Óvatos kétnyelvűségügyben Boc legfőbb kihívója
Kolozsvár lakosságának véleményétől tenné függővé Octavian Buzoianu független polgármesterjelölt a kétnyelvű helységnévtáblákkal kapcsolatos álláspontját.
Mindezt csütörtöki sajtótájékoztatóján válaszolta a Krónika kérdésére a kincses város elöljárói székére függetlenként, ugyanakkor több párt támogatásával pályázó üzletember. Buzoianu közölte: „kényszerítő intézkedések" nem vezetnek eredményre ebben a kérdésben, polgármesterként a megyeszékhely lakosságára bízná a döntést a kétnyelvű helységnévtáblák ügyében.
Az üzletember mindemellett fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy jelenlg Budapesten élő magyar gyerekekkel nevelkedett a kincses városban, ugyanakkor szerinte ki kellene aknázni a kolozsvári, erdélyi multikulturalizmusban rejlő lehetőségeket. Ezt a történelmi együttélésen alapuló multikulturalizmust szerinte nem szabad összetéveszteni a nyugat-európai országokban tetten érhető multikulturalizmussal.
Mint ismeretes, Kolozsvár rendszerváltás utáni polgármesterei – Gheorghe Funartól kezdve Sorin Apostun keresztül Emil Bocig – folyamatosan elzárkóztak attól, hogy magyar nyelven is feltüntessék a település nevét a város bejáratainál.
Az ingatlan- és szállodaiparban, valamint a mezőgazdaságban érdekelt 61 éves Octavian Buzoianu a polgármesteri posztot négyéves kormányfői „kitérővel" 2004 óta betöltő Emil Boc legjelentősebb kihívójának számít. Miután két héttel ezelőtt bejelentette indulását, öt alakulat – köztük a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Parasztpárt – sorakozott fel mögé, visszaléptetve saját jelöltjét.
A becslések szerint 7-8 millió eurós vagyonnal rendelkező üzletembernek a következő negyven évre szóló „helyi kormányzási" programja azt célozza, hogy Kolozsvár a régió stabilitási és fejlesztési központjává váljék. Máris sokat vitatott, Az egymillió ember Kolozsvárja kampányszlogene kapcsán elmondta: nem azt állítja, hogy hamarosan ennyi lakosa lesz, hanem hogy ennyien fognak megfordulni a városban, amire szerinte nincs felkészülve az önkormányzat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megírta Ady Endre életrajzát
Csütörtökön a Festum Varadinum keretében az Illyés Gyula könyvesboltban Péter I. Zoltán író, helytörténész szerzői estjét tartották. Programfelelős a Holnap Kulturális Egyesület volt.
Házigazdai minőségében Králik Loránd köszöntötte „a népes szurkolótábort”, majd a rendkívül jó hangulatban telt est hátralévő részében Szűcs László újságíró, a Várad folyóirat főszerkesztője faggatta Péter I. Zoltánt, aki felidézte, hogy a rendszerváltozás előtt természetesen nem lehetett nyilvánosan helytörténettel foglalkozni, ezért ő is titokban, „konspirálva” gyűjtögette a képeslapokat és az egyéb anyagokat. 1990 első napjaiban azonban már megjelent az első helytörténeti írásával a Bihari Naplónál, mely aztán egy sikeres sorozat kezdetét jelentette. Tulajdonképpen az elmúlt két és fél évtizedben Nagyvárad helytörténete és Ady váradi élete jelentette kutatásainak két fő témáját, de azért néhány „kakukktojás” is becsúszott. Az első kötete még rudimentáris formában, nem túl jó minőségi képekkel látott napvilágot, de ahogy telt az idő, a neve egyre szélesebb körben ismertebbé vált, nem csupán a Partiumban, hanem Budapesten is szép számú érdeklődőt vonzzanak a könyvbemutatói.
Az említett kakukktojások egyike a 2011-ben megjelent képzelt beszélgetése Ady Endrével, mely esetében azzal az újságíró fogással élt, hogy a meglevő publicisztikákba kérdéseket illesztett közbe. Mint elhangzott, szakmai berkekben szintén nagy sikert aratott a két Rimanóczyról szóló könyve, olyannyira, hogy a közelmúltban még a híres építészcsalád egyik tagja is nagy nehézségek árán tudott beszerezni egy példányt belőle.
Tanácsosjelölt
A váradi kávéházakról, majd a vendéglőkről szóló kötetéhez úgy adódott az ötlet, hogy amikor a 4-es honvédezredről szóló tanulmányához keresett forrásokat a könyvtárban, feltűnt neki, hogy a korabeli újságokban milyen gyakran reklámozták magukat ezek a vendéglátóipari egységek. Munkásságának egyik fontos állomása volt még az Ady Endre sajtóperéről és a börtönben töltött néhány napjáról szóló írása, melyet társszerzőként jegyzett Tóth Jánossal, az Ady Endre Emlékmúzeum korábbi „őrével”. Legutóbb a Régi képeslapok, régi történetek- Várad-Olaszi című könyve iránt volt igen nagy a kereslet, de mivel már elkészült- és ősszel megjelenik majd- az Újvárosról szóló kötet is, ezért a jelenlevőknek inkább ebből vetítettek le körülbelül 48-50 képet, Péter I. Zoltán pedig megjegyzéseket fűzött ezekhez. Szóba került az is: tulajdonképpen már megírta Ady Endre részletes életrajzát is, és ez is hosszabbra sikeredett, ezért azt tervezi, hogy három kötetben fog megjelentetni, amennyiben adottak lesznek ehhez a megfelelő körülmények.
A szerzői est egy magyarázattal zárult: Péter I. Zoltán elmondta, Pásztor Sándor megkeresésére, a civil szféra küldötteként azért vállalta el, hogy szerepeljen az RMDSZ megyei tanácsosjelölt-listáján, mert úgy érzi, hogy ez egy teljesen új csapat, melynek tagjai nagy hangsúlyt helyeznek az összefogásra, és a szakmai kompetenciára.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Jó-e a régiósítás az erdélyi magyaroknak?
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási reform került terítékre a Kulturális Autonómia Tanács legújabb Nemzetpolitikai kerekasztalán. Megtudtuk, hogy a román nemzetállam érinthetetlen, de azért fel a fejjel!
Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az alkotmánymódosítás témája a választópolgárok többségét nem hozza lázba. Mindjárt más azonban a leányzó fekvése, ha Románia közigazgatási felosztásának kérdése felől közelítjük meg ezt az egész problémacsomagot: a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) legújabb – sorban a negyedik – Nemzetpolitikai kerekasztalának résztvevői pedig pont erre tettek kísérletet a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében.
Papp-Zakor András moderálása mellett két egyetem és két kutatóintézet képviselői járták körül a témát. Illyés Gergely ( Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest), Magyari Tivadar (BBTE), Székely István Gergő (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) és Varga Attila ( Sapientia EMTE) annak apropóján folytatott párbeszédet, hogy a román szakértői kormány bejelentése szerint három nagy kérdésben szeretne társadalmi vitát indítani:
az oktatási és a közigazgatási reform, valamint az alkotmánymódosítás
– amelyek közül az utóbbi kettő értelemszerűen összefügg.
Az alkotmányjogász Varga Attila ismerteti a tényeket. Romániában három irányból érkezhet alkotmánymódosítási kezdeményezés:
• kezdeményezheti a köztársasági elnök, a kormány javaslatára;
• a parlamenti képviselők és szenátorok legalább egynegyede;
• illetve legkevesebb 500 ezer szavazásra jogosult állampolgár, akik az ország megyéinek legalább feléből kell származzanak.
A módosító javaslatot kétharmados többséggel kell elfogadnia a parlament mindkét házának, a végén pedig kötelezően népszavazásra kell bocsátani.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy jelenleg a politikai klíma teljesen alkalmatlan egy alkotmánymódosításról szóló közvitára, lévén választási évben vagyunk, és a politikai szereplőkből hiányzik a konszenzusteremtő törekvés, amely szükséges egy alkotmányreformhoz.
Annak ellenére így van, hogy – mint azt Székely István Gergő aláhúzza – a román pártrendszer nem annyira polarizált, mint a közép-kelet-európai régió más országaiban (elég Lengyel- vagy Magyarországra gondolnunk), mert a pártok minden látszat ellenére nem ideológiai különbségek mentén szerveződnek, hanem klientúra-, azaz érdekalapon, és sosem valami mellett, hanem valami ellen tömörülnek egy közös ügy köré (a Demokratikus Konvenció az Iliescu-rezsim legyőzése céljából jött létre, a DA szövetség a Năstase-féle kormányzás leváltására, az USL Băsescu ellen, a PNL és a PDL egyesülése szintén ilyen logika mentén történt).
foter.ro

Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ha nem lennék optimista, bedobnám a törülközőt”
A budapesti Magyarság Házában sorra került az Összkép a bánsági magyarságról című konferenciának Kántor Zoltán, PhD, szociológus, politológus, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója volt az egyik előadója. A temesvári születésű Kántor Zoltánnal a Bemutatkozik a Bánság rendezvény létrejöttéről és annak hatásáról, az általa vezetett Intézetnek a szórványban zajló folyamatok tanulmányozására és pozitív befolyásolására tett erőfeszítéseiről beszélgettünk.
– A konferencia kezdetén elhangzott, hogy Ön volt a Bemutatkozik a Bánság rendezvény egyik ötletgazdája. Hogyan született meg ez a kitűnő ötlet?
– Molnár Zsolt parlamenti képviselővel közösen gondolkodtunk azon, hogy itt, Magyarországon is jobban meg kellene mutatni a Bánságot, Temesvárt. A Magyarság Házában rendszeresek ezek a rendezvények, ahol egy kistérséget bemutatnak. Közösen elmentünk a Magyarság Háza igazgatóságához, fölvetettük az ötletet, nekik egyből megtetszett, és elindult a szervezési munka. Lényegében a temesváriak szervezték, nekem csak egy kérésem volt, hogy minden magyar szervezet jelen legyen. Molnár Zsolt képviselő, a Petőfi Sándor programos Horváth Ida és a többi temesvári szervezet, intézmény gondolták végig, hogy mivel is érdemes ide jönni. Végül arra is gondoltunk, hogy ne csak kultúra legyen, hanem kezdődjön az egész egy kis tudományos szimpóziummal, hogy összképet kapjanak az emberek a Bánságról.
– Milyen utóhatása lehet egy ilyen rendezvénynek?
– Egy ilyen kistérségi bemutatkozásnak kettős hatása lehet. Egyrészt összehoztuk a temesváriakat a Bánság iránt érdeklődő budapestiekkel, köztük sok régi temesvárival, de azért itt vannak a nemzetpolitikai döntéshozók az Államtitkárság részéről meg a finanszírozó Bethlen Gábor Alap részéről.
A harmadik a média szerepe, amelynek köszönhetően erről nagyon sokan tudomást szereznek. Én soha se várok el csodát egy-egy ilyen rendezvénytől, de ha sok ilyen rendezvény van, a médiába is bekerül, hogy megint egy jó dolog történik vagy például arról ír a média, hogy a temesvári Erdei Ildikó magyar állami kitüntetést kapott, akkor több információ jut el az emberekhez a Bánságról.
– Ön 21 esztendővel ezelőtt jött el Temesvárról. Hogyan látszik innen Budapestről a Bánság, Temesvár?
– Igaz, hogy innen elsősorban a Székelyföld meg a nagypolitika látszik, ugyanakkor meg azt is elmondhatom, hogy a Kutatóintézetnek számtalan olyan rendezvénye van, ahol a szórványra összpontosítunk. Olyankor mindig vannak temesvári előadóink, mint Bodó Barna vagy Erdei Ildikó, akik tanulmányokat is közölnek a folyóiratunkban. Mi az intézetben stratégiai kérdésekről gondolkodunk, és olyankor mindig tipologizáljuk a településeket, a gazdasági, a szociális vagy demográfiai helyzet szerint. Temesvár, Arad, Brassó vagy Kassa, Pozsony és Újvidék – ezek nagy és jelentős városok, ahol a magyarság 5-6% körül van, de számszerűen 15-20 ezer magyarról beszélünk, ami annyi, mint egy székely kisváros lakossága. Kevésbé láthatók ezek a magyarok, de ezek rendkívül fontos centrumok minden szempontból, gazdaságilag is erős városok, amelyek bármilyen továbbgondolás, társadalomépítés esetén számítanak. Az itt elhangzott előadások is igazolják, hogy Temesváron, a nagyvárosi szórványban mekkora erőfeszítés a médiát fenntartani, az iskolát fenntartani vagy magyar egyházakhoz bevonni, kampányok esetén mobilizálni az embereket. Ami a nagyvárosi szórványokban történik, az heroikus munka!
– Önnek rálátása van a magyar szórvány helyzetére – mit lehetne tenni a fogyás megállításáért, vagy legalább a lemorzsolódás lassításáért?
– Három tényezővel tudnám összefoglalni, amit szerintem tenni kell. Az első: létezzenek és működjenek azok az intézmények, amelyek a nemzeti reprodukciót biztosítják. Ezeket az intézményeket olyan emberekkel működtessék, akik elkötelezettek. Temesváron ez látszik. Tehát intézmény és működtető. A harmadik tényező az adott országból vagy a Magyarországról érkező támogatások, mindez jól összehangolva, strukturálva, csak úgy fog működni a dolog. Ha nincs meg az összhang a különböző oktatási intézmények vagy oktatási ciklusok között, nincs összhang a különböző támogatások között vagy egyház, iskola és civil szervezetek között, akkor sokkal kevésbé fog hatékonyan működni.
Mi a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben a tudást próbáljuk rendszerezni, kutatásaink is voltak a szórványban zajló folyamatokkal kapcsolatban, pl magyar iskolaválasztás, többségi iskolaválasztás. Temesvár többször is benne volt a kutatásokban vagy intézményi feltérképezés területén, de más szórványtelepülésekkel is foglalkoztunk és a tudást összegezve próbálunk ötleteket, javaslatokat megfogalmazni. Ez egyértelműen csak a helyiekkel együtt működhet, hisz mi innen az egészet próbáljuk átlátni, de mindenhez nem érthetünk. Azt sikerült elérnünk, hogy minden egyes területről tudjuk, hogy ott kik a jó szakemberek és azokkal dolgozunk együtt.
– Lehetünk optimisták a magyar szórványközösségek jövőjét illetően?
– Bedobnám a törülközőt, ha nem lennék optimista, ha nem hinnék abban, hogy valami tehető, első fázisban minimum a csökkenés lassításáért. Nem vagyunk vakok, látjuk hogy milyen folyamatok vannak: asszimiláció, vegyes házasság, többségi iskola de ezen a nehéz pályán azért csak lehet valamit tenni. Hiszem azt, hogy jó tudományos alappal, célirányos támogatásokkal és nagyon jól felkészült helyi emberekkel azért egy fajta revitalizáció elérhető!
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Közel ezer zarándok utazik majd a Boldogasszony zarándokvonattal
Az idén 950 zarándok utazik a csíksomlyói búcsúra a Boldogasszony zarándokvonattal – mondták el hétfői kolozsvári sajtótájékoztatójukon a vonatos zarándokutat szervező Misszió Tours utazási iroda képviselői. Budai László, a Misszió Tours alapítója elmondta, a 16 vagonos zarándokvonat május 12-én hajnalban indul Budapestről, és a magyar-román határt átlépve Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és Maroshévíz érintésével érkezik az esti órákban a vendéglátó településre, Gyergyószentmiklósra. Hozzátette, igény lett volna egy 17. kocsi helyeire is, de több vendégnek nem tudtak szállást biztosítani Gyergyószentmiklós térségében.
Budai András, a Misszió Tours ügyvezetője elmondta: a szerelvény valamennyi kocsijában hallható rádió által alakul ki a zarándoklat sajátos hangulata. A vonatrádió élő műsorában lelki programok, közös imák hangzanak el, idegenvezető hívja fel az utazók figyelmét a látványosságokra, és közös énektanulásra is lehetőség nyílik. A lelki elcsendesedésre vagy gyónásra a szerelvény három csendes fülkéje teremt majd lehetőséget.
A zarándoklat szervezői szerint a hangosítás azt is lehetővé teszi, hogy az állomásokon várakozók is hallják a benti közös imádságot és éneklést, a zarándokok pedig azt a műsort, amelyet egy-egy állomáson számukra szerveznek. „Hihetetlen az a szeretet, az a ragaszkodás, amely a vonat útvonalán megnyilvánul" – jelentette ki Budai László.
Az utazás második napján a zarándokok Gyimesbükkre, az ezeréves határhoz látogatnak, harmadnap a csíksomlyói búcsún vesznek részt. A programot a negyedik nap Gyergyószentmiklós főterén szabadtéri szentmise zárja. E szentmise keretében bérmálnak a gyergyószentmiklósi fiatalok.
A Boldogasszony vonat utasait Bíró László tábori püspök, Burbela Gergely verbita szerzetes, Görbe László piarista szerzetes és Timár Asztrik ferences szerzetes kíséri a zarándokútra, és Nagyváradtól Gyergyószentmiklósig Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője is csatlakozik hozzájuk. A zarándoklat világi fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke, egyházi fővédnöke pedig Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.
MTI
Erdély.ma

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Snagovi iratok, évfordulós emlékezet
Noha jól látható, kiszámítható, hogy az1956-os történések 60. jubileumának közeledtével kézenfekvően meg fognak szaporodni a visszaemlékező, elemző vagy értelmező kiadások, ám talán még ezeknél s a visszaemlékezések vagy retro-értékelések kínálkozó sokaságánál is beszédesebbek lehetnek maguk a nyersen, de alapos lábjegyzetekkel közreadott eredeti dokumentumok!
Egy román miniszterelnöki ajándék, Iliescu és Nastase személyes gesztusa a Román Információs Hivatal és a volt Securitate anyagaiból válogatott (47 kötetnyi) irategyüttes jelent meg az 50. évfordulóra, mely a Nagy Imre és fogolytársainak leveleit, jegyzeteit, tárgyalásait, kommunikációs kísérleteit, s egyáltalán: a snagovi kényszerelhelyezés időszakában keletkezett írásos forrásokat közli.[1] E kötet (a maga koránt sem épp kicsiny terjedelmével) a szerkesztők negyven oldalas ismertetőjével kezdődik, melyben okadatolt tényeket közölnek, majd Lukács Györgyről készült 1956. novemberi iratot tárnak elénk, s ezt követően már rögtön rabjai is lettünk a jelentések jelentéseinek – erre ébredünk rá egyhamar. A Feljegyzések a beszélgetésekről fejezet az alaphangot, a Politikai levelek blokk a korjelenségeket, a Politikai jegyzetek pedig a szereplők „kitörési kísérleteit”, elrablásuknak Lukács Györgyéhez hasonló státuszdiskurzus-jellegét, és a Függelék a korabeli szovjet-román-magyar intézkedések kísérleteit pontosítja. Zárul a kötet a „snagovi csoport” tagjainak (mintegy húsz oldalon át sorjázó) rövid életrajzával ér véget, majd a Névmutató zárja a kötetet, melyet ekképp letenni nemigen lehet, csakis úgy, ha rögvest a többit, életrajzokat, esszéköteteket, életmű-részleteket, a többoldalú megközelítéshez szükséges újabb dokumentumokat, életút-narratívákat, további bibliográfiákat vesszük elő…
Bizonnyal azt hihetnénk:végtelen mennyiségű sztori, elbeszélhetetlen zártság és morálfilozofikus rétegzettség, politikai és mentális csalatkozás, meghasonlások és fölfejlések hekatombányi tömege van jelen egy ilyen kötetben, melyekre elég pusztán utalni, s máris mindenki sejti, mit várjon tőle. Ámde ami épp a legizgalmasabb, az nem ebben lakozik. Hanem magában a kommunikációban… – a közlés (levelek, „feliratok”, petíciók, tudósítások, vallomások, segélykérő próbálkozások) lehetőségének és értelmének hitében, a naplóírás vagy levelezés vágyálmában, az elkobzott üzenetek rejtett jelképiségeiben, a monologizáló személyiség reményteljes kapcsolatkereséseiben, a magát föladni nem akaró Én túlélési vízióiban. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben roppant újszerű, s ezért korszakos divatot teremtő hatású lett a vallomásos mutatkozás, az életút-képekben rejlő át- és kibeszélési „gyógyítás” eszköze, sőt a minderre rátelepülő társadalomtudományi kutatások módszertani érzékenység-változása is.
E kötet, bár leginkább (s a látszat szerint) „csak” dokumentumkönyv (a „csak” itt jelentéses kicsinyítésként van jelen, természetesen…, hisz indításként épp ennek végtelen nagyszerűségéről szóltam…), épp ezt a leküzdhetetlen sokféleséget, az ideák és ideológiák, rejtések és közlések, sugárzások és rejtekezések dinamikáját jeleníti meg – idejemúlhatatlan hitelességgel. Ennél többet könyvtől nehezen, inkább csak értelmezői önmagunktól várhatunk.
Avagy a megértő Időtől, mely értelmet ad a titoknak, a rejtélynek és a belátásra épülő fohászoknak, a vallomásos szereplőknek, a kiutat kereső foglyoknak, a „cseléd”- és besúgó-környezetnek, s mindannak, ami politikai foglyokat, /menekülteket!/ napi létmód és reménykeresés szintjén tesz kiszolgáltatottá, bizakodóvá, vagy reménytelenné.
Sokra értékelendő ma már e forrásközlés, s nem egyszerűen vagy nem pusztán azért, mert rendszerváltó ürügy lett ’56-ból Magyarországon, hanem mert a „szürke” dokumentumok szereplői emberi emberek, reménykedő-jobbító, meghurcolt vagy csalatkozott politikusok, családok együttese, kapcsolatok és belső szeretetviszonyok egész arzenálja valóban, s ezt magában is rejti a könyv.
Rejteni is persze csak addig tudja, míg „ki nem olvassuk” belőle…
[1]A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Iratok. Összeállította, szerkesztette és bevezette Baráth Magdolna – Sipos Levente. Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006., 464 oldal.
A.Gergely András
maszol.ro

Fegyelmi szankciókat róttak ki a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektorára
Fegyelmi szankciókat róttak ki a magyar állam által fenntartott, pénzügyi válságba jutott Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) volt rektorára – jelentette be Tőkés László, az egyetem alapítói tanácsának elnöke.
Elmondta, hogy az alapítók tanácsának döntése szerint János Szabolcs volt rektor nem indulhat versenyvizsgán magasabb oktatói fokozat elérésére, nem pályázhat vezető tisztségre az intézményben, és nem lehet tagja doktori, mesteri vagy államvizsga-bizottságoknak.
A magyar állam által fenntartott egyetemnek azt követően kellett válságkezelő tervet kidolgoznia, hogy a rossz gazdálkodás következtében mintegy 3,5 millió lej (245 millió forint) adósságot halmozott fel. Az ezt feltáró belső vizsgálat nyomán tavaly novemberben lemondott az egyetem rektora és gazdasági igazgatója.
Tőkés László erkölcsi problémának tekintette, hogy az egyetem szenátusában a döntéshozók majdnem fele nem járult hozzá a volt rektor elmarasztalásához. Hozzátette: János Szabolcs együttműködik az egyetem új vezetőivel a válsághelyzet orvoslásában, a másik felelős, Berei Annamária volt gazdasági igazgató azonban nem mutat együttműködő magatartást.
A sajtótájékoztató után az MTI-nek Tőkés László telefonon elmondta, hogy ha nem sikerül jobb belátásra bírni a volt gazdasági igazgatót, peres úton próbálják visszaszerezni tőle azt az 56 ezer lejt (3,9 millió forint), amelyet az egyetem vagyonából előlegként felvett, és nem számolt el.
"Ha az egyetem erkölcsileg nem áll talpra, és nem szakít a múltjával, fennáll a veszélye annak, hogy félresikerül a megújulási kísérlet" – jelentette ki az európai parlamenti képviselő.
Tőkés László azt is elmondta, hogy április elején az egyetem küldöttsége Budapesten tájékoztatta az intézmény helyzetéről és a válságkezelési elképzelésekről Balog Zoltánt, az emberi erőforrások miniszterét, Palkovics László oktatási államtitkárt és Grezsa Istvánt, a nemzetpolitikai államtitkárság képviselőjét, múlt csütörtökön pedig az erdélyi magyar felsőoktatásra szánt magyar állami támogatásokat kezelő Sapientia Alapítvány kuratóriuma elfogadta az egyetem válságkezelő tervét.
A válságkezelő terv lényege, hogy az egyetem jelenlegi kínálatában szereplő szakok közül négyet megszüntetnek, további négy meghirdetését pedig szüneteltetik. Átalakul ugyanakkor az egyetem struktúrája: az eddigi három kar helyett két karba tömörítik a szakokat, a jelenlegi 15 tanszékből öt marad. A terv végrehajtása várhatóan 116 millió forintos éves megtakarítást eredményez.
Pálfi József, az intézmény új rektora a hétfői sajtótájékoztatón elmondta: a válságkezelő tervvel várhatóan 3-4 év alatt tudja törleszteni a tanintézet a felhalmozott adósságait.
Fodor Attila, az egyetem szenátusának az elnöke hozzátette, a legnagyobb összeget azzal tudják megspórolni, hogy lemondanak csaknem két tucat óraadó tanár szolgálatairól. A szenátusi elnök a sajtótájékoztató után az MTI-nek elmondta: a válságkezelési tervről még az egyetem szenátusának is döntenie kell. „Bízom a szenátorok bölcsességében" – jelentette ki a szenátusi elnök az elfogadás esélyeire vonatkozó kérdésre válaszolva.
MTI
Erdély.ma

Székelyföldre fókuszálnak a Sapientia EMTE csíkszeredai karán
Egy célkitűzését már teljesítette a tizenöt esztendős Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE): a vizsgált adatok szerint a felsőoktatási intézmény csíkszeredai kara leginkább a székelyföldi fiatalok körében népszerű.
Tavaly ősszel összesen 233 tanuló választotta a Sapientia EMTE valamelyik csíkszeredai szakát továbbtanulás céljából. Az elsőéves hallgatók 93 erdélyi vagy magyarországi településről érkeztek: 58 Hargita megyei, 18 Kovászna megyei, 7 Maros megyei, illetve 8 más erdélyi megyében található településről, illetve két magyarországi városból, Budapestről és Hódmezővásárhelyről is volt egy-egy iratkozó – derül ki az egyetem szerkesztőségünkhöz eljuttatott beiratkozási statisztikájából.
Közel van és olcsó
„Többnyire a székelyföldiek választják az egyetemet” – erősítette meg érdeklődésünkre Makó Zoltán, a felsőoktatási intézmény csíkszeredai dékánja. Főképp azért esik a választás a Sapientiára, mert az ingyenes helyek mellett a tandíj-hozzájárulásos helyekért sem kell mélyen zsebbe nyúlni – évi 250 eurót kell fizetni –, ugyanakkor közel van a diákok lakhelyéhez, és magyar nyelven zajlik az oktatás. Akik távolabbi vidékekről jönnek, valamelyik szak miatt választják a csíki oktatási helyszínt, ugyanis bizonyos szakok csak itt találhatók meg magyar nyelven. A Magyarországról érkezett személyeknek is legtöbbször székelyföldi kötődésük van, jegyezte meg a dékán.
Alkalmazkodnak a munkaerőpiachoz
A Sapientia EMTE csíkszeredai kara a diákok toborzásakor is főképp a három székelyföldi megyére fókuszál. Az egyetem chartájában is hangsúlyozzák, hogy az intézménynek szerepet kell játszania a Székelyföld modernizálásában, mutatott rá Makó, aki szerint a szakok létrehozásakor is a vidék gazdaságára jellemző ágazatokat próbáltak indítani. Példaként felhozta a térségben egyedülinek számító élelmiszeripari mérnöki szakot, vagy a több éve nagy hallgatói létszámmal működő könyvelés szakot. „A nemrég indult gazdasági informatika szakunkkal a térségben most megjelenő informatikai vállalkozásokra próbáltunk reflektálni” – fűzte hozzá a dékán.
Szükség van a térségben a Sapientia csíkszeredai képzési palettáján szerepelő szakokra – nyilatkozta lapunknak Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő. „Ugyan adódnának még szakok, amelyekre szükség lenne a térségben, de mindent nem lehet egy egyetemen megoldani. Viszont amióta létezik a csíkszeredai intézmény, tapasztalataim szerint folyamatosan odafigyelnek a térség munkaerőpiacának szükségleteire” – fejtette ki. A főtanfelügyelő kiemelte, hogy az egyetem partnerségben áll a tanfelügyelőséggel, és sok közös programot – iskolai versenyeket, konferenciákat – szerveztek együtt.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

Egy könyv története
Negyedszázada gyalog vittük Erdélyt…
Cum Deo pro patria et libertate – Rákóczi jelmondata volt Okos Márton előadásának és könyvbemutatójának a mottója múlt csütörtökön a lemhényi Szent Benedek nappali központban.
Az érdeklődők figyelmesen hallgatták az előadót, aki beszámolt az akkori, óriási kockázattal és merészséggel járó út viszontagságairól, amikor Juhász Gáborral, akinek neve nem ismeretlen itt, Székelyföldön, gyalog indultak Budapestről Párizsba, hogy tiltakozzanak Ceaușescu falurombolási terve ellen. Az úgynevezett „szisztematizálás” a magyarlakta falvak felszámolásával, a lakosság kitelepítésével járt volna. A két bátor fiatal vállalta a szekuritáté zaklatását, az esetleges – akár életkockázattal járó – célponttá válást a magyarságért.
Az útleírás néhol csontba vágó őszinteséggel írja le az utat segítő vagy éppen akadályozó eseményeket, személyeket, épp ezért hosszú ideig egyetlen kiadó sem vállalta a publikálását. Félig magánúton került sor az első kiadásra, Negyedszázada gyalog vittük Erdélyt Európába címmel, majd ezt követték más kiadások is. Az előadás második felében az azóta eltelt huszonöt esztendőről esett szó, a további népmentő és értékmentő eseményekről, tervekről.
Biró G. Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Több budapesti helyszínen tart előadást az Osonó
Április 26-30. között a Bakelit Multi Art Center, az RS9 Színház, az S4 Háló Közösségi és Kulturális Központ, valamint két budapesti gimnázium ad otthont az Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című, a román és magyar fiatalok személyes történeteit feldolgozó előadásnak. Előtte, április 25-én a gyulai Nicolae Bălcescu Román Gimnáziumban mutatja be a társulat a Fazakas Misi által rendezett fórumszínházi produkciót.
A júniusban bemutatott produkció elutasítja, hogy meghatározható legyen. Nem dokumentumszínház, bár az előadás kiindulópontját az osonós és a csíkszeredai román fiatalok egyéni tapasztalatai képezik. Nem fórumszínház, bár a magyar és román fiatalok vallomásai megbolygatják a nézőket, arra ösztönözve őket, hogy vegyenek részt a játékban saját történéseikkel és rádöbbenéseikkel. Aki belép az előadás játékterébe, kitépi utána a tankönyvekből a románok és magyarok viszonyáról szóló, közhelyektől és előítéletektől hemzsegő lapokat. Ennek következtében az Ismeretlen barátok társasága című produkció azt a törekvést erősíti meg, hogy az etnikumok együttélésének problémáit nem megkerülni kell, hanem dokumentálni és megvitatni, a színházművészet és színházi kultúra játékos szellemében.
maszol.ro

Históriás szőlődombok között

Székelyföldre fókuszálnak a Sapientia EMTE csíkszeredai karán
Egy célkitűzését már teljesítette a tizenöt esztendős Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE): a vizsgált adatok szerint a felsőoktatási intézmény csíkszeredai kara leginkább a székelyföldi fiatalok körében népszerű – számol be Molnár Rajmond a kronika.ro-n. Tavaly ősszel összesen 233 tanuló választotta a Sapientia EMTE valamelyik csíkszeredai szakát továbbtanulás céljából. Az elsőéves hallgatók 93 erdélyi vagy magyarországi településről érkeztek: 58 Hargita megyei, 18 Kovászna megyei, 7 Maros megyei, illetve 8 más erdélyi megyében található településről, illetve két magyarországi városból, Budapestről és Hódmezővásárhelyről is volt egy-egy iratkozó – derül ki az egyetem szerkesztőségünkhöz eljuttatott beiratkozási statisztikájából. Közel van és olcsó
Többnyire a székelyföldiek választják az egyetemet” – erősítette meg érdeklődésünkre Makó Zoltán, a felsőoktatási intézmény csíkszeredai dékánja. Főképp azért esik a választás a Sapientiára, mert az ingyenes helyek mellett a tandíj-hozzájárulásos helyekért sem kell mélyen zsebbe nyúlni – évi 250 eurót kell fizetni –, ugyanakkor közel van a diákok lakhelyéhez, és magyar nyelven zajlik az oktatás. Akik távolabbi vidékekről jönnek, valamelyik szak miatt választják a csíki oktatási helyszínt, ugyanis bizonyos szakok csak itt találhatók meg magyar nyelven. A Magyarországról érkezett személyeknek is legtöbbször székelyföldi kötődésük van, jegyezte meg a dékán.
Alkalmazkodnak a munkaerőpiachoz
A Sapientia EMTE csíkszeredai kara a diákok toborzásakor is főképp a három székelyföldi megyére fókuszál. Az egyetem chartájában is hangsúlyozzák, hogy az intézménynek szerepet kell játszania a Székelyföld modernizálásában, mutatott rá Makó, aki szerint a szakok létrehozásakor is a vidék gazdaságára jellemző ágazatokat próbáltak indítani. Példaként felhozta a térségben egyedülinek számító élelmiszeripari mérnöki szakot, vagy a több éve nagy hallgatói létszámmal működő könyvelés szakot. „A nemrég indult gazdasági informatika szakunkkal a térségben most megjelenő informatikai vállalkozásokra próbáltunk reflektálni” – fűzte hozzá a dékán.
Szükség van a térségben a Sapientia csíkszeredai képzési palettáján szerepelő szakokra – nyilatkozta lapunknak Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő. „Ugyan adódnának még szakok, amelyekre szükség lenne a térségben, de mindent nem lehet egy egyetemen megoldani. Viszont amióta létezik a csíkszeredai intézmény, tapasztalataim szerint folyamatosan odafigyelnek a térség munkaerőpiacának szükségleteire” – fejtette ki. A főtanfelügyelő kiemelte, hogy az egyetem partnerségben áll a tanfelügyelőséggel, és sok közös programot – iskolai versenyeket, konferenciákat – szerveztek együtt – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT Arad megyei elnökkel
Menni tovább a megkezdett úton
Eltelt egy bő év a legutóbbi évértékelő beszélgetésünk óta Borbély Zsolt Attilával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökével, akivel számba vesszük az eltelt időszak eseményeit.
– Történt-e az elmúlt évben bármi, ami alapvetően befolyásolta volna az erdélyi és azon belül a partiumi magyarság léthelyzetét?
– Látszólag nem, valójában igen. Miközben a román hatalom újabb és újabb offenzívát indít közösségünk ellen, szembe kell néznünk egy rendkívül kedvezőtlen, több földrészt érintő globális jelenségkörrel is. Európa háttérből szervezett muszlim megszállásával egy olyan folyamat indult be, mely alapvetően átrajzolhatja az európai jövőt. Pokol Béla szociológus professzor „Európa végnapjai” című munkájában évekkel ezelőtt megírta, hogy azok a muszlimok, akik már letelepedtek az EU különböző országaiban, belátható időn belül többségbe fognak kerülni. Azt pedig, hogy kulturális-társadalmi integrálásuk sikertelen, még Merkel asszony is elismerte, mielőtt belefogott volna kontinensünk kultúráját végveszélybe sodró katasztrófapolitikájába. Ehhez képest milliószámra özönlenek be a küldetéstudattal bíró, az európai normákat, még a legalapvetőbbeket is elutasító, saját érték- és világnézetüket a befogadó országra erőltetni igyekvő megszállók. Itt lassan nem az erdélyi magyarság megmaradása lesz a tét, de még csak nem is a magyarságé, hanem a római jogon, görög filozófián és a keresztény erkölcsi parancsolatokon nyugvó igazság- és igazságosságközpontú Európáé. A legperverzebb az, hogy Európa sírásói azokat kiáltják ki európaiatlannak és Európa-elleneseknek, akik gátat akarnak szabni a beözönlésnek, akik védeni szeretnék az európai határokat, ahogy az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália is védi magát az illegális bevándorlástól.
– Ez azt jelenti, hogy el is felejthetjük nemzeti törekvéseinket, közösségi céljainkat?
– Szó se róla. Ezzel csak azt jeleztem, hogy autonómiaküzdelmünk fő támogatója, a magyar kormány prioritásrendszere megváltozott, most a fő törésvonal a muszlim inváziót megállítani kívánók, valamint a megszállókat arcpirító módon „menekülteknek” nevezők között van. Orbán Viktor az európai vezetők közül az az ember, aki a leghatározottabban áll ki a nemzeti szuverenitás, Európa és a kereszténység mellett s ebben a harcban szövetségesekre is szükség van. Attól még nekünk, erdélyi magyaroknak megvan a magunk felelőssége a saját sorsirányításunkban. Továbbra is nemzeti létparancs a három magyar politikai szervezet egységes, autonomista cselekvési programjának megteremtése, továbbra is aktuális lenne az erdélyi magyar autonómia pártok feletti csúcsszervének létrehozása, az erdélyi magyar közakaratot artikuláló kvázi-parlament életre hívása, akár önkormányzati elv mentén, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés mintájára, de akár belső választással is, amit 1993-ban határozott el, akkor még egységes érdekképviseletként az RMDSZ Brassóban – két éves határidő mellett. Továbbra is aktuális az 1996-ban ad acta tett nemzeti kataszter összeállítása, hiszen jól tudjuk, minden népszámlálás manipulált, az lehet csak hiteles, ha mi számláljuk meg önmagunkat.
– Az EMNT-t és testvérszervezetét, a Néppártot gyakran éri az a vád, hogy megosztja a magyarságot. Mi erről a véleménye?
– Mondhatnám, hogy minden pártnak az a feladata, nevéből (pars – rész) és funkciójából adódóan, hogy megosszon, hogy a közösség egy részének értékrendjét képviselje. De elismerem azok álláspontjának jogosságát, akik úgy vélik, hogy az erdélyi magyarság jobb, ha kifelé, az elnyomó többségi hatalom irányában egységet mutat fel. Erre volt is egy kísérlet az RMDSZ-en belül, mely azonban kereken húsz esztendeje elbukott az országos vezetők szűklátókörűségén és a kormányzati hatalom iránti vágyán. A törés később vált intézményessé. Tömbmagyar vidékeken természetes, hogy minden politikai erő megméretkezzen, szórványban más a helyzet, itt közösségi felelősség őrizni a megszerzett pozíciókat.
– Milyen évet zárt az EMNT Aradon?
– Folytattuk közösségépítő programjainkat, irodánkon keresztül segítettük és ezután is segíteni fogjuk a magyar kormány reintegrációs, Kárpát- medencei politikáját. Olyan jeles, felkészült és tájainkon még előadást nem tartott személyiségeket sikerült meghívnunk Aradra, mint Babucs Zoltán hadtörténész, aki az 1848-as honvédseregről mesélt eddig ismeretlen részleteket vagy Varga B. Tamás dalnok, aki a kereskedelmi médiában eltöltött tizenkét év után megundorodva annak képmutatásától, anyagiasságától, hamis értékszemléletétől, visszavonult a családi birtokra gazdálkodni és tartalmas, a nemzet kultúrájával, múltjával és jövőjével kapcsolatos dalokat írni. Folytattuk könyvbemutató sorozatunkat, ebből Toót-Holló Tamás népmeséket, mondákat, mítoszokat és mai szövegeket ötvöző Kő trilógiájának a bemutatását emelném ki. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt is aktivizálódott a mozgalmi munkában, kirándulásokat szerveztek Szegedtől Budapesten át Bihardiószegig, továbbá néptánc-oktatást és családi napokat is.
– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– Megyünk tovább a megkezdett úton. A cél az aradi magyarság szellemi és lelki állóképességének erősítése, a „magyarnak lenni jó” életérzés népszerűsítése. Magyarnak születni sorsfeladat, felelősség, de szervesen belenőni a leggazdagabb kultúrák egyikébe, nem mindennapi lehetőség is. Az hatalmas, isteni kegy.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Aki lelket lehel a formába
A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz
Április 26-án, a szellemi tulajdon világnapján Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Egyesület elnökének, Páll Ágoston korondi fazekasról szóló könyve bemutatójával tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az alkotók és művészek munkássága előtt. A rendezvény a szerző és a főszereplő részvételével zajlott, az intézmény Bartók Termében.
A korondi fazekasság jellegzetes székely hagyományra alapul, ezt a tudást azonban könyvből nem lehet elsajátítani, mert apáról fiúra száll évszázadok óta, vagyis közvetlen kapcsolatok útján terjed, s ezért a szellemi örökségünk részét képezi.
Páll Ágoston azon korondi fazekasok egyike, aki felmenői mesterségének fortélyait nemcsak elsajátította és több évtizede műveli, hanem tovább is adta. Éppen ezért 2011-ben jól megalapozottan tüntették ki az Unesco Élő Szellemi Örökség díjával – vélekedett Szőcsné Gazda Enikő néprajzos muzeológus, a könyvet és annak főszereplőjét méltató beszédében.
A szakembertől továbbá azt is megtudhattuk, hogy Korond Románia legismertebb fazekastelepülése, melyet már az 1616-os feljegyzésekben is a fazekasmesterséget űző helységként tartottak számon. Igazán híressé azonban a 18–19. században vált, a homokkal soványított agyagból készült főzőedényei és borvizes korsói által. Ezek keresletéhez viszont az egyszerűségükön és tartósságukon kívül, az elkészítőik kereskedelmi tevékenysége is hozzájárult, ugyanis termékeiket messzi földre elhordozták. Tudásuk magas színvonalát jelzi például, hogy az akkor ritkaságszámba menő 2 vékás, vagyis a kis híján 50 literes fazekat is el tudták készíteni.
A másodikként felszólaló szerző nem rejtette véka alá, hogy Páll Ágoston életútjának és tevékenységének a megírásával példát szeretett volna másoknak is állítani kitartásból, küzdeni tudásból és az értelmes munka szeretetéből. Mindezen tulajdonságok nélkül ugyanis véleménye szerint, a népművészet terén még a tehetség birtokában sem lehet igazán értékeset és maradandót alkotni.
A kötet szerkezetileg 3 részre tagolt. Az első tulajdonképpen a főszereplőnek az író kérdéseire adott válaszaira alapuló önvallomás, melyből tudomást szerezhetünk felmenőiről is. Közülük Páll Ferenc (1838–1887) nevű dédnagyapja már szabad székely és fazekas volt, amint arról a fennmaradt írások is tanúskodnak. Édesanyja vele együtt tizennyolc gyermeket hozott a világra, viszont a felnőttkort csak kilencen érték meg. A második a sajtó tükrében mutatja be a fazekasmestert, és a harmadik a rendezvényeket sorolja fel, melyeken Bukaresttől, Budapesten át Washingtonig részt vett, illetve a neki adományozott díjakat és elismeréseket.
Az utolsóként szóra emelkedő népművész személyében egy tetőtől talpig székely mesterembert ismerhettünk meg. Olyan személyt, aki nemcsak magatartásával, a keze alól kikerülő remekművekkel, hanem mélyenszántó és ízes nyelven megfogalmazott gondolataival is felhívja magára a figyelmet. Hivatásként gyakorolt szakmájáról pedig így vall: „A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz. A fazekasság teremtő erő. Az agyagból új forma születik, kézzel formáltan. Aztán a fazekas kiégeti, hogy lelket leheljen belé.”
Bedő Zoltán
Szathmári Ferenc: Páll Ágoston a korondi fazekas /Romániai Magyar Népművészeti Szövetség, 2016/
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Tánc Világnapja – Kolozsváron és Budapesten is ünnepelnek
Táncszínházi produkcióval ünnepli A Tánc Világnapját a kolozsvári Bogáncs–Zurboló Egyesület ma, április 29-én, pénteken délután és este a Tranzit Házban (Malom/Bariţiu utca 16. szám). Délután 6 órától a szamosújvári Kaláka Néptáncegyüttes előadását (Kisnemesek) tekinthetik meg az érdeklődők, majd Haver, Buráló! címmel a Zurboló Táncegyüttes dekonstruktív koreográfiája következik, amelyet a magyarlónai Kovács Simon „Buráló” prímás emlékére készítettek. Fél 8-tól aztán fordított sorrendben ismétlik meg az előadásokat.
A világnapot 1983 óta a klasszikus balett óriásának nevezett Jean-Georges Noverre (1727–1810) születésnapján, április 29-én tartják.
A Nemzeti Táncszínház és a Magyar Táncművészek Szövetsége idén is nagyszabású gálával ünnepli A Tánc Világnapját a budapesti Müpában. A gálán adják át a szövetség szakmai díjait, valamint az Imre Zoltán-díjat, az Ifj. Nagy Zoltán Alapítvány díjait és a Fülöp Viktor-ösztöndíjakat – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
A műsorban közreműködik a Magyar Nemzeti Balett, a Győri Balett, a Magyar Állami Népi Együttes, a Pécsi Balett, a Nagyvárad Táncegyüttes, a Góbi Rita Társulat, a Magyar Táncművészeti Főiskola, a Győri Tánc-, és Képzőművészeti Iskola, valamint a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola. Az estet Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetője rendezi.
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándortárlat nyílt a Kultúrpalotában
A restaurálás művészete
Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában A restaurálás művészete címmel a Magyar Restaurátorok Egyesületének munkáiból nyílt vándortárlat, mely Kárpát-medencei műtárgyak restaurálásának történetét mutatja be.
A Magyar Restaurátorok Egyesülete és a Pro Arte et Natura Alapítvány által létrehozott vándortárlat, mely erdélyi munkákat is tartalmaz, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Olasztelek után Marosvásárhelyen két hétig, május 10- éig tekinthető meg. A kiállított posztereken az eredeti állapot leírásától a restaurálás végeredményéig vezető utat ismerhetik meg a látogatók a 28 darab kimagasló jelentőségű restaurátori munka folyamatának bemutatásával. Így Tiziano festményének vizsgálatától a Munkácsy-trilógia embert próbáló restaurálási feladatáig, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, illetve a gyulafehérvári Lázói-kápolna reneszánsz kőfaragványainak felújításáig nyomon követhető a szakmai hozzáértés.
A kiállítást a házigazda, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója nyitotta meg, majd Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ elnöke, illetve Szentkirályi Miklós, a Magyar Restaurátorok Egyesületének elnöke beszélt a vándorkiállítás céljairól.
Amint a budapesti székhelyű szakmai tömörülés elnöke, Szentkirályi Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia tagja elmondta, a kiállítás célja ismeretterjesztés, a megoldási lehetőségek közvetítése szakemberek és laikusok számára egyaránt. "A restaurálás nem mesterség, hanem magatartásforma, mellyel értékeinket őrizzük meg, és adjuk át a következő nemzedékeknek. A restaurálás etikája megismertetni a műtárgyat, felhívni a figyelmet állapotára, a veszélyforrásokra. A műtárgyat eredeti formájába kell visszaállítani, amennyiben ez nem lehetséges, a konzerválás útját kell választani, lehetőleg minél kevesebb kiegészítéssel. A restaurátor nem alakíthatja át, nem fejezheti be a művet" – hangsúlyozta a szakember.
A Pro Arte et Natura Alapítvány a nemzeti összetartozás jegyében az erdélyi történeti és kulturális örökség elkötelezett támogatója. A jelenlegi kiállítással a felelősségteljes restaurátorművészetet szeretnék megosztani a közönséggel, a műtárgyvédelmi szakemberekkel, de azokkal a döntéshozókkal is, akik felelősek a kulturális örökség fennmaradásáért. Mint elhangzott, a restaurátorok egyesületének speciális egyetemi oktatásban részesült művészeket tömörítő szakembercsoportja a teljesség igénye nélkül próbálja közvetíteni a restaurátorok tevékenységének időutazással felérő munkáját, a legváltozatosabb témákat megjelenítve.
A pannókon festmények, szárnyas oltárok, táblaképek, kőfaragványok, a magyar koronázási palást, a gyulafehérvári Lázói-kápolna, a kolozsvári Mátyás- szoborcsoport, a kisszebeni evangélikus templom három oltára, valamint restaurálási folyamatuk néhány pillanatképe jelenik meg, de leírták Munkácsy trilógiájának, Than Mór Attila lakomája című olajfestményének helyreállítási folyamata nagyobb lépéseit is.
Czimbalmos Attila, a vándortárlat erdélyi körútját szervező Gyergyó-szárhegyi Kulturális Központ igazgatója, restaurátor elmondta, a kiállítás Budapestről indult, majd Felvidék, Vajdaság után hozták el Erdélybe. A folyamatosan gazdagodó vándortárlat a csíkkarcfalvi és csíkmenasági római katolikus, a székelydályai református és a székelyderzsi unitárius templom restaurálását bemutató pannókkal bővül majd.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Rákóczi erőt kell adjon, ma is meg kell védeni a közösséget
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro

Interjú – „Szeretnék mindinkább emberré válni”
Szász István Szilárd Junior Templeton Fellow-val beszélgettünk
Akasztják a hóhért? – viccelődött Szász Szilárd, amikor felvetettük számára az interjú gondolatát. Nevével ugyanis már többször találkozhattak a Szabadság olvasói. A beszélgetés apropóját az adja, hogy Szilárdot 314 társával együtt márciusban Junior Templeton Fellow-vá avatták. Az új tehetségsegítő programról, kutatásáról és elképzeléseiről kérdeztük.
– Nemrég Budapesten jártál, ahol Jr. Templeton Fellow-vá avattak. Mit jelent ez? Mit kell erről a programról tudni?
– A Magyar Templeton Program egyedülálló tehetségtámogató programot hirdetett meg, amelynek célja, hogy egy éven keresztül személyre szabott tehetséggondozó programban részesítse azt a 315 Junior Templeton Fellow-t, akiket közel húszezer jelentkező közül válogattak be. Az átütő kognitív képességekkel bíró tehetségek közül 217 fiatal 10–19 év közötti, 98 pedig a 20–29 éves korosztályból került ki. A program fő támogatója a Templeton World Charity Foundation, amit egy nagyszerű gondolkodó és üzletember, Sir John Templeton (1912–2008) hozott létre azzal a céllal, hogy olyan programokat támogasson világszerte, amelyek az élet és a világegyetem nagy kérdéseire keresik a választ, valamint olyan kivételes kognitív tehetségeket karolnak fel, akik az emberiség boldogulásáért tesznek, olvasható a templetonprogram.hu oldalán.
TEMPFLI ZSÓFIA
Szabadság (Kolozsvár)

A térséget képviselik a Székely Fesztiválon
Gyergyószentmiklós turisztikai célpontszerepét népszerűsíti, kézművesek és hagyományos élelmiszerek készítői is bemutatkoznak a csütörtöktől vasárnapig tartó budapesti Székely Fesztiválon.
A város kiállítóhelyét turisztikai vásárokon érdekessé tevő medve már megérkezett Budapestre, és készülődnek a gyergyószéki kiállítók is – mondta el Rusu Róbert, a gyergyószentmiklósi turisztikai iroda munkatársa. Az érdeklődőknek a város és a környék vendéglátását, látnivalóit hirdető idei turisztikai katalógust viszik. A fesztiválon Gyergyószéket elsősorban kézművesek és a térségre jellemző élelmiszereket készítők képviselik, például Páll Etelka szőtteseivel, a Székely Falat különleges húskészítményeivel lesz jelen, de kapható lesz a helyszínen tekerőpataki sajt is.
A gyergyószentmiklósi turisztikai iroda fő célja a kapcsolatépítés, és remélik, hogy a kézművesek portékái is felkeltik az érdeklődést a budapestiek számára. A Hargita megyét népszerűsítő pénteki napon egy előadáson sor kerül a város és a térség bemutatására – tájékoztatott Rusu Róbert. A városvezetés emellett meghívót kapott a csütörtöki zárt körű konferenciára is, amelyen Székelyföld gyógyturizmusáról értekeznek majd a meghívottak. Ezen Czink Attila megbízott alpolgármester lesz jelen. A városunkból elszármazottaknak itthoni ízelítőt is visz a csapat – helyi falatokat is terveznek megkóstoltatni.
A Székely Fesztiválon az Udvarhelyi Híradó Kft. is jelen lesz önálló kiállítóhellyel, ahol kiadványainkkal ismerkedhetnek az érdeklődők.
A Székely Fesztivál az elmúlt év sikeres rendezvénye után, május 5-8. között másodszor kerül sorra a budapesti Millenárison. A „gasztrokulturális majális” célja bemutatni az anyaországban élők számára a mai Székelyföldet minden értékével együtt.
Az első napon Székelyföld gyógyturizmusa címmel a szakma részére szerveznek konferenciát. Pénteken, szombaton és vasárnap a kultúra, a gasztronómia és a kézművesek mutatják meg értékeiket. Emellett természetesen igazi székely vendégszeretettel várják a nagyvilágban szétszóródott honfitársakat is. A három nap során a látogatók megcsodálhatják a székely kultúrát és gasztronómiát, énekelhetnek és táncolhatnak, megkóstolhatnak kézműves ételeket és italokat, de ami talán a legfontosabb, megismerhetik a székely és csángó embert virtusával, észjárásával együtt – olvasható a rendezvény felhívásában.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Aki lefestette Petőfit és Bem tábornokot
Egy verseskötet elején levő ajánlás indította arra a csíkszeredai Nagy Gyöngyvért, hogy utánanézzen, ki is a kötet szerzője. Mint kiderült, az üknagymamája testvéreként számon tartott Mezei József nem is annyira költőként, hanem festőként jeleskedett.
„Édesanyám kapott ajándékba édesapámtól egy kis verseskötetet, mely Mezei József magánkiadásában jelent meg 1870-ben, s melyet a költő ajándékozott a lánytestvérének, az én ükanyámnak, amit ajánlósorai is igazolnak: Murin Andrásné, született Mezei Mária kedves húgomnak, emlékül Mezei József, 1870. Utánanéztem interneten, hogy ki ez a Mezei József költő, de nem találtam róla semmit, aztán, ahogy kezdtem olvasgatni a verseit, felfigyeltem azokra a sorokra, hogy »hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, elpártoltál-e tőlem hűtlenül?«. Akkor jöttem rá, hogy ő festő volt, és ez alapján kezdtem keresni” – elevenítette fel a két évvel ezelőtt kezdődő kutatás első lépéseit Nagy Gyöngyvér.
Akkor még nem tudta biztosan, hogy az ő rokona azonos-e a festő Mezeivel. Kutatni kezdett hát, levéltáraknak, plébániáknak, muzeológusoknak írt, helytörténészekkel vette fel a kapcsolatot. Minél jobban beleásta magát a témába, annál több ösztönzést kapott arra, hogy folytassa a kutatást.
„Fontosnak tartottam, hogy az anyakönyvét meglássam. Mivel Kislétán született, írtam a nyíregyházi római katolikus egyházmegyének, hogy keresem az anyakönyvi nyilvántartását, azt a választ kaptam, hogy keresték, de a környező falvakban sem találják. Végül Pócspetriben találtuk meg egy véletlen folytán. A festőművész utolsó éveit Budafokon élte, egy ottani helytörténésszel, Bartos Mihállyal is felvettem a kapcsolatot, aki több esetben is segítségemre volt a kutatásban, tőle kaptam meg Mezei József gyászjelentőjét. Ő mindvégig biztatott és hasznos tanácsokkal látott el” – mesélte Nagy, aki aztán a festő több képét is felkutatta, valamint a Vasárnapi Újságban a visszaemlékezéseit is megtalálta.
Az akkor mérnökként dolgozó Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral Szatmáron, akit még abban az évben meg is festett. Barátságukról több feljegyzésben is olvashatunk. 1880-ban a Vasárnapi Újság közli a képet, olvasói visszajelzések szerint Petőfinek ez az egyik leghitelesebb portréja. Mezei a szabadságharcban tüzértisztként harcol Bem tábornok csapatában. Petőfi és a tisztikar biztatására Bem tábornokot is meg akarja festeni, ám a tábornokot nem lehetett rávenni. A tábornok portréját 1860-ban, emlékezetből festi meg, melyet 1867-ben sokszorosítanak, ezeket a reprodukciókat eladták és a befolyt összeggel az akkor már vak festőt segítették pártolói.
„Nagyon termékeny festő volt, a forradalom után, az ötvenes évek elején kezdett festegetni. Nagybányán rendelést kapott, a máramarosszigeti templom főoltárképe az ő festménye, Csomaközön négy oltárképe van. Orbán Balázzsal bejárta Székelyföldet és együtt fényképeztek, a Székelyföld leírása első három kötetében találhatók a fotói. Szembetegsége gátolta meg, hogy a későbbiekben Orbán Balázzsal dolgozzon. Ekkor még látott, Péczeli Ignác professzor kezelte, aki Kodály Zoltán feleségének volt a dédapja. Sok ilyen érdekes dolgot találtam, ismerte Arany Jánost, Szendrey Júliát például. Tíz éven keresztül Jókai nagynénjének lakásában lakott. Sok-sok örömmel járt ez a kutatás, és azt hiszem, ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem” – véli Nagy Gyöngyvér.
A kutatásról és Mezei Józsefről bővebben május 6-án tudhatnak meg többet az érdeklődők. A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében délután 18 órától Nagy Gyöngyvér Mezei József megtalálása címmel tart előadást a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
Mezei Józsefről
Mezei József 1823. május 11-én született Kislétán. Gimnáziumi tanulmányait az 1830-as évek elején kezdte Máramarosszigeten, később Szatmárnémetiben folytatta. Ekkor már arcképeket is készített. A fővárosban tanult tovább, 1846-ban mérnöki vizsgát tett, és visszatért Szatmárnémetibe. Itt ismerkedett meg Petőfivel is. Rá egy évre Itáliába ment tanulmányútra, majd 1848-ban részt vett a szabadságharcban, az erdélyi hadjáratban Bem tábornok seregében volt tüzértiszt.
1850-ben Pesten tanulmányozta a festészetet, '51-ben pedig megfestette egyetlen önarcképét, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. 1852-ben Nagybányán megnősült, Pestre költözött, oltárképeket kezdett festeni. 1861-ben meghalt egyetlen kislánya nyolcéves korában. 1862-ben kiújult a szembetegsége, 1863-ban készítette el az utolsó ismert festményét, a nagybányai Szentháromság-templom nagyméretű főoltárképét. Utolsó éveit Budafokon töltötte, 1882. szeptember 8-án halt meg, a Kerepesi temetőben temették el.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Búcsú Farkas Éva Tanárnőtől
Április 29-én jött a megdöbbentő hír Lupényból: Farkas Éva tanárnő meghalt. Csendesen távozott, ahogyan Istentől kapott 72 életévét is leélte.
Farkas Éva háborúban született, a Zsil-völgyi káoszból Budapestre menekült család gyermekeként. De szülei még a határlezárás előtt hazatértek. Nyárád-menti gyökerek mellett Lupényban találtak munkát, otthont. Az itt töltött gyermekévek után Nagyenyed lett Farkas Éva új otthona. A családból magával vitt becsület, gerincesség tovább szilárdult benne a kollégium falai között. És itt bontakozott ki a tudásvágy, az irodalom iránti vonzalom. Egészen fiatalon került a pedagógusi pályára, Nyárádköszvényesen oktatva a kisdiákokat. Majd a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán végzett magyar–román szakot. Tanárként a Zsil völgyébe tér „haza”.
Talán maga sem gondolta, hogy ötven esztendeig tanítja majd a létszámban egyre gyérülő lupényi, petrozsényi magyar gyermekeket. Tanította őket nem csupán nyelvtanra, irodalomra, de igyekezett átadni mindazt, amit értéknek tartott: a helytállást, az egymás iránti tiszteletet, a magyar kultúra kincseit (nyelvet, művészetet, néptáncot, hagyományokat).
A kommunizmus szorításában is megtalálta az értékápolás lehetőségeit és a Zsil völgyébe száműzött magyar értelmiségi családokkal karöltve igyekezett szépséget, értéket vinni a helyi közösség mindennapjaiba.
A kilencvenes évek után aktív szerepet vállalt a Magyar Műveltségszolgálat és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Lupényi szervezeteinek megalakításában. Képzőművészeti tárlatokat, könyvbemutatókat, táborokat szervezett, a Nyugati Jelen hasábjain is tudósított a lupényi magyar közösség életéről. Nyugdíjba vonulását követően is vállalta a tanítást. Ott, ahol szükség volt rá. Petrozsényban a Jézus Szíve Kollégiumban, Lupényban az összevont tagozattá degradálódott magyar oktatásban.
Öt évtized alatt számos nemzedék lelkébe oltotta a magyar nyelv és az igazi értékek iránti tiszteletet. Hajdani diákjai és a kollégák által egyaránt nagyra értékelt pedagógusi, közösségszervező, -megtartó munkájáért 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség.
Ekkor már szoros ismeretség kötött a Tanárnőhöz, tisztelettel és elismeréssel átszőtt barátság. Fiatal újságíróként kerestem fel először, és szinte gyermekeként kísértem utolsó útjára. Tanítványaihoz hasonlóan engem is szívébe fogadott és minden helyzetben irányt tudott mutatni – az igazi értékek felé. Életének utolsó szakaszában elhatalmasodott lelkében a régóta ott bujkáló szellemi magány. A hajdani társak lassan elfogytak mellőle, az értékek, melyekre egész életét föltette, kiveszni látszanak. A Tanárnő földi útja is megszakadt. De akiknek lelkébe oltotta a magyar kultúrát és az igazság, szépség iránti vágyat, tiszteletet – tovább éltetik azt. És tudom, hogy sokan vagyunk (hajdani diákok, kollégák, rokonok, ismerősök), akik szeretettel őrizzük szívünkben emlékét.
Nyugodjon békében, drága Tanárnő!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Háromszéki orvost díjaztak
A Sepsiillyefalván dolgozó Para Jánost is díjazták tegnap Budapesten az Év praxisa a Kárpát-medencében pályázaton; az elismerést tíz határon túli és tíz magyarországi háziorvos vehette át.
A szavazatok alapján első helyezést ért el Ádám József Gyergyóremetéről és Száray Eszter Biatorbágyról, második lett Szűcs László Miskolcról és Para János Illyefalváról, a harmadik helyezett pedig Gabnai Judit Anna Ceglédről és Székely-Szentmiklósi István Szilágycsehről. Különdíjat vehetett át Varga Sándor József Erdélyből áttelepült kazincbarcikai háziorvos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A Búzavirág a VI. Magyarok Világtalálkozóján
A pécskai Búzavirág néptánccsoport Engi Márta Ildikó, a Búzavirág Egyesület elnökének a vezetésével május 21–22-én részt vesz a Budapesten sorra kerülő VI. Magyarok Világtalálkozójának a rendezvényein. A Panoráma Világklub 5 kontinensének a 80 országában működő, közel 190 társszervezete közül a pécskainak a jóvoltából benevezett Búzavirág tánccsoport a kétnapos találkozó számos rendezvényén fellép. Az utazási, ellátási költségeiket Pécska Város Tanácsa fedezi – tudtuk meg Mester József Tamástól, a Panoráma Világklub pécskai társszervezetének az elnökétől.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár Csíkszeredában
Romániai és magyarországi könyvkiadók újdonságai, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, felolvasások és még számos program várja mindazokat, akik ellátogatnak május 5–8. között az első Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásárra Csíkszeredába.
A vásáron huszonöt magyar és három román könyvkiadó mutatkozik be. A rendezvény központi helyszíne a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Háza, de ezen kívül kávéházakban és egyéb helyszíneken is tartanak az olvasáshoz, a könyvekhez kapcsolódó foglalkozásokat, előadásokat.
„Úgy gondoltuk, hogy ha pár napra is, de megpróbáljuk Csíkszeredát olvasólázban tartani. Konzultáltunk a marosvásárhelyi könyvvásár szervezőivel, ők adtak pár ötletet, hogy mivel érdemes foglalkozni, milyen elemeket próbáljunk előtérbe helyezni, hogy sikeres legyen a rendezvény, és reméljük, ez így is lesz" – mondta el lapunknak Csipor Attila, a vásárt is tető alá hozó Expo-Har szervezőiroda igazgatója.
A vásár hivatalos megnyitóját csütörtökön 16 órától tartják, és pénteken, szombaton, valamint vasárnap délelőtt 10 és este 7 óra között látogatható. Pénteken 11 és 13 óra között a Gutenberg és az Alutus nyomdában iskolások számára mutatják be a nyomdászmesterséget. Délután egy órától együttműködve a Kájoni János Megyei Könyvtárral az olvasásért szerveznek villámcsődületet a Szabadság téren, majd 15 órától Prohászka Rád Boróka tart előadást a Szakszervezetek Művelődési Házában Az olvasó mint detektív címmel.
Vida Gábor íróval és Kemény István költővel, íróval 16 órától találkozhat a közönség, majd 17 órától Barabás Réka (Pufi) vidám pantomimjátékát tekinthetik meg az érdeklődők, a kicsik pedig gyerekfoglalkozáson vehetnek részt. A nap slam poetry előadással ér véget. Szombaton 11 órától a vásár helyszínén olvasómaraton kezdődik, amelyen bárki felolvashat egy részletet kedvenc könyvéből. Jánk Károly költővel 14 órától szerveznek író-olvasó találkozót, 18 órától pedig Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő írónővel. Este héttől a népszerű Sárik Péter Trió lép fel Beethoven műveinek dzsesszfeldolgozásaival a csíki moziban.
Vasárnap 11 órától a művelődési házban Szabó Enikő (ének) és Varga Nándor (gitár) magyar költők műveiből ad elő verseket és dalokat. Ezeken a programokon kívül a vásáron részt vevő könyvkiadók is szerveznek író-olvasó találkozókat szerzőkkel és szerkesztőkkel. Érdemes a Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár Facebook-oldalát követni, ahol folyamatosan frissítik a találkozókkal kapcsolatos információkat.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)