majd rövid performansszal ért véget az esemény, amely az „Ami még nincs, de lesz, az már van” gondolata köré szerveződött.
Őrtüzek Székelyföld-szerte
A szervezők összesítése szerint több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet vagy gyertyákat tegnap Székelyföldön. Gazda Zoltán lapunknak elmondta: a csendőrparancsnok tegnap esti tájékoztatása szerint Háromszéken mindenütt rendben zajlott az akció, sehol nem történt semmilyen incidens. A rendezvény igazi közösségi élménnyé vált, az ima, a kiáltvány felolvasása után több helyütt együtt maradtak még a résztvevők a tűz körül: szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Őrmáglya Budapesten
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrmáglyát gyújtottak tegnap a magyar főváros XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. Szabolcs Attila, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében, és ma nem lennénk itt. A Jóisten jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását, és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. (MTI)
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 31.
Ha fogcsikorgatva is, de együtt kell mozdulnunk
Beszélgetés Bíró Zsolt képviselőjelölttel
– Elnök úr! Az MPP és az RMDSZ között kötött együttműködési megállapodás beérett, úgy néz ki, parlamenti mandátumot hoz a Magyar Polgári Pártnak. Így képzelte el a végeredményt?
– Nem szabad ennyire előreszaladnunk, a kampány és a választás is előttünk áll, s a munkának, együttműködésnek, összefogásnak december 11- én érhet be a gyümölcse. Hosszú folyamat eredménye az, ami most körvonalazódik. Számos kérdést, nézeteltérést sikerült tisztáznunk, közös választási programunk van. Ezek kétségtelen eredmények, és ha kimegyek az utcára, egyértelműen mindenkitől azt hallom, hogy jó döntés volt, jó úton járunk. Állítom, hogy Soós Zoltán összmagyar jelöltsége, az ő szoros eredménye, a vásárhelyi magyarság megmozgatása is példaértékű, még úgy is, hogy végül 2 százalékkal alulmaradtunk. A megye viszonylatában pedig az összefogás eredménye mandátumokban is mérhető. A Maros megyei magyar frakció tizenháromról tizenöt tagúra növekedett, és ez a plusz is kellett ahhoz, hogy magyar tanácselnöke legyen a megyének. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzati választásokat megelőző helyzethez képest magyar polgármesterünk is több van Maros megyében épp úgy, mint országos viszonylatban. Az összefogás erejére a legjobb példa Maroskeresztúr, ahol egyetlen szavazattal sikerült a magyar polgármesterjelöltnek élre törni. Tehát nem csak szlogen, tényleg Minden szavazat számít!
– Bizakodjunk, hogy ugyanez a siker a parlamenti választási részvételben is megmutatkozik. Mi a legfontosabb teendő az MPP-s jelöltek számára a román parlamentben s az RMDSZ-frakcióban?
– A legfontosabb dolog, hogy az erdélyi magyar politikai jobboldal értékrendjét és értékelvűségét meg tudjuk jeleníteni Románia törvényhozásában. A legnagyobb álmom az, hogy olyan politikai légkört teremtsünk, elsősorban a romániai magyarság körében, ami az érdekképviseletnek a hitelességét visszaszerezheti. Azáltal, hogy létrejött egyfajta belső koalíció, ami alkalmazkodik a romániai valósághoz, már hatalmas előrelépés. De ha konkrétabban tárgyaljuk ezeket az elképzeléseket, akkor máris említeni kell az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdéskörét, a Sapientia EMTE állami finanszírozását, Székelyföld turisztikai régióként való elismerését, az egyetlen székelyföldi repülőtérnek, vagyis a marosvásárhelyi reptér fejlesztésének fontosságát. Van zászlótörvény, de ez nem rendezi szimbólumaink szabad használatát, itt is törvényes garanciákra van szükségünk, s akkor még nem is említettem a sokat emlegetett autonómiánkat, amely fogalomnak végre jelentést és tartalmat kell adni a román képviselők tudatában is, hiszen jelenleg ez számukra egy irredenta- revizionista fogalom. Ha lehetőséget kap az MPP, hogy Bukarestben is elő tudjon hozakodni ezekkel a kérdésekkel, az az ügyet viszi előre. Autonómiáról itthon sokat beszélhetünk, de attól az még nem fog megvalósulni. Egyszer meg kell győzni erről a többséget, annak a képviselői pedig Bukarestben vannak.
– Ez azt is jelenti, hogy bukaresti politikus lesz Biró Zsolt?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy amikor kell, Bukarestben fogok dolgozni, de csak annyit szeretnék ott tartózkodni, amennyit szükséges. A családommal együtt most Marossárpatakon élünk. A három gyermekem itt Marosvásárhelyen jár iskolába. A feleségemet is minden ide köti. Az ő életüket nem fogjuk felborítani. Magam is, ha pihenni akarok, akkor a ház melletti gyümölcsösbe ülök ki elmélkedni, bár erre az utóbbi években egyre kevesebb idő jutott. Ritka pillanat, amikor nem a kihívások, a feladatok kötik le gondolataimat. Amikor gyermekeimmel rohanunk iskolába, zongoraórára vagy éppen edzésre, akkor is ezek dolgok határozzák meg gondolataimat, amikor viszont hétvégén nyugodtan együtt a család, ezek mintegy varázsszóra letisztulnak. Ez a jövőben is így lesz.
– Miért fontos az erdélyi magyarok számára a parlamenti választásokon való részvétel?
– Azt látjuk, hogy évről évre, választásról választásra növekedik a magyarság kiábrándultsága, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy magyar érdeket csak magyar ember fog megjeleníteni Bukarestben. A mi sajátos gondjainkat sosem fogja megérteni egyetlen román pártpolitikus sem, képviselni pedig biztos nem. Mi akkor tudunk valamit is mozdítani, ha ott vagyunk, ahol a törvényeket alkotják, ha hallatjuk hangunkat. Helye van a vitáknak, a véleménykülönbségnek, de ezeket a vitákat mindig egymás között kell előbb tisztázzuk, hiszen csak az így kikristályosodó álláspontot, programot, feladatot érezheti mindenki magáénak. Így válunk közösséggé, a közéleti szereplők pedig így lehetnek hitelesek. Véleményem szerint a felelős politika azt jelenti, hogy, ha fogcsikorgatva is, de képesek vagyunk együtt mozdulni!
Kérdezett: Stefan Renáta Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Bíró Zsolt képviselőjelölttel
– Elnök úr! Az MPP és az RMDSZ között kötött együttműködési megállapodás beérett, úgy néz ki, parlamenti mandátumot hoz a Magyar Polgári Pártnak. Így képzelte el a végeredményt?
– Nem szabad ennyire előreszaladnunk, a kampány és a választás is előttünk áll, s a munkának, együttműködésnek, összefogásnak december 11- én érhet be a gyümölcse. Hosszú folyamat eredménye az, ami most körvonalazódik. Számos kérdést, nézeteltérést sikerült tisztáznunk, közös választási programunk van. Ezek kétségtelen eredmények, és ha kimegyek az utcára, egyértelműen mindenkitől azt hallom, hogy jó döntés volt, jó úton járunk. Állítom, hogy Soós Zoltán összmagyar jelöltsége, az ő szoros eredménye, a vásárhelyi magyarság megmozgatása is példaértékű, még úgy is, hogy végül 2 százalékkal alulmaradtunk. A megye viszonylatában pedig az összefogás eredménye mandátumokban is mérhető. A Maros megyei magyar frakció tizenháromról tizenöt tagúra növekedett, és ez a plusz is kellett ahhoz, hogy magyar tanácselnöke legyen a megyének. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzati választásokat megelőző helyzethez képest magyar polgármesterünk is több van Maros megyében épp úgy, mint országos viszonylatban. Az összefogás erejére a legjobb példa Maroskeresztúr, ahol egyetlen szavazattal sikerült a magyar polgármesterjelöltnek élre törni. Tehát nem csak szlogen, tényleg Minden szavazat számít!
– Bizakodjunk, hogy ugyanez a siker a parlamenti választási részvételben is megmutatkozik. Mi a legfontosabb teendő az MPP-s jelöltek számára a román parlamentben s az RMDSZ-frakcióban?
– A legfontosabb dolog, hogy az erdélyi magyar politikai jobboldal értékrendjét és értékelvűségét meg tudjuk jeleníteni Románia törvényhozásában. A legnagyobb álmom az, hogy olyan politikai légkört teremtsünk, elsősorban a romániai magyarság körében, ami az érdekképviseletnek a hitelességét visszaszerezheti. Azáltal, hogy létrejött egyfajta belső koalíció, ami alkalmazkodik a romániai valósághoz, már hatalmas előrelépés. De ha konkrétabban tárgyaljuk ezeket az elképzeléseket, akkor máris említeni kell az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdéskörét, a Sapientia EMTE állami finanszírozását, Székelyföld turisztikai régióként való elismerését, az egyetlen székelyföldi repülőtérnek, vagyis a marosvásárhelyi reptér fejlesztésének fontosságát. Van zászlótörvény, de ez nem rendezi szimbólumaink szabad használatát, itt is törvényes garanciákra van szükségünk, s akkor még nem is említettem a sokat emlegetett autonómiánkat, amely fogalomnak végre jelentést és tartalmat kell adni a román képviselők tudatában is, hiszen jelenleg ez számukra egy irredenta- revizionista fogalom. Ha lehetőséget kap az MPP, hogy Bukarestben is elő tudjon hozakodni ezekkel a kérdésekkel, az az ügyet viszi előre. Autonómiáról itthon sokat beszélhetünk, de attól az még nem fog megvalósulni. Egyszer meg kell győzni erről a többséget, annak a képviselői pedig Bukarestben vannak.
– Ez azt is jelenti, hogy bukaresti politikus lesz Biró Zsolt?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy amikor kell, Bukarestben fogok dolgozni, de csak annyit szeretnék ott tartózkodni, amennyit szükséges. A családommal együtt most Marossárpatakon élünk. A három gyermekem itt Marosvásárhelyen jár iskolába. A feleségemet is minden ide köti. Az ő életüket nem fogjuk felborítani. Magam is, ha pihenni akarok, akkor a ház melletti gyümölcsösbe ülök ki elmélkedni, bár erre az utóbbi években egyre kevesebb idő jutott. Ritka pillanat, amikor nem a kihívások, a feladatok kötik le gondolataimat. Amikor gyermekeimmel rohanunk iskolába, zongoraórára vagy éppen edzésre, akkor is ezek dolgok határozzák meg gondolataimat, amikor viszont hétvégén nyugodtan együtt a család, ezek mintegy varázsszóra letisztulnak. Ez a jövőben is így lesz.
– Miért fontos az erdélyi magyarok számára a parlamenti választásokon való részvétel?
– Azt látjuk, hogy évről évre, választásról választásra növekedik a magyarság kiábrándultsága, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy magyar érdeket csak magyar ember fog megjeleníteni Bukarestben. A mi sajátos gondjainkat sosem fogja megérteni egyetlen román pártpolitikus sem, képviselni pedig biztos nem. Mi akkor tudunk valamit is mozdítani, ha ott vagyunk, ahol a törvényeket alkotják, ha hallatjuk hangunkat. Helye van a vitáknak, a véleménykülönbségnek, de ezeket a vitákat mindig egymás között kell előbb tisztázzuk, hiszen csak az így kikristályosodó álláspontot, programot, feladatot érezheti mindenki magáénak. Így válunk közösséggé, a közéleti szereplők pedig így lehetnek hitelesek. Véleményem szerint a felelős politika azt jelenti, hogy, ha fogcsikorgatva is, de képesek vagyunk együtt mozdulni!
Kérdezett: Stefan Renáta Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 31.
A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon.
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon.
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 1.
Kanada bejelentette a vízumkényszer eltörlését
Hivatalosan is bejelentette Kanada, hogy eltörli a vízumkényszert a román és a bolgár állampolgárokkal szemben jövő december 1-jétől. Ezt hétfőn közölte a helyi kormány Ottawában.
Bukarest és Szófia is a vízumkényszer eltörlését támasztotta annak feltételéül, hogy hozzájárulásukat adják az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséhez.
Azokkal szemben, akik megfelelnek bizonyos feltételeknek, már május 1-jén eltörlik majd a vízumkényszert – közölte a kanadai kormány. Ettől az időponttól kezdve azok léphetnek be Kanadába vízummentesen, akiknek az elmúlt 10 évben volt ideiglenes letelepedési engedélyük az észak-amerikai országban, vagy akik érvényes amerikai vízummal rendelkeznek. Az utazás előtt mindenesetre ki kell majd tölteni egy elektronikus űrlapot. Ezt november 10-től minden olyan ország állampolgárának meg kell majd tennie, amelyekből az emberek vízum nélkül utazhatnak Kanadába. Hasonló rendszer működik az Egyesült Államokban is.
Ottawa mindazonáltal figyelmeztetett: fenntartja magának a jogot, hogy ha „jelentősen felerősödnek a szabálytalan migrációs tendenciák”, akkor ismét vízumkényszert vezessenek be Romániával és Bulgáriával szemben. John McCallum kanadai bevándorlási miniszter közölte: Ottawa szorosan együttműködik Bukaresttel és Szófiával, hogy a vízummentes utazás lehetősége hosszú távon fenntartható legyen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Hivatalosan is bejelentette Kanada, hogy eltörli a vízumkényszert a román és a bolgár állampolgárokkal szemben jövő december 1-jétől. Ezt hétfőn közölte a helyi kormány Ottawában.
Bukarest és Szófia is a vízumkényszer eltörlését támasztotta annak feltételéül, hogy hozzájárulásukat adják az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséhez.
Azokkal szemben, akik megfelelnek bizonyos feltételeknek, már május 1-jén eltörlik majd a vízumkényszert – közölte a kanadai kormány. Ettől az időponttól kezdve azok léphetnek be Kanadába vízummentesen, akiknek az elmúlt 10 évben volt ideiglenes letelepedési engedélyük az észak-amerikai országban, vagy akik érvényes amerikai vízummal rendelkeznek. Az utazás előtt mindenesetre ki kell majd tölteni egy elektronikus űrlapot. Ezt november 10-től minden olyan ország állampolgárának meg kell majd tennie, amelyekből az emberek vízum nélkül utazhatnak Kanadába. Hasonló rendszer működik az Egyesült Államokban is.
Ottawa mindazonáltal figyelmeztetett: fenntartja magának a jogot, hogy ha „jelentősen felerősödnek a szabálytalan migrációs tendenciák”, akkor ismét vízumkényszert vezessenek be Romániával és Bulgáriával szemben. John McCallum kanadai bevándorlási miniszter közölte: Ottawa szorosan együttműködik Bukaresttel és Szófiával, hogy a vízummentes utazás lehetősége hosszú távon fenntartható legyen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 2.
Kozma Mónika: a szenátorjelöltség számomra nem egy tisztséget, hanem kőkemény munkát jelent
A jövőt Erdélyben képzeli el, külföldön élt és tanult, 2009-ben költözött haza Erdélybe, Maros megyébe. Családot alapított, és itthon szeretné kamatoztatni azt a tudást, amit külföldi szakmai tapasztalatai során, illetve tanulmányai alatt szerzett. Kozma Mónika jelenleg Péter Ferenc megyei tanácselnök tanácsadója, de dolgozott már Budapesten, Londonban és Bukarestben is, számos környezetvédelmi intézmény élén tevékenykedett. A december 11-i parlamenti választásokon a szövetség színeiben szenátornak indul, úgy gondolja, hogy Maros megye csak akkor lehet erős, ha erős csapattal vág neki ennek megmérettetésnek.
1. Mi késztette Önt arra, hogy 2008-ben hazaköltözzön és ott hagyja a budapesti jól fizető munkahelyét? Mitől vonzó egy olyan Erdély, amely nem nyújt olyan anyagi és megélhetőségi lehetőségeket, mint egy nyugat-európai főváros?
– Mindig is erdélyinek vallottam magam, és bárhol éltem vagy dolgoztam, ezen az érzésemen semmi sem változtatott. Elsősorban azért költöztem haza, mert meggyőződésem, hogy Erdélyben van jövő! Azonban ezt a jövőt nekünk kell megálmodnunk és valóra váltanunk. Ez a mi feladatunk! Erdélynek egy olyan gazdasági stabilitásra van szüksége, amely minden állampolgárnak jólétet biztosít. A gazdasági egyensúly megteremtéséhez mindenkire szükség van kicsitől nagyig. Első körben vissza kell térnünk ahhoz az alapgondolathoz, hogy miben vagyunk mi egyediek, mi a mi erősségünk. Ezekre kell építeni, erre kell jövőt tervezni. Például Maros megye gazdasági fellendülésén sokat segítene a turizmus, illetve történelmi örökségünk bemutatása, de ugyancsak ezt a célt szolgálná a külföldi befektetők ide vonzása.
2. Ha a Maros megyei magyar lakosságot nézzük és azt, hogy Ön a harmadik a szövetség megyei szenátori jelöltlistáján, elmondhatjuk, hogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy bejusson a parlament felsőházába. Mégis vállalja a munkát, és dolgozik… Mi készteti munkára?
– Amikor eldöntöttem, hogy erre vállalkozom és jelöltetem magam, akkor feladatokra és nem funkciókra, tisztségekre vállalkoztam. Ezen feladatokat és vállalásaimat nem attól tettem függővé, hogy befutó vagy nem befutó helyre kerülök. Azt gondolom, hogy Maros megyének erős csapatra van szüksége, történelmi pillanatoknak lehetünk részesei, amikor minden kéz elkel. Elmondhatjuk, hogy egy korszak zárul le éppen, és egy új kezdődik. Ebben az átmenetben mindenkire szükség van, aki konstruktívan gondolkodik a jövőről.
3. Melyek lennének az első intézkedései környezetvédelmi szakemberként egy esetleges szenátori mandátum elnyerése során?
– Románia a hulladékgazdálkodás terén nagyon rosszul áll. A mostani, nem működő hulladék- gazdálkodás helyébe gyakorlatilag egy teljesen új rendszert kell kialakítani. Egy olyan országos integrált rendszerre lenne szükség, amely mindamellett, hogy megoldaná a hulladékgyűjtési és - kezelési problémákat, közben maximálisan tekintetbe venné a környezetvédelmi elveket is és felszámolná az országban mindenhol jelen lévő illegális hulladéklerakókat, amelyre jó megoldás lehet a hulladék feldolgozása és hasznosítása, elsődleges erőforrásként. Ehhez – véleményem szerint – már az iskolai oktatás során tudatosítani kell a gyerekekben a környezettudatos életmódot és meg kell tanítani nekik konkrét hétköznapi helyzetekben alkalmazni a környezetvédelmi elveket. Ez csak többéves stratégia keretében képzelhető el, és társadalmi szemléletváltásra van szükség, nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni. Szükség lenne mind a kerettörvény, mind a vonatkozó végrehajtási szabályok módosítására. Az lenne az első kezdeményezésem, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó jogszabályokat ne toldozzuk-foltozzuk, hanem kerettörvényt dolgozzunk ki erre, amelynek megalkotásába a társadalom minden szegmensét vonjuk be. Sokat elmond rólunk az a tény, hogy milyen környezetben élünk. A gazdasági fellendülést is a fenntartható fejlődés elve mentén kell elérni, és élhető környezetet kell biztosítanunk gyermekeinknek is.
Kérdezett: Stefan Renáta
Népújság (Marosvásárhely)
A jövőt Erdélyben képzeli el, külföldön élt és tanult, 2009-ben költözött haza Erdélybe, Maros megyébe. Családot alapított, és itthon szeretné kamatoztatni azt a tudást, amit külföldi szakmai tapasztalatai során, illetve tanulmányai alatt szerzett. Kozma Mónika jelenleg Péter Ferenc megyei tanácselnök tanácsadója, de dolgozott már Budapesten, Londonban és Bukarestben is, számos környezetvédelmi intézmény élén tevékenykedett. A december 11-i parlamenti választásokon a szövetség színeiben szenátornak indul, úgy gondolja, hogy Maros megye csak akkor lehet erős, ha erős csapattal vág neki ennek megmérettetésnek.
1. Mi késztette Önt arra, hogy 2008-ben hazaköltözzön és ott hagyja a budapesti jól fizető munkahelyét? Mitől vonzó egy olyan Erdély, amely nem nyújt olyan anyagi és megélhetőségi lehetőségeket, mint egy nyugat-európai főváros?
– Mindig is erdélyinek vallottam magam, és bárhol éltem vagy dolgoztam, ezen az érzésemen semmi sem változtatott. Elsősorban azért költöztem haza, mert meggyőződésem, hogy Erdélyben van jövő! Azonban ezt a jövőt nekünk kell megálmodnunk és valóra váltanunk. Ez a mi feladatunk! Erdélynek egy olyan gazdasági stabilitásra van szüksége, amely minden állampolgárnak jólétet biztosít. A gazdasági egyensúly megteremtéséhez mindenkire szükség van kicsitől nagyig. Első körben vissza kell térnünk ahhoz az alapgondolathoz, hogy miben vagyunk mi egyediek, mi a mi erősségünk. Ezekre kell építeni, erre kell jövőt tervezni. Például Maros megye gazdasági fellendülésén sokat segítene a turizmus, illetve történelmi örökségünk bemutatása, de ugyancsak ezt a célt szolgálná a külföldi befektetők ide vonzása.
2. Ha a Maros megyei magyar lakosságot nézzük és azt, hogy Ön a harmadik a szövetség megyei szenátori jelöltlistáján, elmondhatjuk, hogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy bejusson a parlament felsőházába. Mégis vállalja a munkát, és dolgozik… Mi készteti munkára?
– Amikor eldöntöttem, hogy erre vállalkozom és jelöltetem magam, akkor feladatokra és nem funkciókra, tisztségekre vállalkoztam. Ezen feladatokat és vállalásaimat nem attól tettem függővé, hogy befutó vagy nem befutó helyre kerülök. Azt gondolom, hogy Maros megyének erős csapatra van szüksége, történelmi pillanatoknak lehetünk részesei, amikor minden kéz elkel. Elmondhatjuk, hogy egy korszak zárul le éppen, és egy új kezdődik. Ebben az átmenetben mindenkire szükség van, aki konstruktívan gondolkodik a jövőről.
3. Melyek lennének az első intézkedései környezetvédelmi szakemberként egy esetleges szenátori mandátum elnyerése során?
– Románia a hulladékgazdálkodás terén nagyon rosszul áll. A mostani, nem működő hulladék- gazdálkodás helyébe gyakorlatilag egy teljesen új rendszert kell kialakítani. Egy olyan országos integrált rendszerre lenne szükség, amely mindamellett, hogy megoldaná a hulladékgyűjtési és - kezelési problémákat, közben maximálisan tekintetbe venné a környezetvédelmi elveket is és felszámolná az országban mindenhol jelen lévő illegális hulladéklerakókat, amelyre jó megoldás lehet a hulladék feldolgozása és hasznosítása, elsődleges erőforrásként. Ehhez – véleményem szerint – már az iskolai oktatás során tudatosítani kell a gyerekekben a környezettudatos életmódot és meg kell tanítani nekik konkrét hétköznapi helyzetekben alkalmazni a környezetvédelmi elveket. Ez csak többéves stratégia keretében képzelhető el, és társadalmi szemléletváltásra van szükség, nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni. Szükség lenne mind a kerettörvény, mind a vonatkozó végrehajtási szabályok módosítására. Az lenne az első kezdeményezésem, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó jogszabályokat ne toldozzuk-foltozzuk, hanem kerettörvényt dolgozzunk ki erre, amelynek megalkotásába a társadalom minden szegmensét vonjuk be. Sokat elmond rólunk az a tény, hogy milyen környezetben élünk. A gazdasági fellendülést is a fenntartható fejlődés elve mentén kell elérni, és élhető környezetet kell biztosítanunk gyermekeinknek is.
Kérdezett: Stefan Renáta
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 2.
Emberiség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják az 1989-ben hatalomra került vezetést
Emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot ismeretlen tettesek ellen a katonai ügyészség az 1989-es forradalom ügyében - közölte szerdán a legfőbb ügyészség.
A vádhatóság szerint az 1989. december 22-én hatalomra került új politikai és katonai vezetés hatalmának megőrzése érdekében olyan intézkedéseket hozott, amelyek sok ember halálához, testi és lelki sérüléséhez vezettek, így ezek a cselekmények kimerítik az emberiesség elleni bűntettek ismérveit.
A katonai ügyészség a forradalom aktáinak vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a tettesek előre kidolgozott terv alapján egy polgárháború látszatát keltették, "az új vezetők hatalomra juttatása és legitimálása" érdekében.
A vádhatóság megállapítja: számos településen fegyveres incidensek történtek, amelyeket a polgári lakosság utcára szólításával és felfegyverzésével, a védelmi minisztérium vezetésének megosztásával, a fegyveres egységeknek adott ellentmondásos parancsokkal, a belügyi és katonai alakulatok egymás ellen való kijátszásával idéztek elő.
Az álhírek terjesztésébe a Román Televíziót (TVR) is bevonták, amely pánikkeltő, felhívásokat tett közzé. Mindennek a célja egy pszichológiai és médiaháború elindítása volt, amely aztán számos áldozatot szedett - mutat rá a közlemény.
A legfelső bíróság júniusban hagyta jóvá az 1989-es forradalom aktáinak újranyitását azt követően, hogy a forradalmárokat tömörítő, bukaresti December 21-e Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak.
1989 decemberében 1142-en vesztették életüket és 3138-an megsebesültek - túlnyomó többségük a diktátor elűzése után.
Szabadság (Kolozsvár)
Emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot ismeretlen tettesek ellen a katonai ügyészség az 1989-es forradalom ügyében - közölte szerdán a legfőbb ügyészség.
A vádhatóság szerint az 1989. december 22-én hatalomra került új politikai és katonai vezetés hatalmának megőrzése érdekében olyan intézkedéseket hozott, amelyek sok ember halálához, testi és lelki sérüléséhez vezettek, így ezek a cselekmények kimerítik az emberiesség elleni bűntettek ismérveit.
A katonai ügyészség a forradalom aktáinak vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a tettesek előre kidolgozott terv alapján egy polgárháború látszatát keltették, "az új vezetők hatalomra juttatása és legitimálása" érdekében.
A vádhatóság megállapítja: számos településen fegyveres incidensek történtek, amelyeket a polgári lakosság utcára szólításával és felfegyverzésével, a védelmi minisztérium vezetésének megosztásával, a fegyveres egységeknek adott ellentmondásos parancsokkal, a belügyi és katonai alakulatok egymás ellen való kijátszásával idéztek elő.
Az álhírek terjesztésébe a Román Televíziót (TVR) is bevonták, amely pánikkeltő, felhívásokat tett közzé. Mindennek a célja egy pszichológiai és médiaháború elindítása volt, amely aztán számos áldozatot szedett - mutat rá a közlemény.
A legfelső bíróság júniusban hagyta jóvá az 1989-es forradalom aktáinak újranyitását azt követően, hogy a forradalmárokat tömörítő, bukaresti December 21-e Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak.
1989 decemberében 1142-en vesztették életüket és 3138-an megsebesültek - túlnyomó többségük a diktátor elűzése után.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 2.
Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 2.
Az agyagfalvi autonómiakezdeményezés
Az autonómia kérdésköre a kezdetek kezdetétől foglalkoztatta az erdélyi magyarság érdekképviseletét a rendszerváltás után felvállaló politikusokat. Király Károly írja le a „Nyílt kártyákkal” című könyvében, hogy miképpen vitatkoztak Iliescu elnök és a Nemzeti Megmentési Front néhány magas rangú képviselőjének társagában Domokos Gézával január legelején.
Domokos nemcsak, hogy Iliescu első kérdésére-kérésére készségesen lemondott az autonómia fogalmának az első kisebbségügyi hivatalos dokumentumba való beiktatásáról, de el is utasította Király logikailag feszes, történelmi tapasztalatokra alapozó érvelését az autonómia szükségességéről.
Ezek után nem meglepő, hogy az RMDSZ első programjának megszövegezői kínosan kerülték az autonómia kifejezést, de megpróbálták annak tartalmát belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszer követelésébe.
Az RMDSZ-en belül Székelyföldön volt néhány vezető, akik később, 1992-ben Erdélyi Magyar Kezdeményezés néven alapítottak nemzeti-konzervatív platformot, s akik elengedhetetlennek tartották, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete nyíltan felvállalja az autonómia célkitűzését. Ennek elérése érdekében az 1991-es esztendő első felében megalakították az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportját (SZPCS), mely szerveződés az agyagfalvi autonómiakezdeményezés kapcsán nyert országos ismertséget. A csoport tagjai úgy vélték ugyanis, hogy az 1848-as agyagfalvi népgyűlés emlékére megrendezett nagygyűlésalkalmas lehet arra, hogy közfelkiáltással kinyilvánítassák Székelyföld autonómia iránti igényét.
Király Károly több fontos dokumentumot közöl a Nyílt Kártyákkal II. című kötetében, így a SZPCS 1991. szeptember 2-i közleményének teljes szövegét, melyben a csoport állást foglalt a készülő alkotmánnyal kapcsolatban, kiálltak Király Károlynak az első cikkelyt módosító javaslata valamint Szőcs Géza kisebbségi törvényjavaslata mellett, hangot adtak ama elvárásuknak, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai támogassák mindkét javaslatot, jelezték egyben, hogy 12 nappal később tanácskozást tartanak, ahol megtárgyalják az autonómia és az önrendelkezés témakörét. Vélhetően e tanácskozáson merült fel, hogy az agyagfalvi népgyűlésről való megemlékezés kapcsán nyilvánítsa ki a székely nép az autonómia iránti igényét.
A csoportosulás 1991. október 2-i gyűlésén kijelölte az 1991. október 19-i népgyűlést előkészítő bizottságot Fábián Vilmos, Katona Ádám, Kusztos Tibor, Mihály József, Nagy István, Papp Kincses Emese és Váncsa Árpád személyében.
A kezdeményezésről tárgyalt az országos elnökség, anélkül, hogy döntésre tudott volna jutni, majd a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egy olyan határozatot fogadott el, amit mind Katona Ádámék, mind Domokos Géza utólag a maga szájíze szerint interpretált. Hallgassuk erről az ügyben pártatlan Szőcs Gézát: „A KOT előtt álló egyik fő feladat az volt, hogy kezelje azt a másik válságot, ami a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos bizonyos törekvések és mozgások felerősödése folytán állott elő. El kell mondanom, hogy e kérdésben, melyet az elnökség nem tudott megoldani hajnalig tartó vita során sem, a küldöttek tanácsa viszonylag hamar konszenzusra jutott. Egyetértett - kisebb-nagyobb módosításokkal - azzal a szövegváltozattal, amelyet én javasoltam elfogadásra. Ennek lényege az, hogy a Székelyföldnek sajátos önrendelkezési, önkormányzati hagyományai vannak, amelyek sohasem irányultak senki ellen. Ma ezek modern európai modellekkel lennének ötvözhetőek. De egy jogi és hatalmi vákuumban élünk, tisztázatlan törvényi körülmények közepette. Ezért megfontoltságra és türelemre van szükség, nem lehet bármit is kierőszakolni. Az RMDSZ csakis a törvényesség keretén belül maradva látja lehetségesnek azt, hogy a Székelyföld kialakítsa a hagyományainak megfelelő önkormányzati struktúrát.”
Sokak szerint (így vélekedik többek között Katona Ádám és Király Károly is) maga az elnök, Domokos Géza lármázta fel a román sajtót és politikumot, mely rárepült a kérdésre és addig csak a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején tapasztalt hisztériában tört ki. A magyarság és azon belül székelység elleni hangulatkeltés az ún. Hargita-Kovászna („Har-Kov”) jelentésben csúcsosodott, mely arra a gátlástalan hazugságra épült, hogy Székelyföldről a rendszerváltás után elüldözték volna a románokat. A román média-össztűz, melyből a politikum is bőven kivette a részét, másrészt az RMDSZ „vezetőségének” kihátrálása az ügy mögül olyan közhangulatot teremtett, hogy a szervezők jobbnak látták lemondani az október 19-i népgyűlés megszervezéséről, amelyet egyébként – jogellenesen – a román hatalom betiltott, s a tiltásnak katonai erődemonstrációval adott nyomatékot.
Az erdélyi magyarság, hála a Bukarestből irányítottak aknamunkájának, csak egy évvel később nyilvánította ki a belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. Király végkövetkeztetése az ügy kapcsán: „az agyagfalvi „veszedelem” végső soron nem veszedelem, hanem szégyenletes manipuláció volt – RMDSZ segédlettel.”
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/m/szerintunk
Az autonómia kérdésköre a kezdetek kezdetétől foglalkoztatta az erdélyi magyarság érdekképviseletét a rendszerváltás után felvállaló politikusokat. Király Károly írja le a „Nyílt kártyákkal” című könyvében, hogy miképpen vitatkoztak Iliescu elnök és a Nemzeti Megmentési Front néhány magas rangú képviselőjének társagában Domokos Gézával január legelején.
Domokos nemcsak, hogy Iliescu első kérdésére-kérésére készségesen lemondott az autonómia fogalmának az első kisebbségügyi hivatalos dokumentumba való beiktatásáról, de el is utasította Király logikailag feszes, történelmi tapasztalatokra alapozó érvelését az autonómia szükségességéről.
Ezek után nem meglepő, hogy az RMDSZ első programjának megszövegezői kínosan kerülték az autonómia kifejezést, de megpróbálták annak tartalmát belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszer követelésébe.
Az RMDSZ-en belül Székelyföldön volt néhány vezető, akik később, 1992-ben Erdélyi Magyar Kezdeményezés néven alapítottak nemzeti-konzervatív platformot, s akik elengedhetetlennek tartották, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete nyíltan felvállalja az autonómia célkitűzését. Ennek elérése érdekében az 1991-es esztendő első felében megalakították az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportját (SZPCS), mely szerveződés az agyagfalvi autonómiakezdeményezés kapcsán nyert országos ismertséget. A csoport tagjai úgy vélték ugyanis, hogy az 1848-as agyagfalvi népgyűlés emlékére megrendezett nagygyűlésalkalmas lehet arra, hogy közfelkiáltással kinyilvánítassák Székelyföld autonómia iránti igényét.
Király Károly több fontos dokumentumot közöl a Nyílt Kártyákkal II. című kötetében, így a SZPCS 1991. szeptember 2-i közleményének teljes szövegét, melyben a csoport állást foglalt a készülő alkotmánnyal kapcsolatban, kiálltak Király Károlynak az első cikkelyt módosító javaslata valamint Szőcs Géza kisebbségi törvényjavaslata mellett, hangot adtak ama elvárásuknak, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai támogassák mindkét javaslatot, jelezték egyben, hogy 12 nappal később tanácskozást tartanak, ahol megtárgyalják az autonómia és az önrendelkezés témakörét. Vélhetően e tanácskozáson merült fel, hogy az agyagfalvi népgyűlésről való megemlékezés kapcsán nyilvánítsa ki a székely nép az autonómia iránti igényét.
A csoportosulás 1991. október 2-i gyűlésén kijelölte az 1991. október 19-i népgyűlést előkészítő bizottságot Fábián Vilmos, Katona Ádám, Kusztos Tibor, Mihály József, Nagy István, Papp Kincses Emese és Váncsa Árpád személyében.
A kezdeményezésről tárgyalt az országos elnökség, anélkül, hogy döntésre tudott volna jutni, majd a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egy olyan határozatot fogadott el, amit mind Katona Ádámék, mind Domokos Géza utólag a maga szájíze szerint interpretált. Hallgassuk erről az ügyben pártatlan Szőcs Gézát: „A KOT előtt álló egyik fő feladat az volt, hogy kezelje azt a másik válságot, ami a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos bizonyos törekvések és mozgások felerősödése folytán állott elő. El kell mondanom, hogy e kérdésben, melyet az elnökség nem tudott megoldani hajnalig tartó vita során sem, a küldöttek tanácsa viszonylag hamar konszenzusra jutott. Egyetértett - kisebb-nagyobb módosításokkal - azzal a szövegváltozattal, amelyet én javasoltam elfogadásra. Ennek lényege az, hogy a Székelyföldnek sajátos önrendelkezési, önkormányzati hagyományai vannak, amelyek sohasem irányultak senki ellen. Ma ezek modern európai modellekkel lennének ötvözhetőek. De egy jogi és hatalmi vákuumban élünk, tisztázatlan törvényi körülmények közepette. Ezért megfontoltságra és türelemre van szükség, nem lehet bármit is kierőszakolni. Az RMDSZ csakis a törvényesség keretén belül maradva látja lehetségesnek azt, hogy a Székelyföld kialakítsa a hagyományainak megfelelő önkormányzati struktúrát.”
Sokak szerint (így vélekedik többek között Katona Ádám és Király Károly is) maga az elnök, Domokos Géza lármázta fel a román sajtót és politikumot, mely rárepült a kérdésre és addig csak a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején tapasztalt hisztériában tört ki. A magyarság és azon belül székelység elleni hangulatkeltés az ún. Hargita-Kovászna („Har-Kov”) jelentésben csúcsosodott, mely arra a gátlástalan hazugságra épült, hogy Székelyföldről a rendszerváltás után elüldözték volna a románokat. A román média-össztűz, melyből a politikum is bőven kivette a részét, másrészt az RMDSZ „vezetőségének” kihátrálása az ügy mögül olyan közhangulatot teremtett, hogy a szervezők jobbnak látták lemondani az október 19-i népgyűlés megszervezéséről, amelyet egyébként – jogellenesen – a román hatalom betiltott, s a tiltásnak katonai erődemonstrációval adott nyomatékot.
Az erdélyi magyarság, hála a Bukarestből irányítottak aknamunkájának, csak egy évvel később nyilvánította ki a belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. Király végkövetkeztetése az ügy kapcsán: „az agyagfalvi „veszedelem” végső soron nem veszedelem, hanem szégyenletes manipuláció volt – RMDSZ segédlettel.”
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/m/szerintunk
2016. november 3.
110 éve született dr. Szentkirályi István gyermekgyógyász-professzor
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 3.
Băsescu és felesége mától kettős állampolgár
Traian Băsescu volt államfő és felesége, Maria Băsescu letették az állampolgársági esküt, a volt elnök és felesége mától kettős – román és moldáv – állampolgársággal rendelkezik. Az eseményre Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövetségén került sor.
Az állampolgárságot Traian Băsescu és felesége 2016 márciusában kérvényezte, amit Radu Timofti moldáv államfő még június folyamán jóváhagyott. Băsescu akkor elégedettségét fejezte ki a döntés kapcsán, mivel – mint mondta – nyilvánosan is ígéretet tett arra, hogy igényelni fogja a moldáv állampolgárságot. Traian Băsescu az utóbbi években a Moldovával való egyesülés egyik leghangosabb szószólójává vált.
Friss állampolgárként Traian Băsescu élni kíván szavazati jogával a moldovai elnökválasztás második fordulójában. A volt államelnök kijelentette: november 13-án az EU-párti Maia Sandura fog szavazni, aki a voksok 38,42 százalékával jutott a második fordulóba az oroszbarát Igor Dodon kihívójaként.
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
Traian Băsescu volt államfő és felesége, Maria Băsescu letették az állampolgársági esküt, a volt elnök és felesége mától kettős – román és moldáv – állampolgársággal rendelkezik. Az eseményre Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövetségén került sor.
Az állampolgárságot Traian Băsescu és felesége 2016 márciusában kérvényezte, amit Radu Timofti moldáv államfő még június folyamán jóváhagyott. Băsescu akkor elégedettségét fejezte ki a döntés kapcsán, mivel – mint mondta – nyilvánosan is ígéretet tett arra, hogy igényelni fogja a moldáv állampolgárságot. Traian Băsescu az utóbbi években a Moldovával való egyesülés egyik leghangosabb szószólójává vált.
Friss állampolgárként Traian Băsescu élni kíván szavazati jogával a moldovai elnökválasztás második fordulójában. A volt államelnök kijelentette: november 13-án az EU-párti Maia Sandura fog szavazni, aki a voksok 38,42 százalékával jutott a második fordulóba az oroszbarát Igor Dodon kihívójaként.
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 3.
Emberiesség elleni '89-es bűnök ügyében is nyomoznak
Az ügyészség szerdán jelentette be, hogy kiterjesztette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy annak idején, az ország új vezetése számos ember halálához járult hozzá. A közlemény szerint a dossziéban található iratokból kiderül: az 1989. december 22-e után hatalomra került politikai és katonai vezetés számos személy megöléséhez, megsebesítéséhez, fizikai és pszichikai károsodásához, valamint szabadságától való megfosztásához járult hozzá, ami kimeríti a büntető törvénykönyv emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó cikkelyeit.
Az ügyészség szerint a vádak ilyetén kiterjesztését az is indokolja, hogy számos telelpülésen történtek áldozatokat követelő fegyveres incidensek, ami az előre megtervezettségre utalhat. A terv az ügyészek szerint az volt, hogy zavart keltsenek a fegyveres erők körében azáltal, hogy megosztották a védelmi tárca vezetőit, valamint hamis parancsokat, jelentéseket és információkat terjesztettek, hogy utcára szólították és felfegyverezték a lakosságot, hogy polgárháború látszatát keltsék, miközben valójában a védelmi és a belügyi tárcának alárendelt, vagy gyakran ugyanazon minisztérium alárendeltségébe tartozó egységek csaptak össze. A cél a hatalom étvétele és az új vezetők legitimálása volt.
A terv érdekében a Román televíziót is felhasználták, amely a pánikkeltő, gyakran hamis információkat tartalmazó közleményeket továbbította. Emellett a telefonösszeköttetéseket is megszakították, és az illetékes minisztériumok élére az új hatalomhoz lojális vezetőket állítottak egy pszichológiai és médiaháború előidézése érdekében, amely számos áldozatot követelt.
Mint ismeretes, a legfőbb ügyészség idén indította újra a nyomozást, miután közfelháborodást keltett az ügy felelősök megnevezése nélküli lezárása. A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő népfelkelés 1989. december 15-én kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceauşescu volt kommunista diktátor.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Az ügyészség szerdán jelentette be, hogy kiterjesztette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy annak idején, az ország új vezetése számos ember halálához járult hozzá. A közlemény szerint a dossziéban található iratokból kiderül: az 1989. december 22-e után hatalomra került politikai és katonai vezetés számos személy megöléséhez, megsebesítéséhez, fizikai és pszichikai károsodásához, valamint szabadságától való megfosztásához járult hozzá, ami kimeríti a büntető törvénykönyv emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó cikkelyeit.
Az ügyészség szerint a vádak ilyetén kiterjesztését az is indokolja, hogy számos telelpülésen történtek áldozatokat követelő fegyveres incidensek, ami az előre megtervezettségre utalhat. A terv az ügyészek szerint az volt, hogy zavart keltsenek a fegyveres erők körében azáltal, hogy megosztották a védelmi tárca vezetőit, valamint hamis parancsokat, jelentéseket és információkat terjesztettek, hogy utcára szólították és felfegyverezték a lakosságot, hogy polgárháború látszatát keltsék, miközben valójában a védelmi és a belügyi tárcának alárendelt, vagy gyakran ugyanazon minisztérium alárendeltségébe tartozó egységek csaptak össze. A cél a hatalom étvétele és az új vezetők legitimálása volt.
A terv érdekében a Román televíziót is felhasználták, amely a pánikkeltő, gyakran hamis információkat tartalmazó közleményeket továbbította. Emellett a telefonösszeköttetéseket is megszakították, és az illetékes minisztériumok élére az új hatalomhoz lojális vezetőket állítottak egy pszichológiai és médiaháború előidézése érdekében, amely számos áldozatot követelt.
Mint ismeretes, a legfőbb ügyészség idén indította újra a nyomozást, miután közfelháborodást keltett az ügy felelősök megnevezése nélküli lezárása. A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő népfelkelés 1989. december 15-én kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceauşescu volt kommunista diktátor.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 3.
Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 3.
Részvétel vagy távolmaradás
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 3.
Széchenyi Istvánról szóló tudományos konferenciát szerveznek Kolozsváron - Széchenyi István munkásságáról szóló tudományos konferenciát szervez pénteken Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) - közölték csütörtökön a szervezők.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságaként működő KAB a magyar tudomány ünnepe alkalmából szervez ünnepi eseménysorozatot gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvény társszervezője a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babes-Bolyai Tudományegyetem.
Pénteken délelőtt tudományos ülésszak lesz, amelynek előadói Széchenyi István politikai és közgazdasági eredményeit ismertetik, de irodalmi és színházi munkásságát is érintik.
A tudományos ülésszakon többek között Horkay Hörcher Ferenc egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója beszél Széchenyi István politikai programjának aktualitásáról. Egyed Ákos kolozsvári történész, az MTA külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban címmel tart előadást, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár pedig a magyar politikus színházi projektumáról értekezik.
A konferenciát követően levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet. Az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője.
Ebből az alkalomból átadják KAB tudományos díjait.
Az akadémiai bizottság novemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai karán, valamint Temesváron és Bukarestben is tudományos konferenciákat szervez a magyar tudomány ünnepe jegyében.
(MTI)
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságaként működő KAB a magyar tudomány ünnepe alkalmából szervez ünnepi eseménysorozatot gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvény társszervezője a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babes-Bolyai Tudományegyetem.
Pénteken délelőtt tudományos ülésszak lesz, amelynek előadói Széchenyi István politikai és közgazdasági eredményeit ismertetik, de irodalmi és színházi munkásságát is érintik.
A tudományos ülésszakon többek között Horkay Hörcher Ferenc egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója beszél Széchenyi István politikai programjának aktualitásáról. Egyed Ákos kolozsvári történész, az MTA külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban címmel tart előadást, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár pedig a magyar politikus színházi projektumáról értekezik.
A konferenciát követően levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet. Az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője.
Ebből az alkalomból átadják KAB tudományos díjait.
Az akadémiai bizottság novemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai karán, valamint Temesváron és Bukarestben is tudományos konferenciákat szervez a magyar tudomány ünnepe jegyében.
(MTI)
2016. november 4.
Svéd királyi kitüntetést kapott Kövesi
Kitüntetést vett át Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze tegnap a svéd nagykövetségen. Köszönőbeszédében elmondta, a korrupcióellenes ügyészek elleni nyomásgyakorlások nem járnak sikerrel, a nyomozások folytatódnak.
A főügyészt a svéd király a Sarkcsillag Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntette ki, az indoklás szerint „a romániai korrupció ellen folytatott lankadatlan és bátor harcáért, amely a román jogállamiság és az átláthatóság javításának fontos lépése”. Az érdemrendet Anneli Lindahl Kenny, Svédország bukaresti nagykövete adta át, az ünnepségen jelen voltak az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége és az igazságügyi minisztérium képviselői. „Amikor a korrupcióellenes harc eszközeiről beszélünk, Svédország számunkra követendő példaként szolgál. A mentelmi jog és különleges előjogok hiánya, a közpénzek elköltésének átláthatósága, amelyeket Svédország alkotmánya több mint 200 éve tartalmaz, méltók arra, hogy országunk is átvegye őket. (...) Ez a megtisztelő kitüntetés számomra azoknak a folyamatos erőfeszítéseknek az elismerését jelenti, amit a korrupcióellenes ügyészségnél dolgozó munkatársaim tesznek, hogy professzionális módon és becsületesen harcoljanak a magas szintű korrupció ellen. Az én érdemem csupán annyi, hogy bátor szakemberekből álló csapatot irányítok, akik hisznek a korrupció nélküli Romániában, egy olyan országban, ahol a becsület reflex, a kompetencia pedig a legfontosabb kritérium. (...) Minden nyomásgyakorlás, minden megfélemlítési, személyes vagy szakmai zaklatási kísérlet sikertelen. Ugyanilyen következetesen és határozottan folytatjuk. (...) A munkánk sokakat nyugtalanít, akik eddig érinthetetlennek gondolták magukat, és akik az állami intézményeket személyes érdekekre akarták használni. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak kihívásaink, amiken túl kell lépnünk, de mi folytatjuk a nyomozásokat” – mondta Laura Codruţa Kövesi, amikor átvette kitüntetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kitüntetést vett át Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze tegnap a svéd nagykövetségen. Köszönőbeszédében elmondta, a korrupcióellenes ügyészek elleni nyomásgyakorlások nem járnak sikerrel, a nyomozások folytatódnak.
A főügyészt a svéd király a Sarkcsillag Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntette ki, az indoklás szerint „a romániai korrupció ellen folytatott lankadatlan és bátor harcáért, amely a román jogállamiság és az átláthatóság javításának fontos lépése”. Az érdemrendet Anneli Lindahl Kenny, Svédország bukaresti nagykövete adta át, az ünnepségen jelen voltak az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége és az igazságügyi minisztérium képviselői. „Amikor a korrupcióellenes harc eszközeiről beszélünk, Svédország számunkra követendő példaként szolgál. A mentelmi jog és különleges előjogok hiánya, a közpénzek elköltésének átláthatósága, amelyeket Svédország alkotmánya több mint 200 éve tartalmaz, méltók arra, hogy országunk is átvegye őket. (...) Ez a megtisztelő kitüntetés számomra azoknak a folyamatos erőfeszítéseknek az elismerését jelenti, amit a korrupcióellenes ügyészségnél dolgozó munkatársaim tesznek, hogy professzionális módon és becsületesen harcoljanak a magas szintű korrupció ellen. Az én érdemem csupán annyi, hogy bátor szakemberekből álló csapatot irányítok, akik hisznek a korrupció nélküli Romániában, egy olyan országban, ahol a becsület reflex, a kompetencia pedig a legfontosabb kritérium. (...) Minden nyomásgyakorlás, minden megfélemlítési, személyes vagy szakmai zaklatási kísérlet sikertelen. Ugyanilyen következetesen és határozottan folytatjuk. (...) A munkánk sokakat nyugtalanít, akik eddig érinthetetlennek gondolták magukat, és akik az állami intézményeket személyes érdekekre akarták használni. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak kihívásaink, amiken túl kell lépnünk, de mi folytatjuk a nyomozásokat” – mondta Laura Codruţa Kövesi, amikor átvette kitüntetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)