Heten tesznek örökfogadalmat Csíksomlyón
Három esztendő után újra örökfogadalomra kerül sor ma a csíksomlyói kegytemplomban. Hét fiatal ferences kötelezi el magát Isten szolgálatában, Istennek szentelve életüket.
„A világban tapasztalható kísértések ellen menekülsz? Félsz a kinti élettől? Vonz egyik-másik testvér élete? Szeretnél jó közösségben élni? Mindez elindulásra nem rossz, de tökéletlen, és nem elég ahhoz, hogy itt maradj. Egyedül a Szentháromság Istenért szabad itt maradni” – olvasható a ferencesek noviciátusi szabálykönyvében, akárcsak az, hogy: „A szerzetesnek az a szakmája, hogy egyedül Istent keresse és szeresse úgy, hogy ő nem lehet soha senkinek a tulajdona, kizárólag Krisztusé, és neki sem lehet senkije, hanem mindig azoké, akiknek őt Isten ajándékozza.” Heten vállalják most mindezt, örökfogadalmat téve, szegénységet, engedelmességet és szüzességet fogadva.
Szerzetesi élet
Erdélyben is nagy múltja és sok követője volt Assisi Szent Ferencnek. Szászvároson már a XIII., Csíksomlyón a XIV. század végétől voltak ferences testvérek. Jelenleg az erdélyi ferencesek táborát ötven szerzetes alkotja a csíksomlyói, szárhegyi, esztelneki, brassói, udvarhelyi, kolozsvári, dési, kaplonyi és szászsebesi kolostorokban. A kommunizmus évei igen megtizedelték az utánpótlást, ezért nagy öröm, hogy újra a lehetőség mellé igény is társult, fiatalok szeretnének szerzetesek lenni.
A ferences életbe való betekintést a jelöltség, illetve a noviciátus egy-egy éve követi, amely után egy évre szóló fogadalmat tesz a fiatal szerzetes, melyet legalább még kétszer meg kell újítania, hogy az örökfogadalom letételéig eljusson. „Teljesen elkötelezem magam, életemet Istennek szentelem” – ezt mondja ki az örökfogadalmat tevő, amelyre Isten részéről a válasz az ígéret, vagyis az örök élet. Mivel új emberré lesz a fiatal szerzetes, a noviciátus kezdetén, a rend ruhájába való beöltözéskor új nevet vesz fel, az örökfogadalom letételével pedig a ferences rend teljes jogú tagjává válik.
A szerzetesi élet egy új és egészen más minőségű élet. Aki ezt éli, megváltozik, átértékelődik számára a szülőkkel, a rokonokkal, a barátokkal való viszonya. Más értéket nyer a külvilággal, az anyagiakkal való kapcsolata is. Nincs tulajdona, még az imakönyv sem sajátja a szerzetesnek, csupán ő használja.
A ferences rend hivatalos neve: Kisebb Testvérek Rendje – Ordo Fratrum Minorum (OFM). Csak a nép nevezte el barátoknak, illetve az alapítójukról ferenceseknek. Életformájukat az alapító, Assisi Szent Ferenc a Regulában így jelölte meg: „Kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” Ezt vállalja most az örökfogadalom által az a hét fiatal, akik különböző helyekről érkezve, különböző életeket cserélnek Istennek szentelt életre.
Az örökfogadalom-tevők gondolatai
Guzranyi Antal Csaba, fr. Péter: Isten hívására jöttem a rendbe, amit nem köthetek egy konkrét, rendkívüli eseményhez, hanem inkább csendes, lassú felismeréshez. Olvasva Szent Ferenc írásait, reguláját, azt mondtam, ezt én is meg kell hogy éljem.
Licz Csaba Zsolt, fr. Tamás: Úgy indultam el a szerzetesi életre, hogy egész életemet szerzetesként akarom leélni. Voltak hivatásbeli megingások, de hála Istennek, az Úr mindig megerősített. Számomra az örökfogadalom szívből jövő megerősítése annak, hogy ezt az életet vállalni akarom.
István Imre, fr. Imre: Régebb elég gyakran jártam a csíksomlyói kegytemplomban, s láttam az ott élő barátokat. Hallgattam az igehirdetésüket, a prédikációikat, és lassan kezdtem érdeklődni ezen élet után. Miután megismertem a ferences közösséget, éreztem, hogy ez az én utam, vagyis az én Úrhoz vezető utam. Puvák Antal, fr. Marián: Valami többre vágytam ahhoz, hogy az életem teljesebb legyen. Az egyik ferences testvértől bátorítást kaptam, hogy menjek el Csíksomlyóra, és nézzem meg belülről, hogyan élnek a ferencesek. El is mentem, és ott egész otthonosan éreztem magam, lelkesedés fogott el ezen életforma iránt. Ez a lelkesedés máig is bennem van, és tudom, hogy ez az, amit élnem kell. Az örökfogadalom számomra végleges döntés, amely mögött nagy szabadság van. Ahhoz, hogy valaki meghallja az Isten szavát, nem nagy dolgokra van szüksége, hanem békességre és csendre. Isten hívására az örökfogadalmam által válaszolok, Isten pedig az ő igenjével megerősíti az én fogadalmamat.
Kiss Sándor, fr. Kamill: A ferences rendbe való belépésem után a Gondviselés megajándékozott egy különös betegséggel, agydaganattal, ami jobb oldali bénulást okozott. 2006 januárjában átestem egy agyműtéten, aminek következtében újra meg kellett tanuljak járni. A betegségem kapcsán megértettem, mennyire fontos a lelki vezetés. Mert ha nem lett volna mellettem a lelki vezetőm, akinek a segítségével az egyes kérdéseket a helyére tudtam tenni, akkor most nem itt tartanék. Tehát nemcsak nekünk, szerzeteseknek fontos a lelki vezetés, hanem minden egyes embernek is.
Főcze Imre, fr. Bonaventura: Számomra sokat jelent, hogyha egy közösséghez tartozok. Ez az örökfogadalom által fog leginkább megvalósulni, amely teljes elköteleződést jelent az iránt, aki engem meghívott, akit úgy szólíthatok, hogy: Abba! Atyám! Ahogy egyre inkább megtapasztalom a jó Isten szeretetét, érzem, hogy az ő gyermeke vagyok, kisebb testvér. Mi pedig úgy vagyunk egymás testvérei, ha ő mindannyiunknak a mennyei Atyánk.
Sebestyén Antal, fr. Albert: Életemben 1998 őszén állt be változás, amikor egy átdorbézolt éjszaka után, reggel 4 órakor kiálltam az erkélyre, és elkezdtem kiabálni, hogy „Istenem, nem ez az én életem!” Elkezdődött bennem egy folyamatos „világi” leépítés. Pénzt nem akartam látni, csak szolgálni akartam másokat. Eleinte szociális munkás akartam lenni. Aztán megtaláltam Szent Ferenc írásait, Reguláját, és olyan kereteket biztosítottak számomra, amelyben el tudtam képzelni az életemet. Sok mindent tapasztaltam kint a világban, de a boldogságot, azt mégsem találtam. Öt év alatt elhagytam mindent, amit csak el lehet hagyni. Elkezdődtek a ferences elöljárókkal való beszélgetések. Pár év után, mivel „dönteni mindig tudni kell”, 2004 nyarán beléptem a ferences rendbe. Azóta bent vagyok, és boldogan.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Nem szabad felejteni
Sokat gondolkoztam azon, vajon melyik volt erősebb papi életemben: a hivatásom iránti elkötelezettség, vagy a nemzetem iránti. Nehéz lenne elválasztani. Nem tudok dönteni ebben – vallotta egy beszélgetésben ft. Harai Pál tb. kanonok, ny. medgyesi plébános, akinek A börtönévek papi emlékei című, közel százötven oldalas kötetét csütörtökön Marosszentgyörgyön is bemutatták. Az előszóban msgr. dr. Czirják Árpád Ferenc pápai prelátus, a kolozsvári Szent Mihály-templom nyugalmazott plébánosa ezt írja: „Harai Pál atya a hosszú börtönévek alatt közelebb került Istenhez, önmagához és szenvedő embertársaihoz. Mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál.” A szerzőt nagy szeretettel fogadták Marosszentgyörgyön, hiszen a Kolping család tevékenysége összekapcsolja közösségüket a medgyesivel. A lelkész tizenkilenc éven át szolgálta a Nagy-Küküllő-parti egyházközséget, nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ és hétvégi pihenőház az ifjúság és rászorulók részére. Nyugdíjba vonulása után a Kolping-ház egyik kicsi szobájában húzódott meg.
Harai Pál a háromszéki Szentkatolnán született 1928. január 25-én. 1947-ben érettségizett Brassóban, 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Aradon, Sepsiszentgyörgyön és Csíkdánfalván szolgált. Négy éven át Székelykál papja is volt. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé. A 79 vádlott kirakatpere 1959. március 9–10-én zajlott Kolozsváron. Az ítélethirdetés március 19-én, Szent József napján történt. A 79 vádlott 1148, azaz ezeregyszáznegyvennyolc év börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást kapott. Harait tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu-Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én az általános kegyelmi rendelet nyomán. – Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... – Ma is fenntartja, hogy az igazságtalanul elítéltek ügyében nem történt meg a jóvátétel. – Mindvégig figyeltek, szabadulás után is, állandóan, s most is figyelnek. Akkor úgy mint papot, s magyart, most mint magyart. Tudatában voltunk: megbélyegzett személyek vagyunk.
Így élte papi életét ez a karakán ember. Humorérzéke azonban sosem hagyta cserben. – Fogolytársaim közül én voltam a legidősebb, és hogy valamelyest felvidítsam őket, azt javasoltam: énekeljünk karban… Rázendítettünk a Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál… című népdalra. Én vezényeltem. Háttal álltam az ajtónak. Bár a folyosóőröknek védő volt a csizmáján, én éreztem, hogy ott áll mögöttem. De nem törődtem vele, s vezényeltem tovább, hisz már úgyis kimondták az ítéletet. Egy adott pillanatban a folyosóőr megszólal: Szunyog-mester, aztán holnap számolunk…! Gondoltam, betesznek a karcerbe, de végül megúsztam. Lehet, az őröknek is tetszett az előadásunk…
Marosszentgyörgyön kedvelt dalait hallhatta Pali bácsi a kolpingosok dalcsoportjának és a Szent Cecília csoport előadásában. A könyvet Bölöni Domokos ismertette. – A húsz fejezetre tagolt emlékezés tárgyilagos, ítéletei egyértelműek, hangneme néhol gyanúsan kedélyes. Az emlékező nyilván kímélni akar bennünket, maiakat és későbbieket, ezért csomagolja ezüstpapírba a keserű orvosságot. Akár az öregbakák, inkább a vidámabb, kedvesebb dolgokról mesél. Pedig láncokban tartották őket: „Édesapám az ozsdolai erdőről hordta a fát. (...) Elég sok helyen lánccal kellett kereket kötni, hogy ne szaladjon meg a megterhelt szekér. Erre a célra nem felelt meg a vékony lánc, vastag kellett. A rabtartók is vastag láncot használtak, és nem is lakattal biztosították azt, hanem ‘nitolással’. Akiket halálra ítéltek, azokat a kivégzésükig ilyen bilincsekben tartották.”
Harai Pál született elbeszélő. Számára valószínűleg az is egyike élete próbatételeinek, hogy az élet szépségei helyett gonoszságokról, szörnyűségekről kell emlékeznie, írnia. Persze ezt is derekasan kiállja, holott alapjában véve inkább mikszáthi alkat – mondta a recenzens. – A fájdalmas történéseken minduntalan átsüt a hitből fakadó derű: „A papi hivatást választottam és 57 éve élem. És még élek, de már nem lehet sok hátra. Római katolikus hitemet megőriztem. Magyar anyanyelvemet is hasonlóan, és másokat is erre tanítottam.”
Külön figyelmet érdemel könyvének ez a passzusa: „Még a gyomor is megérzi, ha egy megszokott étrendet és táplálékot hirtelen meg kell változtatni. Hogyne érezné meg a lélek, a gondolat- és érzelemvilág, ha a megszokottból vagy kedvelt életprogramból erőszakkal kiszorítják. A terrorrendszerek áldozataihoz nemcsak azokat kell számítani, akik bent voltak, hanem azokat a szülőket is, akik gyermekeik sorsa miatt aggódtak, a gyermekeket, akik elhurcolt szüleiket siratták, az őszinte barátokat, szomszédokat és így tovább. Vajon lesznek-e írók, akik az utókor számára szakavatottan megörökítik a 20. század borzalmait, hogy a következő évszázadokban ne fordulhasson elő olyan sok szörnyűség, mint amennyi a mi évszázadunkban oly sok országban előfordult? Régi és bevált megállapítás: egy letűnt kor hibáit vagy borzalmait nem ismerve kitesszük magunkat annak, hogy megismétlődjenek. Isten őrizzen meg ettől!”
Harai Pál elújságolta: nemcsak nagyon sokat olvas, hanem új könyvön is dolgozik, amelyben gyermekkorát, ifjúságát, életét meséli el. Hisszük, hogy benne a maga eredetiségében nyilvánulhat meg rokonszenves egyénisége, hamisítatlan székely humora.
Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely)

Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával
Idén jelent meg két kötetben a Kányádi Sándor által a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak nevezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó része. A lexikon főszerkesztője, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója, Dávid Gyula bevallotta: elégedetlenséget érez a 42 éves munka végén.
A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.
Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)
A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal. Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.
A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.
A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.
Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően. – 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.
Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.
Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.
Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Tizennyolc év
Tagadhatatlan, az immár huszonegyedik esztendős Romániai Magyar Demokrata Szövetség életéből tizennyolcat a Markó Béla neve is fémjelez. Az „is” kötőszónak itt megkülönböztetett szerepe van, hiszen 1993 januárjában a Brassóban megtartott III. kongresszuson a politikai élettől visszavonulóban levő Domokos Géza helyett olyan szövetségi elnököt választottak, aki elődjéhez hasonlóan nem valamiféle diktatórikus felsőbbrendűséggel akarta a maga képére alakítani a szervezetet, hanem a hazai politikai-társadalmi élet egyre összetettebb kihívásaira kellőképpen rugalmas, a demokrácia játékszabályait mindvégig betartó, kollektív döntéshozatalú, a területi szinteken is jól működő intézményrendszer létrehozásán munkálkodott.
A történelem bizonyítja: a forradalmak és gyors rendszerváltások után jönnek el azok az esztendők, amikor az új társadalmi formák kibontakoztatásában a mindennapok valóságával kell megküzdeni, és ez a legtöbb esetben jóval bonyolultabb, semmint néhány hét vagy hónap lelkesedése, lobogása. Az RMDSZ-nek ezt a küzdelmet úgy kellett véghezvinnie, hogy mindvégig két fronton harcolt: egyrészt az egész ország demokratikus átalakítását tűzte zászlajára, másrészt pedig a romániai magyarság jelenét és jövőjét biztosító egyéni és közösségi jogérvényesítésért, saját intézményrendszereinek a kialakításáért hadakozott. Tette ezt ellenzékben és kormányon, a parlamentben, különböző megyei és helyi intézményekben vagy éppen a nemzetközi politika különböző színterein.
Tizennyolc ilyen esztendő nyilvánvalóan nem múlik el nyomtalanul egyetlen politikus feje fölött sem, és az utóbbi hetekben a hazai sajtóban megjelent interjúkat olvasva úgy tűnik, mintha Markó Béla a visszavonulásra gondolna. A hazai magyar közvéleményben, a kisebb-nagyobb csoportos beszélgetésekben mind gyakoribb ez a téma, de jól érezhetően az egyre inkább kimondott óhajjal is társul: ne tegye, még ne tegye.
Az RMDSZ-nek, a romániai magyarságnak továbbra is szüksége van arra a politikusra, arra a közéleti személyiségre, aki tapasztalatával, közösségi elkötelezettségével, alkotói-értelmiségi hitvallásával, kiegyensúlyozottságával továbbra is pótolhatatlan. Egy kisebbségnek, és így a romániai magyarságnak is, nem csupán a politikai-társadalmi-közigazgatási gépezetben hasznos munkát végző, de olykor önálló arcvonásokat sem öltő politikusi-félpolitikusi középmezőnyre, hanem személyiségekre is szüksége van. Márpedig Markó Béla ilyen személyiség.
Akit a parasztembertől az egyetemi tanárig mindig mindenki meghallgathat, akinek a legbonyolultabb helyzetekben is mindig van olyan tartása és kitartása, amelyet az ország többségi lakosai is értékelnek. A Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton összeülő tagjai alighanem mindezt mostanig is a legközelebbről érzékelték és értékelték.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent az Erdélyi Gyopár
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület természetjárásról, honismeretről és környezetvédelemről szóló kiadványát keresse az EKE helyi szervezeténél.
Megújulás előtt áll az Erdélyi Gyopár – adja az olvasók tudtára Veres Ágnes főszerkesztő az EKE folyóiratának legfrissebb lapszámában. Az új küllemű, tartalmában gazdagabb lap jövő évtől kerül az olvasók asztalára, ám addig is lesz bőven, miről olvasni a Gyopárban.
A friss, idei ötödik lapszámban részletes beszámolót találnak a XIX. Vándortáborról, az EKE Országos Küldöttgyűléséről, zarándokszemmel ír a Vándortáborról Veres József, és megtalálható az összeállításban az Erdélyi Gyopárról készült közvélemény-kutatás kiértékelése is.
Túrákban nem volt hiány az utóbbi két hónapban, ennek állít tükröt a lap, helyet adva a krónikásoknak, akiktől megtudjuk, takarítótúra volt Istenszékén, a Csíki-havasok központi részét járták be természetbarátok, két teljesítménytúrára is sor került a Hargita-hegységben, újabb kilométereket tettek meg az ezeréves határ mentén, de ott voltak az ekések a csíkszeredai Pityókafesztiválon is.
A bemutatkozók sorát ezúttal a Brassói Osztály folytatja, zöld kalandra hívva, szemet és szívet gyönyörködtető, egy életre szóló élménnyel kecsegtetve mindazokat, akik ezen osztály túráin részt vesznek.
Hadat üzentek az ekések – ezúttal a gombának; a Nagykő-havasi menedékházat ért gombatámadás ellen vették fel a harcot, vasgerendákra cserélték, esetenként téglával helyettesítették a fát, hogy a turisták menedékhelye továbbra is betölthesse feladatát. Az országos EKE-től kapott háromlépcsős támogatás nagy segítség volt számukra, mint ahogy a serpák, a segítők is köszönetet érdemelnek.
Pajzs és urán: múlt és jelen Földváron – ezzel a címmel közli írását dr. Kovács Lehel István, honismeretre biztatva mindenkit. Mintegy feleselve ennek, többen hozzák haza külföld ritkaságait ebben a lapszámban is, idegen kultúrákat ismertetve meg velünk, a hobbi-oldal szerkesztője pedig egyenesen Alaszkáról nyújt ízelítőt. Ám a legnagyobb világjáró is büszkén térhet haza, hisz Erdély sem szűkölködik szépségekben, Bartók Attila ezúttal a Fogarasi-havasok változatos és káprázatos növényvilág-ritkaságait mutatja be az olvasóknak.
Keressék bizalommal hát az Erdélyi Gyopár legfrissebb lapszámát!
Tartalmából:
– Beszámoló az EKE XIX. Vándortáboráról
– Bemutatkozik az EKE Brassói Osztálya
– Újjászületőben a Nagykő-havasi menedékház
– Istenszéki takarítótúra
– I. Dél-Hargita és 8. Hargita teljesítménytúra
– Európai szintű hegyi futóverseny a Bucsecsben
– Újabb kilométerek az ezeréves határ mentén
– Pajzs és urán: múlt és jelen Földváron
– Látható madárvonulás
– A Fogarasi-havasok növényvilága, erdon.ro

Mennyi nő... (Miklóssy Mária árkosi kiállítása)
Rendhagyóra tervezték, és ilyennek is sikeredett Miklóssy Mária majdnem életmű-kiállításának megnyitója Árkoson a művelődési központ Istálló Galériájában. Kopacz Attila, a központ igazgatója úgy vélte, hogy a művésznő sok-sok nőszereplős festményét és rajzait nincs, aki nálunk szavakkal érdemben bemutassa, emiatt megfelelőbb lesz, ha a művelődési központ barátját, Cristina Guga brassói zongoraművészt, tehát egy másik nőt kér fel arra, hogy művésznő társa, Miklóssy Mária alkotásait zenei hangulatfestéssel hozzák értelmezési közelségbe. Cristina Guga egyetemi tanársegéd angliai koncertútja előtt tehát kocsiba ült, és Árkoson termett, ahol az Istálló Galériában virtuóz előadásban Prokofjev- és Chopin-zeneműveket játszott.
Az Istálló Galéria megnevezés nálunk szokatlannak tűnhet, túlságosan is kötődik, és asszociációs úton képbe hozza az építmény állatszálláshoz kötődő jelentését a maga szag- és formavilágával együtt, és kevésbé utal arra, hogy a fogalomnak más tartalmai is vannak, olyan is, mint amikor a motorosversenyek résztvevői szintén istállókba ,,kötik be" drága paripáikat. Az árkosi Istálló Galériába ,,bekötött" képek az egykori jászol fölötti, hosszú-hosszú falsíkon a képsor dimenzióit látványosan növelik, hosszú szerelvénnyé szervezik, és különleges, egyedi hatást keltenek. Miklóssy Mária képekben megnyilvánuló feminizmusa a kiállított anyagban szembeszökő. A festmények ,,szereplői", kivéve néhány régebbi rajzát, amelyeken a férfi-nő párosításban egy-egy nyeszlett férfiforma is megjelenik a nő mellett, mind-mind nők, női idomok, gömbölyded testalkatrészek, amelyek váltakozva forma- és színabsztrakciókba hajlanak, ívelnek át. Zsögödi Nagy Imre, az egyik legmarkánsabb erdélyi festőnk amikor hatvan és egynéhány alkotásából összeállított gyűjteményét az akkor még éppen visszanevezetlen Székely Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, kijelentette: egy kollekciót kap tőlem Kolozsvár, egyet Marosvásárhely és egyet Csíkszereda. Nektek a ,,vérünket" adom. Amikor arcomról leolvasta, hogy a ,,vérünket" szót nem tudom értelmezni, megmagyarázta: a magyar művészek közül senki sem festette, rajzolta meg azt, amit Tizian a taliánoknál megtett. Megfestette anyánkat, asszonyunkat, lányunkat, húgunkat, nénénket, megfestette a vérünket, a Nőt. Miklóssy Mária nőközpontúsága ehhez hasonlatos. Képeiről csupa nő köszön vissza. Festményeit a Nagy Imre alkotásaival egybevetve lényeges különbség az, hogy a csíkzsögödi művész nőfigurái rusztikusak, csupa izomból, húsból, vérből kialakítottak. Miklóssy Mária ,,nőinek" lágyabb hajlatú idom- és testívei stilizáltak, hajlékonyak, a görbületek kapnak hullámzó hangsúlyt. Nagy Imre nőalakjai életerőt, edzettséget, rátermettséget sugárzóak, Miklóssy Mária alkotásain a testmezőket lezáró vonalak hajlékonyak, ívekbe hajlóak. Olyanok, mint a természetben a lágy ívelésű dombok, halmok, domborulatok, hisz az sem véletlen, hogy fizikai-földrajzi környezetünk megnevezésére az emberi testrészek neveit visszük át. A hegynek van háta, hasa, gerince, nyaka, dereka, lába, homloka, válla, és így tovább. A festmények kiegészítő kellékei szintén nőiesek: csipkék, halmotívumok, gyakran mitológiai jelképek igazítják el a nézői gondolatot. Miklóssy Máriának egy erős férfiegyéniség mellett, mint amilyen férje, néhai Plugor Sándor volt, nem lehetett könnyű fellelnie önmagát, nem ismételni, utánozni azt, ami férjére annyira jellemző volt. És sikerült. Az árkosi Istálló Galéria mostani kiállítása ennek az alkotóegyéniségnek a titkait tárja elénk. Érdekes, hogy a kiállításmegnyitón jelen lévők döntő többsége is nő volt. Érzékelték, hogy a festőnő nő.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megismerni az elfelejtett történelmet
Nagyvárad – A nagyváradi EMI által szervezett kedd délutáni kötet- és lapbemutatón az anyaországi meghívottak a magyar történelem elfelejtett hőseinek megismerésére hívták fel a figyelmet.
Kedd délután alig maradt ülőhely szabadon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházközpont múzeumtermében olyan sokan jöttek el Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című kötet bemutatójára. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete által szervezett könyvbemutatón jelen volt a kötet szerzője, Domonkos László író, történész, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap munkatársa, Erdei Katalin a kötetet kiadó Püski-Masszi Könyvesház igazgatója, és Szakács Árpád, a Nagy Magyarország, valamint az Erdélyország történelmi lapok igazgatója. Nagy József Barna, a váradi EMI tiszteletbeli elnöke köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy Kratochvil Károly, a revíziós mozgalmak jelentős képviselője, illetve a Székely Hadosztály parancsnoka ezer szállal kötődik Nagyváradhoz, ezért kötelességünk emlékezni rá. Erdei Katalin bemutatta a Püski-Masszi kiadót, mely nem „celeb-könyvek”, hanem kifejezetten kis példányszámú, de más kiadók által mellőzött témájú könyvek kiadására szakosodott. Domonkos László örömének és megilletődöttségének adott hangot annak okán, hogy az általa sokra becsült Nagyváradon, Szent László városában mutathatja be könyvét. Megtudhattuk, hogy ez a tizenötödik kötet, mely az ő tollából született.
Elfelejtett parancsnok
A kötet műfaji besorolását tekintve történelmi esszék gyűjteményének mondható és a budapesti, illetve főleg a veszprémi levéltárban őrzött Kratochvil-hagyaték felhasználásával készülhetett el. Egy nagy katonáról és egy nagy emberről szól, akit egyesek némi túlzással Erdély második Bemjének tekintenek. Hadvezéri teljesítménye nem hagy kétséget maga után, fontos helye van a legnagyobb magyar katonák sorában. Első világháborús hőstetteiért 1929-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1914. végétől alezredesként a magyar királyi honvédség nagyváradi 4. gyalogezredének parancsnoka. Ezt az ezredet hívják később az agyagemberek ezredének, mivel a mostoha körülmények között vívott harcok során egyenruhájuk a felismerhetetlenségig összesározódott. A Székely Hadosztály parancsnokaként a hiányos felszerelés és az ellátásra irányuló szabotázs ellenére számos katonai küldetést teljesít. A fegyverletétel után Brassóban halára ítélik, de 1921-ben végül felmentik. Ezt követően is aktív életet él, megalapítja a Székely Hadosztály Egyesületet, mely elsősorban revíziós tevékenységet folytat.
Levelek
Végezetül Domonkos László felolvasott néhány olyan levelet, melyet Kratochvil Károly egykori katonáitól és tisztelőitől kapott. Többek között egy Biharból keltezett írást, valamint Márton Áron püspök által írt levelet is idézett. A rendezvény végén Szakács Árpád bemutatta az általa igazgatott Nagy Magyarország és Erdélyország című lapokat, melyek – mint mondta – egy konzervatív világlátás képviselői. Témaválasztásban különböznek a versenytársaiktól, hiszen olyan feledésbe merült témákat, elhallgatott hősöket idéznek meg, melyekkel más – sok esetben állami pénzből támogatott – történelmi lap nem foglalkozik.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Hamis román történelem a képernyőkön
Győzött a Călugăreni-i csatában Mihai Viteazul? Tudomásunk szerint igen. Megnyerte a Rovine-i csatát Mircea cel Bătrân? Kétségtelen, vágjuk rá gondolkodás nélkül. És a történelemkönyvek tanítása szerint, ugyanígy igaznak véljük azt is, hogy Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátok voltak. Ezekre a tényekre cáfolt rá Marius Diaconescu történész egy, az RFI rádióban elhangzott beszélgetés során.
„Húsz évvel a forradalmat követően, még mindig áldozatai vagyunk a kommunista, nacionalista történelemírásnak. Ennek a legjobb bizonyítéka Lucian Boia professzor próbálkozása, aki a Történelem és mítosz a román tudatban című könyvben megpróbál előtérbe helyezni egy kis szeletet a valós román történelemből. Ismerjük, hogy milyen fogadtatásban részesült ez a mű, hogyan fogadták a Román Akadémia tagjai. A szomorú igazság az, hogy az iskolai történelemkönyvekben még mindig túlsúlyban van a román uralkodókról kialakított hamis kép, és a gyerekek ezt sajátítják el" – nyilatkozta Marius Diaconescu professzor.
„Nekünk, románoknak a Călugăreni-i csata egy fontos siker. A valóság azonban más. Egy adott pontig Mihai Viteazul hatalmas veszteségeket okozott a török csapatoknak, de az est leszálltával a harctérről visszavonult a hegyekbe. A törökök elfoglalták Bukarestet, és Târgovişte városát is. Mihai tudatában volt annak, hogy nem tud egymaga szembeszállni az ellenséges csapatokkal, ezért vonult vissza a hegyek közé, ahol Zsigmond uralkodó segítségére várt. Hogyan beszélhetünk győzelemről, amikor az országot a törökök uralták és nem Mihai Viteazul?"
„Egy másik hasonló példa a Rovine-i csata. Mindannyian úgy tudjuk, hogy Mircea cel Bătrân győzelmet arat Baiazid felett. Ezt tanuljuk az iskolában, erről szól Mihai Eminescu verse is. Ez nem igaz, hiszen az említett csata után Mircea cel Bătrân két és fél évet tölt Erdélyben. Ha megnyerte volna a csatát, miért tartózkodott 1395 márciusában Brassóban, és ajánlotta fel magát Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálta a magyar hadsereg négy alkalommal is visszahelyezni a román területek trónjára Mircea cel Bătrânt, sikertelenül, mert a török csapatok minden alkalommal megakadályozták ezt és kiűzték az országból Mirceát? Nem kell hazudni azért, hogy hazafi légy. A hazafiasságot nem hazugságokban mérik" – véli Marius Diaconescu történész.
Televízióból tanult történelem
„A mai román polgár több történelmet tanul a televízióból és a filmekből, mint a történelemkönyvekből. Amikor fél oldalnyi információ szerepel a könyvekben Ştefan cel Mare-ról vagy Hunyadi Jánosról, de létezik két vagy háromórányi film ugyanerről, ami ismétlődik is, akkor a románok filmekből sajátítják el saját történelmüket. Általánosságban minden történelmi film több mítoszt és valótlanságot is tartalmaz.
A nagy történelmi filmek következtében rendezőket és színészeket ismerhettünk meg. Sergiu Nicolaescu közismert rendezőre gondolok. Tisztelem, de sajnos ő többször hamisította a román történelmet azáltal, hogy valótlan képekben hamis hősöket mutatott be. De nem csupán ő. A Pintea Viteazul című alkotás azt tudatja velünk, hogy a Habsburgok elnyomták az ellenük harcoló románokat. Ez valótlanság! Pintea Viteazul egy közönséges útonálló volt. Tulajdonképpen a Habsburgok támogatták a románokat abban a konfliktusban, mely köztük és a magyarok közt kezdődött. Egy másik mítosz Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátságáról szól, és ezt a történelmi filmek is erősítik. Egyébként sok történész próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Ştefan cel Mare Chilia várát és automatikusan román országokat, amikor Vlad Ţepeş még javában harcolt a törökökkel. Többen azt állítják, a román uralkodó Chilia várát próbálta megvédeni a török támadástól. Nem igaz! A törökök a tengerről, Ştefan cel Mare pedig a szárazföldről támadta Chilia várát" – állítja a történész.
Marius Diaconescu a bukaresti egyetem történelem karának lektora, számos tanulmányt és könyvet jelentetett meg osztrák, lengyel, magyar és vatikáni dokumentumok felhasználásával. historia.ro Erdély.ma

Kegyelmi időszak a nemzetpolitikában
– EP-alelnökké történő megválasztása nagy hullámokat vetett a román politikában. Hogyan barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ön által képviselt értékrend, és szókimondás az eddiginél is több ellenséget szerzett?
Tőkés László:
– Az EP-alelnöki megválasztásommal úgy vagyok, mint az anya, aki gyerekének megszületésével, a boldogság örömében kész elfeledni a szüléssel járó fájdalmakat. Az esemény minden hordaléka ellenére érhet-e nagyobb megtiszteltetés annál, mint három éves európai parlamenti küldetés után, az övön alul ért támadások kereszttüzében mégiscsak alelnökké válasszanak, és azt a tisztséget tölthessem be, amelyet Schmidt Pál országgyűlési elnök, majd államfő látott el? Az öröm közösségi jellegű: az EP-alelnökség közösségi szempontból nyer értelmet. Schmidt Pál nyomdokába lépve egyszerre képviselhetem az egész kárpát-medencei magyar nemzetet a magyar EP-képviselők sorában, a nemzetek közösségében, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy Romániát is képviselhetem: ezt sem szabad elhanyagolni, ennek az államnak vagyok a polgára. A romániai állampolgárság a közeljövőben ki fog egészülni a magyar nemzeti állampolgársággal – az elsők között leszek, akik ezt igényelni fogják. Vissza kell kanyarodnom Temesvárhoz, ahol magyarok és románok együtt emelkedtünk fel a Ceausescu-diktatúra ellen. Most más szinten, más körülmények között élem át ugyanazt az örömöt.
– Három év alatt több olyan kezdeményezés kötődött képviselői munkájához, amelyek megvalósításra, kiteljesedésre várnak. Hangsúlyosan foglalkozik a keresztény Európa gondolatával: számos idevágó rendezvényt szervezett, többször is szót emelt ebben az ügyben. Rögeszméje a kommunista múlttal történő szembenézés, az elszámoltatás. Többször felszólalt a romániai magyarság jogfosztottsága ügyében, illetve önrendelkezést, autonómiát követelt közösségünknek. Milyen eséllyel lehet ezekben a kérdésekben eredményt felmutatni az Európai Parlamentben?
– Ügyeink különböző szinteken helyezkednek el: van, aminek már kötelező törvényereje van, vannak állásfoglalások, amelyek irányadónak számítanak az Európai Unióban. Eszmei téren a kereszténység és a hitbeli értékek képviseletét tartom a legfontosabbnak: egy olyan Európában, amelynek egyik fele az ateista ideológia uralma alatt élt, másik fele az elvilágosiasodás, a nyugati szekularizáció lélekoltó világában található, hivatásomnak megfelelően egyfajta igehirdető feladatra vállalkoztam. Ki kell mondani, hogy Európának szüksége van a keresztségre, nehogy értékközösségből puszta érdekközösséggé silányuljon. Amikor Brassóban elkezdtem lelkészi pályám, Albu Dezső principálisom rámkérdezett: mi jut eszébe az embernek, ha az utcán kéményseprővel találkozik? Azt válaszoltam, hogy a kémény. Szavait idézve, a lelkipásztorról, Erdély képviselőjéről Európában az Isten, az egyház kell az emberek eszébe jusson. Fontossági sorrendben következik mindaz, ami magyarságunkkal, nemzeti sorsunkkal kapcsolatos. Az a munka, amit Gál Kinga, Schmitt Pál, Szájer József, Surján László vagy Becsey Zsolt elkezdtek Magyarország európai uniós felvételekor, azt 2007-2008 fordulóján sikerült tovább vinni. Nagy bizonyossággal ma már többen hallottak Transilvániáról, a képviselők közül többen ismerkedtek meg Erdélyországgal, mint amennyien addig odafigyeltek. Ez nehezen írható be az elért eredmények lajstromába, de mégis egy folyamat részeként kell értékelnünk. Mandátumunk kezdete óta a három régióból – Magyarországról, Erdélyből és a Felvidékről – származó 19 magyar néppárti képviselő, kiegészülve a többi magyar EP-képviselővel képes lesz arra, hogy Erdély és a határon túli magyarság ügyét, illetve az összeurópai kisebbségi ügyet előbbre vigye. Konkrét eredményként könyvelhetjük el a totalitárius diktatúrák egységes elítéléséről szóló, kettős mérce nélküli határozatot, amely 2009 áprilisában mértékadó módon a nemzetiszocializmus mellett helyére tette a kommunista diktatúrát is. A határozat megnyitotta az utat a kommunizmus bűntetteivel való szembenézésre, az erkölcsi, politikai és a jogi igazságszolgáltatás előtt. – A ciánalapú bányászati technológia megfékezésére született idei EP-határozat mennyire jelenthet biztosítékot Erdélyben a verespataki aranybánya megnyitásának megakadályozásához?
– Az elsöprő többséggel elfogadott EP-határozat rendkívüli fontosságú Erdély számára: a környezet és a humán szféra védelmének új dimenziójáról szól. Környezetvédelmi szempontból az időzített bombaként ható kockázati tényezők kiiktatását szabályozza a határozat: igen szigorú megelőző intézkedések szükségességét hangsúlyozza, hogy elkerülhetőek legyenek a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett nagybányai ciánszennyeződés, vagy a közelmúlt tragédiája, a magyarországi vörösiszaphoz hasonló környezeti katasztrófák.
– Említette a Prágai Nyilatkozatot, illetve a kommunizmust elítélő EP-határozatot. Az az érzése az embernek, hogy szűkebb pátriánkba ennek a szele is alig jut el. Miként vélekedik arról a folyamatról, amelyet nagy jóindulattal a kommunista bűnök átvilágításának nevezhetünk?
– Sajnos nem tudjuk behozni a húsz év lemaradást: a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának hatalmi kiiktatása, vagy a berevoieşti-i gödör „beiktatása” nagyon megnehezítette munkánkat. A posztkommunizmus húsz év utáni döbbenete mondatja velem azt, hogy nem szabad ebben a kérdésben megalkudni. A posztkommunista világ még mindig olyan képet mutat, mint az elaknásított kambodzsai vagy balkáni területek a háború után. A régi rendszer működtetői ma is „karban tartják” a múlt erőszakszervezeteinek és titkosszolgálatainak a mechanizmusait, vagy annak egyes részeit. A prófétai ige érvényes: a romokat el kell takarítani, és új épületeket kell felhúzni. Nem lehet sem homokra, sem romokra építeni, mert azt az első vihar elsodorja. Folytatni kell az erkölcsi, politikai és netalán büntetőjogi felelősségre vonást. Ebben szövetségesünk a Marius Oprea és Vladimir Tismăneanu nevével fémjelzett, a kommunizmus bűntetteinek feltárása és feldolgozására szakosodott intézmény. – Magyarországi kormánypárti politikusok megnyilatkozásaikban önt erdélyi iránytűnek tekintik a magyar-magyar kapcsolatok újjáélesztésében. Az erdélyi magyar belpolitika ma nehéz helyzetben van: a különféle platformok és politikai tömörülések helyüket keresik, miközben egymással nehezen vagy egyáltalán nem kommunikálnak. Lát-e esélyt olyan párbeszédre, amely a közösen elfogadott nemzetpolitikai célok mentén kiegyezést hozna?
– Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy elszalasztottuk a ’89-ben Isten által adott kegyelmi időt, és lekéstünk minden európai vonatot. Idén, 2010 áprilisában visszanyertem hitemet abban, hogy az Úristen meghosszabbította a kegyelmi időt, így a rendszerváltozás nem marad torzóban. Nem akarom eltúlozni a magyarországi választási eredmények fontosságát, de bizonyos, hogy Kárpát-medencei mértékkel nézve igazak a nemzet miniszterelnökének, Orbán Viktornak szavai, hogy forradalom ment végbe a szavazófülkékben. Ebből kell kiindulnunk. Ha a határon túli magyarság elszalasztja azt a kivételes alkalmat, hogy az 1956-os és az 1989-es korszakalkotó összefogás után 2010-ben újból összefogjon, akkor megérdemeljük sorsunkat. A rendszerváltozással felérő magyarországi kormányváltás révén egy olyan politikai helyzet alakult ki, amit a határon túl is ki kell használnunk. Ezt az Európai Parlament szintjén meg is előlegeztük: nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor Magyarországon jó irányba indul el a politika, a Felvidéken ellentétes folyamatok kezdődjenek Bugár Béláék révén. Délvidék biztató jelek vannak, és Erdélyben is nyitottnak tűnik a helyzet: össze tudunk-e fogni a szó valódi értelmében, a demokratikus pluralizmus, az egymás tisztelete és megbecsülése szellemében, a közös nemzeti céltudatosság jegyében? Ha ezt most nem tesszük meg, akkor nagy baj lesz. Egyesek nagy előszeretettel próbálnak megosztó, viszálykeltő emberként feltűntetni: ez a régi, titkosszolgálati módszerekre emlékeztet. Nem kell saját védőügyvédemként szólnom, elég, ha megemlítem, hogy mit jelentett a 2007-es, illetve a 2009-es európai parlamenti választásokon való összefogás, az erdélyi magyar összefogás ódiumának a vállalása. Volt, aki leárulózott, volt, aki azt mondta, hogy bekebelezett a másik oldal. Egyik sem igaz! Meg kell találnunk az összefogás kulcsát, és be kell kapcsolódnunk abba a nemzeti összefogásba, amely az összetartozás és a magyar állampolgárság kiterjesztésének törvényes talaján állva képes nemzetpolitikai rendszerváltozást elérni.
– A polgári oldalon nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel az ön döntését. Ez az összefogás az RMDSZ-t nem tudta megváltoztatni, hiszen a magát erdélyi magyar érdekképviseletnek nevező szervezet ma sem elkötelezettebb az autonómia ügye iránt, mint három évvel ezelőtt. A külső körülmények hatására történő összefogás vajon nemzetpolitikailag jó útra terelheti az RMDSZ-t? – Kérdéséről a róka fogta csuka jut eszembe: vajon az RMDSZ talált fogást rajtunk, vagy mi találunk fogást az RMDSZ-en? Ezt a döntést nem önfejűleg és nem egyedül hoztam meg. Az összefogás egyházaink hallgatólagos vagy nyilvános támogatásával történt. Orbán Viktor még jövendőbeli miniszterelnöki áldásával jött létre az egyezség és a polgári oldal jelentős részének a jóváhagyásával. A csúcstartó 2009-es választások eredményein ez kitűnt. Az RMDSZ romlatlan választói bázisának egy része szintén támogatta az egyezséget, tehát mindkét oldalról voltak szövetségeseink. Ez nem irányult senki ellen: azt sajnálom, hogy nem tudott kiteljesülni. Ennek a politikai irányvonalnak a jövendő a próbája. Ma olyan szövetségi rendszer ereje és lehetősége vesz körül, amelyben még az a rossz is, amit egyesek joggal kifogásolnak, jóra fordítható. Jobban kell bíznunk saját erőnkben, és ne az RMDSZ rossz oldalára alapozzunk.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Október 23-i megemlékezés Brassóban
Október 23-án 15 órától emlékezett meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Reménység Házában az 1956-os forradalomról. Toró Tamás brassói EMNT-elnök köszöntőbeszédében a forradalom magyarországi eseményeit vázolta fel, utána Lay Imre, az EMISZ egykori titkára beszélt a forradalom erdélyi és brassói vonatkozásairól.
Toró Tamás kihangsúlyozta, hogy az 1956-os forradalom jó ürügy volt a román kommunista hatalom számára, hogy befejezze mindazokat a kegyetlenségeket, amelyeket az erdélyi magyar értelmiségen 1945-ben nem sikerült végrehajtania. Lay Imre azt emelte ki, hogy nemzetet csak félelem nélkül, lelkes emberek segítségével lehet építeni.
Ezt követően a nagyszámú közönség Pongrátz Gergely, a Corvin-köz főparancsnoka által készített dokumentumfilmet tekinthetett meg.
Az ünnepi megemlékezésen sor került a brassói EMNT szervezete által megvalósított, A kommunizmus és intolerancia áldozatai címet viselő tárlat megnyitására. A Kovács Lehel István által összegyűjtött 80 fénykép olyan Brassó megyei épületek, emlékművek láthatók, amelyek Trianon óta áldozatul estek a nemzetiségek közötti intoleranciának, a román kommunizmusnak. A sort a régi határépületek és határkövek, valamint a Cenk tetején álló Árpád-szobor nyitotta, de bemutatásra kerültek a lerombolt négyfalusi emléktáblák és szobrok, valamint az 1200 éves Tatárhányás is. Külön megemlékeztünk a felszámolt Zajon-fürdőről, a Kárpát-kanyar lerombolt magyar menedékházairól, a Brassó–Hosszúfalu helyi érdekű vasútról. A kommunizmus nagy bűne a brassó-belvárosi református templom, valamint a brassó-bolonyai evangélikus és római katolikus temető felszámolása. Ezekről is korabeli fényképeket, helyrajzokat állítottunk ki. Először került a nyilvánosság elé a Lügeti fogolytáborban meghalt magyarok névsora is, vagy a soha fel nem épült csernátfalusi katolikus templom tervrajza, és a felépülésében megakadályozott brassói unitárius templom látványterve is, amelyet Kós Károly készített el ceruzarajzban.
A tárlatot követően megkoszorúztuk az 1956-os EMISZ-es elítéltek emléktábláját. Áldást mondott Máthé Sándor unitárius lelkész, koszorút helyeztek el a volt EMISZ-esek, Farkas Anna parlamenti képviselő, valamint Toró Tamás Brassó megyei EMNT-elnök.
Az ünnepséget állófogadás és kötetlen beszélgetés zárta.
Toró Tamás
Kovács Lehel, Erdély.ma

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

XVII. Bartalis János vers- és énekmondó verseny
Ebben az évben Brassó, a Korona városa, első írásos említésének 775. évfordulóját ünnepli (Corona néven szerepel az 1235-ben készült monostorjegyzékben, a Catalogus Ninivensis-ben). Ennek szellemében hirdeti meg az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület a XVII. Bartalis János vers- és énekmondó versenyt.
A vetélkedőre két kategóriában lehet jelentkezni:
· Versmondó verseny,
· Énekmondó verseny (megzenésített versek, hangszerkísérettel).
Ugyanaz a versenyző jelentkezhet mindkét kategóriában!
A vetélkedő irodalmi anyaga mindkét kategóriában:
· egy szabadon választott Brassóban/Brassó megyében született költő (pl. Zajzoni Rab István, Adolf Meschendörfer, Áprily Lajos, Bartalis János, Szemlér Ferenc, Verona Bratesch, Lendvay Éva, Ritoók János, Jancsik Pál, Apáthy Géza, B. Tomos Hajnal, Vass László Levente, Bencze Mihály, Alexandru Musina, Szász Ferenc, Orbán János Dénes, Mikó András) verse/megzenésített verse, egy szabadon választott XX. századi magyar költő verse/megzenésített verse.
Egy – egy vers előadási ideje nem haladhatja meg a 6 percet.
Részvételi tudnivalók:
A versenyen részt vehet minden, 16 életévet betöltött versmondó/énekmondó (felső korhatár nincs), aki nem hivatásos színművész/előadóművész.
Jelentkezési lap tartalma: versenyző neve, lakhelye, születési adatai, személyazonossági igazolvány/útlevél száma, személyi száma (CNP), foglalkozása, munkahelye, (diákok esetében az oktatási intézmény neve), e-mail címe, telefonszáma, a választott brassói/Brassó megyei költő neve és a vers címe, a szabadon választott vers szerzője és címe. A jelentkezési lap elküldhető: hbeszter@index.hu e-mail címre, 0268-472101 faxszámra, vagy a 500168 Brasov, str. Gen. Dumitrache, nr. 20, bl. 257, ap. 9, (Házy Bakó Eszter) postacímre.
A szervező visszaigazolja a jelentkezést és közli a további tudnivalókat.
A versenyzőnek rendelkeznie kell egy művelődési/oktatási intézmény vagy civil szervezet ajánlásával. Egy ajánló intézményt/civil szervezetet max. három versenyző képviselhet!
Részvételi díj: 15,00 lej (helyben kell kifizetni).
A versenyzőknek szállást és étkezést biztosítunk. Utazási költséget nem térítünk meg. Kísérőt csak kivételes esetekben, a jelentkezők számának függvényében fogadhatunk. A kérelmezőnek fizetnie kell a szállás és étkezési költségeket (k.b.100 lej/nap).
Minden versenyzőt könyvcsomaggal jutalmazunk. Az első három helyezett, mindkét kategóriában, pénzjutalom mellett (I.díj: 250, II.díj: 230, III.díj: 200 RON), jelentős ajándékcsomagban is részesül. Az elért eredmények sorrendjében, számos különdíjat osztunk ki, intézmények, egyesületek, magánszemélyek adományait.
Jelentkezési határidő: 2010. november 6.
További felvilágosítás kérhető Házy Bakó Esztertől a következő e-mail címen: hbeszter@index.hu, vagy a 0040-740-420638-as telefonszámon. erdon.ro

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

V. Interetnikai Színházi Fesztivál
Kezdődik a „második felvonás”
Félidejéhez érkezett a romániai nemzetiségi színházak seregszemléje Aradon, és ezért úgy gondoltuk, hogy arra kérjük az illetékeseket: az eddig látottak alapján alkossanak véleményt a rendezvény színvonaláról.
Jászay Tamás magyarországi színikritikusra, a zsűri elnökére és Zsehránszky István színikritikusra, a fesztivál „szülőatyjára” hárult a feladat.
„Nagyon izgalmas, és bár korai erről nyilatkozni, mert csak a félidőnél járunk, sok olyan előadáson voltam, amit korábban nem láthattam, másrészt egyesek új színházi nyelvek felé próbálnak nyitni, és ettől érdekesek – kezdte Jászay Tamás. – Összességében pozitívak a benyomásaim, de természetesen, az egyes előadások külön értékelésétől most eltekintenék. Többször éreztem úgy, hogy egy úton járnak az alkotók, és ez az út hosszú, több állomása van, és mindenki különböző felkészültséggel, útravalóval vágott neki. De komolyan veszik a feladatukat, és elkötelezetten haladnak előre, és ez a legfőbb pozitívum.”
A fesztivál történetében most először osztanak díjakat. Hogy ez versenyszellemet termet-e, illetve nagyobb teljesítményre ösztökéli-e a résztvevőket, arról a következő volt a zsűrielnök véleménye: „Önmagában a díjazást jónak tartom. Egyrészt médiavisszhangot kelt, másrészt az alkotók, a művészek elhelyezhetik magukat egy képzeletbeli rangsorban. Aki itt jelen van, bizonyos értelemben a legjobbak közé tartozik; a fesztiválnak nem volt előválogatója, hanem a színházak ajánlották az előadásokat, és feltételezem, hogy azokat, amelyekről úgy gondolták, hogy őket méltán képviselhetik. Persze, a zsűri döntése mindig szubjektív, és biztos, lesznek az eredménnyel elégedetlenek is.”
Zsehránszky István színikritikus a fesztivál elindulásánál bábáskodott. „1999 szeptemberében Eckstein-Kovács Péter akkor kisebbségi miniszter felkérésére a Kisebbségvédelmi Hivatal – most Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala – igazgatója lettem, és közel tíz évig dolgoztam ott – emlékezett vissza. – A hivatal jelentős összegeket pályáztat interetnikus rendezvényekre, és én megláttam a lehetőséget, mert mi lenne jobb, mint egy ilyen nemzetiségi színházi találkozó? Előbb becsületbeli feladatot kellett teljesítenünk: feltámasztani a nemzetiségi színházi kollokviumot. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vállalta, és 2001-ben újraindult a kollokvium. Dali Sándor megpróbálta ugyan 1992-ben feléleszteni, de csak egy alkalommal sikerült megszerveznie, mert nem kapott több támogatást. Azonban a kollokvium 1978-ban indult, majd 1980-ban, a második után egyszerűen megmondták a szervezőknek, hogy hagyják abba… Mivel a kollokviumok kétévenként vannak, arra gondoltam, hogy használjuk ki a másik évet, s indítsunk egy vándorfesztivált. Az első 2002-ben volt Bukarestben, és most már az ötödiknél tartunk – kollokviumból is tavaly volt az ötödik. Az inkább műhelymunka jellegű, workshopokat is beiktattunk, a fesztivál pedig bemutató jellegű. Bukarestben meg akartuk mutatni, hogy színvonalas a kisebbségi színház; a Temesvári jobban sikerült, ott már látszott, hogy komoly értéket képviselnek a nemzetiségi színházak; a marosvásárhelyi örömünnep volt a közönség számára is, mert a vásárhelyi színházon kívül – amellyel hol elégedett, hol nem – egy csomó más produkciót is láthatott a publikum. Brassó csalódást jelentett, mert valaha a Cenk alatti város volt az erdélyi magyar színházak legjobb turnéállomása, mindig telt ház előtt játszottak ott a társulatok, és a legjobb évada Brassónak volt, mert oda minden színház ment. 1989 után kevesebb pénz jutott a turnékra, és az a kert, amelyet nem művelnek, elgazosodik – a csodálatos brassói közönség is „lepusztult”. De jó, hogy hosszú ideig tart egy ilyen rendezvény, mert a fesztivál végén kezdtek jönni a nézők. A német és zsidó színházakat azok a magyar diákok mentették meg, akik idegen nyelvnek a németet választották az iskolába, mert a szegény brassói német közösség elöregedett, tagjainak már fáj az élet. Aradon azt láttam eddig, hogy konstans a közönség. Kimondott teltházról nem beszélhetünk, de mindig vannak szép számban. Ugyanazokat az arcokat láttam, ami azt jelenti, hogy van egy erős színházkedvelő réteg, amelyet az Aradi Kamaraszínháznak a működése óta sikerült megszólítania. Megszokták, hogy van hová menni színházba, és jönnek is szeretettel, kíváncsisággal, érdeklődéssel.”
A zsűritag a szakmai színvonallal is elégedett. „Olyan erősen indult a fesztivál, hogy féltem, sikerül-e tartani ezt a lendületet – fogalmazott Zsehránszky. – Az UNITER-díjas Rosencrantz és Guildenstern halott című darab volt az első napon, illetve az Aradi Kamaraszínház felerősített előadása. Láttam egy hónapja Székelydvarhelyen a Liselotte és a májust, és siralmasan gyenge volt. Itt kisebb csoda történt, mert öröm volt nézni, egy teljesen más, színvonalas előadást láthattunk, amely méltán szerepelhetett egy napon a temesváriak díjnyertes produkciójával.”
Holnapi műsor
17 órától az Aradi Kamaraszínházban a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Stop the tempo című produkciója látható, amely egyben magyar nyelvű ősbemutató is. Gianina Cărbunariu kortárs román drámaíró darabját Sebestyén Aba, a stúdiószínház alapítója rendezte. 19.30 órától a Ioan Slavici Klasszikus Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye várja a közönséget a Nóra reloaded című Henrik Ibsen-adaptációval (a Patkó Éva rendezte előadás 14 éven felülieknek ajánlott). 22 órától az Aradi Kamaraszínházban a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem színművészeti hallgatói Friedrich Dürenmatt: Play Strindberg című előadása látható (rendezte: Hatházi András).
Pataky András, Nyugati Jelen (Arad)

Dali Sándor háromszéki toborzója
Dali Sándort, az 1968-as romániai megyésítés utáni legendás háromszéki lapalapítót kortársai és bizonyára az utókor is úgy ,,könyveli el", mint aki Király Károly megyei pártfőember idején (1968-1972) a politikai kényszerből Megyei Tükör nevet viselő laphoz a Romániában szándékosan szétszórt, kisebb-nagyobb tanintézményekhez besorolt, politikai vonatkozásban ,,problémás", akkor már titánkodó tollforgatókat, írókat és költőket Háromszékre, a megyei pártlap ernyője alá toborozta.
Ebből adódott is aztán gond, mert a lap szabadszájúsága, többek politikai renitenciája miatt Király Károly is arra kényszerült, hogy első titkárként többünk állambiztonság általi nyomon követését, lehallgatását engedélyezze, mert ezt a ,,belső pártdemokrácia" ügyrendje így írta elő. Ezt távozása után, a hetvenes évek elején velünk személyesen közölte. Problémás volt már maga a megyei lap neve is. Dali Sándor előbb a Háromszéki Tükör nevet terjesztette fel jóváhagyásra. Ezt a lapcímet nem engedélyezték, mert a Háromszék román nyelvre fordítva valami egyebet is jelenthet - mondták képmutatóan -, holott egyébről volt szó: Háromszék magyar múltját akarták kiiktatni a háromszéki szellemi térből. Lám, Dali Sándor 1968-as lapcímválasztása az 1989-es romániai fordulat első óráiban Háromszék néven köszönt vissza. Dali Sándor páratlan érdeme a megyei lap köré tömörült tehetséges újságírói gárda, kik aztán tolluk-tehetségük révén a háromszéki szellemi élet meghatározó egyéniségeivé váltak, csapattá, közösséggé szerveződtek. Nos, én a legendás toborzó főszerkesztő esetében a lap és Háromszék szellemtörténetében érvényesülő szemléletet akarom - akár az én személyes példámmal is - tágítani: a Megyei Tükör kétségtelen kovász, spirituális élesztő volt. 1968-ban kemény lakossági és háromszéki értelmiségi fellépés eredményeként a Brassó tartományi nyomás alól szabadulva, önálló megyét teremtve elemi erővel tört elő az igény a magyar nyelvű és magyar szájtartású lapra. A lap barátainak tábora hihetetlen iramban növekedett. Az ember már a kezdet kezdetén szelektíven olvasott: a kényszerből született, muszáj-cikkeken átszaladt a tekintete, hiszen minden kommunikációs csatornából ez a politikai lé fröcskölt szembe véle. Ebből a szövegkörnyezetből könnyű volt kimazsolázni az igazi értéket, érzékelni és megpróbálni mérsékelni a politikai csapások súlyát. A lap és Dali Sándor páratlan érdeme, hogy kialakíthatott az olvasóval összekacsintó metanyelvet, a sorok közötti olvasás képességét, a félmondatokból, a szövegutalásokból összerakható gondolkodási modellt. Ebben a küzdelemben Dali Sándor maga is példaképpé lett. A lap hatáskörén túl az országban szétszórt magyar értelmiséget Háromszékre toborzó akarata érvényesült, ez valóságos mozgalommá vált. Az újságíró-toborzás révén ez a maréknyi fiatal volt az első fecskeraj, de aztán éppen a lap segítségével megindult a más kategóriába tartozó, főleg a szakértelmiségiek hazaszólítása. A megyei vezetés állást és lakást biztosított számukra. Azokban az években Háromszékre tódultak a magas képzettségű szakértelmiségiek, akik szellemi kötődése a magyar kultúrához, a humán értelmiséghez azelőtt nem tapasztalt - mert nem volt lehetséges - szélességi és magassági körökbe is behatolt. A Dali-féle hazahívó modell átalakította a meglévő kulturális intézményeket, és újakat teremtett. A színház vonzereje és tömegbázisa hirtelen megnőtt. A legjobb erdélyi színészek léptek színpadra. Rendkívül érdekes jelenség, hogy az erdélyi nagyvárosokból - főleg Marosvásárhelyről - Sepsiszentgyörgyre száműzött orvosok, jogászok, ügyvédek azonnal bekapcsolódtak a pezsdülő szellemi életbe, a generációs különbségeket semlegesítve ennek sok esetben meghatározó személyiségeivé váltak. Sepsiszentgyörgyön képzőművészeti szövetségi fiókot hoztunk létre. Emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket létesítettünk. A tudományos ismeretterjesztés ürügyén az erdélyi nagyvárosokban a szellemi életben mellőzött hírességeket hívtuk előadói körutakra. Megszaporodtak az író-olvasó találkozók, létrejöttek az első művelődési egyesületek. Dali Sándor értelmiségi kötődései marosvásárhelyi, bukaresti gyökerűek. De szovátai szülőhelyéről magával hozta az emberi kapcsolatteremtés képességét. Eme adottsága, közvetlensége, humora révén bármilyen társadalmi rétegben és településtípuson érvényesült. Népszerű, közvetlen, emberséges ember volt. Ahol nőtt, ott tábora keletkezett. Király Károly távozása után igencsak ,,rájárt a rúd". Próbálták megalázni. Éveken át nem dolgozhatott lapnál. Lehetett valami politikai célzatosság abban is, hogy a megyei faliújságokért is felelt azokkal az adottságokkal és képességekkel, amelyeknek birtokában volt. Élete legproblematikusabb periódusa a színháznál igazgatóként eltöltött hét esztendejére esett. A gazdasági, politikai, cenzurális megszorítások időszaka volt ez. Átvészelte. Ő is, az intézmény is. Életének értelme, a toborzó, hazaszólító szellem kényszerű szerepváltoztatásai után is megmaradt, közösségépítő, szellemi partnereit védelmező képessége értékes örökségünk. Az impulzív természetűeket az önmérséklet szükségességéről győzködte, a gyávaságra hajlamosokat gyámolította. Én, aki végső soron neki is köszönhetem, hogy családommal együtt Sepsiszentgyörgyre honosodtam, folyamatosan azt csodáltam személyiségében, hogy egy zsák szöcskét is képes volt képletesen a kalapja alá fogni. Két könyvet - illemtant - írt. Ezek egyikének címe: Le a kalappal! Élete során mindig mások számára teremtett alkotásra, az alkotó munka kiteljesedéséhez feltételeket. Dali Sándor alkotói pászmája a közösségteremtés volt.
Ez előtt is le a kalappal!
Élt nyolcvan esztendőt. Szellemi öröksége viszont tovább hat és munkál bennünk, és lévén véle mi is kortársak, nemsokára a mi maradékainkban is élnie kell.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro

Demokrácia Központok segítenek a magyar állampolgárságot igénylőknek
December közepére a jelentősebb magyarlakta megyeszékhelyeken megnyitják kapuikat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) úgynevezett Demokrácia Központjai. Az EMNT illetékes vezetői tegnap Nagyváradon tájékoztatták a sajtót az új feladatot is felvállaló hálózatról.
A magyar közigazgatási és külügyminisztérium meg az EMNT képviselői szerdán írták alá Budapesten a megállapodást a kedvezményes honosítási eljárásban való közreműködésről – jelentette be Toró T. Tibor, az EMNT országos ügyvezető elnöke. Gergely Balázs, a Demokrácia Központok országos hálózatának koordinátora elmondta, hogy az alakuló intézmény célja az adatgyűjtés a romániai magyar közösség közéletéről, politikai és kulturális életéről, az adatok feldolgozása és az információk nyilvánosságra hozatala. Az EMNT-ben már működő monitoring rendszert fejlesztik tovább, figyelemmel követik például az anyanyelvi jogok érvényesülését, érvényesítését, az önkormányzati döntéshozatali folyamatokat (utóbbiakat például tanácsülések látogatásával).
Amint Zatykó Gyula, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja, a Demokrácia Központok partiumi térségi koordinátora magyarázta, fel akarják mérni a nemzet állapotát. „A cél az autonómia, de eléréséhez tudnunk kell, honnan indulunk” – mondta. Magyarországon jövőre szeretnék összeállítani a nemzeti katasztert, ebben is segíthetnek, és igyekeznek a 2011-ben esedékes népszámlálásra megerősíteni az „ingadozók” identitástudatát – tette hozzá.
Összesen 20-22 Demokrácia Központ létesül idővel, de már december közepére működni fog tíz-tizenkettő a legfontosabb magyarlakta megyeszékhelyeken, így Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Zilahon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Nagybányán, Aradon, Brassóban. A magyar állampolgárságért folyamodókat azzal fogják segíteni, hogy itt ellenőrzik majd az igénylő dosszié tartalmát, lehetőség szerint hivatalos fordítókat ajánlanak, és időpontot egyeztetnek a határ menti magyar önkormányzatok anyakönyvi hivatalaival a leadás végett. Ennek különösen a partiumi megyékben van nagy jelentősége, mert a Magyar Köztársaság romániai konzuli hivatalai már nem győzik a rohamot, már most csak májusra-júniusra tudják beütemezni a kérvényezők fogadását. A Demokrácia Központokat felkeresők biztosak lehetnek benne, hogy nem kell majd kétszer járniuk a magyar hatóságokhoz. Az itt dolgozó egész-, fél- vagy negyedállású munkatársakat ugyanis a magyar fél készíti fel, ugyanazt a képzést kapják majd, mint a konzulátusokon ezzel foglalkozó tisztviselők.
A hálózatot egyelőre az EMNT finanszírozza – mondta el érdeklődésünkre Toró T. Tibor –, de keresnek hazai, magyarországi és európai uniós pályázati lehetőségeket, várják a szponzorokat is. Az irodák felszerelésének, eszközeinek egy része már megvan, s remélik, a készülő magyarországi 2011-es költségvetésben találnak nekik forrást valamilyen minisztériumi alapból. Toró helyesnek tartja, hogy az RMDSZ Bihar megyei szervezete is magáénak tekinti az ügyet, és kiveszi a részét az állampolgárság megszerzésére vonatkozó tájékoztatásból, hiszen ez nem pártpolitikai kérdés.
Az egyszerűsített honosítási eljárásban való közreműködésükért a romániai magyaroknak nem kell fizetniük – ezt előírja a budapesti tárcákkal kötött megállapodás is –, csak a fordítások kerülnek majd pénzbe, amiről számlát kapnak, illetve az utazási költséget kell állniuk, ugyanis az igénylést személyesen kell majd leadni egy magyar állami hatóságnál. A központok országos koordináló irodája Kolozsváron nyit december 4-én.
Máté Zsófia
EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS
Amely létrejött egyrészről a Magyar Köztársaság Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma, Külügyminisztériuma valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között az alábbi feltételekkel:
1. Az egyszerűsített honosítási eljáráshoz kapcsolódó kérelmek hatékony és zökkenőmentes benyújtásának elősegítése, valamint az eljárás ügyfélbarát lefolytatásának előmozdítása érdekében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tájékoztató Irodái (a továbbiakban: Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata) a következők szerint nyújtanak támogatást:
1.1. tájékoztatás adása az egyszerűsített honosítási eljárás lényegéről, az ügyintézés általános menetéről, a kérelmek benyújtásának magyarországi és külképviseleti lehetőségéről;
1.2. tájékoztatás adása a kérelmek tartalmi és formai elemeiről, valamint a csatolandó mellékletek köréről;
1.3. tájékoztatás nyújtása azon hatóságok elérhetőségéről és ügyfélfogadási rendjéről, amelyeknél a kérelem benyújtható;
1.4. közreműködés a kérelem külképviseleti személyes benyújtása időpontjának rögzítésében, amely a külképviselettel szoros együttműködésben történik;
1.5. segítségnyújtás a kérelmek tartalmi összeállítása, a szükséges okiratok magyarországi, illetve fogadó országban történő beszerezhetőségének eljárásrendje és költségei tekintetében;
1.6. a szükséges okiratok beszerzésében való közreműködés;
1.7. tájékoztatás adása a hivatalos fordítókról, valamint közreműködés az okiratok hivatalos fordításának beszerzésében;
1.8. segítségnyújtás a kérelmek kitöltésében, az előírt mellékletek tartalmi összeállításában, a kérelem benyújtásának formai előkészítésében;
1.9. kihelyezett konzuli fogadónapok előkészítése, a helyi szervezéssel és a tervezett eseményről szóló tájékoztatással járó feladatok végzése, adott esetben helyiség és infrastrukturális háttér biztosítása a helyszínre utazó konzuli tisztviselő számára;
1.10. a magyar külképviselettel szorosan együttműködve eskü-/fogadalomtételi napok előkészítése, megszervezése, helyiség rendelkezésre bocsátása.
2. A fenti feladatok végrehajtása során az Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata az alábbiak figyelembevételével járhat el:
Az Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata
2.1. tájékoztatás adása kizárólag az egyszerűsített honosításra vonatkozó hatályos jogszabályok tartalma, valamint az egységes honlapon található információk szerint történhet, szükség szerint kiegészítve a helyi sajátosságokkal összefüggő praktikus információkkal;
2.2. tevékenységét minden esetben Magyarország és Románia jogszabályainak betartásával végezheti;
2.3 tevékenységéért a Magyar Köztársaságot semminemű felelősség nem terheli;
2.4. a segítségnyújtást a leendő ügyfelek saját kezdeményezése alapján látja el, a segítségnyújtás igénybevétele nem tehető kötelezővé;
2.5 segítségnyújtása nem érinti az ügyfelek eljárási jogait és kötelezettségeit;
2.6. kérelem kitöltésében történő közreműködése kisegítő jellegű, amely nem váltja ki a kérelem benyújtáshoz fűződő jogkövetkezményeket;
2.7. a kérelmek benyújtását követően az egyszerűsített honosítási eljárásban nem tölthet be az eljárás érdemét közvetve vagy közvetlenül befolyásoló szerepet;
2.8. közreműködéséért – az okiratok és hiteles fordítások ügyféli kérelemre történő beszerzésének számlával igazolt költségein felül – nem kérhet egyéb illetéket, díjat vagy egyéb jellegű ellenszolgáltatást.
3. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium az 1. pontban meghatározott tevékenységek ellátását ingyenes képzéssel és folyamatos konzultáció lehetőségével segíti.
4. Jelen Együttműködési Megállapodás határozatlan időre jön létre, az aláírását követő napon lép hatályba.
5. A felek az Együttműködési Megállapodást, mint akaratukkal mindenben megegyezőt, jóváhagyólag írták alá.
Budapest, 2010. november
Németh Zsolt Toró T. Tibor
Parlamenti államtitkár Ügyvezető elnök
Külügyminisztérium Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Répás Zsuzsanna Dr. Wetzel Tamás
Helyettes államtitkár Miniszteri biztos
Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Krónika (Kolozsvár)

Stratégiai partnerség minden vonalon?
A romániai magyar belpolitikai erőviszonyok megváltoztatásához is hozzájárulhat a magyar kormány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kötött megállapodás, amelynek értelmében az utóbbi a könnyített honosítás folyamatában asszisztálna az anyaországi intézményeknek.
Újabb dimenzióval bővül a stratégiai partnerség
Szerdán, november 24-én megállapodást írt alá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a magyar Külügyminisztériummal illetve a közigazgatási és igazságügyi tárcával. A budapesti ceremónia után Toró T. Tibor csütörtökön sajtótájékoztatót tartott Nagyváradon, amelyről a Krónika napilap tudósít. A Tőkés László nevével fémjelzett szervezet ügyvezető elnöke beszámolt arról, hogy a megállapodás tárgya az egyszerűsített honosítási eljárás megszerzésével kapcsolatos tájékoztatás. Elmondása szerint az „Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, azon belül is Tőkés László elnöknek nagy szerepe volt abban, hogy a határon túli magyarok könnyített honosításának kérdését a köztudatban tartsa”, ezért helyes, hogy őket kérték fel a kérdés erdélyi kezelésére.
Mint ismeretes, az EMNT már korábban bejelentette az ún. Erdélyi Demokrácia Központok létrehozását, amelyek civil funkciót, a polgárokkal való kapcsolattartás szerepét töltenék be. Ez a leendő infrastrukturális keret az egyezség révén új tartalommal is megtelik. Gergely Balázs, a demokrácia-központok országos koordinátora a Krónika összefoglalója szerint elmagyarázta, hogy Magyarország erdélyi konzulátusainak részleges tehermentesítését szolgálja majd a kezdeményezés. Az állampolgárságot igénylők iratcsomóinak ellenőrzésében, az igénylők informálásában kívánnak szerepet vállalni. Segíthetnek a kihelyezett konzuli napok megrendezésében, valamint az állampolgársági fogadalomtétel dátumának egyeztetésében is.
Gergely Balázs azt is kifejtette, hogy a központok dolgozói részt vehetnek azokon a képzéseken, amelyeken a külképviseletek munkatársai is, így gyakorlatilag rendelkezni fognak minden szükséges ismerettel is. Az Új Magyar Szó arról is beszámol, hogy az elképzelések szerint húsz ilyen demokrácia-központ nyílna meg jövő év januárjában, Nagyváradon pedig már az elkövetkező tíz napban elindul a működés. A határ menti városon kívül hasonló intézmények nyitják meg kapuikat többek között Szatmáron, Kolozsváron, Zilahon, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban is.
Eszközök a hatalmi harcban
Kétségtelen, hogy a felvázolt infrastruktúra-rendszer elengedhetetlen ahhoz, hogy a könnyített honosítási eljárás tényleg „könnyen” működjön, senki sem várhatja el, hogy a három romániai külképviselet (Bukarest, Kolozsvár, Csíkszereda) egyedül megbirkózzon ezzel a feladattal. Gyanúsabb kérdés azonban a folyamat igen hangsúlyos átpolitizálása. Ne feledjük el ugyanis, hogy az EMNT többször is beharangozta pártalakítási szándékát, a kettős állampolgársággal kapcsolatos információszolgáltatás és segítéség könnyen politikai tőkévé kovácsolható.
Korábban sem volt titok, hogy az Orbán-kormány kiemelkedő státuszt szán Tőkés László és a körülötte kialakult tömörülésnek a nemzetpolitikai rendszerváltás által létrejövő új helyzetben. Ezt támasztja alá a stratégiai partnerség megkötése is. Az új megállapodást tehát joggal értelmezhető úgy, mint az anyaországi vezetés tudatos beavatkozása a romániai magyar politikai erőtérbe.
A módszer nem új, hiszen hasonló minta volt felfedezhető a kedvezménytörvény életbe lépése után megszülető státusirodák kapcsán is. Abban az időben Erdélyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) égisze alatt lettek átpolitizálva a szolgáltatások. Igaz, akkor sokkal kisebb mértékben volt versenyhelyzet a különböző csoportosulások között, következésképpen a dolog tétje is alacsonyabb volt. A kötekedők nyugodtan kérdezhetik meg, hogy miért nem használták a kettős állampolgárság esetében is a már meglévő státusirodák adta szervezeti hálót.
Ennek a kérdésnek a kapcsán, a hónap elején a Nyugati Jelen közölt egy összeállítást. Székely István, az RMDSZ mellett működő státusiroda-hálózat vezetője elmondta, hogy szó sincs a rendszer megszűnésétől. Ettől függetlenül azonban, a sajtóorgánum szerint megfigyelhető egy fokozatos leépülés párhuzamosan a kedvezménytörvény fontosságának leértékelődésével. A magyar állampolgárság felvételével ugyanis automatikusan érvényét veszti a jogszabály, igaz a kettő harmonizálásának konkrétumairól keveset nyilatkoztak a nemzetpolitika döntéshozói. A státusirodák közrejátszanak még az oktatási-nevelési támogatások megpályázásában és kézbesítésében, ám ezek a funkciók is átkerülhetnek az EMNT fennhatósága alá.
Persze az RMDSZ sem kívánja teljesen átengedni a kettős állampolgárság témája fölötti monopóliumot az EMNT-nek. Ennek bizonyítéka, hogy a párt Bihar megyei szervezete nemrégiben tájékoztató körutat kezdett, és egy füzetet is kiadott a szükséges információkkal. A témáról tudósító Krónika kérdésére Tóró T. Tibor kijelentette, tudomása van, hogy „a piacon nyüzsög más is”, ám alapjában véve helyesnek tartja, hogy az RMDSZ is érdeklődik a téma kapcsán. A kettős állampolgárság körüli imázs-harcban azonban nagy valószínűséggel az EMNT rendelkezik több ponttal, főként, ha figyelembe vesszük a másik oldalon tapasztalható nem egyértelmű viszonyulást a kérdéshez. A döntő tényező persze továbbra is az marad, hogy az erdélyi magyarság mekkora jelentőséget tulajdonít a témának.
Pap Szilárd István, Erdély.ma

Tőkés László: máig hatnak Trianon következményei
Máig hatnak Trianon következményei, ezért szükség van a gyógyításra - hangsúlyozta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Budapesten. A Kempinski Szállodában tartott sajtófogadás a kilencven évvel ezelőtt történtekre emlékezve harangzúgással kezdődött. Az erdélyi magyar politikus felidézte a szállodában nyolc éve e napon, az akkori román és magyar kormányfő részvételével tartott koccintást, és azt mondta: "azért jöttünk össze, hogy erkölcsi értelemben lemossuk a gyalázatot". "Le akarjuk zárni azt az időszakot, ami december 5-ével kezdődött" - fogalmazott, utalva a hat évvel ezelőtti, a kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazásra is.
Tőkés László rámutatott arra, hogy Trianon következményei máig hatnak; a magyarországi lakosságszám az idén 10 millió alá csökkent, és vészes a határon túli magyarság népességfogyatkozása is. Az utóbbi húsz évben mintegy 1 millióval csökkent a Kárpát-medencei magyarság lélekszáma - mondta. Hozzátette: egészen drámai Trianon utóélete. Csaknem egy évszázad alatt a többségi románság és a kisebbségek kezdeti 55-45 százalékos, kiegyensúlyozott aránya - a mesterséges asszimiláció, az erőltetett betelepítési politika és a kisebbségiek elvándorlásának szándékos gerjesztése következtében - 80-20 százalékra torzult - jegyezte meg.
Az EMNT elnöke a szomszédos románságnak nemzeti ünnepük alkalmából őszinte jókívánságát fejezte ki, ugyanakkor kiemelte: a feltétlen jószándék és szolidaritás sem feledtetheti, hogy örömünnepük számunkra gyásznap, hiszen kilencven évvel ezelőtt "Nagyrománia Magyarország feldarabolásával jött létre".
Tőkés László utalt 1918. december 1-jére, "az első koccintásra", amikor a román csapatok birtokukba vették Erdélyt, megszállták Brassót, Kolozsvárt, Csíkszeredát és Nagyváradot. Mint mondta, ezt követte nyolc évvel ezelőtt a Kempinski Szállodában tartott "második koccintás", amikor Adrian Nastase akkori román és Medgyessy Péter akkori magyar miniszterelnök részvételével tartottak ünnepséget, "konstruktív vigassággal ünnepelvén az erdélyi magyarság mohácsi nagyságrendű trianoni tragédiáját". Az EMNT elnöke kitért egy "harmadik koccintásra" is, arra, hogy egy évvel ezelőtt Szász Jenő, a romániai Magyar Polgári Párt általa illegitimnek nevezett elnöke is részt vett Traian Basescu román elnök meghívására a Bukarestben ez alkalomból tartott rendezvényen.
Úgy fogalmazott: fájdalmas, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mindmáig nem képes szakítani kettős, kétes múltjával, olyan vezető képviselői, mint Seres Dénes, Derzsi Ákos parlamenti képviselők, Fekete András, Frunda György szenátorok megtagadják a szervezetük által egyébként támogatott külhoni magyar állampolgárságot. "Felszólítjuk a nemzetük rovására koccintókat, a hazai szociálliberálisokat, valamint az erdélyi opportunistákat, hogy magatartásukért kövessék meg a nemzetet, álljanak az oldalára" - fogalmazott nyilatkozatában Tőkés László. A politikus az európai egyesülésben jelölte meg a magyarság egyesülésének keretét és távlatát.
Tőkés László és Toró T. Tibor, a tanács ügyvezető elnöke a sajtó képviselői számára kiosztott nyilatkozatában azzal a felhívással fordult a világ magyarságához, hogy magától értetődő természetességgel vállalja mindenki önazonosságát a Kárpát-medence több, magyarok lakta országában a közeljövőben tartandó népszámlálások során. Toró T. Tibor kifejtette: széles körű összefogást szorgalmaznak, amely a társadalom minden területét átfogja, s szükségesnek tartanak külön stratégiákat a tömbmagyar területek és a szórványvidékek magyarságának minél teljesebb "mozgósítására". "A szószékeken és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó" - írták felhívásukban. Az elképzelések megvalósítására cselekvési tervet dolgoznak majd ki.
Toró T. Tibor kitért arra is, hogy a magyar nemzettel való közjogi viszony rendezése az állampolgárság intézményén keresztül valósulhat meg. E téren áttörés valósult meg ez évben az egyszerűsített honosítás elfogadásával. Manna.ro

„Hídépítés"
Meg kell törni azt a tömör jégpáncélt, amely elválasztja egymástól az erdélyi magyar és román közösséget, lehetetlenné téve közöttük a kommunikációt. Ezt a célt tűzték ki a Világhírnév Kiadó Fehér holló újságíró-sorozatának szerzői, akik Szabó Csaba tévés újságíró vezetésével az eddig kiadott kötetek legjobb írásait ültették át román nyelvre. A kötet bemutatóját a NOI, azaz MI, magyarok címet viselő szórványtanácskozás keretében tartották meg a Kolozsvári Rádió nagytermében.
Ez volt a tíz éve indult Szórványtengely mozgalom huszadik rendezvénye, amelyen Markó Béla költőként és tankönyvszerkesztőként ajánlotta a teremben levő román anyanyelvű érdeklődőknek a NOI_MI válogatást. A tanácskozáson felszólaltak a Szórványtengely mozgalom keretébe tartozó erdélyi középiskolák vezetői, akiket az iskolákat támogató helyhatósági képviselők, tanfelügyelők, Nagyenyedről pedig a polgármester kísért el.
Amikor a romániai magyarokról esik szó, a legtöbben a székelyekre gondolnak, s nem azokra a „fekete lyukakra", ahol a kis magyar közösségek elsorvadásával együtt eltűnőben van a magyar kultúra. Ezt a folyamatot szeretnék lassítani, meggátolni a mozgalom képviselői, akik nem a románsággal szemben, hanem egy nagyobb erő, az etnikumok eltűnéséhez vezető könyörtelen folyamat, a globalizáció ellenében is támogatják a megmaradás szigeteit – egészítette ki Szabó Csaba gondolatait a nagyszebeni Szombatfalvi-Török Ferenc. A Szórványtengely mozgalom alapító tagja értékelte a Kolozsvári Rádió és Televízió szerepét Szeben megye szórványmagyarságának a feltérképezésében. A továbbiakban megosztotta azt a gondját is a hallgatósággal, hogy bár működik magyar tagozat, a német tannyelvű iskolák oldják meg Szeben megyében a nemzetiségi kérdést.
Ezt a könyvet azok számára adtuk ki, akik hajlandók a párbeszédre, s akik megértik, hogy a nagy kultúrák kicsi közösségi kultúrákból épülnek fel – hangsúlyozta Ambrus Attila brassói újságíró, aki Szabó Csaba, Mihály István, Simon Ilona, Balázs János és Tamási Attila mellett a kötet hat szerzőjének egyike.
A könyv üzenete erdélyi és európai is egyben, az áldatlan versengés helyett nem az egyetlen identitásba való beolvasztásra kellene törekedni, hanem meg kellene érteni, el kellene fogadni a másik fél másfajta önazonosságát. Ezt akarják közvetíteni a kötet szerzői, akik az együttélés hídjainak építésére szőttek összeesküvést ezzel az antológiával – hangzott el többek között Markó Béla ismertetőjében.
A találkozón az anyagi mecénás, Szegő József adta át a Szórványtengely mozgalom keretében végzett munkájáért az elismerő oklevelet három fiatal tévésnek, Száraz Annának, Darai Leventének és Varga Mártonnak (képünkön).
A tanácskozás második részében a szórványlíceumok vezetői vették át a szót.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak a város életében betöltött szerepéről Mihai Horaþiu Iosan polgármester beszélt. Szőcs Ildikó igazgatótól megtudtuk, hogy az enyedi kollégium teljes külső és belső felújítására hatmillió eurós pályázatot nyertek a regionális operációs program keretében, a helyhatóság támogatásával. A munka reményeik szerint márciusban kezdődik el.
„Nem a sokaság, hanem/ Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." – idézte a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum mottóját Fodor Dóra igazgató, aki az emberéletet követelő múlt után az ígéretes jelenről beszélt. Sikerült két párhuzamos kilencedik osztályt indítani, s az 55.000 lakosú Torda 5.000-es létszámú valamint az Aranyos menti magyar lakosság számára biztosítani tudják az identitás megőrzésének a lehetőségét, s közben nyitni a román közösség felé is. A szebeni Octavian Goga líceum mellett a medgyesi gázipari szakközépiskola magyar tagozatát mutatta be az igazgató. Jelen volt Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor magyar tannyelvű iskola vezetője, s Vicsay János, Máramaros megye főtanfelügyelő- helyettese, ahol két önálló magyar tannyelvű középiskola működik. A román nyelven megtartott rendezvényt egyenes adásban közvetítette az RTV kolozsvári stúdiója. A kötetet sokan megvásárolták, s remélhetőleg el is olvassák majd.
Bodolai Gyöngyi, Népújság (Marosvásárhely)

Székely portákat fotózott a Google
Bár hivatalosan az országnak csupán nyolc nagyvárosát fotózta a Street View-csapat, valójában több Hargita megyei település is felkerült a Google utcanézet-szolgáltatásába. Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós mellett az E578-as európai út, a 12C és a 13A országút egyes szakaszai, illetve az azok mentén fekvő településeken is lehet nézelődni – virtuálisan.
Hivatalosan szerdán vezette be Romániában a Street View elnevezésű navigációs szolgáltatást a Google. A világ legnagyobb keresőportálja a bukaresti bejelentés szerint egyelőre Arad, Brassó, Bukarest, Kolozsvár, Konstanca, Nagyvárad, Nagyszeben és Temesvár utcáit vette fel a rendszerbe és tette lehetővé az utcák, terek böngészését a panorámaképek révén. A hivatalos közléstől eltérően az említettek mellett több Hargita megyei település is szerepel a szolgáltatásban. Terjedelmesen csak Csíkszeredát és Székelyudvarhelyt lehet virtuálisan végigsétálni, de Gyergyószentmiklós, Szentegyháza, Tusnádfürdő, valamint számos község és falu főutcái is elérhetők.
A 360 fokos panorámaképeket a felvételeken látható állapotok szerint valamikor a tavaly készíthették. Csíkszeredában például a Nagy Imre utca még alaposan fel van túrva, a Taploca utca felújítása javában zajlik. Hasonló a helyzet a székelyudvarhelyi felvételekkel is. Gyergyószentmiklós egy része, illetve az 578-as európai út, valamint a 12C és a 13A országút egyes szakaszai mentén fekvő települések is megtekinthetők, utóbbiak esetében viszont csak a főút mentén lehet szétnézni. Kisebb megszakításokkal a Csíkszereda – Székelyudvarhely vagy a Gyergyószentmiklós – Békás-szoros, illetve a Gyergyószentmiklós – Tusnádfürdő útszakasz is végigkövethető.
„Valóban nagyobb területet fed le Romániában a Street View, mint ami a hivatalos közleményben szerepel, de azokról a bejelentést akkor tesszük meg, amikor sikerült nagyobb összefüggő területeket is lefotóznunk, illetve feldolgoznunk” – érvelt a Hargita Népe megkeresésére a Google Románia szóvivője, Gabriela Chiorean. Mint mondta, a jelenleg elérhető panorámafotók 2008 és 2009 folyamán készültek, azok feldolgozása – arcok, autórendszámok, cégfeliratok kitakarása – azonban több időt vesz igénybe. „Romániában egyébként jelenleg összesen több mint 6000 km-t fed le a Street View” – tette hozzá Chiorean.
Kérdésünkre, merültek-e fel adatvédelmi aggodalmak a fotózás során a lakosság részéről, a szóvivő elmondta, az adatgyűjtés előzetes engedélyeztetés alapján, a személyes adatvédelmi törvények betartásával történt, ellenben ha bárki úgy érzi, a közzétett képek sértik jogait – például nem szeretné, ha ingatlanja bárki számára látható maradna –, a weboldalon jelezheti ebbéli igényét a Google-nek, az pedig elhomályosítja a kérdéses részt.
Románia különben a 27. ország, amelyet a Google felvett a Street View térképére, a projekten két évig dolgoztak a szakemberek. A képeket járművekre szerelt speciális kamerákkal készítették, amelyek menet közben rögzítették a felvételeket. Az ingyenes, minden internetező számára hozzáférhető szolgáltatás a Google honlapjáról érhető el. A rendszert egyszerű használni: a keresőbe a kívánt helyszínt begépelve vagy a térkép alkalmazásra váltva lehet kikeresni az adott utcát, majd a kép bal oldaláról az emberalakot formázó figurát egérrel rá kell húzni az utcára. A szolgáltatás útvonaltervezésre is használható, az indulási pont, valamint a keresett helyszín megjelölésével még a gyakorlati séta előtt virtuálisan megtekinthető az ajánlott útvonal.
A Google utcanézőjét legalább egy évvel megelőzte a norc.ro, amely hasonló módszerrel készítette el a hasonló elven, bár szerényebb keretek között működő szolgáltatását.
Mihály László, Szüszer-Nagy Róbert, Hargita Népe (Csíkszereda)

Tisztújító EMKE-közgyűlés
Beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) zilahi szervezete a hételőn.
A közművelődési szervezet múltja visszanyúl a 19-ik századba, Kolozsvárt alakult meg 1885-ben. Félévszázadot meghaladó tevékenységét 1953-ban szüntette meg, amikor a kommunista hatalom felszámolta a korábban létező intézményrendszert. Újraalakulására 1989 decembere után nyílt lehetőség, amikor Brassóban ismét megszervezték az egyesületet. Erről is szólt Lakóné Hegyi Éva beszámolója, amelyben emlékeztetett: a zilahi fiókszervezet 1992. június 23-án alakult meg a belvárosi református templomban.
A fiókintézmény öt tagú vezetőséggel fogott neki a munkához, a Heltai Alapítvány vásárolta ingatlanban meghatározatlan időre biztosított székházat és létesített könyvtárt. A beszámolóban elhangzott, hogy az Ilyés Alapítvány anyagi támogatásával és Seres Dénes hozzájárulásával megtörtént a székház vásárlása, ugyanakkor közbenjárására önálló jogi státust nyert a zilahi EMKE, amiért ezúttal is köszönetet mondott az RMDSZ megyei vezetőségének a segítségért.
Lakóné Hegyi Éva beszámolója részletesen ismertette az egyesület állandó és eseti tevékenységi körét. A székházban próbál a Terbete Néptáncegyüttes, házigazdája az Őszikék Nyugdíjasklubnak, rendezvényeket tartanak évfordulók alkalmából, a könyvtár jelenleg nem működik, ellenben a Pro Zilah Egyesület könyvtárával összevonva ismét olvasókat vár a közeljövőben. Az eseti rendezvények sorában több író-olvasó találkozóra és könyvvásárra került sor, lehetőséget biztosított képzőművészeti kiállítások megrendezésére, emlékeseteket, mesedélutánokat tartanak, nyári tábort szerveztek rászoruló gyerekeknek , s ugyancsak az EMKE-székház házigazdája az Erdélyi Múzeum-Egylet Zilah és Vidéke Fiókszervezete évente megtartott tudományos ülésszakának. Az EMKE helyi egyesülete együttmükődik az RMDSZ helyi és megyei szervezetével, illetve a Pro Zilah Egyesülettel, fejezte be beszámolóját a vezetőségi tag.
A gazdsági beszámolót Szilágyi Sándor vezetőségi tag terjesztett elő. Ismertette: a tevékenységhez kellő finanszírozás forrásai az adományok és a pályázatokban nyert pénzösszegek. Ebből ingatlan felújjítási munkálatokat viteleztek ki, többek között központi fűtésre álltak rá, az állammal szemben mindig befizették a ház-telekadót.
Gombos Gyöngyike könyvelő végül a 2009-ik évi pénzügyi mérleget mutatta be, az idei a jövő évben esedékes.
A tisztújítás levezetésére felkért Kerekes Edit mondott köszönetet a leköszönt elnökségnek. A közgyűlés egyhangúlag fogadta el az elhangzott beszámolókat, valamint egyetértett, öt tagból álljon a vezetőség. Elnöknek Lakóné Hegyi Évát választották meg; vezetőségi tagoknak Bajusz Istvánt, Szilágyi Sándort, Gombos Gyöngyikét és Csiszár Zsuzsát úgyszintén ellenszavazat és tartozkodás nélkül. Az ellenőrző bizottságba választottak: Oláh Ágnes, Harangozó Ilona és Fodor István.
A megválasztott elnök megköszönte a bizalmat, együttműkődést vár a civilszervezetekkel és résztvevőket az EMKE rendezvényein.
F.L. emke.ro

Tankönyvfüggő románoktatás
A tanterven és a tankönyveken múlik az új tanügyi törvény valódi sikere – vélik a szakemberek. A nemrég hatályba lépett jogszabály szerint a kisebbségi diákoknak sajátos tanterv és tankönyv alapján kell tanítani a román nyelv és irodalmat, viszont a változás csak abban az esetben következik be, ha ezek valóban megfelelnek a célnak. Balázs Lajos, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának professzora a Krónika kérdésére elmondta, attól tart, elsietik a tanterv és a tankönyvek kidolgozását, és emiatt a román nyelv oktatása nem változik meg lényegesen. A szakember amiatt is aggódik, hogy lesznek, akik megpróbálják megakadályozni a törvény alkalmazását, hiszen a jogszabály nem írja elő, hogy a kisebbségi iskolákban román nyelvet oktatóknak ismerniük kell a tanulók anyanyelvét.
Lesznek, akik nem azt tartják majd fontosnak, hogy a gyereket megtanítsák románul, hanem azt, hogy megőrizzék állásukat” – vélte a professzor, aki szerint sokan azt szeretnék, ha nem változna semmi. Emlékeztetett, eddig is voltak átszervezések, például eldöntötték, hogy a más nemzetiségű öt-nyolc osztályosoknak megfelelő román tankönyvet írnak, de valójában csak annyi történt, hogy a borítóra ráírták: román tankönyv magyar diákoknak, és a kiadvány tartalma 98 százalékban ugyanaz maradt.
„Ennek végén, a silány román–magyar szószedetben a magyar főnevekhez is odaírták, hogy milyen neműek” – illusztrálta a kiadvány „minőségét” Balázs Lajos, aki szerint az új oktatási törvény jó, de az a döntő, hogy miként alkalmazzák azt.
Irodalmi szövegek helyett beszédközpontúság
A professzor Tódor Erika Mária docenssel és Lajos Katalin adjunktussal közösen már több mint két éve kidolgozott egy reformtervezetet a román nyelv oktatására vonatkozóan az általános és a középiskolások számára. Balázs Lajos szerint az volt az alapelv, hogy összeegyeztessék a két nyelv teljesen eltérő nyelvtani szerkezetét. Nagy hangsúlyt fektettek a magyar diákok motiváltságára. Balázs Lajos szerint jelenleg a magyar gyerekek annyi időt fordítanak a román nyelv tanulására, mint az összes többi tantárgyra együttvéve, mégis gyenge osztályzatot kapnak, ezért fogalmazódik meg bennük, hogy: „utálom a románt!” Rámutatott, a jó tanulók sem tudják megértetni magukat románul a hétköznapokban. „Lehet, hogy egy Eliade-regényről kiválóan értekeznek, de a piacon nem tudnak bevásárolni” – adott egy példát az egyetemi tanár.
Balázs Lajos a Krónikának elmondta, tantervükben teljesen más nyelvi anyagra építettek, kiküszöbölték az irodalmi szövegeket, amelyek archaikus nyelvezetűek, regionalizmusokkal tűzdeltek, és monumentális mondatfüzérekből állnak. Helyettük didaktikai szövegeket vittek be, úgy gazdagítva a magyar gyerekek román szókincsét, kifejezőkészségét, ahogy azok szemlélete is gazdagodik. A gimnáziumban már az irodalmi szövegek is bekerülhetnek, de nem a kronológia, hanem műfajok szerint, és párhuzamot vonnak a magyar és a román irodalom között, képzőművészek, zeneszerzők, feltalálók életrajzait olvashatják a diákok, így ezeket a tankönyveket az unalmas leírások helyett a dinamikus párbeszéd uralja. Balázs Lajos elmondta, a minisztériumban tudnak a programjukról, de eddig még nem jelezték, hogy felhasználnák azt.
Király: nem hagyunk ki senkit
A kisebbségek nyelvén zajló oktatásban új programra és új tankönyvekre van szükség – erősítette meg a Krónikának Király András tanügyi államtitkár is. Elmondta, amíg nincs meg az alaptanterv, nem tudnak analitikus tanterveket készíteni. Ha ez elkészült, meg kell vizsgálni, hogy mit irányoz elő. Szerinte a magyar diákoknak írt román tankönyvnek olyannak kell lennie, hogy minden régióban alkalmazni lehessen, ahol magyar nyelvű oktatás zajlik. Az államtitkár szerint párhuzamosan két-három központban is dolgoznak a tanterveken, és meg fogják szervezni, hogy a munkacsoportok találkozzanak, és együtt találják meg a legmegfelelőbb változatot, elkészítsék a legjobb tantervet és tankönyvet. Mint hangsúlyozta, a munkából senkit sem hagynak ki, de ez csak akkor kezdődhet el, amikor már kész van az alaptanterv.
Magyar földrajz- és történelemkönyv már ősztől
Az új tanügyi törvény alkalmazásának előkészítése már elkezdődött, csütörtökön Brassóban tanácskoztak a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők, valamint az RMDSZ szakpolitikusai. Markó Béla RMDSZ-elnök elmondta, a szövetség a napokban széles körű szakmai konzultációt indított a jogszabály alkalmazásáról, a tanfelügyelőkkel, magyar oktatókkal, iskolaigazgatókkal és önkormányzati elöljárókkal egyeztetnek. A szövetségi elnök szerint az a céljuk, hogy az új tanév kezdetén már magyar nyelvű történelem- és földrajzkönyvet kapjanak a diákok.
Markó úgy véli, ez könnyebb feladat, hiszen a jelenlegi kiadványok lefordításával, a szükséges mentalitásbeli javításokkal viszonylag rövid idő alatt lehet biztosítani a magyar tankönyveket. Mint hangsúlyozta, a román nyelv oktatása ennél nehezebb, hisz sajátos tantervet és tankönyveket kell kidolgozni, amire Markó szerint minél hamarabb sort kell keríteni. Rámutatott, nagyon fontos, hogy ahol erre mód van, már menet közben érvényesítsék az új törvény biztosította, kisebbségeket érintő rendelkezéseket. Úgy vélte, az új jogszabály megteremti a teljes körű magyar nyelvű oktatás feltételeit, és legalább tíz évre biztosítja ennek minőségét. Ez szerinte a magyar szórványiskolák szempontjából is előrelépést jelent, hiszen biztosítja, hogy ezek az alacsony gyereklétszám ellenére megőrizhessék jogi személyiségüket.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Markó: az RMDSZ kormányon marad
Nincs az RMDSZ-ben olyan csoportosulás, amely a szövetségnek a kormányból való kilépését szorgalmazná – nyilatkozta tegnap Markó Béla, az RMDSZ elnöke Brassóban. A politikus újságírói kérdésre válaszolva elmondta: vannak olyan fontos RMDSZ-es politikusok, akik a kilépést szorgalmazzák, de pusztán egyedi esetekről van szó. Markó megismételte, miszerint az RMDSZ-nek most az a feladata, végezze a dolgát a kormányban, és nem látja értelmét arról tárgyalni, hogy új kormánykoalíciót hozzanak létre.
Emlékeztetett arra, hogy a kormánykoalíciónak jelenleg megvan a többsége a parlamentben, és az oktatási törvény elfogadása fontos volt az RMDSZ számára. – Elvárnám az ellenzéki pártoktól, hogy tisztázzák álláspontjukat a jogszabállyal és a nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatban – mondta Markó.
Korábban Frunda György RMDSZ-es szenátor jelentette ki, amennyiben a kormány nem fogad el gazdaságélénkítő intézkedéseket, a szövetség lépjen ki a koalícióból. A szociáldemokraták és a liberálisok több ajánlatot is tettek annak érdekében, hogy átcsábítsák az alakuló félben lévő ellenzéki szövetséghez az RMDSZ-t, ugyanakkor ők voltak a tanügyi törvénynek és annak nemzeti kisebbségeket érintő rendelkezéseinek legfőbb ellenségei. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Művészetért Díjakról döntöttek
A Magyar Művészetért Díj Kuratóriuma döntött A Magyar Művészetért Díjakról, amelyeket 1987 óta folyamatosan ítélnek oda minden művészi ágban. Az idei, 26. díjátadó gála április 9-én lesz Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában.
A kuratórium csütörtöki közleménye szerint A Magyar Művészetért Díjban részesítették Ivácson László néptáncost, a Háromszék együttes koreográfusát, Káel Csaba rendezőt, Kassai Lajos lovas íjászt, Kicsid Gizella sepsiszentgyörgyi színművészt, a Kodály Vonósnégyest, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériát, Lukács Miklós cimbalomművészt, Páll Lajos festőművészt, Petrás Mária énekest, Szabadi Vilmos hegedűművészt, Török-Illyés Orsolya színművészt, valamint Hajdu Szabolcs rendezőt. A Magyar Művészetért Tiszteletbeli Emlékdíjat Nemeskürty Istvánnak ítélték oda. Ex Libris-díjat kapott az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassó Erdélyi Kárpát-Egyesület, Kovács Géza szobrászművész, a Maros Megyei Múzeum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, valamint a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A Romániai Magyar Cserkész Szövetség Árpád-díjas lett. Szabadság (Kolozsvár)

„Rajtunk múlik, hogy a tanügyi törvény mennyire lesz jó”
Konzultációk folynak, munkacsoportok alakulnak a tanügyi törvény tartalommal való megtöltésére. Lakatos András, az RMDSZ oktatási alelnöke válaszol.
Gyanítható, hogy nem lesz egyszerű az oktatási törvény kisebbségekre vonatkozó részeinek az alkalmazása. Hol állnak a munkában? Lakatos András: – Az új oktatási törvény február 9-én lép életbe. Tudni kell, hogy ez egy kerettörvény, tehát csak irányvonalat szab meg. A következő 8 hónapban körülbelül 150 jogszabályt kell elfogadni. A törvény konkrét alkalmazásának a folyamata 3-4 évet vesz majd igénybe.
- A 150 jogszabályt kormányrendeletekkel módosítják majd?
– Körülbelül ötvenet módosítanak kormányrendeletekkel, a fennmaradó száz rendelkezés a módszertani eljárásokban eredményez változásokat. Ezeket a szaktárca a szakmával, a megyei tanfelügyelőségekkel együtt dolgozza ki. Nekünk azon programok megszerkesztése a feladatunk, melyek a törvény értelmében kisebbségi hatáskörbe kerültek.
Pénteken az RMDSZ Ügyvezető Elnökségén 25 zenetanárral találkoztunk: megalakultak azok a munkacsoportok, melyek a különböző nevelési szinteken a különféle jellegű oktatási intézmények területén összeállítják a zeneoktatás tantervét a magyar zenei hagyományoknak megfelelően. A zene nagyon fontos szegmense az oktatásunknak, az identitástudatunk ápolásának, megőrzésének. Korábban a gyakorlatban a román szakemberek által kidolgozott tantervet kellett alkalmazni. 2002 óta létezik egy magyar iskolák számára kidolgozott tanterv, melyet azonban vagy alkalmaztak, vagy nem. A törvény most nagyon egyértelmű: a zeneoktatás területén az egész nevelési cikluson keresztül sajátos tantervet kell készítsenek azok a kisebbségek, akik élni akarnak ezzel a lehetőséggel.
- A földrajz és történelem-oktatás módszertanával, tankönyvekkel kapcsolatban van-e valamilyen előrelépés?
– Hetek óta egy ütemterven dolgozunk, hogy meghatározzuk, melyek a legsürgősebb lépések. A történelmet és földrajzot a második félévtől már magyarul lehetne tanítani. Csakhogy nincsenek meg az ehhez szükséges tankönyvek, így ez mind a tanárnak, mind a diáknak problémát jelent majd. A 2011-2012-es tanévtől, tehát szeptembertől szeretnénk, ha már a magyar nyelvű történelem és földrajz tankönyvekből lehetne tanulni. Nyilván ezek a még érvényben levő román programok szerint megírt tankönyvek. A lefordítandó tankönyveket a tanügyi tárca egy kutatása alapján választottuk ki, mely során felmérték, melyek a legnépszerűbb, legelterjedtebb tankönyvek a magyar diákok körében a magyar tagozatokon. Az eredmény az, hogy a Corint kiadó nyolcadikos, illetve tizenkettedikes földrajzkönyveit fogjuk lefordíttatni. Történelemből a nyolcadikosok számára a Humanitas tankönyvét, a tizenkettedikesek számára pedig a Corintét fordítjuk le. A nyolcadikos könyveket 10 700 példányban nyomtatjuk ki: a nyomtatási költségek 350 ezer lejt tesznek ki, ezt a számlát a tanügyi tárca állja. A tizenkettedikes tankönyvek példányszáma 2500 lesz, nyomtatásukat az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és a Communitas Alapítvány finanszírozza. Mindkét osztály könyveit a Nemzeti Tankönyvkiadó fogja kiadni.
- Eddig úgy tűnik, a román nyelv tanítása kapcsán lesz a legtöbb teendő...
– Évekkel ezelőtt, 2007-2008 folyamán a tanfelügyelőséggel és a pedagógus szövetséggel együttműködve kidolgoztunk egy sajátos, magyar diákok igényeihez igazodó programot, az elemitől a líceumig. A programot a Balázs Lajos professzor úr által koordinált csapat készítette, és jelenleg Bukarestben van. Ez lesz a kiinduló alap, azonban át kell dolgozni, mert még a régi rendszer, a háromszor négy éves ciklusok szerint volt tervezve. Meg kell várni, hogy elkészüljön a nemzeti alaptanterv, a kerettantervek, kiderüljön, melyik tárgyat hány órában tanítjuk, és csak utána jön az analitikus és tantárgyi tantervek kidolgozása. Ez is egy nagyon nagy feladat, továbbá a magyar nyelv és irodalomra, valamint a romániai magyarság történelmére vonatkozó programokat is a mi szakembereinknek kell összeállítaniuk. RMDSZ-vonalon elindítottunk egy sor konzultációt ez ügyben: Brassóban a megyei tanfelügyelőkkel találkoztunk, jövő héten pedig a Felsőoktatási Tanács keretein belül az egyetemek vezetőivel találkozunk. Tárgyalásokra kerül sor majd az egyházak vezetőivel is.
- Az eddigi konzultációk alapján hogyan néz ki, miben lesz más a román nyelv tanítása az eddigiekhez képest?
– Célunk az, hogy a diákjaink minél könnyebben megtanulhassák az alkalmazható, napi szinten beszélt román nyelvet. Sokkal jobban igazodik majd a magyar nyelv jellegzetességeihez, és sokkal gyermek- és életközpontúbb lesz. Nem regionalizmusokra, különféle nyelvjárásban megfogalmazott szövegekre fog épülni. Hogy ez milyen lesz, és mennyire lesz sikeres, végső soron tőlünk függ. Ez egyébként az egész törvényre érvényes: hogy ez a törvény mennyire lesz jó, elfogadható, az rajtunk, a szakembereken múlik. Ez egy lehetőség amivel kell tudnunk élni. A törvény keretjellege azért jó, mert mozgásteret biztosít, amellett, hogy megszabja az általános irányvonalat. Stabilitást mutat, ugyanakkor lehetőséget ad a menetközi kiigazításokra. Nagyobb felelősséget ró mindannyiunkra.
- Lesz tervek szerint valamilyen különbség a román nyelvtanítás módszerében mondjuk a kolozsvári gyermek számára, aki azért találkozgat a román nyelvvel, valószínűleg beszéli is valamilyen szinten, illetve egy székelyföldi diák számára, akinek teljesen idegen nyelvként kell ezt megtanítani?
– A tantervben minden nevelési szintre meg vannak határozva a követelmények, hogy az adott ciklus végén mi kérhető számon az adott gyermektől. Emellett felsorolja azokat a témaköröket, amelyek mentén ezt a tudást el lehet érni. Az már a pedagógus szabadsága, hogy ezekkel a lehetőségekkel hogyan fog élni. A törvényben az is nagyon jó, hogy az órák 75 százaléka vonatkozik a törzsanyagra, ismeretek közlésére, begyakorlására, ellenőrzésére. A fennmaradó 25 százalékban a pedagógus maga döntheti el, hogy mihez kezd. Tiszta magyar környezetben a pedagógusnak arra van lehetősége, hogy tovább gyakoroltassa a diákokat. Ott, ahol a gyermekek nagyrészt román környezetben vannak, és a nyelvtanulás nem okoz gondot, a tanár nyithat az irodalmi nyelv fele, bővítheti a szókincset. A kulcsfigura itt a pedagógus.
S. Z. Transindex.ro

Emlékezet-frissítőt frissítő
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)