MIÉRT–IKSZ közös elnökségi ülés az Országházban
MIÉRT–IKSZ közös elnökségi ülésre került sor múlt pénteken a Magyar Országházban, amelyen jelen volt Semjén Zsolt, miniszterelnök-helyettes és Kelemen Hunor RMDSZ elnök is. A közös tanácskozás után a két szervezet elnöksége közös nyilatkozatot fogadott el, melyben rögzíti a jövőbeli együttműködés fő irányvonalait.
Az eseményt követő sajtótájékoztatón a Magyar Ifjúsági Értekezlet és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnökei bemutatták a nyilatkozat kulcspontjait: a fiatal vállalkozók közötti kereskedelmi és szakmai kapcsolatok fellendítése, a kutatásfejlesztés és az IT szektoron belül történő tapasztalatcserék támogatása, Erdélyben tanuló anyaországi és Budapesten tanuló erdélyi hallgatók érdekképviseletének az erősítése, és egy kolozsvári ifjúsági központ létrehozása is szerepel a célkitűzések között. Az ülés egyperces néma megemlékezéssel kezdődött az egy hónapja történt bukaresti Colectiv tragédia áldozatainak emlékére.
A közös tanácskozáson részt vett Oláh Gábor, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) elnöke is, aki az alábbiakat nyilatkozta: „Nagyon fontos üzenete van a pénteki közös ülésnek, hiszen többéves munka áll mögötte; a közös tanácskozás révén a két szervezetnek sikerült napirendre tűzni olyan aktuális problémákat, amelyek kiemelten foglalkoztatják a magyar fiatalokat, függetlenül attól, hogy a határ melyik oldalán élnek. Ezek közül kiemelném a család- és ifjúságpolitikát, továbbá a nemzetpolitika, illetve a közösségszervezés és a sport témáját is. Mindezek nagymértékben szerepet játszanak a magyar fiatalok életében és tévedés azt hinni, hogy a fiatalok nem érdeklődnek a közélet témái iránt. Ami pedig nekünk, bánságiaknak különösen fontos, a két szervezet szoros és jól működő kapcsolata által nekünk esélyünk adatik anyaországi partnerekre találni és jól működő kapcsolatokat kialakítani.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Megnyílt Váradon a Magyar Nemzeti Kereskedőház
Elsősorban a magyarországi piacok felé nyitni kívánó romániai, illetve az onnan ide érkező kis- és közepes vállalkozóknak tud operatív segítséget nyújtani a Magyar Nemzeti Kereskedőház kedden felavatott nagyváradi és aradi regionális irodája.
A Kárpát-medencére fókuszáló külgazdasági intézményrendszer jelenleg 35 irodát működtet, a jövő év első felének végéig pedig további huszonkét képviseleti pontot nyitna. Mint azt Skapinyec Péter, a zrt. igazgatója a váradi székházavatón jelezte: ezt a közép-európai kereskedelemfejlesztési hálózatot a magyar állam és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara azért alapította három évvel ezelőtt, hogy az anyaországi stratégiával összhangban új piacokat nyisson a magyar vállalkozások számára.
A nagyváradi iroda koordinálásával megbízott Sárközi Zoltán a Krónikának rámutatott, segítséget tudnak nyújtani a termékek új piacra való bevezetésében, partnerkeresésben és egyéb gyakorlati tanácsadással és ügyintézéssel szolgálhatnak. „Ez oda-vissza működik” – hangsúlyozta.
Mint magyarázta, ha egy magyarországi cég regisztrálja magát a budapesti irodában azzal a szándékkal, hogy Nagyváradon szeretne raktárt vagy munkapontot nyitni, illetve egyéb tevékenységet folytatni, akkor onnan hozzájuk irányítják. Egy idegen országban a könyveléstől, a jogi tanácsadáson át, a tolmácsoláson keresztül a munkaügyi feltételek ismeretéig sok mindenre szükség van, de a hálózat révén ezt gyorsan és hatékonyan tudják biztosítani. A regisztráció ingyenes, a különböző szolgáltatásokért a központi iroda számláz.
Érdeklődésünkre Sárközi leszögezte: a kereskedelmi kamaráknak nem konkurenciái, hanem kiegészítik egymás tevékenységét. A váradi iroda megnyitóján jelen volt Joó István, a Duna Régió Stratégia végrehajtásáért felelős miniszteri biztos is, aki rámutatott, 2015 szeptemberéig Magyarország Romániát célzó külkereskedelme 3,2 százalékkal nőtt az egy évvel korábbi adatokhoz képest, és ez a statisztika tovább javulhat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség-díjas a Sütő család
Magyar Örökség-díjjal tüntetik ki a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő családot.
Az elismerést december 19-én adják át Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, értesített Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, aki az ünnepségen a Sütő család művészetét méltatja. Úgy értékeli, a Sütő család fél évezredes munkássága összmagyar sikertörténet. Az elismerést Sütő Levente Lehel néprajzkutató és Sütő István faipari mérnök, a népművészet mesterei veszik át. (szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy héttel a Máért-ülés után írta alá a sértődött Tőkés László a zárónyilatkozatot
Tőkés László valóban vérig sértődött a Magyar Állandó Értekezlet budapesti ülésén, és csak a sajtóban megjelentek hatására, egy héttel az esemény után írta alá a Máért zárónyilatkozatát – erősítette meg több forrásunk.
Mint megírtuk, a fideszes európai parlamenti képviselő csütörtök esti közleményében azt állította, hogy a médiában megjelentekkel ellentétben aláírta a Máért december 3-i ülésén elfogadott nyilatkozatot. Sajtóirodája mellékelt egy dokumentumot is, amelyen valóban szerepel az aláírása. „Tekintettel arra, hogy a sajtóhoz a dokumentum aláíráslistájának egy korábbi, nem végleges változata jutott el, ezúton mellékeljük a Tőkés László szignóját is tartalmazó listát” – olvasható a közleményben.
A Nemzetpolitikai Államtitkárság december 9-én, szerdán küldte ki a résztvevőknek és a sajtónak a végleges dokumentumot, ezen még nem szerepelt az EP-képviselő szignója. „Mellékelten küldöm a december 3-án megrendezésre került XIV. MÁÉRT ülés végleges, aláírt zárónyilatkozatát” – írta a kísérőszövegben az államtitkárság sajtóreferense. Ugyanaznap jelent meg a nol.hu-n így írás arról, hogy Tőkés László nem volt hajlandó felszólalni a Máért budapesti ülésén, és az összes Kárpát-medencei magyar párt által szignált, autonómiát követelő nyilatkozatot sem írta alá.
Ez a cikk késztethette az EP-kéviselőt arra, hogy végül mégis ellássa kézjegyével a dokumentumot. Tőkés László utólag írta alá a zárónyilatkozatot, mert a Máért-ülésről már délben elment, még az ebéden sem maradt – erősítette meg a Maszolnak az ülés egyik résztvevője.
Forrásunk szerint a volt püspök megsértődött, mert a szervezők közölték vele: a korábbi gyakorlattól ellentétben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nevében csak egy ember szólalhat fel az ülésen. Erre reagálva az ülésen azt mondta: majd írásban közli észrevételeit, és átadta a szót az EMNP elnökének, Szilágyi Zsoltnak.
„Potápi Árpád kérlelte, hogy mégis mondjon beszédet. Erre Tőkés László azt válaszolta: ő pontos instrukciót kapott arra, hogy csak egy ember beszélhet a két szervezet nevében, és nem szólalt fel” – mesélte forrásunk.
Cs. P. T.
maszol.ro

„Terrorügy”: súlyos torzítások és manipulatív értelmezések
Vizsgálati fogságban marad a merényletkísérlettel gyanúsított Beke István a legfelsőbb bíróság döntése értelmében. Ügyvédje a döntésről a sajtóból értesült, az indoklást nem kapta meg. Az RMDSZ elnöke az államfővel és a miniszterelnökkel is egyeztetett az ügyben.
A legfelsőbb bíróság elutasította szerdán este a merényletkísérlettel gyanúsított Beke Istvánnak az előzetes letartóztatás ellen beterjesztett fellebbezését – közölte a Mediafax hírügynökség. A jogerős döntés értelmében a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnöke harminc napig mindenképpen vizsgálati fogságban marad.
Dragoş Cristian Lică, Beke István ügyvédje csütörtökön a Krónikának elmondta, a döntésről a sajtóból értesült, az indoklást nem kapta meg, az erre vonatkozó értesítést pedig az intézmény honlapján sem tették közzé.
„Ilyesmi nem történt eddig velem az ügyvédi karrierem során. Egyébként egy héttel korábban kikértem a nyomozati anyagot az ügyészségtől, hogy megfelelőképpen előkészítsem a védelmet, de az iratcsomót csak szerdán, a legfelsőbb bíróság tárgyalása előtt bocsátották rendelkezésemre” – mondta Dragoş Cristian Lică. A Krónika kíváncsi volt a jogász szakmai véleményére az üggyel kapcsolatban, mint ahogy arra is, mivel magyarázható, hogy a merénylet előkészítésével gyanúsított Beke állítólagos cinkosait nem vették őrizetbe. Dragoş Cristian Lică azt mondta, erről majd a bírósági tárgyaláson fogja kifejteni a véleményét.
Dragoş Cristian Lică nem tartja korrektnek, hogy a központi sajtó negatív színben igyekszik feltüntetni HVIM-et, és nem tesz említést az ifjúsági szervezet karitatív tevékenységeiről. „Eljön annak is az ideje, hogy a védencem megadja a választ mindazokra a kijelentésekre, melyek az üggyel kapcsolatban elhangzottak” – tette hozzá a brassói ügyvéd.
Ezzel egy időben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Klaus Johannis államelnökkel és Dacian Cioloş kormányfővel folytatott tájékoztató beszélgetést a kézdivásárhelyi terrorvádról, és levélben tájékoztatta álláspontjáról az Európai Unió országainak bukaresti nagyköveteit. A szövetség csütörtöki közleménye szerint Kelemen Hunor a leghatározottabban visszautasította, hogy a román politika és média egyes képviselői a magyarság egészét próbálják terroristaként beállítani.
„Komoly aggodalomra ad okot, hogy a kézdivásárhelyi történéseket az eljáró hatóságok nyomán a román média nagy része a kollektív bűnösség elve alapján tálalta. Ennek könnyen belátható eredménye lehet, hogy a jogos magyar követeléseket is veszélyként könyveli el a román társadalom” – idézett a nagyköveteknek küldött levélből az RMDSZ közleménye. Az RMDSZ elnöke közölte, az elmúlt napokban mind Klaus Johannis államfőt, mind pedig Dacian Cioloş miniszterelnököt tájékoztatta a szövetség álláspontjáról, és mindketten osztották aggályait. Hozzátette, Románia vezetői megnyugtatták abban a tekintetben, hogy a történtek nem jelentenek irányváltást a romániai magyar kisebbséghez való viszonyban. „Ezért talán nem ok nélkül bízhatunk abban, hogy az elmúlt napok turbulenciái nyomán a román és a magyar közösség viszonya ismét normalizálódik” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a nyaköveteknek szerdán eljuttatott levélben.
Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: a médiamanipuláció miatt tartotta fontosnak a tájékoztatást. Kitért azokra a súlyos torzításokra és manipulatív értelmezésekre, amelyek hosszú távon meghatározhatják többség és kisebbség viszonyát. Nehezményezte ugyanakkor azt is, hogy az illetékes hatóságok által még nem tisztázott ügyet a közéleti fórumokon azonnal összekapcsolták a párizsi terrorcselekményekkel, a sajtó pedig napokig a romániai magyarokra vonatkozó összeesküvés-elméletekkel volt tele.
„A főügyészség szervezett bűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztálya (DIICOT) eljárása és a kialakuló médiahisztéria nem maradt nyom nélkül a többségében magyarok lakta Kézdivásárhely közösségében sem. Az elmúlt napokban százak tüntettek folyamatosan Beke István szabadon bocsátása mellett és a média méltatlan támadásai ellen” – hívta fel az uniós diplomácia figyelmét az RMDSZ elnöke, aki hangsúlyozta: az általa vezetett érdekvédelmi szervezet elutasít mindenfajta, bármilyen irányból érkező szélsőséget, hiszen bebizonyosodott: 26 év alatt nem ezek határozták meg többség és kisebbség együttélését.
„A leghatározottabban visszautasítjuk azt, hogy a román politika és média egyes képviselői (...) a magyarság egészét próbálják terroristaként beállítani. Ez a fajta gondolkodásmód nemcsak hibás, hanem káros is. Képes lerombolni mindazt, amit az elmúlt negyedszázad során a román és magyar közösség közösen kialakított, mert aláássa a toleranciát és a társadalmi békét” – szögezte le tájékoztató levelében Kelemen Hunor.
A háromszéki politikusok eközben a bizonyítékok felmutatását sürgetik a kézdivásárhelyi „terrorügyben”, valamint sepsiszentgyörgyi zászlócsere kapcsán. A Kovászna megyei önkormányzat csütörtöki ülésén napirend előtti felszólalásában Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) tanácsosa kijelentette, furcsának találja, hogy a megyei közrendészeti hatóság (ATOP) legutóbbi ülésén a prefektúra képviselője nem kívánta napirendre tűzni a két Kovászna megyei incidens megvitatását. Az ATOP ülésen szintén résztvevő Sabin Calinic szociáldemokrata tanácsos kifejtette: a rendőrség állítása szerint a sepsiszentgyörgyi ismeretlen katona szobra melletti zászló levételéről léteznek felvételek, ám ezek nem nyilvánosak, ezért nem mutatták be a testületnek sem.
Tamás Sándor megyei tanácselnök azzal kezdte beszédét, hogy az RMDSZ minden szélsőséges megnyilvánulást elítél, de elfogadhatatlannak tartja, hogy a sajtó egy része „egy feltételezett cselekvésre hivatkozva kollektíven terroristának bélyegezze meg Székelyföld lakóit”. „Elítélem Csibi Barnát, aki felgyújtotta Csíkszeredában az Avram Iancu-t ábrázoló szalmabábut, de ugyanígy jogi következményei kell legyenek annak, amikor román fiatalok meggyalázták a Kökös határában levő Gábor Áron emlékművet, és erről videót töltenek fel az internetre” – mutatott rá Tamás Sándor, aki azt kérte, vessenek véget az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a kettős mérce alkalmazásának.
A tanácselnök a sajtónak kifejtette, kérdések vetődtek fel azzal kapcsolatban, hogy valóban lecserélték-e november 30-án reggel az ismeretlen katona szobra mellett felhúzott román zászlót székely zászlóra. Hangsúlyozta, a lakosságot nem lehet két hétig bizonytalanságban tartani, ha vannak bizonyítékok, hozzák azokat nyilvánosságra. Egyébként a megyeszékhelyen többen úgy vélik, hogy a szobor mellett ugyanaz a régi, megkopott román zászló lobog, mint november 30. előtt, holott a rendőrség és a prefektúra szerint Sebastian Cucu kormánymegbízott vitt új lobogót az ismeretlen tettesek által eltávolított helyére. Csütörtökön egyébként ismét utcára vonultak a kézdivásárhelyiek és a sepsiszentgyörgyiek, hogy Beke István letartóztatása ellen tiltakozzanak.
Budapest is figyel
A magyar Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnöke szerint „le lehet szögezni, hogy valamilyen nagy magyar terrortámadásról nem lehet beszélni, ami a román állam ellen irányult volna a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom részéről”. A szocialista (MSZP) Molnár Zsolt a testület szerdai ülésén az üggyel kapcsolatban elmondta: keveset tudnak a HVIM-mel összefüggő, „robbanóanyaggal visszaélés, terrorgyanú és a román alkotmányos rend elleni szervezkedéssel kapcsolatos” ügyről. A politikus úgy vélekedett: a nyomozás feladata kideríteni, hogy „mennyire lehet ezt az ügyet komolyan venni vagy mennyire inkább alapvetően ez egy koncepciógyanús ügy lenne”. Szerinte egyiket sem lehet állítani a két változat közül.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Székelyhon.ro

Kutatóközpontot avattak az évfordulós MOGYE-napok keretében
Magyar kulturális rendezvénnyel vette kezdetét az a programsorozat, amellyel fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, és amelynek legkiemelkedőbb pontja a korszerű orvosi kutatóközpont csütörtök délutáni avatóünnepsége volt.
Országos viszonylatban egyedülálló kutatóközpontot hoztak létre Marosvásárhelyen, ahol elsősorban szív- és érrendszeri beteségek neurólógiai, genetikai és genomikai okait kutatják. A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósult meg, és több mint 10 millió euróba került. Most a működtetésére kell támogatást találnia az egyetemnek.
A 4000 négyzetméter alapterületű központot 412 különböző kutatáshoz szükséges műszaki eszközzel, 10 laboratóriummal szerelték fel, ahol a legkifinomultabb vizsgálatokat lehet elvégezni, immunolóiai, citológiai, molekuláris biológiai, valamint egy sejt- és plazmabank is a kutatók rendelkezésére áll.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-ben jött létre azt követően, hogy a második bécsi döntés után a Kolozsváron újjáalakuló Ferenc József Tudományegyetem felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel az ugyanebben az évben a Szebenből Kolozsvárra költöztetett I Ferdinánd király Tudományegyetem számára szűkösnek bizonyult a hely a kolozsvári klinikákon, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, ahol az egykori hadapródiskola épületében talált új otthonra.
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, amelynek első rektora dr. Csőgör Lajos volt. Ám még másfél évtized sem telt el, amikor 1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki, és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya pedig fokozatosan csökkent.
Mivel az egyetem alapításának eredeti céljáról a román vezetőség hajlamos folyamatosan megfeledkezni, illetve nem akar arról tudomást venni, az ünnepi rendezvényrozatot nyitó magyar kulturális nap ötletét sem fogadta mindenki örömmel, attól tartva, hogy ez csak egy figyelemelterelő mozdulat, az igazi multikulturalitás ugyanis nem egy magyar nyelvű műsor megszervezését jelenti, hanem a valós kétnyelvűség bevezetését az oktatás minden területére.
A nyitóesemény így is színvonalasra sikeredett, hiszen a MOGYE fogorvosi karának amfiteátrumában olyan tehetséges, művészi készségekkel megáldott orvosok és és orvostanhallgatók léptek fel, akik profi szinten zenélnek, képzőművészeti alkotásokat hoznak létre, vagy az irodalom területén szereznek elismeréseket. A rendezvényen, ahol jelen volt a román vezetőség is, felidézték az egykori egyetemalapítók személyét, olyan tanárokét, akiknek az előadásaik meghatározták az oktatás színvonalát, azt a milliőt, amelyért érdemes volt a marosvásárhelyi egyetemn tanulni.
A december 7. és 11. közötti rendezvénysorozaton számos szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést szerveztek különféle orvosi, gyógyszerészeti témában neves meghívottakkal, hazai és nemzetközi kutatókkal. Ebből az alkalomból került sor a Miskolczy Dezső emlékelőadásra is, amelyet már neyedik alkalommal szerveztek meg az egyetemen. Az idei meghívott dr. Freund Tamás akadémikus volt, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója. Freund professzor világhírű, iskolateremtő agykutató, munkáját számos kutatási díjjal és kitüntetéssel ismerték el. A szakmai kiválóságon túl Freund Tamás a marosvásárhelyi magyar orvosképzés és a fiatal erdélyi tehetségek elkötelezett támogatója. Előadásának ez volt a címe: Cannabinoid actions in the brain: implications for learning and anxiety.
Antal Erika
maszol.ro

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyben a Szépművészeti Múzeum legszebb rézmetszetei
A budapesti Szépművészeti Múzeum legszebb rézmetszeteit, többek között Mantegna, Dürer és Hogarth munkáit ismerheti meg az erdélyi közönség a marosvásárhelyi Kultúrpalotában mától látható kiállításon.
A csaknem 90 remekművet, a legkiválóbb itáliai, német, németalföldi, francia és angol mesterek alkotásait bemutató kiállítás február 28-ig látható Székelyföld fővárosában. A most nyíló grafikai kiállítással rövid időn belül másodszor mutatkozik be önálló kiállítással a Szépművészeti Múzeum Erdélyben, ugyanis 2009-ben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum már otthont adott a budapesti múzeum gyűjteményéből válogatott Egyiptom művészete a fáraók korában című tárlatnak – olvasható az MTI-hez eljuttatott közleményben.
A múzeum Grafikai Gyűjteménye csaknem tízezer rajz mellett mintegy százezer sokszorosított grafikát őriz a 15. századtól máig terjedő időszakból. A változatos eljárásokkal készült művek közül a Marosvásárhelyen rendezett tárlat a legkorábbi mélynyomású sokszorosító technikát, a rézmetszést mutatja be. Egy-egy meghatározó, virtuóz metszőtől több lapot is bemutat a tárlat, hogy kirajzolódjon egyéni stílusuk, és világossá váljanak újító technikai vívmányaik. A látogatók végigkövethetik azt a folyamatot, amely a technika 15. századi kialakulásától a művészi rézmetszés kibontakozásán át a reproduktív grafika uralkodóvá válásáig ível.
Szabadság (Kolozsvár)

Évzáró irodalmi estet tartottak Székelyudvarhelyen
Bartis Attila, Filip Florian és Kemény István estje zárta az irodalmi évet Székelyudvarhelyen. A szerzőkkel Murányi Sándor Olivér beszélgetett a G. Caféban az alkotás folyamatairól, valamint a nyelvi korlátokat túlszárnyaló barátságokról, de az ezek miatt kialakult közösségi feszültségekről és a politikai korrektségről is.
Szép számú érdeklődő előtt zajlott a csütörtök esti irodalmi évzáró a G. Caféban, amelyen idén Bartis Attila erdélyi íróval, a bukaresti születésű Filip Florian íróval és a budapesti Kemény István költővel beszélgetett Murányi Sándor Olivér. A marosvásárhelyi Bartis Attila 1984-ben családjával Budapestre költözött, miután apját, a Gyergyószárhegyen született Bartis Ferencet megfosztották román állampolgárságától. A székelyudvarhelyi irodalomkedvelő közönség idén a tíznapos G. Feszt nyitóestjén is találkozhatott az íróval, akkor A nyugalom című regényéről faggatta Murányi Sándor Olivér, most viszont A vége című legújabb regényébe nyújtott bepillantást az író.
Murányi egy friss olvasói kritikát olvasott fel Bartis Attila A vége című új regényéről, valamint annak budapesti fogadtatásáról. Az Írók Boltjának eladási listáját vezető regény német kiadása mellett egy New York-i is várható. Arra a kérésre, hogyan tud együtt élni a folyamatos sikerrel, egyszerűen annyit válaszolt, hogy nyilván örül neki, hiszen „bolond, aki nem”. Ám ezen túl nem foglalkozik ezekkel, hiszen eközben színházi munkájával „kínlódik”. A siker Bartis Attila szerint olykor segít, máskor pedig teher, hiszen ha nem megy a munka, akkor a múltbéli sikerek megbéníthatják.
Filip Florian teljes mértékben a fikció hívének tekinti magát, úgy véli, nem lenne vonzó számára az írás, ha csupán személyes élményeit kellene felsorolnia alkotásaiban. Olykor belefoglal elemeket saját gyerekkorából, ám ezt is a gyerekkori varázs jegyében teszi. Mint kiderült, a szerző Ioan Slavici leszármazottja. Felidézte, hogy felmenője fogsága alatt kérvényezte a börtön igazgatóságától fogva tartásának meghosszabbítását, hogy tudja befejezni írását. „Napjainkban tragikomédiába illők a híres politikusfoglyaink, akik könyveket írnak a börtönben. Lényegében ez az egyetlen romániai alkotói pályázat. Írnak egy-két könyvet, és hirtelen kiengedik őket” – mondta, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között.
Murányi kérdésére válaszolva Kemény István költő elmondta, a slam poetryt nem kell magyarázni, hisz Erdélyben egyébként is nagyobb népszerűségnek örvend, mint Magyarországon. Szerinte folyamatos megújulás van ebben a műfajban, amelyet ő a színházi produkció és a hagyományos költészet közti átmenetnek tekint.
„Nem lehet radírgumival élni, hogy ami nem tetszik, azt kiradírozzuk az életünkből, ami meg tetszik, azt felpántlikázzuk” – fogalmazott Bartis Attila, aki szerint meg kell tanulni elfogadni és méltósággal kezelni a különböző helyzeteket. Fontosnak tartja, hogy társadalmi diskurzusok folyjanak a konfliktusokról, de a megoldás az egyén szintjén kezdődik. Bartis Attila egyébként úgy véli, hogy az irodalmi közéletben túlmitizálják barátságát Filip Floriánnal, mert a népek megbékélését látják benne.
Az irodalmi évzárón a meghívottak felolvastak műveikből, az est végén pedig dedikálták könyveiket. Murányi elárulta, jövőre egy újabb román szerzővel, Mircea Cărtărescuval találkozhat az udvarhelyi közönség.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Románok és magyarok együtt vagy külön utakon? – Autonómiakonferencia Brassóban
Brassó volt a harmadik állomása a tavalyelőtt Sepsiszentgyörgyön megkezdett, egy évvel ezelőtt pedig Marosvásárhelyen megtartott autonómia-konferenciasorozatnak, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezett. A regionalizmus, a föderalizmus és az autonómia témaköreiben szervezett kétnyelvű – román–magyar – szakmai kerekasztal-beszélgetésen újságírók, politikusok, civil aktivisták osztották meg gondolataikat a román–magyar viszonyról, az erdélyi regionális mozgalmakról és a föderalizmus romániai esélyeiről.
A felszólalások sorát Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár kezdte, aki összességében pozitív folyamatokra mutatott rá az erdélyi társadalmon belül, s példaként említette a konszolidálódó önkormányzati demokráciamodelleket, valamint a – például a környezetvédelem kapcsán – létrejött társadalmi szerveződéseket. Rámutatott: közös erdélyi identitás van kialakulóban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke szerint a román–magyar viszony vizsgálatakor megállapítható, hogy az egyik konfliktusforrás Erdély státusának meghatározása. A politikus szerint az 1923-as román alkotmány, mely az országot homogén nemzetállamként határozta meg, máig kiható károkat okozott, s zárójelbe tette az Erdély-kérdést. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a román–magyar viszony elemzésekor elmondta: az általa vezetett Székely Nemzeti Tanács szerint az autonómia megvalósítása – alkotmányos eszközökkel – nélkülözhetetlen.
Az önrendelkezés kivívásához Izsák szükségesnek látja a jó román–magyar kapcsolat kialakítását mind a két ország között, mind az Erdélyen belüli nemzetiségek hálójában. Hans Hedrich civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke elhibázott döntésnek nevezte azt, hogy a román–magyar viszonyt Bukarest és Budapest viszonyának elemzésén keresztül próbáljuk megérteni, s ezzel ellentétben azt javasolta, hogy erdélyiekként egymás között, saját problémáinkra fókuszálva oldjuk meg vitás kérdéseinket, még akkor is, ha a történelem során a román és magyar nemzetépítés gyakran egymás ellenében ment végbe. Fancsali Ernő egyetemi hallgató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke felhívta a figyelmet az erdélyi román és magyar társadalmak párhuzamosságára, mely helyzet megnehezíti a valós párbeszéd kialakulását.
Trianon-komplexusa mindkét nemzetnek van – állapította meg Adrian Szelmenczi újságíró, az ActiveWatch munkatársa. Szerinte Bukarestben szinte egyáltalán nem beszélnek a román–magyar kapcsolat valós kérdéseiről. Az újságíró hozzátette: az erdélyi és Kárpát-medencei magyarságra a román közvélemény jelentős része továbbra is a háborúban legyőzöttekként tekint.
Regionális mozgalmak
A bevezető hozzászólások után az erdélyi regionális mozgalmak megerősítéséről beszéltek a meghívottak. Mircea Dăian újságíró, az Erdélyi Demokrata Liga alapítója a romániai államberendezkedést hipercentralizált rendszerként jellemezte, s kijelentette: szükség van Románia „erdélyesítésére”, valamint megjegyezte, hogy csak egy föderális berendezkedés és újraszerveződés után látja elképzelhetőnek az ország modernizálását.
Bakk Miklós felidézte az erdélyi érdekérvényesítés néhány múltbeli, emlékezetesebb megnyilvánulását, véleménye szerint a regionalizmus mint téma társadalmasítása végbement, s az utóbbi időben már számos fórumon beszélnek e kérdésről. Adrian Szelmenczi szerint ezek a regionalista mozgalmak egyelőre csak azt érik el, amit a román titkosszolgálatok is célul tűztek ki, vagyis a románság és a magyarság közti bizalmatlanság elmélyítését, ugyanakkor a regionalizáció kérdésköre kapcsán Szelmenczi nem lát érdemi szakmai vagy politikai vitát Bukarestben.
A föderalizáció esélyei
Szilágyi Ferenc egyetemi tanár, a Partiumi Autonómia Tanács elnöke Románia föderalizálását az itt élő népek alapvető érdekének nevezte, s rámutatott arra, hogy a Romániával azonos méretű vagy annál nagyobb országokban a föderalizmus jelen van. Szilágyi szerint a kivándorolt diaszpóra döntő többsége regionalizált vagy föderalizált államban él, a régiók itthoni létrejöttéhez pedig erős regionális identitás szükséges. Ehhez kapcsolódva kijelentette: a régiókat nem létrehozni, hanem elismerni kell. Ezt kiegészítve Bakk Miklós beszélt arról a román közéletben jelen lévő dilemmáról, mely a modernizációs váltás kapcsán generál vitákat, s amely a francia modellt állítja szembe a globalizációs modellel. Bakk szerint az etnikai alapú régiók kapcsán egy terület etnikai jellegét nem lehet megváltoztatni, így ez a törekvés a románsággal szemben is vállalható és képviselhető.
Mircea Dăian egyetértett a felvázolt elvekkel, majd leszögezte, hogy a föderalizmussal kapcsolatos döntéshozatalból Bukarest – mint az ország fővárosa – kihagyhatatlan, ugyanakkor alulról jövő építkezésre van szükség, melyben új, fiatal politikusok közreműködésére is szükség van. Toró T. Tibor a Néppártot nyíltan föderalista pártnak nevezte, s elmondta: várják azt a román pártot, melynek szintén hasonlóan fontosak lesznek ezen elvek. A föderalizációban Románia szétdarabolódásának veszélyét látják azok a bukaresti döntéshozók, akik ellenzik e törekvéseket – mondta Hans Hedrich.
A civil aktivista szorgalmazta a decentralizáció megkezdését, ugyanakkor kijelentette: kevés esélyt lát arra, hogy a mostani, bukaresti politikai garnitúra szemléletmódján változtassanak. Erre reagálva Adrian Szelmeczi elmondta: elsősorban nem a politikusokkal kell megértetni a föderalizáció lényegét, hanem a választókat kell felvilágosítani annak előnyeiről. Az újságíró ugyanakkor eldöntetlennek látja a kérdést, hogy a föderalista törekvések kizárólag Erdélyre korlátozódnak, vagy egyéb régiókban is létjogosultságuk van?
Erősödő magyarellenesség
Az ActiveWatch munkatársa felszólalásában ismertette az elmúlt időszak magyarellenes ügyeit, melyeket egyesületük révén rendszeresen monitorizálnak, s jelentéseikben rögzítenek. Rendszeresen és tervezetten zaklatják az erdélyi magyarságot – jelentette ki Szelmenczi. Hans Hedrich javasolta, hogy a „kisebbségi” kifejezés helyett a közélet és közvélemény alakítói használják az „őshonos nemzeti kisebbség” megnevezést, majd a beszélgetést moderáló Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke felsorolta mindazokat a magyarellenes történéseket (november 24-től december 4-ig szám szerint tizenkettőt), melyek valamilyen módon megsértették közösségünk – vagy a közösség egy tagjának – jogait. Ezek kapcsán Izsák Balázs megjegyezte: várható volt, hogy a régi (posztkommunista) nomenklatúra megpróbálja – akár mesterségesen kreált magyarellenes megnyilatkozásokkal és akciókkal is – bebizonyítani a közvélemény számára, hogy kizárólag ők képesek rendet tartani az országban.
Erdély.ma

Programdömping a kolozsvári Téli fesztiválon
Változatos kulturális programok várták a nagyérdeműt a hétvégén a Kolozsvári Magyar Napok keretében: többek közt irodalmi estek, különleges tárlatnyitók gazdagították a pénteken kezdődött és december 20-áig tartó Téli fesztivál programját.
Tárlat nyílt Kós András szobrász alkotásaiból
Nem klasszikus értelemben vett tárlat a Kós András-emlékkiállítás, amelyet meghittség, bensőséges hangulat jellemez. A megtekinthető tárgyak nem a nagyközönségnek készültek, és az alkotó személyiségének rejtettebb rétegeibe engednek bepillantást – méltatta Mile Lajos kincses városbeli főkonzul a Farkas utcai református templom kerengőjében a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton megnyílt tárlatot.
Mint kifejtette, a 100 éve született Kós András szobrász emblematikus figura volt, a kolozsvári szellemi élet alakítója, és mindenik kiállított tárgy önálló esztétikai értékkel bír, ugyanakkor a művészeti érték teljes megértésében segíthet a művész személyiségének megismerése.
Németh Júlia művészettörténész, műkritikus ugyanakkor Jakobovits Miklós Munkácsi-díjas festőművészt idézte, aki már 1979-ben úgy nyilatkozott Kós Andrásról, mint aki „a mai európai szobrászat egyik legnagyobb alakja”. Elmondta, a képzőművész életében fontos szerepet játszott a Farkas utca, hiszen a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait.
Kolozsi Tibor szobrászművész elmondta, Kós életművének nagy része olyan korszakban született, amikor a politika diktált, de a szocialista realizmus nem tudta megtörni művészetét. A Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Barabás Miklós Céh, a Carola Egyesület, valamint Kós András örökösei által szervezett tárlat december 20-áig tekinthető meg.
Több életre elegendő életmű, az irodalom „ízei”
Egyed Péter író, filozófus vette át szombat este az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által odaítélt Méhes György Nagydíjat, a debütdíjat pedig Láng Orsolya kapta Tejszobor című bemutatkozó prózakötetéért.
Balázs Imre József Egyed Péter változatos, több életre is elegendő életművét vette számba laudációjában, kiemelve, a díjazott költőként, íróként, értő kritikusként és az erdélyi magyar filozófiaoktatás meghatározó pedagógusegyéniségeként is megkerülhetetlen szereplője kulturális életünknek. Kiemelte, hogy az Echinox magyar oldalainak egykori szerkesztőjeként Szőcs Gézával számos „rebellis szellemű” fiatal tehetségnek biztosított közlési lehetőséget, a Kriterion egykori szerkesztőjeként is jelentős munkát végzett, de Bretter György életművének gondozójaként is ismerheti a közönség.
László Noémi a debütdíjast rejtőzködő alkotóként mutatta be, akinek első kötetétért az E-MIL választmánya egyhangúlag ítélte oda az elismerést. A díjakat adományozó Nagy Elek, Méhes György fia egészségi okok miatt nem lehetett jelen a gálán. A díjátadást a Kolozsvári Kikötő. Kárpát-medencei fiatal írók találkozója című rendezvénysorozat előzte meg, amelyen 21 fiatal alkotó olvasott fel műveiből, köztük erdélyi, magyarországi, kárpátaljai és felvidéki szerzők.
A meghívottakkal Karácsonyi Zsolt főszervező, az E-MIL elnöke, illetve Balázs Imre József beszélgetett többek között az irodalom „helyi ízeiről”, a pályakezdés nehézségeiről és egyéb „művészbetegségekről”. A rendezvénysorozat a téli Kolozsvári Magyar Napok és a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében valósult meg.
A magyar napok keretében egyébként hétfőn és kedden is gazdag kulturális kínálat: irodalmi est, könyvbemutató, kiállításmegnyitó várja a közönséget. A részletes program a Téli.magyarnapok.rohonlapon olvasható.
Kiss Előd-Gergely, Varga László
Krónika (Kolozsvár)

„Egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási a szerepe”
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)

Zenészt bántalmazott Toró Tamás brassói tanácsos?
Bántalmazták Márkos Albert csellistát, zeneszerzőt a hétvégén Sepsiszentgyörgyön. Az esetről a zenész felesége, Tijana Stanković számolt be a Facebook közösségi oldalon.
Az angol nyelvű bejegyzésben azt írja, férjét megtámadták, ő nem ütött vissza, neki azonban kiütötték a fogait. „Sepsiszentgyörgyön történt, miközben a férjem a zenekar zsidó tagját védte egyértelműen antiszemita támadásoktól” – írja Stanković, hozzátéve, hogy a támadó politikus.
A közösségi oldalon nagy felháborodást váltott ki a bejegyzés, többen együttérzésükről biztosították a Budapesten élő zenész házaspárt, biztatva őket, hogy tegyenek feljelentést, és jogi segítséget is ajánlottak. A bejegyzésekből arra derült fény, hogy a támadó Toró Tamás brassói politikus lehetett, akit a helyszínen készített fotó alapján azonosítottak. Toró Tamás az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben politizál, a brassói megegyezés eredményeként RMDSZ-listán jutott be a Cenk alatti város önkormányzatába.
Toró Tamás lapunknak elmondta: önvédelemből lökte el a férfit, aki ittas volt, és beesett a székek közé, akkor törhetett ki a foga. „Nem is tudtam, ki, hiszen a koncerten nem is vettünk részt, egy másik rendezvényről érkeztünk. Két részeg férfi kötekedett, a velem lévő hölgyek több ízben visszautasították a közeledésüket, majd Orbán-bérencnek, mocskos RMDSZ-esnek neveztek, és azt fejtegették, hogy az erdélyieknek nem jár szavazati jog. Amikor egyikük a pulóveremet próbálta letépni, ellöktem” – mesélte az EMNP-s politikus, aki tagadja, hogy antiszemita megjegyzések hangzottak volna el.
Nicoleta Marin, a Kovászna megyei rendőrség szóvivője lapunknak elmondta, hogy az ügyben nem érkezett feljelentés, ám még hatvan napig van erre lehetőség. Márkos Albert és Tijana Stanković az ARGO zenekar tagjaiként szombat este a sepsiszentgyörgyi PulzArt fesztiválon léptek fel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Magyar hangok a vásárhelyi román koncertdömpingben
Egy utólag meghirdetett, rangosnak ígérkező kulturális eseménnyel próbálja kiengesztelni Marosvásárhely magyar közösségét a polgármesteri hivatal, mely decemberben csupa román énekeseket hívott meg a szinte háromnaponként rendezett ingyenkoncertjeire.
December 20-án este 6 órától ingyenes adventi hangversenyre hívja az önkormányzat az érdeklődőket a Kultúrpalota nagytermébe. A rendezvényen fellép Kossuth- és Jászai Mari-díjas ismert színművész, Eperjes Károly, Szalóki Ági Artisjus-díjas és többszörös Fonogram-díjas énekesnő, valamint Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze. A polgármesteri hivatal közleménye szerint az előadáson részt vesz Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója is.
Szalóki Ági Magyarország egyik legnépszerűbb dalszerzője és előadóművésze, akit a szakma az új népdalénekes nemzedék egyik legsikeresebb képviselőjének tart. Népszerűségét igazolja az is, hogy mielőtt advent negyedik vasárnapján Marosvásárhelyen lép fel, december folyamán New Yorkban és Bécsben vendégszerepel, illetve Pécsen és Budapesten (két különböző helyszínen is) ad koncertet.
A városháza eredetileg csak román előadók fellépését hirdette meg az összes decemberi rendezvényére. A román állam nemzeti ünnepén az ismert bukaresti televíziós műsorvezető és énekes, Horia Brenciu előtt Ionuţ Fulea, Ciprian Istrate népdalénekes, valamint a Maros és a Stejarul néptáncegyüttes állt közönség elé, december 4-én, a főtér ünnepi kivilágítása alkalmából Andra és a Zurli együttes koncertezett, 6-án, a ligeti korcsolyapálya megnyitóján a közkedvelt könnyűzene-előadó, Smiley örvendeztette meg a közönséget.
Amint a főtéri karácsonyfánál látható órásplakátok is hirdetik, december 16-án Ioan Bocşa népdalénekes és az általa vezetett Icoane együttes fellépésére várja az érdeklődőket az Ifjúsági Házba a városháza. Másnap este a Színház-téren jellegzetes román karácsonyi kántáló dalokat mutatnak be, majd 19-én a román kolindák legnépszerűbb tolmácsa, Ştefan Hruşcă lép fel ugyanott.
Radu Bălaş marosvásárhelyi publicista meg is jegyezte saját közösségi oldalán, hogy a világ legtöbb ingyenkoncertjével a polgármesteri hivatal mintha a Rekordok Könyvébe szeretne bekerülni. Az Inmureș.ro oknyomozó portál szerint a városháza mintegy évi egymillió eurót költ különböző ingyen látogatható rendezvényekre.
Ha az összeg töredékét is fordította koncertszervezésre az önkormányzat, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalról nyugodtan kijelenthető, hogy a megye és a térség legnagyobb impresszáriójává és „kulturális jótékonykodójává” nőtte ki magát. Egyébként szintén a Facebookon már vicces plakátok is jelentek meg, miszerint „ingyenes Metallica-koncertet akarunk!”, melyet a helyi és a megyei önkormányzat finanszírozzon.
Lapunk megkeresésére Peti András alpolgármester kifejtette, nincs semmi kivetnivaló abban, hogy számszerűen sokkal több román szólista és együttes szórakoztatja a vásárhelyieket, hisz a minőséget kell első sorban figyelembe venni. „Arra is érdemes odafigyelni, hogy Eperjes Károly, Szalóki Ági és Szamosi Szabolcs egymagukban többet érnek, mint az összes többi fellépő. A minőségre kell helyezni a hangsúlyt” – vélekedett az alpolgármester.
Felvetésünkre, hogy a három anyaországi előadó legfeljebb nyolcszáz érdeklődőt örvendeztethet meg a Kultúrpalotában, míg a román zenészeknek több ezer néző is tapsolhatott, Peti elmondta, hogy sokkal könnyebb hazai román előadókat szerződtetni, mint külföldi meghívottakat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Könyvet szánt a diktatúrának Tompa Andrea
Tompa Andrea Fejtől s lábtól − Kettő orvos Erdélyben című regényének felolvasószínházi előadását láthatja a közönség kedden 19 órától a Csíki Székely Múzeumban. „Az orvosi egyetem története nagyon jól tudja modellálni, ami végbement Erdélyben a századfordulótól a húszas évekig, másrészt ennek kapcsán sok minden elmondható az emberi testről és nem utolsósorban a nőkről, hiszen a női emancipációnak egy fontos sarokköve az, hogy ők elkezdhettek felsőfokon tanulni” – indokolta, miért éppen az orvosi életpálya kerül középpontba a Kolozsvárról származó, Budapesten élő írónő regényében.
– Egész fiatal korában voltak próbálkozásai, de az írói pályára valójában a harmincas éveiben lépett...
– Kamaszkoromban valóban írtam, és néhányan, akik látták, azt gondolták, hogy nem csak én, hanem azok a fiatalok, akik a lapok körül, tevékenykednek, ténylegesen írók-költők lehetnének. Iszonyú sok tényezőn múlik, hogy ez megtörténik-e egy emberrel vagy sem. Az én életem egész másfelé fordult azzal, hogy áttelepedtem Magyarországra, utána egy egészen más pálya indult el, színikritikus lettem. Közben majdnem mindig írtam, de nem tartottam fontosnak, hogy megjelenjen, meg nem is hittem abban, hogy annak meg kell jelennie. Az, hogy egy ember beáll egy könyv mögé, elsősorban önbizalom kérdése, önbizalom és hit, hogy amit mondani akar vagy amit csinál, az másokkal megosztható, másoknak is fontos lehet. Nálam ez az önbizalom és a hit sokáig váratott magára, de előny, hogy mire leültem írni, volt valamelyes élettapasztalatom, meg keresztülmentem elég sok mindenen, kezdve attól, hogy mégiscsak életem első két évtizedét egy diktatúrában éltem. Nem akkora baj, ha egy író későn indul, de minél később, valószínűleg annál nehezebb elindulni, mert annál kevésbé tud az ember váltani, nehezebben hiszi el azt, hogy vele még valami nagy és jelentős fordulat megtörténhet.
– Annyira meghatározta életet a diktatúra, hogy könyveiben visszatér ez a téma.
– Egy könyvet szántam annak a diktatúrának, amiben éltem, és talán más könyvekben más majd diktatúrákat fogok feldolgozni. Tulajdonképpen megdöbbentő volna, hogy egy ember két évtizedet él, felnövekszik egy ilyen környezetben, és aztán úgy lép tovább, mintha normalitásban élt volna. Mindig meghökkent, ha valaki azt mondja, hogy engem nem nem érdekel ez, én ezen már túlléptem. Noha én is azt gondolom, hogy túlléptem rajta, de annak árán, hogy megpróbáltam valamelyest feldolgozni a magam és a közösségem számára is ezt a diktatúrát. Azt a szabadsághiányt és tulajdonképpen azt a fajta iszonyatos kontrollt, amiben éltünk, soha nem lehet természetesnek elfogadni, és a világ időről időre létrehoz ilyen helyzeteket, amikor ennyire akar minket irányítani, ellenőrizni, mindent megmondani, hogy történjen. Ezeket a tapasztalatokat időről időre elő kell hozni, mert ez segít megérteni a jelenünket is.
– Valós személyek ihlették ezt a könyvet?
– Nem, inkább lehetséges figurákként definiálnám. Nekem nagyon fontos, hogy az ő létezésük lehetséges legyen, de ilyen figurákat nincs, honnan találni, hacsak nem valami önéletrajzból. Egyébként nem találkoztam erdélyi, zsidó származású, orvosi karon tanuló nő önéletrajzával.
– Ön is orvosnak készült valamikor. Miért mondott le erről a pályáról?
– Ahogy egy normális fiatal elég sok mindennek készül, én is átmentem ezeken a szakaszokon. '89-ben viszont az orvosi kar Kolozsváron zárva volt a magyarul tanulni vágyók előtt, és én valahogy sokkal fontosabbnak tartottam, hogy magyarul tanuljak, mint hogy mi legyen belőlem. Ez akkor egy normális attitűd volt. Ma furán hangzik, de akkoriban a nyelvnek prioritása volt.
– Milyen téma foglalkoztatja most, miről fog szólni a következő könyve?
– Az ötvenes-hatvanas évekkel foglalkozom, az is egy újabb diktatúra, más arculatú diktatúra, az érdekel, hogyan lehet ebben a diktatúrában érvényesülni, hogyan jön létre a Magyar Autonóm Tartomány, mi a célja. Nagyon érdekel az egyház, és az egyházhoz való viszony abban a korszakban. De hát az emberek érdekelnek elsősorban, tehát olyan történeteket keresek, amelyek emberek által mondhatók el múltba ágyazottan, mégis a jelen tapasztalatainkkal kötődnek össze.
Tompa Andrea 1971-ben született Kolozsváron. 1990-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának magyar–orosz szakán. 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán. 2000–2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2005-től a Színház folyóirat szerkesztője, 2008 ősze óta tanít a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Eddig két regénye jelent meg, a Kalligram Kiadónál, A hóhér háza 2010-ben, a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben 2013-ban.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Kristófi János, akinek öröm volt a művészet
Kilencven éve, 1925. december 15-én született Monospetriben regiónk egyik legismertebb és legelismertebb huszadik századi festőművésze, Kristófi János.
Kristófi János az elemi- és középiskolai tanulmányait a római katolikus egyház oktatási intézményeiben folytatta 1949-ig, főiskolai tanulmányai megkezdéséig. 1949-54 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémián Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak festészeti tanárai. 1954-től Nagyváradon élt. 1955-től nyugdíjba vonulásáig, 30 éven át a Városi majd Népi Művészeti Iskolának nevezett szabadiskola tanáraként nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán és folyamatosan részt vett a váradi és országos művészeti életben. Minden fontos csoportkiállításon szerepelt és jelentős számú egyéni kiállításon mutatkozott meg otthon és külföldön. 1956-ban feleségül veszi a tehetséges szobrász-kerámikust, Hoványi Juditot. Házasságukból tíz gyermekük született. A festőművész 2014. január 5-én hunyt el Nagyváradon.
Méltatás
Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta Kristófi János munkásságát: „Festői stílusa több szálon kötődik a posztnagybányai törekvésekhez és az impresszionizmushoz. Kristófi János a természetelvű piktúra képviselője; képein a fénnyel telített színek a látvány természethű, mégis egyéni módon átköltött kifejezésével párosulnak. Életművét – mely több mint kétezer festményre becsülhető – két korszakra, ezen belül öt vonulatra tagolhatjuk, melyek ugyanakkor párhuzamosan, illetve egymásba fonódva, egymást keresztezve érvényesülnek munkásságában. Első korszakának első vonulatát: a falusi táj és ember, mindenekelőtt szülőfaluja, Monospetri megörökítése képezi. Szinte magában hordozza e sajátos, az alföld és a dombvidék találkozásában kialakult domborzati- és falukép formai elemeit és gyorsan meg is találja hozzá a kifejezési eszközöket: a bihari természtei és települési jelleg szigorú rajzát, a szélesen ívelő, egymásba hatoló építészeti formák kompozícióját, s a reggeli és alkonyi fényekbe ágyazott, tompított színakkordokat. (…) Még első korszakán belül kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, középpontjában természetesen Nagyváraddal; de ezzel az 50-es évek végén – 60-as évek elején letisztult, romantikus ugyanakkor a történelmi hangulathoz hű dokumentáris szellemmel örökíti meg későbbi utazásai helyszíneit is: Budapest, Bécs, Győr, Miskolc, Kolozsvár, Stockholm stb. pittoreszk részleteit.”
Várad, mint múzsa
„Miután otthonra lelt Váradon, figyelme előbb a kis mellékutcák szerény, falusias házain meg a piac szintén gyermekkorára emlékeztető motívumain torpan meg s csak fokozatosan szokik hozzá a szeme és festői képzelete a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához” – emeli ki Banner Zoltán művészettörténész, aki a továbbiakban ezt írja Kristófi Jánosról: „Végülis igazi váradi festő lett, a klasszikus váradi festők utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egyszemélyben. „Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (…) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik; a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festők képei előtt; a fák, a víz, a levegő, minden, ami természetszerűen váradi…” – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író. De ez már nem a föld-színek, hanem a fény-színek korszakában, tehát a kettébe osztott életmű-idő második periódusában bontakozik ki, nagyjából a 60-as és 70-es évek fordulójától.”
Második korszak
A második korszakba vezető fordulat jelképes mozzanata a Művészetek című ciklus (1967), amellyel szinte észrevétlenül lép be Kristófi festői kamarazenéjébe a harmadik vonulat szólama: a műterem és a művészet világa, tematikai változatai, amelyekben maga a művészet, az alkotás válik képeinek tárgyává. Az életöröm lesz ettől kezdve festészetének alaphangja”. A nagy pályatárs, Jakobovits Miklós így ír Kristófi János műveiről: „Piktúrájának harmónikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…)Kristófi nem képet fest elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik és amellyel küszködik. Igy azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal s az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem egy mélyen érző művész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait.”
Vonulatok
Kristófi János művészetében nagy szerepet kap negyedik vonulatként az akt műfaja, ugyanakkor már 1957-től, első Szent Erzsébet-kompozíciójától átszövi egész életművét a szakrális téma feldolgozása is, nem csak szent királyaink portréinak megfestése, hanem a zászlós körmenetek, gótikus vagy barokk templomkapukon át haladó hívek ábrázolása által is. „Költői ihletettségű művész” – mondja róla Banner Zoltán: „látásmódja és stílusa tiszta, áttekinthető, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézőnek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetőség és művészi magasabbrendűség nála egymást erősítő fogalmak. Képei nyugalmat és erőt sugallnak, élénk vörös és kék színharmóniái derűt sugároznak, míg a pasztell színvilág finom lírai hangulatot közvetít a néző felé, nosztalgikus érzéseket ébresztve”. Maga Kristófi János egy a 85. születésnapja alkalmából adott interjúban a következőképpen vallott a művészetről: „A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. (…) Egy napi szorgos munka után a művészet gyógyír.”
erdon.ro

Ififőváros számokban és témákban: kiértékelték a szervezők
Sikerült lebontani a Kolozsvárról kialakult romantikus képet, és olyan lendületet szerezni, amelyből biztosan marad jövőre is.
Összegző sajtótájékoztatón mutatta be a Kolozsvár 2015 - Európa Ifjúsági Fővárosa magyar programjait és eredményeit a Share föderáció, valamint a partnerszervezetek képviselői pénteken.
Borzási Sarolta, a Share Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke a legfontosabb programpontokat ismertette, és számokban is összefoglalta az évet, amelyben Kolozsvár viselhette az ififővárosi címet. A programok közül kiemelkedik a YouthMeeting, a Matthias #572, a Magyar Ifjúsági Konferencia, a Hello'90, az OTDK FiFöMa szekciója, a Bogáncs 30. születésnapja, az Apáczai Csere János tantárgyverseny, a 22. KMDSZ Diáknapok és Diákolimpia, a Perspektíva 20. születésnapja, a TIFF Campus, a Color Run, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amely alatt ingyen lehetett utazni a buszon, ha olvastunk, a Kolozsvár Sosem Alszik, a KMDT Diáknapok, az Electric City és Electric Castle, a Jazz in the Park, a Connector 2015, az Ifjúsági Tájfutó EB, a Pocket Guide alkalmazás, a Kultivál, a Kolozsvári Magyar Napokon az ifjúsági pavilon, a cserkésztábor, a sportolimpia, a szüreti bál, a V4+ konferencia, a Magyar Tudomány Napja, a Várom az urat ifjúsági keresztyén fesztivál vagy a Kolozsvári Magyar Napok téli fesztiválja. Folyamatos program volt a Day15, amelyben minden hónap 15. körül más és más rendezvényt, projektet szerveztek.
Borzási néhány számszerűsíthető célt és eredményt is bemutatott. Az egyik cél az volt, hogy az ifjúsági projektek támogatására szánt önkormányzati támogatásokat 150%-kal növeljék, ehhez képest 2012-höz képest 500%-kal növekedett az ezekre fordított összeg. A turisták száma 26%-kal növekedett 2015-ben a kitűzött 20%-hoz képest. Azt is szerették volna elérni, hogy az összlakosság több mint fele vegyen részt valamilyen eseményen, ehhez képest több mint 1 millió látogatója volt a programoknak. A rendezvénysorozat több mint 5400 önkéntest mozgatott meg, amelyből több mint 2000 magyar volt.
Az alelnök kiemelte a több mint 300 nemzetközi eseményt, a többnyelvűséget - amelyre később többen visszatértek -, valamint a modellértékű partnerséget a Share Föderáció és a polgármesteri hivatal között.
Horváth Anna alpolgármester fantasztikusnak tartotta, hogy ilyen eredményekkel zárul az ifjúsági főváros éve, annál is inkább, mert kezdetben "csak ő félt jobban, mint a szervezők". Az volt a cél, hogy a kolozsvári magyar fiatalokban fogalmazódjék meg, hogy jó itt lenni, hogy van jövő, és szerinte ez sikerült, akárcsak az együttműködési kutúra megvalósítása az önkormányzat és a szervezetek között.
Kiemelte a román társadalommal való együttműködés sikerességét is, mely a föderáción belül megvalósult, valamint a többnyelvűséget, amely következtében szerinte már nem okoz megütközést, ha például a jegyautomaták menüjében vagy köztéri reklámokon magyar szöveg is szerepel. Azt reméli, a lendület megmarad a továbbiakban is.
Geréd Imre városi tanácsos az RMDSZ képviselőjeként szólalt fel, és elmondta: az ifjúsági projektekre szánt pályázati alapból 124 pályázatot támogattak. Geréd azt is fontosnak tartotta, hogy nem volt modell arra, hogy hogyan kell menedzselni egy ififővárost, és ez teljesen egyedi módon alakult ki Kolozsváron. Sok szervezet rendszerezettebb lett, megerősödtek, a hálózatok a következő években is hasznosak lesznek - vélte. Egy teljesen ismeretlen területen képesek voltak a szervezetek olyan programsorozatot létrehozni, amely nem csak a város, ország szintjén, hanem nemzetközi vonatkozásban is megállja a helyét - jelentette ki.
Antal Géza, a KIFOR elnöke azt emelte ki, hogy olyan erőforrásokat találtak szervezeten belül, amelyekről nem is tudtak, van potenciál a fiatalokban. Fontosnak tartotta az ötnyelvű kiállítást is a pavilonban, amelyet országos körútra is elvittek.
Talpas Botond, a Magyar Ifjúsági Konferencia elnöke szerint fontos volt lebontani azt a romantikus Kolozsvár-képet, amely esetenként nem csak a kívülállók, hanem a kolozsváriak fejében is élt. 2015-ben Európában a fiatalokat érintő témákban folyton felmerült a munkahely kérdése, és bár az ififőváros nem teremtett tömegesen munkahelyeket, alternatívát nyújtott a jövőkeresésben. Azt is sikerült szerinte tudatosítani, hogy Kolozsvár nem magyar és nem román város, hanem olyan színes, mint Erdély maga.
Tussay Szilárd, az IKE elnöke is az együttműködéseket emelte ki, valamint a Bogáncs 30 éves jubileumát, míg Szeredai Norbert a cserkészszövetség képviseletében a szintén jubiláló, 25 éves cserkésztábort, amelyen először vettek részt román cserkészek is, tehát itt is megvalósult az együttműködés és találkozások.
Szöllősi Tamás, a Kolozsvár@Budapest program nagykövete elmondta, ezzel a programsorozattal és szervezettel sikerült olyan vezetőkhöz is elérni, akikkel máskülönben nehéz lett volna találkozni. A Budapesten szervezett több mint 30 program közül a Metamorphosis Transylvaniae volt a legnagyobb, ezt 13 ezren látogatták, és a Múzeumok éjszakája alatt is sokan fordultak ott meg - ismertette. A MIÉRT képviseletében Kádár Petra hangsúlyozta, Kolozsvár-központúvá tették a szervezetet, amely az itt tanuló sok ezer magyar egyetemista miatt fontos. Két programot emelt ki: a Kolozsvári Magyar Napok alatt az ifjúsági pavilonban szervezett szabadidős tevékenységeket, valamint a V4-es konferenciát. Rés Konrád, a KMDSZ elnöke azt emelte ki, hogy az ififőváros nem csak új programokról szólt, hanem a meglévők egy csokorba fogásáról is. A Diákolimpia viszont új volt, és annyira szerették a résztvevők, hogy jövőre is szeretnének jönni.
Czirmay Zoltán a Sapientia hallgatóinak képviseletében azt hangsúlyozta, az egyetem kirendeltségeinek köszönhetően más városokban is sikerült bemutatni az ififővárost, és az is biztos, hogy románok még ilyen sűrűn nem emlegették sose a "Szápiéntiát", mint idén.
S.R.T.
Transindex.ro

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyben került elő a mozaikművész több elveszettnek hitt alkotása
Sorra kerülnek elő Róth Miksa hírneves üvegfestő és mozaikművész alkotásai Erdélyben – írta az Mno.hu. A világhírű alkotó születésének 150. évfordulójára emlékévvel készülő budapesti Róth-emlékmúzeum igazgatója, Fényi Tibor valóságos erdélyi „krimikről” számolt be a lapnak abból az alkalomból, hogy Róth Miksa december 26-i születésnapján a múzeum közelében hatalmas falfestménnyel tisztelegtek a mester munkássága előtt.
A Róth-műhelyben számos üvegfestmény és mozaik készült erdélyi városok, falvak számára, ám sokáig úgy tudták, hogy ezek nagy része az első világháborút követően vagy a kommunista diktatúra idején megsemmisült. Azonban az elmúlt években sorra kerültek elő az egész évszázadot pincékben, padlásokon, titkos raktárakban túlélő művek. Sőt, még a Román Kommunista Párt egyik székházában vagy egy román ortodox kápolnában is találtak senki által számon nem tartott Róth-műveket – ezek élethű kópiáit júniusban a budapesti Róth Miksa-emlékházban lehetett megtekinteni a Múzeumok Éjszakáján.
A művész egyik alkotása, a párizsi világkiállításon ezüstérmet besöprő, Párka című üvegablak hatalmas népszerűségnek örvendett, bejárta a világot, így jutott el a budai királyi várból Torinóba, majd pedig Miklós cárhoz, Oroszországba is. „Ezután azonban évtizedekre eltűnt a gyönyörű műalkotás, csak annyit lehetett róla tudni, hogy Szentpétervárról még hazakerült, majd nyoma veszett” – mesélte Fényi, aki elkezdett kutatni utána. A múzeum épületében, mely hajdanán Róth lakhelye és üzeme is volt, került elő egy fecni, melyen annyi szerepelt: „Párka: Kolozsvár, Karolina Kórház.” Ekkor vette fel a kapcsolatot Fényi Murádin Jenő kolozsvári művészettörténésszel, akinek nevéhez számos erdélyi Róth-munka megmentése fűződik. Murádin a Karolina kórház hajdani ravatalozójában, amit ortodox templommá alakítottak, az ikonosztáz mögött oda nem illő fényességet fedezett fel. – A Párka nem része az ortodox vallásnak, ezért talán egyszer lecserélik egy ortodox szentre – reménykedik Fényi, aki hozzátette, hogy szerencsére alig nyúltak hozzá a műremekhez. Csupán az alkotó nevét és a származási helyet jelölő táblát kenték le olajfestékkel.
Marosvásárhelyen a szóbeszéd szerint a román katonák szitává lőtték Ferenc József és több magyar történelmi személyiség ábrázolását. A városháza épületében, a kiegyezés jegyében kapott helyet Zrínyi- és Bethlen-ábrázolása, itt még Kossuth és Deák Ferenc is megfért Ferenc Józseffel. A nem mindennapi „ötösfogatot” Bónis Johanna muzeológus találta meg a pincében – szerencsére mítosz volt csupán a „szitává lövés”, a magyar történelmi szereplőket ugyan eltávolították a helyükről, de a szóbeszédnél kevésbé durván. A műalkotások a Kultúrpalotában láthatók. A magyar szecessziós építészet egyik csúcsteljesítményt képviselő épülethez még egy Róth-történet kapcsolódik, a palota egyik, a mester készítette üvegfesményén az „Isten, áldd meg a magyart” felirat szerepelt, helyettén később odafestett lángnyelvek látszanak.
Talán a legszomorúbb történet a Temes megyei Detta faluhoz kötődik, ahol a templomot gyönyörű festett Róth-ablakok díszítik, amelyek mára rettenetes állapotba kerültek. A helyi katolikus közösség a kihalás felé sodródik, az idősödő falubeliek képtelenek egy olyan költséges projektet finanszírozni, mint a templom Róth-üvegeinek a restaurálása. A Róth-múzeum a többi között életmentő feladatokat is vállal, jelenleg Detta üvegeinek megmentésére keresnek magánszponzorokat.
Eddig megjelent egy füzetecske, ami hamarosan angolul is olvasható lesz, de újranyomják a Róth Miksa üvegfestményei a historizmustól a szecesszióig című kötetet, valamint Fényi Tibortól két új könyv is meg fog jelenni. Magyarországon megbecsülik Róth Miksa művészetét, talán sikerül elérni, hogy határon túli alkotásai is eredeti fényükben tündököljenek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kivándoroltak
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Magvetés és irtás
Mottó: Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. (Jób könyve, 27, 6.)
Százhuszonöt évvel ezelőtt megjelent könyvet mutat föl dr. Nagy Lajos orvos (84). Van annyira ködös ez a mi itthoni és mostani januárunk, hogy mindenhez nyúlunk, ami világít történetünkben, el egészen máig. Jeles folyóiratunk, a Székelyföld (tavalyi, decemberi száma) adott teret ehhez a be- és fölmutatáshoz, mely dolgozatot itt mintha magam recenzálnám, igazán csak a kettős fölmutatás céljával...
A könyv Koós Ferenc (1828–1905) emlékiratait méltatja. Nem sorolom megpróbáltatásait, inkább azokat a magyart és románt védő cselekedeteit, tanácsait, utasításait emelném ki, melyek nemzeti, emberi önzetlenségét példázzák mindmáig.
Koós Ferenc Magyarrégenben született. A marosvásárhelyi kollégium szolgadiákját a szellem és a szorgalom röptette magasra. A bukaresti református egyházat 1815. május 14-én alapította a Küküllő megyei Sükei Imre, Koós Ferenc egyik elődje. Föl kellett emelni a Bukarestben dolgozó sok magyar munkást, szolgálólányt templomhoz, anyanyelvhez, védelem alá. Gyűjtést szervezett Konstantinápolyban, Magyarországon, Nyugat-Európában, templomot, paplakot stb. épített. Őt követte Dimény József lelkész, református temetőt vásárolt Bukarestben a várostól. Azzal vádolták, hogy Váradi József, akit majd Sepsiszentgyörgyön végeztek ki, Bartalis Ferenccel együtt, 1854-ben, nála bujkált.
Koós Ferenc így ír bukaresti élményeiről: „A híres vallási türelem és szabadság e század (19. sz. – Cz. Z.) elején abból állott Bukarestben és egész Moldova-Oláhországban, hogy alkalmazkodni kellett a görög-keleti egyház szertartásaihoz, sőt, ünnepei megüléséhez... Átláttam, hogy az egyházat csakis az iskola által menthetem meg az eloláhosodástól..., iskola nélkül el fog pusztulni az egyházam.” Koós Ferenc bukaresti református magyar lelkész ezt idejében felfedezte. És most társítok, jelen szemlézésem céljának megfelelően. 
A mindenkori román Bukarest, el máig, ezt hamar észrevette, ma is tartja. Ahol megsemmisítik a magyar iskolai oktatást, ott elhal a közösségi lét. Koós tiszteletes Erdélyből hozatott magyar tankönyveket Bukarestbe. 1858-ban a létszám már kinőtte a régi iskolát. A román tanfelügyelő rémülten vette észre, hogy ott a szellem kimondottan magyar hazafias volt. Megbotránkozott azon is, hogy „Romániában született gyermekeknek mi magyar történetet tanítunk magyar nyelven, holott azok románok, s így román történelmet kell tanítani nekik román nyelven” (1863). Koós emlékirataiban jegyzi ezt is: „Ott, ahol jó iskoláink lesznek, nemcsak megmentjük híveink gyermekeit..., de még az eloláhosodottak gyermekeit is visszaszerezzük...”  Ez is visszacseng.
Koós Ferenc tiszteletes papi hivatásának tekintette az idegenségben dolgozó székely-magyarok istápolását, magyar szervezeteket, egyleteket létesített feleségével együtt. Így jött létre a Hunnia olvasóegylet is, a Magyar Temetkezési Egylet, mely szakított az ortodox szokásokkal. Lapot alapítottak, magyar színházakat fogadtak Bukarestben, ahová románok is elmentek. Koós korszerű papi lak építése helyett templomot épített a magyar közösségnek. Endre Károly vállalta a tervezését. Nyilatkoztak román szakértő építészek: „ennél szebb templom nem volt és ma sem lesz Bukarestben”.
A templom még a 100 évet sem érte meg, „1959-ben az elvtársak úgymond: »«kicserélték a telket«, aztán a templomot így földig rombolták.” Ez lett a sorsa Brassóban az evangélikus magyar temetőnek is a 20. (!) század végén: talajgyaluk, buldózerek temettek. Koós Ferencet munkásságának eredményeként behívatták a külügyminisztériumba, és közölték: „a romániai református egyházak nem magyar egyházak, hanem román református egyházak”. Visszaköltözött a papunk Erdélybe, Magyarországra. 1870-ben Dévára nevezték ki a magyar román tanítóképző igazgatójának.1871-ben Budapesten sürgönyileg rendelték el, hogy a román tanulók minden tantárgyat román nyelven tanuljanak; Koós Ferenc igazgató is román nyelven tanította a történelmet és alkotmánytant.
Megérdemelne egy újabb kiadást 1905 óta Koós Ferenc Életem és emlékeim című könyve – teszi szóvá dr. Nagy Lajos. Itt adjuk tovább a szót: hátha... Az elnyomás és a nemzeti önvédelem ma is időszerű!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Madéfalvától a migránsokig
A holnapért cselekedjünk
Vízkereszt napján emlékeztek meg Marosvásárhelyen is a madéfalvi veszedelem 252. évfordulójára. A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényt a Kultúrpalota nagytermében tartották. A felszólalók párhuzamot vontak a székelység, az erdélyi magyarság hajdani és jelenlegi megpróbáltatásai, jogsérelmei között, hangsúlyozva, hogy csak jogaink kitartó követelése, az összefogás, az autonómia hozhat megoldást, jelenthet biztos jövőképet a régiónak.
A rendezvény vetítéssel kezdődött. A régi székely himnusz bejátszott akkordjainak kíséretében térképekkel, fotókkal próbálták elmesélni dióhéjban a magyarság őstörténetét az őshazától a letelepedésig. Ezt követően a két műsorvezető: Kilyén Ilka és Kilyén László színművészek az 1764. január 7-i, vízkereszt utáni nap előzményeiről, majd a történelmi eseményről, illetve az ezt követő megtorlásról szóló részleteket olvastak fel a témát kutató neves történészek, levéltárosok munkáiból, irodalmi alkotásokból. Mindezt úgy, hogy közben a történet fonalát a rendezvényen fellépők szakították meg. Először az egyházak képviselői (Domahidi Béla református, Nagy László unitárius lelkész és Ferencz István katolikus pap) szóltak az egybegyűltekhez. Mindhárman a lelki, szellemi és gazdasági összefogásra ösztönözték a hallgatóságot, hiszen a történelmi múlt igazolja, hogy enélkül nehéz ellenállni a megpróbáltatásoknak.
A felszólalók sorában elsőként dr. Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. A jelen kihívásainak bölcs megoldására intette a politikusokat. "2016 választási év, amely nagy kihívás egy közösség számára. Dilemma, hogy külön-külön vagy összefogva keressük a válaszokat" – mondta a konzul, s ehhez kívánt egyetértést, nyugalmat és megfelelő bölcsességet a döntéshozóknak.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint "az igazságtalanság és a jogfosztás" ellen tiltakoztak a madéfalviak, mint ahogyan az 1990-es véres márciusi eseményeket megelőzően a marosvásárhelyi magyarok is, akik tulajdonképpen a minket megillető kisebbségi jogokért vonultak az utcára. A hatalom egyik estben sem a megoldást, hanem a véres megtorlást választotta, s ennek eredménye a régmúltban az elvándorlás (ezután létesültek a moldvai csángó települések), valamint a ’90-es években tapasztalható nagyméretű vásárhelyi magyar exodus lett. "Elege lett a Székelyföldnek az 1918-ban és az 1990-ben tett ígéretekből!" – mondta az elnök, majd hangsúlyozta: közösségi jogokat, egyenlő bánásmódot kérünk, ezért szállunk síkra ma is. Majd üdvözölte a jelen levő Soós Zoltánt, Marosvásárhely magyarságának "közös polgármesterjelöltjét".
Meghívottként jelen volt Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere is, aki kifejtette: "nem az a fontos, hogy a múltat búsuljuk, hanem az, hogy a holnapért cselekedjünk! A XVIII. század közepén és most is Madéfalvát szorgos székelyek lakják, akik gyerekeiket becsületre és munkára nevelték, nevelik". Ahogy sikerült az emlékművet felújítani (tavaly ősszel avatták újra), úgy továbbra is szót emelnek a jogsérelmekért – mondta többek között a fiatal elöljáró.
Tőkés László európai parlamenti képviselő betegsége miatt maradt távol a rendezvénytől, szavait Cseh Gábor, az EMNT országos alelnöke tolmácsolta. Tőkés László a madéfalvi eseményt a "nemzeti önvédelem hősi példájaként" említette. Akkor az állami hatalom kizárólagos elvárásokat fogalmazott meg, amelyeket a szabadságukhoz ragaszkodó székelyek nem voltak hajlandók teljesíteni. Ma sincs másként, amikor nemcsak egy országon belül, hanem Európában is egymásnak feszülnek az érdekellentétek. Olyan globális kihívásokkal kell szembenézni, mint a migránsjelenség, amely veszélyezteti a nemzeti érdekeket és értékeket. Ezzel és a minket, erdélyi magyarokat ért sérelmekkel szemben a nemzeti önvédelmet az autonómia jelentheti. "Nem akarunk a világ migránsaivá válni, mi itthon keressük a boldogulást" – üzente – többek között – Tőkés László.
Végül Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a bukovinai székelyek vándorlására utalt, majd beszédében kiemelte, hogy a madéfalvi megemlékezés Marosvásárhelyen egy eseménysorozat zárómozzanata. Azért Maros megye székhelyén, mert ez volt a Székelyföld fővárosa, és itt kell a leghangsúlyozottabban megfogalmazni azt a közös célt, amely Székelyföld területi autonómiája. A múlt tanulsága, kollektív értékeink, hagyományaink, közös kultúránk, a közös jövő gondolata kötelez minket arra, hogy ezért együtt cselekedjünk. Majd a marosvásárhelyi kétnyelvű táblák kihelyezéséért vívott "küzdelmet" említette, amikor a "megfélemlítés hálójában" többen voltak azok, akik elzárkóztak az akció elől, mint azok, akik cselekvően az ügy mellé álltak. Az SZNT elnöke szabadságharcra, nemzeti ellenállásra buzdított felekezeti, pártbeli hovatartozás nélkül, mert csak így érjük el céljainkat – jegyezhettük le egyebek mellett az elnök szavait.
A rendezvényre várták Budapestről Csibi Krisztinát, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökét, aki végül nem jött el. A meghívott vendégek között jelen volt dr. Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke, Kovács Levente ügyvezető elnök, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere és Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármesterjelöltje.
Fellépett a marosvásárhelyi Vártemplom Kovács András vezette kórusa és a Domahidi testvérek (Anna, Kata, Sára, Zsuzsa) kamaraegyüttese. Ugyanakkor bejátszottak egy rövid jelenetet Sára Sándor Sír az út előttem című dokumentumfilmjéből, amely a madéfalvi eseményekről, illetve a bukovinai székelyekről szólt. A rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Pokorny Attila a Budapest Galériában
Jól kezdődik az év a marosvásárhelyi szobrász számára. Január 14-én Budapesten az azonos nevű galériában 17.30 órakor nyílik egyéni tárlata. A III. kerületi Lajos utca 158. szám alatti létesítményben február 14-ig tekinthető meg a Szárító című kiállítás, amelyet a megnyitón Keserü Katalin művészettörténész ajánl a jelenlevők figyelmébe. Pokorny Attila a rendezvény meghívóján így vall a bemutatásra kerülő munkáiról: "A drapéria mint téma nálam visszatérő motívum, de ezeket mindig préselt, gyűrt vagy szárított állapotban ábrázolva jelenítem meg különböző médiumokban. Legutóbb a rostaháló került az utamba, ebből a nem speciálisan szobrászati anyagból készítettem Szárító című kiállításom darabjait".
Mellékletünkben a rostahálóból szabott, formált zakót reprodukáljuk. Vannak marosvásárhelyiek, akik a Szárító több összetevőjét is láthatták múlt ősszel a helyi András Lóránt Társulat székhelyén az egykori Knöpfler Vilmos (ma Braila) utcai izraelita ortodox zsinagógában. Népújság (Marosvásárhely)

Újabb sajtótámadások az erdélyi polgári oldal ellen
Semjén Zsolt, a második Orbán-kormány általános miniszterelnök-helyettese és nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli minisztere év- és helyzetértékelő rádióinterjújában ismét letette a garast az egyik romániai parlamenti párt mellett, mire a vérszemet kapó balliberális média rögtön nekiesett az erdélyi magyar nemzeti-polgári oldalnak.
A miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, mindig a kiegyezés híve volt az RMDSZ-szel, s nemzetpolitikai célja „összeboronálni” az adott nemzetrészben élő magyar politikai szervezeteket. Szavai szerint ha az RMDSZ esetleg kiesne a bukaresti parlamentből, akkor fennállna annak a veszélye, hogy román pártokba integrálódik a magyar értelmiség, ezért, mivel az erdélyi magyarok a korábbi választásokon úgymond eldöntötték, hogy az RMDSZ a legerősebb, parlamentbe kerülni képes magyar szervezet, az együttműködés „nemzeti parancs”.
Eltekintve Semjén sommás, bár részleteiben téves erdélyi helyzetértékelésétől – hiszen az erdélyi magyaroknak csupán az utóbbi időkben körvonalazódott valamiféle választási lehetőségük, s a két évtizeden át román hatalmi segédlettel rajtuk uralkodó RMDSZ-re mára az erdélyiek alig egyharmada szavaz –, egészen furcsán hatott az a „segítség”, amit balról kapott a médiában az „erős” RMDSZ. A kimondottan balliberális kötődésű, gyökerű, „magyarnarancsos”, szabaddemokrata és szocialista vétetésű Átlátszó.hu bulvárportál erdélyi „kommandója”, az Átlátszó Erdély alig egy héttel a semjéni „útmutatást” követően „leleplező erejű összeállításban” rontott rá az RMDSZ ellenzékére. Az „5 év alatt több, mint 4 millió euróba kerültek Erdélyben a Demokrácia Központok” – amúgy a magyar helyesírásra fittyet hányó – című dolgozat egy számmisztikán alapuló, az olvasót hiteles és feltételezett adatok egyvelegével, megalapozatlan következtetésekkel és sugallatokkal manipuláló vádirat, amelynek egyetlen célja: demonstrálni, hogy az Orbán-kormány a magyar adófizetők pénzét rosszul költötte el, mert nemcsak az RMDSZ-nek juttatott a határon túli magyaroknak szánt támogatásokból, hanem más, a bukaresti hatalom által nem kontrollált civil szervezeteknek is. 
Az erdely.atlatszo.hu internetes címen található, az „Átlátszó erdélyi különítménye” által gyártott fércmű mindvégig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a kedvezményezett honosítási és társadalomszervezési munkáját igyekszik lejáratni, az RMDSZ malmára hajtva a vizet. Miközben arról egy szó sem esik, hogy utóbbi szervezet fennállásának 25 éve alatt nagyságrendekkel több pénzt kapott a román és a magyar költségvetésből, mint az a 4,4 millió euró, amit a honosítással foglalkozó demokráciaközpontok kaptak az elmúlt öt évben. Az RMDSZ csak a román kormánytól kap évente (!) 4 millió eurót, aminek a 70-80%-át önmagára és klientúrájának fenntartására költi, azt pedig megsaccolni sem lehet, hogy a magyar költségvetésből mennyi pénz jut különböző csatornákon a tulipános holdudvarnak. Aki ezt firtatja, falakba ütközik.
Ugyanez az RMDSZ-es bértollnoki kör évek óta sulykolja, noha bizonyítani sohasem tudta, hogy százmilliós nagyságrendű „szponzorizációkat” (helyesen: szponzorációkat) nyújtottak magyar állami vállalatok az Erdélyi Magyar Néppárt politikusai által bejegyzett civil szervezeteknek. Nemrég a Tusványosként ismert nyári szabadegyetemet és diáktábort vették össztűz alá. Miközben az Átlátszó.hu szisztematikusan a magyarországi kormányoldalt támadja, aközben  az erdélyi különítmény sem rejti véka alá, hogy „a Tőkés Lászlóhoz köthető politikai és civil szervezetek” lejáratásán dolgozik. A látszat kedvéért néha egy-egy korrupt RMDSZ-es politikus neve is felbukkan a portálon, de egyikőjük sem olyan szövegkörnyezetben, mint amilyenek a feljelentésekkel egyenértékű Tusványos-ellenes kirohanások.
Ahogy megjelenik valamilyen „átlátszó” támadás az erdélyi magyar polgári-nemzeti oldal ellen, a magyarországi balliberális média azonnal felerősíti és propagálja az ottani nyilvánosságban. A demokráciaközpontok elleni január 7-i cikket másnap a vérmesen nemzetellenes Népszava már ezzel a címmel visszhangozta: „Sokba került Tőkés a magyar költségvetésnek”. A szemenszedett hazugságokat és féligazságokat rafináltan elegyítő, sarkosan elfogult megállapításokat és szentenciákat tartalmazó írást ugyanaz a Gál Mária jegyzi, aki szocialista kormányhivatalnokból lett Gyurcsány-Bajnaiék bukása után budapesti „Erdély-szakértő” és az RMDSZ szócsövének, a Maszolnak is szerzője. A dehonesztáló és uszító kifejezésekkel megspékelt irományban odáig merészkedik az újdondász, hogy kijelenti: „Orbán Viktor mára ejtette korábbi protezsáltjait, és beállt a korábbi ellenfél, az RMDSZ mögé.” S ezzel máris valóvá vált a balliberális álom…
De homok csúszhatott az álomgépbe, mert noha a Népszava egy az egyben átveszi az Átlátszó Erdély zavaros adatsorait, azt mégis kénytelen a szerző elismerni (vagy ezt már a felelős szerkesztő íratta le vele?), hogy „mivel arra vonatkozó adatok még nincsenek, hogy az EMNT a 2016-os költségvetésből is hasonló nagyságrendű támogatásra számíthat, egyelőre csak feltételezés, hogy az Orbán-kormány megvonta mind a politikai, mind az anyagi támogatását a Tőkés-birodalomtól”. Tehát egyetlen cikken belül sem tudta eldönteni a Népszava, hogy Orbán megvonta vagy nem vonta meg… De Gál Mária újságírói képességeiről írásának zárómondatai is híven árulkodnak: „Egyelőre úgy tűnik, Tőkés pártja nem kapott zöld utat Budapestről az önálló, az RMDSZ-el (helyesen: RMDSZ-szel – R. B. M.) szembeni indulásra. Ez azonban még nem jelenti automatikusan a pénzcsapok elzárást is.” Ábrándozás és állítás, óhajtás és tagadás, malícia és szorongás – „földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény”, mondhatnánk Csokonaival. R. B. M. itthon.ma//szerintunk

60 éves a Maros Művészegyüttes
Gazdag műsorral ünnepelnek
A Maros Művészegyüttes elődjét, a Székely Népi Együttest 1956. október 1-jén alapították. A 60. évfordulót, a kiemelt rendezvényen kívül, gazdag műsorral is megünnepli az együttes magyar és román tagozata. Erről tájékoztatott Barabási Attila-Csaba, az intézmény vezetője.
Az igazgató elmondta, hogy az évadot egy különlegesebb produkcióval kezdik. Azért tér el az eddigiektől, mert a témája hagyományos ünnep, a közelgő farsang. Az Itt a farsang, áll a bál! című előadásba olyan élő farsangi népszokásokat szőttek, amelyekkel ma is találkozhatnak azok, akik Kibédre vagy akár Mezősámsondra mennek. Rendezője Füzesi Albert, az együttes művészeti vezetője, aki elsősorban saját ismerettárából vette elő azokat a rigmusokat, amelyek elhangzanak. Még attól is különleges az előadás, hogy a színpadra állítási folyamat közben a szereplők kiegészítették az alapötletet. Füzesi Albert munkáját Benedek Botond színművész segítette. A humoros, fergeteges műsorban a farsangi szokások mellett eredeti marosszéki, mezőmadarasi, nyárádselyei, sóvidéki, küküllő-menti és szászcsávási táncok is lesznek. Közreműködik Gyepesi László, a 2015-ös Széllyes Sándor népi humorvetélkedő győztese, aki Széllyes Sándor rigmusaival fog fellépni. Mivel népszokásokat elevenítenek fel, a bemutató Magyarón, a művelődési házban január 17-én 18 órától, Marosvásárhelyen a magyar kultúra napján, január 22-én este 7 órától lesz. Januárban még nyolc előadást terveznek és természetesen februárban is látható még a produkció, de azt szeretnék, hogy – iskolák kérésére – az év folyamán is műsorra tűzhessék.
Február végén két vendégkoreográfus, a magyarországi Kádár Ingác és Kovács Norbert csatlakozik az együttes magyar tagozatához, akik hozzáfognak egy új előadás összeállításához. Ez is autentikus folklórműsor lesz, amelyben az erdélyi táncok mellett megjelennek a magyarországiak is. Az igazgató szerint szeretnék közelebb hozni a közönségükhöz az alföldi, palóc és más olyan anyaországi vidék táncait, szokásait, amelyet nálunk kevésbé ismernek.
Március elején újítják fel a Novák Ferenc (Tata) által rendezett János vitéz című gyermekelőadást, mert a hónap végén 10 napos magyarországi turnén vesznek részt vele. Az idén olyan helységekbe jutnak majd el, mint Budapest, Gyál, Vasvár, Zalalövő, Zalaegerszeg, Pápa, Celldömölk. A János vitéz mellett a – tavaly az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek legjobb előadásának minősített – Szép piros hajnalban című felnőttelőadást is turnéztatják. Visszatérve külföldről, mind a magyar, mind a román tagozattal székelyföldi és szórványvidékekre szeretnének eljutni, illetve az utóbbival olyan erdélyi megyékbe, ahol még nem járt a román tagozat.
Külön készülnek az Iskola másként hétre. Tavaly több mint 5000 diák vett részt a román és a magyar csoport előadásain. Emellett kézműves-foglalkozás, kiállítás, népviseleti ismertető várja majd a diákokat a székház előcsarnokában.
Június 20–26. között az együttes részt vesz a győri hivatásos néptáncegyüttesek nemzetközi találkozóján. Az új felnőttelőadás mellett a János vitézt is elviszik, ezzel szeretnék megtisztelni a 85. életévét ünneplő Novák Ferencet.
Az idei újdonság az, hogy nem zárják le az évadot a Csűrszínházi Napokon, júliusban is igyekeznek eleget tenni a különböző fesztiválok, falu- és városnapok szervezői meghívásának, ezek szerint az együttest Erdély különböző településeinek a színpadain is láthatjuk majd a nyáron.
A szabadságolások után augusztusban egyhetes "edzőtábort" terveznek Székelyföld valamely eldugott vidékén, "ahol még mobiltelefonjel sincs". Ott véglegesítik a következő bemutató előadást.
Barabási Attila-Csabától azt is megtudtuk, hogy – bár nem szokták a szervezők kétszer egymás után egyazon ország képviselőit meghívni – a tavalyi szereplésük okán az idén is várják az együttest a ciprusi nemzetközi fesztiválra. Mindkét tagozattal készülnek, amennyiben sikerül a külföldi kiszállás anyagi költségeit pályázati úton fedezniük.
A 60. évforduló ünnepi rendezvénysorozata október első hetében lesz. Szeretnék felléptetni azokat az amatőr együtteseket is, amelyekkel a román és a magyar tagozat jó kapcsolatot ápol. Két-két nap meghívott hivatásos együttesek is szerepelnek majd. Lesz közös gálaműsor is. Az emlékrendezvény ideje alatt népviseleti és fotókiállítás lesz, román és magyar nyelvű könyveket mutatnak be az együttes történetéről, kiemelt teret szentelve az 1990 utáni előadások, fellépések sikerének.
Októberben jelen lesznek az erdélyi hivatásos néptánc-együttesek találkozóján Sepsiszentgyörgyön, ahonnan címvédőként szeretnének ismét hazatérni, ugyanis amint ismert, tavaly elnyerték a legjobb előadásnak ítélt díjat.
Az említettek mellett a Maros Művészegyüttes intézményként, de tagjai által is rendszeresen jelen van partnerként, fellépőként a mások által szervezett rendezvényeken, s itt megemlíthetjük a magyar kultúra napját, a Csűrszínházi Napokat, a Széllyes Sándor-emlékversenyeket, a Gyöngykoszorú vetélkedőket, a különböző tánctáborokat (Jobbágytelke, Vajdaszentivány stb.). Az együttesben tevékenykedő táncosok, énekesek pedig több amatőr együttest vezetnek. Tavaly év végén beindult a Maros Művészegyüttes székházában a felnőtt néptáncoktatás is, amelynek az a célja, hogy megismertessék az autentikus folklórt az érdeklődőkkel.
Barabási Attila-Csaba elmondta, soha ennyi előadása, fellépése nem volt még a Maros Művészegyüttesnek, mint az utóbbi években, ugyanakkor sikerült nemcsak az eredeti néptánckultúrát ápolni, hanem a táncszínház felé is nyitni, amelyet ötvöznek a néptánccal, így nemcsak megyénkben, hanem Erdélyben, sőt Romániában is úttörők ezen a téren. A 2015/2016-os évad méltó lesz tehát az együttes fennállása 60. évfordulójának a megünnepléséhez.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Pesten léptek fel a gyergyóremetei néptáncosok
Budapesten, ezerötszáz néző előtt mutatta be produkcióját a gyergyóremetei Sirülő Néptánccsoport, amely fellépőként színesítette a Művészetek Palotájában rendezett újév-köszöntő ünnepség műsorát.
Fél éve kapták a meghívást, azóta gyakoroltak a remetei néptáncosok a Hagyományok Háza és az MTVA közös produkciójára.
Az eseményen az aprószentekelést is bemutatták a Farkas Tamás által összeállított koreográfiában. Mivel megszabott létszámmal vehettek részt, hét táncospár képviselte a Sirülő csapatát, mellettük adatközlői minőségében lépett színpadra a szintén remetei Portik-Dobos és Ferencz házaspár. A szigorúan szabályozott forgatókönyv szerint mindössze öt percet voltak színpadon, de ez az idő is elegendő volt ahhoz, hogy elkápráztassák a közönséget.
„Figyeltem a nézőket, láttam az arcokon a csodálatot. Nagyon szépen táncoltak a sirülősök, hozták azt a szintet, amit a műsor megkívánt. Sajátos ízt vittek az előadásba, produkciójuk a maga naivságával, természetességével volt jó” – mesélte a csapatot elkísérő Laczkó-Albert Elemér. Remete polgármestere elmondta, a meghívást Berecz András mesemondónak köszönheti a néptánccsoport. 
Pethő Melánia. Krónika (Kolozsvár)

Varázslatos gyerekelőadás a kolozsvári színpadon
Nem érezni, hanem inkább hinni kell – erre igyekszik ráirányítani a figyelmet a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, A kétbalkezes varázsló című előadása, a mesére fókuszálva napjaink digitális információáradata közepette. – Fitzhuber Dongó egy olyan világgal szembesül, ahol mindent felülír a pragmatizmus, mindenki rohan, hogy érvényesítse a saját érdekeit.
Azzal szembesül, hogy senkinek nincs szüksége a csodára, a mesére. Az egyetlen lény, aki erre mégis vevő, az egy kisfiú, a maga tisztaságával; számunkra ez a kulcsa az előadásnak: attól a pillanattól, hogy valaki hisz a csodákban, a mesék létezésében, onnantól kezdve azok valóra válhatnak – magyarázta Béres László rendező tegnap, a pénteki bemutatóról tartott sajtótájékoztatón. A Békés Pál művéből készült zenés gyerekelőadás este 7 órától látható a nagyteremben.
A történet egy varázslóiskolában kezdődik, ahol Fitzhuber Dongó, a majdani kétbalkezes varázsló egyáltalán nem szívrepesve, inkább reszketve várja a diplomaosztás eredményét. Természetesen utolsóként végzi el a varázslóiskolát, és így, egyfajta büntetésként helyezik ki a Nimbusz Bertalan utcai lakótelepre, mint körzeti varázslót. Szimpatikus történet ez a varázslóiskoláról, a varázslásról, tulajdonképpen a mese hatalmáról, a mese utáni vágyról. A darab ugyanakkor a kétbalkezes varázsló és egy kisfiú, egy felnőtt és egy gyerek barátságának története, ahol mindketten a maguk módján tiszták, és hisznek a mesében.” – írja Béres László az előadás ismertetőjében.
A rendező a sajtótájékoztatón kifejtette: Békés Pál József Attila-díjas íróval, drámaíróval, műfordítóval 2008-ban, Félőlény című mesedarabjának színházi bemutatójakor volt alkalma személyesen találkozni. – Csodálatos személyiségével elvarázsolt, ezért sem volt nehéz igent mondanom Tompa Gábor felkérésére. A meseregényt ismerve, a darabot újraolvasva úgy éreztem, hogy érdekes találkozás születhet a kolozsvári színház társulata, valamint a meghívott vendégszereplők és -alkotók között – részletezte Béres László. Hozzá hasonlóan először dolgozik a társulattal Cári Tibor zeneszerző, aki pályája során több mint száz magyarországi színházi és mozgásszínházi előadáshoz írt zenét, valamint a díszlettervező, a szászrégeni születésű, jelenleg Budapesten élő Csíki Csaba is. A két legfiatalabb szereplővel, Ábrahám Gellérttel és Szélyes Nórával a rendező korábban a Kolozsvári Magyar Operában dolgozott együtt, a Kuksit és Pötyit alakító gyerekek ezúttal Éliás Tóbiás és Lanolin szerepében lépnek színpadra.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Nagyváradi színészek a Magyar Kultúra Lovagjai között
Az a megtiszteltetés érte nagyváradi magyar közösségünket, hogy a város ismert és elismert két színészét, Kiss Törék Ildikót és Varga Vilmost előterjesztették a Magyar Kultúra Lovagjai közzé. A rangos elismerést a Falvak Kultúrájáért Alapítvány 1998.  szeptemberében hívta életre a kultúra különböző területein huzamos ideje tevékenykedők elismerésére. A díj átadására évente kerül sor a magyar kultúra napja alkalmából.
Az elmúlt esztendőben a nagyváradi színész házaspárt is jelölték, majd megkeresték Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőit, hogy megerősítsék a jelölés helyességét. Az EMNT nagyváradi képviselői természetesen nagy örömmel segítettek abban, hogy a jelöltek megkaphassák a díjat.
A jelöltségről szóló értesítést január 6-án adták át az EMNT nagyváradi irodájában. Nagy József Barna irodavezető köszöntötte a színész házaspárt. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke régi jó barátként köszöntötte és méltatta a színész házaspárt.
A díjátadásra január 22-én Budapesten kerül sor a Stefánia Palotában.
Ezúton is gratulálunk a nagyváradi színészeknek a rangos elismeréshez!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kárpátalján is segítettek
Újabb önkéntesek jelentkezését várják 
A Magyar Unitárius Egyház segélyszervezete a szükségben és bajban levők segítését tartja küldetésének, amely által az egyház ember- és közösségszolgáló hivatása teljesedik ki – véli a Gondviselés Segélyszervezet háromszéki fiókjának két vezetőségi tagja, a baróti Demeter Zoltán és a vargyasi Pájer György.
A Gondviselés Segélyszervezetet mint önálló jogi személyt 2007 novemberében jegyezték be a kolozsvári bíróságon, miután a 2005-ös udvarhelyszéki súlyos árvizet követően igény mutatkozott az unitárius egyház keretében szerveződött Nyikó-menti Árvízi Segélyező Bizottság tevékenységi körének átfogóbbá, szélesebbé tételére. A segélyszervezet működési területe javarészt Erdélyre korlátozódik, székhelyük Kolozsváron van, fiókszervezetek működnek Udvarhelyszéken, Székelykeresztúron, Budapesten és – 2014 szeptemberétől – Háromszéken is.
– A háromszéki fiók eddigi legjelentősebb tevékenységei a tavalyi húsvéti és karácsonyi adománygyűjtések voltak, melyek során erdővidéki többgyermekes családokhoz, kisnyugdíjasokhoz, fogyatékkal élőkhöz juttattunk el tartós élelmiszereket, tisztálkodószereket, édességeket tartalmazó csomagokat – számolt be a vezetőség. Az élelmiszergyűjtésen kívül drogprevenciós előadássorozat és kalákatábor szervezésében is közreműködtek, ugyanakkor részt vettek képeslapos és perselyes adománygyűjtésekben is a kárpátaljai magyarok megsegítése érdekében, illetve vargyasi önkénteseik egy karitatív bált is tető alá hoztak.
A kárpátaljai magyarok számára tavaly indított adománygyűjtésről megtudtunk, az erdélyi unitárius egyházkörökből összegyűlt, több mint 21 ezer lejt (ebből 4369 lej a Háromszéki–Felsőfehéri Unitárius Egyházkörből származott) az ungi református egyházmegye szeretetkonyhájának fenntartására, valamint helyi fiatalok magyarországi táborozására fordították. 
– A pénzből két hónapon keresztül 270 rászoruló részesült heti két alkalommal meleg ebédben, továbbá egy hétig 17 kárpátaljai fiatal táborozhatott Magyarországon, akik így, kiszakadva az ukrajnai nehéz körülmények közül, felejthetetlen élményekkel gazdagodhattak – mesélték az erdővidéki önkéntesek.
Balogh Attila, az ungi református egyházmegye esperese a Gondviselés Segélyszervezetnek címzett köszönőlevelében ezt írta: „Hálásak vagyunk, hogy a távolból is felismerték gondjainkat, terheinket, és segítő kezet nyújtottak számunkra”. A háromszéki fiókszervezet az elkövetkezőkben bővíteni szeretné tevékenységi körét, ám ehhez újabb önkéntesek csatlakozására lenne szükségük. Épp ezért várják minden olyan segítőkész fiatal és felnőtt jelentkezését, aki szívesen áldozna pár órát szabadidejéből arra, hogy szükségben lévőkön segítsen. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)