Marosvásárhelyen a Márton Áron-zenemű
Népemért vállalom című, Márton Áron tiszteletére íródott zeneművével ismét Marosvásárhelyen áll színpadra a Mustármag énekegyüttes. Március 1-jén, kedden 19 órától a Kultúrpalota nagytermébe várjuk az érdeklődőket.
A Mustármag énekegyüttes több mint 120 zenei missziós szolgálatot végzett az utóbbi években. 2012 őszén Márton Áron püspökről megalkotta a Népemért vállalom című zeneművet, és azóta már közel 40 alkalommal mutattuk be Erdély- és Magyarország-szerte. Márton Áron egyénisége nagy erővel hat még ma is. Erre az igényre válaszolva fogtunk hozzá a Márton Áronról szóló, Zord idők csillaga című játékfilm megalkotásához, melyet közösségi összefogással szeretnénk létrehozni.
Annak érdekében, hogy minél több embert meg tudjunk szólítani és bevonni a közösségi alapú vállalkozásba, turné keretében Erdély több nagyvárosában is bemutatjuk a Népemért vállalom című zeneművet. Maros- vásárhelyet követően Sepsiszentgyörgyön, majd Székelyudvarhelyen tervezünk zenei szolgálatot. Az alkalmakra a belépés ingyenes. Adományokat szívesen fogadunk a Márton Áron film elkészítéséhez.
A Népemért vállalom zenemű
Márton Áron püspök jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. Az érettségi padból kivitték a doberdói harctérre. Átéli az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, és még ebben az évben jelentkezik a teológiára. 1939-ben püspökké szentelik. Megéli a II. világháború borzalmait és az erőszakos román kommunista rendszer tombolását. Végigjárja a legendás bérmakörutakat, majd a börtönök megalázó nyomorúságát. Részt vesz az egyháztörténelmet új irányba fordító II. Vatikáni Zsinaton. Az egyházmegyét ebben a kritikus korszakban kézben tartja, és népét a hit győzelmére vezeti.
Amikor Boros Károly kapnikbányai plébános korában egy nagybányai közhivatalban egy Márton Áron által aláírt iratot letett az asztalra, egy ott álló férfi térdet hajtott és megcsókolta a püspök aláírását, mondva: "Én ezzel az emberrel együtt voltam börtönben..."
Illyés Gyula, a XX. század nagy írója Áron püspökkel való első beszélgetése után azt mondta: "Egy emberkatedrálissal találkoztam!".
Ebben a zeneműben azt keressük, hogy miből épül fel ez az "em-berkatedrális"? Mit lát benne az egy- kori rabtárs? Mi éltette, mi táplálta ezt a szilárd jellemet, mi tartotta meg a viharokban, mint rendületlen bérci fenyőt?
Leásunk a romba dőlt csíki székely lelkiség omladékai alá, és keressük a rejtőző kincset. Keressük azt a beomlott forrást, amely egy emberöltővel ezelőtt még bámulatos erővel és tisztán úgy tört felszínre Áron püspök alakjában, mint a Székelyföld borvízforrásai. Mélységekből indulnak el, és a sokféle kőzetrétegen átszivárogva, a tápláló, gyógyító ásványokat magukkal hozva, a fenyvesek között zubogva felszínre törnek.
Áron püspök monumentális személyiségét szülőföldjének szimbólumain, címerén keresztül közelítjük meg. A szimbólum magába sűríti a közösségnek sok nemzedéken át összegyűjtött élményét, kipróbált életbölcsességét, tapasztalatát, tudását, az életet fenntartó törvényeket, értékeket.
A zenemű szerkezete:
I. Megerősödik a háborús idő megpróbáltatásaiban;
II. Belegyökerezik Krisztusba és népének örökségébe;
III. Helytáll népe szolgálatában a börtönben és a történelmi kényszerek között.
A Márton Áron játékfilm
A játékfilm Erdély legkritikusabb történelmi korszakának küzdelmeit, ugyanakkor legszebb erkölcsi győzelmeit hivatott szemléltetni. Azt szeretnénk, hogy ez az alkotás a hívő népközösség tanúságtétele legyen. Mivel a filmnek közösségi súlypontja van, ezért több ezer szereplőt, 750 lovast vonunk be, több mint húsz helyszínen 140 helység lakóit tervezzük megszólítani. A nagyobb tömegek megmozgatása lehetőséget ad arra, hogy népünk újrafogalmazza önmagát, önerőre ébredjen. Már az előkészület alatt felszínre kerül mindaz, ami abban az időben éltette és összetartotta a népet: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség.
Vélemények a film forgatókönyvéről:
"Tömör drámaisága mindenképpen egy átütő, nagy hatású filmet ígér... És erre van most szükség." – László Márton történész, Marosvásárhely
"A forgatókönyv alapos, tartalmas, valósághű... A történet fő- és mellékszereplői – véleményem szerint – jól ábrázolják a korszakot, Márton Áron életét és munkásságát." – Novák Csaba Zoltán történész, Marosvásárhely
"A forgatókönyv érdekes, ízes és hiteles." – dr. Xantus Gábor rendező- operatőr, filmegyetemi tanár, Kolozsvár
"Nagy öröm volt elolvasni a forgatókönyvet... veretes és értelmes." – Tarjányi Krisztina Irma színművész, Bonn
"Isten segítségével nagyon szép filmet fogunk készíteni. Nagyon erős és szép történet. Különösen megkapó Márton Áron és a nép kapcsolata." – Dér András filmrendező, Budapest
,,...volt, ahol folytak a könnyeim, volt, ahol borzongtam, volt, ahol dühöngtem... Nagyon precízen kidolgozott terv, amelynek az erénye többek között a sokoldalúság és részletesség, a valósághűség és sorolhatnám." – Varga Gabriella újságíró, szerkesztő, Budapest
Áron Film Egyesület. Népújság (Marosvásárhely)

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Beszélgetés dr. Bodonea Izabellával
„Ez nem szakma, ez hivatás”
Dr. Bodonea Izabella azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik megízlelték a magyarországi életet, és karnyújtásnyira voltak a nyugati karriertől, mégis visszatértek. Szeptemberben fogta magát, és, ahogyan ő is fogalmazott, „hazajött.” Magánéletében nem tudott azonosulni az ottani környezettel. Bár szakmai szempontból nem lett volna szabad eljönnie onnan, mégis megtette. Külön megkért, hogy hangsúlyozzam: ő kisiratosi. Nem aradi, nem partiumi vagy bánsági. Ő kisiratosi és magyar. Ezt beszélgetés közben is elmondta – és rögtön az elején megkért, hogy tegeződjünk. 
– Hol végezted tanulmányaidat?
–  Aradon, a Vasile Goldiș Tudományegyetemen végeztem, 2002-ben államvizsgáztam. 2005-ben kerültem ki Magyarországra, Orosházára, ahol elkezdtem nőgyógyászként dolgozni, először mint osztályos orvos. Aztán felvételit nyertem a rezidensképzésre Szegedre. Végül Budapesten, a Semmelweis Egyetemen adtam le a szakvizsgámat. Ez 2011-ben történt.
– Miért választottad a nőgyógyászatot?
– Mint az orvos hallgatókban általában, bennem is kavarogtak a gondolatok, hogy mi lenne az a szakterület, ami nekem legjobban feküdne. Egy dologban voltam biztos, már gyermekkorom óta: orvos akartam lenni! Már általános iskolás koromban valami miatt vonzódtam ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzam, embereket gyógyítsak. Már a középiskolát is úgy végeztem el, hogy különórákat vettem. Az egyetemen ötödévben, mikor elkezdtük a nőgyógyászatot, akkor valami megfogant bennem. Nem is tudom megfogalmazni, micsoda. Azt láttam, hogy ez nekem tetszik, és hogy én ezt szeretném csinálni.
– Vannak olyan személyek, akik kiemelkedő mértékben hozzájárultak sorsodhoz?
– Szeretném kiemelni dr. Furău György főorvos úr nevét, akihez gyakorlatra kerültem. Ő erősítette meg bennem, hogy jól választottam szakterületet, és még jobban megszerettette velem a nőgyógyászatot. Amikor befejeztem az egyetemet, és szakvizsgára készültem, már céltudatosan azt mondtam: ha nem nőgyógyászat, akkor semmi más! Várnom is kellett rá két évet… Amikor végül kikerültem Orosházára, akkor biztos voltam benne, hogy más szóba se jöhet.
Orosházán egy kicsi kórház van. De olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik megtanították nekem, hogy az orvosi pálya nem szakma, hanem hivatás. Volt egy idős kollégám, főorvos, dr. Felek Csanád. Az ő neve szintén nagyon fontos részévé vált az életemnek. Nagyon komolyan vette a nőgyógyászatot, de nem látta a nőknek a helyét ebben a szakmában. Azt mondta, hogy 65 évesen az első pozitív csalódás voltam az életében. Én voltam az első női nőgyógyász náluk! Felek Csanád főorvos úr három hónap múlva ezt mondta nekem: „Mindent, amit tudok, Izabella, én át szeretném neked adni. Ha te akarod, ezt megtanulod.” Én természetesen akartam. Apám helyett apám és tanárom volt, és egy egész élet tapasztalatát megpróbálta nekem átadni. Én pedig, amit csak tudtam, eltanultam tőle.
– Hogyan látod saját karrieredet, hogy alakul?
– Hullámzóan! Ez a legjobb megfogalmazás, de alapból optimista ember vagyok, és most már pozitívan látom a dolgokat. Amikor kikerültem Magyarországra, nem karriert kerestem, hanem hogy ezt a hivatást elsajátítsam. Szakmai karrier szempontjából Magyarországon 34 évesen már olyan szintre jutottam, amiről álmodni sem mertem. Én ott egy külföldről jött magyar voltam – mert én magyar vagyok, és ragaszkodom ahhoz, hogy ezt mindenki értse is meg –, de nem az övéké. Külföldiként nem könnyű olyan szintre elérni, de elértem! És valamilyen szinten büszke vagyok rá, mert nem szántak meg. Nem azért haladtam előre a ranglétrán, mert szegény külföldi nő voltam a szemükben, hanem azért, ahogyan a munkámat végeztem. Két évvel ezelőtt az orosházi kórház minőségbiztosításának átvettem a vezetését. Egy uniós pályázatnak lettem a vezetője. És a szakterületen belül: hat nőgyógyász volt a kórházban, én voltam köztük a legfiatalabb, de beteglétszám és műtét szerint a harmadik helyen álltam. Ezért sokat kellett dolgozni, de én örültem, hogy csinálhattam. Mikor visszajöttem Romániába, akkor nem tudtam, hogy fog alakulni az életem ebből a szempontból, de mivel nem karrierfüggő vagyok, nekem az volt a lényeg, hogy ugyanazt csinálhassam, mint ott. Nehezebben indult, de nagyon jól alakul az egész. Egyre több helyen keresnek meg, és egyre többen keresnek fel. Nem országtól függ, hogy az ember milyen szintre fejlődik fel.
– És miért döntöttél úgy, hogy visszajössz Romániába? Milyen volt hazatérni?
– Nem mondhatom, hogy szakmai dolog miatt – abból a szempontból nem lett volna szabad visszajönnöm. Maximálisan jól éreztem magam a betegeimmel, a kollégákkal, mint orvos. De mint magánember, nem találtam a helyem. Egy embernek nemcsak dolgoznia kell, hanem élnie is, én pedig nem tudtam beilleszkedni az ottani társadalomba. Én tíz évet dolgoztam Magyarországon, és egyszer sem éltem Magyarországon. Nekem, mikor lehetőségem adódott, beültem az autóba és hazajöttem. A kollégák is megjegyezték, hogy én soha nem mondtam, hogy Dorobáncra megyek, vagy Kisiratosra megyek, vagy Aradra megyek. Én mindig azt mondtam, hogy haza megyek. Amikor Orosházára mentem, munkába mentem. Elértem egy kort, amikor azt mondtam, hogy a hivatásomat ugyanúgy tudom végezni itt is, de itthon vagyok. Hazatérni nem volt könnyű, mert szerettek az emberek, szerettek a betegek, szerettek a kollégák, mégsem találtam meg kórházon kívül a boldogságomat. Meg kellett érteniük, mint embert. Itt megvan a magánéletem, megvan a szakmám, és otthon érzem magam. Ennyire egyszerű a válasz.
– Mikor a munkádról beszélünk, mi elégtétel számodra?
– Szász százalékosan meggyógyítani egy beteget. Egy olyan mondat, hogy „köszönöm szépen, doktornő” többet ér, mint bármilyen anyagi haszon. Nincs olyan dolog (pénz, autó, ház, vagyon vagy más), ami egy kézfogást vagy egy hálás tekintetet pótolni tud. Szívvel-lélekkel végzem a hivatásomat és kiélem magam benne. Mikor egy beteg elégedett, és látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy én kezeltem, én voltam az orvosa… Ennél többet semmi nem tud nyújtani. Azért lettem orvos, hogy ezeket megkapjam.
– Csinálnál valamit másképp? Szerintem már eldőlt, hogy erre negatív választ adsz, azért megkérdezem. De azzal együtt, hogy mit szeretnél elmondani még?
– Akkor azzal kezdem, hogy nem változtatnék semmin. Örülök, hogy Magyarországon végeztem a szakorvosit, rendkívül felkészült emberektől tanulhattam. A tíz évet sem sajnálom. Nem bántam meg, hogy visszajöttem. Beilleszkedni kicsit nehéz, mert más társadalomban éltem 10 éven keresztül, de nem bántam meg, hogy visszajöttem. Az életben semmi nem könnyű.
Én magánklinikákon dolgozom. A magánklinikák ugyanis vannak olyan szinten Aradon is, mint azokon a helyeken, ahol én végeztem és tanultam. Azért vagyok úgymond rákényszerülve erre, mert az állami kórházakban, még ha akarja sem tudja az ember megfelelően végezni a munkáját. Nem örülök neki, hogy a betegek fizetik a társadalombiztosítást (mert rá vannak kényszerülve, hogy fizessék), és egyszerűen nem tudnak nekik megfelelő szintű szolgáltatást nyújtani. Magyarországon ennek az ellenkezőjét szoktam meg. Jelen pillanatban tehát nincs jobb megoldás a magánkórházaknál.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

„Köszönöm a sorsomnak!” (Czegő Zoltán szerzői estje)
Ötven évvel ezelőtt, 1966 februárjában jelent meg Czegő Zoltán első verse az Igaz Szóban, nem sokkal később a második Forrás-nemzedék tagjai közé sorolták – mondta Szonda Szabolcs könyvtárigazgató csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartott, Ötven év a betűtáblán című szerzői est rövid felvezetőjében, majd átadta a szót az ünnepelt írónak és méltatóinak: Albert Ernő szakírónak és Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatónak. Az emlékezéseket, méltatásokat Szabó Mihály zenetanár lélekemelő tárogatójátéka foglalta keretbe, végül ajándékozás, könyvvásár és a szokásos dedikációk zárták az estet.
„Én soha nem akartam költő lenni, annál jobban tiszteltem a költészetet Janus Pannoniustól a kortársakig, hogy én belevágjak abba. Mondhatni, teljesen váratlanul jött ez a kényszer, amikor megtudtam, hogy egy erdővidéki református lelkész öngyilkos lett. Huszonhat éves voltam, és sehogy sem értettem, hogyan lehet az életet, mint egy elhasznált seprűt, eldobni” – mesélte Czegő Zoltán első verse megírásának körülményeit, aztán költői, szerkesztői, regényírói életútjának más fontosabb, érdekesebb emlékeit is felidézte. Elmesélte, hogy miként fogadták első megjelent versét közeli és távolabbi ismerősei, hogyan dolgoztak együtt a Megyei Tükör költői, akiket nemcsak írásaikért, de vendéglőlátogatásaikért is gyakran felelősségre vontak. A Securitate zaklatásai miatt végül Budapestre költözött, ahol huszonkét év alatt több regényt is írt, aztán 2010-ben, ottani barátai megbotránkozására, végleg hazatért. „Ha sokat élni nem is – mondta –, legalább meghalni jöttem, bár még semmi kedvem sincs meghalni.” Közvetlen hangú visszaemlékezéseit versekkel zárta a költő. Albert Ernő először Czegő Zoltánt, az embert mutatta be. Pogány liturgia című első verseskötetének előszavát idézve elmondta, hogy igencsak konok emberről van szó – állítása bizonyításaképpen elmesélte egyik első, diákkori élményét Czegővel kapcsolatosan. Azután a regény- és versíró méltatása következett, szerinte rendkívüli olvasmányosság és újszerű nyelvezet jellemzi Czegő Zoltán írásait, melyekből idézett is néhány eredeti gondolatot: „…az emberi gyűlölködésben a Gonosz jár eliszonytató táncot temetőinkben”, „miféle nép, melynek megadatott a saját szülőföldje, de hazája nincsen?” Kiss Jenő többek között a költő és közönsége egymásra találásáról beszélt, elmesélte, hogy Czegővel együtt nagyon sok író-olvasó találkozón vett részt a hetvenes-nyolcvanas években, főleg a februári könyvhónapokban, amikor gyakran húsz-harminc helyre is eljutottak. Mint mondta, élmény volt Czegő Zoltánt hallgatni ezeken a beszélgetéseken, a propagandától megundorodott emberek pedig nagyon hálásak voltak az őszinte szavakért. Kiss Jenő szerint Czegő költészete egyenletesen fejlődött, egyre árnyaltabbá vált az elmúlt fél század során, de költészetének líraisága soha nem zárta ki azt, hogy verseivel közéleti problémákban is állást foglaljon, olykor nyíltan, máskor burkoltabb formában, de mindig határozottan.
„Köszönöm a sorsomnak, hogy hetvenhét éves koromban itt állhattam Önök előtt” – mondta végezetül Czegő Zoltán, majd saját idézettel zárta szerzői estjét: „Maradok tisztelettel, s marad végtisztességnek a saját (vélt) tisztaságom.”
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vári Attila: A közeli. Távol
„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.
Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel. Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.  – Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.  – Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…
Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.  – Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”. Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig. A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky. Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület.
 – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.
Ugorjunk. 1968. február. 
Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.
Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen. Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”  Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.
Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyáron, visszajárok. Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.
Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok... A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja: 
– Viszlek a Tükörhöz.
1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.
Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett. – Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad. Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!). Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám. Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait. Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…
2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.  Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.
Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez. Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.
Sorsom  Élhettem volna  Korondon.  lehettem vón agyag  korongon,  égettek volna,  lennék váza,  magam,  kinek hittem,  vagyok csupán  váza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld Bukarestben
A húsvéti ajánlatok, szabadidős tevékenységek, lovasprogramok, wellness, gyógyturizmus, román vonatkozású látványosságok, városlátogatások iránt érdeklődtek leginkább a Székelyföld-standhoz látogatók a hétvégén Bukarestben megszervezett Országos Turisztikai Vásáron – adta hírül közleményében a Hargita és Kovászna megyei tanács.
Tájékoztatásuk szerint az eseményen a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás, Kovászna város, a Csík Info, az Udvarhelyi Turinfo, a hargitafürdői Balu Park, a Gyimesvölgyi Turisztikai Egyesület és a csíkszeredai Hunguest Fenyő Hotel is népszerűsítette a térség látványosságait, programajánlatait. A Kovászna és Hargita megyei turisztikai szakemberek szerint a február 25–28. között megszervezett idegenforgalmi vásáron azért is volt kiemelten fontos a részvétel, mert a Lonely Planet 2015-ben Erdélyt a top 10 úti cél közé sorolta, így minden alkalmat meg kell ragadni a közös népszerűsítés érdekében. A bukaresti vásáron több tízezren fordulnak meg. Az idősebb korosztályt leginkább Kovászna és Tusnád gyógykezelési lehetőségei, a fiatalabb korosztályt a szabadidő aktív eltöltése, szabadidős programok érdekelték. A román utazási irodák szállodákkal való együttműködési kapcsolatok kialakítását szorgalmazták. Az érdeklődők pozitívan fogadták a székelyföldi részvételt a kiállításon, hiszen lehetőséget nyújt a belföldi, a székelyföldi ajánlatok megismerésére is, amelyek mostanában – a divatos külföldi úti célok miatt – hátrányba szorultak. Egy hét múlva, március 3–6. között Budapestre „utazik” Székelyföld, ahol az Utazás 2016 kiállítás szintén kiváló lehetőséget biztosít a térség népszerűsítésére és a turisták vonzására.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lezárhatják a román–magyar zöldhatárt is
Emelkedik a szerb–magyar határon illegálisan bejutni szándékozó migránsok száma: januárban 500-an, február 15-ig 650-en, az elmúlt tíz napban pedig 110-en próbálkoztak – mondta Bakondi György, a magyar miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója szombaton Budapesten. Véleménye szerint a magyar kormány felkészült arra, hogy a menedékkérők új útvonalakon próbálnak majd bejutni Európába. Ha ez előfordulna, megvannak a technikai feltételei annak, hogy rövid időn belül lezárják a román–magyar zöldhatárt is.
Elmondta: az utóbbi hetekben megjelentek kisebb-nagyobb migránscsoportok a szerb–magyar–román hármashatáron, de a román határőrök megfelelő technikai eszközökkel és létszámmal látják el feladatukat, és a magyar szakembereket is tájékoztatják az elfogásokról.
Görögországba naponta átlagosan 1500-2000 ember érkezik.
Szabadság (Kolozsvár)

Amerika hangja
Erdélyi magyar politikusok számára régóta talány, hogy az Egyesült Államok miért nem hallatja a hangját a romániai nemzeti kisebbségek, ezen belül elsősorban a magyar közösséget ért jogtiprásokkal kapcsolatban.
A hiányérzet annál is nagyobb, hogy tudjuk, Amerika folyamatosan a demokrácia és az emberi jogok „házőrzőjeként" lép fel a világ minden táján, legyen szó Észak-Koreáról, a Közel-Kelet háború sújtotta államairól vagy az afrikai országokról.
Románia esetében az elmúlt időszakban többnyire a korrupcióellenes harc érte el Washington ingerküszöbét, kisebbségi vagy kifejezetten magyar kérdésekben viszont a hallgatás a jellemző. Még Markó Béla volt elnök is megállapította az RMDSZ miniparlamentjének hétvégi ülésén, hogy ha az Egyesült Államok befolyást akar gyakorolni a térség fölött, akkor bele kell szólnia az etnikai kérdésekbe is.
Szó mi szó, Amerika beleszól a térség országainak belügyeibe, csakhogy ebben időnként egyáltalán nincs köszönet. Nemrég például a magán hírszerző és elemző cégként működő amerikai Stratfor egyik munkatársa olyan meredek eszmefuttatást fejtett ki az egyik bukaresti lapnak adott interjúban, amitől égnek áll a józan gondolkodású emberek haja.
Robert D. Kaplan azt találta mondani, hogy Magyarország még mindig vágyik elvesztett területei visszaszerzésére, és bár ezt senki nem mondja ki nyíltan, a budapesti külpolitika szerinte többek között ebben gyökerezik. A tengerentúli kormány által támogatott agytröszt elemzője nem zárja ki, hogy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin együttműködésének Nagy-Magyarország visszaállítása is célja.
Tudjuk, van az a pénz, amiért egy „szakértő" olyan spekulációtól sem riad vissza, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal. Az azonban mégis magáért beszél, hogy Kaplan úgy vizionál magyar revíziós törekvéseket, hogy semmivel sem tudja alátámasztani fantazmagóriáját, közben viszont mélyen hallgat azoknak a bukaresti politikusoknak és aktivistáknak a megnyilvánulásairól, akik nyíltan síkra szállnak Románia és Moldova egyesüléséért.
Persze ha Budapest is ugyanolyan csatlósa lenne Washingtonnak, mint Bukarest, valószínűleg Nagy-Magyarország sem jelentene akkora veszélyt, mint Nagy-Románia.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Czegő Zoltán szerzői estje
Visszatekintés az elmúlt ötven évre 
Első verse közlésének (1966. február) ötvenedik évfordulója alkalmából a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében családtagjai, barátai, ismerősei és olvasói Czegő Zoltán költő, író, publicista személye és életműve előtt tisztelegtek az elmúlt hétvégén. Az alkotóval Albert Ernő nyugalmazott tanár, népköltészet-kutató, valamint Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató beszélgetett.
A bensőséges, mondhatni családias hangulatú, ugyanakkor Czegő sajátos humorával fűszerezett, de megható pillanatoktól sem mentes összejövetel Szabó Mihály zenetanár csodálatos fuvolajátékával kezdődött, majd Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte az ünnepeltet, a meghívottakat és a szép számban megjelent közönséget. A másodikként szóra emelkedő szerző a múltra emlékező, de a jelent is szemlélő és jövőt fürkésző beszédében nem csak a számára kedves emlékeket idézte fel, hanem a kellemetlen pillanatokat is. Költővé válásának folyamatáról így vallott: „Én annál jobban tiszteltem a költészetet, Janus Pannoniustól egészen a kortársakig, mintsem arra gondoljak, hogy én is belevághatnék annak művelésébe. Éppen ezért teljesen váratlanul tört rám az íráskényszer, melyet egy kettős tragédia: egy NATO-tábornok és egy erdővidéki református lelkész ugyanazon a napon elkövetett öngyilkosságának döbbenete váltott ki belőlem.”
Így született meg 26 éves korában az Emlékezz az életre című első verse, melyet Székely János főszerkesztő a következő hónapban le is közölt az Igaz Szó nevet viselő, akkoriban egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratban. „A kő lehull, ám lent is kő marad –/ Te hulltodban megtagadtad magad” idézte az utolsó két sort azok megírója. Ez a költemény belefoglaltatott az 1970-ben Pogány liturgia cím alatt megjelent első kötetébe is. A továbbiakban pedig elárulta, hogy az első, Medrében él című regénye megírásának 1992-ben fogott neki Budapesten, s mivel azóta az önkifejezés eme formáját is gyakorolja, eddig megjelent 21 kötetének mintegy fele próza.
A Székely Mikó Kollégium igazgatói tisztségét egykor betöltő Albert Ernő konok, elszánt és egyenes tartású gyerekként emlékezett vissza az ötvenes évek elején ott diákoskodó Czegő Zoltánra. A tanár úr véleménye szerint Czegő íróként nem csak rendkívül termékeny – csak 2004 és 2014 között öt regénye jelent meg – hanem újszerű nyelvezetet használó, valamint mélyenszántó gondolatait olvasmányosan és gyönyörű nyelvezeten megfogalmazó szerző is egyúttal. Ennek alátámasztására a Néma lovagból idézte a következő sorokat: „Olyan szép volt a leány, mint búcsújáráskor az oltár, amelyet teleraktak virágokkal, s olyan illatos.” Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Akkorácska volt az a falu, hogy a védőszentje markában is elfért volna.”
Ha Czegő Zoltán életében, mint ahogy az est folyamán utaltak rá, voltak is törések, költői pályáján ez nem érzékelhető, versfaragóként egyenletesen és folyamatosan fejlődött, s az idő múlásával egyre árnyaltabban, szebben és veretesebben fejezte ki magát. És ez jellemző a beszédstílusára is, amiért az író-olvasó találkozók kedvence – állapította meg végezetül rövidre fogott, de tartalmas felszólalásában Kiss Jenő.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékezés – Aki életét a kémiának szentelte Várhelyi Csaba emlékére (1925–2015)
Várhelyi Csaba 1925. szeptember 28-án, Kézdivásárhelyen született. Ugyanott érettségizett 1944-ben. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogászként kezdte el, majd az ostrom után hazatért, és 1945 és 1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Természettudományi Karán folytatta vegyészként és fejezte be 1949-ben. 1949 és 1959 között a Bolyai Tudományegyetem Szervetlen és Analitikai Kémia Tanszékén tanársegéd, 1959 és 1988 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanársegéd, egyetemi főmunkatárs, majd adjunktus. 1999-ben a román tanügyi minisztérium „tiszteletbeli egyetemi professzor” címmel tüntette ki. 1961-ben megszerezte a kémiai tudományok kandidátusa fokozatot.
1994-ben Soros-ösztöndíjban részesült. 1995-ben az MTA Koordinációs Kémiai Munkabizottsága Budapesten tudományos üléssel ünnepelte meg 70. születésnapját. A BME Zemplén Géza emlékérmének tulajdonosa (2000). Az Erdélyi Múzeum Egyesület Mikó Imre emlékéremmel ismerte el munkásságát. 2009-ben az MTA Arany János-díjjal tüntette ki. Tudományos munkája során átmenetifém-vegyületek szintézisével, szerkezetének és kémiai tulajdonságainak sokoldalú vizsgálatával foglalkozott. Számos Co(III)-származékot állított elő. Dimetil-glioximmal képzett komplex fémvegyületek spektroszkópiai és termikus vizsgálata, ezek szubsztitúciós reakcióinak kinetikája és mechanizmusa volt a fő kutatási területe. Közel 2000 új vegyületet, új egyszerű és vegyes ligandumú vegyületet állított elő és ezek komplex vizsgálatát végezte el. Majdnem 400 diplomamunka elkészítését irányította. Kutatómunkája eredményeiről mintegy 400 tudományos publikációja jelent meg. Összes dolgozatainak száma: 520. Hat könyv szerzője, illetve társszerzője, közöttük a Szervetlen kémiai kísérletek (Technikai Kiadó, Bukarest, 1959), Az atomok és molekulák világa (társszerző: Zsakó János, Tud. Kiadó Bukarest, 1963) és a román nyelvű Pszeudohalogenidek a króm koordinációs kémiájában (Cs. Várhelyi, I. Gănescu, D. Oprescu, A. Popescu, Ed. Meridian, Craiova, 1993) című monográfiáké. Három nemzetközi szabadalom tulajdonosa.
Liptay György. Szabadság (Kolozsvár)

2016-ban meg kell erősítenünk az erdélyi magyar képviseletet – Kelemen Hunor szövetségi elnök és Orbán Viktor miniszterelnök találkozója
„2016-ban meg kell erősítenünk magyar képviseletünket Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök ma délután Budapesten, ahol Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott megbeszélést. Az erős képviseletet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tudja biztosítani – emelte ki a Szövetség elnöke, majd az elmúlt időszak belpolitikai történéseiről tájékoztatta a magyar kormányfőt.
„Legfontosabb feladatunk a megszerzett jogok megőrzése, az, hogy megakadályozzuk a jogfosztásokat, kivívott eredményeink megcsorbítását annak érdekében, hogy az erdélyi magyar közösség biztonságban érezze magát szülőföldjén” – részletezte Kelemen Hunor szövetségi elnök. „Fontos, hogy az idei romániai választásokat kísérő belpolitikai csatározásokból az erdélyi magyarság megerősödve kerüljön ki, és ez az önkormányzati és parlamenti képviseletben is megmutatkozzon” – hangzott el továbbá a hétfői megbeszélésen. Kelemen Hunor szövetségi elnök bemutatta a magyar miniszterelnöknek azokat a kiemelt fejlesztési programtervezeteket, amelyek az erdélyi magyarok identitásának megőrzését és a kulturális élet fellendítését szolgálják. Orbán Viktor egyetértéséről és támogatásáról biztosította az elképzeléseket, amelyek között szerepel például felsőoktatási szórványkollégium és közösségi tér létrehozása Temesváron, a szamosújvári Mezőségi Téka Szórványkollégium munkálatainak befejezése, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia kialakítása vagy Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ műtárgygyarapítása. „Ezek azok a kiemelt projektek, amelyek az erdélyi magyar közösség szempontjából, intézményrendszerünk megerősítése végett kiemelten fontosak számunkra. Mindezek a szülőföldön való maradást, erdélyi magyar társadalmunk fejlődését jelentik” – értékelte az RMDSZ elnöke. erdon.ro

Felnégyelve
A négy évvel ezelőtti önkormányzati választások előtt az RMDSZ 22 év megvalósításait féltette – mára annyi „előrelépés” történt, hogy immár 26 esztendőnyi munkájuk miatt aggódnak.
Miközben a 2012-es megmérettetés előtt a kormányon lévő érdekvédelmi szervezet legfőképp a magyar versenypártok harcba szállása miatt kongatta a vészharangot, idén ismét a felerősödő magyarellenesség határozta meg a múlt hétvégi SZKT-n felszólalók beszámolóját. Négy éve nem volt ildomos keményen beszólni Bukarestnek: a magyarságot érintő problémák megoldandó feladatként merültek fel, a nagyobb hangsúly a „megvalósításokra” tevődött. Ám mára kiderült, például a vásárhelyi orvosi magyar vonalának helyzete kilátástalan, sőt dívik a magyar elöljárók és jelképek üldözése.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ azt vetette új riválisa, az Erdélyi Magyar Néppárt szemére, hogy a budapesti kormány támogatását élvezi; azt pedig brutális beavatkozásként értékelte, hogy a Magyar Polgári Párt kampányában anyaországi politikus is részt vett. Mára azonban a szövetség is rájött, hogy a magyar kormánnyal ápolt jó kapcsolat nem ördögtől való. Sőt miközben korábban az RMDSZ vezetői nem nézték jó szemmel, ha Budapest határozottan kiállt az erdélyi magyarság jogai mellett, ma már egyesek szerint „fokozza a nehéz helyzetet, ha Magyarországon nem ismerik föl, hogy most kell lépni és nem holnap”.
A 2012-es választások előtt az RMDSZ azt hangoztatta, ne tévesszen meg senkit a sok álszent nyilatkozat az együttműködésről: a másik két magyar párt versenyre készül, az összefogás kudarca pedig utóbbiak sara. Az erejéből végül vajmi keveset vesztő szövetség akkor is fenntartotta, hogy ajtaja nyitva áll bárki előtt – mára az MPP beslisszolt rajta, az EMNP-t pedig azon kívül szorítja sarokba nehezen felvállalható együttműködési ajánlataival.
Az RMDSZ munkája négyévente nagy veszélybe kerül. A mostani érvek meggyőzőek, ám nem csak elvétve kellene eleget tenni a „kiállni, képviselni, kiharcolni” hármas parancsnak. És nem egyedül, mert a fenyegetettség nemcsak a szövetség érdekeit sérti: kétségbe ejti a teljes közösséget. Amelyért mások is kiállnak. Ha pedig ők az ellenségek, akkor kivel, kikért is vagyunk?
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktort támadják a román lapok 
A román külügy visszafogott, diplomatikus közleménye után, a bukaresti lapok többé-kevésbbé vehemensen reagáltak szerdán a magyar kormányfőnek a hétfői nagyköveti értekezleten elhangzott megállapítására. Ez mondta Orbán: „A jogállamiság, a jogszerűség és korrupció elleni harc örve alatt Romániában valójában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben.”
A liberális hátterű Adevărul Orbán ráförmed a román igazságszolgáltatásra, de magyar bűnözőket bújtat címmel közölt cikke „már csak azért is botrányosnak” tartja a magyar miniszterelnök nyilatkozatát, mert „Budapest rejtegeti a Romániából elmenekült Markó Attila volt RMDSZ-képviselőt, akitől a román korrupcióellenes ügyészség kérésére megvonták a mentelmi jogot és aki ellen nemzetközi körözést adtak ki”. (Markó Attilát a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatása miatt ítélték el Romániában, egy másik restitúciós ügyben pedig vád alá helyezték.)
Illiberális bajnok
Az Adevărul több volt román külügyminisztert is megszólaltatott.
Mircea Geoană, aki 2000 és 2004 között vezette a román diplomáciát, az illiberális demokrácia bajnokának nevezte Orbán Viktort, akinek az „elszállt nyilatkozata beleillik azoknak a gyújtó hangvételű szónoklatoknak a sorába, amelyekre szakosodott”.
A szintén szociáldemokrata Titus Corlățean volt külügyminiszter szerint Orbán Viktor belpolitikai megfontolásból bírálja Romániát és emlegeti, hogy kerítést tervez építtetni a két ország közé.
Budapest kancsalsága
A bal- és jobboldali pártokban is megfordult Cristian Diaconescu, aki most a Traian Băsescu volt államfőhöz közeli Népi Mozgalom Alapítványt vezeti, az Adevărulnak azt mondta: Magyarországnak nem csak Romániával, hanem az európai értékekkel is meggyűlt a baja, és a menekültválságra adott válaszával elszigetelődött. A volt külügyminiszter ezt a Ziare.com portálon közölt, Budapest kancsalsága című saját írásában bővebben is kifejtette.
Diaconescu szerint Magyarország „kétkulacsos” politikát folytat a NATO és Oroszország között, és a magyar miniszterelnök a „keleti destabilizáló szándék szóvivőjévé” vált. A román politikus úgy értékelte: miután Orbán Viktor „már nem szalonképes a nagy kancelláriákban”, ezért a szűkebb régióra és Nagy-Magyarország térségére, „utolsó megmaradt témájára” koncentrál.
Diaconescu szerint azért idegesíti Románia Orbán Viktort, mert annak igazságszolgáltatása akadályozza, hogy az ország erőforrásait Budapestre irányuló üzletekbe csatornázzák be.
Tiltólistára vele!
Az Adevărul blogrovatában Paul Stan publicista A magyar kérdés című cikkében úgy vélte: bár a magyar kormányfő Romániának címzett „fenyegetését” sokan egyszerű „orbánizmusnak” hajlamosak minősíteni, a magyar kérdés mégis aggodalomra ad okot, tekintettel arra, hogy a magyar többségű megyékben „a szélsőségességet és az etnikai autonómia gondolatát Románián kívüli erők tartják életben”.
A szerző szerint – ha már szóba kerültek a román-magyar diplomáciai kapcsolatok – Bukarestnek be kellene tiltania a magyar hivatalosságok gyakori erdélyi magánlátogatásait.
vhegy.com. Erdély.ma

Adományból székely festékesek kerülnek a Szent Miklós-templomba
Szőnyeget adományozni a templomnak – ez a gondolat hatvan évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gyergyószentmiklósi Benedek Antal és Benedek Jolán egybekelését követően. Több mint félévszázada annak, hogy gyűlt a pénz. Az álom most  valóra vált, készen vannak a gyógynövényekkel festett gyapjúszőnyegek.
A Gyilkostói úton Benedek Tóni bácsi meghatódva fogad, nézi a gyönyörű szőnyegeket, és sajnálja, hogy felesége nem érhette meg közös álmuk megvalósulását, közel egy éve halt meg.
„Mi mindent megbeszéltünk a feleségemmel, hatvan esztendeje, hogy gyűjtjük erre a  pénzt, hatvan esztendős pénzzel fizettem. Egyszer arra is gondoltunk, hogy az egyik szobából felvesszük a nagy gyapjúszőnyeget, és azt adjuk a templomnak, ahol akkor még Hajdó István esperes szolgált. Megnéztük, nem fért volna el az asztal miatt, szétvágni pedig vétek. Ajánlotta, hogy vigyük be, és lesz valami vele, aztán lemondtunk arról, mivel a szőnyeget a templomban szerettük volna látni. Sok idő eltelt, elhatároztuk, hogy elmegyünk Karcfalvára, és ott szőttettünk szőnyeget. Időközben betegebb lett a feleségem, így elmaradt, és sajnos tavaly áprilisban meg is halt” – mesélte a 88. éves Benedek Antal.
„Véghez kellett vinnem a tervünket. Ősszel elhatároztam, hogy ezt el kell intéznem, felkerestem a Szent Miklós Plébánián Portik Hegyi Kelemen főesperest, és elmondtam neki, hogy mit szeretnék tenni, mit szeretnék adni Isten házának. Javasolta, hogy ne menjek Csíkba, itt helyben is van, aki elkészítse. Gondoltam, hogy vannak, akik ezzel még foglalkoznak, hiszen annak idején a nászajándékba kapott darabokat is itt Gyergyósznetmiklóson szőtték. Ekkor vetődött fel a Páll Etelka neve, vagyis a Portéka Egyesület. Meg kellett, hogy legyenek ezek a szőnyegek, mert már idős vagyok, két nyolcas, ez már nagy idő” – ismertette a Tóni bácsi, és még mindig a szőnyegeket csodálta, forgatta vizsgálgatta, kézbe tartotta a hatvan év alatt megálmodott ajándékot, mely, mint mondta, a templomba kerül ugyan, de Istennek ajándékozza. „Így akartuk, ilyen legyen, gyapjú, értékes, időt álló” – mondta.
Páll Etelkát a tavaly ősszel kereste fel Tóni bácsi, hogy gyógynövényekkel fessen gyapjút, készítse el a szőnyegeket. „Nagyon örültem, és tudtam, hogy szorít az idő, ugyanis Tóni bácsi karácsonyra szerette volna a templomban látni a szőnyegeket. Az egyeztetések után kiderült nagyrészt olyan színeket választottak, amelynek való festékanyag még a fák tetején volt. A fagyok sem siettették le a festéket a fáról, szép meleg ősz volt. A színek nagy része diólevél és dióburok felhasználásával készült. A környék diófáit sürgettük, és még Budapestről is két nagy szállítmány dióburok érkezett, de a Kárpát-medence diófái is besegítettek a színek előteremtésében. Karácsonyra meg volt a gyapjú festve, és a portékások, ismerősök szokás szerint kalákába dolgoztak, hogy a szövés mihamarabb elkezdődhessen” – magyarázta Páll Etelka.
„A keskenyeknek fogtunk neki először, azoknak, amiket itthon meg tudtunk szőni. Portik Erzsike néni segítségével indult a munka, Pap Gabriella is nagyon sokat szőtt. A csíkos halasokat pedig a Kászonokba vittük, ott szőtték le a szövőasszonyok. Összesen húsz négyzetméterről van szó, méretre készültek, külön a székekre, a földre” – magyarázta Páll Etelka. Majd az anyagiakra is kitért.„Igyekeztem kímélő programon számolni, mert ez természetesen nem a valódi ára a szőnyegeknek, ez egy özvegyember óriási áldozata, melyet támogatni kell” – mondta Páll Etelka.
Az évtizedek folyamán gyűjtött pénz elég volt, Tóni bácsi 4200 lejt fizetett a székely festékesekért. „Sok év alatt gyűlt a pénz össze, olyan is volt, hogy a bankba tettük, hogy kamatozzon, de egyszer mikor kamatot íratni mentem, még én kellett fizessek a kezelésre 5 lejt, aztán úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy többet nem húzok azért cipőt, hogy a bankba menjek kamatot íratni. Nekünk egy kasszánk volt, egymás mellé tettük a pénzt, gyűjtöttük a szőnyegre. Ez egy nagy tervünk volt, most, hogy megvannak felkeresem az főesperes urat, és megkérem, hogy még nagypéntek előtt tudjuk leteríteni a templom padlójára. Annyira szeretném beterítve látni” – mondta az idős ember.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

Boldog, aki mindennap segít (tíz év a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központban)
Ha délelőtti órákban érkezik a látogató a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba, csend honol a szobákban, csak a konyhában tüsténkedik a szakácsnő. Harangszó után ellenben megelevenedik a ház, először a kisiskolások érkeznek haza, majd szerre a nagyobbak. Mesélik az iskolában történteket, majd farkaséhesen ülnek asztalhoz. Rövid ima után már csak a kanalak csengését hallani. Arról, hogy miként szervezik a mindennapokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány tíz éve működő kovásznai otthonában, és hogyan fogadták a sepsiszentgyörgyi Rotary Klub és nemzetközi partnerei minap nyilvánosságra hozott döntését az épület felújítására, bővítésére fordítható nyolcvanezer eurós támogatásról, a házvezető Kolozsi házaspárral beszélgettünk.
Noémi Nagybányáról, István Lövétéről származik. Házasságuk első éveit Nagybányán, illetve Aradon töltötték. Egy katolikus újságban olvastak a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította dévai gyermekotthonról és arról, hogy nevelőket keresnek.  Kolozsi Noémi: Elmentünk egy hét próbaidőre, és első este azt mondtam a férjemnek, menjünk haza, mert ez nagyon nehéz, ilyen munkát nem tudunk végezni, hisz a sok gyermek, a nagy zsongás számunkra ismeretlen volt. Aztán mégis úgy adódott, hogy ott ragadtunk hét évre. Ez a szentlélek működése által történhetett meg. Hét év után úgy éreztük, egy kis szünetet kell tartanunk, akkor mentünk Barótra. A férjem kántorként, én házvezetőként dolgoztam a katolikus egyháznál. Másfél év múlva Csaba testvér megkeresett, és felajánlotta, hogy jöjjünk Kovásznára. Ez 2006 májusában történt. Nagyon rossz állapotban volt az épület, az ajtókat nem lehetett becsukni, belülről gerendákkal támasztottuk meg éjszakára. Hideg volt, öt éve nem fűtöttek az épületben. Nem működött egyetlen vécé sem, a közeli kávézó fürdőszobáját használtuk. Talán azért értékeljük most annyira, mert itt voltunk az elejétől, végigéltük a nehézségeket. Májusban megkezdődött a felújítás, a munkásokkal együtt dolgoztunk, talicskáztunk, cserepet hordtunk fel a padlásra, amit kellett, mindent megcsináltunk.
Nehéz kezdet
Az első gyermekek 2006 szeptemberében érkeztek. A legtöbben a dévai otthonból jöttek, mind háromszékiek. Tizenhat gyermekkel kezdték működtetni a központot, jelenleg huszonnyolc bentlakóról és tizenhét naponta bejáró gyermekről gondoskodnak. A bentlakók egy része kéthetente hazamegy a szülőkhöz hétvégén, illetve a szünidőben, de jó néhányan bent maradnak, soha nem látogatnak haza, nem olyanok a körülmények a családban, hogy el tudnák vagy akarnák tartani őket. Kolozsi Noémi szociális árváknak nevezi őket.
– Minden gyermeknek ismerjük a családi hátterét. Vannak családok, ahol nincs, mit enni, alkoholproblémákkal, munkanélküliséggel, agresszivitással és még sok mindennel küzdenek. De mindezek mellett, akármilyen szeretettel és jósággal vesszük körül a gyermekeket, a szülőket nem lehet pótolni. A gyermeknek a szülő szülő marad, akármilyen. De amíg itt vannak, biztonságban érzik magukat. A legkisebb négyéves, a legnagyobb tizenkilenc, és egy egyetemista is bent lakik. A Kolozsi házaspár Déván ismerte meg azt a kislányt, Juliannát, akit örökbe fogadtak, jelenleg ő is nevelő a kovásznai központban, ahol kétéves gyermekével és férjével lakik. A harmadik nevelő Bibó Ibolya, a napközisekért pedig Kovács Zsuzsanna felel. A napközisek iskola után mennek a házba, együtt ebédelnek, tanulnak, játszanak, részt vesznek a szabadidős tevékenységekben a bentlakókkal együtt. Az egykor a Hollaky család nyári rezidenciájaként szolgáló, villaszerű épületet a tíz évvel ezelőtti felújításkor úgy alakították át, hogy az egyes lakásegységek egy-egy nagycsaládnak adjanak otthont. Tíz fiú lakik az egyik részben, tíz lány egy másikban és nyolc lány a harmadikban. A családok önállóan szervezik háztartásukat, az étkezés és a programok közösek, de a takarítást, mosást maguk végzik. A hálószobák bejáratánál cipők, házipapucsok tucatja sorakozik, ruhák lógnak a szárítón, minden egyes kis zug tele van holmival, a legkisebb sarkot is polcok, szekrények borítják.
Minden gyermek értékes
Kolozsi István kórust és zenekart vezet, sportra, a természet szeretetére szoktatja a gyermekeket.  – Amit mi szeretünk és amihez valamennyire értünk, azt fel is kínáljuk a gyermekeknek. Nem mindenki tehetséges, de küzdenek. Amit tudok, átadok. Azt látom, aki nem tanul jól, annak is hasznára van a zene, ha abban sikeres, utána a tanulásban is jobban igyekszik. A zene, a karéneklés segíti a gyermekeket az önértékelésben. Figyelünk az egyéniségükre, keressük, hogy mit szeretnek, miben ügyesek, és azt szorgalmazzuk. Lehet az sport, zene, kertészkedés, varrás. Minden gyermek értékes, csak oda kell figyelni rájuk.
Noémi: Persze gondok is vannak. Sok szülő azzal próbálja pótolni, amit nem ad meg a gyermekének, hogy például mobiltelefont vesz neki, a külföldön dolgozók pedig mindenféle kütyüt megvásárolnak, de nem törődnek azzal, hogy nincs lakásuk, ahová a gyermeket hazavigyék. A zöme nem tartja hibásnak a szüleit. Nem vádolják őket, nekünk pedig nagy feladat, hogy ne azt tápláljuk bennük, hogy gyűlöljék, amiért nem akarják, hogy ők boldoguljanak. Van, aki azt mondja, neki négy osztálya van, akkor miért kell a gyermeknek nyolc? Nem tudjuk pótolni a szülőket, de mindent megteszünk értük. Nincs bennük harag irántuk, van egy-két gyermek, aki kijelenti, hogy az már nem az ő világa, de a többség elfogadja a helyzetét. Egyetlen kislány mondta, mi vagyunk számára az apa és az anya, mert a szülei nem voltak ott a templomban az elsőáldozásánál, majd a bérmálásán és a nyolcadikos ballagásán sem.
Az otthon biztonsága után
Évente három-négy fiatal kerül ki a házból, aki továbbtanul, azt az alapítvány támogatja.  Noémi: A fiúk közül van, aki elment Magyarországra rokonokhoz, és ott dolgozik, van, aki letette a sofőrvizsgát, most keresi a munkahelyet. Nem tudunk olyan gyermekről, fiatalról, aki most kritikus helyzetben lenne. Visszajárnak, elmesélik, hogy mi van velük. Előfordul, hogy itt töltenek egy éjszakát, ha épp favágás van, besegítenek. Többségükkel tartjuk a kapcsolatot. Egyetemistáinkra nagyon büszkék vagyunk. Egy lány elsőéves Kézdivásárhelyen a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kirendeltségén, ő itt lakik velünk, innen ingázik. Egy másik lány harmadéves Kolozsváron, három egyetemet végez egyszerre. Teológián, történelem és könyvtár szakon tanul, kettőből idén csengetik ki, a könyvtárosin másodéves. Az Erasmus-program révén félévet tanult Budapesten, annyira megszerették, hogy visszahívták még egy félévre. Ez a lány szív-lélek ember. Amikor hozzánk került kilencedikes korában, az egész család légköre megváltozott. Olyan hatással volt mindannyiunkra, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Nyugodtabb lettünk, kedvesebbek egymáshoz, jobban odafigyelünk egymásra. Az egyetemre egyből felvették, ösztöndíjat is kap. Nem zseni, a szorgalmával érte el az eredményeket. Nagyon elfoglalt, de visszajár néha, itt lakik nálunk három húga. A harmadik egyetemistánk Marosvásárhelyen tanul ápolóképzőben, ő is nagyon ügyes. Az alapítvány bentlakásában lakik, ott megkapja az ellátást. Ha ír egy sms-t, hogy kéne egy kis szalámi, megy is a csomag.
Összefogás házon belül és kívül
Amikor arról érdeklődünk, miből gazdálkodnak, hogyan szerzik be a legszükségesebbeket, miben van hiány a háznál, Kolozsi Noémi egyszerűséggel válaszolja: „Nincs semmi különleges, minden úgy történik, mint egy nagy családban. Felkelünk és végezzük egész nap a dolgunkat. Délelőtt bevásárolunk, délben jönnek haza a gyermekek, és estig velük foglalkozunk.”  Ősszel közösen teszik el a savanyúságot, főzik a lekvárt, zakuszkát. Banos György vállalkozó minden esztendőben három disznót adományoz a gyermekotthonnak, a jószágokat éppen ezen a szombaton vágják, minden kis kéz segítségére számítanak. Van, akitől zöldséget kapnak, a szentivánlaborfalvi Apor család egész évre ellátja őket krumplival, az önkormányzat tűzifával segít, egy csángó ember tetemes mennyiségű fahulladékot visz a házhoz, húsvétkor pedig bárányt, a Szent Gellért Lovagrend évente kétszer bográcsgulyást főz a gyermekeknek, egy zoltáni sajtkészítő a saját termékét ajándékozza, egy nemrég elhunyt idős néni havi rendszerességgel vásárolt alapélelmiszert az otthonnak, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola több alkalommal gyűjtést szervezett számukra – sorolja Kolozsi Noémi a támogatókat, és hozzáteszi, nem is tud mindenkit számba venni, annyian segítenek. A tízéves évfordulóra nagy ajándékot kap a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ. A sepsiszentgyörgyi Rotary Klub saját hozzájárulása és nemzetközi kapcsolatai révén nyolcvanezer euróval támogatja az épület felújítását, ami tartalmazza a padlás teljes beépítését hálószobákká, az egyik fürdőszoba alapját és a belső lépcső megerősítését, egy külső feljáró megépítését, a konyha felújítását, napelemek felszerelését a fűtési költségek csökkentése céljából, valamint a nevelők képzésére is elkülönítenek adott összeget. Nagy László, a helyi Rotary Klub jelenlegi elnöke lapunknak elmondta, a rattenbergi (Ausztria) Rotary ajánlotta fel másfél évvel ezelőtt, hogy a térségben támogatna valamilyen hátrányos helyzetű közösséget, amikor közösen a kovásznai gyermekotthon felújításáról döntöttek, akkor kezdődött el a gyűjtés a nemzetközi Rotary-láncban erre a célra. Osztrák, svájci és német klubok adakoztak, a sepsiszentgyörgyi Rotary is adományozott, és az összeget megkétszerezte az amerikai központ. A tervezést és kivitelezést háromszéki vállalkozók végzik, a felújítás elkezdését egyelőre a bürokrácia késlelteti, de év végéig szeretnék befejezni. A Kolozsi házaspár kiemeli Fülöp László szerepét a Rotarytól kapott támogatásban, akivel a gyermekotthon zenekara révén ismerkedtek meg, és úgy tartják, neki köszönhetik, hogy a választás  rájuk esett.
Amit pénzzel nem lehet megvenni
Kolozsi Noémi és István derűlátó a jövőt illetően. Azt mondják, azt a szeretetet, ragaszkodást, amit a gyermekektől kapnak, pénzzel nem lehet megvenni. 
Noémi: Nagyon jó munkahelyem volt Nagybányán. Irodában dolgoztam, jó fizetéssel, leélhettem volna úgy az életem. Amikor Dévára mentünk, megijedtünk. Mit csinálunk, ha éjjel felsír egy gyermek, ha fáj a foga? Aztán láttuk, hogy megbírjuk. Ezek a gyermekek nagy lelki terheket cipelnek, meg kell próbálnunk levenni róluk, de van, akinél nem sikerül, mert nagyon mélyek a sebek. Talán kudarcként lehet felfogni, hogy nem minden esetben tudunk egy gyermeket úgy megvigasztalni, hogy megértse, az élete lehet szép, amiért a családi háttere nem a legszebb. István: Minden ember keresi a boldogságát, akár gazdag, akár szegény. Úgy gondolom, akkor érez rá a saját boldogságára, ha mindennap segít valakin. És akkor csak úgy rádöbben, hogy milyen jó neki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Puskel Péter Ezüstfenyő-díjas
Így érdemes dolgozni
„Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.)
– Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak?
– Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött.
Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje.
– Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között?
– Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben.
Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű.
Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra?
– Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre?
– Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének.
– Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg?
– A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről.
– Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e?
– Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz.
– Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért.
– Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá.  Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást.
– Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg?
– Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó.
– Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne?
– A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb.
– Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra?
– Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük.
– Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő?
– Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem),  már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki.
– Hogyan telik mostanság egy napod?
– Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. 
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Orbán nyilatkozatán rágódnak Bukarestben
Több bukaresti lap is reagált szerdán Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a hétfői nagyköveti értekezleten elhangzott megállapítására, miszerint „a jogállamiság, a jogszerűség és korrupció elleni harc örve alatt” Romániában valójában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben.
Az Adevărul Orbán ráförmed a román igazságszolgáltatásra, de magyar bűnözőket bújtat címmel közölt cikke „már csak azért is botrányosnak” tartja a magyar miniszterelnök nyilatkozatát, mert „Budapest rejtegeti a Romániából elmenekült Markó Attila volt RMDSZ-képviselőt, akitől a korrupcióellenes ügyészség (DNA) kérésére megvonták a mentelmi jogot, és aki ellen nemzetközi körözést adtak ki”. Mircea Geoană volt külügyminiszter az illiberális demokrácia bajnokának nevezte Orbán Viktort, akinek az „elszállt nyilatkozata beleillik azoknak a gyújtó hangvételű szónoklatoknak a sorába, amelyekre szakosodott”. A másik volt külügyminiszter, Titus Corlăţean szerint Orbán Viktor belpolitikai megfontolásból bírálja Romániát és emlegeti, hogy kerítést tervez építtetni a két ország közé. Szabadság (Kolozsvár) 

Gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében
A szimbolikus jogszabályok után Magyarország gazdaságpoltikai eszközökkel is tenni akar a szülőföldön boldogulásért - mondta Potápi Árpád államtitkár a bukaresti RMÜE konferencián.
Romániában új növekedési ciklus vette kezdetét, és az elmúlt ciklusokat is figyelembe véve, rendkívül fontossá vált, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat. Következtetéseket kell megfogalmazni a prociklikus és anticiklikus gondolkodásmód alapján: ne adósodjunk el még jobban akkor, amikor már nem kéne, illetve próbáljuk meg a vállalkozásainkat úgy diverzifikálni, hogy abból hosszú távon is kiegyensúlyozott, saját, biztonságos növekedésünk lehessen - mondta Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója a Romániai Magyar Üzleti Egyesületáltal Magyarország Bukaresti Nagykövetségével, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatával és a Romániai Magyar Közgazdász Társaság bukaresti fiókjával közösen, Bukarestben szervezett üzletember találkozón.
Ha a román gazdaság teljesítményét európai viszonylatban vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nagyon szép gazdasági növekedésünk volt az uniós átlaghoz viszonyítva - mutatott rá Diósi. Hozzátette: Románia gazdasága természetes módon növekedett ilyen ütemben, ami különösen biztató, hiszen szinte semmi nem történik, ami ezt elősegítené: nincsenek nagy beruházások, nem beszélhetünk az uniós pénzek jelentősebb beáramlásáról, és nagyobb külföldi tőkeberuházásokról sem - fogalmazott a vezérigazgató, aki elmondta, a román gazdaság növekedését jelenleg a belső kereslet növekedése, a fogyasztás fűti.
A vezérigazgató előadásában arra is kitért, hogy bár a megyék egy része szépen kiveszi a részét Románia gazdasági növekedéséből, az ország harmada rendkívüli mértékben leszakadt az általános növekedési tempótól, ezt a változást pedig az ingatlanárak is jól tükrözik. Diósi szerint ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az előző kormányok többsége nem sokat tett annak érdekében, hogy olyan fejlesztési programot dolgozzanak ki, amely a déli országrészben, Kovászna megyében, vagy az elmaradottabb területeken befektetőbarát környezetet hozzon létre.
Rámutatott, munkanélküliség tekintetében ugyan látszólag rendkívül jól állunk, hiszen EU-s összehasonlításban a 6,5%-os munkanélküliségi ráta alacsonynak számít, fontos ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy a munkaképes lakosság jelentős része külföldön vállal munkát, illetve nagyon sokan kiesnek a statisztikából. Elmondta, a foglalkoztatottság szerkezete sem mutat túl biztató képet, a lakosság mintegy 30%-a ugyanis mezőgazdaságból él Romániában, de  döbbenetesek azok az adatok is, amelyek szerint az Európai Unióban működő kis családi gazdaságok harmada nálunk található.
Diósi kifejtette, bár önmagában jó hírnek számítana, hogy az elmúlt időszakban növekedtek a munkabérek, de ront az összképen, és rendkívül veszélyes helyzetet teremt, hogy a hazai termelékenység növekedése nem tart ütemet a munkabérek emelkedésével. "Ugyanezt láttuk 2007-ben is, amikor a bérek elaszabadultak, és a termelékenység mögöttük maradt. Akkor ennek nagyon rossz vége lett" - mondta a vezérigazgató.
Diósi szerint problémát jelent az is, hogy az állam nagyon gyengén veszi ki a szerepét a gazdaságépítésből, illetve, hogy a külső befektetők számára rendkívül fontos jogi biztonság is nagymértékű csorbát szenvedett az elmúlt időszakban. Elmondta, a külföldi befektetők körében a túlzott bürokrácia, a korrupció jelenléte, illetve a jogrendszer kiszámíthatatlansága is jelentős kérdőjeleket vet fel. 
Pótápi Árpád: gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében
"Az elmúlt másfél évben radikális váltás következett be a magyar nemzetpolitikában. A szimbolikus jogszabályok meghozatala után ugyanis Magyarország egyre nagyobb figyelmet fordít a szülőföldön való boldogulás elősegítésére, amelyet immár gazdaságpolitikai eszközökkel is támogat. A cél az, hogy csökkentsük, vagy lehetőleg megállítsuk az elvándorlást, ami különböző mértékben, de azért mindenhol jellemző a magyarságra" - mondta Potápi Árpád János magyar államtitkár, aki előadásában Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának tevékenységéről is beszámolót tartott. 
Az államtitkár előadásában kitért azokra a határon átnyúló határmenti programokra is, amelyek a magyarság 80%-ának teremtenek lehetőséget arra, hogy az uniós pénzek lehívásába magyar-magyar együttműködés keretén belül tudjanak bekapcsolódni. A kapcsolatrendszer fejlődésében gondot jelenthet ugyanakkor, hogy a közép-erdélyi, illetve a székelyföldi magyarság ezekbe a határmenti programokba nem bevonható - mutatott rá az államtitkár, hozzátette viszont, hogy keresik a módját annak, hogy a Budapesten kiírt pályázatok lehívásába ezeket a térségeket is be lehessen kapcsolni.
Potápi elmondta, a gazdaságélénkítés egyik stratégiai alapillérét továbbra is a szakképzés támogatásában látják, hiszen a Magyarország által felvállalt gazdasági motor szerepet nem tudják teljesíteni, ha a szakemberek mennyisége és minősége nem növekedik. "Az elmúlt években egyre többet beszélünk a duális szakképzés jelentőségéről és megerősítéséről. Magyarország 2016-ban is, akárcsak 2015-ben, 500 millió forintot (mintegy 1,61 millió eurót) fordít konkrét határon átnyúló fejlesztésekre, tanműhelyek felújítására, illetve eszközök beszerzésére" - mondta az államtitkár.
Olti Ágoston: megéri lehetőséget adni a fiatal vállalkozóknak
Olti Ágoston, az OTP Consulting Románia vezérigazgatója a vállalat Bukaresti Műszaki Egyetemmel partnerségben 2015-ben lebonyolított vállalkozásfejlesztési projekjéről számolt be, amely alapvetően a bukaresti és a délvidéki régióra korlátozódott. A projekt keretében 400 személyt, köztük 200 egyetemistát képeztek vállalkozói alapismeretekre. A résztvevőkből 40 új vállalkozó került ki, akik egyenként 10 ezer eurós támogatást kaptak egy üzleti terv verseny részeként új vállalkozás indítására. 
A projekt részeként a 40 kezdő vállalkozás mellett 80 munkahely jött létre. A nyertes cégek között volt 7 informatikai vállalkozás, magas hegyvidéki turizmusban tevékenykedő cég, fogorvosi rendelő, de különböző kreatív szakmák képviselői is. Olti elmondása szerint, amikor a vállalkozásokat kiválogatták, elsősorban azt tartották szem előtt, hogy az üzleti ötlet életképes legyen, és egyedi.
A vezérigazgató kiemelte, a projekt egyik legsikeresebb részének azokat a rendezvényeket tartja, ahol a kezdő vállalkozások egymással találkozhattak, és egymás közt tanultak meg üzletelni. A projekt részeként ugyanis azon túl, hogy tanácsadással segítették a kezdő vállalkozókat, fontosnak tartották, hogy ne csak a POS DRU program keretén belül megnyert 10 ezer eurót adják, hanem hozzásegítsék a kezdő vállalkozásokat az új üzleti lehetőségekhez is.
Olti rámutatott, érdekes tapasztalat volt számukra is, hogy a vállalkozásaik az üzleti tervükben a támogatás jelentős részét fordították marketingköltségekre. "Eleinte szörnyülködtünk a reklámköltségek magas összegén, de később a vállalkozások online jelenléte és sikere is őket igazolta" - mondta. Hozzátette, sajnos a fiatalok még mindig félnek az EU-s forrásoktól és a bürokráciától, hiszen a tapasztaltabb vállalkozók és a média is gyakran nagyon negatív képet mutatnak a támogatásban rejlő lehetőségekről.
Tamás Péter: a magyarság még mindig kiaknázatlan üzleti lehetőség
Magyarnak lenni egy rendkívül jó üzleti lehetőség - hívta fel a figyelmet Tamás Péter, a temesvári székhelyű Tifel vállalat tulajdonosa, aki a romániai magyar üzleti vállalkozások elindulásának buktatóiról, illetve lehetőségeiről tartott előadást. Elmondta, a szórványban, vagy a nyugati országokban élő magyar közösségek nagyon gyakran nem vállalják fel az értékeiket, és nem ismerik fel az ebben rejlő potenciált. "Van bennük egy kis komfortizmus, miszerint egy magyar étterem például a románokat úgysem érdekli. Azt gondolom, ez egy hatalmas tévedés, és egy elszalasztott üzleti lehetőség" - mondta a vállalkozó.
Tamás rámutatott, azért is fontos lenne ezeknek az értékeknek a kiemelése, mert az infrastruktúra fejlődésével nem csupán a külföldről érkező, hanem a belföldi turisták száma is lényegesen növekedni fog. "Erre fel kell készülni. Székelyföldön például nagy előrelépések történtek ebben a tekintetben, egyre több a vendég. A szórványvidékekre azonban ez még talán nem jellemző" - fejtette ki. Hozzátette, nem feltétlen "magyarkodásra" van szükség, hanem egy olyan környezet kialakítására, amely a turizmus szempontjából célravezető lehet.
A networking nem más, mint a tudatos üzleti kapcsolatépítés megfűszerezve azzal, hogy bizalmi alapon, jutalékmentesen egymás kapcsolati hálóját megosztjuk, és ezen erősödünk - emelte ki előadásában Bács Ferenc, a BNI Észak-Kelet Magyarország regionális igazgatója. Rámutatott, az üzleti előrementelt gyakorlatilag nem a kapcsolatok mennyisége, hanem a minősége határozza meg.  Bács Ferenc: a legolcsóbb marketing a névjegykártya
"Nagyon sokan arra koncentrálnak, hogy minél több névjegykártyát gyűjtsenek. Nem ismerik fel, hogy stratégiailag kell összekapcsolniuk magukat erős vállalkozásokkal. Stratégiai partnerségnek pedig azt lehet nevezni, amikor ugyanazt az ügyfélkört több partner más-más szolgáltatásokkal egészíti ki" - mondta Bács. Kiemelte, a kapcsolatok minőségi irányba való elmozdítása azért is nagyon fontos, mert rengeteg felesleges kiadástól kímélheti meg magát a vállalkozó.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatának szerepéről beszélt előadásában Rák János Zoltán, a tagozat titkára. Elmondta, az 1999-ben létrehozott tagozat feladata a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítése Románia és Magyarország egész területén. Kiemelte, hogy 2012-től minden Magyarországon jegyzett vállalatnak kötelező regisztrálnia a kereskedelmi és iparkamara valamely tagozatához. "A vállalatoknak a regisztrációhoz körülbelül 5 ezer forintos díjat kell fizetniük. Eleinte nehezen fogadták ezt a kötelezettséget, később azonban felismerték, hogy ezért a díjért cserébe az MKIK olyan szolgáltatásokat nyújt, mint a pénzügyi, adózási és hitelezési tanácsadás, üzleti partnerkeresés, illetve pályázatfigyélés" - mondta a tagozat titkára.
Rák János jelentős előrelépésként számolt be arról, hogy a kötelező regisztrációnak is köszönhetően, most már össze tudnak állítani egy olyan adatbázist is, amelyben kategóriákra bontva a tagok meg tudják tekinteni a leendő partnerek vagy ügyfelek adatait. Emellett naprakész információkkal is tudnak szolgálni azokról a területekről, amelyek iránt a tagozat tagjai érdeklődést mutatnak.
Kicsid Attila. Transindex.ro

Ne szórakozzanak velünk, így akarnak tönkretenni minket?
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a közelmúltban a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely meghívottja volt: a Közép- és Kelet-Európa kulcsszerepe a keresztény kultúra megőrzésében témájú pódiumbeszélgetésen vett részt. Bevándorlási hullám, a magyar kormány migrációs politikája, a liberális világszemlélet bukása és az európai kereszténység – a jelenünket meghatározó témákról Soltész Miklóssal beszélgettünk.
– A kelet-európai országok – elsősorban a visegrádi négyek – egységesen lépnek fel a migrációval kapcsolatos kérdésekben, a nyugati országokkal ellentétes álláspontra helyezkednek. Minek köszönhető ez?
– Talán annak, hogy ezek az országok hosszú évtizedekig kemény diktatúrában éltek, és az emberekben kialakult egy veszélyérzet. Sokkal nagyobb, mint azokban az országokban, ahol a jólét és a mindennapos küzdelmeknek a hiánya elaltatta az embereket, de a politikusi réteg nagy részét is. Egyre inkább látszik, hogy amint Nyugat-Európában szaporodnak a bajok, az atrocitások, az emberek folyamatosan döbbennek rá arra: itt nagyon nagy gond van. Ugyanakkor azzal a politikával, amelyet Magyarország a bevándorlással kapcsolatosan képvisel a kontinensen, egyre többen azonosulnak. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy a nyugati országok vezetői ezt mikor fogják belátni és magukévá tenni.
– Románia is egy hagyományosan keresztény – ortodox – ország, mégsem csatlakozik ebben a kérdésben a többi kelet-európai állam által képviselt állásponthoz. Ez a hagyományos kétkulacsos politikának a következménye?
– Én inkább annak tulajdonítom, hogy Románián nem ment keresztül olyan nagy embertömeg, mint Macedónián, Szerbián, Horvátországon, Szlovénián vagy Magyarországon. Ennek következtében nem érzékeli ennek veszélyét és súlyát. Amikor egy gond távol van az embertől – legyen az földrengés, szökőár vagy bármi más –, akkor lehet, hogy sajnálkozik az adott helyzet miatt, de teljesen másképp reagál, mint amikor azt saját bőrén tapasztalja. Azt látom, a román politika még nem szembesült ezzel a gonddal. Amennyiben az ország határait is elérné egy jelentős bevándorlóhullám, azt hiszem, azonnal felsorakozna a többi ország mögé, amely a V4-ekkel közösen lép fel. Én biztatom is erre őket, mert a Romániában élő emberek élet- és munkaszeretete – bizonyítja ezt az is, hogy milliók hagyják el az országot azért, hogy dolgozzanak – megérdemelné ezt a törődést. A másik gondolatom pedig a következő: az ortodox egyház sokat szenvedett a szétszakítottság miatt, kár lenne az ortodox keresztényeket egy másik fajta veszélynek is kitenni.
– Előadása elején kijelentette: a liberalizmus végnapjait éli Nyugat-Európában. Valóban erről van szó, vagy csak egy pillanatnyi megrendülés tanúi vagyunk?
– Az, hogy a veszélyeket nem ismerik fel, az, hogy ez az ideológia a természet törvényeit akarja felrúgni, az, hogy társadalmi berendezkedésük a kereszténységet teljesen háttérbe szorítja, sőt meg is veti, előbb-utóbb oda vezet, hogy a társadalom képtelen lesz az önvédelemre. Sajnos ezt látjuk már Európa egyre több országában. Ezért a kölni események és a terrorcselekmények sokakban földrengésszerű változást idéztek elő: az emberek ráébredtek arra, hogy őket becsapták. Kérdés, felismerik-e azt, hogy az eddigi társadalmi berendezkedésük mondott csődöt, vagy valami másban fogják meglátni a probléma gyökerét. Tény: a liberalizmus képtelen arra, hogy a társadalomnak védelmet nyújtson. Hadd mondjak egy abszurdnak tűnő, de valós példát: ha valaki Norvégiába kerékpárral megy be, akkor az közlekedési eszköznek számít és a jogszabály értelmében a beutazót nem szabad megállítani. Ezért Norvégiába az összes migráns biciklivel érkezik. Normális dolog ez? Nincs ott épeszű rendőr vagy határőr, aki kijelentené, hogy „Ne szórakozzanak már velünk! Így akarnak tönkretenni minket?”. Egy másik példa az, amit Faymann osztrák kancellár művelt a tavaly ősszel. Csupán azért, hogy politikailag korrekt legyen a beszéde, hosszasan gondolkozott azon, hogyan nevezze a migránsok megfékezésére építendő kerítést. Napokig hazudtak össze-vissza, ócsárolták a magyar politikát. Végül a kerítést szárnyas kapunak kiáltották ki. Hogy jut eszébe valakinek ilyet mondani? Ahelyett, hogy elismerje: a magyaroknak igazuk volt, igenis kerítést kell építeni. Amikor az igazságot nem merik kimondani, amikor a politikailag korrekt diskurzus miatt mindennek és mindenkinek meg akarnak felelni, akkor bizony nagy baj van.
– Tavaly nyáron a magyar kormány a bevándorlókkal kapcsolatos politikája miatt egyedül maradt Európában. Azóta a helyzet folyamatosan változott, az emberek egyre inkább rájöttek arra, hogy „a tárt karokkal fogadjunk be minden bevándorlót” hozzáállás helytelen. Informális csatornákon érkeznek-e olyan vélemények, amelyek helyeslik az akkori magyar álláspontot?
– Amit kérdezett, annak több üzenete is van. Az egyik az, hogy mindenkinek van felelőssége. Mi, magyarok, kicsi, tíz-tizenötmilliós nemzet vagyunk, mégis meg tudtuk változtatni az európai közvéleményt, a közgondolkodást. A környező országok teljes mértékben mellénk álltak, az átlag európai szavazópolgár is nagyrészt nekünk ad igazat. És bizony mesélik a Nyugat-Európában többször megforduló képviselőink, hogy egyes uniós politikusok a liftben rájuk kacsintanak vagy kezet ráznak, és igazat adnak nekünk, de amikor kiállnak a pulpitusra, akkor éppen az ellenkezőjét mondják. Ez a politikai korrektség. Ha valamit a fejükbe vettek, akkor attól nem tágítanak, nem merik elismerni, hogy egy kis nemzetnek is igaza lehet. Reméljük, eljön ennek is az ideje. A másik dolog az, hogy ezek után nekünk nem kell majd folyamatosan a szemükre hánynunk tévedéseiket és azt mondani, „íme, nekünk volt akkor igazunk”, hanem keresni kell az együttműködést, a közös megoldásokat: a kontinens határait meg kell védeni, a közel-keleti konfliktusban szenvedőket szülőföldjükön megsegíteni, az ott élő keresztényeket megvédeni, valamint országainkban a keresztény gyökereket megerősíteni.
– Rádöbbentheti-e a migrációs jelenség Európát arra, hogy rossz irányba indult el, nem a helyes úton jár? Vagy már túl késő?
– Temetni nem szabad magunkat még akkor sem, hogy ha a baj valóban nagyon nagy. Látnunk kell: a felelősség és a feladat óriási. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az Úr Istennek vannak olyan üzenetei egy nép, egy társadalom, jelen esetben a kereszténynek mondott országok felé, amely így szól: gyerekek, ébredjetek fel, valami nem működik jól a gondolkodásotokban. Ez egyúttal a remény is egyben. Ez változtathatja meg az európai felfogást, aminek – ha belegondolunk – az elmúlt kétezer évben sokszor volt szomorú következménye: rengeteg viszály, belháború, világháború. De szerencsére ezekből mindig talpra tudott állni. Bízom abban, egy ilyen helyzet is arra ébreszti fel a társadalmat, hogy rájön: ami eddig volt, az nem folytatható. A természet törvényeit nem lehet teljes mértékben mellőzni, és igenis vissza kell térni azokhoz a gyökerekhez, amelyek a kereszténységben rejlenek. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek azonnal kereszténnyé kell válnia, de elfogadja annak kulturális, civilizációs alapjait, értékeit.
Soltész Miklós
Budapesten született 1963. július 23-án. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt. 1988-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán városgazdász üzemmérnöki diplomát szerzett. 1994-től 2000-ig a Wastl Kft. kereskedelmi vezetője volt. 1994-től a Cisztás Fibrózisban Szenvedő Betegek Országos Egyesületének főtitkára. Mérnöki munkája mellett 1996-tól az V. kerületi alpolgármester. 1997-ben a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség budapesti alelnökévé, majd 2000-ben országos ügyvezető titkárává választották. 1998-tól a Fővárosi Közgyűlés Fidesz-MKDSZ–MDF képviselőcsoportjának tagja, Budajenő önkormányzati képviselője. 2000 és 2002 között a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium vezetőjének, Fónagy Jánosnak a kabinetfőnöke. 2002 és 2005 között Budajenő polgármestere. A 2006. évi országgyűlési választásokon Pest megyei területi listán szerzett mandátumot. 2006-tól az ifjúsági, szociális és családügyi bizottság alelnöke, a Fidesz–KDNP frakciószövetség Népjóléti Kabinetjének vezetője. A 2010. évi országgyűlési választásokon is listáról jutott be a parlamentbe. 2010 júniusától a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában dolgozik, jelenleg az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárként.
Somogyi Botond. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Verseny a hazaszeretetről és az összefogásról
Kisiratosi siker az Erzsébet-vetélkedő döntőjében
Három hónap megfeszített munkája hozta meg gyümölcsét a kisiratosi diákok számára február 26-án, amikor a műsorvezető a mikrofonhoz lépett és kihirdette a végeredményt. A Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, Iratosi betyárok csapata a Kárpát-medencei döntőben a harmadik helyezést érte el.
A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány támogatásával immár negyedik alkalommal szervezték meg az Erzsébet-vetélkedőt, ami Kárpát-medencei kitekintésű, hiszen határon innen és túlról 7–12. osztályos diákok vehetnek részt rajta. Négy év alatt közel másfélezer csapat mérte össze tudását a vetélkedőn, melynek célja, hogy minél több fiatalban felébredjen a vágy a Kárpát-medence ismert vagy kevésbé ismert, „rejtőzködő” értékeinek felfedezése iránt.
Az idei Erzsébet-vetélkedőre 156 csapat regisztrált, melyből 48 képviselte a külhoni magyarságot. A három tagból álló csapatok 3+1 internetes fordulóban, a Kárpát-medencei magyarság kultúrájával, történelmével, természeti értékeivel kapcsolatos feladatsorokat oldottak meg. Az érdekes és szórakoztató feladatok nagy türelmet és kitartást igényeltek tanulóktól és vezetőtanároktól egyaránt. A tíz legjobb eredményt elérő csapat utazhatott azután Budapestre, a Duna-palotában megrendezett döntőre.
Iskolánk két csapatot nevezett az idei versenyre. Ezek: a Szalbek brigád – Almási Dóra, Cioara Alexandra, Torma Alex (VII. osztályos tanulók) és az Iratosi betyárok – Almási Lóránt (VII. o), Kiss Nikolett (VIII. o) és Pelle Patrik (VIII. o). Amikor hírül vettük, hogy az Iratosi betyároknak sikerült beverekedniük magukat a legjobb tíz közé, nagy volt az öröm, hiszen összesen egymillió forint értékű tárgynyereményekért és üdülési lehetőségekért versenghettek a február 26-ai szóbeli döntőn. Utaztunk Budapestre, de tudatában voltunk a felelősségünknek is. A döntőn részt venni óriási megtiszteltetés önmagában is, de nem felejthettük el, hogy Kisiratos nevét visszük az összmagyarság fővárosába, tehát nem vallhatunk szégyent. „Csak ne legyünk utolsók” volt a jelszó. A feladatot nehezítette, hogy a döntőbe jutottak között csupán három általános iskola volt, a többiek középiskolások.
Schanda Tamás, az Emberi Erőforrások Minisztériuma ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkárának megnyitója után, melyben az összefogás és a Kárpát-medencében élő tehetséges fiatalok támogatásának a fontosságát hangsúlyozta, kezdetét vette a próbatétel. A szerény kezdés után, az Iratosi betyárok csak a maximummal érték be. A néha komoly, de sokszor játékos feladatok, melyekből nem hiányzott a prezentáció, az irodalom, a művészettörténet, az activity-játék, a Kárpát-medence élővilága témaköre, kettő és fél órán át magasan tartották az adrenalinszintet. Az első két feladatsor megoldása után az Iratosi betyárok szemmel láthatóan élvezni kezdték a játékot, és sorra maguk mögé utasították a riválisok nagy részét. Végül, két középiskola (Margitta, Pécs) után dobogós, harmadik helyen végzett az Iratosi betyárok Almási Lóránt, Kiss Nikolett és Pelle Patrik alkotta csapata. Eredményükkel ismertté és elismertté tették Kisiratos és a Páter Godó Mihály Általános Iskola nevét. Nyereményük többnapos vízparti üdülés Siófokon, értékes könyvutalványok, múzeumi belépők és más értékes tárgyak mellett, mindenekelőtt a jól végzett munka érzete. Vezető tanáraik Almási Zsuzsanna és Almási Gábor voltak. A versenyen való részvétel támogatásáért köszönet illeti Kiss József magánvállalkozót.
Zárszóként és a verseny tanulságaként egyetérthetünk Schanda Tamás helyettes államtitkár gondolatával. A Kárpát-medence magyar jövője a tehetséges magyar fiatalok kezében van. Ezt a jövőt azonban csak kemény munkával lehet és kell felépíteni.
Almási Gábor. Nyugati Jelen (Arad)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

A szomszédok érzékenysége
A problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok.
Kezembe került a minap egy 1971-ben kiadott gyűjteményes Babits-kötet, belelapoztam az utószóba, és ugyanúgy megakadt a szemem egy mondaton, mint amikor a hetvenes években először olvastam: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését". Teljes egészében hiányzott ebből a kiadásból öt vers, és hármat megcsonkítva adott közre a kiadó. Valamivel később, 1977-ben az újabb „összesből" már csak három költemény maradt ki egészen, egynek a címét kellett megváltoztatni, és a három megcsonkított versből kettő már úgymond nem annyira csonka.
Hogy milyen sorokat hagytak ki?
A Hazám című vers harmadik strófája így hangzik: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! /Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!/S az a róna túl már a Nagy-Alföld/szemhatártól, ahol a nap támad./Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!/Szemhatártól szemhatárig, s újra/merre emléked, a halk selyempók/vonja szálát, szállj a rónán túlra/,s át hol állnak a bolond sorompók:/és akármit ír a kard a rögre, /lankád mellől el ne bocsásd bérced:/ha hazád volt, az marad örökre;/senkisem bíró, csak ahogy érzed!" Előbb a teljes strófát, aztán már csak az utolsó öt sorát törölték, és ezt az egészet utólag akár happeningnek is gondolhatnánk, jó heccnek, hiszen a hiány pontosan arra hívta fel a figyelmet, amit el akartak hallgatni.
Aki vette magának a fáradságot, egyébként is hozzájuthatott a hiányzó szövegekhez. De nem hecc volt nyilván, hanem szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar kultúrpolitika – tulajdonképpen: a magyar külpolitika – éppen csak bocsánatot nem kért a „szomszéd népektől" azért, hogy eszünkbe mert jutni, mondjuk, Trianon. A kihagyott versek nem feltétlenül remekművek, de az 1940-es keltezésű Erdély nagyon szép, benne van az egykor Fogarason tanárkodó költő őszinte fájdalma és nosztalgiája is. Az idén lesz halálának hetvenötödik évfordulója. Szegény Babits Mihály, sohasem politizált olyan direkt módon, mint Ady Endre, sőt időnként meg is vádolták, hogy nem igazán közéleti érdeklődésű. Ennek ellenére 1915-ben egy szerelmes versének háborúellenességéért, valamivel később istenkáromlásért fogták perbe, aztán a kommunizmus idején, már halála után persze, jött a fejcsóváló irredentázás, egy kis ejnye-bejnye a szomszéd népek sértegetéséért.
Valóban nem kell sértegetni a szomszédainkat, én is azt gondolom. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek.
Elmondtam számos esetben nyilvánosan, a román parlamentben is, hogy elsősorban azt kellene keresnünk a történelmünkben, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. Kár volt például 1918. december 1-jét választani román nemzeti ünnepnek, mert arról nekünk egészen más véleményünk van, de ha már így történt, tiszteletben tartjuk a románok érzelmeit, viszont elvárjuk, hogy ők is így viszonyuljanak a mi ünnepeinkhez, akár március 15-ről van szó, akár más évfordulókról. Tehát szó sincs róla, hogy valaha is egyetértettem volna a „csakazértis odamondani", „csakazértis a képükbe vágni" politikával, hiszen végül is egymásra vagyunk utalva, számos kérdést csakis együtt tudunk megoldani, többek közt a határon túli magyar közösségek helyzetét sem lehet mélyrehatóan rendezni a Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával vagy Szerbiával való együttműködés nélkül.
Csakhogy a partneri együttműködéstől nagyon messze van az a hajdani külpolitikai koncepció, amikor nagy költőink egyik-másik versének közzétételét is sértésnek gondolták a magyar vezetők, és tragikomikus erőfeszítéssel egy mind agresszívebb, mind nacionalistább utódállami magatartással próbálták szembeszegezni a feltétlen toleranciát, vagyis tulajdonképpen az elhallgatást. Az akkoriban a világ nyugati felén éppen divatos flower power különös paródiája volt ez.
De ez már a múlt, mondhatná valaki. Mi dolgunk vele? Nincsen ma már cenzúra, különben is ez a Babits-történet már akkor is aberráció volt, hiszen igazi humanista-pacifista költőnkről van szó. Így van, de mindezt nem az irodalomtörténeti tisztázás végett hánytorgattam fel.
Sokkal általánosabb, sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket, illetve nem fogadja el, hogy a megoldatlan problémák kendőzetlen fölvetése casus belli lenne két ország kapcsolatában. Holott az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A kettő között van még valami: a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés, és senki ne mondja nekem, hogy ebbe nem tartozik bele az etnikumközi viszony további rendezése. Csak fel kell mutatni hozzá azokat a bizonyos kölcsönös érdekeket, ami valóban nem könnyű.
Hiszen például az emberi és kisebbségjogi ügyekben a kilencvenes években még nagyon is segítőkész amerikai diplomácia ma Bukarestben abba is beleszól ugyan, kit miért tartóztatnak le vagy sem a napi korrupciós szappanoperában, de arról nincsen véleményük, hogy mostanában nemcsak a már létező, alkotmányba és törvénybe foglalt anyanyelv-használati rendelkezéseket nem hajtják végre az ilyen-olyan hatóságok, hanem a parlamentben szinte naponta jelennek meg jogfosztó szándékú törvénykezdeményezések. Újabban pedig, a júniusi helyhatósági választásokra készülve, számos polgármesterünk és önkormányzati képviselőnk azon töpreng, érdemes-e ismét vásárra vinnie a bőrét, miután több RMDSZ-es kollégája ellen is bűnvádi eljárás folyik, ugyanis a közbeszerzési törvények olyan cseppfolyósak, hogy soha nem lehet tudni, az ügyészség szerint ki mit szegett meg éppen.
Washington nem szól, Brüsszel nem szól, ezt tudjuk, nem először nehezményezem én sem. De Budapest vajon szól-e? Látszólag igen, hiszen a jelenlegi magyar kormányról Erdélyben is, Bukarestben is az a közvélekedés, hogy „nemzeti elkötelezettségű". Ha a külhoni magyarokkal foglalkozó különféle nemzetstratégiai vagy nemzetpolitikai intézmények elszaporodását nézem, akkor talán még egyet is érthetnék ezzel. Csakhogy engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy a lázas magyar-magyar együttműködésen túl a kétoldali kapcsolatokban mikor hogyan képes nekünk Budapest segíteni.
Mikor hogyan tudunk néhány év stagnálás – és a visszalépés állandó veszélye – után végre ismét előrelépni jogaink kiterjesztésében, oktatási és önkormányzati intézményeink bővítésében? Mert bárki bármit mondjon is, erdélyi megmaradásunk elsősorban ezen múlik, ez tarthatja itthon vagy taszíthatja idegenbe a fiataljainkat. Januárban Bukarestbe látogatott a magyar külgazdasági és külügyminiszter, és ez nagyon rendben van. Ahhoz képest, hogy hosszú évek óta nincsen igazi munkakapcsolat a két kormány és a két külügyminisztérium között, már maga a látogatás ténye is eredmény. Elvétve volt ugyan egy-egy találkozó, de hol van vajon az egykori, sokat ajnározott „stratégiai partnerség", hol vannak a közös kormányülések? Azt se firtassuk, hogy ki a hibás az egyre vérszegényebb kapcsolatokért, legfeljebb annyit mondanék, hogy bármennyire jólesne is egyeseknek, én bizony nem tudok egyoldalúan a románokra mutogatni, mert a magyar fél legalább annyira ludas ebben vagy talán még inkább.
A lényeg: jó, hogy volt egy ilyen találkozó. Az viszont egyáltalán nem jó, hogy bár szóba hozta a kisebbségi problémákat is, az MTI szerint a magyar külgazdasági és külügyminiszter (istenem, micsoda nyelvfacsarmány ez az elnevezés) valamiféle sorrendet állított fel a jó viszony, a sikeres együttműködés és majdan a kisebbségi kérdések megoldása között: „A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter."
Nem tehetek róla, az jutott eszembe, hogy hányszor meg hányszor mondták nekünk a románok a kilencvenes évek elején, várjunk türelemmel, építsük fel először az általános demokráciát, aztán majd a sajátos jogokra is sort kerítünk.
Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak, ez volt akkor is a válaszom.
Most is csak azt mondhatom, hogy nem lehetséges sikertörténet magyar–román viszonylatban, ha közben a romániai magyarok helyzete romlik vagy legalábbis nem javul. Ilyen körülmények között várhatjuk, míg a világ, hogy a két ország relációja újabb és újabb csúcsokra hágjon, és valahol majd a magasban sor kerüljön ránk is.
Nyilvánvalóan nem ez a megoldás. A vitás kérdéseket fel kell vetni. Tudom, egy olyan országban élünk, amely német államelnököt választott magának nemrég, ékesen bizonyítva, hogy nálunk aztán az etnikai viszonyok igazán rózsaszínűek, miközben a politikusok – és nem csak – gonoszabbnál gonoszabb magyarellenes kezdeményezésekkel próbálják ezt a nagy nemzeti megalkuvást kompenzálni. Erről nem hallgathat a magyar kormány, még akkor sem, ha sikerült odajutni, hogy a nemzetközi közvélemény szemében éppen Románia a jó tanuló, nem Magyarország. Igaz, nem lehet mindent egyik napról a másikra rendezni, de a problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok, és talán még egy államelnökkel is vigasztalódhatunk.
De minek?
Markó Béla. Népszabadság

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Két világháborúban harcolt
„Édesapámék utolsóként hagyták el Nyujtódot” 
Csütörtökön a 87 éves, nyujtódi születésű Dani Béla kereste fel szerkesztőségünket, hogy megossza olvasóinkkal édesapja hadifogságának történetét. Mint mondta, az ötlet egy régebbi lapszámunkban közölt, veteránokról szóló cikk olvasása közben merült fel benne, Dani János ugyanis mindkét világháborúban hadifogoly volt.
Dani Bélát, az 1995 óta a magyarországi Vecsésen élő nyugalmazott történelemtanárt, volt iskolaigazgatót elmondása szerint évente három–négyszer „hazahozza Nyujtódra a honvágy”. Beszélgetésünkkor a Magyar Nemzet tíz évvel ezelőtti példányát szorongatta, benne egy 1945 februárjában készült, magyar fogoly honvédeket és civileket ábrázoló fotóval, amelyen édesapjára, Dani János honvédre ismert, akinek háborús kalandjait 2006-ban megosztotta a neves magyarországi napilap olvasóival. Most elérkezettnek találta az időt, hogy a háromszékiek is megismerjék ezt a történetet.
Fogság, katonaság, munkaszolgálat
– Édesapám mindkét világháborúban hadifogságba került. Első ízben 1916-ban, amikor a románok a betörést követően falunkat, Nyujtódot is megszállták. A magyar hadsereg visszavonulásra kényszerítette őket, de apámat, aki akkor 14 éves volt, és egy földbirtokosnál szolgált, a visszavonuló román katonák muníciószállításra kényszerítették a földbirtokos elkobzott ökörszekerével – ecsetelte. 
Dani János Moldva fővárosában, Jászvásárban került fogolytáborba, ahonnan hamarosan megszökött, de mivel nem tudott a Kárpátokban húzódó fronton keresztül hazajutni, egy gazdag moldvai juhásznál szolgált 1921-ig, amikor végre hazatérhetett. Hamarosan háromévi szolgálat következett a román hadseregben.
– Mivel ismerte a román nyelvet, hónapokig őrt állt a román hadügyminiszter, Averescu tábornok irodája előtt, ő keresett a tábornoknak Nyujtódról főszakácsot – részletezte Dani Béla.
1939–1940-ben, a Károly-féle román királyi diktatúra alatt munkaszolgálatot teljesített, tankcsapdákat mélyítettek a Besszarábia–Oroszország vonalon, mígnem 1940-ben az oroszok hazakergették őket.
A nyujtódi hatok
Miután Észak-Erdély 1940-ben felszabadult, a nyujtódi Dani János, Csiki Mihály, Jakabos András, Jakabos György, Kádár Gáspár, Máté László pótcsendőröket 1942-ben kéthónapos átképzésre hívták Ungvárra, ahonnan egy részüket a 2. hadseregbe osztották be, a többieket hazaküldték. A front közeledtekor, 1944 nyarán végül őket is mozgósították Bereck–Ojtoz védelmére. Részt vettek az ojtozi és a berecki–lemhényi harcokban, a beszivárgott partizánok felszámolásában. Máté László Ojtoznál életét vesztette, míg parancsnokuk, a vitézül harcoló Fekete János csendőr alezredes Bereck mellett esett el.
1944. szeptember 8-án, feladva Háromszéket, a nyujtódiak Pest felé vonultak, miközben többször is összecsapásokba keveredtek. Nyujtódot utolsóként hagyták el 1944. szeptember 8-án 10 órakor. 
– 11 órakor már az orosz előőrs géppuskával és egy ló vontatta páncéltörő ágyúval a kapunk előtt állt meg. Apámék szakaszából – habár megvolt erre a lehetőség – senki sem szökött meg – mesélte a honvéd fia.
Peches sorban állás
1944 decemberében Budapestre vezényelték őket, karácsonykor az oroszok gyűrűjébe kerültek. Előbb a pesti, majd a budai oldalon védték a fővárost, aztán 1945. február 7-én, a Sashegy oldalában lévő épületet körülzárva, az oroszok foglyul ejtették őket. Mindannyian a Farkasréti temetőbeli fogolygyűjtőbe kerültek, ahol a szovjet tiszti küldöttség felszólította őket, álljanak át a szovjet hadsereg oldalára, és felfegyverzetten járuljanak hozzá Budapest felszabadításához a német fasiszták és nyilas magyar ellenállók uralma alól, majd hazabocsátják őket.
– Édesapám nem volt azok között, akik rövid gondolkodási idő után a szovjetek oldalára álltak, sőt erélyesen rákiáltott a falujabeli Jakabos Lajos hivatásos csendőr őrmesterre, hogy ne tegyen ilyet.
Nem talált meghallgatásra, Jakabos részt vett az egy hétig tartó orosz ostromban. Ennek ellenére később egy kaukázusi útépítő fogolytáborban találkoztak, ugyanis, amint azt Jakabos 1950-ben Nyujtódon elmesélte egykori bajtársának, a budai harcok befejezése után az oroszok lefegyverezték és belökték őket is a német és magyar foglyok közé, így öt évig Jereván mellett, a Kaukázusban törte a követ.
– 1947-ben kivitték az állomásra azzal, hogy hazaviszik. Felsorakoztatták őket, és édesapám épp maga elé állította a gyomorbajos Csiki Misit, hogy együtt szálljanak fel a vonatra, amikor megjelent egy terepjáró, amelyből kiugrott egy orosz tiszt, aki Csiki háta mögött »elvágta a sort«. Előbbieket felterelték a vonatra, apám meg még egy évet fogságban maradt, 1948-ban engedték csak haza” – fejezte be a történetet Béla bácsi. 
Dani János 1902-ben született Nyujtódon. Mindössze tíznaposan veszítette el édesanyját, miután az asszonyt húsvéti locsolkodáskor a szomszéd a kút melletti vályúba dobta, és a tüdőgyulladás három nap alatt végzett vele. Mostohája elűzte otthonról, egy cigányasszony szoptatta. Tizenketten voltak testvérek, minden jussából kisemmizték, ingatlan javait csak a fogságból való hazakerülését követően, 1949-ben kaphatta meg. Három gyereket nevelt és taníttatott. 1967-ben, 65 évesen, bélcsavarodásban halt meg szülőfalujában.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely Ferenc kötetbemutatója Szászrégenben
A szászrégeni DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgető-könyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a február 17-i találkozóra.
A könyvbemutatót házigazdaként Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallotta: örül, hogy ilyen szép számban jöttek el, nem számított ekkora hallgatóságra. (32 évi ittléte során kevésszer volt ilyen zsúfolva a terem, amelynek építését 2002-ben fejezték be Makovecz Imre tervei alapján.)
A továbbiakban az "irányító szerepet" átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötet tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két "vendégalanyt": Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt és képzőművészt, illetve Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt. A szerző, Székely Ferenc, immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként…
Ezután a kérdező beszélt a kötetről, néhány háttérinformációt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése/vallatása, amiről alig találunk adatot a lexikonokban, vagy Wikipédián, az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitér, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségéről szól a kötet bevezetőjében…)
Székely Ferenc elmondta azon "évfordulós" alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni a kötetben, de sajnos nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter.
A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre "lebontva", hogy ki mikor lesz 60, 65, 85, 90 éves. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó.
Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat "nézett ki" magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél.
Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi tv magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket az interjúkból.
A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép magyar verset hozott, amit ő maga "nyújtott át" olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtiszteltetésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként; egyszer kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból.
Majd ismertette további művészi terveit.
Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben ’89 előtt és utána is.
Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért levélben köszöntötte régeni olvasóit.)
Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014; Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet.
"Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni s bízni a jövőben!"
Szentgyörgyi Zsolt. Népújság (Marosvásárhely)

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

Irány Székelyföld (Turisztikai vásár Budapesten)
Székelyföld-stand is jelen volt a március 3–6-a között Budapesten megszervezett Utazás Kiállítás 2016 turisztikai expón, amelyen 28 ország 350 kiállítója vett részt. Háromszéket a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, A borvíz útja programot az Aquasic Egyesület képviselte, Hargita megyét a Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás, továbbá Udvarhelyszéket a Szinfotour, Csíkszeredát a Csíkinfo Iroda, Gyergyószéket Gyergyószentmiklós önkormányzata – tájékoztatott  a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület.
A budapesti Hungexpo kiállítótérben tartott turisztikai vásáron ismét bebizonyosodott, hogy a magyarországiak számára kedvelt úti cél Székelyföld. A standot látogatók főként falusi szálláshelyek, szervezett programok, gyermekbarát szállások, szabadidős tevékenységek, mofetták és gyógykezelések felől érdeklődtek. Kíváncsiak voltak a kulturális rendezvényekre, és igen érdeklődtek az Ezer Székely Leány Napjáról és a csíksomlyói pünkösdi búcsúról. Dombora Lehel, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület ügyvezető igazgatója szerint olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a több ezer szóróanyag, katalógus kevésnek bizonyult. A háromszéki borvizes fürdőket működtető Aquasic Egyesület jóvoltából ásványvizeket kóstolhattak meg a látogatók, és gyógykezelési lehetőségekről tájékoztatták őket. Sokan érdeklődtek kiépített kempingekről, ám ez egyelőre hiánycikk Székelyföldön, pedig számos megfelelő helyszín kínálkozik e célra.
A stand látogatói a budapesti Székely Fesztivál felől is kérdezősködtek. A májusi rendezvényen szintén részt vesznek a kiállítók, az alkalmat kihasználják, hogy újabb turistákat Székelyföldre csalogassanak. (sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Középpontban a magyar tánc (A Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar közös hangversenye)
Március idusához közeledve közös ünnepi koncertre készül a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar. Legutóbb karácsonykor hallhattuk együtt játszani a fiatal székelyföldi hangszereseket, a közös koncert mögött tíz év tapasztalata és összeszokottsága áll. A sepsiszentgyörgyi hangversenyévad második alkalommal kínálja együtt az „aranycsapatot”, amelynek tagjai – neves hazai és magyarországi karmesterek és szólisták közreműködésével – mára már magas szakmai színvonalú szimfonikus zenekart képviselnek.
A március 11-én, pénteken 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében zajló hangverseny része a március 15-ei ünnepi megemlékezésnek, melyet az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tiszteletére tartanak városunkban. A budapesti Werner Gábor karnagy vezetésével a szimfonikusok kétrészes műsorral készülnek: elsőként klasszikusok, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert és Wolfgang Amadeus Mozart művei hangzanak el, az est második felének fő témája pedig a magyar tánc. Olyan zeneszerzők művei csendülnek fel, akiket a magyar tánc inspirált; többek közt Brahms, Bartók és Liszt műveiből is hallhatunk. Érdekessége e témának, hogy már a reneszánsz korban is létezett jellegzetes magyar udvari tánc, amelyről nem maradt fenn leírás, így ma csak a dallamokat ismerjük, amire táncoltak. A XIX. századi magyar táncokról viszont már többet lehet tudni, közkedveltek voltak Erdélyben, de szívesen járták Nyugat-Európa palotáiban is. Ezekből a dallamokból ihletődött számos magyar és más nemzetiségű korabeli zeneszerző. A Donáth-díjas Werner Gábor karmester 1969-ben született Budapesten, zenei tanulmányait ötévesen kezdte gordonkán, majd e mellett zongorázni tanult és ütőhangszereken játszani. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Győri Tagozatának gordonka szakán szerzett diplomát, majd karmester szakot is végzett, és Jurij Szimonov mesterkurzusain képezte magát tovább. Nevéhez fűződik a Hevesi Kamarazenekar művészeti vezetése, tagja volt a MÁV Szimfonikus, a Camerata Transsylvanica, a Sonora Hungarica zenekarnak és a Hubay Jenő Kamarazenekarnak, muzsikált a Magyar Virtuózoknál is. Ma a Budafoki Dohnányi Zenekar karmestere, emellett számos magyar zenekart dirigált vendégkarmesterként, vendégszerepelt Hollandiában, Olaszországban, Svájcban, Németországban és Erdélyben. 
Az ünnepi koncerten két fúvós szólistát köszönthetünk: fagotton játszik a budapesti Mohai Bálint, a Georgius Kamarazenakar alapító tagja és vezetője, Filip Ignác pedig fuvolán. A fiatal vendégszólista Mohai Bálint zenészcsaládban nőtt fel, fagottozni 12 évesen kezdett édesapja segítségével. Ma már több világhírű zenekarban illetve együttesben működik közre: a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának szólamvezetőjeként, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarában vagy a Vladimir Ashkenazy vezette Európai Unió Ifjúsági Zenekarban. Olyan hírességekkel muzsikálhatott együtt, mint Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, Herbert Blomstedt, Sir Colin Davis, Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Matthias Bamert, José Cura, Peter Schreier, Lang-Lang, Perényi Miklós, Garrick Ohlsson. 2015-től a fagottok „Stradivariján’”, egy 2009-ben készült Wilhelm Heckel 15179-es modellen játszik.
Filip Ignác a székelyföldi komolyzene meghatározó szereplője, a brassói Transilvania Tudományegyetem zenetagozatának tanszékvezetője, a csíkszeredai Régizene-fesztivál művészeti igazgatója, a Codex régizene együttes alapító tagja és művészeti vezetője. A Cantus Serenus, az Amaryllis, a Stravaganti és más együttesek tagjaként pedig számos belföldi és külföldi kamarazene-koncerten és színházi előadáson, illetve a Bukaresti Nemzeti Román Opera előadásain lépett fel. Szólistaként az ország több filharmonikus zenekarával működött közre, olyan mesterektől tanult fuvolatechnikát, mint az osztrák Ulrike Engelke, a német Gerald Matschke, Gunter Pohl vagy Monika Kaminski, a holland Anneke Boeke és Heiko Shegget.  
A teljes ünnepi műsor: az első részben Ludwig van Beethoven: István Király nyitány, Franz Schubert: Rosamunda közzene és Wolfgang Amadeus Mozart: B-dúr fagottverseny, a második részben pedig Doppler Ferenc: Magyar fantázia, Johannes Brahms: Magyar táncok, Bartók Béla: Magyar képek, Farkas Ferenc: Mátrai táncok, Liszt Ferenc: II. Magyar Rapszódia. 
A koncertre érvényesek az idei zenei évad bérletei, szabadárusításban a jegyek a városi kulturális szervezőirodában (Szabadság tér 1. szám, nyitvatartás: hétfő–csütörtök 11–16, péntek 11–13 óra között) és a www.biletmaster.ro oldalon kaphatók. Szervezők: Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kónya Ádám Művelődési Ház. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Príma Polgár díjakat Székelyudvarhelyen
A Príma Rádió tizedik alkalommal tartotta szerdán este a Príma Polgár-díjátadó ünnepséget. Az udvarhelyi Príma Polgárok értékteremtő munkájának díjazását jubileumi könyvátadás követte.
A rendezvény célja az értékes emberek bemutatása, minél szélesebb rétegekkel való megismertetése. „Nem könnyű feladat eldönteni, ki érdemes erre a címre, hiszen elmondhatjuk, városunkban nagyon sok erre érdemes polgár tevékenykedik, munkálkodik a közösségünk fejlődése érdekében” – méltatta az eseményt Orosz-Pál Levente, a rádió igazgatója.
A Príma-díjakat László János, a rádió tulajdonosa, valamint a Príma-díj ötletgazdája adta át, míg a díjazottak méltatását az előző évek Príma Polgárai tolmácsolták.
A Príma Polgár-díjat post mortem Botár Gábor emlékének ajánlották. A Kis Szent Teréz Plébániatemplomban szolgálatot teljesítő atya híveit már gyerekkoruktól arra tanította, hogy a templomlátogatás mellett ápoljanak személyes, bensőséges kapcsolatot Istennel, így válik élővé a hitük. Mély mondanivalójú prédikációit a szentmisék minden részvevője magáénak érezte – hangzott a méltatás. A díjat Tamás Barna atya, a Kis Szent Teréz plébánia ügyvezető lelkésze vette át. A jelenlevők felállva, egy perc néma csönddel emlékeztek Botár Gábor néhai plébánosra.
A Príma orvos kategóriában Dr. Szabó Sándor szülész-nőgyógyász főorvost díjazták, a laparoszkópos és hiszterioszkópos nőgyógyászati műtétek úttörőjét. 2011-ben végezte el az első laparoszkópos méheltávolítást a székelyudvarhelyi kórházban, ezzel megelőzve a marosvásárhelyi egyetemi klinikát.
A Príma pedagógus díját Szakács Paál István, a Bányai János Műszaki Kollégium igazgatója vehette át, akinek nevéhez fűződik a műszaki kollégium bővítése. A matematikatanár, igazgató bevallása szerint nemcsak a jó gyerekeket szereti az iskolában, hanem inkább azokat, akik néha egy kicsit pimaszabbak, akik nem sorolódnak be a többiek közé.
A Príma művész díjazott Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium megálmodója, valamint az első székelyföldi rajzfilmstúdió megalapítója lett, aki a Likaskő című rajzfilmmel, a Love című kisfilmmel, valamint több dokumentumfilmmel számos rangos nemzetközi filmfesztivál nyertese is.
A Príma sportoló Lőrincz Géza sporttanár, a Rákóczi Sportcentrum vezetője, akinek több, mint félévszázados sporttevékenységét méltatták.
Udvarhelyért Príma-díjjal méltatták ugyanakkor Lukács Csaba, Budapesten élő újságíró tevékenységét, aki mivel személyesen nem tudott részt venni a díjátadó gálán, hangüzenetben köszönte meg a kitüntetést, mondván: „Akárhová megyek a Földön, Udvarhely mindig a világ közepe lesz”.
A gálán Szőke Zalán VIII osztályos hegedű szakos tanuló Weiner Leo – Peregi verbunkos című művét adta elő, majd ezt követte József Attila: Gyermekké tettél című verse Videvenyecz Edina egykori Príma-díjazott tolmácsolásában. Az előadás után elhangzottak László János, a Príma-díjak alapítója, Bunta Levente polgármester, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Konzulátusának konzulja köszöntő beszédei. A rendezvényt jubileumi könyvátadás zárta, a fényképes kiadvány tartalmazza az eddigi ötvenhárom Príma Polgár monográfiáját.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro