„A zsoboki tábor menedék, kedvesség, szeretet”
VII. Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábor
„A nyelv nem lehet »egyszerű«, mert az ember nem »egyszerű«, aki beszéli.” – olvashatjuk Kosztolányi Dezső idézetét a hetedik zsoboki tábor programján.
Az első ízben egy teljes hétre szervezett táborban a Georgius Aranka Társaság fiatal csapata (Antal Orsolya, Barazsuly Viktória Adrienn, Ecsedy-Baumann Brigitta, Oláh Csilla, Tasnádi István, valamint jómagam, Széman Emese Rózsa), a Kosztolányi-idézet szellemében, ismét olyan programot igyekezett összeállítani, amelyben mindenki megtalálhatta az érdeklődésének megfelelő előadást, foglalkozást. Az előadók, (előadásaik sorrendjében) Péntek János akadémikus, nyelvészprofesszor (Kolozsvár), Kerekes Barnabás Kazinczy- és Lőrincze-díjas gimn. tanár, az Anyanyelvápolók Szövetségének (ASZ) alelnöke (Budapest), Wacha Imre Kazinczy- és Lőrincze-díjas főiskolai docens (Budapest), Demény Péter író, költő, szerkesztő, egyetemi oktató (Kolozsvár–Zilah), Széman Rózsa játszóházvezető, művelődésszervező (Szilágysomlyó–Kolozsvár), Bordi András Kazinczy-díjas rádióbemondó (Budapest), Sipos Gábor történész-levéltáros, egyetemi oktató (Kolozsvár), Juhász Judit, az ASZ elnöke (Budapest), Katona Szabó Erzsébet textilművész (Budapest), Szabó-Reznek Eszter doktorandusz (Kolozsvár), Albert Júlia színművész, egyetemi oktató (Kolozsvár), Szebeni Zsuzsa színháztörténész (Budapest), Tóth Orsolya operatőr, gyártásvezető, egyetemi oktató (Kolozsvár), valamint Sediánszky Nóra dramaturg, rendező, fordító (Budapest) a nyelvészettől a szép kiejtésen és színház-, valamint irodalomtörténeten keresztül a textilművészetig, animációs film készítéséig és drámajátékokig számos témát lefedtek. Munkánkat segítették az Anyanyelvápolók Szövetsége képviselői (Muszka Ágnes és Terjéki Tamás), valamint Kerekes Barnabás szakmai táborvezető.
Az együtt töltött egy hétről a 25 táborozó egyike, Nagy Izabella számol be.
Széman E. Rózsa
Július 13-án több tucat turista, lelkes kiránduló, jókedvű gyerek nyüzsgése honolt a kolozsvári állomás főbejárata előtt. A tömegben mindenki a saját kis csapatát, az ismerős arcokat kereste; így történt ez az erdélyi anyanyelvápoló fiatalokkal is, akik végül, a szervezőket megpillantva egy csoportba gyűltek. Hova indultunk? Az úti cél nem más volt, mint a Kalotaszeg szívében található Zsobok, ahol immár hetedik alkalommal rendezték meg az Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábort. Érkezésünk után Ősz Előd levéltáros, segédlelkész, a zsoboki templomban tartott áhítattal ünnepélyesen megnyitotta a tábort, majd Péntek János nyelvész, akadémikus Helyzetek és ideológiák a nyelvművelésben. Lőrincze Lajosra emlékezve című előadását hallgattuk meg. Idén is voltak első bálozók és visszatérő diákok, tehát, a csapat összerázódásának érdekében, az est hátralevő részét játékos ismerkedéssel töltöttük.
A zsoboki reggelek rendszerint szakmai előadásokkal indultak, ámde ezek nemcsak anyanyelvhez fűződő témákat vonultattak fel, több művészeti ágat is felkaroltak, mint például a textilművészet, színház.
Kedden Kerekes Barnabás a Te döntesz kérdéskörrel kapcsolatos gondolatait fejtette ki. Ezt Wacha Imre Nyelvzavar és nyelvértés, szót-értés. Babilon–Pünkösd című előadása követte. Az előadások sorát pedig Demény Péter Szeretem a Facebook-ot. Léleklájkolások című korszerű, a közösségi oldalak pozitív és negatív attribútumait latolgató fejtegetés zárta.
A következő napirendi pontként a kézműves foglalkozás volt feltüntetve. Kedvünk szerint gyöngyöt fűzhettünk, sőt még a tűnemezelés csínját-bínját is eltanultuk Széman Rózsa játszóházvezetőtől. Ha már Kalotaszegen tartózkodtunk, kihagyhatatlan volt a jellegzetes tisztaszoba és a népviselet megtekintése, melyet páran, nagy örömükre magukra is ölthettek. A tábor második napját Bordi András rádióbemondó meghitt, hangulatos gitárestje, és az általa vezetett drámajátékok zárták.
Nagy Izabella, XII. oszt. tanuló, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Réthi Brigitta zeneszerzőestjéről
Egy fiatal váradi hölgy, Réthi Brigitta önálló zeneszerzői estjére került sor szerda délután a nagyváradi görögkatolikus líceum dísztermében, mintegy félszáz érdeklődő előtt, váradi zenészek közreműködésével.
Brigitta 15 esztendős kora óta komponál, több országos fiatal zeneszerzőknek szervezett versenyen is díjazták már munkáit, jelenleg a Nagyváradi Egyetem zeneművészeti karának társult oktatója, korrepetitorként. Egyetemi évei alatt Sabin Pautza mester egyengette zeneszerzői tanulmányait a nagyváradi Emanuel Egyetemen, s ez immár az ötödik önálló szerzői estje.
Mint megtudtuk e teljes műsorral turnéra indulnak az úgynevezett Butterfly, azaz Pillangó projekt keretében, mely A zene szárnyain alcímet viseli. A közeljövőben Debrecenben, Budapesten, ősszel és télen pedig várhatóan Bécsben és Párizsban is eljátsszák majd azt a mintegy 16 kamaraművet, hangszeres miniatúrát, dalt, melyeket most is hallhattunk
Brigitta a „nagy elődök” iránti tisztelettel nyúl a zenei anyaghoz. Sokszínű stílusában egyelőre többnyire útkeresését lehet hallani. Ötleteit, melyek nyilvánvalóan az általa kedvelt zenei világot tükrözik – legyen az klasszicizáló muzsika, opera-, film- vagy tánczene, operett vagy népdalos íz, netalán épp neoprotestáns érzület –, viszonylag kis felületeken, zenei miniatúrákban sorakoztatja fel. Egyértelműen szívből jövő dallamszeretet, érzelmesség és a funkcionális harmóniák iránti tisztelet jellemzi rövid hangvételű szerzeményeit.
Az est folyamán hallhattunk stílusgyakorlatnak is beillő hangszeres kamaradarabokat: Zongorahatos, 1. kvartett, id. Thurzó Sándor emlékére, Három atonális dallam vonósnégyesre, A félelem képe az erdőben (vonósnégyesre), Szvit régi stílusban (hegedű-zongora). Az est második felében egy 16 dalból álló csokor hangzott el Brigitta tollából, például a Búcsú az ifjúságtól (Rezignáció) Tuduka Oszkár versére, egy hatrészes medalion id. Papp Attila költeményeire, de akadt francia sanzon vagy tangóérzelmű dallam is.
Brigitta zongorajátéka mellett közreműködött Costin Éva, Costin Albert, Giordano Filomena (hegedű), Thurzó Sándor József (brácsa), Marcu Ágnes (cselló), Flaviu Seretoc (nagybőgő), Szabó Annamária (szoprán), Bede Róbert, Sergiu Chirilă (tenor) és Gerhard Mild (bariton).
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Erdélybe érkezett a Boldogasszony- vándorkiállítás
Erdélybe érkezett a Kárpát-haza Galéria által életre hívott Boldogasszony-vándorkiállítás, amely elsőként Csíkszeredában tekinthető meg.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke az MTI-nek elmondta: szándékuk az, hogy minél több helyszínre eljusson a kiállítás a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar közösségekhez, ezzel is erősítve a magyarság összetartozását. A májusban Budapesten megnyitott tárlat nem véletlenül jutott el először Kárpátaljára, hiszen a külhoni nemzetrészek közül az Ukrajnában élő magyaroknak van most legnagyobb szükségük a Szűzanya oltalmára – fogalmazott az elnök, hozzátéve: az Ungváron és Beregszászon bemutatott kiállítás egyfajta megerősítést biztosított az ott élők számára. Rámutatott: az sem véletlen, hogy Erdélyben először Csíkszeredában lesz látható a tárlat, hiszen a kiállítás a jubileumi Mária- évhez kapcsolódik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és a csíksomlyói ferences kolostor hirdetett meg a 2014. szeptember 14. és 2015. szeptember 15. közötti időszakra abból az alkalomból, hogy ötszáz éves a csíksomlyói Szűz Mária-szobor.
Az NSKI elnöke megerősítette, hogy a továbbiakban Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson is bemutatják a képzőművészeti alkotásokat, amelyeket a Gyimesekbe is el akarnak vinni. Addig tart a vándorkiállítás, amíg létezik fogadókészség a megmutatására – tette hozzá. Terveik szerint Erdély után Délvidékre viszik az 55 kortárs művész Mária- ábrázolásából álló tárlatot, amely várhatóan 2017-2018-ban kerül vissza Budapestre.
Az NSKI elnöke kiemelte, hogy a Boldogasszony- vándorkiállítás egyik nagy bravúrja, hogy meg tudott szólítani 55 kortárs művészt, amihez nem lett volna elég az NSKI és a Kárpát-haza Galéria felhívása, szavai szerint ehhez a Szűzanya hívó szava is kellett.
Hozzátette: a magyar nemzet megmaradásának zálogát keresztény múltja biztosítja, és a kiállítás révén a ma is elevenen élő, magyar összetartozást jelképező Mária-kultuszt akarják tudatosítani, ezáltal szolgálva a nemzet újraegyesítését. Úgy vélte, mindezt kortárs módon sikerült újrafogalmazni a kiállítás révén, ami fontos, mert így ez az örökség úgy ágyazható be, hogy a 21. század magyarjai, a fiatalok is megérthessék. "Jó lenne, ha a ma embere ismét az égre emelné tekintetét, ebben van egy közbenjárónk, a Boldogságos Szűzanya" – mondta az NSKI elnöke.
A Boldogasszony-vándorkiállítás kedden este 6-kor nyílt meg a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, és szeptember 2-ig tekinthető meg.
Népújság (Marosvásárhely)

Se honunk, se hazánk
Segíts magadon, s az Isten is megsegít! Ez a mondás járja magyar földön, Székelyföldön. És meggyőződésem, hogy számos más nemzet is hasonló módon biztatja fiait munkálkodásra, önvédelemre, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Biztatni, reményre és összefogásra biztatni lassan már fáradok. De ma sem, sosem mondom, hogy hiábavalóság. Mégis, mert most hallom, hogy megalakult a Székelyek Világszövetsége, András Mihály annak a kezdeményezője valahol az Amerikai Egyesült Államok Texas államában. Tehát még nem hullott le a fegyver a nagyvilágban sem!
A Magyarok Világszövetsége is Brazíliában csírázott, és terjedt el világszerte. Más kérdés az, mert az is jellemezte a MVSZ-t, hogy rögvest megindultak a belső villongások – ki legyen a Vezér, hét közül a nyolcadik az újabb és újabb honfoglalásokban; a legújabb tudományos bizonygatások közepette, amikor már nem kettős honfoglalásról (dr. László Gyula), hanem Kárpát-medencei ősi kivándorlásról és vissza-visszatelepedésekről is szó van. És nem is a levegőből ám. Hiszen kézenfekvő az ősi székely rovásírás összevetése az orchon-i írásmóddal, tatárlaki, Duna menti és arab írásmóddal… Nem soroljuk, és legszívesebben felednénk a széthúzás példáit, amint az látható a romániai magyarság életvitelében, tehetetlenségében is.
Valamikor, Budapesten, közvetlen közelében voltam a Magyarok Világszövetségének, írtam és szerkesztettem a lapját (Világlap) a 90-es évek közepén. Amerikai magyar régióvezető szólalt föl akkor egy vezetőségi gyűlésen, mondván, hogy eddig az amerikai magyarok küzdöttek, áldoztak a magyarságért, most forduljon a figyelem őrájuk.
A magyar széthúzás átszel óceánokat – erre akartam fölhívni a figyelmet máskor is, most is, a legújabb Világszövetségünk megalakulásakor. Ellenségeink bőven vannak, röhögnek a markukba azt látván, hogy amit az egyik párt akar (s fajilag magyar), azt a másik elveti.
Mindazonáltal legyen meg Isten akarata!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az összefogás remekműve
Kápolna Székelyvécke fölött
Vannak helyszínek, ahol az ott élők maradandót alkotnak, legyen az épület, szobor, ipari létesítmény, bármi. Ezek különösen fontosak számunkra olyan helyen, ahol mindegyre erősítenünk kell identitásunkat. A kisebbségi létmindennapos küzdelmében kellenek a fogódzók, azok a kis szigetek, ahol egy kicsit megállíthatjuk az idő kerekét. Székelyvécke jó ideje egy ilyen időkapszula. Alig 10 kilométerre a Marosvásárhelyről Szovátára vezető főúttól, a Kis- Küküllő meredek domboldalai közé ágyazva még őrzi azt a varázslatot, amely a múltra emlékeztet, de úgy, hogy lépést tart a jelennel is.
Néhány éve Fekete Pálnak, a polgármesternek az az ötlete támadt, hogy meg kellene menteni a régi házakat. S lépett. Felvásárolt a XIX. század végén felhúzott, gyönyörű homlokzatú, rusztikus épületeket, és lassan takaros vendégházakká alakította. Aztán jöttek a vendégek, többnyire Magyarországról, a testvértelepülésekről és nem csak. Eljutott ide a jó minőségű aszfaltút is, sőt, ma már a kis utcákba is aszfaltút és járda vezet. Rendezett a templom körüli szakrális és profán tér is. Aztán két évvel ezelőtt jött az újabb ötlet: megmenteni néhány székely kaput és egy kis művészi fantáziával más rendeltetést adni nekik. Így született meg a székely kálvária ötlete, amelyet a faluközpontból a legjobban látható domboldalra állítottak fel. Magánszemélyek, intézmények támogatásával, 2014 augusztusában a falunapok alkalmából avatták fel. Akkor a "keresztút" egy kilátóhoz vezetett, amely mögé egy igen érdekes kereszt is került. Állítólag a kilátó avatásakor rakott tábortűzből hirtelen kereszt formájú lángok csaptak fel, s ennek az "isteni jelnek" a helyére került a kereszt. Nem kellett sokat gondolkodni, álmodozni arról, hogy ha már van egy ilyen különleges hely, akkor a vallásos és világi zárandokok ne egy kilátó árnyékában pihenjenek, hanem alkalmuk legyen imádkozni is. "Két évig lappangott az ötlet" – mondja Fekete Pál, majd hozzáfogott a kivitelezéshez.
- Belétettem anyait-apait és anyagit – folytatja. Magánszemélyek, intézmények, barátok adományoztak, ki pénzt, ki imádságot, építőanyagot, munkaerőt. "Nem kértem senkitől semmit, aki adott, megköszöntem szépen, elfogadtam. Mindenkinek a neve felkerül majd egy szépen festett táblára a kápolna bejáratához. Ez az összefogás gyümölcse. Mindenhol beszélünk róla, nálunk megvalósult, ami lélekmelegítő, a mi dolgunk az, hogy a jelenben elvégezzük azt, ami a közösség javára van. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom. A kápolnát úgy húztuk fel, hogy nem voltak álmatlan éjszakáim, nem zaklatott a finánc vagy a DNA. S azt is tudom, hogy lesz folytatás, mert ha az emberek látják, hogy tiszta szívvel és lélekkel teszel valamit, melléd állnak. Nem sokan, csak annyian, amennyi kell! – mondja a képzőművész polgármester.
A keresztút és a kápolna valóban képzőművészeti alkotás. A harangtorony alatti bejáraton nincs ajtó, hiszen az Isten háza mindenki számára nyitva kell hogy legyen. Az "oltár" egy óriási kőtömb, amely egy farönkön áll, padlózata, a padok rusztikusak, mintha több száz éve készültek volna. A vitrálisok a véckei "kereszttüzet", a csíksomlyói Szűzanyát, az Úr Jézus Krisztust ábrázolják, a beszűrődő napfény játszadozik a padlón és a patyolatfehér falakon, amelyekből egyszerű kövek állnak ki, ahova égő gyertyát lehet állítani lélektisztulásra. A falon óriási rózsafüzér és fakereszt, a kegytárgyak egyszerűek és célszerűek. Mi több, a kápolna ökumenikus jellegét hangsúlyozva ortodox ikon is helyet kapott az egyik falon. Az egyik külső falán csodálatos kovácsoltvas feszület, vele szemben egy kőbe vésett Jézus-fej, amely inkább ősatyáink ábrázolására emlékeztet, talán nem véletlenül... A kápolna mögött áll a csodálatos tűznek emléket állító kereszt és egy asztal padokkal. Innen a kilátóhoz lehet sétálni, ahonnan rálátni a kápolnára, a falura és a környékbeli dombokra. A hely igazi oázisa a léleknek.
A falunapokon, pénteken a helyi kultúrotthonban borbemutató és árverés is volt. A befolyó összeget ugyancsak a templom építési költségeinek a fedezésére szánták.
Szombaton igazi családias hangulatú ünnep volt, ahol a labdarúgópályán 14 üstben főzték a gulyást a különböző baráti társaságokból verbuválódott csapatok, majd a színpadon a Vécke községbeli, kisebbekből álló Tavaszi Kikerics és a nagyobbakból összeállt Borozda együttes (vezetőjük Ceclan Sándor és felesége, Andrea), majd a szépkorúak kórusa mutatta be műsorát, végül pedig a felvidéki Pósfalva község hasonló nevű népi zenekara lépett fel, énekelt Halász Réka Budapestről. Aztán volt tábortűz és hajnalig tartó mulatság.
Az új kápolnát az idei falunapok keretében szentelte fel Potyó Ferenc római katolikus érseki helynök több száz zarándok jelenlétében. Szép időben fehér tornya átkacsint a Bekecsen levő kápolnának.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor
Már hét napja zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum Kászonaltíz mellett, a Tiszás-patak torkolatánál. A késő délutánonként és esténként sorra kerülő szakmai fórum előadásai, illetve a nap többi részében működő tíz alkotóműhely a memória fogalmát próbálja körüljárni, annak okán, hogy immár 20. alkalommal szerveződik ez az alkotótábor. A táborban azonban a memóriát a bizonytalan oldaláról vizsgálják, arra kerül a hangsúly, hogy mennyire alakítjuk át az emlékeinket az idő teltével. Mire emlékezünk másként, mint a többiek, mit felejtünk el, milyen részletek esnek ki a képből, illetve mi kap túl nagy hangsúlyt, vagy éppenséggel mi van akkor, amikor valójában meg sem történt dolgokra emlékezünk.
A július 29. és augusztus 9. között zajló alkotótábor műhelyvezetői az érkezési napot követően, július 30-án reggel ismertették a tábori résztvevőkkel, hogy miképpen, miből és mit alkotnának a csoportmunka során. Az előző évi alkotótáborokban az építészműhely résztvevői által kialakított hangulatos tábortűz körül helyet foglalók nagy része ezen a műhelybemutatón dönti el, melyik alkotóműhelyben szeretne munkálkodni.
Pálfalusi Zsolt budapesti filozófus, esztéta, aki 2002 óta jár a Minimum Partyra, a filozófiaműhely felvezetőjében többek között arra is kitért, hogy Sigmund Freud miképpen fejti ki A hisztéria c. művében, hogy mi az, amire valaki hajlandó, és mi az, amire nem hajlandó emlékezni. A filozófiaműhelyben tehát a memória fogalma egy kritikusabb megközelítésben nyer fényt. Az íróműhelyben a Minimum Partyn első alkalommal részt vevő Lövétei Lázár László költő és szerkesztő irányításával az irodalomtörténet memoárjainak különféle olvasatait vizsgálják meg, és ezek mentén írják meg várhatóan tábori emlékeiket. A vizuális művészeti műhely Szigeti Gábor Csongor budapesti/csíkszeredai képzőművész, előadótanár és kurátor irányításával a környék bejárásával indult. A műhelyben részt vevők elkezdték megkeresni azokat a helyeket, amelyek valamilyen módon valamire emlékeztetnek, próbálták megtalálni azokat a szálakat, amelyek az adott helyhez, természeti környezethez kapcsolódnak, fotókkal és videókkal dokumentálják, majd létrehozzák ezek rekonstrukcióit, és azokat elhelyezik egy virtuális múzeumban, egy on-line is működő adatbázisban. A zeneműhely idén Miquèu Montanaro okcitán muzsikus irányításával indult, a köré csoportosuló résztvevők megkeresik a tábor helyszínének jellegzetes hangjait – az erdő, a patak, a tücsökciripelés stb. hangjait –, és a különféle zajokból megpróbálnak zenét létrehozni úgy, hogy azt kiegészítik saját hangjukkal és hangszereik hangjával. A fotóműhely Kónya István kolozsvári származású budapesti fotográfus irányításával szintén a memória témakörére épít azáltal, hogy a fénykép visszahozza az emlékeket. A táborban celluloidfilmre dolgoznak, majd különféle előhívási technikákkal kísérletezve manipulálják az eredményt. A mozgásszínházműhely Kocsis Andrea és Lukács Ádám miskolci táncosok irányításával a test emlékezetét helyezi előtérbe: kérdések és válaszok, oltás és kapcsolás, villanások és megvilágítások, vonalak, dinamika, könnyedség, zeneiség, mozdulatok szabadsága, a testek közt áramló hullámok, amint benépesítik az ürességet – mindezek kapcsán a test nem hazudik…, emlékszik. A filmes műhely résztvevői egyrészt vállalják Schneider Tibor kolozsvári rendező és operatőr irányításával, hogy dokumentálják az egész tábort, a többi műhelyben zajló munkát, másrészt a memória tematika kapcsán írják meg forgatókönyveiket Fogarasi Gergely budapesti filmes alkotóművész segítségével. Leforgatandó filmjeikhez kiindulópontul használják az emlékezés nagymestere, Krúdy novelláit, valamint a digitális memóriát, illetve az emlékek és az álmok lehetséges változatait. Idén is van kísérleti színház műhely a kolozsvári/miskolci Szabó Attila rendezővel, aki naponta létrehozott vicces és öntörvényű produkcióiba bárkit, adott esetben az egész tábort is bevonja. Az építészműhely Márton Ildikó csíkszeredai építész irányításával egy adott kor gondolkodását térré formáló műemlékek felől közelíti meg a tábori tematikát, és a természeti környezetben megépítendő munkáik létrehozása során azt is megvizsgálják, mi az a plusz, ami az építészeti konstrukcióhoz kapcsolódik. E felsorolásból, illetve a mindenkori Minimum Partykból nem maradhat ki a kézművesműhely sem, amelyet idén a csíkszeredai Lázár Mónika vezet, aki a füvek emlékezetét eleveníti fel a növényfestési folyamatban, előcsalogatva mindazt, ami a vadon élő növények levelei és virágai memóriájából előhívható. A fent felsorakoztatott tíz alkotóműhelyben általában 8-12 amatőr avagy profi alkotó vesz részt, a szakmában elismert műhelyvezetők mellett. Az ő, illetve a műhelyek közti együttműködés eredményeit a tábor utolsó napjain mutatják majd be.
A táborban működő szakmai fórum előadói: Fekete Zsolt, Kádár Elemér, Kónya István, Mester Béla, Miquèu Montanaro, Pálfalusi Zsolt, Szigeti Gábor Csongor és mások, akik vetítéssel egybekötött előadásaikon saját munkáikat, illetve a tábori tematika valamely művészeti ághoz kötődő megközelítését mutatják be, majd vitatják meg a szakmai fórumon részt vevő táborlakókkal.
A huszadik alkotótábor támogatói: a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Főosztálya (DRI), Nemzeti Kulturális Alapprogram (Budapest), Bethlen Gábor Alap (Budapest), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány (Kolozsvár).
(Partnerek: Kászonaltíz Polgármesteri Hivatala, Kazun Kulturális Egyesület, Dr. Lukács Mihály Általános Iskola.)
Népújság (Marosvásárhely)

A nem létező Cé oldal képviselője
A magyarországi színházi szakma politikai megosztottságával, az ebből fakadó értelmetlen konfliktusokkal indokolja Zsigmond Andrea kolozsvári színházi szakíró, szerkesztő, egyetemi oktató A Cé oldal című nyílt levelében, hogy miért nem vállalta tavasszal a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) zsűrijében való részvételt.
Mint ismeretes, április elején nagy felháborodást váltott ki a magyar sajtóban, hogy a színházi szemle szakmai tulajdonosai, a Magyar Színházi Társaság és a Vidnyánszky Attila elnökletével vezetett Magyar Teátrumi Társaság nem fogadták el a Színházi Kritikusok Céhének jelöltjét, Csáki Juditot a POSzT zsűrijébe. Ekkor a két szervezet közösen kereste meg Zsigmond Andreát, hogy vállalja át a kritikusok céhe jelöltjének helyét. Zsigmond először igent mondott a felkérésre – ahogy nyílt levelében fogalmaz, hogy egyetlen határon túli zsűritagként képviselni tudja az erdélyi színházak érdekeit –, ám a kialakult botrány miatt kisvártatva visszalépett, és egyúttal tagsága felfüggesztését kérte a Színházi Kritikusok Céhében is. Sokan felháborodtak a Magyar Narancsnak dolgozó Csáki Judit személyének indoklás nélküli visszautasításán, az ügy hátterében pedig a budapesti Nemzeti Színházat is vezető Vidnyánszky Attila befolyását sejtették, aki szerintük elérte, hogy a POSzT-ot vezető szakmai szervezetek visszautasítsák az „ellenlábas” kritikus részvételét a zsűriben. Zsigmond visszalépésével azt a látszatot akarta elkerülni, hogy az „ellenlábas” helyett egy „baráti” szakembert nyomtak be a grémiumba, ő ugyanis, ahogy nyílt levelében fogalmazott, kizárólag szakmai szempontok alapján kívánja megítélni az egyes színházi előadásokat, nem kíván részt venni politikai csatározásokban egyik oldalon sem. Tavasszal egyébként interjút kértünk a kolozsvári szakembertől az ügy kapcsán, akkor azonban haladékot kért, hogy megfogalmazhassa gondolatait, amelyeket mostani nyílt levelében tett közzé.
„A magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne” – olvasható az írásban. Zsigmond leírja, hogy nem kíván a magyarországi „oldalak” egyikéhez sem tartozni, ugyanis őt főképpen szakmai kérdések foglalkoztatják. „Kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás?” – sorolja a számára releváns szempontokat Zsigmond. „Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne – egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében” – fogalmaz. Mint írja, ő inkább a Cé oldalt szeretné képviselni, az erdélyi színjátszás erényeire kívánja felhívni a magyarországi szakma figyelmét, a POSzT-on ugyanis erdélyi előadások is versenyeztek. Mivel szerinte erre a Színházi Kritikusok Céhe – amelyben egyre inkább az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá – nem fogékony, felfüggesztette a szervezetben való tagságát is. Csáki Judit kizárása miatt egyébként tavasszal Enyedi Éva színész-dramaturg és Nagy Fruzsina jelmez- és díszlettervező is visszautasította a zsűriben való részvételt, és több magyarországi társulat is visszalépett a versenyprogramban való szerepléstől.
Varga László
A nyílt levél teljes szövege:
A Cé oldal
(Nyílt levél a POSZT kapcsán)
Felhívtak. Zsigmond Andrea? Szeretnénk, ha benne lennél a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében. Mindkét szakmai szervezet támogat (Magyar Színházi Társaság, Magyar Teátrumi Társaság). Mondom, khm, gondolkodási időt kérek. Jó, de keveset gondolkozz... Nos, azóta is gondolkodom.
Gondolkodom? Amennyire lehet, érzelmi megnyilvánulások közepette. A kavargás helyére jó lenne végre egy világos képet megrajzolni. Magamnak mindenképp. Meg a nyilvánosságnak is. Mert ezzel talán tartozom.
Az elmúlt hónapokban többen megszólaltak a POSZT kapcsán. Sok fontos tény és érvényes szempont elhangzott. Közben olyasmik is, amik bosszantottak. Ám legyen. Most nem kívánok sem cáfolni, sem helyeselni. Lejárt. Csupán egy a célom: hogy hozzátegyem a magam szempontját a többiekéhez. Elmondjam én is, mi látszik onnan, ahol én állok. Hogy miért? Mert mégsem járt le. Ami történt, még meg fog történni. Velem, mással. Velünk, egymással.
Legjobb talán, ha a tettek mentén haladunk. A magam zsigeri és/vagy megfontolt tetteimre gondolok. Mert azokról tudok hitelesen beszámolni.
Idén tavasszal három döntést kellett meghoznom, néhány hét különbséggel. Először: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, igent mondtam. Másodszor: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, mégis nemet mondtam. Harmadszor: a Színházi Kritikusok Céhében kértem a tagságom felfüggesztését. A három döntés összefügg egymással. Ezt szeretném kifejteni itt, ezt az összefüggést. Távolról kell kezdenem. Három városban éltem eddig huzamosabban: Csíkszeredában, Budapesten, és most (megint) Kolozsváron. Bár egyazon nyelvterület részei, ez a három város legalább két különböző kultúrát jelent. A két országban más-más földrajzi és társadalmi környezet, más-más materiális és szellemi (esztétikai!) tényezők befolyása hat. Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne. Van tehát egy értelmezési keret, ami Magyarországon ma mindent áthat. A kérdés az, hogy ha Kolozsváron élek, más gondokkal és célokkal, kötelező-e átvennem azt az értelmezési sémát? A ténykedéseimet ugyanis eddig egyáltalán nem a (magyarországi) Á és Bé oldal szempontjai határozták meg. Hanem a következő kérdések: kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás? Ezek a kérdések teljesen egyszerűek, a szakmámmal együtt járnak. Mi a közös bennük? Látni lehet, hogy nem bukkan fel bennük a napi politika. Mert a színházi szakíró dönthet úgy, hogy nem a (megosztó) politika érdekli. Hanem az összekapcsolás módjai. A színház mint művészet; és hogy e mezőben ténykedők szempontjai mind megmutatkozzanak. Mert vállalt szerepe: a moderátoré. Magyarország sem bukkant fel a két bekezdéssel előbbi kérdéssorban. Pedig gondolok rá. Leginkább akkor, amikor az alkotóink láthatósága foglalkoztat. Kap-e ugyanannyi esélyt filmszereplésre egy sepsiszentgyörgyi, mint egy magyarországi színész? Ha ugyanolyan tehetséges, megvan-e az esélye ugyanarra a díjra? Láthatók vagyunk-e a magyar kultúra nagyobb közegében vagy láthatatlanok? Ezt a Magyarország—Erdély keretet mozgósítottam, amikor az első döntést meghoztam. Az igent. A POSZT ugyanis befogadó: a magyar színházak versenyébe két határon túli előadást is beenged. Hogy felkértek a zsűribe, ugyanígy olvastam: a nyolc zsűritag ne mind magyarországi legyen. Kíváncsiak a mi látásmódunkra is. Ujjé! Viszont a magyarországi sajtó meg az ott élők egy része nem e szerint a független (vagy integrációs) Cé keret szerint olvasta a gesztust. Hanem az egyeduralkodó Á—Bé konfliktuális séma szerint, ami alá, mint egy szőnyeg alá, minden más amúgy létező problémát besöprünk. Mintha már nem léteznének a korábbi centrum—periféria, globális—lokális stb. feszültségek, csak egy mindent elnyelő kettősség, egy hófehér Á meg egy koromfekete Bé hatalmi oldal van, és ebből az egyszerű képletből minden egyedi eset levezethető. Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet. Csak annyit látok, hogy abban az Á—Bé óriáskeretben nincs helyem. Miért, van helyem, felkínálják? S ha oda beállok, nem lőnek majd rám? De egyáltalán, van ebben a kétpólusú rendszerben valódi helye az embernek? Nem kéne visszacserélni ezt kisebb olvasási rácsokra, amelyek a gondjainkat közvetlenül megmutatják? A megoldási lehetőségeket is, talán? Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne, egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében. Abban az értelemben, ahogy Reinhart Koselleck írja – Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája vagy Az ellenség neve c. esszéjében. Mintha két embercsoport állna szemben egymással, amelyek közül egyik a másikat nem-embernek tartja, azaz megsemmisíthetőnek. Ebben nem akarok részt venni. Ez vezetett a harmadik döntéshez is: hogy felfüggesszem a tagságomat a Színházi Kritikusok Céhében. Mert abban is egyre inkább ez az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá. Magyarországon ma talán szükségszerű mindent Á-nak vagy Bé-nek látni. De magam a Cé-ben akarok állni. Én abban tudhatok részt vállani, hogy egy regionális színházi szakma erényei és problémái felszínre kerüljenek. Hogy az erdélyi színház jobban látsszék – pl. a Színikritikusok Díjában. De a céh erre nem látszik fogékonynak. Nem tudom, mi a jó út. De amin eddig jártam, nem cserélném le egy rosszabbra. Hadd tartozzak továbbra is egy Cé táborhoz. Hadd ne kelljen ezután sem azt mérlegelnem, hogy egy felém nyújtott kéz embertől vagy nem-embertől származik-e. Hadd bízzak benne. Az embert akarom látni a gesztusok, a mondatok mögött. Meg a színpadon. Mindkét, vagy akárhány oldalon. Az embert, aki tiszteli a másikat. Különben hogy is tisztelhetné a másik őt?
Zsigmond Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Többtucatnyi honatyai mandátum szűnt meg
Összesen 43 képviselő vagy szenátor mandátuma szűnt meg a jelenlegi parlament 2012-es megválasztása óta. A Mediafax hírügynökség által készített összesítésből kiderül: az érintettek több mint felének azért kellett a törvényhozói tisztségtől megválnia, mert bűnvádi eljárás indult ellene, és vagy jogerősen elítélték, vagy önszántából mondott le – írja összeállításában Balogh Levente a kronika.ro-n. Tizenhárom honatya ugyanakkor azért távozott, mert jobban fizető állással „kínálták meg”. Nyolc esetben jogerős ítélet született, tizenegy mondott le önszántából az ellene zajló bűnvádi eljárás miatt, négy honatya mandátuma pedig összeférhetetlenség miatt szűnt meg.
Az ismertebb képviselők között szerepel George Becali (képviselői mandátuma egy hároméves szabadságvesztésről szóló jogerős ítélet miatt szűnt meg), Relu Fenechiu volt közlekedési miniszter, akit öt évre ítéltek, Gheorghe Coman, aki egy évet kapott, miután tetten érték vesztegetés elfogadása közben. Különleges eset Gigi Neţoiu volt PPDD-képviselőé, akit két év szabadságvesztésre ítéltek az illegális labdarúgó-átigazolások ügyében, azonban a bürokrácia miatt még egy évig betöltötte tisztségét. Az ismertebb szenátorok között található Antonie Solomon, akit vesztegetés elfogadása miatt ítéltek három évre, illetve Sorin Roşca Stănescu, aki a Rompetrol-ügyben kapott két év négy hónapot.
Magyarok is vannak az igazságszolgáltatással szembekerült politikusok között. Markó Attila ügye premier, ő ugyanis az első romániai képviselő, aki ellen Interpol-körözést adtak ki. Mint ismeretes, Markó Budapestre költözött, és lemondott mandátumáról, miután azzal vádolták meg, hogy illegális visszaszolgáltatási ügyekben működött közre a restitúciós testület tagjaként.
Ugyancsak lemondott mandátumáról Olosz Gergely, akit korrupcióval gyanúsítanak, de szintén az ellene zajló bűnvádi eljárás miatt távozott a parlamentből a kormányzó Szociáldemokrata Párt egyik legbefolyásosabb politikusa, Viorel Hrebenciuc. Összesen 23 olyan képviselő vagy szenátor van, akinek bűnvádi eljárás miatt kellett megválnia mandátumától. Hárman személyes okokból mondtak le mandátumukról, és szintén hárman elhunytak – adja hírül a kronika.ro.
Erdély.ma

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Szőcs Géza: az ’56-os generáció vívta ki számunkra a szabadságot
A Szovjetunió széthullása 1956-ban kezdődött Budapesten, ahol "halálos sebet kapott a birodalom" – jelentette ki Szőcs Géza költő-politikus a kiskunmajsai 56-os ifjúsági tábor résztvevőinek tartott szombati előadásában. Azt mondta: mindazok, akik az 1989-es kelet-európai változások tanúi, részesei, haszonélvezői lettek és a később születettek elsősorban annak köszönhetően válhattak szabaddá, hogy 1956 őszén Budapesten fegyvert fogott a Corvin köz népe.
A költő, a milánói világkiállításon való magyar részvétellel kapcsolatos koordinációért felelős kormánybiztos beszélt az 1980-as évek romániai diktatúrájáról is, amikor néhány erdélyi fiatal szembefordult "a Ceausescu- féle rémálommal". Rettenetes és szörnyű volt az a rendszer, ahol "állandó kiszolgáltatottságban éltünk" – jellemezte a korszakot a marosvásárhelyi születésű költő, aki szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak, amiért később többször is letartóztatták.
Szerényebb módját választották az ellenállásnak – tette hozzá. "Igazából nem akartuk fölforgatni a rendszert, hanem csak bírálatokat fogalmaztunk meg a tarthatatlan állapotokról" – mondta az előadó. Szőcs Gézát és társait a Securitate, a román államvédelmi hatóság 1982-ben letartóztatta.
A költő-politikus kérdésre válaszolva úgy vélekedett: többféle szabadságfogalom létezik, és értelmezés kérdése, hogy kivívott, óhajtott vagy ajándékba kapott szabadságról beszélünk-e.
A magyar társadalom 1989 óta mintha nem tudott volna élni az ajándékba kapott szabadsággal, úgy, ahogyan azt az ’56-os generáció, "amely lényegében kivívta számunkra a szabadságot", képzelhette – mondta Szőcs Géza.
Véleménye szerint az a generáció, amely '89-ben egyik napról a másikra szabaddá lett – és ezért a változásért jóformán semmit sem tett –, még csak meg sem élte mindezt katartikus élményként, hozzátéve, ezért nincs például az utolsó szovjet katona kivonulásának "jelentős esztétikai lenyomata" például egy képzőművészeti alkotásban vagy egy regényben.
A Pongrátz Gergely Alapítvány tizenhatodik alkalommal szervezte meg a fiatalok történelmi táborát Kiskunmajsán. Az 56-os ifjúsági tábor létrehozója Pongrátz Gergely (1932-2005), a Corvin közi harcok egyik irányítója volt, akit a tábor közelében álló Kapisztrán Szent János- kápolnában temettek el. A kápolnát Pongrátz Gergely 1956 áldozatainak emlékére építtette. Az idei táborba is érkeztek diákok a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből.
Népújság (Marosvásárhely)

Zászlót szentelt a Hazajáró Honismereti és Turistaegylet
Várják az új tagokat
Bár a Duna TV Hazajáró című honismereti és turisztikai műsorának szerkesztői és a rajongók kezdeményezésére aHazajáró Honismereti és Turistaegylet idén április 3-án alakult meg Budapesten, az első Kárpát-medencét is átfogó eseményére július 31-e és augusztus 1-e között a Pilis hegységben levő Csobánkán került sor, amikor a Böjte Csaba testvér által támogatott Prohászka Ottokár Élet Házának udvarán tartott rendezvényen felszentelték az egylet zászlaját, és a kezdeményezők mellett jelen levő Kárpát- medencei tagok, érdeklődők arról döntöttek, hogy mozgalommá bővítik ki a tavaszi kezdeményezést.
Az alapítók, Erdélyi Rudolf, Farkas Zoltán, dr. Gyimesi Kende, Jakab Sándor, Kenyeres Oszkár, Molnár Roland, Moys Zoltán, Schödl Dávid, Thuma Róbert, dr. Tihanyi István és Vándor Attila közös meghívására július 31-én, pénteken a csobánkai gyerekotthonba érkeztek azok, akik a Hazajáró műsor szerkesztőit barangolásuk útján segítették, együttműködtek a stábbal annak érdekében, hogy sikeres legyen a Kárpát-medence szépségeit, kulturális örökségét és természetvédelmi értékeit népszerűsítő műsor. Az egybegyűltek pénteken ismerkedő szabad programon vettek részt, majd dr. Thuma Róbert elnök vezetésével vasárnap a település melletti Oszoly csúcsra kirándultak. A zászlószentelési ünnepség 10 órakor kezdődött. Többek között felszólalt Bartha József holtmarosi lelkipásztor, a Czegei Wass Alapítvány elnöke, aki az összefogás jelentőségéről beszélt. A Kárpát- medence magyarjainak egységét, a sokakat összefűző baráti köteléket említette beszédében Moys Zoltán, a turisztikai magazinműsor rendezője, forgatókönyvírója, az egylet egyik alapítója. Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor, a Hazajáró "túrázói", a Magyar Televízió Rt. műsorigazgatója a 127 adást megért műsorról beszélgettek. Jó hír, hogy az állami televízió képviselője azt ígérte, 260 adásig finanszírozzák a barangolást. A hivatalos felszólalásokat követően az otthon udvarán "spontán ötletbörze volt", ahol a jelenlevők elmondták véleményüket arról, hogyan lehet a mozgalmat fellendíteni. Többek között elhangzott az is (Székely László – Marosvásárhely), hogy évente az "elszakadt" régiókban is lehetne találkozókat szervezni, ahol alkalmat teremtenének arra, hogy a természetjárásban otthonosan mozgók kicseréljék tapasztalataikat, egymásnak ajánljanak barangolásra alkalmas helyeket.
Délután ökumenikus istentisztelet keretében a zászlót Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője szentelte meg, majd a jelenlevők az összetartozás jelképeként hársfákat ültettek.
Erdélyből nemcsak Marosszékről, hanem többek között Csíkszékről, Máramarosból, a Zsil völgyéből is voltak résztvevők. Megyénkből Bartha Józsefen kívül Suba Gyöngyvér Nyárádszeredából, Varga Sándor Szovátáról és Székely (Indián) László Marosvásárhelyről voltak jelen.
Székely László a Népújságnak elmondta: a Hazajáró Honismereti és Turistaegylet mozgalmának célja, többek között, hogy a tagok minél több, a műsorban látott helyeket bejárjanak, megismerjék a Kárpát-medence történelmi, természeti és kulturális értékeit, emlékhelyeit és az ott élő emberek mindennapjait. A www.hazajaroegylet.hu honlapon megtalálható az egyesület célkitűzése, alapszabályzata és az az elérhetőség, ahol online is lehet regisztrálni, beiratkozni. Nemcsak magánszemélyek, hanem intézmények, más egyesületek jelentkezését is várják. A tagsági díj magánszemélyeknek évi 3000 Ft, amelyet a bejegyzést követően a megadott számlaszámra kell átutalni. Eddig közel ezren csatlakoztak az egylethez, köztük az a mintegy 300 résztvevő is, aki elment Csobánkára. A Semsey Andor Mecénáskör felajánlotta azt is, hogy az általuk Székelyvéckén fenntartott kisebb házban legyen "hazajáró pont".
A honlapon a tagok által javasolt helyszínek leírását, térképét, fényképét lehet majd elérni, ugyanakkor 2015 őszétől indul a Hazajáró jelvényszerző mozgalom, amely arra ösztönzi majd a benevezőket, hogy a látogassák meg a Hazajáró című honismereti és turisztikai magazinműsorban bemutatott helyszíneket, s egy később kidolgozandó szabályzatnak megfelelően a "hű-séges" turistákat négy fokozatban – bronz, ezüst, arany és gyémánt – és két kategóriában – természeti és kulturális – tüntetik majd ki. Várják a mozgalomhoz csatlakozókat!
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

A soknemzetiségű Erdély szolgálata
Kányádi Sándor nagygalambfalvi születésű, jelenleg Budapesten élő költő, közéleti személyiség veheti át augusztus 12-én, Csíkszeredában a Kriterion-koszorút.
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion-koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarságnak azokat a kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtő munkájukkal Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget – áll az alapítvány közleményében. 2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor sok évtizedes munkásságát jutalmazza az idei díjjal, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagy hatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. „Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja – áll az indoklásban. – Kányádi Sándor, a jelen kori magyar irodalom jeles személyisége ugyanakkor nem csupán alkotásaival, hanem közvetlen jelenlétével is következetesen részt vállalt és vállal az irodalom értékeinek az olvasóhoz való továbbvitelében, legyen szó bármilyen nemzedékről vagy akár a legkisebb faluközösségről. A Kriterion-koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza.” A kitüntetést jövő szerdán 18 órától a csíkszeredai Kriterion-házban adják át. Laudációt mond Székedi Ferenc, a kuratórium tagja.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Süketek párbeszéde Budapest és Bukarest között
Steril vitával folytatódott tegnap a román–magyar diplomáciai szócsata Bukarest és Budapest között. A magyar külügyminisztérium bekérette a budapesti román nagykövetet, amit a román külügy letagadott. Bukarest azt állítja, hogy a nagykövet kért kihallgatást a magyar külügyminisztériumtól, hogy továbbítsa Bukarest hétfői tiltakozó közleményét a Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet interjújában elhangzottak miatt.
Magyar Levente, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) államtitkára kedden hivatalába kérette Victor Micula budapesti román nagykövetet, közölte tegnap a tárca az MTI-vel. A közlemény szerint az államtitkár magyarázatot kért Victor Ponta román miniszterelnök egyes – hétfőn a România TV esti adásában elhangzott – kijelentéseire, amelyekkel „Magyarországot elfogadhatatlan vádakkal illette”. Victor Ponta hétfőn úgy nyilatkozott, hogy Magyarország provokálja Romániát, miközben az európai országok és az Egyesült Államok részéről rendszeres bírálatoknak van kitéve. A román kormányfő ezzel azokra a kijelentésekre reagált, amelyeket Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete tett a România liberă napilapban hétfőn közölt interjúban. „Azt hiszem, hogy a magyar kormány – a nagykövet ugyanis a kormány játékát űzi – erősen próbál provokálni bennünket. Őket jelenleg egész Európa és Amerika is bírálja az antiszemitizmusukért, a revizionizmusukért, az oroszbarátságukért, a bevándorlók ellen épített kerítésért, és akkor arra tesznek kísérletet, hogy Romániát is belerángassák a botrányba” – jelentette ki Ponta. Hozzátette: nem kíván bekapcsolódni ebbe a játékba, és azt akarja, hogy a magyar kormány feleljen azért, amit tesz. Ponta kijelentette azt is, hogy Magyarország most azért ideges a tíz határon átnyúló út miatt, amelyet Bukarest csak a schengeni csatlakozása után akar megnyitni, mert a magyarok Romániába járnak át vásárolni az élelmiszer csökkentett áfája miatt.
Szabadság (Kolozsvár)

Agitátorok
Akár a két országban hatalmon lévő erők közötti kibékíthetetlen ellentétekkel is magyarázhatnánk az elmúlt években immár sokadjára kiújult román–magyar nézeteltérést, ám a konfliktus gyökere sokkal mélyebben lapul.
Először is ott, hogy miközben Budapest sohasem érzi sértve magát, ha Bukarest lépéseket kezdeményez a magyarországi románok identitásának megőrzése érdekében, Románia mindannyiszor kikéri magának, ha Magyarország szót emel az erdélyi magyar kisebbség jogaiért. Legyen szó az önrendelkezésről, az anyanyelv- vagy a nemzeti jelképek használatáról, a mindenkori román politika szélsőségességet és revizionizmust kiált, sőt – ahogy azt most a bukaresti magyar nagykövet esetében is tette – még a két országot összekötő utak megépítésének, az új határátkelők létesítésének sürgetését is frontális támadásnak veszi.
Még ha egy diplomata szájából szokatlanul hangzik is, attól még igaz, hogy Victor Ponta a kezdetektől fogva az Orbán Viktorral szemben viseltetett mély ellenérzésével fejezte ki a szomszédos országhoz való viszonyulásának alapelveit, közvetve pedig kormánya politikáját. Az államközi viszony javítása helyett letudta a párbeszédet azzal a rögeszméjével, hogy „Victor a jófiú, Viktor pedig a rossz”. De Ponta ezzel a diskurzussal elsősorban mindig hazaüzent, igyekezve jó pontot szerezni a nacionalista román szavazók körében.
Belpolitikai célokat szolgált hétfő esti, a magyar provokációval kapcsolatos televíziós ámokfutása is. Nagyon jól tudja, hogy korrupciós ügye miatt pártjában is elfogyott körülötte a levegő, a kormányfői székben sem húzza sokáig, újabban pedig már tengerentúli nyaralása miatt is bírálatok kereszttüzébe került (amelyről nem szégyellte azt hazudni, hogy olcsóbb volt, mint egy mamaiai vakáció). Ilyen helyzetben mi lehetne jobb mentsvár a magyarkártya előrángatásánál, a magyar veszéllyel való riogatásnál?
Ráadásul a magyar revizionizmus úton-útfélen való felemlegetésével Bukarest ki is röhögteti magát, miután Traian Băsescu immár menetrendszerűen követeli Moldova bekebelezését. Ebben a helyzetben talán az lenne a bölcsebb, ha a viccbéli Marcsa nénihez hasonlóan hagynánk, hogy ezek az agitátorok beszélgessenek csak egymással.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Ponta: nem tűrhetjük a végtelenségig a magyar hivatalosságok "kisiklásait"
Victor Ponta szerint kormánya nem tűrheti a végtelenségig Magyarország bukaresti nagykövetének és más, Romániába látogató magyar hivatalosságoknak a "kisiklásait".
A miniszterelnök az interneten közzétett kedd délutáni bejegyzésben kommentálta a hétfőn fellángolt román-magyar diplomáciai vitát.
"Nem akarok a budapesti provokációk csapdájába esni, de a román kormány nem tolerálhatja a végtelenségig Magyarország bukaresti nagykövetének és más, Romániába látogató magyar hivatalosságoknak a kisiklásait" – közölte a miniszterelnök. Hozzátette, a román külügyminisztérium hétfői álláspontja rendkívül kiegyensúlyozott volt, és megfelelt az európai normáknak és gyakorlatnak.
"Tisztelem Magyarországot és a magyar népet, de nem kell jóváhagyást kapnom Budapestről ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak az országomat érintő kérdésekről" – fogalmazott Victor Ponta. Hozzátette: a román politika más szereplőitől eltérően őt nem kényszerítik az Európai Néppárt (EPP) vezetői arra, hogy "behunyja a szemét", és "alázatosan lenyelje" a diplomáciai szabályok és a két ország közötti tisztelet talajáról elrugaszkodott kijelentéseket.
Közben a román külügyminisztérium az Agerpres hírügynökség megkeresésére tagadta kedden, hogy a budapesti külügyminisztériumba kérették volna Victor Miculát, Románia budapesti nagykövetét. "Pontosítjuk, hogy a magyar külügyminisztériumban ma, augusztus 11-én sorra került meghallgatás, amelyen Victor Micula nagykövetet Magyar Levente államtitkár fogadta, a román fél tegnap, augusztus 10-én közvetített kérésére történt, és nem a magyar külügyminisztérium általi bekéretésre. A román nagykövetség kérésére a magyar külügyminisztérium ma, augusztus 11-én válaszolt, ugyanarra a napra tűzve ki a meghallgatás időpontját" – idézte a román külügyminisztériumot az Agerpres hírügynökség.
A román külügyi tárca szerint a budapesti nagykövet ugyanazokat az üzeneteket továbbította, amelyeket hétfőn Bukarestben is közöltek a magyar nagykövetség képviselőjével. Románia és Magyarország között hétfőn robbant ki diplomáciai vita, azt követően, hogy Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete egy, a România Libera napilapnak adott interjúban többek között arról beszélt, hogy a kétoldalú kapcsolatok alakulása az infrastrukturális együttműködésektől is függ, de ezen a téren nem létezik "elegendő jóindulat" a román fél részéről. Példaként említette, hogy a Szeged–Arad gázvezetéken még mindig csak Magyarország felől lehet gázt szállítani Románia felé, és hogy a határon áthaladó tíz út összekapcsolása Románia miatt késik.
Az interjú kapcsán hétfőn bekérették a román külügyminisztériumba Magyarország bukaresti nagykövetségének a képviselőjét, Victor Ponta miniszterelnök pedig egy hétfő esti élő televíziós adásban kijelentette, hogy a magyar kormány provokálja Romániát.
Kedden a magyar külügyminisztérium azt közölte, hogy bekérették Románia budapesti nagykövetét, és közölték vele, hogy a Magyarországgal szembeni "román kormányzati kirohanások" már komolyan hátráltatják a magyar–román kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédi viszony fejlesztését.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországi turnéra indul a Hargita Együttes
Augusztus 14-én szokásos nyári magyarországi turnéjára indul a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes ezúttal a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
Mielőtt elhagyná Erdélyt, a társulat Désen, a Dési Magyar Napokon vesz részt. Augusztus 14-én, pénteken este 9 órától folklórműsorral lép színpadra a csapat, majd 15-én, szombaton délben 12-től 1 óráig a gyerekeknek mutatnak be és tanítanak népi játékokat a táncosok.
Augusztus 19-én, szerdán Budapesten lép fel kétszer is az együttes: előbb déli 1 órakor az Országházban, a Külhoni Magyarságért díjátadó ünnepségen, majd este 6 órakor a Magyarság Háza előtti téren felállított szabadtéri színpadon.
Augusztus 20-tól a társulat Székesfehérváron vesz részt a XX. Királyi Napok Nemzetközi Néptáncfesztivál több napos rendezvényein. 20-án, csütörtökön délután fél 3-tól a Zichy ligetben népi játékok bemutatása és tanítása gyerekeknek a Királyi Gyermekjátszóban, 5 órától felvonulás és utcatánc, a Kárpát-medencei magyar néptáncosok zarándoklata Szent István királyhoz, 6 óra után zenés fellépés az Ünnepi Közgyűlésen, majd a Vándorúton – otthonról haza előadása este 9 órától a Zichy liget nagyszínpadán.
Augusztus 21-én, pénteken Veszprémben nézhetik meg a hiteles néptánc kedvelői a Vándorúton – otthonról haza című műsort, este 9 órától a Várszínpadon.
A turné utolsó két napjára az együttes visszatér Székesfehérvárra, ahol 22-én, szombaton a Táncház nagytermében este fél 10-től tart a csapat Folkestet, majd 23-án, vasárnap este fél 7-től a belvárosban közös felvonulás és utcatánc a fesztivál többi részvevőjével, végül fellépés az este 8 órakor kezdődő záró gálán a Zichy ligeti nagyszínpadon.
maszol.ro

Van, aki kerekes székben ír és színdarabot rendez
Bándy Csilla a szilágysági Sarmaságon él, verseket, színdarabokat ír, színtársulatot (Ezüstnyilak Ifjúsági Egyesület néven) szervez, rendez. Egy fiú és egy lány édesanyja.
Mindez sok környezetére odafigyelő, tevékeny nőre ráillik, de Csilla mégis kivétel, hiszen ő kerekes székes. De ez mégsem akadályozza meg abban, hogy gyermekekkel foglalkozzon, előadásokat rendezzen, sőt meg is írja a darabot, ha a gyerekek ezt szeretnék.
Szinte mindegy, hogy miről szól az előadás, a lényeg, hogy legyen benne humor - mondja mosolyogva, miközben csak úgy árasztja magából a pozitív energiát. De honnan ez az erő? Egy ebéd mellett, saját házában vele beszélgettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy színtársulatot szervezz?
Az anyukám óvónéni volt, és arról híres, hogy mindig nagyon szép előadásokat rendezett az óvodában. Olyan előadásokat, amelyekre mindenki kíváncsi volt. Ebbe nőttem bele. Együtt dolgoztunk a jelmezeken, én mondtam, hogyan képzelem el, ő pedig megvarrta. A gyermekeim is ezt látták mintaként, igényük volt erre, aztán a gyermekeim osztálytársainak, a szomszédoknak, és így tovább. Így kezdődött.
Turnéztunk már Székelyföldön, Lupényben, többször megfordultunk Budapesten, de itt helyben is gyakran felléptünk. Volt egy nagyon ügyes kultúrigazgató, különböző elveket vallottunk, de tiszteletre méltó ellenfél volt.
Hogyan kezdtek neki egy előadásnak?
Általában úgy, hogy a gyerekek felkeresnek, hogy na akkor csináljunk valamit. Ha szükséges, megírom a darabot, megtanuljuk, és helyet keresünk az előadásnak. Szinte mindegy, hogy milyen az előadás, a lényeg, hogy humoros, vidám legyen. A legfontosabb nekem viszont az, hogy látom, néhány fiatal, akivel foglalkozom, mennyire megváltozik.
Mesélj el egy ilyen történetet.
Egy gyerek, amikor elkezdtük az együttműködést, nagyon csúnyán beszélt. Nálunk alapszabály, hogy mindent ki lehet mondani, de megfelelő módon és szép szavakkal. Ezt a gyereket elég gyakran figyelmeztettük erre, és pár hónap elteltével megtörtént a csoda: ő volt az, aki a többi gyerekre rászólt, ha csúnyán beszéltek. Itt a gyerekek egy kicsit más életszemléletet kapnak.
Tévhit az, hogy a fiatalok el vannak fajulva. Nagyon sok múlik a környezeten. Ha pici korban egy gyerekre azt mondom, hogy rossz, akkor ő ezt teljesen magáévá teszi. De gondoljunk csak bele, ha azt mondom, hogy szép, jó... Törekszem arra is, hogy megkedveltessem velük a finomabb zenéket.
De nemcsak előadásokat csinálunk a gyerekekkel, hanem például betegeket is látogattunk. Nem mindenik generáció termett színpadra, vannak olyan fiatalok, akik inkább egyéb foglalkozást akarnak. Ha lelkesek, mindegy, mit csinálunk, a lényeg, hogy együtt tegyük.
Most hol tartotok? Mik a terveid?
Per pillanat pihenünk. Rég nem kaptunk meghívást. De nem adjuk fel, kivárunk.
Következő projekted?
Sok mindenen gondolkodom, de az egészségem mostanában megromlott, az utóbbi időben elég nehéz dolgokon mentünk keresztül. Most kezdem összeszedni magam egészségileg. Rengeteg tervem van, ebből a legfontosabb az írás.
Várom, hogy a kezem helyrejöjjön, hogy tudjak írni. Egérrel írok, egy speciális program segítségével, nem tudok billentyűzetet használni.
Általában az él az emberek tudatában, ha a sors bizonyos lehetőségektől megfoszt, nem kell bizonyítanod, nem kell tevékenynek lenned.
Hát éppen ez az, ha magatehetetlen vagy, nem jelenti azt, hogy az elméd nem működik. Ugyanolyan igényekkel, vágyakkal, tenni akarással működik, mint másnak. És hogy milyen módon teszel, az már csak részletkérdés.
Ért elutasítás azért, mert kerekes székes vagy?
Volt olyan, hogy nem utazhattam el a gyerekekkel egy előadásra, mert nem vállalták a felnőttek a felelősséget. Általában a sérült emberre másodrendűként tekintenek. De miért lenne másodrangú?
Sajnos nem várnak el tőle semmit, és nem is tartják képesnek arra, hogy tegyen valamit, és itt más startból bukik az egész. Persze nagyon függ a sérült személytől is, hogy hogyan kezeli ezt a helyzetet. És persze a családtól is, ha a család képes feldolgozni, a környezet is képes lesz rá.
Tudnál ajánlani egy olyan útmutató könyvet, amely segíthet azoknak a szülőknek, akiknek gyermekei sérültek?
Sajnos nincs, nem tudok róla, de lehet, megírom én. Nagyon jó ötlet. Mert általában a szülők teszik félre az ilyen gyerekeket. Ismerek olyan családot, ahol az érintett személy évek óta nem látta a napfényt.
Nemcsak a gyermeknek, hanem a szülőknek is nehéz feldolgozni egy ilyen helyzetet. Ha a szülő viszont tudatosítja a helyzet másságát, és egyáltalán hajlandó segítséget kérni, elfogadni - és itt elsősorban erkölcsi segítségre is gondolok -, akkor van esély a megoldásra, egy emberségesebb életre.
A szülőnek is szüksége lenne egyfajta alapképzésre. A környezetemmel nekem is meg kellett, kell vívnom naponta a saját harcomat.
A kerekes széket, az elektromos kocsit hogyan szerezted be? Ha valakinek erre van szüksége, hova, kihez forduljon?
Ez is egy másik probléma, amely Romániában nem megoldott. Egy ilyen kocsi beszerzésére nincs sok lehetőség. Az egyik út, hogy az egészségbiztosítóhoz fordulsz, az intézmény egyetlen típust kínál, amely vagy megfelel vagy nem, viszont az árnak mindössze tíz százalékát fedezi. Egy ilyen kocsi körülbelül 15 ezer lejbe kerül, na most ennek a tíz százaléka röhej összeg.
Ilyenkor vagy összekoldulsz magadnak annyit, hogy megvehesd a kocsit, vagy külföldről kérsz segítséget, hátha valaki megszán és másodkézből kapsz egyet. Az enyém másodkézből van, ma működik, holnap lehet, hogy nem. Óriási dolog volt, amikor megkaptam az első kocsit, olyan boldog voltam, hogy végre életemben először úgy fordultam, ahogy én akartam. És végre nem kellett ott maradnom, ahová toltak.
Hallottam, hogy akadtak gondok a támogatásod kifizetésével, amiből fedezed az ápolód költségeit.
Valóban volt arra példa, hogy nem kaptam meg a támogatást, vagy sokat késett. Az állam hiába küldi le a polgármesteri hivatalnak, az önkormányzat nem adja ki. Érdekel valakit, hogy nem tudom megfizetni az ápolómat? A baj az, hogy sokszor a hozzátartozó sem mer kiállni, nem akar állást foglalni a sérült személy mellett a jogai védelmében, és nem követeli a neki járó javadalmakat.
A másik gond, hogy rengeteg úgynevezett álsérült van, aki szintén kapja ezt támogatást. Régóta követeljük, hogy legyen egy átfogó, központi ellenőrzés, hogy aki nem sérült, nem szorul rá, ne részesüljön a támogatásban.
Azért vannak nagyon kedves, együttérző emberek is. Például ha kimegyek a piacra, az egyszerű, kicsi, falusi nénike, aki maga is segítségre szorulna, odanyújt nekem nagyon nagy szeretettel 1 lejt. Eleinte nem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket, és visszautasítottam. Aztán a gyermekeim apja egyszer azt mondta, hogy fogadjam csak el, hiszen ez az ő áldozata, szeretetből fakadó gesztusa, és sértő lenne visszautasítani.
Van olyan érdekvédelmi szervezet, amelynek tagja vagy?
A környéken nincs ilyen szervezet. Az izomsorvadásos betegeknek van, de földrajzilag messze esik az egyesület székhelye. Ők elég komolyan dolgoznak. Elméletileg a megyei fogyatékosügyi ügynökség lenne az az intézmény, amelynek védelmeznie kellene bennünket.
Dehát gondoljunk csak bele, a helyi önkormányzatok, az üzletek sem fordítanak gondot például az akadálymentesítésre. A polgármesteri hivatalnál például gyönyörűen akadálymentesítették a feljárót, de aztán egy virágágyással elzárták, vagy olyan meredekre csinálták, hogy egyedül nem boldogulok.
Sarmaságon csupán egy olyan üzlet van, ahová be tudok menni a kocsival. Holott tudtommal most már sehol sem adnak úgy ki építkezési engedélyt, hogy ne kérnék az akadálymentes feljárót. Az is nagyon vicces, hogy jogom van ingyenes vonat- és buszjegyekhez, de nem tudok feltolatni a járművekre.
Zárjuk valami széppel...
Bárhogy is van, az élet mindenképpen egy csodálatos ajándék. Kihagyhatatlan lehetőség, szent és sérthetetlen.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Pontát hibáztatják a román-magyar kapcsolatokban mutatkozó problémákért
A román jobbközép Nemzeti Liberális Párt (PNL) szerint Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő hatalomra kerülése óta megromlott Románia és Magyarország viszonya, amit a PNL Ponta „etnopopulista" politikájának tulajdonít.
Románia és Magyarország kölcsönös tiszteleten alapuló pragmatikus, baráti kapcsolatokra „ítéltetett", függetlenül attól, ki van hatalmon Bukarestben vagy Budapesten – olvasható a PNL főtitkára, Radu Carp által aláírt közleményben.
Az ellenzéki párt szerint Ponta Románia érdekei ellen cselekszik, amikor nacionalista és populista szólamokat hangoztat.
„A PNL határozottan elutasítja az etnikai alapú autonómiát, de támogatja az ország egészében egyformán alkalmazott közigazgatási decentralizációt. A Szociáldemokrata Párt (PSD) képtelen volt egy ilyen reformra, és kudarca miatt most a nemzeti kisebbségeket, Magyarország nagykövetét vagy Orbán Viktort hibáztatja a kormányfő etnopopulista dühének függvényében" – áll a PNL közleményében. Az ellenzéki párt szerint azért nincs szélsőséges párt Romániában, mert senki sem tud rivalizálni a PSD-vel, amikor a nacionalizmusról és populizmusról van szó.
Románia és Magyarország között egy hete robbant ki diplomáciai vita, azt követően, hogy Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete a Romania Liberának adott interjúban egyebek között arról beszélt, a kétoldalú kapcsolatok alakulása az infrastrukturális együttműködésektől is függ, de ezen a téren nem létezik „elegendő jóindulat" a román fél részéről. Példaként említette, hogy a Szeged-Arad gázvezetéken még mindig csak Magyarország felől lehet gázt szállítani Románia felé, és hogy a határon áthaladó tíz út összekapcsolása Románia miatt késik.
Az interjú miatt múlt hétfőn bekérették a román külügyminisztériumba Magyarország bukaresti nagykövetségének a képviselőjét, Victor Ponta pedig egy hétfő esti élő televíziós adásban kijelentette, hogy a magyar kormány provokálja Romániát. Pénteken egy másik interjúban Ponta azt mondta: Magyarország bukaresti nagykövete „túlzásba vitte az arcátlanságot".
MTI
Erdély.ma

Otthonná és otthonosabbá vált a Farkas utcai templom
Igen értékes művészettörténeti leletek kerültek elő a felújítás során
„A belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomban őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak” – jelentette ki Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerült püspöke a felújított kolozsvári Farkas utcai református templom vasárnapi átadási ünnepsége keretében tartott istentiszteleten. Megvalósult az épület belső és külső felújítása, a tetőszerkezet javítása, a héjazat cseréje, megakadályozták az oromfal kifele dőlését, derült ki a főtervező mérnök, Maksay Ádám beszámolójából. Az egykori kolostor kerengője és a déli torony új funkciót kapott. A faragott köveket letisztították, kiegészítették és patinázták. Restaurálták a belső bútorzatot, az orgonát, az előkerült freskórészleteket, a színezett kőelemeket, a színes üvegablakokat és természetesen a címergyűjteményt. Elkészült a templom teljes fűtésrendszerének és villanyhálózatának cseréje, a kültéri díszvilágítás.
Istentisztelet keretében, a hatodik Kolozsvári Magyar Napok előnapján adták át az uniós pénzből felújított Farkas utcai református templomot vasárnap délben. Bibza Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) egyik esperese előfohászában a Krónikák első könyvéből idézett, majd Kató Béla, az EREK püspöke hirdetett igét a 150. Zsoltárt alapul véve.
„Ez a nap nem csak az erdélyi magyar reformátusok, hanem a Kárpát-medencei magyarság ünnepe is” – kezdte igehirdetését Kató Béla. A püspök hangsúlyozta, a Farkas utcai református templom szépsége abban rejlik, hogy az „evilági és a túlvilági értékek egyensúlyban vannak”. „A 150. Zsoltár arra buzdítja a híveket, hogy adjunk hálát, most pedig van okunk az örvendezésre, a hálaadásra. Ez az a zsoltár, amely rávezet minket a csodákra, amelyek ma is megtörténhetnek velünk. A felújítás után a belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomba őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak. A hálaadás és a dicséret azonban a jövőről is szól. Tekintsünk tehát bizalommal a jövő fele, s bízzuk rá magunkat Istenre. Éljünk a jövendőnek, fogadjuk el sorsunkat, és minden helyzetben dicsőítsük Istent” – buzdított Kató Béla püspök.
Fazekas Zsolt, a belvárosi egyházközség lelkésze emlékeztette a jelenlevőket, a felújítás tízéves munka eredménye, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a Farkas utcai református templom az egymásra találó nemzedékek közös otthona legyen, ahol előző és eljövendő nemzedékek is otthon érzik magukat.
Nagy Péter, az egyházközség főgondnoka szerint a belvárosi gyülekezetre hárul az a feladat, hogy a templomot megőrizzék, és élettel töltsék meg, hiszen a templom rendeltetése otthont biztosítani a gyülekezetnek. Horváth Anna alpolgármester beszédében kiemelte, hogy az „Erdélyi Református Egyházkerület egyik legkiemelkedőbb épületének megújulását ünnepelhetjük”.
„A templomépítésnek, illetve a felújításnak a jövőnkről is kell szólnia, hogy mi magunk is közösségünk lelki templomaivá váljunk” – vélekedett Kolozsvár alpolgármestere.
Emil Boc a Farkas utcai református templom egyedülálló helyzetét emelte ki, mivel szerinte ez hidat alkot múlt és jövő között. „Kolozsvár egyedi abból a szempontból is, hogy öt vallási felekezet képviselteti magát itt érseki szinten, erre pedig alig akad példa Romániában” – magyarázta a polgármester, majd elmondta: az utca gyalogosövezetté való nyilvánítása még jobban kiemeli majd a felújított templom szépségét.
Történelmünk tükre a templom
„A Farkas utcai református templom a történelem tükre, amelyben a magyarság sorsa tükröződik már Mátyás király óta. De mi a jövőnket is látni akarjuk ebben a tükörben. Ez a templom átélt már nehéz időket, de látott Istent szerető embereket, akik áldozatot hoztak a megmaradásért. Ez a templom olyan kőszikla, amelyre mindenki felépítheti élete épületét. Ez az épület szebb és jobb állapotban van, mint mondjuk 40 vagy akár száz évvel ezelőtt, de vajon mi, jobb állapotban vagyunk?” – tette fel a kérdést Balog Zoltán, a magyar Emberi Erőforrások Minisztériuma tárcavezetője. A miniszter kifejtette: élő, szilárd alapokkal bíró közösségnek kell lennünk, hiszen nem tudjuk, milyen idők jönnek. „Vannak aggasztó, de vannak reménykeltő jelek. Ha megtartjuk a templomot, akkor a templom is megtart minket. Ha kaptunk feladatot, megkapjuk az erőt is hozzá. Kolozsvár jövőjében benne lesz az is, amit Budapest és a jelenlegi Magyarország tud adni ehhez a jövőhöz, és amit Kolozsvár adott és ad a teljes magyarságnak. Így akarunk együttműködni, továbbá hisszük és tudjuk, hogy ez jobb ennek az országnak, Romániának is. Ebben a meggyőződésben keressük a román politikával az együttműködést, nyújtjuk ki a kezünket a magyarok érdekében, Románia érdekében és a közös Kárpát-medence érdekében – fogalmazott Balog Zoltán.
A magyar miniszter szerint a mai nemzedéknek a tradíció és az innováció közötti egyensúly megteremtésén kell fáradoznia, hiszen a tradíció nem csak múlt, és az innováció nem csak jövő. „Ahol csak tradíció van, az múzeum. Ahol meg csak innováció, az kísérleti laboratórium. Ha a kettő együtt van, élő szilárd alapokkal bíró közösségről beszélünk” – összegzett a miniszter. A templomi ünnepségen közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium kórusa (karnagy: Székely Árpád igazgató, orgonán kísért Kovács Réka tanár), Müller Márta, Balázs Ágnes, Gombár Árpád (orgona), Gebe-Fügi Renáta (hegedű), Kővári Aranka (furulya). Fazekas Zsolt lelkipásztor közölte: a Kolozsvári Magyar Napok alatt 10-19 óra között bárki meglátogathatja a templomot, este fél 7-től pedig félórás orgonakoncerteket tartanak.
Hiába a térfigyelő kamera?
Az avatás utáni sajtótájékoztatón Fazekas Zsolt lelkipásztor a Szabadság kérdésére, miszerint van-e térfigyelő kamera a közelben, hogy elejét vegyék a manapság oly gyakori rombolásoknak, azt nyilatkozta: van, de minden bizonnyal nem tudja majd megóvni a templomot a vandál kezektől. Ami a költségeket illeti, a befektetés összértéke megközelíti a 19 millió lejt, ebből a vissza nem térítendő uniós támogatás 14,951 millió lej. A kolozsvári önkormányzat 250 000 lejjel járult hozzá a munkálatokhoz, és a templom előtti járda kövezésének 40 000 lejes költségét is állta.
Megtudtuk: a bejárati ajtó mögötti és a karzatra vivő masszív faajtót egységes koncepció jegyében cserélték át modern, üveges változatra, hogy az odalátogatók megtekinthessék a templomot. A templom alatti kripta nem lesz látogatható, hiszen az értékes leletek már régóta átkerültek a történeti múzeumba, és a helyiségben nincs semmilyen különlegesség. A fenntartási és a karbantartási költségekről majd csak egy év múlva tudnak biztosat mondani. A szakemberek szerint remélhetőleg az elkövetkező 50-60 évben ilyen mérvű munkálatra nem lesz szükség. A Farkas utcai templom építését Mátyás király rendelte el 1486-ban. Az obszerváns (minorita) ferencesek által, 1516-ra felépített templomot a Boldogságos Szűz Máriának szentelték. A felekezeti villongásokat megszenvedő épületet Bethlen Gábor fejedelem romos állapotban adományozta 1622-ben a református egyháznak. 1638-ban, I. Rákóczi György fejedelem uralkodása idején kezdték el a felújítási munkálatokat, amelyek ismét használhatóvá tették a templomot. A 20. század során két alkalommal újították fel, de a legutóbbi beavatkozások óta fél évszázad telt már el, az egyre súlyosbodó károsodások pedig szükségessé tették az újabb, átfogó restaurálást. A templom felújítása tulajdonképpen 11 évvel ezelőtt megfogalmazódott gondolat végeredménye – emelte ki a hálaadó istentiszteleten ünnepi beszédében Maksay Ádám tartószerkezet-tervező mérnök, a restaurálási munkálatok főtervezője. Elmondta, életének meghatározó eseményei kapcsolják őt magát is a templomhoz, amelyben konfirmált, és ahol házasságát is megáldották. 2004-ben lett az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója, s még ugyanabban az évben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ügyvezető alelnöke. Ebben az időszakban pályázati lehetőség adódott a templom átfogó felmérésének, építészet-, és művészettörténeti kutatásainak megvalósítására, és 2005-ben meg is kapta az egyházkerület a vonatkozó támogatást – magyarázta a szakember.
NAGY-HINTÓS DIANA, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvártól Nápolyig, San Diegóig
Ahol a 20–21. században magyar írók éltek, élnek, szerte a nagyvilágban.
A Kolozsvári Magyar Napok kiemelkedő irodalmi eseményére kerül sor augusztus 20-án du. 4 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti, emeleti előadótermében: bemutatjuk a Valahol van egy város című ünnepi könyvet. Meghívott szerzőink beszélnek élményeikről: András Sándor a Budapesttől az Egyesült Államokig vezető útról, Csapody Miklós Sopronról és Selmecbányáról, Markó Béla és Kelemen Hunor Erdélyről és Bukarestről, Láng Zsolt Marosvásárhelyről és Berlinről. Lászlóffy Aladár címadó versét, Esterházy Péter, Dragomán György és Szörényi László prózáját Bíró József színművész előadásában hallhatja a közönség. Házigazda: Kántor Lajos.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A normalitás hangja
Mikor már azt hittük, a jövő évi választások előtt immár kampány üzemmódba kapcsolt romániai pártok miatt aligha találkozunk majd a normalitás hangjával a bennünket érintő magyar ügyekben, a legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt legalább részben rácáfolt aggodalmunkra. Hétvégi állásfoglalásukban ugyanis egyértelműen Victor Ponta kormányfőt teszik felelőssé a magyar–román kapcsolatok zátonyra futtatásáért.
Persze, meglehetősen kései e reakció, a magyar–román diplomáciai botrány ugyanis múlt hét elején, közepén tetőzött. Kicsit mintha félve is vállalnák fel: nem az alakulat valamely frontembere állt elő azzal, hanem közleményben reagált a főtitkár. Ráadásul kínosan próbálnak egyensúlyozni, hiszen igen határozottan sietnek leszögezni: ellenzik az etnikai autonómiát (jelentsen az bármit), és az is igaz, hogy elsősorban legfőbb politikai ellenfelüknek, Victor Pontának kívánnak odacsapni, semmint a magyaroknak üzenni.
Mindezek ellenére több szempontból figyelemre méltó, hogy a reakció egyáltalán megszületett. Mindenekelőtt azért, mert hozzászoktunk már ahhoz, hogy kampányban vagy az azt megelőző időszakban valahányszor magyar ügy kerül terítékre, a román politikusok egymást felülmúlva igyekeznek megvédeni a hazát, gyakorta nyílt verseny zajlik, melyben az lesz a befutó, aki erőteljesebben szidja a magyarokat – ezt a trendet tűnik megszakítani a liberálisok állásfoglalása, és ez mégiscsak kedvező fejlemény számunkra. Annál is inkább, mert nem kis politikai kockázatot vállaltak ezzel, lám, Victor Ponta máris lecsapott az üzenetre, szolgalelkűeknek, aljasoknak titulálva az ellenzékieket, egyfajta apokalipszist helyezve kilátásba arra az esetre, ha ők kerülnek majd hatalomra. Az is nagy igaz­ság – és jó lenne, ha ezt Európában is mind többen belátnák –, amit a liberálisok megjegyeznek közleményükben, éspedig hogy azért nincs szélsőséges párt Romániában (legalábbis számottevő támogatottságot felmutató, tesszük hozzá), mert nacionalizmusban és populizmusban senki nem tud versenyre kelni a szociáldemokratákkal. De nemcsak számunkra, erdélyi magyarok számára pozitív a liberálisok üzenete, hanem a budapesti kormány számára is. Visszaigazolja ugyanis azt, amit Orbán Viktor és a magyar kormány az elmúlt időszakban többször is jelzett: a két szomszédos állam kapcsolatai a 2012-es kormányváltás után romlottak meg, nem Budapesten kell a bajok okát keresni, hanem Bukarestben. Igen fontos tehát a legfőbb ellenzéki alakulat állásfoglalása, a normalitás hangjának hitelességét azonban megkérdőjelezik azok a jogfosztások, amelyekre erdélyi nagyvárosokban – például Marosvásárhelyen, Kolozsváron – megválasztott saját polgármestereik vetemednek, valahányszor kétnyelvű feliratokról, táblákról, nyelvi jogok biztosításáról van szó.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fókuszban Makovecz Imre munkássága
A magyar organikus építészet egyik legjelentősebb képviselőjének, Makovecz Imrének a munkásságára fókuszál a Megtörtént és megtörténhetett volna című kiállítás, amely vasárnap délután, a Kolozsvári Magyar Napok keretében nyílt meg az Erdélyi Történeti Múzeumban, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), a Makovecz Imre Alapítvány, az intézmény és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös szervezésében. Csernyus Lőrinc Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja – akitől a tárlat alapötlete is származik – felidézte, hogy egy időben Kolozsváron, Vargyason, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is épültek templomok, ravatalozók, amelyeket a budapesti születésű, világhírű szakember tervezett.
– Mivel jogosítványa nem volt, én voltam többször a sofőr, így közben ezeknek az épületeknek a létrejöttét is volt alkalmam végigkísérni. Egyre több emberrel találkoztam, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, ez is egy személyes kötődés, amiért örültem, hogy ide kerül a tárlat – hangsúlyozta Csernyus. Utalt arra, hogy elsőként Budapesten, a Vigadóban mutatták be a kiállítást, 1500 négyzetméteren, ezúttal ennek a töredéke látható. Bár az életmű-kiállítás egy darabig várat még magára, az igény, hogy minél több embernek bemutassák Makovecz Imre munkásságát, továbbra is meghatározó. Lehetőségeik szerint pedig ahhoz a településhez is igyekeznek némiképp illeszteni az anyagot, ahol kiállítást szerveznek. Kolozsvárról lévén szó ezúttal Kós Károly személyében találták meg a közös pontot, így először itt tekinthető meg (a hátsó terem egyik tárlójában) Makovecz háromoldalas szövege, amelyet mestere halálának másnapján írt saját kezűleg –, mellette pedig egy fénykép is látható kettejükről.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Hivatalosan is megkezdődtek a Kolozsvári Magyar Napok
A hétfő esti nyitógálával hivatalosan is elkezdődött 6. Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat. A köszöntőbeszédek után a budapesti Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl című előadását mutatták be a sétatéri színházban.
"Kicsit talán túl magabiztosak, túl optimisták vagyunk, pedig most sincs minden rendben" - emelte ki beszédében Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, aki a rendezvény támogatásáért köszönetet mondott a magyar kormánynak, intézményeknek, egyházaknak, iskoláknak, a megyei és városi tanácsnak, valamint "a legtöbb kicsi támogatást" adó vállalkozói szférának.
Az idei rendezvény központi témája a kárpátaljai, ukrajnai helyzet, hiszen az erős közösség nem az, amelyik legyőzi a másikat, hanem amelyik segíteni tudja azt - emelte ki a szónok.
Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke arról beszélt: a civil szféra és a politikum komoly összefogásából jött létre a KMN, mindenki számára világos volt, hogy kicsinyes érdekeknek nem szolgáltatható ki a rendezvény. A politikus emlékeztetett, az első Magyar Napokkal szemben még érezhető volt szkepticizmus a román városi tanácsosokban, mindössze szimbolikus összeget utaltak ki a támogatására, mára ez azonban változott.
Mile Lajos, Magyarország Kolozsvári főkonzulja elmondta, élni akaró, életerős közösség a magyar, a mostani rendezvény pedig impozáns, így a hazatalálás, legalábbis az otthonosság érzetét fokozhatja. "A rendezvények azonban véget érnek, így arra van szükség, hogy nekünk, akik a kincses városban élünk, minden évben Magyar Napunk legyen - amikor beszélgetünk, álmodunk, imádkozunk. Ajánlata szerint a rendezvény lezárásakor tudatunkban és emlékünkben ne zárjuk le a Magyar Napokat" – mondta a diplomata.
Gheorhe Surubaru, Kolozsvár alpolgármestere Emil Boc üzenetét tolmácsolta, aki nem lehetett jelen a nyitógálán. Üzentében a polgármester Kolozsvár multikulturalitására hívta fel a figyelmet, arra, hogy Cluj/Kolozsvár/Klausenburg "mindannyiunk számára az otthont jelenti".
A politikum összefogása nélkül nem jöhetett volna létre a KMN, örvend, hogy szervezeteik, tagjaik, de tulajdonképpen minden erdélyi magyar politikai magyar párt jelen van a rendezvéy szervezésében - mondta el Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke.
Megújulás előtt
Németh Zsolt, Magyarország külügyi bizottságának elnöke kiemelte: a Farkas utcai templom újjáavatása hatása alatt van egy napja, meggyőződése szerint pedig ez az esemény a megújulás folyamatába tartozik. Nemcsak Kolozsvár újul meg, tette hozzá, hanem Budapest is. „Ha kinézek az Országgyűlés ablakán, sok mindent láthatok onnan, többek között a Mátyás templomot is - amikor pedig a Farkas utcai templomot avatták, a budapesti épületet láttam lelki szemeim előtt, hiszen azt is bástya őrzi, és Mátyás király alapította mindkettőt" – jelentette ki a magyarországi politikus.
Az elmúlt napokban zajló diplomáciai vitákról elmondta: a kezük nyújtva van, várják "azt a vezetést, amely a kölcsönös tisztelet és érdekek alapján készen áll a román-magyar együttműködésre." Hamarosan a reformáció ötszázadik, a trianoni döntés századik évére emlékeznek, ezek az évfordulók újabb kérdéseket vetnek fel a megújulásról, amelynek most is kényszere alatt vagyunk - emelte ki Németh Zsolt.
Kárpátaljai hangok
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke beszédében kitért arra, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor a szövetség létrejött, első ízben az erdélyi magyaroknak gyűjtöttek. Azóta fordult a kocka, és örvend annak, hogy a rendezvényen a kárpátaljai magyarok számára is gyűjtést szerveztek.
A gála előadásáról elmondta, reméli, hogy az Ukrajnában is játszott műsor megérttette az emberekkel, hogy együttműködve kell megőrizni a kulturális értékeket. A kárpátaljai magyarság nem fél felvállalni magyarságát, és hálás köszönet jár az erdélyi magyarok támogatásáért - zárta beszédét.
"Még mindig nem biztosítják elemi jogainkat, Kolozsvár értékeit folyamatosan és szisztematikusan rombolják" - figyelmeztetett Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki a szászok és zsidók likvidálásáról is megemlékezett. A KMN félévtizedes tüneményes felfutása csodaszámba megy, Erdély több példával is tanított élni akarást – vélekedett.
Trend és rend
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke kifejtette, Kolozsvár mindig befogadta az embereket, a teljesítmény számított, a város ettől volt erős. A magyar kultúra, történelem jegyzi, hogy teljesítményből közösségi szinten is volt pozitív példa, ez a közösségi teljesítmény adta meg a kolozsvári magyaroknak az erőt, hogy a nehéz idők ellenére is büszkén vállalják a múltat. "A magyarok mellett a romná többség hosszú idő után, de visszautasította Funart, azt a nacionalizmust, ami az itt élő magyar közösséget a kilátástalanságba kergette" - fogalmazott a politikus.
Kelemen Hunor szerint trendiség mellett a rendre is szükség van, arra, hogy a Mátyás-szobor összefestőit meg is büntessék, igazságot szolgáltassanak Mátyásnak. "Akkor lesz erős a kolozsvári román közösség is, amikor megbünteti a hasonló cselekményeket" – hangsúlyozta.
A politikus kijelentette: a KMN számára azt jelenti, hogy a magyar közösség élni akar, össze akar tartani, szolidáris akar lenni. "A kárpátaljai magyar közösség iránti szolidaritásunk van most előtérben, a reménységüket, erejüket pedig így tudjuk megerősíteni. Ez a szolidaritás a kolozsvári magyarság részéről a Magyar Napokat hatodik alkalommal hozta létre, ez a rendezvény pedig a jövő felé mutat" - tette hozzá Kelemen Hunor.
A beszédek után a budapesti Magyar Állami Népi Együttes előadását mutatták be.
maszol.ro

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Herczeg-tárlattal nyitották meg Pécs Napját Aradon
„Élő kapcsolatot fenntartani az aradi és pécsi polgárok között”
Festménytárlattal debütált kedden délután az Aradi Napok rendezvénysorozat (augusztus 17–30.) keretén belül már hagyományként megszervezett Pécs Napja. Az eseményt az aradi Klió Terem fogadta be, a látogatók Herczeg László festőművész (Budapest, 1950 –) kiállítását tekinthették meg. Arad testvérvárosának küldöttségét dr. Őri László pécsi alpolgármester, illetve Decsi István városházi képviselő vezette, továbbá jelen volt Horzsa Gábor, a Pécsi Kulturális Központ vezetője is.
A meghívottakat Bognár Levente aradi alpolgármester után Gheorghe Falcă polgármester is köszöntötte, hangsúlyozva: az idei városnapok középpontjában Arad pályázata áll, melyet az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére fog még idén bemutatni. Mivel Pécsnek öt évvel ezelőtt sikerült elnyernie a rangos titulust, külön megtiszteltetés Aradnak, hogy (idestova 8 éve) testvérvárosi kapcsolatot ápolhat a komoly tapasztalattal rendelkező magyar várossal.
Dr. Őri László pécsi alpolgármester kiemelte, a két várost az elmúlt években egyre intenzívebb kapcsolat jellemezte. Mindkét város célja egyértelmű: élő kapcsolatot fenntartani az aradiak és a pécsi polgárok között. Arad pályázatával kapcsolatban hozzátette: a végső eredménytől függetlenül, a városnak csakis előnye származhat a versenyből.
A tárlatnyitó végén a pécsi küldöttség egy hivatalos nyilatkozatot nyújtott át Arad polgármesterének, ezzel is nyomatékosítva, hogy támogatja testvérvárosát a rangos megmérettetésben.
A festőművész szerény beszámolójában a kiállított alkotásokról csupán annyit mondott, megpróbált átmenetet képezni az absztrakt és a realista ábrázolásmód között.
A tárlat megtekinthető augusztus 30-ig, keddtől vasárnapig, naponta 9–17 óra között.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar miniszteri biztos: Ponta megint elővette a magyar kártyát
Victor Ponta román miniszterelnök ismét elővette a magyar kártyát, hogy az ország belügyi gondjairól elterelje a figyelmet, jelentette ki a Szatmár.ro-nak Kalmár Ferenc, a magyar kormány Külgazdasági és Külügyminisztériumának szomszédságpolitikáért felelős miniszteri biztosa.
Kalmár szerdán munkalátogatásra érkezett Szatmárnémetibe és sajtótájékoztatón beszélt Ponta Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a magyar kormány elleni kirohanásairól.
„Ponta érzi egyrészt, hogy közelednek a választások, és nem nagyon van mit felmutatnia. Másrészt pedig a belpolitikai problémáiról igyekszik elterelni a figyelmet ezekkel a kijelentésekkel", jelentette ki Kalmár a Szatmár.ro kérdésére válaszolva.
A szakpolitikus hozzátette: „Megszoktuk már sajnos, hogy amikor úgy érzik, nem áll jól a szénájuk és jobbat nem tudnak kitalálni, a román politikusok ekkor előkapják a magyar kártyát, remélvén, hogy ezzel ismét össze tudják rázni szavazóikat."
A brassói születésű Kalmár – aki tökéletesen beszél románul – azt is elmondta, meglepte a PNL titkárának reakciója. Radu Carp ugyanis azt nyilatkozta, hogy Ponta etno-populizmusa miatt romlott meg a kapcsolat Bukarest és Budapest között, amiért csakis Ponta a felelős. „Nem tapasztaltam még ilyet, hogy román politikus ekként reagáljon a magyar kártya kijátszására. Ez is azt bizonyíja, hogy ez az egész pusztán Ponta játszmája", fogalmazott Kalmár.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

Három kitüntetés erdélyieknek (Külhoni Magyarságért Díjak)
Összesen tíz Külhoni Magyarságért Díjat adtak át tegnap Budapesten, a Parlamentben. A kitüntetéseket Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományozza a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén Erdélyből Miholcsa József szobrász, a Segesvári Gaudeamus Alapítvány, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kapta az elismerést, díjazták a felvidéki Dunaág Néptáncműhelyt, valamint a KOR-ZÁR verséneklő műhelyt, a vajdasági Sturcz József Amatőr Színjátszó Csoportot, a kárpátaljai Eszenyi Ritmus Néptáncegyüttest, a Hollandiában élő Tóth Miklós István református lelkészt és a Kanadában működő Szent Erzsébet Római Katolikus Magyar Egyházköz­séget és Magyar Iskolát. Az ünnepségen tartott beszédében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kifejtette, augusztus 20. arra szólít minden magyart, hogy legyen „kis Szent István az élet azon helyén, ahova a gondviselés állította”. A kereszténydemokrata politikus azt mondta, hogy a magyar nemzet megmaradása egyrészt a nyelvi, kulturális és történelmi azonosságtudat megőrzésén, másrészt az ehhez szükséges közjogi keretek biztosításán múlik. Példaként említette, hogy Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. „Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok. Semjén Zsolt kiemelte, hogy az államnak mindezek miatt szimbolikusan is el kell ismernie azokat, akik munkájukkal segítik a magyarság azonosságtudatának megőrzését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az alapító igaza
Perkői búcsú a templomban
Zsúfolásig megtelt tegnap a kézdiszentléleki nagytemplom, ahol az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt voltak kénytelenek megtartani a Szent István-napi búcsút. A szentmise főcelebránsa az aranymisés Ft. Bodó Imre ny. főesperes, kézdiszárazpataki plébános volt, aki prédikációjában úgy ítélte meg, az államalapító király utókornak szánt intelmei sosem voltak aktuálisabbak, mint mostanság.
A búcsús szentmise előtt a központi Szent István-szobornál is megemlékezést tartottak, a helybelieket, valamint Kézdiszentlélek jelen levő testvértelepüléseinek (Budapest XI. kerülete, Fony, Alsónyék és Szentgál) küldöttségeit Balogh Tibor polgármester köszöntötte, rövid kulturális műsor követte, majd megkoszorúzták az államalapító szobrát.
A határon innen és túlról érkező híveket a ny. főesperes köszöntötte, már elöljáróban leszögezve: ő is a Perkő szent hegyére készült, szentbeszéde is jobban illett volna a kápolna környezetéhez, de meglátása szerint a templomba ténylegesen csak azok tértek be, akik imádkozni akartak. A szárazpataki plébános prédikációja elején felelevenítette Szent István király életútját, majd azokra a történelmi és gazdasági párhuzamokra tért ki, amik a történelem folyamán nem egyszer, így aztán ma is aktuálisak.
– A Perkőre is azért szoktunk felmenni, hogy megérezzük nemzeti összetartozásunkat, hiszen bár országunkat, István országát szétdarabolták, de szívünket nem tudták. Egy alkalommal a Perkőre vezető keresztúton mentünk, és azon gondolkoztam, mennyire kereszthordozó az életünk, mert mindenünk veszélyben van: az élettér, ahol élünk, az anyanyelvünk, a templomunk és az iskolánk. Szent István királyunk azt üzeni: őrizzük ezt a teret. Őrizni kell, mert minket ideszögeztek; őrizni kell, jóllehet nehéz az élet, gyárainkat és üzemeinket széjjelverték, családapáink idegenben kell megkeressék a mindennapi kenyeret – fogalmazott Bodó Imre, arra hívva fel a hallgatóság figyelmét, hogy a teret be kell lakni, mert csak akkor a miénk Szent István országa.
A jelen lévő lelkészek közül is többeket keserűséggel töltött el, hogy – az évszázados hagyományt megszakítva – az idei búcsút nem a Perkőn tartották, de a döntéshozókat igazolta, hogy bár az eső csak a szentmise után eredt el, rendkívül hideg volt. A templomkertben megkérdezett kézdiszentléleki, 71 éves Tamás Gábor érdeklődésünkre elmondta: 1990 óta minden alkalommal részt vett a perkői búcsún, és bár többször tartották esőben, eddig még egyszer sem maradt el. Azt viszont ő is elismerte, hogy ilyen cudar időre még nem volt példa.
Ennek ellenére a Bivalyok útján nemcsak hazafelé tartó kiskászoniakat találtunk, hanem szép számban akadtak, akik a rossz időben is kizarándokoltak a perkői kápolnához. Ők elég elszántnak érezték magukat ahhoz, hogy ne engedjenek megszakadni egy több évszázados hagyományt.
A Perkő tetején álló négykaréjos Szent István-kápolna ősidők óta búcsújáró hely. A kommunizmus idején tiltották az itteni összejöveteleket, de az 1960-as évek végén az 1946–1978 között Kézdiszentléleken szolgáló, néhai (1985-ben hunyt el) Farkas Antal plébános-esperes mégis megszervezte néhány alkalommal. Utána Balázs György plébános igyekezett életben tartani a hagyományt, emiatt az akkori hatalom árgus szemekkel figyelte.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)