Kardvillogástól a tudományos felfedezésig – interjú Uray Zoltánnal
Uray Zoltán, Kolozsváron, született a biológia tudományok területén rendkívül értékes tevékenységet fejtett ki.
Német elemi iskola után (1938- 1942) beíratják a nagyhírű Református Gimnáziumba. (1942-1950) Elvégzi a Bolyai Tudományegyetem Biológia karát.(1950-1955) Majd 1970-ben Prof. Dr. Pora Eugen akadémikusnál a Biológia Tudományok Cím megvédése.1971- 1972 Az UICCC (Rákellenes Világszövetség) ösztöndíjasa. Karolinska Egyetem, Sugárbiológia, Stockholm, Svédország. Hűséges természetére jellemző egész életében két munkahelye volt a Megyei Kórház, Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratóriumban 1955- 1969 biológusként dolgozik, majd az Onkológiai Intézet, Izotóp laboratóriumában főmunkatársként megy nyugdíjba 1997-ben.
Hat tudományos társaság tagja. A teljesség igénye nélkül a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének 27 éven keresztül titkára. Az Erdélyi Múzeum Egyesület választmányi tagja. A Magyar Tudományos Akadémia, Biológiai Tudományok Osztálya külső tagja. Mint vendégkutató többször is megfordult Magyarországon, Budapesten a Sugárbiológiai Intézetben, Szegedi orvosi Egyetem Izotop laboratóriumában. De járt Svédországban, Karolinszkai Egyetemen és Németországban a Freiburgi Egyetemen.
Romániában, román nyelven megjelent hét onkológiai és két sugárbiológiai témájú szakkönyve. Külföldön szaklapokban, német, angol, francia és magyar nyelven 32 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Romániában, román, angol, német és magyar nyelvű szaklapokban 131 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Jelenleg is szorgalmasan dolgozik célja egy magyar nyelvű sugárbiológiai kézikönyv megírása és megjelentetése „A sugárbiológia Kézikönyve” címmel.
Szakmai elismerések sem maradtak el Arany János Díj (MTA 2005. Mikó Imre Díj (EME 2006) Mikó Imre emlékérem (EME2009)
Mikor felkerestem, cikket írt a Korunknak. Mert úgy érzi, mivel nagyon érdekes kort él át, bőven van, miről írjon, nem csak a tudomány területéről, hanem arról az érdekes korról, melyet sikerült megélnie. Szemtanúja volt a nácizmus kialakulásának, majd a második világháború borzalmainak, melyet követett egy majdnem 50 éves szocializmusnak nevezett korszak, ami számukra nagyon keservesen kezdődött, mert államosították édesapja gyönyörű villáját, asztalos műhelyét. Kidobták a lakásukból az utcára, kerültek. Ebbe a veszteségbe édesapja bele rokkant és bele is halt. Ami ezen a nehéz sok megaláztatással járó helyzeten átsegítette az a sport volt. Már 15 éves korában el kezdett sportolni. Vívott. 17 éves korában bekerült a román ifjúsági válogatottba. 18 éves korában országos bajnok lett. 19 éves korában bekerült a nagy válogatottba. Tehát azt a nyomorult helyzetet, mibe bekerült édesanyjával a vívásnak köszönhető sikerek elfelejtették vele. A vívás olyan anyagi helyzetet biztosított, hogy anyagilag nem kellett nyomorognia. Állítja szerencséje volt az életben. Ozorai volt a mestere. Aki csodálatos ember volt fegyelemre, tisztességre, becsületre tanította növendékeit. Tőle tanulta meg: pontosság – udvariasság. Amikor Uray Zoltán megnyerte a kupát, mert első lett az országban örömmel dicsekedett el a mesterének, aki annyit mondott: rendben van, vetkezz le. Tovább kell keményen dolgozni. Csak a komoly munka hozhat eredményeket.
Ez a fiatal Zoltánba megmaradt. De nem marad a sport területén, mert pályaválasztás tekintetéből a maga nemében egy páratlanul szép és érdekes szakmát választott, amely hozzájárul az emberiség szenvedéseinek könnyítéséhez és bizonyos esetekben gyógyításához.
Biológus lett. Közben, mint vívó megjárta a Helszinki olimpiát majd az azt követő világbajnokságot. Elvégezte a vívó mesteri kurzust, de ez a pálya nem elégítette ki őt. A biológia világa, számára izgalmasabbnak, érdekesebbnek bizonyult. A laboratóriumok csendjében a tudomány világának változatosságában sok örömöt kapott. Szántai János Magyarországon végzett biológus egyébként vívó társa, bevitte a kórház laboratóriumába. Ez meghatározó volt számára. Budapesten tanult metodikával, tudással és hozzáállással, példamutató lett a fiatal Zoltánnak.
Dr. Holán Tibor volt vívó, radiológus, egyetemi tanárt megalapította Kolozsváron Románia második Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumát. Szántai János itt kollegája lett. A csapat, mely összeállt nem mindennapi volt. Nem csak a felkészültségben, de gondolkodásban is közel álltak egymáshoz, és itt bizonyosodott be, mekkora szerencse az egy ember életében, ha munkatárasai munkahelyén nem csak kollegák, de emberek is tudnak maradni.
A kutatás világánál izgalmasabb világ számára nem létezik. Az intézet egy olyan területen dogozott, melyet addig Romániában csak Bukarestben kultiváltak. Kolozsvár egyetemi város, és az orvostudomány tisztában van azzal, hogy a betegségek megoldásában a biológia, vezető szerepet kap. Nem egy egyetemi tanár fordult kéréssel hozzájuk, kísérletezéseik alkalmából. Jöttek a fiziológiások a fiziopatológusok, a sebészek, belgyógyászok. Tevékenységük az egész orvosi karral kapcsolatos volt. Minden szakmában lehetett izotópokkal valamit tenni. Ami új utat nyitott, újdonságot hozott. Pállfy professzortól tanult meg állatokkal bánni, állatokat operálni. Mikor 10 év Holán iskola után felkerült az Onkológiára ott elcsodálkoztak, hogy tud az állatokkal, egerekkel, patkányokkal bánni. Nagyon sokat jelent, bekerülni egy olyan miliőbe, ahol mindenki jó szakember. Lehet tanulni egymástól. Abban az időben az onkológia kórház Románia egyik legmodernebb intézete volt. Egy kitűnő gárdával. Chiricuta professzor az intézetben katonai fegyelmet tartott, mióta ő meghalt ez az intézmény csak lefele halad. Nagyon jó emberanyaga van, de megjelentek a csoportok, akik vagy x vagy y felé húznak. Egy hatszáz emberes intézetet vezetni nem könnyű.
Mindennek dacára maga az onkológiai intézet hihetetlen lehetőségeket biztosított. Vetekedett egy budapesti vagy párizsi intézettel. Ott volt a Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratórium. Izotópokkal logikus hogy Uray dolgozott. Ott volt a rádió terápia, a két kobalt ágyú. A röntgen készülékek. Volt egy hatalmas állatház. Amint mondja: „Hiába vannak ragyogó ötleteid, ha nincsen egered és nincs, mivel besugarazd őket. Nekem óriási szerencsém volt. Az ember élte attól függ, kikkel kerülsz kapcsolatba. Mint fiatal kezdő első dolgozatom Ioan Baciu professzorral, aki később az egyetem rektor lett. Akkor ő volt a fiziopatológia főnöke.
Tehát a dolgozat sorrend Ioan Baciu, Hollán Tibor, Szántai István és Uray Zoltán. Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehet, a mi viszonyaink között. Státusszimbólumot jelentett, hogy a doktori dolgoztomban két fejezet radioizotópokkal foglalkozott. Az abban az időben olyan volt, mint ha ma molekuláris biológiai módszerekkel megcsinálsz valamit. A tudományban is mindig vannak ilyen top módok.
A tudomány hatalmas léptekkel halad a maga utján. De ehhez egy olyan infrastruktúra kell, mely lehetővé, tegye az emberek kísérletező kedvének megtartását, fejlesztést és főleg finanszírozását. A tudományban is vannak divat jelenségek és létezik a csillogás is, ami ebben az esetben nagyon sokat jelent. Ezért sokan még karrierjük csillogtatása érdekében elkövetnek tudományos turpisságokat. Egyébként, amint elmondta most írt egy cikket, melynek címe: Gondolatok a tudományos kutatás néhány etikai kérdéséről (Csalások, hamisítások, plagiarizmus és elfogultság a tudományos kutatásokban) Nem csak a saját tapasztalatait használta fel, hanem összeszedett jó dosszárnyi adatot. Melyekből kiderül milyen hihetetlen csalások, szélhámosságok vannak a tudományban. Miért? Azért, mert ma már a tudomány 99 százalékban anyagi, társadalmi előnyöket jelent. Karriert jelent. Ezekért az emberek hajlandók kicsit javítani az eredményeiken.
Ezért a tudományos életben, amit nem tudsz reprodukálni, nem ér semmit. Ma már minden valamit is érő felfedezés fenn van a világhálón, ez nem mindig volt így. Ez azt jelenti, hogy azon szakmai területen, melyen dolgozol otthon, kell lenni. Ennek és a szerencsémnek köszönhetem, hogy a világon először én hoztam ki antidepresszív anyagoknak sugárvédő hatását.
-A ’89-es események után a Romániában élő magyar származású kutatók mennyire tudtak élni a lehetőségekkel?
– Azok, akinek ki voltak már építve a magyarországi kutatóhelyekkel a kapcsolatok, azoknak felajánlották. Mint például nekem is felajánlották minden hónapban egy- egy kutatót fogadnak. Nálam az intézményben a kollegáim nálam iratkoztak fel a budapesti és szegedi kutató laboratóriumokban való tevékenységre. Én a listát összeállítottam és elküldtem ez, és ez ezzel foglalkozik, mikor tudjátok őket fogadni? Ez olajozottan működött három-négy évig, majd lelassult. Igazgató cserék lettek és ez valahogy átment az egész egy olyan rendszerbe, hogy mindenki saját maga rendezi ez irányú dolgait. Mindenki magkapta a maga kis kapcsolatait jobbra, balra. A legjobb embereim elhagyták az országot és ma már komoly pozíciókat, töltenek be külföldi tudományos intézetekben.
- Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újra alakulása a Te véleményed szerint mit jelentett?
- Nagyon sokat jelentett, meg kell nézni az előző éveket. Ekkor megjelent 110 dolgozat. Ebből a 110 dolgozatból kettő volt magyarul írva. Ami a Vásárhelyen megjelenő Orvosi Hírmondóban jelentek meg. A többi mind románul jelent meg. A jobb dolgozatok megjelentek angolul, németül és franciául. Tehát magyar tudományos élet jóformán nem volt.
Ezt lendítette fel az újonnan megalakult EME. Volt egy bizonyos tudománynépszerűsítés, amit zárt körben műveltek, népi egyetem címmel. Ehhez a régi nagyok nagyon komolyan álltak hozzá. Minden hónapban volt egy magyar előadás és a nép is bejött ezekre az előadásokra. A nagy öregek kihaltak, az után pótlás nem viszonyult annyira, legyen egy magyar nyelvű, szellemiséget képviselő iskola. Ez csendesen elsorvadt. Az is igaz, ma már Kolozsváron vannak olyan napok mikor négy-öt kulturális jellegű előadások, vannak. A diákság nem jár ilyen jelegű előadásokra ők mindent, megkapnak az egyetemeken és az Interneten. A tudományos előadásoknak keményen befütyült az Internet.
A tudományos életben az információ áramoltatás hihetetlenül fontos. Tudjam, mi történik szakterületemben. De a szakterületem is tudja eredményeim. Kolozsváron van két egyetem a Babeş– Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia- EMTE ahol magyarnyelven is, lehet tanulni, és diplomát szerezni. Ennek meglesznek az eredményei.
– Te hogy lépnél annak érdekében, hogy az a kumulált tudás, ami Erdélyben felhalmozódott valamilyen formában az, a világban élő ifjúsághoz eljusson?
Végző soron az egyetemi alkalmazottaknak a feladata lenne ez. De ehhez komoly anyagi támogatás kell. A civil egyesületek, szervezetek szintén sokat tehetnének ezen a területen. Ebben a vonatkozásban az ifjúság részéről is kellene, legyen egy bizonyos fokú nyitottság. De ez már neveléstől is függ. Rajtunk és rajtuk áll minden.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Orbán támadóbb külpolitikát ígér
Orbán Viktor szerint az eddiginél bátrabb, kezdeményezőbb külpolitikára van szükség. A magyar kormányfő erről tegnap a külképviselet-vezetői értekezleten beszélt Budapesten. Úgy fogalmazott: 2010 különleges év a magyaroknak, mert Európában is ritkának számító nemzeti egységet hoztak létre, az emberek visszaszerezték az önrendelkezés képességét.
A miniszterelnök szerint a diplomaták számára e politikai változás jelentősége elsősorban az, hogy Magyarország visszanyerte hangját. „Egy olyan radikális erőviszony-változás történt Magyarországon, amely az önök számára megteremti (...) az újrakezdés lehetőségét” – mondta a misszióvezetőknek.
A kormányfő hangsúlyozta, napjainkban olyan új világrend alakul, amelyben bizonyos képességek felértékelődnek, ezért mindenekelőtt gyorsaságot, reagálóképességet és intelligenciát vár a diplomatáktól. Mint mondta, a válság valójában , ezért a kabinet célja nem a válságkezelés, felfogásuk szerint ugyanis a krízis végén a világ nem olyan lesz, mint előtte volt.
A külpolitikáról szólva hangsúlyozta, a szuverenitás gondolata mindig meghatározó elem volt, de a külpolitikai önrendelkezésnek „elértük a maximumát”. Ezért a külpolitikának nem a külső önrendelkezés növelése a célja, hanem új együttműködési hálózatok kialakítása.
Arra is kitért, hogy a politikai szélsőségesség, a kirekesztés és az antiszemitizmus megengedhetetlen, a kormány minden ilyen jelenséget „azonnal kritika alá vesz, megtámad, visszaszorít és megsemmisít” – jelentette ki. Úgy fogalmazott: „Az eddiginél sokkal bátrabb, támadóbb jellegű, kezdeményezőbb külpolitikára van szükség”.
Répás Zsuzsanna: új korszak a nemzetpolitikában
A kormányváltással új korszak kezdődött a nemzetpolitikában – mondta Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár a külképviselet-vezetői értekezleten. A szomszédos országokban élő magyarok kedvezményes honosításáról szólva kijelentette: a törvénymódosítás célja az volt, hogy a külhoni magyarok többé ne legyenek idegenek Magyarországon.
A politikus hangsúlyozta: mindez nagy feladatot ró a külképviseletekre, mert a honosítási kérelmek az első körben oda érkeznek. Répás Zsuzsanna előadásában a nemzetpolitika egyik legfontosabb törekvésének azt nevezte, hogy „lehessen magyarként teljes életet élni a Kárpát-medencében”. Mint mondta, e célt leginkább az autonómia szolgálhatja.
MTI. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Keresztszülők a moldvai csángó magyarokért
Több száz éves lemaradás behozásában kell segédkeznie annak, aki szimbolikus keresztszülője egy moldvai csángó magyar kisgyermeknek. A Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik ennek érdekében a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. A program az idén tízéves, és ma már elmondható róla, hogy a történelmi Magyarország határain kívül rekedt csángóság felé még soha ennyien és ilyen nagy szeretettel nem nyújtottak kezet.
– Mi az anyanyelved?
– Román.
– Hogyan beszél veled édesanyád?
– Románul.
– Van kis testvéred?
– Van!
– És őt milyen nyelven csucsujgatja édesanyád?
– Magyarul.
(Tanár-diák párbeszéd egy moldvai magyarórán.)
Rendes keresztanya biztosan mindenre pontosan emlékszik, de engem annyira megérintett a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület munkája, hogy az első keresztszülő-találkozót orrfújással és könnytörölgetéssel töltöttem ahelyett, hogy rendesen odafigyeltem volna. Véletlenül keveredtünk oda, valahol olvastuk, hogy karácsonyi ajándékot várnak a csángóföldi magyar oktatásban részt vevő gyerekeknek. Voltam már Moldvában, megpróbáltam elképzelni, milyen vaspántos kapu mögé viszi az angyal a csomagot, vajon értik-e majd azt, amit beleírtunk. A gyerekeim megtöltöttek egy-egy dobozt olyasmivel, aminek ők is örülnének, ezeket a csomagokat vittük el a találkozóra. Fiatal székely tanárnő mesélt az elmúlt évekről – ünnepekről és hétköznapokról, amelyeket az isten háta mögött egy lépéssel, a messzi Moldvában töltött. Olyan volt, mint egy szülői értekezlet: a keresztszülők, akiknek a „gyerekeit” ő tanította, kérdezgették, ő meg mesélt a derékig érő hóban megtett utakról, a megtalált, kiveszettnek hitt szófordulatokról, az együtt töltött adventi napokról és a sikeresen kisilabizált magyarországi olvasókönyvekről.
Közben – nemcsak jelképesen, szó szerint is – egy percre sem engedte el a vele lévő gyerekeket, hol a kezét fogta valamelyiknek, hol a derekát karolta át, amikor leült, az ölébe vett valakit. A gyerekek persze tekergették a fejüket, mert sokan most találkoztak először keresztszüleikkel, akikről csak azt tudták, nekik köszönhetik, hogy magyarórára járhatnak, és ők küldik az ajándékokat a messzi Magyarországról. Aztán az egyesület egyik székelyföldi megbízottja mondta el, hogy mire lenne szükségük a csíkszeredai bentlakásban élő csángó gyermekeknek – matracra, edényre, társasjátékra –, mindezt hol és mikor lehet leadni. Hányan járnak magyar líceumba, hogy telt a félév, kik kerültek ki Budapestre egyetemre. Egy perc alatt világos lett: ha ezek a fiatalok nem kerülnek be az idén tizedik éve folyó moldvai magyar oktatási programba, most mélyszegénységben élő román földművesek vagy spanyol eperföldeken robotoló rabszolgák volnának, így meg – aki alkalmas erre – magyar értelmiségi is lehet belőlük! Nyisztor Tinka személyében nemrég az első csángó doktort is felavatták, a lehetőségek mindenki számára nyitottak. Azonnal jelentkeztünk, hogy mi is szeretnénk támogatni évi negyvenezer forinttal és szeretettel meg odafigyeléssel két, korban a mi gyerekeinkhez illő csángó fiatalt. Néhány hét múlva megérkezett az első levél: „Kedves Család! In vagyak Andras 9 éves, a testivéremet hiviak Julian nekem van egy kutyamat, hiviak Pufü es a tehenemet hiviak Virana. A tanar nininél jarum a magyar urara 3 esztendeje Szerátetvel: Andras, Frumosza.”
Andrást valójában Emilnek hívják, csak ezt a nevet nem találta elég magyarosnak. Ő a mi csángó keresztfiunk immár két éve, Máthé Krisztina és Neagu Adrián tanítványa, aki megengedte, hogy a leveleiből idézzek ebben az írásban. Mikor a Balaton-felvidéki Nyirádon (ahol a falu közössége minden évben vendégül lát frumószai gyerekeket) először találkoztunk személyesen az alacsony, hirtelenszőke kisfiúval, még annyit tett hozzá a bemutatkozáshoz: erős vagyok, de rövid! Van egy keresztlányunk is, Barnat Mária Magdaléna, aki pontosan olyan szép, mint a neve. A történelem viharai elől Moldvába menekült székely őseit idézi hosszú lenszínű haja, valószínűtlenül fehér bőre, kék szeme, amellyel elüt a kerek arcú, erős járomcsontú, mandulaszemű, piros-barna arcú, honfoglalás kori arcvonásokat viselő csángó többségtől. Tizennégy éves, kitűnő tanuló, szavalóverseny győztese, finom jelenség, aki képes elpirulni és a legkisebb kedvességtől zavarba jönni. „Köszönöm szépen a csumagat – írta két évvel ezelőtt. – Eceres nem kaptam ilyen szép pixeket [tollakat] a kis testvírem es sokat jácódat velik. Hogy tatótik [tartották] a Husvitet? Nálunk imánd eltot [immár eltelt], de szép volt. A gyerekek, hogy viszik az iskolával? Kendik, hogy vannak?”
Mostanában már e-mailt váltunk, és a levelek stílusa egyre inkább közelít a tankönyvek magyar nyelvéhez. Ám a beszélgetés még mindig nehéz, mert a gyerekek hihetetlen zavarban vannak amiatt, hogy a nagymamájuktól tanult magyart évszázadok választják el attól a nyelvtől, amelyet mi beszélünk. A néprajzban ismert jelenség, hogy bizonyos tudás egy-egy nemzedék kiiktatásával öröklődik tovább: a szülők dolgoznak, ezért az unokák nagyszüleiktől öröklik meg a közösség szellemi kincsét – Magdaléna esetében például a magyarnyelv-tudást. Hiába a felkészítő tábor a tanároknak, és hiába áll rendelkezésükre a nem hivatalos szórványtanterv, amelyet a magyarnyelv-vesztés szempontjából sok tekintetben hasonló körülmények között dolgozó máramarosi tanárok dolgoztak ki, és bocsátották moldvai kollégáik rendelkezésére, mégis nagyon nehéz a Csángóföldön magyart tanítani. A frumószai román nyelvjárásban például az e-t j-nek ejtik, vagyis Emil helyett azt mondják, Jemil, így hónapokba telik, amíg meg lehet értetni a magyarban a jég és az ég közti különbséget. Máthé Krisztina sepsiszentgyörgyi magyartanárnő a Mozaik Tankönyvkiadótól kapott tankönyveket, amelyek nagy szolgálatot tesznek, csak éppen nehezen értik a gyerekek a szövegét. Amikor előkerült a János vitéz, mindenki megkönnyebbült, mert Petőfi végre az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Első alkalommal Magda és Emil csak igennel és nemmel válaszolt kérdéseinkre, de legutóbbi találkozásunkkor Magda folyékonyan elmesélte, hogy az édesapja hol tart a gyógyulásban. Magda édesapja favágó, pontosan úgy, mint a mesében. Csakhogy mint az egyszeri szegény embernek, Magda édesapjának sincs biztosítása, és most, hogy a nehéz munkában tönkrement a gerince, a család minden pénze ráment a műtétre.
– Most le kell ülnünk, és beszélnünk egymással! – mondta Máthé Krisztina hét évvel ezelőtt vőlegényének, Neagu Adriánnak, aki abban a percben biztos volt benne, hogy vége, lapátra tették. De Kriszta nem szakítani akart, hanem elmenni az isten háta mögé, és még egy lépéssel azon is túl, Moldvába magyart tanítani csángó magyar gyermekeknek. Amikor ezt elmondta a fotóművész fiúnak, rajta volt a sor, hogy azt higgye, elérkezett a szakítás pillanata. De Adrián nem csupán igent mondott, hanem egyenesen ezt: „De jó, tartunk nekik fotószakkört!” Felkészítő táborozás után – amely egyben alkalmassági vizsga is volt –, szeptemberben Bákó megyében, Frumószán találták magukat. A falu románosan használt nevének jelentése Szépfalu, a legenda szerint Stefan cel Mare fejedelem kedveséről kapta a nevét, a 4700 fős lakosság hatvan százaléka katolikus. A fiatal pár viszonylag jó állapotú parasztházat kapott szolgálati lakásnak, és nekiálltak kialakítani benne egy szobácskát, amelyben megkezdhetik az iskolán kívüli magyarnyelv-oktatást. Így lettek Emil és Magda tanítói.
E nagyobbacska szobából alakult ki a magyar ház, ahová ma már 130-140 gyerek jár tanulni. A legnagyobb nehézséget az első időben az jelentette Krisztináéknak, hogy bár millió elintéznivalójuk volt, egyikük sem beszélt igazán jól románul, márpedig az élet akkoriban még csak a többség nyelvén zajlott errefelé. Amikor megismerkedtünk, az udvarias kérdésre, „miben segíthetünk?”, Krisztina azonnal rávágta, van úgy, hogy egyszerre hetven gyerek is megfordul a magyar házban, és nagy szükségük volna elsősegélydobozra. Családunk törte a fejét, mi minden nyavalya fordulhat elő arrafelé, s jó érzés arra gondolni, hogy olyan baj nem történhet magyarórán, amelyet abból a dobozból ne lehetne megoldani.
A történelmi Magyarország határaitól keletre fekvő Csángóföldön az oktatás szervezése döbbenetesen későn, a XIX–XX. század fordulóján kezdődött, román nyelven. Magyar nyelvű oktatás csak az ötvenes években volt, falvanként változó ideig és változó formában, csakis az elemi osztályokra korlátozva – igaz, Bákóban magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. A Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére felülről megszervezett oktatást szintén felülről, rendeletileg szüntették meg az 1956-os események után. A kommunizmus későbbi éveiben szó sem lehetett a csángók magyar nyelven történő oktatásáról.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította a csángó oktatási programot Moldvában, sehol sem volt magyar nyelven zajló rendszeres, szervezett foglalkozás a gyerekekkel. A nyári táboroztatás, az erdélyi és magyarországi iskolákba való kiutaztatás, illetve a néhány településen lelkes emberek vezetésével zajló rendszertelen „oktatási” tevékenységek nyilván nem hozhattak jelentős előrelépést a rohamos asszimiláció megfékezésében.
A következő mondatok az MCSMSZ honlapján a sajnos szócskával kezdődnek, pedig minden lélek megmentése hatalmas siker: „a mintegy 9000 moldvai csángó gyerek közül, kik még valamennyire beszélik, értik őseik nyelvét, alig 1500-at tanítunk pillanatnyilag, és mindössze 75 gyerek számára biztosítjuk a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Oktatási programunk az elmúlt tíz évben beindított egy olyan folyamatot, amely révén a csángók magyar nyelvi oktatása megkezdődött, ez azonban nem nevezhető áttörésnek sem a számadatok, sem az elért eredmények szempontjából.”
Adrián és Krisztina kétféle küldetést teljesít Frumószán. Krisztinának az általános iskolai oktatás tanrendje szerint kell magyarórát tartania azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt írásban kérik. Bár a frumószai iskola több tanárának szent meggyőződése, hogy magyar nyelv, mint olyan, egyáltalán nem is létezik, az itteni szülők többnyire mégis szívesen kérik a magyaroktatást, ám a néprajzáról híres Lujzikalagorban még mindig nem sikerült áttörést elérni e téren. Ez a magyaróra pont olyan értékű, mint a többi: a gyerekek jegyet kapnak, Krisztina pedig fizetést a minisztériumtól. A magyartanítás másik formája – az óvodai foglalkozásokon kívül – a már említett szolgálati lakás hátsó frontjából kialakított tanteremben zajlik. Ide az a gyerek jöhet, aki nemcsak magyarul akar tanulni, hanem fotózni, az olvasott magyar szöveget lerajzolni és kézműveskedni, hagyományos bútorfestést vagy éppen informatikát tanulni. És együtt lenni hasonló társaival.
Döbbenetes a csángó gyerekek kötelességtudata az anyaországból nézve. Éveken keresztül reggel hétkor is tartottak magyarórát, mégis mindig mindenki megjelent, azok is, akik hét kilométert gyalogoltak az iskoláig. Mikor Krisztinának sikerült úgy intéznie az órarendjét, hogy kilencre jöjjenek azok, akiknek délután van iskolai tanítás, a gyerekek nagyon megörültek: „Legalább elmehetünk a hetes misére!”
Moldvában fontosabb a vallás, mint a nemzetiség. Manapság körülbelül kétszázötvenezerre tehető a görögkeleti tengerben élő római katolikus lakosság száma. Bár a román történészek és egyházi személyek minden erejükkel tagadják, valójában nincs igazi érv, amely megkérdőjelezné a moldvai katolikusság magyar eredetét. A moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag is elszórtan találhatók a román települések között, s sokszor nem is hallottak a távolabbi katolikus csángó községekről. Ami mégis összeköti őket, az elsősorban a vallás, illetve az egyre szűkülő, sorvadó, eltűnő nyelv és hagyományos kultúra. Még az elkószáló, elcsellengő jelentésű csángó megnevezést sem tartják a magukénak, hiszen ezt az ezeréves határokon belül élő magyarság, elsősorban a székelység ragasztotta rájuk, ők önmagukat inkább katolikusnak hívják. Ez elégséges volt a saját meghatározásukra, hiszen megkülönböztette őket az ortodox románságtól, s természetes is volt nekik, hiszen a középkori identitástudatot tükrözi. Számukra a nyelvcsere sem identitásvesztő tragédia, pusztán praktikus, a mindennapi életet megkönnyítő folyamat.
A moldvai magyarság legősibb csoportjait vélhetően a honfoglalás idején hagyták hátra a magyar törzsek határőrzőnek, majd az Árpád-házi királyok erősítésként erdélyi és felső-tiszai magyarokat telepítettek melléjük a XII–XIII. században. A következő évszázadokban üldözött husziták és a szegénység elől menekülők gyarapították a számukat. A legjelentősebb kirajzás az 1764-es madéfalvi veszedelemhez köthető, ekkor nagyszámú székely lakosság telepedett le Moldvában, ma e családok leszármazottai alkotják a moldvai magyarság nyolcvan százalékát. Így tehát a csángóság kimaradt sok mindenből, ami meghatározza a mai magyarság önképét. Mivel papjaik nem beszéltek magyarul, többé-kevésbé magából az írásbeliségből is kimaradtak, akárcsak a reformációból, a nyelvújításból, a reformkor ébredéséből. Nekik nem volt sem március 15-éjük, sem Erzsébet királynéjuk, őket még a trianoni diktátum sem érintette. Magyarnak lenni sokuknak valami nagyon mély, a tudatos és a tudattalan határán billegő archaizmus: mikor még és mikor már nincs szerepjátszás, amikor az élet nagy misztériumai tárulnak fel. Magyarul ringatják a pici babát, magyarul nyugtatják az idős embert, magyarul váltanak fontos szót a szülők: máskor románul beszélnek. Így kell, így könnyebb a világ felé. Tudomásul kell venni azt is, hogy a moldvai nyelvjárás – amely még a vonat szót vagy a hangtani hasonulást sem ismeri, és az irodalmi magyart beszélő számára első hallásra érthetetlen – nagyon nehezen alkalmazható a modern világ dolgainak megnevezésére. Óhatatlanul a rendelkezésükre álló román szókincsből kellett szavakat átvenniük, némi magyar hangrenddel megbolondítva. Nyelvjárási szempontból a beszélt magyar nyelv falvanként viszonylag jelentős eltérést mutat, tehát nem beszélhetünk egységes csángó nyelvjárásról. A 22 moldvai faluban, ahol jelenleg magyartanítás folyik, a tanárok többsége rövid ideig marad, van, aki csak egy évig. Ritka, hogy képes legyen valaki a világtól elzártan, sokszor áram és víz nélküli házban, napi internettől, tévétől elszigetelve hosszú éveket eltölteni. Krisztinának és Adriánnak a télen megszületik az első gyermeke, lassan ők is készülődnek vissza Erdélybe. Így tehát a tanároknak nincs idejük megtanulni a csángó nyelvjárást. Ezért bármilyen nagy dolog is a gyermekeket visszavezetni a magyar beszédhez, amit megtanulnak, az nem őseik nyelve lesz, hanem a modern magyar. Krisztina székely létére a kolozsvári egyetemen kicsiszolt irodalmi magyart beszél, emiatt sokszor lelkiismeret-furdalása is van. Észrevette, hogy a gyerekek köszönömöt mondanak az addig megszokott „isten fizesse!” helyett. Amikor először futott be hozzá egy kisfiú, hogy „könyörgök szépen, adjon egy kanna vizet!”, Kriszta azt hitte, ég a ház. Aztán rájött, hogy csak egy pohár vizet kért tőle. Igyekszik használni ezt a régies formát, mert amit ő mond, azt használják a gyerekek is. Lassan eltűnik majd a hasonulás nélküli nyelvhasználat, az s sz-nek ejtése, a kicsinyítések és a régies szavak.
Nemrég Magda elújságolta, hogy már tudja olvasni a magyar könyveket. Mikor teszünk jobbat: ha csak mélyenszántó hazafias könyveket küldünk, vagy akkor, ha neki való szerelmes regényeket? Ha Csíkszeredában akar tovább tanulni, akkor szüksége lesz mindkettőre.
A Moldvában élők számára – nemzetiségüktől függetlenül – felfoghatatlanul felgyorsult az idő: a néhány éve még önfenntartó falucskák felnőtt lakosságának nagyobb része ma szerte a nagyvilágban, főként Olasz- és Spanyolországban dolgozik. A nyugaton keresett pénzből épült hatalmas házak vakolatlan falai között pedig nagymamára, szomszédra, a Jóisten irgalmasságára hagyott funkcionális árvák, akiknek kapaszkodniuk kellene valakibe vagy valamibe. Van olyan tizennégy éves kislány, akit kivettek az iskolából, mert öt kis testvérét kell nevelnie, egyik szülője sincs itthon. Emilt azért nem láthattuk az idén, mert a szülei nem jöttek haza aláírni útlevélkérelmét. Magyarórára vonzó járni, mert „menő”, van ott számítógép meg ajándék Pestről. De ez még nem lenne elég ahhoz, hogy sokan délelőtt meg délután is végigüljék a tanórát, csak mert az anyjuk helyett Kriszta és Adrián törődik velük. A józan ész azt diktálná, hogy magyar helyett olaszt és spanyolt tanuljanak, de a moldvai gyerekeket a szívük viszi a magyarórára. Ha ez a nyelv anyjuk helyett is anyjuk, szó szerint anyanyelvük lesz, a csángóság nem vész el.
Farkas Adrienne, mno.hu
Erdély.ma

Hűbérbirtok?
Szent István királyunk ünnepén Szatmárnémetiben járt és előadást tartott Bárdi Nándor, az ismert pesti történész és kisebbségkutató. A kettős állampolgársággal kapcsolatos fejtegetését annak hangsúlyozásával kezdte: ha eddig nem tudtuk volna (sokan tudtuk!), vegyük tudomásul, hogy „ez a történet” nem rólunk, határon túli magyarokról szól, hanem Magyarország belső gondjairól, identitáskereséséről
Most is, hogy a Fidesz-kormány megadta, és akkor is erről szólt, amikor Kovács László, az MSZP elnöke a 2004-es népszavazáskor azzal riogatta a választókat, hogy huszonhárommillió román özönli el Magyarországot. A közvéleménnyel sikerült elhitetni, hogy a szocialisták támogatói az állampolgárság megadása ellen, a fideszesek pedig mellette voksoltak Bárdi szerint a valóság összetettebb, mert az MSZP-szimpatizánsok 32 százaléka mellette, ugyanakkor a fideszesek 20 százaléka ellene szavazott.
Ebből következik, hogy nem lehet csak egy párt nyakába önteni a szégyenlevest. A történész külön felhívta figyelmünket: ne legyenek illúzióink, Magyarország nem fogja, mivel nem tudja megoldani a határon túli magyarok problémáit. Ebből az következik: a helyzet kulcsa részben a mi kezünkben, részben a nemzetközi támogatottságban van.
S akkor mit tapasztalunk? Némelyik fideszes úgy próbálja beállítani, azt sugallja, hogy ők az erdélyi magyarok soraiban is rendet tesznek Az elmúlt napokban annyit idézték a lapok Kövér László egyik ide vonatkozó mondását, hogy már a klasszikusok sorába emelik.
Az Országgyűlés friss elnöke, aki elszólásairól már korábban híressé vált, a gyergyói EMI- táborban, amely jobbikosokat és más szélsőségeseket sem nélkülözött (ám akkor Kövér mit keresett ott?!) azt mondta, hogy pártja most dolgozza ki, miként viszonyuljon az erdélyi magyar szervezetekhez, s most határozza meg, hogy melyiknek milyen szerepet és feladatot szán.
Jól értették: feladatot! Mert hát mi ugye a Kövér hűbérbirtoka vagyunk, csupa lüke, elmebajos, tehetetlen emberek, akiknek halvány gőzük nincs, hogyan kell politizálni, kivédeni a román huncutságokat. Ezt sokkal jobban tudják a Rózsadombon lakó, románul egy kukkot nem tudó, velük soha nem élő budapesti politikusok.
Nem tudni, a jó ideje Brüsszelben élő európai parlamenti képviselőnkön kívül kik lesznek a kivételezettek. Tartunk tőle: a Jobbik itteni képződményei is, különben miért mutatkozott fideszes képviselő nem csak Gyergyóban, de Szatmár megyében is egy olyan rendezvényen, amelyet Vona Gábor neve fémjelzett?
Mert ugye, más a mérce Pesten és más Gyergyóban...
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Koncert Sólyom László fővédnökségével
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület falusi vagy szórványban élő tehetséges, de szegény sorsú romániai magyar fiataloknak nyújt ösztöndíjat azért, hogy magyar tannyelvű középiskolába járhassanak. Egy-egy ösztöndíj két magánszemély 74,6 lejes vagy 5000 Ft-os havi befizetéseiből tevődik össze. Az Egyesület ösztöndíjpályázatára az idén is csaknem 280 rászoruló tanuló jelentkezett – tehát ahhoz, hogy közülük legalább az 50 legtehetségesebb és legrászorultabb gyerek szeptemberben beléphessen a programba, 100 új támogatóra van szükség.
A támogatótoborzást és egyesületi tartalékalap megteremtését szolgálta az augusztus 26-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében rendezett jótékonysági hangverseny. A hangverseny fővédnökségét Sólyom László úr és felesége, Erzsébet asszony vállalta (ők a tehetségmentő program egészének is fővédnökei). A hangversenyen két fiatal művész – a csellista Zétényi Tamás és a zongorista Kiss Péter – játszott Bach, Beethoven, Schumann, Liszt, Bartók és Kurtág kamaramuzsikájából, nagy sikerrel. A szép számú hallgatóság soraiban a magyar tudományos élet számos kiválóságát fedezhettük fel. A hangverseny, amelyről a Kossuth Rádió több műsora, valamint az MTA hírlevele is beszámolt, anyagilag is sikeres volt. Ugyanakkor még mindig nagyon sok pályázó, sok falusi Nyilas Misi várja a továbbtanulás lehetőségét, ezért az egyesület (e-mail címe: nyilas_misi@yahoo.com) továbbra is kéri mindazok jelentkezését, akik készek áldozni értük és a nemzet felemelkedéséért. Szabadság (Kolozsvár)

Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Hét ferences szerzetes örökfogadalma Csíksomlyón
A 2010-es év legnagyobb rendi ünnepére készül a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány.
Szeptember 8-án, szerdán a csíksomlyói kegytemplomban fél 11-kor kezdődő szentmise keretében hét ferences szerzetes teszi le örökfogadalmát dr. fr. Orbán Szabolcs OFM tartományfőnök kezébe. Az elmúlt évek folyamán letett egyszerűfogadalmak után magukat a Szent Ferenc rendjébe egy életre elkötelező testvérek – amint a fogadalomtétel szövegében áll – isteni sugalmazástól indítva az Evangélium és Jézus Krisztus nyomdokainak szorosabb követésére vállalkoznak. Szilárd hittel és erős akarattal megfogadják Istennek, hogy életük egész idején engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban élnek. Megígérik, hogy a Kisebb Testvérek Reguláját és életformáját a Kisebb Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint hűségesen megtartják, hogy Istent, az Egyházat és embertársaikat szolgálva eljussanak a tökéletes szeretetre.
Az örökfogadalomra készülők 2002–2004 között léptek be a szerzetesrendbe, és – egy kivétellel – Erdély különböző kolostoraiban imádkoznak, dolgoznak, vagy tanulnak (zárójelben a születési dátum és a helység, ahol jelenleg élnek): Főcze Imre Fr. Bonaventura (1984, Szászsebes), Guzrány Antal Csaba Fr. Péter (1976, Csíksomlyó), István Imre Fr. Imre (1979, Szászsebes), Kiss Sándor Fr. Kamill (1984, Budapest), Licz Csaba Zsolt Fr. Tamás (1983, Déva), Puvak Antal Fr. Marián (1980, Szászsebes) és Sebestyén Antal Fr. Albert (1966, Szászsebes).
Az erdélyi ferences rend lelki stabilitásának növekedését is jelentő ünnepi esemény jó alkalom arra, hogy a jelenlevők Isten áldását kérjék a Szent Ferenc-i életeszmény mellett véglegesen elköteleződő fiatal szerzetesekre, és velük együtt újabb hivatásokért imádkozzanak a jelenleg 52 rendtagot számláló provincia számára.
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens. csiksomlyo.hhrf.org/het-ferences-szerzetes-orokfogadalma-?

PKE: nyitás több téren is
Ötvenezer dollárral támogatta a PKE-t egy ausztráliai magyar vállalkozó. Az egyetemen azonban nem ez az egyetlen fejlesztés. A továbbiakról is beszámolt ma a rektor. János-Szatmári Szabolcs szerint nagyon nyitnak.
Várják Schmitt Pált is a Partiumi Keresztény Egyetemre, de főleg a leendő hallgatókat – ez utóbbiaknak szóló számos információval szolgált mai nagyváradi tájékoztatóján János-Szatmári Szabolcs rektor. Elmondta: a PKE-t az utóbbi hónapokban több szempontból is korszerűsítették. Teljesen felújították például a számítógéppakrot. Ezt egy ausztráliai magyar vállalkozó, Pető Árpád finanszírozta 50.000 dollárral, s mint megtudtuk, az egyetem a jövőben is együttműködésre számít vele. (A Budapestről elszármazott Pető egyébként már többször járt a PKE-n, s a tanintézet elnöki tisztét is betöltő Tőkés László barátja – szerk. megj.)
Emellett a kollégium egy részét is felújították mostanra, s néhány új tantermet is kialakítottak. A kollégium és az egyetem teljes területén ingyenes, vezeték nélküli netkapcsolat áll a hallgatók rendelkezésére. Az egyetemi könyvtárat is tovább bővítették.
Célközönség bemérve
Ilyen újdonságokkal is várja tehát idén a beiratkozókat a PKE. Mint a rektor elmondta idéntől nagymérvű nyitást vezetnek be a célközönségükkel kapcsolatban is. Ennek lényege, hogy már nem csak és nem hangsúlyozottan a frissen érettségizett hallgatókra számítanak, hanem lényegében minden korosztályra. Az őszi pótfelvételikre szeptember 13-23 között lehet beiratkozni. Az alapképzés esetén vannak még betöltetlen tandíjmentes és tandíjas szakok is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban fontos adalék, hogy a tandíjkötelezettség csak az első évre szól, utána ettől meg lehet szabadulni – a hallgatókat ugyanis tanulmányi eredményeik alapján újrarangsorolják. Emellett a fizetők is jogosultak bármilyen ösztöndíjra. A PKE egyébként idén nem emelt tandíjat.
Mesterképzésre is lesz pótfelvételi idén is. Itt csak péntekenként és szombatonként lesz oktatás, s már csak tandíjas helyek maradtak. Ám a mesterizőknek létezik az úgynevezett tandíjtámogatási ösztöndíj, amely révén a hallgatói költségek mintegy fele kiváltható. Rengeteg további infó a honlapjukon: http://www.partium.ro.
Akkreditálások
Folytatódik közben a PKE szakjainak akkreditálása is. János-Szatmári Szabolcs elmondta: a turisztikát, a reklámgrafikát, az angol-románt és a zene szakot végzettek immár Váradon államvizsgázhatnak, mégpedig a magyar nyelvű vizsga előtt is megnyílt az út. Jövőre már a vizsgabizottság is csak a PKE képviselőiből áll majd, az eddigi átmeneti, monitorizálási időszak letelte után. A mostani akkredtitálások után jön a román, illetve a szociológia szakok állami elismertetése. Az egyetemen minden olyan szak akkreditált már egyébként, amelyik eddig teljesítette ennek időbeni feltételeit.
A tanintézet ősszel jubilál is: jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola 20 éve jött létre, a PKEpedig idén 10 éves. Ezt egész ősszel különfélre rendezvényekkel ünneplik majd meg.
Nincs pénz. De lesz?
A rektor többször kitért tájékoztatóján arra, hogy a gazdasági válság megmutatkozik a felsőoktatásban is, s ők igyekeznek olyan lehetőségeket biztosítani a hallgatóknak, hogy a krízis miatti vékonypénzűség közepette minél kevesebbet vonjanak el, sőt, inkább támogassák őket. Ennek kapcsán azt tudakoltuk a tanintézet vezetőjétől, a magyarországi úgynevezett nemzetpolitikai fordulat érezhető-e már a PKE-n – azaz egyszerűbben fogalmazva több pénze van-e már az egyetemnek Budapestről. János-Szatmári Szabolcs így válaszolt: még nem, mivel “még az előző költségvetési évben vannak” – viszont “arra lehet számítani, hogy a következőkben nagyobb lesz a PKE-nak jutó támogatás is”. A pénzek jórészét az egyetem új szárnyának felépítésére akarják majd fordítani, a rektor szerint “ez az abszolut prioritás”.
A tanintézet időközben nemzetközi szinteken is pályázik pénzekre, részt vesz ugyanakkor számos nemzetközi projektben. Fut például az ERASMUS program itt is, a jövő héten pedig a rektor Hollandiában ír alá majd egyezményt ennek a további bővítéséről. Emellett a PKE egy több államot felölelő, kárpát-medencei ösztöndíj-programot is szeretne beindíttatni. erdon.ro

Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bajtai Erzsébet kapcsolatai révén is segíti a csángókat
A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület tagjai Budapesten a Ferenciek terén lévő Háló Közösségi Központban tartottak vasárnap taggyűlést. Az összejövetelnek díszvendége Bajtai Erzsébet. A nagykövet felesége, a bukaresti Magyar Nagykövetség diplomatája, s akinek keresztlánya is van Klézsén. Bajtai Erzsébet jól ismeri a moldvai és a gyimesi csángók helyzetét, és a problémák megoldásában a diplomáciai eszközök mellett, a kapcsolatait Magyarországról és Erdélyből a moldvaiak felé is irányítja, ha erre szükség van. Erdély.ma

Göncz szerint Brüsszel fél Budapesttől
Göncz Kinga szocialista európai parlamenti képviselő szerint informális beszélgetéseken Brüsszelben már felmerült, hogy Orbán Viktor és Magyarország ezzel a kormánnyal alkalmas-e az Európai Unió soros elnöki tisztének betöltésére.
A volt külügyminiszter a Fapados Alapítvány által szombaton rendezett 100 nap – Becsapott Magyarország című budapesti konferencián elmondta: az érvek között szerepelt, hogy nem megfelelő Magyarország szomszédságpolitikája, és nem szerencsés az sem, hogy ilyen konfliktusos a viszonya az uniós intézményekkel.
Göncz vádjaira reagálva Martonyi János külügyminiszter közölte: a jövő év első felében esedékes magyar EU-elnökség ellátása érdekében nemzeti egyetértésre, együttműködésre van szükség. A rendezvényen Gyurcsány Ferenc volt kormányfő azt követelte, hogy legyen népszavazás az új alkotmányról. Erre reagálva Szijjártó Péter, Orbán Viktor miniszterelnök szóvivője leszögezte: jelenleg jogszabály van, amely alapján nem lehet népszavazást rendezni az alkotmányról, az alkotmányozás folyamatát azonban konzultációkra akarják építeni. Krónika (Kolozsvár)

„Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!”
Szűk hat hónapja egy utcai verekedést követően kissé másabb időszámítás kezdődött Székelyudvarhelyen: az incidens óta napi téma, hogy egyre gyakoribbak a városban az erőszakos cselekedetek, melyek során ártalmatlan embereket félemlítenek meg, bántalmaznak vagy fosztanak meg javaiktól. Szőke László hadat üzent az alvilágnak.
Az eset erőszakellenes civil megmozdulást eredményezett: áprilisban kisebb utcai tiltakozásra került sor, majd májusban a témában lakossági fórumot is tartottak. Utóbbin többek között az is kiderült, hogy fényes nappal egy unitárius lelkészt bántalmaztak, illetve a lakásmaffiáról, egyáltalán a székelyudvarhelyi szervezett bűnözésről is szó esett. A témát Szőke László székelyudvarhelyi–budapesti újságíró „karolta fel”: internetes blogján „nyomozásba” kezdett, hogy – mint mondja – feltárja az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve korrupt kapcsolataikat. Szőkével egy internetes csevegő segítségével készítettünk interjút.
A fekete-fehérrel jól felkavartad a port Udvarhelyen, ha tetszik, egy olyan darázsfészekbe nyúltál, melyet mindenki elkerül. Jogos hát a kérdés, hogy ki Szőke Laci, és mit akar? – Hm, Szőke Laci semmivel sem több, mint aki volt: egy firkász, aki hisz abban, amit csinál. Semmi extra, semmi székely Zorró. Olyasvalaki, aki kötődik saját szülővárosához, s úgy érezte, hogy ha tehet valamit, akkor tennie kell azért, hogy az udvarhelyi viszonyok normalizálódjanak valamelyest. Udvarhelyen ugyanis elszabadult a pokol – egy kis túlzással –, most már a város mindennapjait is fenyegeti egy jól szervezett alvilági csoport, akiknek sikerült mindent behálózni. Jelenlétük most már szemmel látható, hatalmuk szintén, életterük megnőtt, most már a közösséggel is érintkeznek, nemcsak saját köreikkel. Ez pedig értelmetlen erőszakban, buta kivagyiságból fakadó garázdaságokban, de jól működő bűnözői tevékenységben is megnyilvánul. Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!
Ténykedéseddel, annak eredményességével kapcsolatosan megoszlanak a vélemények: sokak szerint ütsz-vágsz amerre érsz, bizonyítékok nélkül.
Ez a reakció természetes, el sem várhatok mást. Több hónapnak, akár évnek is el kell telnie ahhoz, hogy az udvarhelyi alvilág hálóját fel tudjam fedni. Apró, sziszifuszi munka, indult azzal, hogy névtelenektől érkezett infókat kapok, melyeket leellenőrzök. Lassan jönnek a névvel vállalt konkrét esetek, jelentkeznek a sértettek. Az ügyek kapcsán nő az érintettek köre, lassan megismerjük a különböző feljelentésekből, perekből, panaszokból azokat, akik részei ennek az alvilági hálózatnak. Én nem vehetem át semmilyen hatóság (rendőrség, ügyészség, önkormányzat) hatáskörét, de nyilvánossá tudom tenni, hogy mi zajlik az említett hatóságok, intézmények tudtával.
Híradásokból is tudjuk, a világ minden sarkán léteznek bűnszövetkezetek... – A világ okosabb sarkain tudja az alvilág is, hogy hol a helye. Ezeknél a fiúknak elszállt a realitásérzékük. Amikor a nyílt utcán összevernek egy unitárius lelkészt minden következmény nélkül, ott már valami nagyon nem stimmel. Azt a közösséget sem tisztelik, melynek a vérét szívják. Ettől veszélyesek ezek a székely nagyfiúk... – Udvarhelyen a maffia és létezése egyfajta tabu: hivatalos jelentésekben nem beszélnek róla, nyilvánosan pedig a közember sem, egyedül a fekete-fehér lóg ki a sorból. Egyáltalán miről szól az általad nyomozott világ? – Sok száznyi, a szóban forgó fiúkra vonatkozó nyomozati anyag van például a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságnál, büntetőpereik is folynak itt-ott, van köztük több is, akik börtönviseltek, némelyiküket az Interpol is körözte. Legutóbbi információim szerint gyilkos is van köztük, szóval nem mai bárányok ezek. Mindennapjaikat nem fenyegeti a rendőrség és bűnüldözés erős keze, mert sokukat megvették, megszervezték magukat és kapcsolataikat annyira, hogy egyelőre szabadon garázdálkodhatnak. A közösségi nyilvánosság ereje nagy, Székelyudvarhely viszont még nem atomizálódott annyira ebből a szempontból, hogy ne lenne hatása annak, akit a „város a szájára vesz”. Ez természetes, és egy egészséges közösség önvédelmét is szolgálja az ilyen jelenségek esetén. – Nevekkel, fotókkal hozakodsz elő, ez pedig jogi szempontból is egy merész „vállalkozás”. – Óvatos vagyok, de félni nincs mitől. Amikor ezt a szakmát választottam, azt, hogy nemcsak szemlélője vagyok a jelenségeknek, hanem azokat befolyásolni is tudom, nos, a fenyegetettséget természetesként kellett elfogadni. Az szinte mindegy, hogy ez a fenyegetettség milyen természetű. – Ha itthon lennél, akkor is ilyen „bátran” viselkednél, vagy a távolság megvéd? – A távolság most hasznos. Nem tudom, miként viselkednék, ha otthon lennék, különben, ha nem véletlenül sodródom bele ebbe, akkor más módszert, nem egy személyes blogot választok fórumnak. De így alakult. A távolság véd is, hiszen a hirtelen felindulásból elkövetett seggrepacsit nem tudják majd elfogadtatni a fiúk, ha utaznak ezért mondjuk 700 kilométert. Ekkora út alatt mindenki megnyugszik. – Miben reménykedsz? Felébred bennünk a civil kurázsi, összefogunk, atomizálódunk? Te is azt mondtad, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! – Én nem reménykedem, tudom, hogy mit akarok: feltárni az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve a korrupt kapcsolataikat. Ezeket nyilvánosságra hozom, bizonyítékokkal alátámasztott verziómat pedig elküldöm azoknak a hatóságoknak, melyeknek ilyenkor illik. Én nem fogok senkit letartóztatni, csak információt és adatokat gyűjtök – jelen esetben az illetékes hatóságok helyett, nekik ugyanis a jelek szerint más elfoglaltságaik vannak. – Perbe hívtak-e? – Ó, nagyon sok munkától megmentenének, ha perbe hívnának, hiszen így személyes adataikról „hivatalból” értesülnék, illetve az általam feltárt bizonyítékok, netán tanúvallomások egy perirat hivatalos részei lennének, ami már – ugye – nem pletyka. Ha kirakatperre kerülne sor, mert erre is számítani lehet, nos, akkor sincs semmi baj, hiszen tudni fogjuk, hogy a rendőrségen, ügyészségen és bíróságon kik az embereik. Az eddig névtelen támogatóknak, segítőknek hirtelen arcuk lesz, nekem csak arról kell majd gondoskodnom, hogy ez időben eljusson a potenciális áldozatokhoz, hogy tudják, kik lehetnek sárosak azokban az intézményekben, melyek az áldozatokat lennének hivatottak védeni, nem a bűnözőket. – Látod a végét? Ki fog „nyerni”? – Szerintem Székelyudvarhely, mert kap egy leltárt saját alvilágáról. – Egy bűnszövetkezet általában szerteágazó tevékenységet folytat. Az udvarhelyi miből él, hol tartasz feltáró munkáddal? – Mindennel foglalkoznak: drog, lakás- és telekügyek, lopott autók, biztosítási csalások, prostitúció, védelmi pénzek, lopások, zsarolások, betörések. – 500 000 forintos pénzjutalmi kereted van. Honnan a pénz, vannak támogatóid, „csendes társaid”? – Pénzt saját célra vagy személyesen nem fogadok el. Ígéretem van arra, hogy néhány vállalkozó támogatna egy tájékoztató kampányt, mellyel a lakásmaffia potenciális áldozatait kellene figyelmeztetni arra, hogy vadásznak rájuk. Sajnos ők nem olvasnak blogot, így másként kell elérni őket. Jó lenne a helyi sajtó, de ők még hallgatnak, mert amiről nem írnak, az nem is létezik – szerintük... Van támogatás arra, hogy elkészüljön az udvarhelyi alvilág arcképcsarnoka, egy 12 ezer példányos kis füzet, mellyel könnyebb lesz navigálni az udvarhelyi éjszakában. Ezt valamikor az év végén kellene kiadni. * Szőke László
1970-ben született Székelyudvarhelyen. Húszévesen az Udvarhelyi Híradó napilapnál alkalmazzák, ahol rövid idő alatt felelős szerkesztő lesz. Három év múlva már az Ati-Beta Televíziónál dolgozik, ahol a kezdeti „építkezésben” vesz részt. Szintén három év múlva az induló Príma Rádióhoz kerül. Kicsit kokettál a politikával is, önkormányzati képviselő, majd a polgármesteri hivatala sajtóreferense lesz. „Kitérőként” az Udvarhely Székhez szerződik. A hetilap megszűnését követően rájön, számára beszűkült a szakmai tér, így nagyot lép: Budapesten az RTL Klubhoz és az Axel Springerhez igazol át. 2007-től a Magyar Nemzet munkatársa, külsősként többfelé is dolgozik. Jelenleg a Holding (Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió és Hír TV) úgynevezett belső hírszolgálatának egyik vezetője. Az a feladata, hogy a Holding újságíróit zárt rendszerben kiszolgálja témákkal. Ezen hírügynökségi, témaajánló szolgálatot saját ötlet alapján valósíthatta meg.
Máthé László Ferenc. Hargita Népe (Csíkszereda)

Fekete-Fehér interjú a Bűnös Városból
Szőke László nemrég a székelyudvarhelyi állóvízbe hajította bele a kisváros állítólagos maffiahálózatának szereplőit. Hogy ne Udvarhely legyen a székely Sin City.
A magyarországi média hamar felkapta a székelyudvarhelyi, ám Budapesten dolgozó újságíró (és családja) megfenyegetésének történetét. A Duna TV-től a TV2-ig mindenhol bemutatták az udvarhelyi érintettek durva, helyenként mégis röhögést kiváltó reakcióját Szőke László blogjára.
Az erdélyi média ingerküszöbét eddig valamiért nem érte el a maffiasztori. A bloggerrel beszélgettünk.
Székelyudvarhelyen egyre többen fedezik fel maguknak a blogod. A most tizenéves generációnak: ki is vagy te, és mi közöd a városhoz?
Újságíró lennék, vagy inkább olyasvalaki, aki ebből él. Amúgy udvarhelyi vagyok, 2002-ig voltam viszonylag állandó szereplője az otthoni médiának: Udvarhelyi Híradó, ATI-BETA TV (most már Digitál 3 TV), Príma Rádió, Udvarhely Szék. Ezeknél a médiumoknál nemcsak dolgoztam, hanem a megteremtésükben is részt vettem, többnyire mint főszerkesztő. Aztán jött 1996-ban a politika, 4 év önkormányzati képviselői tevékenység - függetlenként - a legtöbb szavazattal megválasztva. 2002-re úgy éreztem, hogy elfogyott a tér számomra Udvarhelyen, nem indíthatok megint egy újabb médiumot. Elég volt, beszűkültek a lehetőségeim, és nem voltam eléggé szervilis típus sem...
A blogon több udvarhelyi problémáról írtál (ANL-lakások például), de a maffiás sztorival nagyon belenyúltál valamibe. Honnan jött a téma? Miért érzed úgy, hogy ezzel nem felesleges foglalkozni?
Alkatilag fogékony vagyok az ilyen ügyekre, rendkívül megviselnek azok a helyzetek, amikor valaki kihasználja egy-egy áldozat kiszolgáltatottságát. Mellesleg, amolyan témakeresőként működtetek egy csalásellenes blogot/hírgyűjtő oldalt is (Internetdetektív), ahol önkéntes munkában próbálunk segíteni áldozatoknak túljutni a bürokrácia útvesztőin.
A Szentimre utcai verekedés okán írtam egy bejegyzést, akkor vált világossá, hogy otthon valami nem stimmel, ez már erős az én „sokat látott” szemeimnek is. Azonban nem volt tudatos döntés, hogy beszállok, az események sodortak az elején. Tulajdonképpen belekeveredtem.
Később a családomat és engem ért fenyegetések juttattak el arra az elhatározásra, hogy ezt bizony végig kell csinálni, innen már nincs visszaút! Akik ezt megtették velem, bármit megengednek maguknak, ezt nem hagyhatom, ha úgy vélem, tudok is tenni valamit. Hát ezzel próbálkozom.
Mondhatjuk akkor, hogy ezt már módszeresen, projektszerűen csinálod? Mik a konkrét célok?
Azzá vált, módszerré. Adva van a fórum (a blog és hozzászólások), viszonylag nagy olvasottság Udvarhelyen, és ezt kell(ett) használni arra, hogy valamiféle akcióterv elkészülhessen. Meglepő, de működik. Megnyílnak az emberek, először névtelenül, később névvel is. Kezdenek beszélni, még néhány hónap, és képes leszek névre lebontva feltérképezni az udvarhelyi alvilág kapcsolati hálóját. A nagy fegyverük, a rejtőzködés odalesz - bár ezek már nem is rejtőzködtek igazán.
Mindent nyilvánossá teszek, hogy közösségen belül mindenki odakerüljön, ahová való. Nehogy arra ébredjünk négy év múlva, hogy egy ilyen arc lesz mondjuk a polgármester Székelyudvarhelyen. Mert pénze amúgy lehet, hogy lesz rá, erkölcsi háttere semmiképp - már ha időben megtudja mindenki, hogy kik is ők valójában.
Meglepett, hogy mennyire szervezett és erős lett az udvarhelyi alvilág. Felnőtt és megszervezte magát egy bűnözői generáció Udvarhelyen, ahová a román alvilág - nyelvi kirekesztettsége okán - nem tud betelepedni. Így kiépült a „saját” alvilág, s mivel kisváros, a bűnözés szinte minden területén „nyomulniuk kell”, hogy életszínvonalukat tarthassák. Volt kb. tíz évük, hogy mindent behálózzanak, hogy a korrumpálható hivatalnokokat megkeressék, megzsarolják akár. Így kezdtek el mostanában a szürke gazdaságban is megjelenni.
Székelyudvarhelynek bizony szembesülnie kell saját mocskával, különben összekeverednek a szerepek: bűnözőből lesz a köztiszteletnek örvendő, irigylésre méltó mintapolgár - kizárólag a pénze miatt, és a becsületesen dolgozó emberből lesz a másodrendű polgár. A korrumpált udvarhelyi közélet pedig ezt a folyamatot erősíti, még tíz év, és Udvarhely lesz a székely Sin City.
Tényfeltáró újságírás és crowdsourcing: hatékonyan használod a legmodernebb webes eszközöket. Úgy érzed, könnyebb így elérni az olvasókat és áldozatokat? Vagy ugyanígy működne ez húsz éve is, internet nélkül?
Hm, ez még nem tényfeltáró újságírás, hanem virtuális kocsmaasztal, ha viccesen akarnék fogalmazni. Viszont bizonyíték lehet ez az egész akció arra, hogy ma már egy közösség bármelyik tagjának lehetősége van arra, hogy viszonylag nagy nyilvánossághoz jusson. Csak ehhez nem kell az intézményesült, hagyományos média.
Az is igaz viszont, hogy vannak csoportok - estünkben például a lakás- és telekmaffia potenciális áldozatai -, akiket nincs mód elérni helyi sajtó nélkül. És a közösségi titokzsákon könnyebb lyukat ütni ma már az internettel, vége a szőnyeg alá söprésnek. Esély sincs arra, hogy az eltussolás sokáig működjön, még a zárt székelyföldi közösségekben sem!
Az első posztok után telefonon többször is megfenyegettek, ezután feljelentést tettél. Hogy áll a vizsgálat az ügyben?
Nyomozati szakaszban van az ügy, azaz a fenyegetők ellen tett feljelentést megalapozottnak találta a rendőrség. Beazonosították az elkövetőket, folyik a nyomozás, egyelőre ennyit tudok. Azért Magyarországon, mert itt, a HÉV-en ért az első fenyegető telefonhívás.
Sok komment foglalkozik azzal, hogy nincsenek bizonyítékok az általad elmesélt ügyekben. A háttérben gyűlnek a tanúvallomások és bizonyítékok, vagy csak az elmesélés tényére szorítkozol?
Én újságíró vagyok, nem bíró. Vallomások vannak, és jönnek folyamatosan. Konkrét, megtörtént esetek, melyeknek valamilyen nyoma van valamelyik hatóságnál, tehát biztosan megtörténtek.
Én nem teszek egyebet, mint idézem az elkövetők nevét, és röviden ismertetem a történetet. A lényeg a részletekben van: ha tíz esetben ugyanaz az elkövetői kör, illetve ehhez társul büntetett előéletük, jelenleg is folyó büntetetőpereik, nyugodtan nevesíthetek. És teszem is.
A. E. Manna.ro

Autonómia-konferencia Budapesten
Autonómia-konferenciát szervez szeptember 18-án a németországi Hunnia Baráti Kör a budapesti Polgárok Házában. A konferencia célja az elszakított országrészek autonómia-törekvéseinek ismertetése és ezek jövőbeli megvalósíthatósága.
Az előzetes program szerint a konferenciát a Hír Televízió szerkesztő-riportere, Császár Attila vezeti. Bevezetőként Kiss Dénes költő és Trianon Társaság elnöke szól majd a jelenlevőkhöz. Az Autonómia-Konferenciát Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke nyitja meg 10 órakor.
Az anyaországból a konferencián részt vesz és felszólal majd dr. Semjén Zsolt, miniszterelnök-helyettes, Wittner Mária országgyűlési képviselő,1956-os szabadságharcos, dr. Balsai István a FIDESZ frakcióvezető-helyettese és dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, egyetemi tanár. Erdélyből és Székelyföldről meghívást kapott Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Kárpátaljáról dr. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke.
Délután folytatódnak az előadások. Felvidékről dr. Duray Miklós politikus és közíró osztja meg gondolatait a hallgatósággal, míg Délvidékről Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke ad elő.
Az előadásokat követően interaktív beszélgetésre kerül sor a Benes-dekrétumokról, amely kapcsolódik a 2008. április 22-én, az Európa Parlamentben benyújtott Benes-dekrétumok elleni petícióhoz. Felszólal a szudétanémetek képviselőjén kívül Olajos Péter, országgyűlési képviselő és helyettes államtitkár, dr. Juhász Imre, európai jogi szakjogász, egyetemi oktató, Krivánszky Miklós, a kassai székhelyű DÁLESZ (Deportálás Áldozatainak és Leszármazottainak Szervezete) elnöke és Fehér Csaba, felvidéki történész.
A Hunnia Baráti Kör Németországban alakult. Olyan magyarok alakították, akik szívükön viselik a haza és nemzet sorsát. Honlapjukon található meghatározásuk szerint nem tagjai pártoknak, szervezeteknek. „Sokan közülünk nem születtek, nem születhettek Magyarországon, de szívünk és lelkünk Magyar! Szüleinktől mindig a HAZA iránti szeretetet és tiszteletet tanultuk, ezt szeretnénk tovább adni gyermekeinknek! Az elmúlt négy évben célul tűztük ki, olyan rendezvények szervezését, amelyeken Hazánk történelméről, politikai, erkölcsi, gazdasági és egészségügyi válságáról adtunk rövid előadásokban felvilágosítást. Rendezvényeinken elismert, nagy tudású személyiségek támogatását élvezhettük, akik megosztották tudásukat a hallgatósággal.” – olvasható a Hunnia Baráti Kör honlapján.
Kitekintő/felvidék.ma. Erdély.ma

Levél Szüleimnek, Erdélynek – 1940. szeptember
Az alábbi levél 1940. szeptemberében íródott, a bécsi döntést, majd a bevonulást követő napokban. Írója Paál Árpád István, aki kolozsvári iskolái után Budapesten végezhetett egyetemet, és ekkor Diósgyőrön gyakornokoskodott. Szüleihez, és rajtuk keresztül az erdélyiekhez írt levelében az évtizedeken át várt esemény bekövetkeztének öröme olyan hangulatokat kelt, melyből a mai ember számára is kiérezhetővé válik a tiszta, nem más nemzetek kárára megnyilvánuló öröm, az erdélyi lélek ragaszkodása, a szülőföld tisztelete.
Drága jó Szüleim!
Nektek írom ezt a levelet, de rajtatok keresztül írom mindazoknak, akiket elválasztott idáig valakitől a „határ”, akik vártatok bennünket haza a bevonulókkal. Mentünk volna, szerettünk volna ott lenni, nem a főhelyeken, nem ünneplésre számítva, csak valahonnan, egy eldugott kis erkélyről, egy utcaszegletről megpillantani a régen várt álombeteljesülést. Leírom ezeket a hazavágyódással teli napjainkat, leírom az érzéseinket, hogy megmaradjon emlékként, bizonyítékaként annak a szeretetnek, amivel a magunkénak hisszük a mi újra magyarrá lett kis hazánkat, Erdélyt.
Azon a péntek délutánon, csendes, napsugaras időben mondta be a rádió a bécsi döntést. A 22 éve várt öröm hihetetlen elkövetkezése, a sok-sok színes álom beteljesülése szinte belénk fojtotta az örömöt. Nem tudott kitörni belőlünk, nem tudtuk elhinni a hírt, nem tudtunk gondolkozni akkor, csak ültünk egymással szemben a feleségem meg én, két Erdélyből kiszakadt lélek, s a bennünk született ezernyi kérdés közül nem tudtuk melyik legyen az első. Aztán újra szólt a rádió. Valaki, a tények száraz bejelentése után, az első érző szavakkal köszöntötte Erdélyt, valaki ezrek és ezrek szeméből elindította a megkönnyebbítő könnyeket. Mert megkönnyebbültünk akkor, végre hinni tudtunk, végre végigcsordulhatott az arcunkon az öröm és sírtunk, sírtunk úgy, ahogy csak az örömtől lehet, sírtunk úgy, ahogy sohasem tudott megsiratni a két évtizedes szenvedés. A felszabadult érzés egyszerre tevékennyé tett. Ismerősök, levelek, táviratok útján igyekeztünk biztosítani a hazamenetelünket. Tudom akkor minden odavaló így tett, s senki sem álmodta, hogy lemaradunk.
Vasárnap jött, Várad felejthetetlen ünnepe! Milyen érzés lehetett annyi idő után újra elimádkozni a himnuszt. Nem bírt bennetek maradni, kitört belőletek, s Várad ezzel a vasárnappal mutatta meg igazi magyar arcát, amikor mert lelkesedni, szuronyerdő közt, sortűz, s a vesztes uralom kicsinyes bosszúvágya közepette mert tüntetni, himnuszt imádkozni, szívében a 22 éve várt örömmel. Oh milyen büszkék voltunk akkor mi, odavalók!
Másnap jött a lehangoló hír. 30 napig polgári személyek nem mehetnek a visszacsatolt területre. Istenem csak mi, mi hazavágyók tudnánk megmondani mennyi nekünk ez a 30 nap. Nem tudtunk ebbe belenyugodni, autós kirándulást terveztünk. A többség azonban kimondta, hogy a hosszú út miatt „nők kizárva” jeligével történjék a hazamenetel. Végre megértettem velük, hogy az én kis feleségem nem a látványosságért menne oda, az álmai, a vágyai, a kisebbségi élet alatt beleidegződött érzései viszik most őt haza. Megértették, belegyeztek. Akkorra megjött a végső határozat, a kirándulást sem engedélyezik. Milyen délelőtt volt! De az idő rohant tovább, már nem lehetett semmit sem csinálni.
Csütörtök reggel 7 óra. Megszólalnak az ország összes harangjai, búgva, zokogva, imádkozva kísérik a honvédeinket arra, az ősi Kárpátok felé. Délelőtt Szatmárra vonulnak be. Akkor tudtuk meg, hogy a Kormányzó Úr is velük van, Ő csatolja újra ide az ősi városokat. Még egy utolsó erőlködéssel, telefont, levelet, táviratot igénybevéve megpróbálunk engedélyt szerezni az utazásra, de hiába, nem mehetünk. Így virrad ránk, messze Tőletek, a legszebb váradi nap, 1940. szeptember 6-ika. A rádió mellett kuporgunk, könnyes szemeinken át mennyivel többet látunk mi, odavalók, mint a többiek, mint amit elhozhat ide az a kis mikrofon. Látjuk az állomástól a Bémer térig hullámzó tömeget, látjuk a virágzuhatagot, látjuk a sok-sok ismerős, örömtől síró-nevető arcot, látunk Benneteket, a szeretteinket, a sok-sok zászlót, az ismert szónokokat, s látjuk, sírva látjuk a honvédek élén köztetek lovagló beteljesült álmot.
A könnyeink festenek felétek ezerszínű szivárványt, felétek – örömben úszó otthoniak, feléd magyar lelkű Várad.
Aztán elcsendesedett a rádió, csak a lelkünkben élt tovább az otthoni ünnep. Jöttek rendre a közvetítések. Nagybánya, Beszterce, Dés, jött a kolozsvári örömmámor, a székely falvak, a gyönyörű völgyekben nem hiába álmodó kis székely városok ünnepe. Eljött mind ide hozzánk. Azóta minden visszaadott helységbe elérkeztek az álomhonvédek, mindenütt szabadon szólhat a magyar imádság.
Mi is megnyugodtunk. Az utazási tilalom miatt érzett zúgolódás megértéssé szépült, s vigaszra talált. Mert vigasz az nekünk, hogy ennyire fájt nem otthon lenni, hogy ennyire szeretjük a mi kis hazánkat, s ha Bennetek örökké élő emlékek lesznek az elmúlt napok, bennünk örökké örömöt, önbizalmat, otthonszeretetet szülő érzés lesz a most érzett fájdalom.
Csak októberben mehetünk haza. Csak akkor, amikor elhervadt már minden elhintett virág, amikor eltűnik az utcák zászlódísze, eltűnnek a honvédeket fogadó diadalkapuk, s az örömmámort a megszokottság szürkesége váltja fel. Mi csak akkor mehetünk, de a lelkünkben ünnep lesz, virágzuhatagos, zászlódíszes ünnep lesz az a nap.
Várjatok bennünket is örömmel, várjatok a lelketek színes virágaival. Ne éreztessétek, hogy nekünk, akik nem voltunk ott végig, nekünk nem is volt jogunk részt kérni az örömötökből. Ne éreztessétek ezt, mert mi nem a munka elől menekülni, nem a szenvedések elől szabadságban élni jöttünk ide. Bennünk örök fájó emlék lesz az eddigi elválásokat megszomorító határ, bennünk fel fog sírni mindig az elszakítottság miatt idáig érzett árvaság. Mi itt is az otthonért, a kicsi hazánkért dolgoztunk, a munkánk nevet, megbecsülést szerzett Erdélynek, s ha néha hazamehettünk, mi vittünk nektek buzdítást, reményeket, ha sokszor fájó színészkedéssel is, mégis mi adtunk nektek színes álmokat, amiket nem láthattunk beteljesülni!
Várjatok minket is örömmel, színes virággal, ünneplő köntössel, várjatok minket is, mert nekünk is jogunk van az örömünket sírva ünnepelni.
Árpád Közreadja: Paál Gábor. Erdély.ma

Felső-Háromszék krónikása (Coroi Artur emlékezete)
Váratlanul és tragikus gyorsasággal tett pontot a kegyetlen kór egy történészi pálya végére. Hatvankét évesen augusztus végén Budapesten elhunyt Coroi Artur /Nagyenyed, 1948/, a nagyenyedi születésű és neveltetésű, de évtizedekig tanári hivatását Háromszéken teljesítő kiváló alkotó értelmiségi.
Választott faluja Torja volt — ahol 1990-ben még közéleti szerepet is vállalt —, amelynek szellemi épülését az anyaországba való áttelepülése után is szolgálta, Altorja címmel jelentetve meg például egyháztörténeti monográfiáját a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál 2000-ben. Szellemi otthonának tekintette az erdélyi magyar tudományos műhelyeket, a Székely Nemzeti Múzeumot és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, ezek kiadványaiban jelentette meg alapos kutatáson nyugvó dolgozatait, szaktanulmányait, de az anyaországi tudományos fórumokon is jelen volt erdélyi-háromszéki vonatkozású előadásaival és közleményeivel. Ugyanakkor személyes jelenlétével is megtisztelt akár egy-egy torjai vagy kézdiszentléleki rendezvényt is, ahol szolgálhatta a helyes és hiteles történelmi tudat alakítását.
Alábbi írásának megszületésére is egy meghívás adott alkalmat. 2009. november végén a Kézdiszentléleki breviárium (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2009) egyik jeles szerzőjeként vett részt egy találkozón, s idézte fel a hallgatóság előtt a falu 17. századi képét. Hangsúlyoznám, hogy minden kijelentését, utalását, adatát és feltételezését írásos forrásokra alapozta. A dolgozat közlésénél ezek felsorolásától, a gazdag jegyzetanyag közzétételétől eltekintünk, a terjedelmi okokból történt kihagyásokat pedig külön jelezzük. A dolgozat „főszereplőjéről”, Cserei János deák életéről és munkásságáról különben felkérésemre a Kézdiszentléleki breviárium számára készített igen alapos tanulmányt.
Aki minden levelében jó egészséget és jó munkát kívánt partnerének, s a címzett szeretteiről sem feledkezett meg soha, íme, fizikai valójában megszűnt létezni. Munkáit olvasva viszont jelenvalóvá tehetjük, s akik ismertük, azt sem feledjük, hogy nevetésével az emberi butaság és az önkényuralom falait is képes volt megrengetni minden időben Artur barátunk... Borcsa János
Munkái:
Coroi Artur: Altorja. A római katolikus egyházközség története /Pallas-Akadémia, Csíkszerda, 2000/
Coroi Artur Székely falvak 1 - Adalékok Altorja és Háromszék történetéhez /Erdély Történeti Alapítvány, Debrecen, 2001/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Bokor Ildikó kolozsvári származású színművész
Elhunyt Bokor Ildikó kolozsvári születésű színész. A Pesti Magyar Színház művészét vasárnap 17 órakor búcsúztatják Budapesten, a Nagy Ignác utcai Unitárius Templomban, majd másnap 14 órakor helyezik végső nyugalomra Bánfihunyadon, a református sírkertben – tudatta a színház csütörtökön.
A színház csütörtökön közölte : a művészt 61 éves korában, hosszas betegség után érte a halál.
Bokor Ildikó 1949-ben született Kolozsváron. 1973-ban végzett Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Négy évig a temesvári Állami Magyar Színház tagja, 1976 és 1992 között a szatmárnémeti társulat, a későbbi Harag György Színház művésznője volt. 1992-től játszott Magyarországon. Először a Kisvárdai Várszínház, majd a debreceni Csokonai Színház, 1998-tól a Nemzeti Színház, 2000-től a Magyar Színház előadásaiban, Beke Sándor, Parászka Miklós, Málnay Levente, Sík Ferenc, Iglódi István, Csiszár Imre, Pinczés István rendezéseiben.
A Pesti Magyar Színház méltatása szerint Bokor Ildikó pályafutása során változatos karakterszerepeket játszott nagyfokú bensőségességgel, s igen találó kifejezőeszközökkel. Jellemformálásában gyakran alkalmazott váratlan, meghökkentő megoldásokat. Legnagyobb sikereit vígjátékokban és tragikomédiákban aratta. Művészi munkájának elismeréseként 1992-ben elnyerte a legjobb női alakítás díját a Határon túli színházak fesztiválján és a Harag György-emlékplakettet.
Emlékezetes alakításai közé tartozott Gertrudis a Bánk bánban, Vaszilissza az Éjjeli menedékhelyben, Kamilla a Liliomfiban, Margit Németh László Villámfénynél című darabjában, Eleonóra Mrozek Tangójában, Jourdainné az Úrhatnám polgárban, az Anya szerepe Örkény István Kulcskeresők című művében, Rózsa néni Tamási Áron Csalóka szivárvány című játékában, Biri néni a Lúdas Matyiban, Mrs. Eynsford-Hill a My Fair Ladyben. Utolsó szerepe a Magyar Színházban Sutu volt, Szabó Magda-Bereményi Géza Az ajtó című darabjában.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

(Vezércikk)
Mai álom egy nem létező múltról
Barátot tarts közel, ellenséget még közelebb! A közismert népi bölcseletet tartja láthatóan szem előtt az új magyar kormány, amelynek a nyugat felé sokszor fityiszt mutató külpolitikája a szomszédsági és régiós kapcsolatok erősítését, meglévő régiós kötelékek megszilárdítását és újak létrehozását promoválja.
Mert miközben Orbán Viktor miniszterelnökkel az élén a Fidesz-kormány nagy merészen kitessékeli a Nemzetközi Valutaalap bankárait az országból, alaposan meghökkentve a nemzetközi közvéleményt, a magyar diplomácia vezetője egy hónap leforgása alatt kétszer látogat Bukarestbe, egyéb, balkáni célpontjait nem is említve. (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy előreláthatólag egy hónap múlva Martonyi János ismét itt lesz a – tavaly elmaradt – román–magyar kormányülésen, valamennyi kormánybeli társával együtt.)
Orbán Viktorék alighanem ráhibáztak itt valamire. A gazdasági válság ugyanis valóban közelebb hozhatja egymáshoz az Európa kevésbé szerencsés felén született embereket, népeket. Antropológiából ismert tény, hogy amikor egy embercsoport bajba kerül, az egyedek közelebb húzódnak egymáshoz, így próbálják óvni magukat és egymást a veszedelemtől. Egy másik szinten a válság most olyan konjunktúra, amikor érdemes elővenni a fiókban porosodó régiós stratégiákat, terveket, és a történelemben sem árt egy kicsit visszamenni. Például Németh Lászlóig, aki – valamikor a harmincas években – egy akkor sem létező múltat álmodott hazájának, a Duna-medencei népek testvériségét. Tudatosan vagy sem, Budapest mostani szomszédságpolitkájában a dunai népek összefogásának Németh László-i gondolatának nyomai fedezhetők fel.
Az író nagy port kavart, a „Tanú”-ban megjelent, Magyarok Romániában című esszéjében azonban csalódottan állapítja meg, hogy a magyar nép nem áll készen arra, hogy egy ilyen nemes cél zászlóvivője legyen ebben a térségben. Akkor is, mint ahogyan most is, egy gazdasági világválság után-közben született meg az összefogás nemes gondolata, amely akkor is elbukott, és most is ugyanazon bukhat el: a felsőbbrendűségi komplexuson, a magyar rátartiságon.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

A magyar kormány támogatja az autonómia-törekvéseket
(MTI) – A határon túli magyarság autonómia-törekvéseinek támogatását és a nemzet egyesítésének történelmi lehetőségét hangsúlyozták a kormánypárti felszólalók szeptember 18-án a Budapesten rendezett autonómia-konferencián.
Balsai István, a Fidesz frakcióvezető-helyettese ígéretet tett a határon túli és anyaországi hallgatóság előtt, hogy soha nem fogják az autonómia ügyét elfelejteni, mellékvágányra terelni. Minden erőt annak szentelünk majd, hogy az erről szóló döntések – amelyek nem Budapesten születnek majd – olyanok legyenek, amilyet a határon túli magyarok szeretnének – fogalmazott.
A kormánypárti politikus ugyanakkor megjegyezte: az autonómia kérdése Nyugat-Európában is napirenden van, nem tipikusan magyar vagy kelet-európai kérdésről van szó.
Balsai István, felidézve az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály elfogadását, a döntést a ciklus meghatározó lépésének nevezte.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke azt mondta, hogy a kettős állampolgárságnak akkor lesz jótékony hatása a nemzet jövőjére, biztonságára, ha a magyarországi állampolgárság a létbiztonságot, az emberi élet egészséges feltételeinek megteremtését jelenti.
A politikus azon véleményének adott hangot, hogy az autonómia ügyében jó esély van illúziók nélkül számon kérhető feladatokat meghatározni a tudománynak, a politikának és a népképviseletnek egyaránt. Az európai példák, ellenpéldák, eredmények és kudarcok feltérképezése bőven ad lehetőséget és feladatot – mondta, hozzátéve: „ami tény, hogy Trianon óta folyamatos, nemzetgyilkos, a Kárpát-medence valamennyi területére kiterjedő etnikai tisztogatás áldozatai vagyunk”.
Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke arról beszélt, hogy a politikai rendszerváltás végrehajtására van szükség határon túl is. Ha egységes nemzetről beszélünk, egységes cselekvésre van szükség – jelentette ki, hozzátéve: ki kell iktatni a kettős mércét, ha magyar ügyekről van szó.
Duray Miklós felvidéki író, politikus azt mondta, ő megrögzött autonómiapárti, az ugyanis a demokrácia szerves része, és a határon túli magyarság jövőjét általa lehet bebiztosítani.
Ugyanakkor megállapította, hogy sem Romániában, sem Ukrajnában, sem a mai Szlovákiában nem igazán sikerült előrelépni a nyelvhasználaton és az oktatáson túl bármilyen jogi rendezés érdekében. Mint kifejtette: borúsan látja a helyzetet, a felvidéki magyarok szerinte feladták az autonómiát. Oda sem tudtak eljutni, hogy azon a szinten kerüljenek túl, amit 1919-ben, az első világháború után meghatároztak. Ez a veszélyes – fogalmazott.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke azt mondta, az előrehaladás első lépése nem a többség jó szándéka és nyitottsága, hanem az, hogy a saját közösségen belül szót váltsanak és szót értsenek egymással. Amíg ezen nem tudnak túllépni, sehol nem lesz autonómia, ebben egészen biztos – tette hozzá.
Meggyőződése, hogy az autonómia ügye nem Budapesten dől el. Sok a tévhit ugyanakkor az autonómiával kapcsolatban – vélte, hozzátéve: sokan álomként élik meg. Hozzáfűzte: számára az autonómia nem cél, hanem eszköz, megvalósítása nem „meseszerű”. Az autonómia és megvalósulása hosszadalmas folyamat, annak a jogrend részévé kell válnia. A kisebbségi politika ezt úgy tudja elérni, ha a többségnél kellő támogatást tud szerezni – fejtette ki. Népújság (Marosvásárhely)

A Dalai Láma Budapesten találkozott Tőkés Lászlóval
2010. szeptember 17-20. között került sor a XIV. Dalai Láma – polgári nevén Tendzin Gyaco – hetedik magyarországi látogatására.
Budapesti látogatása rendjén Őszentsége két előadást tartott a Papp László Sportarénában, melyre – a programszervező bizottság tájékoztatása szerint – rendkívül sokan érkeztekErdélyből. A kulturális és szellemi hagyományok megőrzéséért, az erkölcsi felelősségtudat egyetemességének hirdetéséért, a békéért és az erőszakmentes megoldásokért folytatott munkássága elismeréseképpen Budapest díszpolgári címét adták át a XIV. Dalai Lámának.
Ma délelőtt Őszentsége programja az Országházban folytatódott, ahol 10 órától országgyűlési képviselők és meghívott vendégek – közöttük Tőkés László püspök, az Európai Parlament alelnöke –, fogadták a Felsőházi teremben. A tibeti vallási vezetőt a jelenlévők nevében Ékes József képviselő, a Magyar-Tibeti Baráti Társaság elnöke köszöntötte. A Dalai Láma rövid beszédében felidézte, hogy 1956-ban, amikor brutálisan vérbe fojtották a magyarok szabadságharcát, bár fizikai értelemben messze, Tibetben volt, „erős aggodalmat” érzett Magyarország iránt. Kijelentette: elkötelezetten minden lehetséges alkalommal szót emel az alapvető emberi jogok védelmében, és az „emberi jóság” eszményét népszerűsíti. „Tudatosítanunk kell, hogy az emberi jóság a belső béke forrása” – mondotta, és hozzátette, hogy a belső béke megteremti azt a – szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő – (fele)baráti viszonyulást, amelyet az emberek egymástól elvárnak. Amiképpen azt a világvallások is hirdetik, mindenkor ilyen baráti viszonyulásra kell törekednünk. Kína Tibet-politikáját merevnek minősítette, de a kínai vezetők reálpolitikai szemléletváltozását tükröző „kapitalista kommunizmus” intézményesülésének összefüggésében optimizmusának adott hangot: reménye szerint valamikor visszatérhet majd Tibetbe, és kínai útlevele lesz.
Ezt követően került sor a Dalai Láma és Tőkés László püspök, európai parlamenti alelnök személyes találkozójára. A mintegy negyven perces megbeszélés nyitányaképpen erdélyi képviselőnk egy, a székely származású Kőrösi Csoma Sándort ábrázoló rézplakettet ajándékozott Őszentségének. Tőkés László hangsúlyozta: erdélyi közösségünk mindenkor büszkén gondol arra, hogy Kőrösi Csoma Sándor, aki annakidején angol-tibeti szótárával elősegítette Tibet egyedülálló kultúrájának megismerését a nyugati világ számára, közülünk való volt. Hozzátette, hogy többek között ezért is tekint a legmélyebb együttérzéssel erdélyi magyarságunk a Tibetben zajló kegyetlen elnyomásra. Tőkés László alelnök Joseph Daul, az Európai Néppárt EP-frakciója elnökének alkalmi levelét is átadta Őszentségének, melyben a néppárti képviselőcsoport nevében az elnök nagyrabecsülésükről és támogatásukról biztosította a követendő mintaképpé nőtt tibeti vallási és politikai vezetőt.
Erdélyi képviselőnk az Európai Parlament kultúrák közötti és vallási közösségekkel folytatandó párbeszédért felelős alelnöki minőségében méltatta a Dalai Láma – Maha Atma Ghandiéhoz hasonló – erőszakmentes, de rendíthetetlen küzdelmét, amelyet hosszú évtizedek óta folytat az emberi jogok tiszteletben tartásáért és a valódi szabadság megvalósulásáért. Az emberiség szolgálatában álló világvallások összefogásának, illetve a – keresztény – szeretetparancs európai és globális meghonosításának szükségszerűségéről szólva az EP-alelnök XVI. Benedek pápa ez irányú törekvéseit is ide kapcsolta. Tőkés László támogatásáról biztosította a Dalai Lámát, hiszen, mint rámutatott, a kínai kommunista diktatúra továbbra is brutális eszközökkel igyekszik megtörni a tibeti nép szabadságvágyát, a kormány teljes tibeti befolyásra és tökéletes hírzárlatra törekszik.
Őszentsége tömör áttekintést nyújtott a tibeti helyzetről, és arra kérte Tőkés Lászlót, hogy lehetőségei szerint tegyen lépéseket egy európai parlamenti tényfeltáró bizottság tibeti látogatásáért, amennyiben a totalitárius rendszerek elleni leghatékonyabb fegyver – amiképpen az 1989-ben a Ceauşescu-rendszer elleni küzdelemben is megmutatkozott – a nyilvánosság és az átláthatóság. A megbeszélés rendjén Tőkés László ismét meghívta Erdélybe Őszentségét, és sajnálatának adott hangot, hogy idén nem láthattuk vendégül Kőrösi Csoma Sándor szülőhazájában. Őszentsége is sajnálatosnak nevezte a román diplomácia Kína-szervilis, elutasító magatartását, és arról biztosította Tőkés Lászlót, hogy örömmel eleget tesz meghívásának, amint a román kormány szívesen látja.
A megbeszélések végén a Dalai LámaA vallások közötti testvériség felé vezető úton című dedikált könyvét ajándékozta Tőkés Lászlónak.
A 75 esztendős buddhista főpap 1935-ben született Északkelet-Tibetben. A dalai lámát az elhunyt láma halála napján született csecsemők közül választják ki: a XIII. Dalai Láma reinkarnációjaként kétéves korában találtak rá Tenzin Gyaco-ra, akit 1940. február 22-én be is iktattak tisztségébe. A dalai láma és a tibeti buddhista szerzetes állam székhelye hagyományosan Lhásza városa volt. Mao Ce-tung hatalomra kerülésekor Kínában a kommunista rendszer azonnal bejelentette igényét a tibeti papi államra. A Kínai Vörös Hadsereg alakulatai 1950-ben vonultak be Tibetbe és 1951-re teljesen ellenőrzésük alá vonták az országot. A velük együttműködő pancsen lámára bízták a helyi „autonómia” irányítását. A dalai láma a kínai hatalomátvétel idején Indiába menekült, azóta emigrációban él.
A XIV. Dalai Láma a világ első számú buddhista vezetőjeként rengeteget utazik, az ökumenikus egyetértést, a szeretetet és megértést hirdeti, Tibet és a világbéke érdekében. Erőszakmentes ellenállási stratégiája, valamint a tibeti nép autonómiájáért folytatandó párbeszédkísérlete a kínai hatóságok egyértelmű elzárkózása miatt folyamatosan zátonyra fut. Márpedig ha a párbeszéd nem vezet eredményre, az nemcsak a tibeti nép számára jelent tragédiát: ha az erőszakmentesség nem vezet célra, és a szövetségi autonómia nem valósulhat meg Tibetben, a másfélmilliárd kínai állampolgár demokráciához való joga, valamint az emberiség békevágya is súlyos károkat szenved. Őszentsége a Dalai Láma a legelismertebb békeharcos, a tibeti nép szabadságvágyát megtestesítő önfeláldozó és békés küzdelmét Nobel Békedíjjal is jutalmazták 1989-ben. erdon.ro

Bihari kultúrkavalkád Budapesten
Nagyvárad/Budapest- Vasárnap Nagyvárad, illetve Bihar megye volt a budapesti Művészetek Palotája Hetedhéd ország című rendezvényének meghívottja. Az ötórás programkavaldád a kultúra valamennyi szegletét lefedte.
A budapesti Művészetek Palotájában vasárnaponként látogatható népszerű Hetedhét országelnevezésű rendezvény keretében a látogatók ízelítőt kapnak egész Magyarország kulturális életéből. Megtiszteltetés volt a nagyváradiak és a Bihar megyeiek számára, hogy a határon túli települések, illetve térségek közül elsőként ők kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. Ennek megfelelően többen már egy nappal korábban, szombaton elutaztak a magyar fővárosba, hogy minden rendben legyen, s ne az utolsó pillanatokban kelljen például a kiállított képek feltevésével foglalatoskodni. Várkonyi Attilától, az intézmény egyik vezetőjétől megtudtuk: egy átlagos vasárnapon körülbelül 2500-3000-en vesznek részt a MŰPA programjain, nagyjából ennyien jelentek meg az elmúlt hétvégén is. Többségük a szórakoztató és a gyermeknek szánt események (kézművesfoglalkozások, könnyűzenei számok stb.) iránt érdeklődött, az irodalmi jellegű és az olyan típusú műsorblokkok, melyek Várad művelődési életével, történelmével voltak kapcsolatosak, szinte észrevétlenek maradtak. Jó példa erre, hogy amikor Biró Rozália alpolgármester Szent Lászlóról próbált mesélni a gyermeknek, kiderült: fogalmuk sincs róla, hogy kiről van szó, amikor pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola énekesei után a Szigligeti Társulat négy tagja Ady-emlékműsorral lépett fel (Temetetlenül címmel), a közönség tagjainak hirtelen egyéb elfoglaltsága akadt, s alig néhányan maradtak a színpad előtt. Arról nem is beszélve, hogy az Irodalmi kávéházban a váradi írók és költők jobb híján egymást szórakoztatták…
Dinamikus és statikus
Dinamikus és statikus programok egyaránt voltak, rövid nyitóbeszédet Biró Rozália mondott, aki ezt követően átadta Várkonyi Attilának Vassy Erzsébet festőművésznek a nagyváradi várat ábrázoló képét, mely a MÜPA állandó kiállításán kapott helyet. A Lilliput Társulat bábelőadása sajnos az egyik művész egészségügyi problémája miatt elmaradt, helyette később interaktív produkcióval próbálták kárpótolni a csalódott gyermekeket. Nagy sikert aratott az érsemjéni Ezüstperje és az érmihályfalviNyiló Akác néptánccsoportoknak az előadása, mely gyermektáncházba “torkollott”. Hasonló elismerés illette az érmihályfalvi Bartók Béla Citerazenekart is, Csűri Katalin énekelt szólót. Eközben a földszinti és az emeleti részen kézművesfoglalkozások zajlottak, Biró Böske textilműves, nemezkészítő, Szilágyi Károly kaskötő és Fazekas Károly gyékényfonó közreműködésével. Zenei koncertekre is sor került, köszönetet érte Kristófi Lászlónak (orgona), Marian Boboianak (bariton), az Intermezzo vonósnégyesnek és Sotto-Voce Énekegyüttesnek. Utóbbinak a repertoárja a reneszánsz madrigáloktól a kortárs zenén át a könnyűzene-swing-dzsessz feldolgozásig terjedt. Nagyszerű vízuális élményt nyújtott ugyanakkor a Tibor Ernő Galéria alkotóközösségének, a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanárainak és diákjainak, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke hallgatóinak és a Tavirózsa Fotóklubnak a tárlata.
A több mint ötórás együttlét során ismét bebizonyosodott: Nagyvárad és Bihar megye gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezik, ami pedig a művelődést és az örökségvédelmet illeti, inkább az anyaországi testvéreink vehetnének rólunk példát.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Autonómia-fórum, emlékműavatás
Szeptember 19-én délelőtt Nagykárolyban, a Károli Gáspár református templom kertjében Trianon-emlékművet avattak „Összetartozunk. A kő megmarad.” felirattal. Az ünnepség szónoka dr. Raffay Ernő történész volt. Délután autonómia-fórumot tartottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében. Mivel az érdeklődők a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében nem fértek el, a rendezvény a templomban kapott helyet. Az egybegyűlteket az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, Veres-Kupán Enikő, a fórum házigazdája köszöntötte. Rózsa Albert és Csobot Adél szavalata után a Károli Gáspár Kórus lépett fel, majd Csobot Adél énekelt egy népdalt. Ezt követően Tőkés László, az Európai Parlament alenöke, az EMNT elnöke tartott beszédet, kifejtve, hogy a fórumsorozat (melyet néhány hónappal ezelőtt Érmihályfalván kezdtek) egyik fő célja az, hogy a partiumi régió magyar nemzetiségű lakóiban is felébresszék az autonómia iránti igényt. Tőkés szerint az önrendelkezést a románokkal való megegyezés révén, nemzetközi segítséggel, a törvények tiszteletben tartásával kell megvalósítani.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: az autonómia semmiképp nem jelentene hátrányt a régióban élő románság számára, hiszen az önrendelkezés soha nem kizárólagos, mindig integratív jellegű, és a többségével azonos jogokat biztosít a kisebbségek számára. Ezt Dél-Tirol és Katalónia példájával támasztotta alá. Ugyanis Dél-Tirolban az ott élő olaszok számára is előnyöket biztosít az autonómia, a spanyolok pedig előszeretettel vándorolnak be a Katalán Autonóm Tartományba, hisz ez számít az ország legfejlettebb régiójának. Tőkés László figyelmeztetett: az idő sürget, hisz a romániai magyarság beolvadása az utóbbi húsz évben is folytatódott, és ugyanez várható a jövőben is, ha nem harcoljuk ki magunknak az önrendelkezést. Beszédét követően az EP-alelnök elnézést kért és távozott, ugyanis még a tegnapi nap során el kellett érnie Budapestre, ahol mára a dalai lámával egyeztetett találkozót. A következő szónok Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke volt, aki kifejtette: a kisebbségben élő magyarságnak két országgal kell közjogi viszonyát rendeznie – Magyarországgal, illetve azzal az országgal, melynek önhibájukon kívül váltak polgáraivá. Mindezt az utóbbi 90 év során nem sikerült kielégítő módon megoldani. Toró szerint Magyarországgal való viszonyunk rendezésének tekintetében a kettős állampolgárság intézménye nagy megvalósítást jelent, hisz lehetőséget ad arra, hogy szülőföldünkön maradva válhassunk az ország polgáraivá. Romániával való viszonyunk pedig az autonómia révén válhatna kielégítővé, mely a szóban forgó (Szatmárnémeti, Zilah és Nagyvárad által közrefogott) partiumi régióban egy eléggé összetett kérdés. A Székelyfölddel ellentétben ugyanis itt a magyar lakosság aránya nem mutat egyenletes eloszlást, ezért „egy sajátos autonómia-konstrukciót” kell kidolgozni és elfogadtatni a térségben. A partiumi autonómia-tervezetről Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa tartott előadást, Csomortányi István pedig a nyelvi jogokról beszélt. Előbbi az Érmihályfalván tartott fórum keretében megválasztott autonómia-munkacsoport elnöke, utóbbi pedig a testület alelnöke.
Babos Krisztina. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Román panaszok
Petícióban fordult tegnap a Magyarországi Románok Kulturális Szövetsége a magyar állam több intézményéhez, melyben a kisebbségi szervezet „tiltakozását fejezi ki a magyarországi román közösséget ért közjogi abúzus ellen”. Mint fogalmaznak, „nem nézzük tovább tétlenül, hogy a hazai román kisebbség önkormányzati autonómiáját olyan súlyos támadások érik, mint az úgynevezett etnobiznisz, amely közösségromboló erejével egyre jobban ellehetetleníti közösségi jogaink gyakorlását, veszélybe sodorja intézményeinket, erodálja etnikai identitásunkató”.
A dokumentum szerint a magyar politikai elit „kéz a kézben jár a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőivel, miközben semmit sem tesznek annak érdekében, hogy a hazai kisebbségi közélet megtisztuljon az etnobiznisz káros jelenségétől”. Az aláírók kérik a nemzetiségekért felelős hivatalos szerveket, vizsgálják ki a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőinek felelősségét „az etnobiznisz térnyerése és egyre nagyobb elterjedése miatt”.
Mint fogalmaznak, „az aktuális kisebbségi önkormányzati választás során kialakult anomáliák kérdésessé teszik a kisebbségi önkormányzati rendszer legitimitását, mely veszélybe sodorja az oly nagyon áhított kisebbségi kulturális autonómia megvalósulását”. Megemlítik, hogy számos olyan településen alakulhatnak 2010. október 3-án, a magyarországi helyhatósági választásokon román kisebbségi önkormányzatok, ahol nincs román közösség.
„Ilyenek a Borsod-Abaúj-Zemplén és Győr-Sopron-Moson megyékben létrejövő ál-román kisebbségi önkormányzatok, de hasonló jelenség tapasztalható Mátészalkán, illetve a Baranya megyei Szebényben, továbbá számos (14) budapesti kerületben” – teszik hozzá az aláírók. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az elfelejtett polihisztor,
avagy Bánffy Miklós – a színházi ember
Bánffy (Kisbán) Miklós, a színházi ember. E címmel hallhatott igen érdekes előadást a közönség, múlt hét szerdáján a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Dr. Lázok János egyetemi docenst hívta vendégelőadóként soron következő estjére a Helikon – Kemény János Alapítvány, amelynek rendezvényén elsőként dr. Nagy Attila elnök fogadta az egybegyűlteket. Mint üdvözlőbeszédében mondta, Bánffy Miklósról az utóbbi években leginkább mint regényíróról beszéltek, holott a gróf igen karizmatikus egyéniség volt, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, nemcsak író és drámaíró, hanem grafikus, rendező és díszlettervező, a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa.
A színházi ember fogalma alatt nem a drámaíróról fogok beszélni, hanem Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezői munkásságáról, színházadminisztrátori működéséről, szerepéről a huszadik század eleji magyar színházi életben – kezdte vetített képes előadását dr. Lázok János. – Bánffyt 1912-ben nevezik ki a Nemzeti és az Opera intendánsává, azaz kormánymegbízottjává. Ő ezt igen tágan értelmezte és megengedte magának azt a luxust, hogy képzőművészként beleavatkozzék az intézmények díszleteibe, aminek következtében igen modern és jó díszletek születtek. Nem volt avantgárd újító, de ebben a korban igen fontos szcenikai forradalom zajlik az európai színházakban – Gordon Craig vagy Adolphe Appia munkássága. Bánffy befogadja ezeket az újító törekvéseket és biztosítja érvényesüléseket a Nemzeti és az Opera falain belül. 1912-ben meghívja dr. Hevesi Sándort az Operaház főrendezőjének, előadásaihoz ő tervezi a díszletet, a Bánffy rendezéseihez pedig Kéméndy Jenő. A plakátokon 1913-tól kezdik feltüntetni a díszlet- és jelmeztervező nevét, de van közös tervezés is, amely a Bánffy-Kéméndy páros munkája. Az Aida 1913-as díszletezése például a meiningeni iskola hatását mutatja, monumentális, festői és a történelmi hűségre törekedő díszlet, míg a Varázsfuvola esetében a jelmez meseszerű stilizálódása a jellemző, amely részben az Orosz Balett 1912-es, budapesti, frenetikus sikerű vendégjátéka hatásának köszönhető. Bánffy és Kéméndy hihetetlenül gyors színváltozásokat tudott végezni a tolószínpadi technika alkalmazásával. Legnagyobb megvalósítása mégsem monumentális és újdonságot jelentő, az intézmények előadásait igen népszerűvé tevő díszleteihez kötődik. 1912 és ’14 között volt az Operaház intendánsa. Ily minőségben hivatalos támogatást tudott nyújtani Hevesi Sándornak ahhoz, hogy megvalósítsa a Mozart- és Verdi-reneszánszot, amely során a színészi játék plasztikussága, hatása fölerősödött, így a nézők az operát drámaként is átélhették. Ez húsz évvel előzte meg a németek Mozart-reneszánszát. Bánffy meg akarta törni a német stílű operajátszás becsontosodott konvencióit, ezért 1913-ban egy olasz karmestert szerződtetett, Egisto Tangót, akinek később meghatározó szerepe volt a repertoár darabjainak kiválasztásában, ezzel az operajátszás megújításában. 1916 újabb meghatározó év az Operaház életében: ekkor sikerült Bánffynak elérnie Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatását, amelyre 1917 májusában került sor. A darabot előzőleg nyolc karmesterből hét visszautasította. Tango volt az egyetlen, aki vállalta, de 30 próbát kért, ami akkor teljesen irreális szám volt. Bánffy magyaros, folklorisztikus, mégis egzotikus, keleties jelmezeket tervezett, tudatosan nem a valószerűség felé törekedett. Az utólagos siker igazolta a Bartók-műért vívott harcát. 1918-ban, szintén neki köszönhetően bemutatják a számos pályázatról visszadobott Bartók-operát, a Kékszakállú herceg várát. 1934-ben Szegeden volt még emlékezetes rendezése, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol Az ember tragédiáját vitte színpadra. Rendező és díszlettervező társnak Oláh Gusztávot kérte meg, akivel ötszintes, belső lépcsővel ellátott emelvényszerkezetet készített, az intonálás pedig a dóm tornyaiból történt, onnan harsonáztak az angyalok.
Gróf Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezőként, képzőművészként közelített a színházhoz, az újításokat jó ízléssel közvetítette közönsége felé. Legnagyobb tette a két Bartók-mű megismertetése, amelyek azóta A csodálatos mandarin mellett a magyar opera- és zeneirodalom legismertebb művei. Egyéniségére ugyanakkor a rendkívüli ellentmondásosság jellemző: 1921 és ’22 között Magyarország külügyminisztere, e minőségében Magyarország Trianon utáni helyzetét próbálta könnyíteni. Az egyik konferencián, miután belátta, hogy céljai eléréséhez esélye sincs, rendkívül jó karikatúrákat rajzolt a részt vevő nagyhatalmak képviselőiről és saját magáról is. Az 1916-os koronázási ünnepség tervei miatt kegyvesztett lett, majd mégis döntő szerepe volt abban, hogy Sopron esetében népszavazást tartsanak és az így visszakerüljön Magyarországhoz. Bonchidai kastélyában előszeretettel sakkozott embernagyságú bábokkal, amelyeket két szolga mozgatott, de ’44-ben ő az, aki eléri, hogy Kolozsvár megmenekül a bombázástól és a súlyos ostromtól. ’48-ban, a kommunista államosítás következtében úgy veszíti el minden vagyonát és kastélyait, hogy a kolozsvári Bánffy- palotában egy szoba sem marad neki és gyakorlatilag hajléktalanná válik. 1950-ben telepedik ki Magyarországra, ahol még abban az évben meghal. 1977-ben Marosi Ildikó bátorságának és kitartásának volt köszönhető, hogy hamvait hazahozták és a Házsongárdban helyezték végső nyugalomra – mondta rendkívül érdekes, vetített képes értekezésében az előadó. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Csángó hagyományőrzés Gyimeslokon
Népdalaikban, táncaikban nemzeti kultúránk értékeit őrzik a gyimesiek. Ezeket tenné közkinccsé a gyimesközéploki Csángó Hagyományőrző Ház, melyet a Tatros forrásánál, a csángófesztiválon avattak fel.
- Vetett ágy szőtt lepedőből. Ez meg kenderes lepedő, kenderes ágyterítő. Mind kézzel fonott anyagból készült… – sorolja Tankó Mária Hidegségról. Majd a régi népi mesterségek ismerői meg is mutatják, hogy készültek. A kendőszegen ujjas bunda, hímzett ingek, szőtt lepedők, terítők, cifra kendők. Régen így tárolták a házilag szőtt-varrt ruhákat, hogy ne kezdje ki a moly. A csángó gyermekek nemcsak népviseletüket, de mint kiderült, népdalaikat, táncaikat is ismerik.
Mihók György kezdeményezte a Csángó Hagyományőrző Ház létesítését az 1934-ben községházának épített ingatlanban. Tervének megvalósítását magyarországi és helyi támogatók is segítették. A hagyomány érték – vallja a Budapestről Gyimesbe költöző néprajzkutató.
Naponta tudatosítani kell az emberekben, hogy ez egy olyan érték, ami nélkül nem lehet teljes emberi életet élni, nem lehet teljesen megélni a magyarságot. És hogyha ez a gyimesi hagyományőrző tájház tudatosítja azt az itteni emberekben, hogy milyen értékeik vannak, akkor már betölti a hivatását – vélekedett Halász Péter néprajzkutató.
A csángó kultúra őrzésére hivatott ház a népi mesterségek bemutatói mellett néprajzi konferenciák szervezésére is alkalmas. A közösségi termet a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményének archív képei és Ádám Gyula gyimesi zenészekről készült fotói díszítik. Csúcs Mária
Duna Televízió. Erdély.ma

Újratemetés Tehát egymás ócsárlása még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó egyik szobájában, könyvek társaságában beszélgetünk. Nem Nyirőről, de látom, itt van ő is, hiszen a kiadó eldöntötte, hogy sorozatként újra kiadja életművét. Mialatt erről-arról folyik a szó, eszembe jut, hogy a napokban olvastam egy közleményt: a székelyudvarhelyi polgármester Madridból jövőre haza szeretné hozatni a katolikus papságból egyszer kilépett, majd a spanyol fővárosban mégiscsak szerzetesként elhunyt, meglehetősen ellentmondásos életpályát bejárt író hamvait.
Mi sem természetesebb, hiszen a Budvár alatt járt iskolába, magyarországi és erdélyi olvasók ezrei éppen a könyvei nyomán képzelték el, hogy milyen az igazi, hamisítatlan székely, ráadásul már egy szobra is áll abban az Emlékparkban, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Székelyudvarhely az egy lakosra jutó hasonló műalkotások tekintetében Erdély élenjáró városa legyen.
Az író utolsó művében szintén arra célzott, hogy nem szeretne idegen földben pihenni, következésképpen az utókor nagyon is kegyeletteljes cselekedetet hajt végre, amennyiben a hazahozatal különböző alapítványok és magyarországi diplomaták segítségével sikerül. Végre egy olyan elképzelés – gondoltam magamban –, amelyben mindenki egyetért a helyi magyar politikai feszültségektől megszabadulni képtelen Küküllő-parton. De tévedtem. Megfeledkeztem arról, hogy a polgármester RMDSZ-színeket képvisel, következésképpen minden szándéka vagy ballépés vagy utánzás lehet. Mármint az MPP szerint.
Nyirő József hamvait ugyanis – szögezte le a következő közlemény – a helyi polgáriak már 1995-ben haza akarták hozatni, és ennek érdekében meg is tették a szükséges diplomáciai lépéseket. Tehát nem csupán a közigazgatási tisztségek betöltése, az infrastruktúra, az ingatlan-vásárlások, a vadásztársaságok, a helyi közlekedés, helyi kommunikáció, helyi fürdő, a helyi közép- és felsőoktatás ügyében és minden más helyi ügyben lehet egymásnak esni, hanem az egymás ócsárlása és a közös fellépés hiánya még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása egy sokáig tiltott és nemzedékek által ma sem, vagy csak nagyon felületesen ismert erdélyi írónak.
Szomorú. Mert mindeközben – akár RMDSZ, akár MPP keltezéssel – az általuk székely anyavárosnak nevezett helységben beszélnek a legtöbbet a székely autonómiáról.
Vajon ilyen lenne ez az autonómia?
Ahol egy döntéshozó, várost irányító testület egyetlen kérdésben sem tud megegyezni? Ahol az érdekcsoportok mindegyre egymásnak feszülnek és mindenekelőtt a másikat szeretnék a padlóra teríteni?
Ahol az életre-halálra folyó küzdelem közönsége csak akkor tudja hallatni a hangját, ha az egyik vagy a másik félhez szegődik és nincs semmiféle lehetősége saját, hétköznapi érdekeinek az érvényesítéséhez és saját vezetőinek az ellenőrzéséhez? A múlt héten Budapesten egy németországi alapítvány szervezésében, (ki)válogatott meghívottakkal, autonómia-konferenciát szerveztek, és a kiadott közleményből a média csipegetett. Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét csak nagyon kevesen idézték, pedig nagyon közérthetően, mindenféle politikai ömlengés nélkül roppant fontosat mondott: az előrehaladás első lépése nem a többség jó szándéka és nyitottsága, hanem az, hogy a saját közösségen belül szót lehessen váltani és szót lehessen érteni egymással. Amíg ez nem sikerül, addig sehol nem lesz autonómia.
A szót értés nem jelent föltétlenül egyetértést. De legalább hasonló irányú törekvést igen. És ebben nem a románok gátolnak meg, és még kevésbé Székelyudvarhelyt, közkedvelt MPP-s jelző szerint a legmagyarabb várost. Hanem valami más. A kivagyiság. Az úrhatnamság. A kisdiktátori hajlamok. Az olyan törekvések, amelyek a demokrácia teljes mellőzésével valamiféle központosított, kézi vezérlésű államként képzelnék el a területi autonómiát, ahol mindenkinek az a jó, amit magyarul mondanak meg neki. Ez azonban nem így működik. És ha nem változtatunk ezen az alapálláson, akkor nem is fog. Még akkor sem, ha netalán Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjánál mind az RMDSZ, mind az MPP dicséri majd a saját érdemeit.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Pályázatokról és a Napról. - Jankovics Marcell Nagyváradon járt [helyesen: Jankovich!]
Nagyváradra látogatott Jankovics Marcell, aki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elnökeként az új stratégiákról beszélt szombat délelőtt, művelődéstörténészként pedig a Napról tartott előadást ugyanaznap délután.
Felborzolni az eddigi rutint
A frissen kinevezett elnök a Partiumi Keresztény Egyetemen tartott sajtótájékoztatót, melyen azokat a pontokat ismertette, ahol változtatásokat szeretne eszközölni. Jankovics korábban – 1998–2002 között – már volt NKA-elnök, most pedig augusztusban lépett hivatalba (az előző elnök, Harsányi László június végén kérte felmentését a megbízatás alól). Jankovics szeretné az előző vezetőség nyolc éves időszakában kialakult rutinszerű pályázati elbírálást „felborzolni”. Felidézte, hogy már a ’98-as időszak alapelve is a piramis-elv volt (vagyis minél nagyobb a piramis alja, annál magasabbra lehet építkezni), melyet most is szeretne gyakorlatba ültetni. „A kicsiket kell támogatni, mert a nagyok nem szorulnak rá”, mondta Jankovics, hangsúlyozva, hogy ez nem jelenti azt, hogy elapróznák a pénzeket.
A változtatások sorában a régi-új elnök a területi aránytalanságokat említette elsőként, vagyis a pénzek eloszlását Budapest, a vidék, illetve a határon túliak között (számára mindig is fontos volt az országhatáron kívüli magyarság támogatása). „Idén Budapest 3,2 milliárd forint támogatásban részesült, míg a vidék 1,7 milliárdot kapott, a határon túliak pedig csak 110 milliót vittek” – részletezte Jankovics. Hozzátette: a legtöbb kuratórium döntő többségében budapestiekből áll, és csak kevés helyen képviselteti magát érdemben a vidék, az országhatáron kívülről pedig alig kerülnek be a kuratóriumokba. Arra is rávilágított, hogy nem elég, ha a kulturális alap, illetve a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma részéről indul meg a törekvés, fontos, hogy a pályázni vágyók is törekedjenek az együttműködésre.
Fontosnak tartja még a korosztályi problémát is: a gyerekkultúra ugyanis „kapogat” támogatást, de nem eleget. Majd a rászorultak köréről beszélt, példaként említve, hogy Magyarországon három nagy könyvkiadó tarol, a kisebbek pedig sorra mennek tönkre. Az utolsó változtatásra váró pont: megszüntetni a korrupciót, a nepotizmust.
Az NKA elnök kiemelte még az alkotói pályázatok fontosságát, amit Arany János Toldijával és a Psalmus Hungaricus-szal illusztrált, mindkettő pályázatra készült ugyanis. Hozzátette, nem az a cél, hogy eladhatatlan dolgokat támogassanak. Nem elég például a kiállításra pénzt adni, mert abból az alkotó csak akkor nyer, ha el is tud adni a műveiből.
Nap-mese
A híres rajzfilmrendező, művelődéstörténész vendéget a Posticum elnöke, Csernák Béla köszöntötte később, ismertetve a délutáni programot: a Napról szóló előadást az Ének a csodaszarvasról című animáció vetítése követte, amit kötetlen beszélgetés zárt.
A nagyon érdekes, meglepő összefüggésekkel és párhuzamokkal teli egyórás előadásában Jankovics a népmesék, a görög mitológia, a perzsa források Naphoz köthető összefüggéseiről, a napistenekről alkotott képről, Toldiról, a naptárak a Nap körforgásához kötött voltáról, az időmérésről és a tündérmesék szereplőiről mesélt. Olyan összefüggéseket vonultatott fel, melyeket a több mint ötvenfős közönség nagy része ámuló tekintettel, beleegyező bólogatással, vagy éppen elismerő mosollyal fogadott.
Többek között a korai vallásoknak az égitesteket istenekkel azonosító jellemzőjéről beszélt, Héraklészról és Perszeuszról mesélt, és a Napkultusz és a kereszténység találkozását is említette: december 25. nem csak a kis Jézus, de a rómaiak pogány vallásában a Nap születésének dátuma is. Erre később vissza is tért: a régi magyar naptárak az újévet ettől a dátumtól számoltak, és így az összes hó elnevezése értelmet kap. „November Szent András hava. Miért neveztek volna el egy hónapot a hó utolsó napjáról?” – tette fel kérdést Jankovics.
Szerinte a mesékre jellemző hetes szám, az aranyhaj, a legyőzhetetlen jelzők a napistenekre asszociálnak, és úgy gondolja, Toldit egyenesen napisteni tulajdonságokkal ruházta fel Arany. De volt még szó a Nap másik szent számáról, a 22-ről, arról, miért nem honosodott meg magyar területeken a digitális óra és a tündérmesék jellegzetes elemeiről. Még a beszélgetés elején elmondta: ő a hetvenes években, a János Vitéz című animációja után bolondult bele a mesékbe, felesége révén pedig megismerte Berze Nagy János magyar mesekatalógusát, a magyar népmesék rendszerezését.
A másfélórás animáció megtekintése után, amelynek témája a magyarok története az egészen ősi mitológiai teremtéstörténetektől kezdve Géza fejedelemig, igen összetett szimbólumrendszerrel felépítve, rövid beszélgetés következett, mely a filmről inkább az ősmagyarok történetére terelődött. Jankovics azért elmondta, valamennyire történelemlecke lett ez a film, amit főleg gyerekeknek szánt. Reméli, hogy a sok információ képileg „beég”, és magukénak fogják tekinteni. Majd a film elején látható teremtésmitológia forrásáról beszélt, melyhez szarvasmondákat válogatott össze és nagy segítségére volt Képes Géza műfordító munkássága.
Freund Emese. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar Országház felsőházi üléstermében tartja munkaülését az SZNT
A magyar Országház felsőházi üléstermében tartja november 19-én következő munkaülését a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) - írta a Háromszék. A székelyföldi napilap szerint erről a szervezet Állandó Bizottsága döntött szombati, sepsiszentgyörgyi ülésén. A budapesti eseményre - amelyet a rangos helyszín miatt a testület történelmi jelentőségűnek ítél - meghívni készülnek Orbán Viktor miniszterelnököt, a magyar kormány vezetőit, Schmitt Pál köztársasági elnököt, a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőit, illetve más rangos vendégeket.
Az SZNT arra készül, hogy ebből az alkalomból terjeszti elő az anyaországgal szembeni, a Székelyföld autonómiaharcával kapcsolatos, valamint nemzetpolitikai jellegű elvárásait, illetve javaslatait - olvasható a lapban.
Az SZNT 2003 októberében alakult Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, szinte egy időben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megszületésével. Az SZNT az erdélyi magyarság többségét képviselő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetésének politikájával szemben jött létre, mint "alternatív" szervezet, amely ugyanakkor megmaradt civil szerveződésnek, ellentétben a Magyar Polgári Párttal (MPP), amely választásokon valóban politikai riválisként jelenik meg a színen az RMDSZ-szel szemben.
Az SZNT még Csapó I. József elnöksége idején dolgozta ki a székelyföldi autonómiára vonatkozó "statútumát", kétszer is tartott székely nemzetgyűlést, amelyen a román vezetéshez és az európai fórumokhoz egyaránt felhívást intézett az ügy támogatása érdekében.A romániai magyar sajtó július 7-én idézte Izsák Balázst, a tanács mostani elnökét, aki akkori sajtótájékoztatóján így fogalmazott: először fordult elő, hogy a magyar kormány nyíltan partnerének nevezte a Székely Nemzeti Tanácsot a székelyföldi autonómia megteremtésében. Ezt azzal kapcsolatosan jegyezte meg, hogy a szervezet háromtagú küldöttségét előtte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fogadta Budapesten.Izsák Balázs akkor úgy vélte, hogy a magyar állam új hozzáállása következtében elhárulnak az eddigi akadályok, amelyekbe az SZNT az Európai Unió és az Európa Tanács fórumain ütközött, ezeken ugyanis az SZNT fellépéseit mindig annak fényében is megítélik, mennyire áll mögöttük a magyar állam. Az autonómiáért folytatott küzdelemben szerinte fontos lépés a magyarországi politikai fordulat, valamint az, hogy 2011 januárjától fél éven át Magyarország tölti be az Európai Unió soros elnökségét. MTI