Váradi diákok az országgyűlés felsőházában
A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat öt éve indult kezdeményezésének köszönhetően szerdán 11 váradi gyermek is részt vehetett a budapesti Országház felső termében zajlott V. Gyermek- és Ifjúsági Országgyűlés munkálatain. Hasznos tapasztalatokkal tértek haza.
Szerda hajnal, negyed 6 óra körüli az időpont. Korainak és szokatlannak tűnhet egy átlagos gyermek számára ilyenkor a gyülekezés, de a csoportnak, mellyel Budapestre tartunk, nem átlagos II–V. osztályos gyermekek a tagjai (szinte valamennyien a 11-es suliba járnak, illetve szacsvays is van köztük), hanem olyanok, akik arra készülnek, hogy néhány óra múlva kérdéseket tegyenek fel a magyar országgyűlés felső házi termében magas rangú állami vezetőknek, közéleti személyiségeknek. És ezen a ponton ugorjunk vissza néhány hónapot a múltba. Még májusban hirdetett pályázatot a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Ha miniszter lennék címmel, melynek az volt a lényege, hogy a gyermekek feltehettek különféle kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy milyen válaszokat várnak a tárcavezetőktől, államtitkároktól, valamint magától Orbán Viktor kormányfőtől a magyar országgyűlésben bizonyos témákban. Meg kellett tehát írják a kérdéseiket legkésőbb május 31-ig, ezeket pedig az illetékesek továbbították a Gyermekmentők budapesti irodájához. Körülbelül 110 kérdés érkezett be, a legtöbb a 11. számú Általános Iskolából, ahol Perecz-Simó Annamária tanító néni foglalkozott a Facebookon, illetve a Gyermekmentők oldalán meghirdetett pályázattal. A központi vezetőség végül kiválasztott mindegyik csoportból egy-két kérdést, Váradról pedig Szabó Patrik és Pál Antónia várhatta izgalommal azt, hogy miként fogja majd tudni interpellálni a miniszterelnököt, illetve a helyettesítésére kijelölt államtitkárt.
Komoly kérdések
Lassan megvagyunk mindannyian, így Szántó Ildikó, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat országos ügyvezető elnökének, Perecz-Simó Annamária tanító néninek és Lucaciu Ramóna aligazgató társaságában indulhat a kis társaság. A pihenővel tarkított út természetesen jó hangulatban telik, s szinte perce pontosan érkezünk az Alkotmány utcához, ahol az Országgyűlési Őrség egyik munkatársa fogad kedvesen bennünket, s kísér az Országház XII. számú kapujához. Ahogy arra számítani lehetett, nem vagyunk egyedül, hiszen közel 300 gyermek vesz még részt ezen az eseményen, nem csupán Magyarországról, hanem külhoni területekről is. Mindenki kedves és előzékeny velünk, tényleg zökkenőmentesen zajlik minden. Jól esik a kakaó, a túros táska és a gyümölcslé, amivel várnak bennünket. Minden rendben van tehát, itt az ideje, hogy a gyermekek elfoglalják helyeiket az amúgy egykamarás országgyűlés felsőházi üléstermében Hegedűs Viktória, a Gyermekmentő Szolgálat rendezvényszervezőjének segítségével, majd dr. Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke tart eligazítást a szavazógombok használatáról. Elsőre nem minden világos – legalábbis erre enged következtetni, hogy a jelenlevők 33 százaléka örülne az ülés utáni verésnek –, de a második próbálkozás már sikerrel jár. Mint mondja, a cél, hogy a fiatalok is tudják: mindenki részt vehet az ország életében, lehet véleménye, és ez eljuthat a legmagasabb szintig.
Interpellációk
És eljön a pillanata annak is, hogy bevonuljanak az illusztris személyiségek, a megjelent 11 kormánytag csapatát (mások mellett Simicskó István, Pótápi Árpád, Kovács Zoltán, Fónagy János, Novák Katalin, Czunyiné Bertalan Judit, Rétvári Bence, Kontrát Károly ül az első sorban) főbíró, ombudsman és médiatanácsi tag egészíti ki. Kövér László házelnök (aki egyébként a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat vezetője is, tehát úgymond családi körbe jött) megjelenését felállással tisztelik meg az egybegyűltek, majd következhet két órán keresztül a kérdések özöne. Mivel különleges alkalomról van szó, megengedett néhány esetben a házszabálytól való eltérés is, hiszen normál körülmények közt például a házelnököt nem lehet interpellálni, illetve ha a kérdező elfogadja a választ, akkor a testület nem kell szavazzon. Bár lazább a hangulat, azért fontos, akár a felnőttek becsületére is váló kérdések hangzanak el, a megkérdezettek pedig szintén komolyan veszik a dolgukat, ami abból is kitűnik, hogy számon tartják, sőt, szinte versenyeznek, hogy ki büszkélkedhet azzal, hogy a legtöbb feleletét elfogadták. Olyan vitára alkalmas interpellációk hangzanak el, az Európai Uniótól kezdve, a magyar határokon átlépő menekülteken keresztül a magyar oktatási rendszer problémájáig, mint például: miért kell a képviselőknek szapulniuk egymást, vagy a sajtó kedvéért teszik ezt, és valójában haverok? Miért szabad hazudni és káromkodni a médiában? A rendőrök miért nem tudják regisztrálni a migránsokat? Miért sok a visszaélés az uniós pályázati pénzekkel? Milyen érvek szólnak a paksi atomerőmű továbbfejlesztése mellett? Mekkora Magyarország államadóssága? stb. De ugyanígy a génmanipulált élelmiszerek, a szelektív hulladékgazdálkodás, a kettős állampolgárság és a fogyatékkal élők helyzete is szerepelnek a palettán. A nap első humoros beszólása talán akkor csendül fel, amikor Kövér László az egészségtelen táplálkozással kapcsolatban megjegyzi: azért az nem törvénybe ütköző, ha valaki kövér… Orbán Viktor sajnos nem lehet jelen, viszont válaszait írásban megkapják a kérdezők, Pál Antónia és Szabó Patrik is kap egy kék bársonyba kötött hivatalos válaszlevelet a miniszterelnöktől.
Optimista tekintettel
Az ebéd ízletes, a váradi gyerekek arra lehetnek büszkék, hogy Novák Katalin családért és ifjúságért felelős államtitkár társaságában, a felnőttek meg arra, hogy dr. Simicskó István honvédelmi miniszter társaságát élvezhették. „Még a felnőtt képviselők közt is megállnák a helyüket a diákok, sőt, talán sok esetben még sokkal fegyelmezettebben, tisztelettudóbban is viselkedtek, mint a honatyák. Nagyon ügyesek voltak, komoly kérdéseket tettek fel, megdolgoztatták a kormány tagjait, tehát én mindenképpen hasznosnak ítélem ezt a napot. A gyermekek bejöttek a világ egyik legszebb épületébe, és látták, hogy a magyar politikusok hogyan dolgoznak, milyen kérdésekre kell válaszolniuk, milyen célkitűzéseik vannak, milyen programokat akarnak végrehajtani” – értékelt a Bihari Naplónak a tárcavezető. Még valami hátravan: a Szent Korona megtekintése, illetve a díszőrség magyarázatokkal fűszerezett bemutatója. Vonzó a látvány, viszont bizonyára sokakat elrettent ezen pálya választásától az a mondat, hogy „optimista tekintettel négy órán keresztül mozdulatlanul vigyázva kell állni”. Sajnos az idő csúnyára fordult, ezért a budai várat csak futtában lehet megcsodálni, de így is marandó örök élményt nyújt, akárcsak az ezt megelőző néhány óra. Azért arra még jut idő, hogy a kisbusszal tegyünk egy kört Budapesten, amihez sofőrünk, Fenesi Ferenc nyújt szakszerű idegenvezetői tájékoztatást. Kellemes, hasznos információkkal, élménnyel, és a Gyermekmentőktől kapott batyuval távozunk a magyarok fővárosából.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Erdélyi Művészek Hete Budapesten
Múlt vasárnap a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata vendégjátékával kezdődött az először megszervezett Erdélyi Művészek Hete Budapesten, az ünnepélyes megnyitót kedden a Magyar Tudományos Akadémián tartották, díszvendég volt Abodi Dóra, erdélyi származású világhírű divattervező és Bánffy Farkas báró.
Csütörtökön Józsa Judit szobrászművész tartott rendhagyó történelemórát és tárlatvezetést a kizárólag erre az alkalomra összeállított kiállításán a Magyarság Házában. Ezt követően pedig Keresztes Ildikó koncertjét hallgathatták meg az érdeklődők. Szombaton a Marczibányi Téri Művelődési Központban mutatkozik be a kilencéves zongorista tehetség, Struczuj Evelin Zsuzsa, a Transilvanum Alapítvány nehéz sorsú fiatalokat segítő mecénásprogramjának támogatottja. A szatmárnémeti ifjú tehetség után Cristina Sabau-Trifu képzőművész tart előadást a világ számos táján készített alkotásairól és a szakrális művészetről. Az est lezárásaként a Franciaországban élő neves zongoraművész, Horváth Izabella ad hangversenyt Koppándi Jenővel, a Nemzeti Filharmonikusok szólóhegedűsével közösen. A programsorozat részeként a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata múlt vasárnap átvette a Transilvanum Alapítvány Erdélyi Közösségi Élet Kiválósága elnevezésű díját.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyanyelvhasználat: a helyzet jó, de nem reménytelen
Öt kisebbségügyi kérdésekkel is foglalkozó szakember beszélte ki a közigazgatásban biztosított anyanyelvhasználat kérdését.
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) kezdeményezésére öt intézmény – két egyetem és három kisebbségkutató intézet – egy-egy szakembere ült össze péntek délután a kolozsvári színház stúdiótermében, hogy a közönség számára is nyilvánosan a kisebbségi anyanyelvhasználatról vitatkozzanak.
A KAT ezzel a témával indította a Nemzetpolitikai kerekasztal című előadássorozatát, melynek célja az eseményre szóló meghívó szerint: „nemzeti létünk szempontjából releváns kérdéseket tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával körbejárni”.
A moderátor, Papp-Zakor András bevezetőjében egy kárpátaljai tanulmányból idézett, miszerint a kisebbségi nyelvek megőrzését alapvetően négy, egymással – és a többségi közösségnek a kisebbségekkel kapcsolatos szándékaival, törekvéseivel és politikájával – szorosan összefüggő tényező határozza meg. Ezek pedig a következők:
Beszélők, akik fenntartják a nyelvet (demográfiai faktor).
Helyzetek, színterek, ahol a nyelvet nem csupán szimbolikus és szakrális, hanem gyakorlati célokra, valódi kommunikációs igények kielégítésére is használni lehet (hasznossági tényező).
Jogok, melyek biztosítják a nyelv használatának lehetőségét (politikai feltétel).
A beszélők szándéka: hogy akarják is használni ezt a nyelvet, illetve tovább örökíteni a következő generációk számára (szimbolikus érték).
A tanulmány megállapítása szerint a magyar nyelv hosszú távú fenntartása csak akkor lehetséges, ha valamennyi feltétel együtt van.
A moderátor a jelenlegi romániai kisebbségi anyanyelvhasználat jogi feltételeire és azok gyakorlati alkalmazására vonatkozó kérdésére elsőként Horváth István (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) nyújtott átfogó képet. Az anyanyelvhasználat jogi kereteinek kiépítésével az 1993–96 közötti időszaktól kezdve foglalkoztak. A törekvés arra irányult, hogy a kisebbségi nyelvet beszélők számára minél szélesebb körű autonómiát lehessen biztosítani. A kisebbségvédelmi törvények személyekre vonatkoznak, ezeket Románia belső jogrendjének részévé tette, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabályok születtek az anyanyelvhasználat különböző területein: az oktatástól kezdve a közigazgatáson át egészen az igazságszolgáltatásig. Horváth István szerint nem volt alaposan átgondolva a jogszabályok alkalmazása, különösen ami a közigazgatást illeti.
Idővel politikai alkudozással igyekeztek javítani ezeken. Az önkormányzatok nem tudták megteremteni a betartásukhoz szükséges infrastrukturális vagy személyzeti feltételeket, például a formanyomtatványok magyarra fordítását vagy magyarul beszélő alkalmazottak biztosítását.
A romániai magyarság 80 százaléka él olyan településen, ahol a törvény szerint biztosítani kellene az anyanyelvhasználat jogát a közigazgatásban. Problematikus, hogy egyes településeken, mint például Kolozsváron, hiába él jelentős számú magyar kisebbség, az arányosságra hivatkozva nem biztosítják a nyelvi jogok gyakorlásának lehetőségét. Említésre méltó, hogy ott, ahol a magyarok többségben vannak, az infrastrukturális feltételek is biztosítottak. Kevésbé jellemző ez az írásbeliségre, aminek az oka egyrészt a hivatalnokok túlterheltsége, másrészt a beszélők viszonyulása, akik inkább kitöltenek egy román nyelvű formanyomtatványt, mint egy magyart.
Horváth István összegzésképpen elmondta: szükséges felülvizsgálni a nyelvi jogok alkalmazását, különösen a közigazgatásban, ugyanakkor tényleges anyanyelvhasználatra kell buzdítani a magyar lakosságot.
Ferenc Viktória (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest) több Kárpát-medencei vonatkozást emelt ki, mondván: minden régióban kiemelt fontosságú téma a magyar anyanyelvhasználat kérdése a közigazgatásban. Kárpátalján mintegy száz olyan település van, amely érintett a nyelvi jogok alkalmazásában. Több felmérést és egy fókuszcsoportos kutatást is végeztek nyelvhasználókkal és a közigazgatásban dolgozó alkalmazottakkal, arra vonatkozóan, hogy mennyire érvényesül az anyanyelv használni akarása. Azt tapasztalták, hogy van egy berögzültség az állampolgárok részéről az anyanyelvhasználatot illetően.
Mindemellett sokan nem is tudnak arról, hogy jogukban állna magyar ügyfélszolgálatot igényelni. Azt is tapasztalták, hogy sokkal inkább igényelik szóban az anyanyelvhasználat biztosítását, mint írásban, mert annak nyoma marad.
Ferenc Viktória pozitív példaként hozta fel a Vajdaságot, ahol 2012 óta érvényben van egy olyan nyelvhasználati stratégia, mely akár a romániai magyarság számára is kiindulópont lehetne. A nyelvi jogosítványok többségi elfogadottságára reflektálva elmondta: politikai kultúra kérdése, hogy
Kelet-Európában nehezebben fogadják el a kisebbség evidens jogait, amelyet többletjognak értelmeznek.
Így van ez a Vajdaságban is, ahol a Magyar Nemzeti Tanács nemrég egy nyelvőrséget állított fel a nyelvi jogok megvalósulásának felügyelésére, amit azonban nem fogadtak túl jól a helyi önkormányzatok.
Annál a kérdésnél maradva, hogy mennyire ismerik a kisebbségi nyelvet beszélők a jogaikat, Horváth István elmondta: ez nagyban múlik azokon az intézményeken, amelyeknek kötelességük lenne biztosítani a törvény által szavatolt nyelvhasználati feltételeket. A jogismeret fontos, de azon is múlik, hogy van-e magyar nyelvű űrlap kihelyezve az ügyfélszolgálaton, jelzik-e az alkalmazottak, hogy hol van magyar ügyfélszolgálat, és a gyakorlatban mindez hogyan valósul meg.
Salat Levente, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója a kérdéshez kapcsolódóan megjegyezte: összesen 512 olyan norma van, mely a kisebbségi jogokhoz kapcsolódik, és ezeknek jelentős része nyelvi jogokat is érint. A jogalanyoknak nem kötelességük eligazodni ebben a jogi dzsungelben. Azt is láthatjuk, hogy a jog alkalmazói szívesen elszabotálják a jogosítványokat, a lakosság többsége pedig indokolatlannak tartja ezeket. Az RMDSZ – a vitathatatlan vívmányok melletti – mulasztása, hogy a jogokat zárt ajtók mögött, politikai alkuk eredményeképpen érte el.
Senki sem érezte át a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását – fogalmazott Salat Levente.
Toró Tibor, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint fontos különbséget tenni a városok és a magyar lakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A magyar döntéshozóknak jó odafigyelniük, hogy legalább azokon a településeken érvényesüljön a jog, ahol magyar polgármesterek, alpolgármesterek vannak. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani. Szankcionálni kellene azokat az önkormányzatokat, ahol nem a törvény által biztosított formában járnak el.
Ehhez a problémakörhöz tartoznak az egészségügyben biztosított nyelvhasználati jogok is. Horváth István kifejtette: két törvényszabályozás is van erre vonatkozóan. Az orvosi kamara lázongani kezdett ezek bevezetésekor, mert úgy értelmezték, hogy az orvosoknak kellene megtanulniuk a páciens nyelvén, holott a magyar nyelvű tájékoztatás biztosítása a menedzsment dolga lenne.
Vizi Balázs (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) azzal kapcsolatosan, hogy az általános retorika szerint Romániában példás módon megoldották a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdését, nemzetközi összefüggéseket is érintve kifejtette: tíz év alatt nem sok előrelépés történt, ennek ellenére megállapítható, a jogszabályok által biztosított jogosítványok jó színvonalt képviselnek.
Három színtér létezik, ami európai szinten szóba kerül, amikor valamilyen jog érvényesítéséről szó van:
Az első az a politikai szint, ahol ezt hatalmi kérdésként kezelik: ez a politikai háttéralkuk, egymással konfrontálódó nemzetképek terepe.
A második a jogszabályok szintje, ahol a jogszabályalkotásnak van egy belső dinamikája. Itt a legfontosabb kérdés, hogy van-e valamilyen ellenőrző vagy szankcionáló rendszer, illetve van-e olyan státusza a kisebbségi nyelvnek, amelyet az alkotmány vagy a törvények garantálnak. Ez Romániában nincs tisztázva.
A harmadik a társadalmi elfogadottság szintje, ahol nagyon sok probléma van: a jogismeret hiánya, a jogbiztonságba vetett bizalom hiánya, a nyelvek presztízse, a pénzkérdés.
Vizi Balázs szerint vegyes lakosságú területeken a kétnyelvűség támogatása, akár a közalkalmazottak nyelvtanfolyamokon való részvétele ösztönző hatású lenne. Nemzetközi összefüggésben elmondta: bár Dél-Tirol példáját gyakran pozitív értelemben említik, de ott is (ugyanakkor Belgiumban is) hasonló gondok merülnek fel a kisebbségi nyelvhasználat terén, mint Romániában. Egyetlen különbség talán csak a pénz kérdése.
Horváth István a nyelvi státus kérdését érintve kifejtette: Romániában a magyar nyelvnek nincs jogi státusa, csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által beszélt nyelvnek. A törvényi szövegezés mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy egyéni jog. Az egész romániai törvénykezésben csak két normatív jog van, mely nevesíti a magyar közösséget: az egyik a nyelvi charta elfogadásához, a másik pedig a magyar nyelv napjának nemrég elfogadott megünnepléséhez kötődik.
Az egyik következő cél lehetne az anyanyelvhasználat megerősítésére a magyar nyelvi statútum kidolgozása, akár helyi szinteken is – javasolta Horváth István.
Hogyan lehet továbblépni és tartalommal tölteni fel a jelenlegi szabályozást? Vagy teljesen át kellene szabni azt? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András.
Salat Levente szerint a romániai politikai mező igen komoly átalakulások idejét éli, a fő magyar politikai erő partner nélkül maradt. Ennek ellenére úgy látja, hogy van esély arra, hogy a kisebbségi törvény napirendre kerüljön. A fő problémát abban látja, hogy az RMDSZ érdekei ütköznek azzal, hogy ebben a kérdésben előrelépés történjen. Köztudottan van egy törvénytervezet, mely 2005 óta ott van a parlamentben, és amelynek fontos eleme a kulturális autonómia, amiről az érdekképviselet nem mond le.
Ez egy olyan csapdahelyzet, melyben ha volna is nyitottság a román fél részéről arra, hogy a kisebbségi törvény kérdését elővegyék, az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a kulturális autonómiáról. A BBTE professzora a továbblépés lehetőségét abban látja, hogy a Horváth István által is hangsúlyozott egyéni jogok helyett területhez köthető jogokként értelmezné a román törvénykezés az anyanyelvhasználati jogot.
Toró Tibor a nyelvi és etnikai kérdések – a nyelvi statútum és a kulturális autonómia – szétválasztása kapcsán elmondta: nagyon sokan intézményi szinten is keverik a két különböző jogot. Hozzátette: a hivatalos nyelvvé válás az autonómia szintjén van, az a román többség nélkül nem kivitelezhető. A jelenlegi szabályozás tartalommal való feltöltését illetően viszont külpolitikai szinten, a Romániáról szóló országjelentésekre támaszkodva lehetne eredményt elérni.
A továbbiakban a százalékarányos küszöb és az arányosság kérdésének problematikáját járták körül a beszélgetés résztvevői. Romániában körülbelül 120 olyan közigazgatási egység létezik, ahol 20 százalék fölött van a magyarság aránya. Ez számban kifejezve 60-70 ezer embert jelent. Ehhez képest vannak olyan nagyvárosok, ahol a magyarok több ezres nagyságrendben vannak jelen, de mivel nem érik el a százalékarányos küszöböt (ami egyébként külföldön általában 8 százalékot, Kárpátalján 10 százalékot jelent), nem gyakorolhatják nyelvi jogaikat. Ez ellentmondásos helyzeteket eredményez. Egy másik fontos probléma, a köztisztviselők számarányos leképeződése a közigazgatási egységekben. Számos esetben fordult elő, hogy egy állást a magyar nyelv ismeretének feltételéhez kötött egy-egy önkormányzat, ami miatt több kereset indult a diszkriminációellenes tanácsnál.
A kerekasztal-beszélgetés egyik következtetéseként Salat Levente kifejtette: bár nagyon látványos eredményekre nem lehet számítani a kisebbségi anyanyelvhasználatot illetően, de pesszimizmusra sincs ok, hiszen az adott lehetőségek jó kihasználása, a kérdés mikromenedzsmentje nagyon sok mozgásteret biztosít. Ehhez az kell, hogy ne általános politikai eszméket hajszoljunk, amiket majd kampány idején felhasználhatunk, hanem vizsgáljuk meg a jog alkalmazásának lehetőségeit.
Vizi Balázs a következtetések sorában elmondta: az anyanyelvhasználati kérdés folyamatos dinamikus mozgásban van. Állandó nyíltabb, erősebb vagy gyengébb küzdelem van a felek között. Nem valószínű, hogy itt a többség és a kisebbség között egy ideális konszenzus alakítható ki.
Jó tehát, ha hozzászokunk.
Papp-Zakor András egy dalszöveget parafrazálva zárta a beszélgetést: a helyzet jó, de nem reménytelen...
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk

Művészettörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhelyen
Második alkalommal szerveztek művészettörténeti fórumot szombaton a Maros Megyei Múzeum nagytermében. A rendezvényen a marosvásárhelyi és magyarországi műemléki topográfiák legújabb eredményeit ismertették.
Az esemény Entz Géza budapesti művészettörténész, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója és Orbán János Marosvásárhely műemléki topográfiája programvezető megnyitójával kezdődött. Entz Géza szerint a topográfiai felmérés célja az, hogy a helyi közösségek méltó módon tudják kezelni a civilizáció tárgyi lenyomatait. Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta: a városkép évről évre pusztul, és a mai városvezetés nem rendelkezik koncepcióval ennek megmentésére. „A városnak tizenöt éve nincs a központi övezetekre vonatkozó szabályzata sem. Ezért lényeges lenne, hogy ez a munka, az elkezdett műemléki topográfia, a jövőben is folytatódjon, hiszen előbb-utóbb lesz egy olyan városvezetés, amely támogatja a városkép visszaállítását. Annál is inkább, mert Marosvásárhely szecesszió szempontjából országos szinten a legnagyobb épített örökséggel rendelkezik” – fogalmazott Soós.
Orbán János az elmúlt évek eredményeit ismertette. Mint mondta, a Rózsák tere, az Iskola és a Baross Gábor utcák felmérése már 2013-2014-ben megtörtént. Idén az Arany János és a Kossuth Lajos utcákban található épületek számbavételére került sor. A munkában Mihály Melinda, Bordás Beáta, Vécsei Hunor kolozsvári, illetve Oniga Erika, Kovács Mária és Orbán János marosvásárhelyi művészettörténészek vettek részt. A számbavétel során az 1898-as, 1911-es és 1919-es évekből származó telekösszeírások segítségével sikerült azonosítani az épületek egykori tulajdonosait. A telkeket a város 1898-as felmérése alapján azonosították. Ezeken kívül felhasználták a házak építési engedélyeit, kérvényeket, jegyzőkönyveket, tervrajzokat, amelyek jó esetben megmaradtak a levéltárban. Az idén vizsgált két utca épületeinek túlnyomó többsége 1890 és 1910 közt épült, egy részük még ma is hordoz neoreneszánsz, neobarokk és szecessziós elemeket.
Az előadássorozat első részében Bordás Beáta részletesen ismertette az Arany János utcában végzett felmérés eredményeit, majd Oniga Erika a Kossuth Lajos utca régi épületeit mutatta be, korabeli iratokkal, képeslapokkal, családi képekkel és levelezésekkel bővítve a levéltári dokumentációt.
A rendezvény második részében Ladó Ágota, Karácsony István Kiss Loránd és Vécsei Hunor mutatta be előadását. Szó esett a marosvásárhelyi zsinagóga kutatási helyzetképéről, a marosvásárhelyi Vármegyeháza homlokzatváltozatairól, a 18-19. századi marosvásárhelyi épületbelsőkről valamint a Székely Vértanúk emlékművének történetéről.
Orbán János elmondta, 2016-ban a Cuza Vodă utcában folytatják a felmérést, az Aranykakastól a Szabadság utca sarkáig.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Anyanyelvhasználat a közigazgatásban
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerek-asztal című, új rendezvénysorozatának első beszélgetésére került sor pénteken, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen öt partnerintézmény – két egyetem és három kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a közigazgatásban történő anyanyelvhasználat témáját járta körül.
Székely István, a KAT elnöke a kerekasztal célkitűzései kapcsán kiemelte: "a rendezvény célja a nemzeti létünk szempontjából releváns kérdések körüljárása tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával. Meggyőződésünk, hogy az egyes szakpolitikai kérdések megfogalmazásában, a megoldások keresésében szakemberek bevonása, az állításukra való odafigyelés elengedhetetlen. A beszélgetés kép- és hanganyagát rögzítettük, amelynek utólagos hasznosítását tervezzük".
A beszélgetés bevezetésében Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója hangsúlyozta: "a romániai jogrend szerint a kisebbségvédelmi törvények egyéni jogokat biztosítanak, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabá-lyok születtek az anyanyelvhasználat különböző színterein. A fenntarthatóság jegyében fontos lenne folyamatossá tenni az anyanyelvhasználat alkalmazásának monitorizálását, és a tényleges anyanyelvhasználatra ösztönözni a lakosságot".
Toró Tibor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója hangsúlyozta: "a jogérvényesítésben különbséget kell tenni a városok és a magyarlakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani".
Vizi Balázs, az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatója rámutatott: "három színtér létezik a jogérvényesítések esetében: politikai szint, a jogszabályok szintje és a társadalmi elfogadottság szintje. Az anyanyelvhasználat társadalmi megítélésének jobbításával kiemelten kellene foglalkozni."
Ferencz Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa elmondta: "több kutatásunk is azt bizonyítja, hogy a kisebbségben élők körében alacsony az anyanyelven történő ügyintézés igénye, ami a jogaik nem megfelelő ismeretéből adódik. Ezen folyamatosan javítani kell".
Salat Levente, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatója kiemelte: "több száz olyan norma van, amely kisebbségi, ezen belül nyelvi jogokhoz kapcsolódik, ezek között a jogalanyoknak nehéz eligazodni. A következőkben jobban át kell gondolni a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását".
A KAT Nemzetpolitikai kerekasztal-sorozatának következő beszélgetésére november második felében kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)

Aurescu: számos pozitív elem létezik a román-magyar kapcsolatokban
Számos pozitív elem létezik a román-magyar kapcsolatokban – jelentette ki Bogdan Aurescu román külügyminiszter, hozzátéve, hogy erre a viszonyra elsősorban stratégiai partnerségként tekint.
A román diplomácia vezetője az Agerpres román állami hírügynökségnek adott interjút. Ebben kifejtette, hogy vannak ugyan megoldatlan kérdések a két ország viszonyában, mint például a román-magyar kisebbségi vegyes bizottság jegyzőkönyve, amelyről a felek 2011 óta tárgyalnak, de a két országnak számos közös projektje van.
Jelezte: nem kívánja újranyitni a migránsok megállítására Magyarország által tervezett kerítés körüli román-magyar vitát. Mint mondta, ez a vita adott pillanatban nagyon heves volt, de azt láthatjuk, hogy a magyar-román határra tervezett kerítés nem épült meg, és ebben a pillanatban nincs kézzelfogható ok arra, hogy ez a terv megvalósuljon.
Arra a kérdésre, hogy Románia milyen stratégiával viszonyul ahhoz, hogy az utóbbi időben Magyarország – az újságíró meg nem indokolt megfogalmazása szerint – „ellenséges volt Romániával és több EU-tagállammal szemben", Aurescu azt felelte: Romániának nyugodtan kell válaszolnia, de ő mindenekelőtt stratégiai partneri viszonyként tekint a két ország kapcsolataira.
Úgy vélte, több támpont is van a kétoldalú kapcsolatokban, így az 1996-ban aláírt román-magyar alapszerződés és a stratégiai partnerségről szóló 2002-es megállapodás. Emellett léteznek a jószomszédi viszonyok által rögzített elvek, amelyek mentén irányítani kell a kétoldalú kapcsolatokat, és emellett sok pozitív dolog történik a két ország között.
Ismét utalt arra, hogy a román-magyar kereskedelmi forgalom tavaly meghaladta a 7,2 milliárd eurót, így Magyarország Románia egyik legfontosabb kereskedelmi partnere. De emellett több közös projekt létezik, például román kereskedelmi kamarát akarnak nyitni Budapesten, illetve összekapcsolták a két ország autópálya- és optikai kábelhálózatát.
Aurescu reményét fejezte ki, hogy a magyar fél kedvezően válaszol a román fél azon óhajára, hogy megállapodjanak a kisebbségi vegyes bizottság jegyzőkönyvéről is, mert ez fontos mind a romániai magyarság, mind a magyarországi román közösség számára. Örömét fejezte ki, hogy korábbi hasonló megnyilatkozására kedvezően válaszolt a magyar külügyminisztérium.
A román külügyminiszter múlt szerdán egyebek mellett arról beszélt, hogy konszenzuson alapuló megoldásokat kell keresni a román-magyar kapcsolatokban, majd a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium jelezte, Magyarország elkötelezett és nyitott a Romániához fűződő kapcsolatok rendezése iránt.
MTI
Erdély.ma

Feltárják az EMKE múltját: elkezdődtek a levéltári kutatások
Interdiszciplináris konferenciával ünnepelte fennállásának 130 éves évfordulóját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a hétvégén.
A csütörtöki kolozsvári előadásokat követően – amelyek a szervezet történetének egy-egy szeletét elevenítették fel – a résztvevők pénteken egy algyógyi kiránduláson vettek részt.
Széman Péter EMKE-elnök lapunk megkeresésére elmondta: fontos, hogy feltárják a szervezet múltját és egykori értékeit, hiszen „a múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt".
A kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban jelenleg újra megtekinthető az EMKE első tíz évét bemutató kiállítás is, amelyet Bartha Katalin Ágnes állított össze, és amelyet eredetileg még tavasszal mutattak be, azóta több helyre is eljutott, így Nagyszebenbe, Zilahra és Pécsre, és a tervek szerint a közeljövőben Szilágysomlyóra és Sárospatakra is elviszik.
Hatméternyi múlt
Széman elmondta, a szervezet levéltárát az állami levéltárban őrzik, és sokáig egyáltalán nem volt kutatható.
Már hét éve kérik ennek a hatalmas anyagnak – összesen 30 folyóméter iratcsomó – a kutathatóvá tételét, a levéltártól viszont eddig mindig azt a választ kapták, hogy egyelőre nincs feldolgozva az anyag. Idén azonban hat folyóméternyi anyagot, a szervezet első tíz évének írásos emlékeit rendelkezésükre bocsátották, a mostani konferenciára tulajdonképpen ez adott lehetőséget.
Ugyanakkor Széman szerint nagyon sok kapcsolódó levéltári anyag segíthet az EMKE múltjának feltárásában, többek között a kolozsvári bölcsészkar levéltára – ez az anyag is most vált nyilvánossá – vagy az EMKE alapító-titkára, Sándor József saját levelezése is érdekes információkkal szolgálhatna, utóbbi azonban egyelőre szintén nem kutatható.
A csütörtöki konferencián Gaal György Haller Károly jogtudósról tartott előadást, aki az EMKE-alapítást kezdeményezte, Berki Tímea pedig az EMKE-alapító Sándor József életpályájáról értekezett. „T. Szabó Levente például a kolozsvári bölcsészkar levéltárában kutatott, és nagyon érdekes adatokat talált az EMKE, a bölcsészkar és a helyi egyleti élet összefüggéseiről az 1880-as években. Nagy Botond arról beszélt, hogy az EMKE milyen szerepet vállalt a 19. század végén például a székelykérdés megoldásában, hiszen akkoriban a Székelyföld Nagy-Magyarországon belül perifériára szorult, nagy volt az elvándorlás, nem voltak munkahelyek – amely probléma mára újra aktuálissá vált –, az EMKE pedig akkor szorgalmazta a gazdaságtelepítést, az infrastruktúra javítását" – magyarázta Széman Péter.
Tóth Szabolcs Barnabás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jelenléte Háromszék közművelődési életében címmel tartott előadást, amely Széman szerint azért érdekes, mert az EMKE segédkezett az első székelyföldi civil egyesületek létrehozásában is. Vetési László arról beszélt, hogy az EMKE megalakulásakor hogyan működött a szórványban, hiszen már 130 évvel ezelőtt is az volt a szervezet egyik fő célkitűzése, hogy megállítsa a szórványosodást, illetve a magyarságtudat megőrzésében segítse a szórványban élőket.
Az elnök szerint ezek a mai szervezetnek is a fő célkitűzései közé tartoznak azzal a különbséggel, hogy akkor még jelentős gazdasági erőforrások is az EMKE rendelkezésére álltak, ma viszont sokkal szerényebbek az anyagi lehetőségeik. Az elnök elmondta, a konferencián elhangzott előadások anyagát kötet formájában is szeretnék megjelentetni, jövőre pedig egy hasonló konferenciával szeretnék folytatni az EMKE múltjának feltárását.
Szerény eszközök a szórványban
Arra a kérdésre, hogy milyen eszközei vannak a mai szervezetnek a szórványosodás megállítására, Széman elmondta, idén például az EMKE az RMDSZ-szel és a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel karöltve képzéseket indított el, amely a kis közösségek helyi értékeinek feltárását szorgalmazza, és amelyeket elsősorban a szórványközösségeknek szántak.
Ugyanakkor az elnök bevallotta, hogy az EMKE lehetőségei eléggé behatároltak a szerény anyagi lehetőségeik miatt, hasonló képzések és művelődési programok rendszeres szervezésével azonban tudnak segíteni a szórványközösségek magyarságtudatának megerősítésében. Példaként a Besztercén és Radnaborbereken nemrégiben megszervezett Reményik Sándor-megemlékezést említette. Fontos eredménynek tartja ugyanakkor a pusztakamarási felújított Sütő András-emlékház közelmúltban történő átadását is, ahol szintén szervezhetnek a továbbiakban kulturális eseményeket.
Az elnök ugyanakkor elmondta, hogy már tárgyalnak a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel egy 2-3 éves képzés beindításának lehetőségéről, amelyet közművelődési és kulturális szakemberek figyelmébe ajánlanak elsősorban, de helyi civil szervezetek vezetői és a helyi értékek feltérképezésével foglalkozó szakemberek számára is hasznos lehet.
Széman Péter kérdésünkre elmondta, korai lenne arról beszélni, hogy hol szerveznék meg ezeket a képzéseket, de az biztos, hogy több erdélyi helyszínen – a Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben, Kolozsvár környékén is – indul majd ilyen képzés, ha a tárgyalások eredményesek lesznek. „Magyarországon már léteznek hasonló képzések, így azoknak a logisztikáját használnánk fel az itteni képzések beindításakor, az ott tanító szakembereket hoznánk el az elején" – hangsúlyozta Széman Péter.
Erdélyi hungarikumokat keresnek
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke a csütörtöki konferencia megnyitóján elmondta, hogy az RMDSZ koordinálásával létrehozzák az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot, amely a Hungarikum Bizottság mintájára fog működni, feladata pedig feltárni a legfontosabb erdélyi magyar értékeket. A bizottságba való részvételre az EMKE képviselőit is felkérték.
„A legfontosabb, hogy elindítsuk a kisközösségek helyi értékeinek gyűjtését, feltérképezését. Tulajdonképpen a bizottságnak is akkor lesz munkája, akkor lesz mit elbírálni, ha sok helyről jelzik a saját értékeiket a közösségek, ezeket pedig több kategóriában lehet majd rangsorolni annak függvényében, hogy helyi, regionális, nemzeti érték vagy hungarikum az illető térség sajátossága. Jövőre képzéseket is tervezünk ebben a témakörben több helyszínen" – tette hozzá Széman Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Élvonalbeli sztároktól a fiatal tehetségekig
Az oboa lesz a központi hangszer a szerdán kezdődő székelyudvarhelyi Őszi Zenei Kavalkádon.
A Székelyföldi Filharmónia vasárnapig tartó rendezvényén számos különleges előadóesten vehetnek a részt az érdeklődők, élvonalbeli sztárok és fiatal tehetségek fellépését követve. Idén immár negyedik alkalommal szervezik meg a kavalkádot, ezúttal pedig az oboára írt repertoár kap főszerepet. Szerdán szombatig mindennap délután hat órakor kezdődnek a koncertek a városháza Szent István Termében, a rendezvényt záró szimfonikus hangverseny pedig a Művelődési Házban lesz vasárnap délután hattól.
A program során három oboaművész ejti hangszere varázslatába az udvarhelyi közönséget: a bukaresti Florin Ionoaia, akit a romániai mezőny egyik kiemelkedő művészének tartanak, Pethő Kriszta tizenegyedik osztályos pallós diák, valamint az udvarhelyi származású Haáz Bence. Ugyanakkor Maksay Csaba kolozsvári csellista, valamint erdélyi származású, jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanuló zenészek is fellépnek.
Program Szerdán délután hat órától a városháza Szent István Termében tartják az első előadást, amelyen közreműködik Toró Árpád (ének), Szabó Zoltán (ének), Tompa Klára (zongora) és Fehér Izabella (zongora). Csütörtökön szintén hattól Florin Ionoaia (oboa) és Cristina Popescu Stăneşti (zongora) lép fel, aztán pénteken Pethő Kriszta (oboa), Maksay Csaba (cselló), Angela Albu (zongora) és Demeter Csaba (zongora) műsorát lehet megtekinteni. Szombaton Ábrám Endre (zongora) és Veress Gáspár (zongora) koncertezik, míg a vasárnapi szimfonikus hangversenyen Jankó Zsolt vezényel – szólista Haáz Bence – délután hattól a Művelődési Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Elhunyt Adonyi Nagy Mária
„Hívom ezt a végső könyörgést, / hívom, az aljból emeljen fel, / már minden mozdulatod szökik, / szövetkezik a végtelennel” – ezt írta a halálról első kötetében Adonyi Nagy Mária tegnap elhunyt költő, újságíró, műfordító.
Éradonyban született 1951. október 6-án. Székelyhídon és Nagyváradon tanult, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar–német szakon szerzett diplomát 1974-ben. Három évig Szatmárnémetiben tanított, egy évig munkanélküli volt, 1978-tól Bukarestben a Munkásélet, 1979-től 1989 végéig A Hét belső munkatársa. 1989. december 22–23-án egyedüli magyar újságíróként járt azokon a bukaresti utcákon, ahol lőttek.
Tapasztalatairól, a forradalom furfangos ellopásáról később a Terrorizmus című sorozatában számolt be a Valóság hasábjain. 1990–1992 között a Romániai Magyar Szó, majd a Valóság, 1992–1995 között a nagyváradi Erdélyi Napló szerkesztője, főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője, majd a Scripta Kiadó szerkesztője, közreműködött a Romániai magyar ki kicsoda, 1997 szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek megszűnése után Budapestre települt át, a Magyar Nemzet olvasószerkesztője lett.
Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, az csak 1978-ban jelenhetett meg a cenzúra többszörös rostálása miatt Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben jelent meg. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiájában (Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a 111 vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párizsban élő író Kézdivásárhelyen
Az október 31-éig zajló Hagyományőrző Napok meghívottjaként hétfő este a Budapesten született, 1997 óta Párizsban élő Svitel Anna, a Sorbonne Egyetem kutatóházának munkatársa mutatta be 896. Utazás egy szám körül című, idén a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent első regényét, melyben a 20. századi Magyarország egy-egy eleven képét festi meg. Egy belső és egy külső szereplő sorsán keresztül két szemszögből ad ízelítőt egy magyar család sorsából.
A szerző első alkalommal látogatott Kézdivásárhelyre, a várost az autonómiaharc és a székely öntudatosság fellegvárának nevezte, ezért is döntött úgy, hogy Erdélyben itt mutatja be könyvét. A tízmilliós lakosú Párizsban mintegy nyolcszáz magyar él Erdélyből, főleg Szatmár megyéből. Mint mondta, azért írta meg a könyvét, mert a saját bőrén tapasztalta, hogy 1997 és 2012 között a francia fővárosban szinte soha semmit nem lehetett hallani sem tévében, sem az írott sajtóban Magyarországról (hogy Székelyföldet ne is említse), a franciáknak fogalmuk nincs erről a térségről. 2012-ben fordulat állt be, de akkor a magyarságról negatív, a valóságnak nem megfelelő képet festettek, ami a Párizsban élő magyarokat nagyon bántotta. Ezért döntötte el, hogy olyan könyvet ír, amely megfelel a valóságnak, és a hétköznapi emberek szemszögéből mutatja be történelmünket a trianoni békediktátumot követően. Hangsúlyozta: könyvét nem a magyar, hanem a külhoni olvasóknak szánta, egy trilógia első kötete ez, amelyet a kiadó francia, olasz és angol nyelven is megjelentet. Könyve címét is megmagyarázta: a magyarság életében nagyon fontos évszám, a honfoglalás éve, de egyben misztikus szám is.
A kötetből részleteket olvasott fel Sebestyén Rita és Radányi Rozália. Sebestyén Rita két saját versét is elszavalta. A családias hangulatú író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel és dedikálással zárult, Svitel Anna a magával hozott tíz példányt ajándékba adta a megjelenteknek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kiadásban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeumban található Apor-kódex
Új kiadásban jelent meg a legkorábbi magyar nyelvű zsoltárfordításokat tartalmazó Apor-kódex. A DVD-melléklettel ellátott kiadványt kedden mutatták be az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) Budapesten.
A kötet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, az OSZK és az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének közös gondozásában készült, a kiadványon dolgozó nyelvészek munkáját Korompay Klára, az ELTE nyugalmazott egyetemi docense vezette.
Madas Edit, az OSZK munkatársa az MTI-nek elmondta, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban található Apor-kódex két másik könyvemlékkel – a Müncheni-kódexszel és az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéhez tartozó Bécsi-kódexszel – együttesen őrzi a legkorábbi magyar nyelvű bibliafordítás, az úgynevezett Huszita biblia szövegeit.
A három kódex szövege ugyan nagyjából egy időben született a 15. század folyamán, de különböző helyszíneken másolták őket. A Müncheni-kódex a négy evangéliumot, a Bécsi-kódex a Kisprófétákat, míg a mostanáig új kiadással nem rendelkező Apor-kódex a zsoltárokat tartalmazza. A három könyv 2009-ben „találkozott” először az OSZK „Látjátok feleim” – Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a XVI. század elejéig című kiállításán, ekkor restaurálták is a rendkívül rossz állapotban lévő Apor-kódexet – idézte fel Madas Edit.
A Régi magyar kódexek című sorozat 33. köteteként megjelenő új kiadványban a nyelvemlék másolata és betűhű átirata mellett jegyzeteket és egy több mint százoldalas, kilenc szakértő által írt bevezető tanulmányt is olvashatnak az érdeklődők. Az 570 oldalas kiadvány elérhető lesz kereskedelmi forgalomban is, az OSZK könyvesboltjában már kapható. A kiadványhoz DVD-melléklet is tartozik, amelyen megtalálható a teljes Apor-kódex digitalizált változata, valamint a bevezető tanulmány is.
A DVD-lemez tartalma nemsokára elérhető lesz a nyelvemlekek.oszk.hu oldalon is – tette hozzá Madas Edit, aki elárulta azt is, hogy a Régi magyar kódexek sorozat következő kiadványaiként a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) gyűjteményéhez tartozó Lányi- és Góry-kódexeket szeretnék megjelentetni.
Krónika (Kolozsvár)

’56-ra emlékeznek Marosvásárhelyen
Három helyszínen is emlékeznek pénteken Marosvásárhelyen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulójára.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban pénteken 13 órától tart megemlékezést. Az emlékműsorban fellép a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Gimnázium furulya- és zeneköre. ’56 erdélyi vonatkozásait Kálmán Attila történész ismerteti.
Az 1956-os Bajtársi Társaság 18 órai kezdettel ünnepi megemlékezést tart a Vártemplomban, ezt követően megkoszorúzzák a templom udvarán levő 1956-os emlékművet (kopjafát). Az ünnepségre minden emlékezni akarót várnak, aki virágot, koszorút is elhelyezhet a kopjafánál.
A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal ugyancsak 18 órától a Deus Providebit Tanulmányi Házban emlékrendezvényt szervez az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tart rövid történelmi visszatekintést, majd fellép Buta Árpád és a Bolyai Farkas Gimnézium diákjai: Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető: Böjthe Róbert Zoltán.
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt. Dudás József marosvásárhelyi volt, Szabó János Krassó-Szörény vármegyei származású, a legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári. Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Vitéz Lelkek: diákszínjátszás 25 éve
Több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége. A Vitéz Lelkek társulatról Szász-Mihálykó Mária vezetővel beszélgettünk.
Még egyetemista korukban kezdtek el foglalkozni a színházzal és színjátszással néhai Szász-Mihálykó Attila és Szász-Mihálykó Mária – pedagógusi szakképesítésük mellett rendezői és színjátszói oklevelet is szereztek. Szász-Mihálykó Attila éveken át az Udvarhelyi Népszínház vezetője volt, majd a rendszerváltást követően a Tamási Áron Gimnázium német szakos tanára lett, színjátszó kört indított, így folytatta korábban elkezdett munkáját. A névválasztás véletlenszerű volt: 25 évvel ezelőtt, az iskola névadó ünnepségén léptek először színpadra, éppen Tamási Áron Vitéz lélek című darabját mutatták be, és a sikert követően a diákok a Vitézlélek Kft. nevet választották. „Azóta elmaradt a Kft., de a vitéz lelkek maradtak. Lassan életformává vált” – fogalmazott Szász-Mihálykó Mária.
„Tíz évig Attila vezette a Vitéz Lelkeket, így nem volt idegen, amikor át kellett vennem. Hiszem, hogy a dolgoknak van egy határozott sorsszerűségük” – mondta Szász-Mihálykó Mária, hozzátéve, hogy férje 2000-ben, az Énekes madár bemutatója előtt nem sokkal hunyt el. Akkor, az utolsó beszélgetésen pontosan az volt a téma, hogy van-e élet a halál után. Mintha valamiféle sorsszerű beszélgetés lett volna. Az akkor átvett csoport egyébként kisebb volt, tizenhét tagot számlált, aztán az évek során nőtt a létszám, mára pedig már több mint százan vannak a vitéz lelkek.
Többről van szó, mint egyszerű iskolai színjátszó csoportról, hiszen a színre vitt produkciókon kívül rengeteg beszélgetés formálja a vitéz lelkeket. Különböző korosztályok keresik énjüket a csoportban, egyesek végigjárják a lépéseket, mások még utána is tiszteletbeli tagok maradnak. Bárki „felvételizhet”, ez csupán annyiból áll, hogy megmutatkozik a színpadon, azonban akinek nem ez a talaja, úgyis távozik – véli a Vitéz Lelkek vezetője.
„A nagy tömeg miatt jött be, hogy musicalt kell csinálni. Húszan-harmincan kell színpadra kerüljenek, más műfajban nem tudok ennyi szerepet kiosztani” – magyarázta, hogy miként lett a musical a meghatározó műfaj a Vitéz Lelkek számára. A folyamat Déry Tibor kisregényének musicalváltozatával, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabbal kezdődött, aztán következett a Rómeó és Júlia, a Dzsungel könyve, a Hegedűs a háztetőn, a My fair lady, A muzsika hangja és Óz, a nagy varázsló. Az elmúlt évek előadásaiból többet a gimnázium dísztermében játszanak vasárnap óta. „Mozgalmas hét, de negyedszázadot ünneplünk, és rengeteget segítenek a diákok” – beszélt a héten zajló ünnepségről a csoportvezető.
Több mint húszan lettek hivatásos színészek a Vitéz Lelkek soraiból. Többek között a temesvári színház igazgatója, Balázs Attila, a jelenleg Budapesten fellépő Katona László, Lőrincz Zsuzsa és Ozsvát Noémi, a kolozsvári színházban dolgozó Kali Andrea, mindannyian egykori vitéz lelkek. „Sok tehetséges gyerek van, és pont erre jó a Vitéz Lelkek csoport: az is felfedezi magában a tehetséget, aki nem tudta, hogy benne van” – így Szász-Mihálykó Mária, aki „az álmok röptetőjének” tartja magát. „Nagyon sokuk álmát ismerem, és igen, röptetem, mert az a legjobb, hogy segíts valakinek, boldoguljon ott, ahol akar.”
Veres Réka
Székelyhon.ro

86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom kitörésére emlékeznek Erdélyben
Erdély-szerte megemlékeznek a hétvégén az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Kolozsváron az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság pénteken 13.30-tól tart megemlékezést a Sétatéren álló ’56-os emlékműnél.
A nemzeti ünnep alkalmával 17 órától a belvárosi unitárius templomban felekezetközi ünnepi istentiszteletet tartanak. Fellép a János Zsigmond Unitárius Kollégium énekkara, majd megkoszorúzzák az 1956-os hősök emlékére a templom bejáratánál állított márványtáblát.
Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében pénteken 11 órától tartanak rövid megemlékező műsort a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, az ’56-os emléktáblánál, melyen jelen lesz Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke is. Pénteken 17 órától Hidak, korok, Budapest címmel nyílik kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében. A tárlatot Módos Péter, az Európai Utas Alapítvány elnöke, a kiállítás kurátora mutatja be az érdeklődőknek.
A kiállítás az elmúlt 300 év történelmét mutatja be Budapest (Pest és Buda) hídjainak történetén keresztül, felhasználva a legjobb magyar képzőművészek, festők, rajzolók műveinek másolatait és fotódokumentumokat. A kiállított anyagok között több 1956-os kötődésű fotó is található, ily módon az esemény egyben megemlékezés is az 1956-os magyar forradalomra.
Marosvásárhelyen pénteken három helyszínen is emlékeznek az ’56-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulójára. Az EMNT Maros megyei szervezete 13 órától a Bolyai téri unitárius templomba várja az emlékezőket, ahol ’56 erdélyi vonatkozásait Kálmán Attila történész ismerteti. Az 1956-os Bajtársi Társaság 18 órától a Vártemplomban tart ünnepi megemlékezést, majd megkoszorúzzák a templom udvarán levő 1956-os kopjafát. A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal szintén 18 órától a Deus Providebit Tanulmányi Házban tart emlékrendezvényt, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tart rövid történelmi visszatekintést.
Sepsiszentgyörgyön 11 órától megkoszorúzzák a polgármesteri hivatal homlokzatán található Gloria Victis emléktáblát, valamint Szalai Attila ’56-os mártír Csíki utcai emléktábláját. A nemzeti ünnep alkalmából a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában 12 és 17 óra között nyílt napot tartanak. A látogatáshoz előzetes bejelentkezés szükséges a 0726–237947-es telefonszámon. 18 órától az ’56-os emlékparkban hajtanak fejet a hősök és mártírok előtt, majd fáklyás körmenetet tartanak az Erzsébet parkig, ahol a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafánál helyeznek el virágokat.
Kézdivásárhelyen 13 órától a református temető kopjafáinál tisztelegnek az ’56-os hősök előtt, majd 18.30-tól az iskolák diákjai vonulnak fel fáklyákkal a Gábor Áron téren. A megemlékező műsor és koszorúzás a Hősök Emlékművénél 19 órától kezdődik.
Kovásznán pénteken 17 órától a központi parkban lévő emlékműnél emlékeznek. A Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont udvarán pénteken 17 órától kezdődik a megemlékezés. Csíkszeredában pénteken 11 órától a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál kezdődik a programsorozat. A központi ünnepség 17 órától lesz az 1956-os téren, a Gloria Victis-emlékműnél.
Székelyudvarhelyen 18 órakor a Székelyföldi Filharmónia kamaraestjével kezdődik megemlékezés a városháza Szent István Termében, majd 19 órától az Udvarhely Néptáncműhely lép fel a művelődési ház színpadán. 20 órakor innen indul a fáklyás felvonulás az üldözöttek és áldozatok emlékművéhez, ahol ünnepi műsor és koszorúzás lesz.
Gyergyószentmiklóson a római katolikus temetőben tartanak emlékműsort pénteken 17 órától.
Krónika (Kolozsvár)

A Goga-örökösök tulajdonába kerül a csucsai Boncza-kastély
A román legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette csütörtökön azokat az iratokat, amelyekkel az egykori tulajdonos a román államnak adományozta a csucsai Boncza-kastélyt, Ady Endre és felesége, Boncza Berta egykori otthonát – közölte honlapján a bíróság.
A Kolozsvártól 70 kilométerre nyugatra, az E60-as európai út mellett álló kastélyt Octavian Goga román költő és egykori miniszterelnök vásárolta meg 1920-ban az Ady-versekben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertától. Goga halála után a költő özvegye, Veturia Goga rendezett be Goga-múzeumot és Ady-kiállítást a telken álló épületekben. A birtokot az özvegy 1966-ban a román államnak adományozta azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott maradhasson. Az özvegy 41 évvel élte túl férjét, 1979-ben halt meg 96 éves korában.
A birtok az 1989-es romániai rendszerváltozás után a múzeumot fenntartó Kolozs megyei önkormányzat tulajdonába került. A Goga családnak nem voltak gyermekei, oldalági örökösök indítottak pert 2005-ben az adománylevél érvénytelenítésére. Ebben a perben született a legfelsőbb bíróság végleges ítélete.
Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke az MTI-nek elmondta, várják a jogerős ítélet indoklását, hogy az alapján dönthessenek a továbbiakról. Az RMDSZ-es politikus hozzátette, ha el is veszti a birtok tulajdonjogát az önkormányzat, a törvény értelmében az új tulajdonosnak tíz évig meg kell őriznie az épület jelenlegi rendeltetését. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az önkormányzat tárgyalásokat kezd az örökösökkel a birtok megvásárlásáról.
Az egykori Boncza-birtok ma többnyire a Goga-család emlékeit őrzi. A kastélyt az 1920-as években Octavian Goga a dél-romániai udvarházakra jellemző brancovenesc stílusban építtette át, a telekre egy szilágysági faluban lebontott 16. századi ortodox fatemplomot is felépítettek, és a dombon épült meg az a mauzóleum, melybe Octavian Gogát, és Veturia Gogát temették el.
Ady Endre és felesége 1915 és 1917 között lakott időszakosan a birtokon álló egyik épületben. Az Ady-házban 1967-ben nyílt meg az első Ady Endre-kiállítás. Az emlékkiállítást 2014 márciusában újította fel a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. Az avatóünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a vágyát is megemlítette, hogy a csucsai múzeum és az Ady-emlékkiállítás fontos állomás legyen a Budapest és Kolozsvár közötti úton, „a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalomra emlékeztek Gyergyószentmiklóson
„A hősökre való emlékezést gyakran a gyász hangulata övezi, mert ilyenkor eszünkbe jutnak az elesettek és a szenvedők. 1956 szellemisége mégsem a gyászban merül ki, mert a forradalmi nemzeteszme tovább kell éljen a szívekben és a tettekben” – hangzott el pénteken a gyergyószentmiklósi római katolikus temetőben tartott megemlékezésen.
Huszonegyedik alkalommal emlékezett meg a dicső magyar forradalomról Gyergyószentmiklós önkormányzata, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend. „Jussanak eszünkbe a pesti srácok, s az a rendületlenség, amely ma is példaértékű” – szólították meg a temetőben összegyűlteket.
Az 1956-os forradalomról, mint csodáról beszélt a megemlékezésen Benedek Csaba történelemtanár. Így fogalmazott: „Ahogyan csoda volt az ószövetségi Dávid és Góliát harca, csoda az 1956-os magyar forradalom is. Annak ellenére, hogy ez volt a legrövidebb ideig tartó magyar forradalom, mégis ez hagyta bennünk, magyarokban a legmélyebb nyomokat.”
Történelmi visszatekintésében szólt az 1956-os események előzményeiről, a szegedi egyetemisták 16 pontban megfogalmazott követeléseiről, a budapesti eseményekről, az erdélyi magyarok szolidaritásáról, a kolozsvári megmozdulásokról és azok igen súlyos következményeiről. „Már az is börtönbüntetéssel járt, ha valaki csupán egy együtt érző szót kiejtett az ajkán. A kiszabott börtönéveket nem lehetett könnyen visszaszámolni. Egyeseket 20–25 éves szigorított börtönbüntetésre ítéltek, tönkretéve ezáltal teljes életüket. Azokat sem lehetett pótolni, akik arra kényszerültek, hogy külföldre meneküljenek. Sok aktív, értékes embert vesztett ’56 miatt a magyar társadalom. Ezekben a percekben az ’56-osokról, mint hősökről emlékezhetünk” – hívta fel a figyelmet. A forradalom jelentőségét kiemelve úgy fogalmazott: „A történelem ’56-al kapcsolatban is igazolta önmagát: elnyomással nem lehet hosszan tartó rendszert kiépíteni. 1956-ban a magyar közösség iránti gondoskodás, a tenni akarás fölül tudott kerekedni a személyes érdeken. Ebben áll ’56 igazi értéke.”
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem. 1956. október 23-án Budapesten megszűnt a félelem. Akkor és ott elkezdődött a szabadság, és a magyar nemzet közösen,egy emberként állt ki amellett, amit kívánt, amire vágyott és amit követelt magának. A szabadság eszméje összekötötte a Műegyetem auláját a Bem-szoborral, a diákot a munkással, időst a fiatallal, honvédet az értelmiségivel, fővárost a vidékkel és az anyaországot az elcsatolt területekkel (…) Mindhiába áztatta vér és szántották tankok a budapesti utcákat, és mindhiába hallatszott fegyverropogás,a szabadság csírája végérvényesen életre kelt” – mutatott rá beszédében Simon Katalin gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselő. Felhívta a figyelmet, 1956 emlékezete jelkép és tanítás kell legyen a mai ember számára. Jelképe a hősiességnek, és tanítás arról, hogy nemzeti egység csak egyéni és közösségi áldozatvállalások révén születhet meg. Tanulsága kell legyen annak is, hogy szabad csak az lehet, aki képes legyőzni a félelmét.
Nagy Zoltán alpolgármester gondolatait Simon Katalin tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenet a magyar nép irigylésre méltó „sorsára”, a nyugati hatalmak sokszor veszteségeket eredményező beavatkozására világított rá. Mintegy összegzésképpen elhangzott: „Az kell legyen életerőnk forrása, hogy mi megmaradásra, túlélésre, értékek teremtésére és megtartására születtünk. Ezt summázza a több ezer éves történelmünk, tekintélyünk a nagyvilágban, eredményeink az élet valamennyi területén. Ez legyen végső vigaszunk, amikor a forradalom kíméletlen lángjában elégett beteljesületlen fiatal életekre, a pesti utcák kövein elvérzett anyákra, haza nem térő apákra emlékezünk.”
A pénteki eseményen a helyi római katolikus, református és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést szavalat, ének, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfiakrának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a kegyelet koszorúinak elhelyezésével, valamint a nemzeti himnuszok eléneklésével zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áronról Budapesten
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áron erdélyi katolikus püspök (1896-1980) boldoggá avatási peréről az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében október 28-án.
Az Uránia MTI-hez eljutatott közleménye szerint a Maksay Ágnes által rendezett, három részre tagolt alkotás a hitvalló erdélyi püspök boldoggá avatási folyamatának jelenlegi állásáról és jelentőségéről szól. A film többek között kitér az egykori ismerősök, rokonok, paptársak tanúságtételeire, valamint a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate archívumában őrzött Márton Áronról szóló iratanyag tartalmára is.
A film vetítése előtt köszöntőt mond Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Elekes Botond, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. A bemutató után Maksay Ágnes Nagy Mihály történésszel, a Román Kulturális Intézet alelnökével és a film szakértőjével, valamint Kasza László brassói káplánnal, Márton Áron boldoggá avatási perének viceposztulátorával beszélget a filmről.
A rendezvény a Kolozsvár 2015 egyesület, az Igen, tessék! mozgalom, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Mathias Corvinus Collegium együttműködésében, az MMA és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg. A Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilm elkészültét a Médiatanács támogatta.
MTI
Erdély.ma

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

„Vágytam a tágasságra, hogy olvasni lehessen a kortárs angol könyvekről”
Táncba invitálja az olvasókat új kötetében Vallasek Júlia
– Az angolkeringő a bécsinek a lassítottabb változata, kicsit érzelmes, laza, könnyed tánc; a tanulmányokban sem akartam akadémikus stílusban fogalmazni, hanem inkább úgy, mint aki belekukkant, belekontárkodik bizonyos dolgokba. Szerettem volna, hogy a szöveg tükrözze: örömmunka ez a számomra. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy az olvasó ne kínlódjon túlságosan velük, mint ahogy egy teoretikus szöveg esetében megtörténhet – magyarázta Vallasek Júlia irodalomkritikus, műfordító szerdán este, Angolkeringő című kötete bemutatóján a Bulgakov kávézóban. A könyv a magyarországi Gondolat Kiadónál jelent meg, és azokat a szövegeket gyűjti egybe, amelyek zömmel a Helikon folyóirat hasábjain, azonos gyűjtőnév alatt napvilágot láttak az elmúlt két évben.
Bevezetőjében a szövegek közvetítő jellegéről beszélt Mihálycsa Erika műfordító, a bölcsészkar oktatója: jelentős szerzőkre és könyvekre hívják fel a figyelmet, amelyek fontos szerepet játszanak az angol nyelvű irodalomban. – Ahhoz, hogy a keringőbe ténylegesen be lehessen kapcsolódni, olvasni kellene a köteteket; a művek legalább fele viszont nem érhető el magyarul, vagy éppen azok nincsenek lefordítva, amelyekről itt szó esik – jegyezte meg.
Vallasek Júlia utalt arra, hogy a jelenlegi magyar kritika- és esszéirodalomban tapasztalt hiányosságok sarkallták esszéírásra a témában. Felidézte: „Ady Váradján még az volt a természetes, hogy a polgári réteg olvasott, főként francia, német és kisebb részben angol kortárs műveket. Hozzá lehetett jutni ezekhez Váradon, Budapesten és részben Kolozsváron is, az emberek pedig megvásárolták, elolvasták, és beszéltek róluk; például Szerb Antal és Babits is írt annak idején kortárs külföldi írókról”. A szerző vágyott erre a tágasságra, hogy olvasni lehessen a különböző művekről, első körben inkább saját maga számára próbált megfogalmazni bizonyos gondolatokat.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság

Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma

1956 – három helyszínen
Idén három marosvásárhelyi helyszínen – a Bolyai téri unitárius templomban, a Deus Providebit Tanulmányi Házban és a Vártemplomban – emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra.
A Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban szervezett emlékünnepséget. Az emlékműsor keretében fellépett a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum furulya- és zeneköre. Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében Mindszenty Józsefet, Márai Sándort, Borisz Jelcin egykori orosz államfőt és Barack Obama amerikai elnököt is idézte annak érzékeltetésére, hogy az 1956-os magyar forradalom világtörténeti eseménynek számított akkor, mint ahogy annak számít ma, 59 év múlva is. Ezt követően dr. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is szólt az egybegyűltekhez, az 1956-os események vonatkozásait Kálmán Attila történész, a Bolyai líceum tanára ismertette.
A beszédeket és a kultúrműsort követően a templom udvarán, az összetartozás fájánál helyezett el koszorút Flender Gyöngyi konzul, majd az '56-os Moldován Béla saját emlékeit elevenítette fel.
A Deus Providebit Házban
A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal 18 órától a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban szervezett emlékrendezvényt az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az RMDSZ polgármesterjelöltje rövid történelmi visszatekintésében a forradalom jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a II. világháború után ekkor nyilvánult meg először szolidaritás a Kárpát-medencében, és ez a szolidaritás egy olyan ügy mellett bontakozott ki, amilyent 1848-ban tapasztalhatott a medence népe: a szabadság iránti vágy, a zsarnokság elleni harc kovácsolta össze a különböző nemzetiségű embereket. A rendezvényen fellépett Buta Árpád operaénekes, valamint a Bolyai Farkas líceum diákjai, Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető Böjthe Róbert Zoltán volt.
A megemlékezés előtt egy perc néma csenddel adóztak a nemrégiben elhunyt Fodor Imre volt vásárhelyi polgármester emlékének. Az RMDSZ részéről Kerekes Károly képviselő volt jelen a rendezvényen.
A Vártemplomban
Az 1956-os Bajtársi Társaság szintén 18 órai kezdettel tartott ünnepi megemlékezést a Vártemplomban. Ezt követően megkoszorúzták a templom udvarán elhelyezett 1956-os emlékművet. Ugyanakkor ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az 1956-os forradalom kitöréséről a Vártemplomban. Horváth Zoltán budapesti egyetemi tanár, a Romanika könyvkiadó vezetője vetítéssel egybekötött előadást tartott a székelyföldi műemlék templomokról.
A Vártemplom főlelkésze, Ötvös József hangsúlyozta: – Ötvenkilenc évvel ezelőtt nagyon sokan úgy érezték, hogy a nemzetet meg kell menteni. És egy félelemben tartott nemzet ekkor bátor lett. Átélte a mi népünk azt, hogy az élet nem más, mint a félelem és bátorság nagy küzdelme, és ennél nagyobb bátorság, mint puszta kézzel szembemenni a tankokkal, talán nem is volt a történelemben. Sokáig ellenforradalomnak nevezték, nem is volt szabad beszélni róla, most már kimondhatjuk: forradalom volt, szabadságharc. Akiket akkor életfogytiglanra ítéltek, azokat most már kitüntették és a nemzet hőseiként tisztelik.
A Vártemplom udvarán, az ötvenhatosok emlékére állított kopjafánál a Vártemplom kórusa énekelt, majd az Erdélyi 1956-os Bajtársi Társaság Maros megyei szervezete nevében vitéz Rendes Lajos, a marosvásárhelyi RMDSZ nevében Peti András, a 1989. December 21. – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület képviselőjeként Hamar Alpár Benjámin, vitéz Kiss József, illetve a Történelmi Vitézi Rend képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait. Mindhárom rendezvény színhelyén elhangzott a Himnusz.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Lugos nagy szülöttjéről emlékeztek meg Üllőn
2015. szeptember végén felhívás érkezett az üllői kulturális központ vezetőjétől, Laza István úrtól a lugosi magyarság képviselői felé, hogy részt vennénk-e a Lugoson született és iskoláit is itt végzett Vitéz Doberdói Bánlaky József ny. altábornagy, első világháborús hadvezér, hadtörténész halálának hetvenedik évfordulóján tartandó megemlékezésen, a Budapesthez közeli kisvárosban, Üllőn. A meghívó 2015. október 11-re, vasárnapra szólt. Az üllői megemlékezésen kéttagú lugosi küldöttség is részt vett, amelynek alulírott is tagja volt.
A megemlékezés-sorozat az üllői római katolikus temetőben található sírnál kezdődött, ahol az altábornagy és neje, szül. burghauseni Axman Etelka hamvai találtak örök nyugalomra immár hetven éve. Kisné Szabó Katalin polgármester asszony köszöntője, a Honvédelmi Minisztérium képviselője, Maruzs Roland alezredes megemlékező beszéde után, Kovács Kornél plébános áldotta meg a jelenlevőket, majd a koszorúzások következtek. Délután a városháza dísztermében emlékműsorral folytatódott az emlékezéssorozat. Lugos magyarsága képviseletében én szólaltam fel, párhuzamot vonva az apa, Szende Béla volt honvédelmi miniszter és fia, Vitéz Doberdoi Bánlaki József /1863-1945/ életútja között. Mindkettő Lugosról indult, fényes katonai pályát futott be, kiváltva az össznemzeti megbecsülést a hon dicső polgáraivá, sokak példaképévé váltak, szűkebb pátriájuk, Lugos hírnevét öregbítve. Végezetül bemutattam a mai Lugost, mint fejlett, modern iparral, egyetemmel rendelkező ötvenezres várost, ahol a magyarság még nyolc százaléka az összlakosságnak, van érdekképviselete, civil szervezetei, I–VIII. osztályos magyar tagozata, magyar rendezvényei.
Megígértem a jelenlevőknek, hogy Lugoson az apa már létező kultuszát egybefonjuk Vitéz Doberdói Bánlaki József emlékének ápolásával.
Vitéz Doberdói Bánlaky József 1863. február 14-én Lugoson született Szende Béla gavozsdiai nemes földbirtokos és a segesvári polgári kormányzónak a megszöktetett unokája, Sternheim Róza Sarolta szerelme gyümőlcse gyanánt. Alsóbb iskoláit Lugoson végezte, majd 1883-tól a budapesti Tudományegyetemen tanult. 1884–85-ben elvégezte a Ludovika Akadémia egyéves önkéntesi tanfolyamát. Innen felfelé ível a katonai és családi karrierje, kisebb buktatókkal, de mindig becsülettel hazája és magyarsága iránt tett hűségesküje szerint. De ez már egy másik elbeszélés, egy dokumentumregény, amelyet dr. Polman Ferenc írt meg kutatásai alapján.
/Dr. Polman Ferenc: Oroszlán karddal és lúdtollal. Doberdói Bánlaky Józsefélete és munkássága/
Langó Ferenc Attila
Népújság (Marosvásárhely)

Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

1956 lépcsőfokai
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Ismét néptánctalálkozó volt
A hétvégén Váradon ismét nagy szerepet kapott a néptánc, népdal és a néphagyományok, ugyanis immár 13. alkalommal rendezték meg a Csillagocska Gyermek és Ifjúsági Néptánc találkozót.
Csillogó szemű gyermekekkel lehetett találkozni péntek délután a Partium Keresztény Egyetem dísztermében, ahol kézműves-foglalkozásokkal lehetett melegíteni az esti fellépésekre, miközben folyamatosan érkeztek a résztvevők, akik aztán egy-egy próba erejéig a színpadot is birtokukba vették. Az elmúlt években tartott összejövetel sikerét, népszerűségét és fontosságát az is jelezte, hogy az egész Kárpát-medencéből jöttek vendégek: Erdély számos településéről, Partiumból, az anyaországból, valamint Kárpátaljáról, összesen 13 csoport, ami kiegészült a házigazda Csillagocska néptáncegyüttessel, így közel félezer gyermek és fiatal ünnepelt együtt a néptánc, népdal és a népi hagyományaink tiszteletére szervezett fesztiválon.
Nemezelés, gyöngyfűzés, bőrdíszművesség, mézeskalácssütés, bútorfestés, fonás és számos más a népi kultúrából vett kisipari mesterséget lehetett elsajátítani az első két napon, a foglalkozásokat Halmágyi Csaba, Kohán Zsombor, egy hobby bolt és Manus Pulchrae egyesület önkéntesei Tóth Beáta népművész vezetésével bonyolították le. A megjelentek ezenkívül összemérhették tudásukat népdal ismereteikben és hajfonási technikáikban, amelyet szakemberek zsűriztek és értékeltek. Minden este fergeteges táncházzal zárult, amelyet Deák Hortenzia, Tálas Ágnes és Kiss Zsolt budapesti vendégeink vezettek.
Gálaműsor
A Csillagocska Alapítvány által szervezett három napos rendezvény programjában gálaműsorok, valamint egy szakmai kollégium is szerepelt a csoportvezetők számára, ahol a már említett budapesti szakemberek kiértékelték a gálaműsoron bemutatott produkciókat, valamint megoszthatták egymással élményeiket, sikereiket, problémáikat. A találkozó részét képezte emellett a várad-réti református templom vasárnap délelőtt zajlott istentisztelet is. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. is támogatta.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Erdélyi ötvenhatos sorsok – Salamon László
1956-ban a magyar és a román biztonsági szolgálatok példaértékűen együttműködtek. A gyergyószentmiklósi Salamon Lászlót egy fényképről azonosították, ami elég bizonyíték volt arra, hogy a forradalomban való részvételért elítéljék.
A Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira beszélgetett a gyergyószentmiklósi ötvenhatossal.
Salamon László, a gyergyószentmiklósi Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke elmesélte saját ügyét. Ő 27 éves volt, amikor 1956 őszén Budapestre látogatott az ott élő nővéréhez, ott tartózkodása pedig egybeesett a forradalmi eseményekkel. A tömeggel a városban járva már 23-án látott lyukas magyar zászlókat lengető honvédeket, majd kiégett orosz tankokat, holtakat az utcákon, felakasztott állambiztonságiakat és sok vért Budapest utcáin.
A civilben levő ÁVO-sok fényképezték az eseményeket, így került Salamon is a fényképekre, majd amikor helyreállt a vonatközlekedés Magyarország és Románia között és Salamon László hazatért Gyergyószentmiklósra, a Securitate nyomban letartóztatta. A vád az volt ellene, hogy aktívan részt vett a magyarországi „ellenforradalomban”. Tíz év nehéz börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a katonai törvényszék, majd 1964-ben közkegyelemmel szabadult.
Salamon László elmondása szerint egyre kevesebben élnek már a volt politikai foglyok közül. A 118-as törvény alapján segélyben részesülnek, amit idén nyáron duplájára emeltek, és az igaz ugyan, hogy most már szabadon emlékezhetnek meg 1956-ról, de a magyar zászlót csak október 23.-án tűzhetik ki. A börtön, hogy elítéltek voltunk, ez egészen a halálunkig fog bennünket elkísérni – nyugtázta szomorúan Salamon László.
Kossuth Rádió
Erdély.ma