Rongyos Gárda – más megközelítésben
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Nem szabad felejteni!
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békediktátumot. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődött, s kezdetét vette a nemzet máig tartó kálváriajárása. A néhány tollvonásban megtestesülő emberi gonoszság és bosszúvágy átkos következményeként ugyanis magyarok milliói váltak hazátlanná, anélkül, hogy a szülőföldjükről elmozdultak volna; üldözötté, anélkül, hogy valakinek vétettek volna; földönfutókká, koldusokká és szolgákká, anélkül, hogy ezt a sorsot érdemelték volna.
El lehet-e, el szabad-e felejteni azt a sok megaláztatást és igazságtalanságot, ami minket az elmúlt 95 év alatt ért? A feldúlt otthonokat, tönkretett családokat és elkobzott javakat? A meggyalázott nőket, a meg nem született csecsemőket, az elhurcolt férfiakat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a kiagyalt pereket, igazságtalan ítéleteket és embertelen kitelepítéseket? Jogaink lábbal tiprását, kultúránk megvetését és nyelvünk betiltását? A kisajátított intézményeket, megszüntetett egyesületeket és bezárt iskolákat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a tengernyi fájdalmat, mely nekünk osztályrészül jutott? A kettétört életeket, kilátástalan jelent és bizonytalan jövőt? A kivágott erdőket, parlagon heverő termőföldeket és szennyezett vizeket?
Nem lehet és nem is szabad! Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket. Már IV. Lajos keleti frank király 907-ben kibocsátott rendelete a magyarok kiirtásáról szólt. És nem rajtuk múlott, hanem Árpád fejedelmen, hogy ez akkor nem sikerült. Éppen ezért nem szabad eltitkolni, hogy napjainkban is tizedelnek minket. Természetesen nem úgy, mint ahogy ezt eddig tették, hanem finomabb módszerekkel és vértelenül, a következmények azonban még az eddigieknél is súlyosabbak, hiszen 25 év alatt csupán Erdélyből eltűnt félmillió magyar!
Megállást kell hát parancsolni a minket pusztító pokoli hatalmaknak, úgy, ahogy ezt őseink tették, azonban ez most is csak akkor lehetséges, ha összefogunk, sokasodunk és gyarapodunk! Ha asszonyaink tele szülik a Kárpát-medencét magyar csecsemőkkel.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Trianon: a nemzeti összetartozás napja
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro

Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Háromszéken a Pető-intézet munkatársai
Mozgásukban korlátozott gyermekeknek és felnőtteknek tartottak három hétig ingyenes foglalkozásokat a budapesti Pető András Főiskola (korábban Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete) szakemberei a sepsiillyefalvi KIDA-központban. A pénteken véget ért intenzív terápia és oktatás a magyar kormány támogatásával indult program része, mely révén tavaly ősszel Erdélyben elsőként itt részesültek a térség rászorulói a Pető-módszer szerinti fejlesztésben.
A Pető-intézet három szakembere öt gyermek- és hat felnőttcsoportban tarja a foglalkozásokat, a résztvevők többsége visszatérő, de újak is vannak, akiket előzetes szűrés alapján választottak ki. Fontos, hogy aki jelentkezik, vállalja a napi ingázást Sepsiillyefalvára a program három hete alatt, és azt, hogy otthon folytatja a gyakorlatokat.
A visszatérők közül néhány gyermek anyukája lapunknak elmondta, nagyon hasznos volt a tavaly őszi foglalkozás, megtanulták a gyakorlatokat, sok ötletet kaptak, hogy milyen eszközöket használhatnak a különböző mozgásokhoz, és otthon is gyakorolták azokat. Többen megfogalmazták, ez az egyetlen lehetőség, ahol a Pető-módszert elsajátíthatják, és nagyon nagy segítség, hogy ezért nem kell fizetniük, mert egyébként minden gyógytorna fizetős, félévente csupán tíz órát térít meg az egészségbiztosító pénztár, holott a legtöbb gyermeknek naponta szüksége lenne a szakszerű foglalkozásra. A kisgyermekek szüleinek egy csoportja a helyi önkormányzat segítségét kéri, tornateremre s a hivatal által fizetett gyógytornászra lenne szükségük, aki hetente legalább kétszer tartana foglalkozásokat. Az édesanyák elmondták, egy közösen használható tornaterem egyúttal találkozóhely is lenne számukra, ahol megosztanák gondjaikat, tanulnának egymástól, és mindez gyermekeik javát szolgálná.
A Pető-intézet munkatársai évente kétszer jönnek Háromszékre, a következő foglalkozásokat ősszel tartják.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutatóval emlékeztek Bárányi László Ildikóra
„Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között”
Halálának első évfordulóján, Bárányi László Ildikóra, az egy esztendeje elhunyt orvos-íróra emlékeztek a Romániai Írószövetség temesvári szervezetének székházában a hagyományos pénteki találkozó keretében. Ez alkalommal bemutatták a szerző Búcsú az összkomforttól (Adio confort) című, két kisregényt tartalmazó kötetét, mely a napokban jelent meg román fordításban.
A könyvbemutatón részt vett Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi szervezetének elnöke, aki a temesvári kulturális élet meghatározó személyiségének nevezte Bárányi László Ildikót. A Búcsú az összkomforttól című könyv román nyelvű változatát és a szerző életművét Pongrácz P. Mária alelnök mutatta be, hangsúlyozva, hogy a család jóvoltából, posztumusz kötete által Bárányi Ildikó tovább él, most is itt van közöttünk.
Gazdag írói munkásságára kitérve Pongrácz P. Mária elmondta: a sajtóban közölt publicisztikával, karcolatokkal, novellákkal kezdődött írói pályafutása, amit egészségügyi témájú könyvek követtek. A Gyakorlati tanácsadó kismamáknak és Gólyamese felnőtteknek című könyvei annyira népszerűek voltak, hogy azonnal elkapkodták őket. „Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között” – mondta Pongrácz P. Mária. Következett a Bárányi Ferenccel közösen írt „...és akkor eljött Hippokrátész” című könyv, amely elindította a szerzőt a szépirodalom útján. A Búcsú az összkomforttól című kötet két kisregényt tartalmaz, amelyek szereplői az 1945–1980 közötti történelmi időszak tanúivá válnak. „Az első rész (Garzon a negyediken) egy több szólamra írt oratórium” – mondta Pongrácz P. Mária, aki szerint rengeteg szenvedés van ezekben az egyszerű emberekről szóló történetekben, de mindig felvillan egy-egy reménysugár, mindig jelen van a szeretet, a boldogság utáni vágyakozás. A második rész bánsági svábokról szól, akiket bárhová űznek, deportálnak, mindenhol házat akarnak építeni, de közben mindig a szülői házra gondolnak. „Azon túl, hogy ez a kötet elnyerte az Írószövetség díját, nagyon jó könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom” – mondta befejezésül Pongrácz P. Mária.
A könyv nem jelenhetett volna meg a család – dr. Bárányi Ferenc és leánya, Bárányi Ildikó – erőfeszítései nélkül, akik ily módon akartak fejet hajtani Bárányi László Ildikó emléke előtt. A könyvet Sütő-Udvari Magda fordította román nyelvre, a szövegszerkesztés Farkas-Ráduly Melánia munkája. A szép kivitelezésű kötet fedőlapjára Hajdu Tamás orvos-fotográfus látványos alkotása került, amely Cornel Ungureanu szerint szemléletesen mesél a kötet tartalmáról.
A könyv „producere” Bárányi Ildikó, a szerző lánya, aki a budapesti Regiszter Kiadónál nyomtatta ki a szemre is tetszetős, minőségi megjelenésű kötetet.
Az emlékezés péntek délután a Máltai Segélyszolgálat temesvári központjának kápolnájában folytatódott, ahol megemlékező szentmisét celebráltak, és felavatták dr. Bárányi László Ildikó, a szervezet alapítója emlékére az Ungor Csaba szobrászművész által készített domborművet.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Őrségváltásra készül az RMDSZ Kolozs megyei szervezete
Csoma Botond: Csapatmunka, közvetlen és őszinte hozzáállás szükséges
Június 19-én tisztújító közgyűlést tart az RMDSZ Kolozs megyei szervezete. A megszabott határidőig egyedül Csoma Botond, az RMDSZ kolozsvári önkormányzati képviselője pályázta meg a tisztséget. A szervezet jelenlegi elnöke, Máté András Levente parlamenti képviselő úgy döntött: nem vállal újabb mandátumot, és nem száll be az elnöki tisztségért folyó versenybe. Csoma Botond az RMDSZ Kolozs megyei szervezetében a fiatalabb nemzedéket képviselte, most pedig reális lehetőség nyílt arra, hogy átvegye a szervezet irányítását.
– Évek óta tevékenyen részt veszel az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének életében. Miért döntöttél úgy, hogy megpályázod az elnöki tisztséget?
– Az utóbbi négy évben inkább az önkormányzatban fejtettem ki a tevékenységem, mint a megyei szervezetben, nem voltam tagja a megyei elnökségnek. Azt észleltem, nem mennek jó irányba a dolgok, létezik egy fajta leépülés a szervezetben, és ezért döntöttem úgy, hogy megpályázom az elnöki tisztséget.
– Milyen téren tapasztalsz jelenleg gondokat a megyei szervezet működésében, hol lenne szükség elsősorban változtatásokra, melyek lennének a legsürgősebben megoldandó feladatok?
– Nem igazán látható a megyei elnökség, nincsenek leosztva a hatáskörök, nem nagyon lehet tudni, ki mivel foglalkozik, nincs ügyvezető elnök. Ezeken a dolgokon nagyon sürgősen változtatni kell, az egyszemélyes megoldások nem vezetnek eredményre. Elsősorban csapatra van szükség, ahol mindenki világosan látja és tudja, hogy mi a feladata. Úgy vélem, nagyon fontos az ügyvezető elnöki tisztség, amit olyan személynek kell betöltenie, aki nagyon jó szervezői képességekkel rendelkezik, tud emberekkel dolgozni, és el tudja magát fogadtatni a szervezetben.
– Hogy nézne ki az RMDSZ „újraszabása” Kolozs megyében? Az RMDSZ nemrég lezajlott kongresszusa által meghirdetett irányelvet milyen formában ültetnéd gyakorlatba megyei szinten?
– Elsősorban – Kelemen Hunor szövetségi elnök szavaival élve –, több alázatra van szükség. Az utóbbi időben mintha kicsit elbizakodtunk volna, és azt az érzést keltettük az emberekben, hogy mindenhez olyan jól értünk, mindenkitől elvártuk, hogy a politikumban meggyökerezett mechanizmusok szerint gondolkodjon. Ez az elbizakodás elszigetelődéshez vezetett, amely torzította realitás-érzékünket. Kezdtünk nem érteni valós társadalmi folyamatokat, gyanakvóan és felületesen kezeltük a civil társadalom felől érkező kezdeményezéseket. Ezen a hozzáálláson mindenképpen változtatni kell, párbeszédet kell folytatni különböző társadalmi rétegekkel, az értelmiséggel, a gazdasági elit képviselőivel és a munkavállalókkal. Jobban oda kell figyelnünk a szociális kérdésekre, ezen belül az idősek gondjaira, tekintettel arra, hogy közösségünk egy része elöregedett, és nem utolsósorban, síkra kell szállnunk a roma közösség integrációja érdekében. A fiatalokat partnerként kell kezelnünk, meg kell próbálnunk felkelteni érdeklődésüket a közösségi ügyek iránt, és lehetőségeinkhez mérten megoldásokat kell találnunk sajátos problémáikra. Mindezt tömören úgy fogalmaznám meg, hogy a szervezetnek vissza kell nyernie az egykor létező társadalomszervezési kapacitását.
– Jövőre két – önkormányzati és parlamenti – választás is várható. Milyen célkitűzéssel vág neki a szövetség a választásoknak, milyen eredményt szeretne elérni ezeken a szervezet?
– Egy év áll rendelkezésre a felkészüléshez, bizonyos mulasztásokat korrigálni kell. Nem vagyunk könnyű helyzetben, tisztában vagyok az emberek kiábrándultságával, a politikum hitelvesztésével és az általános apátia térnyerésével. Mindezek ellenére remélem, hogy sikerül jó eredményt elérni, amely lehetőséget biztosítana közösségünk hatékony képviseletéhez.
Névjegy: Csoma Botond Kolozsváron született 1975. február 18-án. Jogász végezettséggel rendelkezik, és jelenleg az Állami Birtokok Ügynökség jogtanácsosa. A helyi önkormányzat tanácsában az RMDSZ frakcióvezetője. Tanulmányait a budapesti Közép-Európai Egyetem Jogi Karán (mesteri oklevél nemzetközi közjogban), a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán (jogi oklevél) és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Karán (politológusi oklevél) végezte.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Sylvester Lajos-emléknap Csernátonban
Másodszor tartottak Sylvester Lajos-emléknapot Csernátonban, a 2013. június 2-án róla elnevezett községi könyvtárban. A felújított egykori István Dániel-kúriában két évvel ezelőtt határozták el a helybeliek, hogy minden június első vasárnapján megemlékeznek a szülőfalujához határtalanul ragaszkodó Sylvester Lajosra. Míg tavaly a szoborállítások témáját járták körül, tegnap a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, ugyanis elsőként ő készített dokumentumfilmet és közölt riportsorozatot a Háromszékben az 1944-es Úz-völgyi harcokról.
Az emléknap a déli harangszó után, Bölöni Dávid, Csernáton község polgármesterének ünnepi beszédével kezdődött, majd az épület homlokzatát díszítő domborműves emléktáblánál Sylvester Lajos lánya és unokája, a Bod Péter Megyei Könyvtár, Csernáton önkormányzata és a Haszmann Pál Múzeum képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János hadtörténész Ugyanarról másképpen – egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel vetített képes előadással emlékezett a névadóra, s arra az időszakra, amelyet közösen kutatott Sylvester Lajossal. „Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt” – hangsúlyozta. Nagy Tamás budapesti hadtörténész Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel emlékezett véget nem érő vitáikra, az együtt töltött napokra. Az előadások után felavatták a könyvtár pincéjét, ahol első és második világháborús fényképekből, képeslapokból és tárgyi emlékekből álló kiállítást nyitott meg Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus. A rendezvényen az Úz-völgyi harcok két veteránja, a 90 esztendős dr. Szőts Dániel és a 87 éves Bartha Mihály is részt vett. Az emlékünnepség záróeseményeként este a könyvtár udvarán a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján Váry O. Péter újságíró, lapunk munkatársa által összeállított Vérvölgy című előadást mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könnyárus sátor az ószeren – Tompa Andreával találkoztak a kolozsvári olvasók
A dokumentarista irodalomról és színházról beszélgetett Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő írónő, színikritikus Balázs Imre József költővel, egyetemi tanárral a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét utolsó, vasárnap délutáni rendezvényén.
Ezen belül természetesen az írónő eddigi két regényéről, A hóhér házáról és a Fejtől s lábtól című könyvről esett legtöbb szó, de Tompa Andrea általánosságban elmondta, hogy a magyar irodalomban nincs nagy becse a dokumentarizmusnak. A hóhér háza kéziratát például egy kiadó vissza is dobta azzal, hogy ezt a fajta irodalmat ők nem adják ki.
A magyar színház is ódzkodik a dokumentarista megközelítéstől, ezzel párhuzamosan viszont a román színház nagyon is kedveli ezt a fajta színjátszást, elég ha csak Gianina Cărbunariu rendező-drámaíró nevét említjük. Az írónő szerint olykor valóban nem könnyű az ilyen művek befogadása, hiszen a valóság olyan – akár ismeretlen, akár kényelmetlen – részleteit „hozzák közel” a befogadóhoz, amelyek nagyon megdolgoztatják.
„Ugyanakkor kockázatos csak ilyet írni, mert egy idő után a legvadabb fikciót is készpénznek veszi az olvasó” – mutatott rá Tompa Andrea, majd egy történettel támasztotta alá ezt. A hóhér házának egyik igen szürreális fejezetében egy férfi könnyeket árul a kolozsváriak által igen jól ismert ószeren, egy közönségtalálkozón pedig valaki megkérdezte tőle, hol állt a regényben említett könnyárus sátor.
A hóhér háza egyébként a 70-es, 80-as évek Kolozsvárján felnövő kamasz lány élményeit tárja az olvasók elé, de a Fejtől s lábtól is Kolozsvár-regény, csak éppen egy Trianon előtti Kolozsvárra röpíti vissza az olvasót. Az írónő szerint még mindig nincs „egy koherens történészi narratíva” az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban, most sem lehet tisztán látni, mi is történt akkor valójában, holott „sokunknak meghatározó élményei vannak azokból a napokból”.
Az írónő azt is elmesélte, hogy a Kalligramnál megjelent első regényét miért a Libri adta ki újra: tulajdonképpen Nagy Boglárka szerkesztő miatt ment át a másik kiadóhoz, vele ugyanis nagyon jól tud együtt dolgozni.
A második megjelenés javított kiadás is egyben, egy jobb, gondozottabb szöveget kap az olvasó. Ugyanakkor tárgyi tévedéseket is tisztázott benne a szerző, sokszor olvasói visszajelzések alapján, hiszen volt, hogy egy kolozsvári olvasó megírta neki, hogy a 4-es troli nem állt meg ott, ahol ő írta – márpedig ez egy dokumentarista regény esetében Tompa Andrea szerint szarvashibának számít.
A Fejtől s lábtól című regény, bár komoly kutatásokra, korabeli dokumentumokra támaszkodik, mégis egy „fikciós várost” jelenít meg a szerző szerint. Ebben igyekezett bemutatni a főváros és a provincia, azaz Kolozsvár „küzdelmét”, vitáit, amely szerinte valamilyen szinten ma is meghatározza a kincses város életét.
Tompa Andrea inspirációs forrásairól is beszélt, kiemelve, hogy egy író nem feltétlenül az irodalomból tud ihletet meríteni. „Egy képzőművészeti vagy fotókiállítás sokkal jobban inspirál például, mint mondjuk az új Spiró-regény, amit olvasva sokan felkiálthatnak, hogy így kell írni. Igazából úgy csak Spiró írhat, a többieknek máshogyan kell” – fogalmazott.
Elárulta: jelenleg az 50-es, 60-as években játszódó regényen dolgozik, női szemszögből bemutatva az akkori eseményeket, holott a történelemalakítók elsősorban a férfiak voltak ebben az időszakban is.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Értékrendet teremtenek (Jubileumi ifjúsági tánctalálkozó a Perkőn)
Tizedik alkalommal tartják meg a Kovászna Megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa által szervezett Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Tánctalálkozót a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn. A jubileumra való tekintettel ezúttal kétnapos lesz a rendezvény, szombaton és vasárnap is zajlik. 40 csoportban több mint 1000 gyermek lép fel.
A cél: megmutatkozási lehetőség teremtése székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyüttesek számára, egymás megismerése, kapcsolatteremtés és -ápolás, a magyar néptánc gazdagságának és sokszínűségének közösségi megélése. Virág Endre, a Kovászna Megyei Művelődési Központ szakelőadója, a rendezvény főszervezője lapunknak elmondta: a rendezvény Jánosi József ötlete alapján indult, és sokat fejlődött. Háromszéken nagyon kevés a műkedvelő tánccsoport, mindössze tizenhét, míg Hargita megyében számuk meghaladja a százat. S közülük kevés az igazán ügyes. A rendezvény által lehetőséget biztosítanak a kevésbé ügyeseknek is a megmutatkozásra, továbbá arra, lássanak másokat is, mit értek el, hol tartanak. Olyan csoportokat is meghívtak, amelyek vetekednek a hivatásos együttesekkel. Mivel Romániában nincs szakoktatás – ha nincs román, nem lehet magyar sem alapon –, értékrendet kell teremteni. A néptánc egyrészt azért fontos, mert a magyar kultúra egy szelete, másrészt, amikor a gyerekek szabadon táncoltak, természetes módon alakultak ki a táncfolyamatok. Magyarul tanítják a gyermekeket énekelni, magyar népviseletet hordanak, nem utolsósorban, míg a mai világban interneten kommunikálnak, itt megfogják egymás kezét. Bizonyított, hogy a ritmikus tánc fejleszti az agyat, hisz mozgáskoordinációra van szükség. Ha feláll valaki a színpadra, kell figyelnie a zenére, meg kell tanulnia a koreográfiát. És nem utolsósorban egy közösséghez való tartozással is jár a mozgalom. S ha az ifjú egyetemre megy, netán Kolozsvárra, bekerülhet a kolozsvári tánccsoportba, hisz a tánc nyelve egy, ezt az értékrendet igyekeznek táplálni a Perkőn. A két nap kiemelt meghívottjai: a Kolompos együttes és a Téka zenekar szombaton, vasárnap meg a Tokos zenekar, a Fölszállott a páva vetélkedő kategórianyertese, valamint a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, amely a Sóvidéki kalapács című előadását mutatja be. A szombat esti táncházban együtt zenél a legrégebbi és a legfiatalabb zenekar, azaz az 1976-ban alakult Téka – melynek tagjai azt mondták, annyit kaptak Erdélytől, hogy érdemes visszaadniuk belőle –, és a nemrég spontánul alakult helyi zenekar. A Perkő Néptáncegyüttes házigazdaként kezdi és zárja a találkozót. A gyermekek együtt lehetnek olyan emberekkel, akiket a szervezők választanak, így kézművesekkel is, és népi játékokon vehetnek részt. Jelen lesz Lévai Péter, a budapesti Táncművészeti Főiskola adjunktusa, aki véleményezi a fellépéseket és szakmai tanácsokkal látja el a csoportvezetőket. Mindkét este tábortűzzel zárul a nap, az egységet kivetítendő – mondotta Virág Endre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszafogott rémálom a diktatúráról
Sütő András Az álomkommandó című drámája a budapesti Vígszínház kolozsvári vendégjátékában
Nácizmus és kommunizmus egy tőről metszettségét, egyben mindennemű diktatúra belső törvényszerűségeit is elénk tárja, boncasztalra teríti Sütő András Az álomkommandó című drámája, lenyűgöző színházi szövege.
Ha ennek a tartalmi mondandónak az érvényre juttatását a színpadon ihletett képi világ és a diktatúra szellemi „anatómiájának” alapos ismerete segíti, akkor teljesedik ki az a felelősség, amellyel ezekről az egymást követő, rémségektől hemzsegő korszakokról kell és érdemes színházi nyelven szólni.
BARTHA RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Sütő András-emlékdíjakat
Tegnap délelőtt a nyolcadik osztályosok ballagási ünnepségén a Bolyai és a Művészeti Líceumban átadták a Sütő András-emlékdíjat, amelyet Sass Szilárd, a budapesti XI. kerület önkormányzati képviselője alapított, és azoknak a határon túli magyar, VIII. osztályt végzett tanulóknak ítélik oda, akik az V–VIII. osztályban kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar nyelvből és irodalomból.
A Bolyai líceumban az idén 30 diák fejezte be a VIII. osztályt. A díszteremben megtartott búcsúztató ünnepség keretében Farkas Krisztina budapesti önkormányzati képviselő adta az emlékdíjat. Többek között elmondta: "a közös nyelv ereje kötött össze és tartott meg évszázadokon át, mert mindig voltak, akik nemzedékről nemzedékre ápolták, őrizték és továbbvitték a lángot, s mintegy szellemi örökségként hagyták utódaikra a nyelvet". A diákokat arra intette, hogy vigyék tovább ezt az örökséget.
Az emlékdíjat Sass Szilárd alapította, akinek édesanyja a Felvidéken volt magyartanár, és így tisztában volt és van azzal, hogy mit jelent a határon túl, kisebbségi sorsban megőrizni, ápolni az anyanyelvet – tudtuk meg, majd a képviselő asszony hozzáfűzte, külön élmény számára átadni a díjat a Bolyai líceumban, abban a városban, ahol Sütő András több évtizeden át élt és alkotott. A díjat öt településen – Hada, Bene, Marosvásárhely, Kézdiszentlélek és Nádszeg – adják át. Marosvásárhely testvértelepülési kapcsolatban áll Budapest XI. kerületével, így került 2013-ban először a díj Marosvásárhelyre is.
A díjazottakat a marosvásárhelyi önkormányzat, illetve a megyei tanfelügyelőség szaktanfelügyelőjének és az adományozók képviselőjének a tagjaiból álló bizottság osztja ki javaslatok alapján. Az idén a Bolyai líceumban Benedek Bianka Krisztina és Csipán Beáta megosztva vehette át az oklevelet és az ezzel járó pénzjutalmat. Tanárnőjük Soós Katalin.
A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban az alapító Sass Szilárd kézbesítette az elismerést, miután ismertette a díj alapításának történetét és odaítélésének módját. Kifejtette, hogy csak VIII. osztályt végzett tanulóé lehet az elismerés, azzal a feltétellel, hogy magyar nyelvű oktatási intézményben, osztályban folytatja tanulmányait. Örömmel újságolta, hogy több önkormányzat is bekapcsolódott, és más települések is lehetőséget teremtenek arra, hogy a határon túliakat ezáltal ösztönözzék az anyanyelv megőrzésére. Beszédét az emlékdíj mottójával zárta. Benedek Elek azt mondta: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni". A díjat Császár Mónika – Dézsi Eleonóra tanítványa – vette át.
Az emlékdíjat adományozók mindkét iskolát megajándékozták a Pannon Enciklopédia sorozatban megjelent Magyar nyelv és irodalom kötettel. A könyvek az iskola könyvtárába kerültek. Mindkét rendezvényen jelen volt dr. Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, aki alpolgármesterként szorgalmazta a Budapest XI. kerület és Marosvásárhely közötti testvértelepülési kapcsolat ápolását.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Orvos megy? Kórház jön?
Az egységes európai térben való gondolkodás, valamint az egészségügy nemzeti jellegének viszonyán még bőven lesz időnk töprengeni, amíg eldől, hogy Erdélyben az Olt vagy a Körös partján épül meg az első magyarországi tulajdonú diagnosztikai központ, netán kórház. Székedi Ferenc jegyzete.
2011. április 16-án a Csíkszeredában megjelenő Csíki Hírlap interjút közölt a Gyulafehérvári Érsekség által papi hivatásának gyakorlásától felfüggesztett, még annak előtte, 2007 nyarán, a csíksomlyói plébániáról a mezőségi Jegenyére áthelyezett, majd betegállományba vonuló, leginkább Tisztiként ismert Gergely Istvánnal, akinek a Csibész Alapítvány megteremtőjeként, elnökeként és más intézményekben, más téren végzett szociális munkáját közmegbecsülés övezi. Hatvanadik születésnapján Tiszti, az immár három gyermekes édesapa, interjút adott az ugyancsak Csíkszeredában megjelenő Hargita Népének, amelyben beszél életéről, nézeteiről, minket azonban most az említett, első interjúnak egy kis részlete érdekel. Ezt kérdezi a riporter : „Mostanában mivel foglalkozik? Azokkal az aktuális témákkal, illetve programokkal, amiket az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson keresztül rám bízott a magyar kormány. Milyen feladatokról van szó? Például a csángókért én lennék a felelős, nekem kell továbbá irányítani a szociális programokat, aktív szerepet vállalok a Székely Szeretetszolgálat majdani munkájában. Ennek az alapjai már le vannak rakva. (…) A Székely Szeretetszolgálatról mit kell tudni? A magyar kormány néhány tagjának tetszett a szeretetszolgálatról szóló elképzelésem, amiből egy gondolatot ki is emeltek: Székelyföldön beindítani egy jól felszerelt, modern és képzett orvosokkal működtetett kórházat. Hangsúlyozom, konkrétumokról ez esetben még nem beszélhetünk. Erre egyébként azért lenne szükség, hogy a komplikáltabb műtétekre ne kelljen Bukarestbe vagy Budapestre utazni. Nos, a Székely Szeretetszolgálat ezt a tervet is tartalmazza.”
Lukács Csaba 2015. június 13.-án a Magyar Nemzet online kiadásában ezt írja: „E sorok írója a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjeként tavaly nyáron egy székelyföldi körutat szervezett neves magyarországi szakembereknek (orvosprofesszorok, kórház-üzemeltetésben dolgozók, egészségügyi menedzserek, közgazdászok), akik a régió egészségügyi helyzetének felmérése után egy vaskos tanulmányt tettek le a kormány asztalára.(…) Az elkövetkezőkben a szerző hívatkozik a tanulmányra : „Az elöregedett, szegény, és ebből adódóan egészségtelen életmódra kényszerülő lakosságot fogyatkozó létszámú, idősödő, fásult és elszegényedő orvosgárda látja el. Gyakoriak az alkoholfogyasztással összefüggésbe hozható betegségek, kimagasló a szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozási arány. Ennek ellenére nem áll rendelkezésre intervencionális kardiológia sem Hargita, sem Kovászna megyében, és ez sok ember életébe kerül, különösen télen, amikor nehéz hóviszonyok között kell százötven kilométerre szállítani a szívinfarktusos beteget, akinek túlélési esélye minden perccel csökken. Sok a pszichés betegség és az öngyilkosság, és a korszerű képalkotó eszközök hiánya miatt a rákos elváltozásokat csak megkésve, előrehaladott állapotban diagnosztizálják. Ráadásul a kezelés is korszerűtlen, Székelyföldön nincs radioterápiás lehetőség.” A továbbiakban azonban a tanulmány ezt is megállapítja: „Tavaly nyáron a magyarországi szakértők a helyzet alapos felmérése és elemzése révén arra jutottak, hogy Romániában az alapszintű orvosi ellátás jól megszervezett, ott nem indokolt a beavatkozás. (…) Egy modern, székelyföldi diagnosztikai-egészségügyi központ kialakításával (helyszínnek a szerzők Csíkszeredát javasolták) olyan intézményt kellene létrehozni, amely szervesen kapcsolódik a már most működő alap- és középszintű ellátóhelyekhez, de a hiányterületeket csúcsminőségben fedi le. Így nem keletkeznének fölösleges feszültségek a helyi orvosokkal sem, hiszen nem konkurencia épülne ki, hanem az ő munkájukat is segítő, korszerű orvosdiagnosztikán alapuló hiánypótló beruházás valósulna meg.”
Székelyföldre évente egyszer-kétszer ellátogat önkéntes orvosaival a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és a magukkal hozott lelkes riporterek legtöbbször olyan tudósításokat jelentetnek meg, mintha az orvoscsoport valamiféle rezervátumba érkezett volna, ahol ismeretlen fogalom az egészségügyi ellátás. Ezért jónéhány írásban magam is nehezteltem, majd helyi önkormányzatok is levelezgettek az ügyben, hiszen a sommás megállapítások éppen a lelkiismeretesen dolgozó székelyföldi orvosok munkáját becsülték le. A tanulmány most elismeri: az alapszintű orvosi ellátással nincs gond és ez tárgyilagosságra vall. A szöveg más megfogalmazásai is egybecsengenek azokkal az igényekkel, amelyekről jónéhányszor írtam. A székelyföldi megyék elöljárói, s más tisztségviselők gyakran beszélnek a székelyföldi beruházások hiányáról és nem egyszer írtam-mondtam, hogy ezeket kissé kreatívabb módon kellenne értelmezni: a nehéziparnak semmi esélye, de igenis lenne jelene és jövője az informatikai és az egészségügyi beruházásoknak. A Székelyföldön létre lehetne hozni egy olyan, korszerű képalkotási eszközökkel ellátott diagnosztikai központot, amely profitképes és jelentős adófizető (Nagyváradon, de Erdélyben máshol is van rá példa), ugyanakkor el kellene gondolkodni egy mozgásszervi megbetegedéseket kezelő központon, hiszen a földrajzi-éghajlati adottságoknak köszönhetően már a középkorú székely ember is legtöbbször reumás, a sokféle népi fürdő és népi gyógymód pedig a maga középkorba visszamutató utalásaival inkább turisztikai útikalauzokba való kuriózum, semmint ellenőrizhető kezelési eljárás. Szováta, Parajd, Tusnádfürdő mutatják a követendő utat: a beruházások anyagilag is megtérülnek, ha úgy tetszik, nem is olyan hosszú távon önjáróvá válnak.
Persze, az sem igaz, hogy a Székelyföldön (most nem beszélek Marosvásárhelyről, amely mindig a térség egészségügyi központjának számított) ne történtek volna lépések az egészségügyi szolgáltatások korszerősítése terén. Hajdu Gábor bukaresti egészségügyi minisztersége idején mindenütt lecserélték a nagy sugárterhelésű röntgenkészülékeket, több-kevesebb sikerrel béreltek komputer tomográfot, jelenleg egy brassói magánklinika működtet Csíkszeredában mágneses rezonanciás berendezést, amelynek adatait online értékelik, az endoszkópok, laparoszkópok, idegsebészeti mikroszkópok, más berendezések nem ritkán az egyéni orvosi kapcsolatoknak is köszönhetően terjedőben vannak. Mindez azonban nem vált ki egy csúcstechnológiás diagsznosztikai központot, amely az európai és romániai szabályozások figyelembevételével gazdaságos beruházást jelenthet bármely beruházónak, így akár a magyar kormánynak vagy valamelyik intézményének is. Romániában jelenleg négyszáz-ötszáz, a legkülönbözőbb tulajdonosi hátterű, gyakran hálózatokba szerveződött magánklinika, -kórház, -laboratórium nyújt egészségügyi szolgáltatást, de földrajzi megoszlásuk az ország területén nem arányos, hanem piacközpontú, így bármiféle új szereplő megjelenése nem jelent egyben újdonságot is.
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke nemrég azt hangoztatta, hogy már 2010-ben, püspöki beiktatójában beszélt egy nagyváradi magyar egészségügyi intézmény létesítéséről (a szociális közkórházak fenntartásában egyébként úgy a váradi református, mint a katolikus közösségeknek nagy hagyományaik vannak) és az ötlet, öt év után most szökken szárba: kórházépítés szempontjából már saját telekkel is rendelkeznek, a működtetésre több tanulmányt is készítettek.
A fentiek alapján egyértelmű:
az úgymond magyar kórház létesítésének ötlete nem derült égből villámcsapásként született meg
hanem több helyen is gondolkodtak róla. A beruházás pénzigénye a különböző adatok szerint körülbelül húsz millió euró. Gazdasági források szerint 2011-ben és 2012-ben Romániában, hasonló, magánkórházi célokra, ennek mintegy 15-szörösét ruházták be, a tavaly pedig a pénzügyi mutatók terén élen járó első öt romániai magánklinika forgalma meghaladta a kétszáz millió eurót, a növekedés évente 10-20 százalékos.
A legkülönbözőbb reformok ellenére, az egészségügy általában a közép-kelet európai országokban soktényezős és a különböző társadalmi csoportok közötti különbségeket még inkább elmélyítő, semmint kiegyensúlyozó tevékenység. Lukács Csaba arról ír, hogy az Erdélyből kitelepedett ötezer orvossal Magyarország nagyjából százmilliárd forintnyi képzési költséget takarított meg, ennek egyhuszadából futná egy egészségügyi központra. Persze, ha a Nyugaton tevékenykedő magyarországi orvosokról készíténk statisztikát, alighanem kiderülne, hogy ilyen alapon az angolok, németek, norvégek, dánok is építhetnének kórházakat Magyarországon. Az egységes európai térben való gondolkodás, valamint az egészségügy nemzeti jellegének viszonyán még bőven lesz időnk töprengeni, amíg eldől, hogy Erdélyben az Olt vagy a Körös partján épül meg az első magyarországi tulajdonú diagnosztikai központ, netán kórház. Persze, amennyiben a hosszú várólistákkal bíbelődő magyarországi adófizetők is úgy gondolják.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kopjafa őrzi Siklódy Lőrinc emlékét
„Múltunk nagyszerű emberei – legyenek akár királyok, költők, tudósok, művészek és mások –, mindig is példaképként szolgálnak számunkra és a jövő generáció számára” – hangzott el a Siklódy Lőrinc emlékére állított kopjafa avatóján, Ditróban. A Petres Lajos által készített, a ditrói önkormányzat által állíttatott, Budapest VIII. kerület finanszírozásával megvalósított emlékoszlopot a falunapok keretében, vasárnap avatták fel.
Az avatóünnepségen elhangzott, néhai Siklódy Lőrinc az egyik, akire Ditró méltán büszke, hiszen a szobrászművész szülőföldjén és határokon túl is maradandót alkotott. Munkásságát Puskás Anna, a Siklódy Lőrinc Általános Iskola igazgatója ismertette. Felsorolásában számos alkotás neve hangzott el, amelyek mind a ditrói származású művész keze alól kerültek ki. A legtöbb alkotás magyarországi településeken található, a Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi. Szülőfalujához való kötődését tanúsítja az a három, kararai márványból készült szobor, amely a ditrói nagytemplom főoltárát díszíti. A szobrok Szent Istvánt, Szent Lászlót, Jézus Szent Szívét ábrázolják. „Az, hogy most ezen a helyen összegyűltünk Siklódy Lőrinc szobrászművészre emlékezve, és tiszteletére kopjafát avatunk, azt jelenti, hogy olyan értékeket vitt be a nemzedékek, a nemzet életébe, amelyek az idő próbáját kiállták. Személyében a lüktető, a teremtőerejű életet magasztaljuk” – fogalmazott Puskás Anna.
Siklódy Lőrinc /Ditró, 1876. szept. 17.-Budapest, 1945. szept. 15./ Budapesten hunyt el, a józsefvárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. A budapestiek épp annyira büszkék a szobrászművészre, mint a ditróiak – mondta a kopjafaavató-ünnepségen Sánta Péterné, Budapest VIII. kerület alpolgármestere. „Bár Siklódy Lőrinc Ditróban született, de ugyanúgy magyarnak született, mint mi mindannyian. Hosszan alkotott a józsefvárosi Százados úti művésztelepen, sok alkotása található Budapesten és Nagy-Magyarország szerte” – mondta az alpolgármester, beszédében hangsúlyozva a nemzeti összetartozás fontosságát.
Az avatóünnepségen részt vett Siklódy Lőrinc unokaöccse, a Magyarországon élő Láng Péter ügyvéd is. A szobrászművész életútjából néhány olyan dolgot mondott el, amit a róla szóló hivatalos említések nem tartalmaznak. A hallgatóság megtudhatta, hogy Siklódy Párizsban, a világhírű francia szobrász, Rodin legkedvesebb magyarországi tanítványa volt, továbbá azt, hogy fejlődésének egyik meghatározó állomása München volt. Láng Péter arról is szólt, hogy a Velencei Biennálén Siklódynak kisplasztikái nyerték meg a látogató közönség és a zsűri elismerését. „Siklódy Lőrinc megtestesítette azt, ami számomra a székelységben az igazi jellemző: a mély hitet, az erőt, a kitartást, a tudást, a tehetséget és a halálig való ragaszkodást a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz” – összegzett a szobrászművész rokona.
„Tisztelegnünk kell azok előtt az elődeink előtt, akik Ditrót valamilyen szinten széppé, jobbá varázsolták, hírnevét öregbíttették”– fogalmazott az ünnepségen Puskás Elemér polgármester. Elmondta, a Siklódy-emlékoszlop egyike azoknak, amelyeket a Ditró-pataka mellett létesülő parkban kívánnak felállítani. A továbbiakban Puskás Tivadar és Csibi Andor emlékére is kopjafát állítanak, alkalmassá téve így a tér egy részét arra, hogy akár tanórákat szervezzenek itt a diákok számára.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Domján József-tárlat Gyulafehérváron
Vasárnap, június 21-én a gyulafehérvári Unirii Múzeumban nyitják meg Domján József (Budapest, 1907– New York, 1992) Munkácsy- és Kossuth-díjas képzőművész kiállítását. A tárlat szervezésében a helyi kulturális intézmények és önkormányzat mellett részt vállal az Amerikai Magyar Múzeum, a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület, valamint az Inter-Art Alapítvány is. A délután 17 órakor kezdődő tárlatmegnyitón minden érdeklődőt örömmel látnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Az ötvenhatos vértanúk emléknapja 57 évvel a kivégzések után
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kincses Előd elégedetlen az ügyészség döntésével
Kincses Előd ügyvéd elégedetlen azzal a döntéssel, amelyet a Valentin Bretfelean által megfélemlített marosvásárhelyiek nevében benyújtott bűnvádi feljelentés ügyében hozott a bíróság melletti ügyészség.
Az ügyvéd (fotónkon) csütörtöki sajtótájékoztatóján arról is beszámolt, hogy felsőbb utasításra kétszer ellenőrizték iratait a reptéren, és a rendőrségnek jelentették, hogy elhagyja és visszatér az országba.
Kincses Előd saját ügyvédi irodája, további 11 személy nevében fenyegetés bűncselekmény vádjával jelentette fel Valentin Bretfeleant, a helyi rendőrség vezetőjét, aki 30-tól 50 ezer lejig terjedő büntetést helyezett kilátásba, amennyiben az érintettek nem veszik le a házuk falára kitett kétnyelvű feliratokat. Az ügyészség megalapozatlannak minősítette a vádakat, és megszüntette az eljárást Bretfelan ellen.
„A túl gyorsan hozott döntéssel elégedetlen vagyok, mert a bíróság azt kellett volna megállapítsa, hogy a felszólítás törvényes volt-e, vagy sem, s nem azt, hogy Bretfeleannak joga volt-e felszólítást írni vagy sem. Mi sem nyilvánvalóbb, hogy fenyegetés volt a felszólítás, hiszen a nyolcvan táblából hatvannyolcat eltávolítottak. A főügyésztől fogom kérni, hogy vizsgálja újra az ügyet, s ha így sem születik számunkra kedvező döntés, akkor a bíróságoz fordulok, hogy az mondja ki: a felszólítás jogos volt-e? Tudjuk, hogy amit a törvény nem tilt, az meg lehet tenni, s azt is, hogy Románia ratifikálta a regionális nyelvek chartáját, s mindezek alapján ki lehet tenni a kétnyelvű utcanévtáblákat. Nevetséges, hogy ezeket reklámtábláknak minősítsék. Mindezek fényében várom a kedvező döntést” – mondta Kincses Előd. Közben Valentin Bretefelean is fontolgatja, hogy beperelje mindazokat, akik bűnvádi feljelentést tettek ellene.
A marosvásárhelyi ügyvéd elmesélte azt is, hogy három nappal azután, hogy iktatta a feljelentést Valentin Bretfelean ellen, Budapestre utazott a vidrátszegi repülőtérről. Miután átment a kötelező útlevélvizsgálaton, az ügyeletes utána szaladt, és elkérte a személyi igazolványát, amelyet lefénymásolt, majd visszahozott. Kincses Előd kérdésére azt válaszolta, hogy a számítógépes rendszer kéri ezt tőle. Tíz nap múlva, amikor hazatért, a rutinvizsgálat után félreállították, s megkérték, hogy maradjon a bódé mellett, majd újra lefénymásolták a személyijét. Akkor kérdésére azt is elmondták, hogy felsőbb utasításra jelenteniük kell az Országos Rendőrfőkapitányságon, hogy visszatért az országba. Kincses Előd hivatalos levelet írt a rendőr-főkapitányságra, magyarázatot kérve.
A szerdán kapott válaszból kiderül, a rendőrség úgy véli, hogy a határrendészet törvényesen járt el, hiszen nincs megszabva, hogy a vámellenőrzés mennyi ideig tarthat. „Kértem, hogy írják meg, kinek az utasítására történt ez az ellenőrzés, erre nem kaptam választ. Azt fontolgatom, hogy a Korrupcióellenes Igazgatóságon (DNA) hivatali hatalommal való visszaélés miatt feljelentem az ismereten köztisztviselőt, aki kérte, hogy engem figyelgessenek és rólam jelentgessenek” – mondta Kincses Előd, nem titkolva: meggyőződése, hogy az ügy hátterében Valentin Bretfelan áll. A marosvásárhelyi rendőrfőnök csütörtökön újságírói körökben azt állította, hogy ő maga nem tud csodálkozni az eseten, mindazok után, hogy mennyi rosszat tett Romániának Kincses.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Kelemen helyét Szabó vette át
Ellenszavazat nélkül Szabó Árpádot, az RMDSZ tanácsosát választották meg a Maros megyei önkormányzat két hónappal ezelőtt megüresedett alelnöki tisztségébe.
Csütörtök délutántól a Nyárádszeredában élő Szabó Árpád foglalja el a Maros megyei önkormányzat alelnöki tisztségét. Az RMDSZ politikusa, akit a tanácsülésen megjelent 34 képviselő közül 33-an támogattak, a tavasszal lemondott Kelemen Márton helyét vette át. Szabó másodjára tölti be az alelnöki tisztséget, korábban 2008 és 2012 között, Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt segítette a testület szintén RMDSZ-es vezetőjét.
Bár Ciprian Dobre megyeelnök titkos szavazást rendelt el, Szabó Árpád megválasztása körül egyetlen kérdőjel sem merült fel. Már Szabó elődje, Kelemen Márton, illetve Brassai Zsombor megyei elnök előrevetítették, hogy annak dacára, hogy a kisebbségben lévő RMDSZ egyetlen román párttal sincs koalícióban, a magyar nemzetiségű alelnök elfogadtatása nem fog akadályba ütközni. A szövetség padsorai közül mindössze Mózes Levente háborgott az újságíróknak, kifogásolván pártja „fiatalítási” politikáját. Mózes Szabó Árpád, illetve egy másik régi-új tanácsos, a csütörtökön beiktatott segesvári Gál Ernő jóval hatvan esztendőn fölüli életkorára célzott.
Szabó Árpád mellett a gazdag tapasztalat és az előző mandátumban kifejtett tevékenység szólt – ezzel érvelt a szavazás előtt kollégája, Csép Andrea is. Megválasztása után a régi és egyben új alelnök megköszönte tanácskollégái bizalmát és megígérte, hogy a választásokig hátramaradt egy évben Maros megye lakosságáért fog dolgozni.
Szabó Árpád a harmadik RMDSZ-es elnök, aki 2012-től errefelé Ciprian Dobre liberális politikus mellett a megye élére kerül. Elődei, Lokodi Edit Emőke és az őt követő Kelemen Márton magánéleti okokra hivatkozva távoztak. Míg a nyugdíjba vonult Lokodi Budapestre költözött, Kelemen a civil életbe tért vissza, ahonnan a politikába érkezett.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Erdélyi folklóradattár
Menteni a még menthetőt – így fogalmazható meg a Romániai Magyar Néptánc Egyesület (RMNE) szándéka és az általa indított, Mozdulatokba vésett gyökerek című program célja, amelyet Sepsiszentgyörgyön mutattak be. Az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott finanszírozási rendszer (ún. Norvég Alap) által támogatott kezdeményezés kivitelezői egy erdélyi folklóradattár létrehozását tűzték ki célul.
A programot lebonyolító néptáncegyesület 1991-ben alakult, több helyszín után 2006 óta működik folyamatosan Sepsiszentgyörgyön. A szervezet házigazdája támogatója a szakmát érintő rendezvényeknek, néptánc- és népzenész-találkozóknak, szakmai képzéseknek, oktatási segédjegyzeteket ad ki népzene, néptánc, népi gyermekjátékok témával – ismertette Deák Gyula egyesületi elnök. Az RMNE különböző pályázatokon vesz részt, mint legutóbb a Norvég Alap által A kulturális és természeti örökség megőrzése és revitalizálása elnevezésű programban meghirdetett, a romániai magyar kisebbség kulturális szellemi örökségének megőrzését célzó pályázatban. Céljuk egy folklórdokumentáló és archiváló központ létrehozása az egyesület székhelyén, magánkézben lévő, a projekt számára felajánlott gyűjtések digitalizálása, jegyzékbe vétele, folklórdokumentációs adatbázis létrehozása és az interneten való közzététele, valamint 120 harminclemezes DVD-kollekció kiadása, amelyet kulturális intézményeknek osztanak szét. A program ideje alatt 800 dallam- és 500 táncvariációt digitalizálnak, valamint 2500 fényképet dolgoznak fel.
Könczei Csongor etnográfus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa – aki Pávai Istvánnal, a budapesti Hagyományok Háza etnomuzikológusával együtt a program szakmai partnere – úgy véli, az utolsó utáni órában vagyunk, mert az eddig fel nem dolgozott hang- és képfelvételek, amelyek különböző adathordozókon vannak táncházas amatőr gyűjtőknél, a technika elavult adottságai miatt elveszhetnek, sürgős ezek összegyűjtése és megmentése. Az erdélyi folklóradattár alapját a meglévő gyűjtemények képezik, többek között a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hang- és videodokumentációja is ezek közé tartozik, valamint várják intézmények és magángyűjtők felajánlását, olyan felvételeket, amelyek eddig nem kerültek be más adatbázisba.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az évad legjobb előadásai a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján
Az évad legjobbnak tartott határon túli előadásait hívták meg a válogatók a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára, amely pénteken kísérőprogrammal indult az észak-szabolcsi városban és június 27-ig tart.
Nyakó Béla, a szervező Kisvárdai Várszínház és Művészetek Házának igazgatója csütörtökön elmondta: a véglegesített program szerint 19 társulat 25 előadást mutat be, s a rendezőknek az a szándékuk, hogy a zsűri és a közönség a határon túli magyar színjátszás teljes keresztmetszetéről ízelítőt kapjon a fesztiválon.
Pénteken a nagyváradi Liliput Társulat két bábelőadásával kezdődött a kísérőprogram, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Alma és fája című kiállítását nyitották meg. A tárlat Kós Károly (1883-1977) erdélyi építész, író, szerkesztő és lánya, Koós Zsófia (1916-1990) színművész életét mutatja be. Este a Benkó Dixieland Band koncertjére várták a zenekedvelőket.
Szombat délelőtt az Aranykapu Népművészeti Egyesület mesterség-bemutatóját rendezik meg, majd a szatmárnémeti színház bábtagozatának előadása szórakoztatja a legkisebb nézőket. A versenyprogram a Tomcsa Sándor Színház előadásával indul, a székely-udvarhelyiek Gogol Háztűznéző című darabjában lépnek színpadra. A fesztivál hivatalos megnyitója után a Temesvári Csiky Gergely Színház Mouawad Futótűz című művét játssza.
A kilencnapos előadás-sorozaton a Szatmárnémeti Északi Színház Caragiale Az elveszett levél, az Újvidéki Színház Stein-Kálmán- Jenbach Csárdáskirálynő, a csallóközi Hetény Csavar Színház társulata Csokonai Dorottya, az Újvidéki Színház Visniec III. Richard betiltva, míg a Szabadkai Népszínház Shakespeare Macbeth című darabját mutatja be.
A Kassai Thália Színház Kerékgyártó Rükverc, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Drámai Színház Zelei Zoltán Újratemetve, a Nagyváradi Szigligeti Színház Slobodzianek A mi osztályunk, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Crane Karamazovok (fotó), a csíkszeredai Csiki Játékszín Kosztolányi Édes Anna, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház pedig Harrower Kés a tyúkban című darabját viszi el Kisvárdára. A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház az Antosa, a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Hattyúdal, a révkomáromi Jókai Színház Székely Csaba Bányavirág, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Beaumarchais Figaro című darabjával versenyez a kisvárdai fesztiválon.
A június 27-ei zárónapon a sepsiszentgyörgyi Jel Színház Tolnai Wilhelm-dalok című darabja a búcsúelőadás. Az anyaországi színházak közül a budapesti Manna Kulturális Egyesület társulata ÖrkénySzkalla lányok, míg az Óperenciás Bábszínház a Csalafintaságok a csalitosban című művet mutatja be. A kísérőprogramban még június 23- án Puskás Peti és barátai, valamint 27-én, az ünnepélyes díjkiosztót követően Udvaros Dorottya színművész lemezbemutató koncertje szerepel.
Népújság (Marosvásárhely)

Mi is voltunk homogének
Valahányszor megkérdik tőlem, hogy mit tartok legfontosabb nemzeti sajátosságunknak, kézenfekvő közhellyel válaszolok a közhelyes kérdésre: maga a magyar nyelv kötött össze minket eddig is, és így kell ennek lennie ezután is. Ha pedig dilettáns származáskutatókkal és délibábos nemzetvédőkkel szembesülök, dühömben még azzal is megtoldom, hogy magyarok tulajdonképpen nincsenek is, csak magyar nyelv van.
Ne tessék félreérteni, én is felhördülnék, ha más mondana ilyesmit, egy román vagy szlovák például, de legalább magunk közt megegyezhetnénk, hogy az elmúlt évszázadokban sokszor tényleg csak „nyelvében élt a nemzet”, semmi másban. Kárpát-medencei történelmünknek immár nagyobb része úgy telt el, hogy nem élhettünk közös államban mindannyian, és gyakran még közös érdekeink sem voltak. Csak közös grammatikánk.
Vonzások bonyolult rendszere, ragok, jelek, képzők kapcsolódási módja, hasonulások, hajlítások, ige nélküli igekötők, ki, be, le, fel, el, meg, és természetesen közös szavak tízezrei, a szóalkotás többféle lehetősége, saját vagy hozott anyagból. Nem is értem, miért nem jövünk rá, hogy a magyar történelem valójában nyelvtörténet. Egy csodálatos együttlét története, amely több, fontosabb bőrünk, hajunk, szemünk színénél, mindenféle etnikai blődségnél. Van-e nagyobb csoda annál, hogy mindenféle határokkal szétszabdalva, az őrségi, csallóközi, vajdasági vagy székelyföldi magyarok minden nehézség nélkül megértik egymást?
Joggal gyászolva Trianont, ezt kellene közben ünnepelnünk, ezt a nyelvtani mirákulumot, a magyar–magyar kommunikációnak ezt a legyőzhetetlen erejét. Még a sok évszázada elszakított csángók is tagjai egy ilyen működő nyelvi közösségnek, még őket is nehézség nélkül meg lehet érteni, csak az archaikus kiejtéshez, a hasonulások és illeszkedések régebbről megőrzött, itt-ott más irányba mozdult rendszeréhez kell hozzászoknia az erdélyi vagy magyarországi fülnek.
Tetszenek nekem is, miért ne tetszenének a különböző teóriák a székelyek eredetéről, a baj csak az – dehogy baj! –, hogy amikor először jártam a Dunántúlon, máris úgy éreztem magam, mintha otthon lennék Háromszéken: lépten-nyomon felkaptam a fejem a nyílt és zárt e hangok váltakozását hallgatva. Szakasztott olyan, mint nálunk. Szeged környékén pedig az a különös ö-ző nyelvjárás, hát az bizony egyáltalán nem volt számomra furcsa, hiszen az e hang helyett ott van ö a szavakban, ahol a Székelyföldön zártan ejtik ugyanazt az e hangot.
Ki honnan származik, székelyek, palócok, kunok, ma már csak kuriózum. De egy a nyelvünk, egységes, összetartó és megtartó, és ez sok mindennél fontosabb. Persze újabban azt is érzem, hogy mintha kezdenénk lassan más-más nyelvet beszélni, és nem a szavakkal van gond, nem a jelekkel, hanem a jelentésekkel.
Valamikor a kilencvenes évek legelején, amikor nem győztük élni és élvezni a hirtelen szabadságot, Budapesten jártam kamaszfiammal, és dél körül betértünk a Kossuth téren egy grillbárba. Sor volt a pénztár előtt, de az egyik sarokban találtunk egy szabad asztalt, leültettem oda a fiamat, hogy el ne foglalják mások, és miután megbeszéltük, hogy mit eszünk – grillcsirkét természetesen –, beálltam a sorba.
Lassan araszolgattunk előre, és láttam közben, hogy izeg-mozog a fiam a széken, sűrűn tekinget felém, valami gondja van. Aztán egy alkalmas pillanatban, amikor úgy mérte be, hogy éppen nincs veszélyben a magára hagyott asztal, felugrott, odaszaladt hozzám, és a fülembe súgta:
„Apu, itt a szalmakrumplinak úgy mondják, hogy hasábburgonya.”
Majd visszasietett a helyére. Ismertem persze ezt a különbséget, és értettem a fiam szorongását, hogy nehogy megszégyenüljön az apja, nehogy kiderüljön, afféle göregáborok vagyunk mi is Pesten.
Gyakran eszembe jut azóta ez a kis történet, és jól tudom, valóban képesek vagyunk a nyelv segítségével megszégyeníteni egymást, de lehetséges ennek az ellenkezője is: a tájnyelv túlhajtott romantikája, sőt gőgje, amit szintén tapasztalok mostanában egyik-másik székelyföldi értelmiséginél, íróbarátaimnál is időnként. Ám végül is ettől a nyelv, vagyis a nemzet semmiképpen sem lesz szegényebb. Miért is kellene félni attól, hogy más-más szavakat használunk ugyanarra a fogalomra, akár a románból, szlovákból, szerbből, ukránból átvéve, mint régebben olyan sokszor a németből.
Hogy a tasak vagy zacskó, netán szatyor mellett használjuk azt is, hogy punga? Nem örülök neki, de nem is bánkódom miatta. Erős a magyar nyelv – erősebb talán, mint mi –, kibírja.
Ennél sokszorosan nagyobb baj, ha ugyanazokkal a szavakkal más-más valóságot illetünk, és más-más jelentést tulajdonítunk nekik. Ettől esik szét a nyelv, és ettől lesz üres demagógia a Nemzeti Összetartozás is, amelyet éppen Trianon évfordulóján akarunk úri kedvünkben megidézni minden esztendőben.
Mert hát nincsen ugyan a nemzetnek egy közös, általánosan elfogadott meghatározása, nem olyan ez, mint például a közlekedőedények egzakt törvénye, de azért a különböző definíciókísérletek között lapozgatva látom, szinte mindenki beleszámítja a nemzeti sajátosságokba a közös történelmet, néha közös múltként aposztrofálva. Nos, a múlt lehet közös akkor is, ha nem ugyanaz történt velünk egy bizonyos időszakban, mert nem ugyanazokkal a kihívásokkal kellett szembenéznünk, de tudtuk, értettük, sirattuk egymás nyavalyáit, és örültünk egymás jólétének vagy szerencséjének.
Száz éve lassan, hogy más a múltunk nekünk, erdélyi – és felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyaroknak, mint a magyarországiaknak. De ebben a száz évben folyamatosan figyeltünk egymásra, olykor együtt haragudtunk, máskor együtt örültünk, és mindenképpen próbáltuk megérteni egymás helyzetét, bár nem volt ez olyan könnyű. Mostanában viszont úgy érzem, távolodunk, miközben közeledni látszunk, kettős állampolgárságostul, mindenestül.
Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát. Tudom, ne is tessék figyelmeztetni, lerágott csont ez, magam is elmondtam többször. Jó, rendben, de akkor van itt egy újabb csont, azt is rágjuk néhány hete: a homogenizálás. Hogy azt mondja derült égből villámcsapásként a magyar miniszterelnök: „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat.”
Értem én ezt is, kicsi ország, ennyi maradt nekünk, ne akarják már ezt is multikulturalizálni.
Csakhogy… Van itt is egy hatalmas csakhogy! És megint kiráz a hideg. Hiszen összetartozás ide vagy oda, ilyenkor derül ki, hogy tényleg nem ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. 1971 júliusában hirdette meg a Román Kommunista Párt főtitkára Románia társadalmi, gazdasági és etnikai „homogenizálásának” a tételét, és attól kezdve érezhetően felgyorsult az erőszakos etnikai asszimiláció, a magyar kultúra, oktatás, nyelvhasználat visszaszorítása, majd felszámolása.
Hányszor meg hányszor hallottuk ezt a kifejezést a hetvenes és nyolcvanas években, és nem csupán hallottuk, de megszenvedtük nap mint nap. A „falurombolás”, amely aztán végre-valahára Európa-szerte felháborodást váltott ki, csupán az egyik eszköze volt a nagy célnak: a homogén román állam megvalósításának. Prokrusztész-ágyba kényszerítettek mindent és mindenkit az egy ország, egy nyelv és – akkor már – egy vezér örökkévalónak tűnő ideológiájával. Szorult a nyakunkon a hurok, a homogén jövő rémképe egyre fenyegetőbb volt, ezért választotta számos magyar – hivatalosan vagy a zöld határon át – a Magyarországra való menekülést.
Nem szeretem az erőltetett analógiákat, és nem gondolom, hogy a mai Magyarország és az egykori Románia között titokzatos időalagutakon át eszmék közlekednének ide-oda. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy ismernünk kellene egymás múltját, egymás tapasztalatait, egymás félelmeit, és lehetőleg ugyanazzal a jelentéssel kellene használnunk ugyanazokat a szavakat.
Akasztott ember házában „homogén országot” emlegetni nem ildomos.
Nem a kölcsönszavaktól, nem az iktelen ragozástól esik szét sem a nyelv, sem a nemzet, hanem attól, hogy megszűnik a múltról, a történelemről való közös tudásunk.
Ebben, de csakis ebben lehetnénk tényleg „homogének”. Mert egyébként isten őrizz mindenfajta homogenizációtól! Mellesleg tőlünk, erdélyiektől is lehetne ezt-azt tanulni: például a szalmakrumpli szerintem sokkal szemléletesebb kifejezés arra, ami a grillcsirke mellé a tányérra szokott kerülni, mint a hasábburgonya. De megesszük úgy is, természetesen.
Markó Béla
Népszabadság

Sütő Andrásra emlékeztek Marosvásárhelyen
Sütő Andrásra (1927. június 17.–2006. szeptember 30.) a politikus íróra, a közszereplőre emlékeztek szombaton Marosvásárhelyen. A Sütő András Baráti Egyesület délután megkoszorúzta a református temetőben az író síremlékét, majd este a Bernády Házban tartottak megemlékező rendezvényt.
Ha élne, 88 éves lenne, mondta Demeter József, szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és jelenlegi elnöke, akit rokoni szálak is fűztek az íróhoz: édesanyja és Sütő András édesanyja testvérek voltak.
A megemlékezés filmvetítéssel kezdődött. A filmvásznon Sütő András 1990. február 10-i beszéde elevenedett meg, amikor a gyertyás-könyves tüntetésen százezer marosvásárhelyi menetelt némán végig a városon az anyanyelvű oktatás, a nemzeti kisebbségeket illető jogok érdekében. Aztán megrázó filmkockák követték egymást, véres arcú emberek, románok és magyarok, akik közül egyeseket a helyi pópa biztatott, hogy jöjjenek Marosvásárhelyre rendet rakni a magyarok között, míg mások bízva az igazságszolgáltatásban, vagy az adott szóban, áldozattá váltak. Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ egykori alapító tagja emlékezett 1989. novemberére, amikor András-napozni menet szekusok őrizték az író házát, vagy arra, hogy „1989 karácsonyán Sütő Andrást közfelkiáltással választottuk meg a frissen megalakult RMDSZ elnökének” – idézte Kincses, majd kitért arra is, hogy miért vált a támadások célpontjává az író, például az 1990. február 10-én szervezett tüntetés miatt. .
A politikai szerepvállalás és a közéleti elkötelezettség nem választható szét Sütő Andrásnál – mutatott rá Markó Béla, aki azt a kérdést is megfogalmazta, hogy „valóban visszük-e tovább a Sütő, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó, romániai magyar értelmiségiek hagyatékát”? Három személyt említett példaként: Király Károlyt, aki egy sajátos életpályát futott be a pártfunkcionáriustól az ellenállóig, Domokos Gézát, aki a moszkvai egyetemtől jutott el egészen a Kriterion Könyvkiadó működtetéséig, amely az erdélyi magyarság kulturális és identitás-megtartó intézménye volt évtizedekig, illetve a harmadik értelmiségi Sütő András volt, akinek közéleti szerepvállalását az írói munkásságától szétválasztani nem lehet.
Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve például mérföldköve volt az egész romániai magyar irodalomnak és közgondolkodásnak, az értelmiségi magatartásnak: egy nemzedéknek az illúziókkal való leszámolása volt ez a könyv. Áldozatot vállalni, lázadni, szembefordulni a hatalommal, vagy lemondani a határozott célokról – az volt akkor a kérdés, amit az értelmiségiek önmaguknak feltehettek. Aztán 1989. decemberben ugyanezekkel a dilemmákkal szembesültek, akik politikai szerepet vállaltak, vagy azok, akik hozzá akartak járulni a társadalmi változásokhoz. Sütő András nagyon radikális gondolkodó értelmiségi volt, aki nem fogadott el kompromisszumokat ami a célokat illette – mutatott rá Markó, mulasztásnak nevezve azt, hogy „félbehagytuk az alkotói pályának a kultuszát” és itt Sütő mellett Székely Jánosra is utalt, aki ugyan közéleti szerepet nem vállalt, de irodalmi köntösben küzdött az igazságért, vagy Kós Károlyra, aki Trianon után hazatért Erdélybe és nem Budapestet választotta, valamint Bánffy Miklóst is megemlítette, aki 1926-ban tért haza Erdélybe.
„Arról nincs szó, hogy az értelmiségi embernek politizálnia kell, de bele kell szólni és életben kell tartani ezeket a példákat” – summázott Markó Béla. Végül Szélyes Ferenc színművész osztotta meg a Sütővel kapcsolatos élményeit, majd Lázok János, a Sütő András monográfia készítője – mert sokat tett azért, hogy Sütő életműve ne merüljön feledésbe – vehette át a Sütő András Baráti Egyesület díját, egy Hunyadi László által készített bronzplakettet az író portréjával. Az ünnepi hangulathoz hozzájárult Zágoni Előd gordonkaművész is, aki Bach-tételeket játszott.
A megemlékezés vasárnap Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott ünnepi istentisztelettel, a szülői ház meglátogatásával, valamint egy temetői sétával az író szüleinek sírjához.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Olasztelektől a New York-i egyetemig (Beszélgetés dr. Balázsi Gábor kutatófizikussal)
Mesemondó versenyen kezdte, matematikával folytatta, majd a fizika bűvöletében jutott el az érettségiig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahonnan a kolozsvári egyetemen keresztül egyenesen vezetett az út a kutatás felé. Az Olaszteleken nevelkedett Balázsi Gábor jelenleg New Yorkban tanít és kutat a Stony Brook Tudományegyetem Laufer Fizikai és Kvantitatív Biológia Központjában. Múlt heti itthonléte egyik állomásaként Sepsiszentgyörgyön tartott előadást A rákbetegségek a szintetikus biológia tükrében címmel, mely alkalomból a neves kutatót a siker felé vezető útról és kutatómunkájáról kérdeztük.
Dr. Balázsi Gábor: – Olaszteleken születtem 1974-ben, ott nőttem fel, ott jártam az elemi iskolát, majd ötödikben Barótra kerültem, ingáztam Barót hegyén keresztül. Nyolcadik után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban kezdtem a kilencedik osztályt román nyelven, mert szüleim úgy vélték, ez előnyömre válik. Amikor a rendszer megbukott, rögtön átiratkoztam magyar osztályba. Már ismertem az ottani diákokat, mert jártam velük matematikafelkészítőkre, pótórákra. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem felsőfokú tanulmányaimat fizika szakon, a mesteri oklevelet is ott szereztem meg.
Lépésről lépésre
Eddig tart a rendkívülit nem rejtő történet, ami ezután következik, már nem szokványos. Szinte láncreakcióként indul el a fiatal fizikus kutatópályája, amint egyik kutatóműhelyben megismerik képességeit, segítik és egyengetik útját a következő állomásig. Folyton tanul, keresi a választ különböző tudományos kérdésekre, mígnem a fizikai jelenségek területe mellett a bonyolult biológiai rendszerek működésébe is belekóstol, a gének, a fehérjék, a sejtek világa szinte megfertőzi. Mindez lépésről lépésre történik budapesti, szegedi állomások után az Amerikai Egyesült Államokban. – A kutatás már Kolozsváron kezdett érdekelni, és amikor meglátogattam Hantz Péter barátomat Budapesten, aki Kolozsvárról ment az Eötvös Loránd Tudományegyetemre tanulni, bemutatott néhány tanárnak, ők kutatókkal ismertettek meg, és rövid időre a budapesti Központi Fizikai Kutatóintézetbe kerültem. Ott kézről kézre adtak, megismertem az ottani kutatókat. Akkoriban a véletlenszerű ingadozásokkal, a zajjal foglalkoztam, amit általában zavaró tényezőként könyvelnek el, engem az érdekelt, hogy lehet-e valami jóra használni. Szegeden volt egy kutatócsoport, ők éppen ezzel foglalkoztak, és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség révén részképzésre mentem Szegedre, ahol bekerültem csoportjukba. Mindenféle fizikailag mérhető jelenség ingadozásával foglalkoztam. Például az elektronikában mérik, hogy a félvezetőkben miként ingadozik egy középérték körül az áramerősség vagy a feszültség. Azt kerestem, hogyan lehetne ezt jó célra felhasználni. Az ingadozás általában gátolja az információátvitelt, de előfordulhat olyan is, amikor segíti. Például, ha egy receptornak van egy adott küszöbszintje, nem biztos, hogy az adott jel eléri azt, de ha ehhez a jelhez zajt adunk, az megemeli a jel érzékelhetőségét, és valószínűleg átlépi az említett küszöböt. Úgy hívják, sztohasztikus rezonancia, egy olyan jelenség, amelynél a legjobb az információátvitel ilyen esetben. Ennek új fajtáját találtuk ki dr. Kiss László professzor szegedi laboratóriumában, amikor nem az amplitúdóhoz adunk zajt, hanem a fázishoz.
– Milyen áttörés jelentette a következő lépést, amelynek első állomása Missouri állam volt az Amerikai Egyesült Államokban?
– Amikor az említett észrevétel megtörtént, írtunk egy dolgozatot, amely megjelent egy konferencia könyvében. Elmentem erre a konferenciára, és ott rengeteg kutatóval találkoztam, akik ezzel foglalkoztak, köztük olyanokkal is, akik tanulmányozzák a különböző ingadozásokat a biológiai rendszerben. Például az idegsejtek membránon keresztüli feszültsége állandóan ingadozik, és ez befolyásolja azt, hogy lesz-e akciós ponteciál, vagyis az idegsejt adott pillanatban közvetít-e információt vagy nem. Ezen a szegedi konferencián ismertem meg a phD-vezetőmet. Amikor megtudtam, hogy a véletlenszerű fluktuációkkal foglalkozik elektronikában és biológiában, úgy éreztem, vele szeretnék dolgozni, megpróbálnám a doktori vizsgát. Addig nem nagyon volt neki doktori hallgatója, de dr. Kiss László professzor, akinél Szegeden dolgoztam, addig biztatta, amíg elvállalt. Tehát Frank Mosshoz kerültem a Missouri állambeli egyetemre 1997-ben, ahol két év alatt újabb mesteri oklevelet szereztem.
Rendszerek vonzáskörében
A térbeli információterjedés útján indultam el, azt kutattam, hogy egy adott idegsejthálózatban, illetve az agykéregben miként segíthetik elő a véletlenszerű ingadozások az információáramlást. Egy hullámterjedést modelleztem fizikai módszerekkel, és ez volt az elméleti oldala a kutatásnak. Később kapcsolatba kerültem egy másik kutatóval, aki orvosként epilepsziás betegeket gyógyított. Kivette az epilepsziás sejteket, és azokból sejttenyészetet létesített, abban vizsgálta a kalcium ingadozását. Amikor kapcsolatba kerültem a témával, az a feladat merült fel, hogy megértsük, hogyan kommunikálnak az epilepsziás sejtek. Ez azért fontos, mert amikor epilepsziás roham van, akkor kalciumhullámok terjednek az epilepszia helyétől az agy más részeibe, ennek a folyamatnak a megismerése tehát segíthet a gyógyításban. Itt közvetlen kapcsolatba kerültem a biológiával, és olyan a természetem, hogy ha valamivel foglalkozom, akkor próbálom alaposan megérteni. Az foglalkoztatott, hogy melyek azok a kémiai tényezők, amelyek lehetővé teszik ezeket a kalciumingadozásokat.
Chicago, Boston, New York
A doktori cím megszerzése után Chicago következett, ahol Balázsi Gábor két magyar kutató, Oltvai Zoltán és a csíkkarcfalvi származású Barabási Albert László hálózatkutató munkájába nyert betekintést, a követező állomás Jim Collins laboratóriuma Bostonban, itt a szintetikus biológia területén folytatódott az erdővidéki fizikus munkássága. Az első tanári állást Houstonban kapta, ahol saját csoportot alapított a rákkutató intézetben...
– Akkor kerültem kapcsolatba a rákkal mint megoldatlan kérdéssel, rengeteget tanultam róla, egy idő után én is belefogtam a rákkutatásba. Nemrég kaptam állást New Yorkban a Stony Brook Tudományegyetemen, itt egy interdiszciplináris központban dolgozom, azt próbáljuk megérteni, hogyan lehet a fizika módszereit alkalmazni a biológiában.
Család, munka és szülőföld
Egy elkötelezett kutató családjának nem egyszerű az élete, legtöbbször nincs szombat és vasárnap, több az odafigyelés, hogy a férjnek, az apának mindene meglegyen a munkához. Balázsi Gábornak ez megadatik, amerikai származású magyar felesége és négyéves kislánya partner ebben.
– Fontossági sorrendet kell felállítani, és akkor az ember szem előtt tartja, hol van az otthona, hol van a családja. Néha a munka kerül az első helyre, ez elkerülhetetlen, de amikor nem, akkor az ember tudja, hogy a család a legfontosabb. A feleségem Amerikában született, de sokszor járt már Erdélyben, az ő segítségére is szükség volt.
– Kiket tart tanítóinak? Milyen szellemi, érzelmi batyuval indult itthonról?
– Rengeteget kaptam, kezdve a tanító nénimmel, aki mindent megtett, hogy a gyermekeket fejlessze. Rendkívül sokat köszönhetek a baróti, valamint a mikós tanároknak is, akiktől nagyon sokat kaptam. Meg szeretném említeni a doktori és posztdoktori témavezetőimet is. Itthonról semmilyen hátránnyal nem indultam, tudtam, hol a helyem. Amerikában sok a külföldről érkezett kutató, ez egy nemzetközi porond, ahol mindenkit a saját értékén mérnek. A munkám mellett elég hamar kerestem a magyarok társaságát, mert úgy éreztem, nem bírom anélkül. Nem úgy mentem el Erdővidékről, hogy ott maradjak, ezt így hozta a sors, de a visszatérés lehetőségét nem zárhatom ki. Magyarország sokat tesz azért, hogy visszavonzza a külföldön dolgozó magyar kutatókat, nem tudom, e tekintetben Romániában mi a helyzet, de ha az itteni fiatalok a segítségemet kérik, tudásom szerint válaszolok. Hiszem, hogy Olasztelekről vagy bárhonnan el lehet indulni és elérni sikereket, ha az ember tudja, mit akar, kitartóan tesz érte, és nem felejti el, hová tartozik.
Dr. Balázsi Gábor nem felejtette el az olaszteleki szülői házat, s bár 1997 óta él Amerikában, anyanyelve egy cseppet sem csorbult, de még erdővidéki hanglejtése sem. Ízig-vérig székely ember, aki tudásának köszönhetően messzire jutott, de soha nem annyira távolra, hogy hazatéréskor meg ne teljen tüdeje tiszta levegővel.
Rákkutatás a szintetikus biológia tükrében
A fehérjeszabályozás lehetőségeit és a sejtek közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozta múlt keddi előadásában dr. Balázsi Gábor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A rákkutatás a szintetikus biológia tükrében címmel bemutatott vetített képes ismertetőjének kicsengése: ha az emberi szervezetbe mesterséges biológiai rendszereket lehetne bevinni, kijavítható lenne egy sor veleszületett rendellenesség, gyógyítható lenne sokféle betegség. Az előadás első részében az olaszteleki származású, jelenleg New Yorkban tanító és kutató fizikus ismertette a gének, a fehérjék szerepét az emberi szervezetben és az egymást befolyásoló kölcsönhatásukat, ami meghatározó az egyénre vonatkozóan. A gének, mint a minden sejtben jelen lévő DNS-szakaszok, kódolják a fehérjéket, ezért ellenőrzésük által szabályozható lenne adott fehérjék mennyisége és sorrendje a fehérjeláncban, ennek a folyamatnak a befolyásolása az egyik fontos területe a Balázsi Gábor által is kutatott szintetikus biológiának. A fizikus ismertette az eddig elért eredményeket és a további kérdéseket ebben a témában, beszélt a biológiai rendszerek tervezési és építési szakaszairól, a szintetikus génkapcsolóról, a génoszcillátorról, a fényérzékeny baktériumtelepről, a negatív visszakapcsolással történő precíz génszabályozásról. Végül leszögezte: mindennek az a köze a súlyos betegségekhez, hogy lehetőség nyílhat mindeddig gyógyíthatatlan betegségek, mint például a rák kezelésére, amelyek okai a génhibák vagy a sejtek közötti egyensúly megbomlása. Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisza István, az elhallgatott, félreismert miniszterelnök
Gróf Tisza István megítélésének változásai címmel tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet című sorozata keretében Tőkéczki László történész, egyetemi docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője. A liberális-konzervatív konszenzus híveként Tisza István (1861–1918) az első világháború magyar miniszterelnökeként (1913–1917) vonult be a történelembe. A kommunista rendszerben sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a liberalizmus, sem a kereszténység nem örvendhetett elismerésnek, és ha ezekhez valakinek kapcsolata volt, akkor a megbélyegzés jutott neki osztályrészül. Ezért kell gróf Tisza István érdemeit újragondolni, akire Magyarországon csak a múlt rendszer vége felé, az 1980-as években kezdtek emlékezni.
A dualizmus és a magyarság
Tőkéczki László előadásában több szempontból járta körül Tisza István munkásságát, felidézve a korabeli társadalmi, politikai és gazdasági állapotokat. A történész emlékeztetett arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia olyan „képződmény” volt, amely gyakorlatilag 1918-ban megszűnt. Az 1867-es kiegyezés főleg azért volt vitatott, mert a monarchia akkoriban minden hibája és ellentmondása ellenére Közép-Európa fénykorát jelentette. Olyan időszak volt, amelyben Magyarország kezdett felzárkózni Európához az életszínvonal és az életfeltételek tekintetében, ami aztán 1920 után megtorpant, mivel nagyhatalmi és félnagyhatalmi állásból kiszolgáltatott törpeállami létbe süllyedt. A monarchia időszakában Budapest gazdaságilag és kulturálisan egyaránt a világ legdinamikusabban előrelépő városa lett. Soknemzetiségű és sokvallású volt, ezért sok ellentmondás feszült benne.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Így fest Klaus Johannis féléves mandátuma
Fél évvel ezelőtti beiktatásakor Klaus Johannis egy sor ígéretet tett, amelyeknek csak egy részét tudta megvalósítani. Időközben folyamatosan romlott az államfő viszonya a miniszterelnökkel és a parlamenttel, elsősorban az politikusok ellen indított bűnvádi eljárások miatt. Hat hónapja Románia elnöke Klaus Johannis. Mandátumát 2014. december 21-én vette át, és akkor igen fontos dolgokra tett ígéretet. Így például céljául tűzte ki az igazságszolgáltatás függetlenségét, a védelmi minisztérium költségvetésének növelését, a pártok átalakítását, megreformálását, az Egyesült Államokkal fenntartott stratégiai partnerség megszilárdítását, Románia belépését a schengeni övezetbe. Ezek az ígéretek azonban csak részben valósultak meg.
Az elmaradt „pártreform”
Belpolitikai téren a pártok vezető képviselői nem panaszkodhattak arra, hogy nem volt lehetőségük látogatást tenni a cotroceni-i elnöki palotában. Klaus Johannis ugyanis hat hónap alatt hatszor hívta meg őket az államfői hivatalba. Első találkozójuk alkalmával sikerült megszavaztatnia a pártok képviselőivel a védelmi minisztérium költségvetésének a bruttó nemzeti össztermék két százalékára történő emelését – ezzel eleget tett a beiktatás alkalmával tett egyik ígéretének.
A pártokkal sorra került következő megbeszéléseken szó esett a diaszpóra szavazásának, a választási kampányok finanszírozásának, a parlamenti mentelmi jog megvonásának, a „Big Brother” törvénycsomagnak, a nemzetvédelmi stratégiának a kérdéseiről. Az utóbbi stratégia elkészült – a többi kérdésben azonban nem mutatkozott haladás, vagyis Klaus Johannisnak nem sikerült „megreformálnia” a politikai pártokat.
Ellenséges kormányfő, parlament
Egyébként a fő kormánypárttal és annak elnökével – egyben az ország miniszterelnökével – Klaus Johannis viszonya mára már egyáltalán nem felhőtlen. Miután Victor Ponta ellen bűnvádi eljárás indult korrupciós ügyekben, az államfő nyomban a lemondását kérte, a kormányfő azonban nem állt kötélnek.
Az államfő és a parlament viszonya nagyjából hasonlóképpen alakult. A törvényhozás szerve Klaus Johannis mandátumának elején még hallgatott az államfőre, és igyekezett nem megakadályozni az igazságszolgáltatást tevékenységében, Dan Șova vagy éppen Victor Ponta esetében azonban a honatyák már nem engedélyezték a bűnvádi eljárás beindítását. Túl azon, hogy a parlament nem adta ki az igazságszolgáltatásnak a gyanúsítottakat, a büntető törvénykönyv, a büntető eljárás, a bírák és ügyészek jogállását szabályozó törvények módosításával tovább kívánta erősíteni a honatyák védelmét. Mind a politikai pártok, mind pedig a parlament esetében Klaus Johannis igyekezett bizonyos távolságot megtartani, elkerülni a nyílt konfliktusokat, illetve azok rendezését megpróbálta csaknem minden alkalommal harmadik félre áthárítani. Az viszont igaz, hogy a „félrelépéseket” minden alkalommal kemény bírálattal illette. Az államfő, a politikai pártok és a parlament viszonya feltehetően a következőkben tovább romlik majd. Az államfő pontosan tudja, hogy a még mindig viszonylag nagy népszerűsége nagyjából azzal magyarázható, hogy a legfontosabb kérdésekben mindig ellentétes álláspontra helyezkedik a törvényhozókkal, valamint a szociáldemokrata kormányfővel, ám azzal is tisztában van, hogy célkitűzései eléréshez szükséges van a parlamentre, és – legalább – egy pártra, a Nemzeti Liberális Pártra. Jogász szakértők úgy vélik, hogy az államfő nagyjából helyesen, az alkotmány biztosította jogi keretek között maradva járt el az igazságszolgáltatás esetében. Az igazságszolgáltatásra – bár látszólag nagyrészt függetlenül működik – árnyékot vet egyébként a (a Román Hírszerző Szolgálat egyik vezető képviselője által megerősített) gyanú, hogy, legalább is részben, engedelmeskedik a legfőbb titkosszolgálat nyomásának. Persze, Klaus Johannis nem sokat tehet az igazságszolgáltatás esetében, legfeljebb bírálhatja tevékenységét vagy az alkotmánybírósághoz fordulhat az általa kifogásolt döntések esetében.
Washington, Moszkva, Budapest kimaradt
Klaus Johannis saját emberét ültette a Román Hírszerző Szolgálat élére. Eduard Hellvig, aki korábban Crin Antonescu embere volt, az elnökválasztási kampány során mindvégig az államfő-jelölt mellett állt – a tisztség feltehetően hűségének jutalma volt. Az államfő azonban még mindig nem talált megfelelő személyt a Külső Hírszerző Szolgálat élére, jóllehet a tisztség már több mint hét hónapja üresen áll. Politikai szakértők úgy vélik, a megfelelő ember kiválasztását elsősorban az nehezíti, hogy a Külső Hírszerző Szolgálat igazgatójának első helyettese, Silviu Predoiu még mindig nem döntött arról, kinek a keze alatt szeretne dolgozni.
Romániában a külpolitika elsősorban az államfő hatáskörébe tartozik. Ilyen tekintetben Klaus Johannis kellőképpen tevékeny volt: a hat hónap alatt hét látogatást tett Franciaországban, Németországban, a Moldovai Köztársaságban, Ukrajnában, Lengyelországban, Olaszországban és Horvátországban. Emellett részt vett az Európai Tanács két ülésszakán is. Elmondható tehát, hogy nagyrészt letudta a legfontosabb stratégiai látogatásait. Igaz, nem járt Washingtonban és Moszkvában sem, egyben pedig Magyarországot is kihagyta látogatásai sorából.
Nem tudott Ponta bakui útjáról?
Felróható viszont neki az, hogy – állítása szerint – nem tudott semmit Victor Ponta közép-keleti látogatásáról és arról sem, hogy a román államfő részt vett a bakui európai játékok megnyitóján, amelyet pedig az európai demokratikus államok vezetői bojkottáltak. Nehezen hihető azonban, hogy a titkosszolgálatok, esetleg tanácsosai nem tájékoztatták minderről idejében. A román kormányfőnek ezek az útjai nem tettek jót Románia nemzetközi megítélésének.
Klaus Johannis nem jutott előbbre Románia schengeni tagságának kérdésében sem, jóllehet mindezt érintette az érintett országok vezetőivel sorra került megbeszélésein.
A román államfő nem feledkezett meg egy másik fontos problémáról: Románia euróövezethez történő csatlakozásának kérdéséről sem. Ebben az ügyben tanácskozott mind Victor Ponta kormányfővel, mind pedig Mugur Isarescuval, a Román Nemzeti Bank kormányzójával. A hivatalos álláspontnak megfelelően Románia 2019-ben vezetheti be az eurót – talán nem véletlenül éppen abban az esztendőben, amelyben államfő-választások lesznek.
Bogdán Tibor
maszol.ro