Sepsiszentgyörgy, a mozdony
Az elmúlt négy év alatt kevés város indult olyan fejlődésnek a régióban, mint Sepsiszentgyörgy. Ehhez nem csak a körülményeknek kellett kedvezően alakulniuk, a siker a vezetőkön is múlt. ANTAL ÁRPÁD ANDRÁS polgármester népszerű a városban, s hogy mennyire, azt majd az önkormányzati választások eredménye mutatja meg. Eddigi munkájáról, terveiről Kustán Magyari Attila kérdezte az Erdélyi Riport 2012/17. számában.
- Sepsiszentgyörgy a hangulatát, arculatát tekintve Ön szerint mennyit változott ebben a ciklusban?
- Négy évvel ezelőtt, 2008 második felében már polgármesterként tevékenykedtem, amikor egy amerikai diplomata a városunkba látogatott, utólag, a Wikileaks kiszivárogtatásaiból pedig kiderült, hogy jelentésében depressziósnak tartotta a településünket. Várom azt az alkalmat, amikor újra meghívhatom hozzánk, mert valószínűleg ő és a hozzá hasonlók azok, akik fel tudják mérni a tendenciát. Mi, akik minden napunkat itt töltjük, nem érzékeljük ezeket a változásokat, a munkálatokkal járó kellemetlenségek pedig sokszor jobban zavarnak, mint amennyire értékeljük majd az elért eredményeket. Azt hiszem, hogy a legelfogultabb politikai ellenfeleim is el kell ismerjék, hogy ez a város elindult egy jó pályán, ráadásul egy nagyon nehéz periódusban: globális és országos gazdasági válság közepette sikerült ezt a mondhatni hanyatló tendenciát megfordítani.
- Az Önök filozófiája – Tamás Sándorral közösen – éppen az volt már évekkel ezelőtt, hogy a válság idején érdemes beruházni. Elérték ezzel a várt hatást?
- Azt terveztük el, hogy újjáépítjük a várost, a megyét, és úgy, hogy ne a helyi emberek zsebéből vegyük ki a pénzt, hanem kormányzati és európai uniós források felhasználásával. Azt hiszem, hogy ez a tervünk nagymértékben sikerült – nyilván nem jött be minden számításunk, ugyanakkor olyan beruházásokat is elvégeztünk, amelyeket nem terveztünk el, de útközben adódott rájuk lehetőség. Azt hiszem tehát, hogy sikerült elérnünk a kitűzött célunkat, sok forrást le tudtunk hívni, nem arányunknak és súlyunknak megfelelően, hanem annál jelentősen többet. Hozzáteszem, hogy Tamás Sándor megyei tanácselnökkel közösen hosszabb távon gondolkodunk, mint négy év.
- Visszatérve még egy kérdés erejéig a város változó hangulatára: hogyan látja, változott a lakosság viszonya a városához?
- Arra is gondot fordítottunk az elmúlt években, hogy ne csak fizikai értelemben építsük újra a várost, hiszen nem elég csak vasba és betonba tenni a pénzt. Arra törekedtünk, hogy az emberek érzelmileg is jobban kötődjenek a településükhöz, hiszen akkor, amikor egy szentgyörgyi polgár szereti a városát, jobban oda is figyel rá. Ha egy erős kötődést ki tudunk alakítani, akkor az azt jelenti, hogy ötvenötezer kis polgármestere van ennek a városnak, és a maga szintjén odafigyel a környezetére. Nyilván ez a törekvésünk nem sikerült száz százalékban, hosszú folyamatról is beszélünk, de az biztos, hogy ezen a téren is jelentős előrelépést lehet érezni.
- Hatvanegyezer sepsiszentgyörgyi lakost jegyeztek korábban, ez a szám, mint említette, ötvenötezerre csökkent. Minek tulajdonítható ez? A „Gyere haza” fészekrakó program ezek szerint nem volt sikeres?
- Sokakat meglepett ez a csökkenés, bár nyilvánvaló, hogy a romániai lakosságnak, ezen belül az erdélyi magyar közösségnek is, a korfája további csökkenést fog mutatni. A hatezres fogyásnak egyébként a harminc százaléka a környékbeli falvakba költözést foglalja magában, ráadásul többnyire fiatalokról beszélhetünk. Sepsiszentgyörgy ennek ellenére gyűjtőváros, ugyanakkor mozdonyváros szeretne lenni, elsősorban a régiónak, de Háromszéknek mindenképpen a mozdonya. Ami a „Gyere haza” programot illeti, az sajnos nem úgy alakult, ahogyan azt négy évvel ezelőtt elképzeltük. Annak ellenére, hogy az önkormányzat rendelkezett azokkal a területekkel, ahová a lakásokat építeni kellett volna, a bankok finanszírozási elvárásai ellehetetlenítették a fiatalok építkezéseit. A programot nem hagyjuk abba, létrehoztunk egy lakásépítési alapot, és saját épületeket emelünk majd.
- Ha az önkormányzati választások után polgármester marad, milyen fontos kérdéseket kell megoldania?
- Az elmúlt négy évben sok olyan alapot raktunk le, amelyekre most építkezhetünk. Amire nagy hangsúlyt kell fektetnünk az elkövetkezőkben, az a munkahelyek létesítése. Elsősorban említem az ipari park megvalósítását, amelyet egy nyertes európai uniós pályázatnak köszönhetően már idén elkezdünk, a következő évben pedig érezhető lesz a hatása is. Sokan panaszkodtak, hogy több munkahelyre van szükség, én úgy látom, hogy a három százalék alatti munkanélküliségi arányt tekintetbe véve inkább jobban fizetett állások kellenek. Most az a legnagyobb probléma, hogy egy olyan ágazat vetette meg a lábát Sepsiszentgyörgyön, amely alacsony fizetéseket ad. A ruhaipar valóban fontos átmeneti megoldást jelentett, a környékbeli falvakban élőknek is segítette a napi megélhetését, de arra van szükség, hogy újabb és újabb létesítmények szülessenek, ezzel is előidézve a versenyt. Ezenkívül természetesen számos fontos célkitűzésünk van, megemlítem a megyei önkormányzattal közösen tervezett, erdélyi szintű intézmények létesítését, mint amilyen az Erdélyi Képzőművészeti Múzeum vagy az erdélyi gyűjtőkönyvtár. Szórványprogramot indítottunk korábban, ezt tovább erősítjük majd; Sepsiszentgyörgy, az ország legnagyobb magyar többségű városa lévén, olyan feladatokat is ellátott, amelyeket normális esetben Kolozsvár vállalhatna fel, viszont nálunk van meg az az önkormányzati háttér, amely ezekhez szükséges.
- Az az általános vélekedés, hogy Brassó közelsége ront Sepsiszentgyörgy helyzetén.
- Ezzel nem értek egyet. Paradigmaváltásra lenne szükség, amikor a két város viszonyáról beszélünk. Az a politika, amikor félünk attól, hogy Brassó felfal minket, nem jó. Tudatosítani kell azt is, hogy minden egyes lej, amit a szentgyörgyiek Brassóban költenek el, az itteni munkanélküliséget növelheti. Az a szerepünk, hogy olyan kulturális kínálatot nyújtsunk a Brassó megyei magyar közösség számára, amellyel elérjük, hogy onnan járjanak ide. Jelenleg az a jelenség látszik, hogy az itteni lakosság egy része a szomszédos megyébe jár vásárolni, ezt ellensúlyoznánk a kulturális programok segítségével. Az ilyen jellegű megerősödéssel a számunkra kedvezőtlen etnikai arányváltozást is ki lehet védeni. Együttműködésre is szükség van, ami persze nem egyik napról a másikra valósul meg, ugyanakkor a két város közösen olyan erős gazdasági pólust tudna felmutatni, ami már Kolozsvárral vagy Temesvárral is felvenné a versenyt, hiszen itt vagyunk az ország közepén. Közös érdekeink is vannak, például az, hogy a környéken repülőteret létesítsenek, vagy az, hogy minél több autópálya – legalább egy! – legyen.
- Négy évvel ezelőtt az MPP Háromszék-szerte, és Sepsiszentgyörgyön is, jelentős eredményeket ért el, most polgármesterjelöltet is állít a városban, az EMNP viszont Ön mögésorakozott fel. Hogyan értékeli ezeket az elhatározásokat, milyen eredményekre számít a választásokon?
- Az Erdélyi Magyar Néppárt döntését nyilvánosan is megköszöntem, számomra megtisztelő, hogy az én jelölésemet támogatják. Õszintén szólva ez a döntésük nem lepett meg, hiszen egyrészt mindenki tudja rólam, hogy összefogáspárti vagyok, hogy meggyőződésem szerint az a jó, amikor az erőforrásaink nem kioltják egymást, hanem egy irányban haladnak, másrészt az elmúlt években végzett polgármesteri munkám és az elmúlt nyolc évben kifejtett politikai tevékenységem késztette őket erre az elhatározásra. Ami Bálint József jelenlegi MPP-s alpolgármester jelölését illeti, ez szintén nem okozott meglepetést, hiszen városi pártelnökként, frakcióvezetőként egyértelmű volt, hogy az ő neve szerepel majd a listán. A magam részéről a pozitív kampányt biztosítom a számára, azt is tudom, hogy ő sem tesz majd másként. Az esélyeket nem szeretem latolgatni; bár szociológusként hiszek a közvélemény-kutatásoknak, azt mondom, hogy a választásokat kell megnyerni, én pedig azért indulok, mert újra polgármester akarok lenni Sepsiszentgyörgyön. erdelyiriport.ro

Felvételi előtt
Eredmények és remények a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán
Több mint valószínű, hogy új szakkal, a tájépítészettel bővül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának felvételi kínálata. A többi, már ismert szakirányra az idén is lehet jelentkezni, s a hallgatói létszám a belső leosztásban módosult egy keveset – válaszolta kérdésünkre dr. Székely Gyula egyetemi tanár, a kar dékánja.
– Mi marad és mi változik?
– Az informatika és a mechatronika szakon marad a 25-25 tandíjmentes és 25-25 tandíjas hely, az automatika és alkalmazott informatika, valamint a számítástechnika szakon 20-20 tandíjmentes, illetve 20-20 tandíjas helyet hirdettünk meg. A múlt évben tapasztalt érdeklődésből kiindulva a számítógépes művelettervezés és a távközlési szakok szerkezete megváltozott, 15-15 tandíjmentes és 25-25 tandíjköteles helyre lehet jelentkezni. A kertészmérnökin 20 tandíjmentes és 30 tandíjas helyre lehet pályázni, a tájépítészet szakon 30 tandíjas hely lesz. A kertészmérnöki szak a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Országos Ügynökség (ARACIS) vizsgálóbizottságának tavaly novemberi felmérése alapján megbízható minősítést kapott (ami öt évre szóló akkreditációt jelent), ezért emeltük meg a helyek számát.
A humántudományok szakirány szerkezete változatlan: a kommunikáció és közkapcsolatok szakon 15-15, az egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatási szakon 15-35 hely, a fordító és tolmács szakon 20 tandíjmentes és 30 tandíjköteles helyen biztosítunk továbbtanulási lehetőséget.
– Említette, hogy a múlt évben tapasztalt érdeklődésre alapozva két szakon csökkentették a helyek számát. Érdekes és a távlati lehetőségek szempontjából fontos szakirányokról van szó. Miért volt kisebb az érdeklődés?
– Valószínűleg még nem épültek be eléggé a köztudatba, holott a távközlés szakon, ami az elektronikai képzéshez tartozik, a legkorszerűbb kommunikációs eszközökkel és technikákkal – internet alapú távközlési rendszerek, rádiókommunikáció, mobiltelefónia, mobil számítástechnika – ismerkedhetnek meg a hallgatók. A számítógépes művelettervezés és gyártásirányítás, azaz a gépészmérnöki szak is egyre keresettebbé válik, s hallgatóink egyéb tantárgyak mellett a legnépszerűbb gépészeti szoftvereket sajátíthatják el. E két szakon harmadik évfolyamunk van, még nincsenek végzőseink, valószínűleg ezért nem "futottak fel" az elképzelt mértékben.
– Mondjunk néhány szót a tájépítészetről is.
– A napokban járt nálunk az akkreditációs bizottság, s mivel nem volt negatív észrevételük, kedvező eredményre számítunk, ami ideiglenes működési engedélyt jelent.
A tájépítészet a kertészettudományok törzsanyagához tartozik. Négyéves mérnöki képzésről van szó, s a végzőseink a városrendezésre, parkok, játszóterek kialakítására, kastélykertek, dendrológiai parkok felmérésére, felújítására és szervezésére szakosodnak. Bizonyos egyetemeken a kertészetből, máshol a műépítészetből alakult e kettő között elhelyezkedő szak.
– Említette, hogy volt még egy látogatásuk az ARACIS részéről. Melyik szakról van szó?
– A nagyon sok végzőst érintő kommunikáció és közkapcsolatok szaknak lejárt a kétéves akkreditációja, s reménykedünk, hogy a felmérés nyomán sikerül elnyerni az ötéves engedélyezést.
– A fordítói és tolmács szakon milyen nyelvekből képezik a hallgatókat?
– A magyar mellett angol, német, román nyelvből és kultúrából.
– Hogyan szervezik meg a felvételit?
– Az idén sem lesz felvételi vizsga. Okmányok alapján az érettségi eredményeket figyelembe véve vesszük fel a hallgatókat. Az érettségi általános mellett, amely a pontszám 50 százalékát teszi ki, a műszaki karokon a matematikából, informatikából vagy fizikából elért legmagasabb jegyet, vagy az elismert matematika, fizika, informatika szakversenyeken elért eredményt vesszük figyelembe. A humán szakokon az érettségi átlag mellett a magyar nyelv és irodalomból, amennyiben a felvételiző diák román középiskolában tanult, a román nyelv és irodalomból elért jegy képezi a felvételi általános másik ötven százalékát. A kertészmérnöki és a tájépítészet szakon az érettségi általánost vesszük figyelembe. A tanügyminisztérium áprilisban hozott rendelete alapján a választott szakhoz közel álló tantárgyakból elért középiskolai jegyeket sajnos nem számíthatjuk be a felvételi általánosba. Beiratkozni július 16-22. között lehet, az eredményhirdetés július 23-án lesz.
– A megszigorított érettségi milyen mértékben befolyásolta a múlt évi eredményeket?
– A tavaly nem érintett negatívan. Nem jöttek kevesebben, mint a korábbi években. Remélhetőleg az idén sem lesz másképp. Februárban két héten át a hallgatóinkból álló csapatok száz középiskolát kerestek fel Szatmártól Temesvárig és Gyergyótól Brassóig, népszerűsítették a különböző szakokat és válaszoltak a diákok kérdéseire. Ebben a munkában fontos szerepet vállalt a Hallgatói Önkormányzat (HÖK). Közösen négy nyílt napot szerveztünk az egyetemen, ahova autóbusszal hoztuk el az érdeklődőket, és egész napos programot biztosítottunk számunkra.
– A legfontosabb hír, hogy a Sapientia EMTE megkapta az intézményi akkreditációt, ami az április 3-i Hivatalos Közlönyben jelent meg nyomtatásban. Milyen könnyebbségeket jelent ez a hallgatóknak?
– Az államvizsga megszervezésétől a mesteri képzés beindításáig és az európai programokhoz való csatlakozást lehetővé tevő Erasmus Központ létrehozásáig minden jogot külön engedélyeztetés alapján nyerhetünk el, aminek az eredményét az ősztől kezdődő évfolyamok hallgatói élvezhetik majd.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Magyarok nyomában három kontinensen A veszendő magyar szórványról és kulturális örökségéről, az Ázsiában, Afrikában, Európában élő magyar tudatú néptöredékekről szóló könyvsorozatát mutatja be székelyföldi körútja során Margittai Gábor budapesti újságíró.
„Rossz hír anyaországnak és tömbnek egyaránt, hogy a szórvány – és ebbe beleérthetjük az Ázsiában vagy Afrikában ilyen-olyan módon hozzánk kötődő maroknyi nomád-félnomád törzseket is – leginkább végóráit éli már, reményét, emlékeit és emlékezetét vesztve tengeti napjait; míg utolsó hírmondójukat el nem földeli az Árpád-kori templom tövében a lelkipásztor. Aztán ez a templom – gyülekezet és gondozó híján – megrogygyan, majd leomlik, s beépül az utódnépek házának falaiba. A tömb felelőssége, hogy ez a forgatókönyv ne történhessék meg ilyen könnyedén, hogy a szórványlakó érezze a tömb gravitációs erejét, mely nem engedi kipörögni a nemlétbe őt” – nyilatkozta a Krónikának a szerző, a Magyar Nemzet napilap hétvégi Magazin mellékletének rovatvezető-helyettese.
Margittai Gábor szerint az első felelős lépés a felismerés és megismerés lenne: odautazással, hogy a tömbben élők lássák, milyen sors várhat rájuk, ha a dolgok rosszra fordulnak. A második lépés az élő kapcsolatok kialakítása. „Tapasztalatom szerint a szórványban számos helyen odatelepült székely tanítónők tartják ébren a magyar nyelv ismeretét, de ezt akár „tömegessé” is lehetne tenni, például cserediákság intézményesítésével. Ha a periféria nem érzi a centrum figyelmét és támogatását, harcát viharos gyorsasággal föladja” – állapította meg a riportkötetek szerzője, aki a budapesti Scolar Kiadó gondozásában megjelent Külső magyarok-sorozat Utazás a végeken és Trianoni menyecske című köteteit, valamint Mi a madzsar? című könyvét vetítéssel, útibeszámolóval fűszerezve mutatja be az olvasóközönségnek.
A bemutatókat június 3-án, vasárnap 18 órakor a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében, június 4-én 18 órakor a kovásznai Városi Művelődési Házban, június 5-én 18 órakor a kézdivásárhelyi Vigadóban, június 6-án 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, június 7-én 19 órakor a baróti Erdővidék Múzeumban, június 8-án 18 órakor pedig a brassói Reménység házában tartják.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Választási győzelem (?)
Az RMDSZ választási diadala. Pompázik a tulipán. Siker a szórványban. Hitelesek voltak a jelöltek… Olvasom, hallom és látom a szebbnél szebb és jobbnál jobb híreket. Attól függően, hogy a média melyik válfaját választom. Olykor nem én választok – engem is hívtak véleményt mondani, mégpedig az RMDSZ tévéjébe, az Erdélybe.
És mert nem vettem át a hangnemet, mert nem dicsértem megfelelő hangfekvésben az RMDSZ választási szereplését, ezért a szigorú szerkesztők ki is cenzúráztak az adásból – egy félmondatomat hagyták meg. Nem ezért kívánok most megszólalni. Érdekességként jelzem a cenzúrát – a jelenség számomra nem új, keményebb időket is túléltem véleménytiltás tekintetében. Viszont a siker, a diadal hangoztatása nem hagy nyugodni.
Kit győzött le az RMDSZ? Marosvásárhelyen immár negyedik mandátumát nyerte meg Florea doktor. Az RMDSZ polgármesterjelöltje az idén a 2008-as eredménynél sokkal gyengébben szerepelt. Lejtőmenet. Ez nem elég: a városvezetés mellett most odalett a megyei tanács elnöki tiszte is. Szatmár. A 2008-as választásokat követően mind a megye, mind a város első embere RMDSZ-es volt. Most egyik sem az. Bihar. Akkora mértékű a Bolojan vezette USL-csapat győzelme, hogy az RMDSZ nélkül elirányíthatják Nagyvárad életét, magyar alpolgármesterre nincs matematikai esély.
Bihar megyei szinten is nagyarányú a Szociálliberális Unió győzelme, megvan a többségük a megyei tanácsban, nem kell koalíciós partnert keresniük. Várad egyik alpolgármestere mindmáig magyar volt, a megyei tanács egyik alelnöke is. Három hihetetlenül fontos megye, és mindháromban óriási veszteség. Sok százezer magyar nem számíthat arra, hogy az előttünk álló 4 évben jogos igényeiket nemcsak képviselik-elmondják, de választottaik a döntések meghozatalát megfelelő módon lesznek képesek befolyásolni. Növekedett az RMDSZ-es polgármesterek száma, és ez valóban RMDSZ-siker.
De nem összmagyar siker – ugyanis az RMDSZ az újonnan megszerzett tisztségeket többségében nem román pártoktól, hanem a Magyar Polgári Párttól hódította vissza. Kézdivásárhely RMDSZ-es városvezetése lehet majd jobb a korábbinál, de ez közelről sem tudja ellensúlyozni azt, hogy Szatmárnémeti, Maros és Szatmár megyék első számú vezetői immár nem magyarok. És mi van azzal az állítással, hogy siker a szórványban?
A számok az ellenkezőjét mutatják. Temes megyében a jelenlegi választások után nincs magyar polgármestere Zsombolya városnak, illetve Újszentes és Újvár községeknek – miközben mindhárom településvezető többmandátumos múltat tud maga mögött. Arad megyében 3-ról 2-re csökkent a megyei tanácsi RMDSZ-es mandátumok száma, Beszterce-Naszód megye magyarsága elvesztette korábbi 1 megyei mandátumát, Máramaros megye 2 megyei RMDSZ-mandátumot vesztett, és megyei képviselet nélkül maradt a magyarság. Egyedül Brassóban nem csökkent a megyei RMDSZ-tanácsosok száma (2-2).
Ez volna a hangzatos siker? Ha a szórványmegyék helyi képviselőinek a számát nézzük meg – és ebben a Szabadság június 13-ai számában megjelent statisztikát veszem alapul –, akkor Arad megyében csökkent a helyi tanácsosok száma, Beszterce-Naszód megyében szintén, Brassóban hasonlóképpen, Temesben is csökkent, és ezen megyék 16 képviselőnyi veszteségét nem tudja ellensúlyozni a Szeben megyei 1 fős növekedés, a Fehér megyei 2, illetve a hunyadi plusz 3 helyi képviselő.
Az RMDSZ valóban győzött: legyőzte a Magyar Polgári Pártot, visszahódított tőle képviselői és polgármesteri tisztségeket. Nevezhető ez az erdélyi magyarság győzelmének is? Nem. Kérdem, és nem egyedül kérdem: mikor válik világossá illetékes fejekben, hogy nem a magyarság belső politikai pluralizmusa jelenti a veszélyt számunkra, hanem a román versenypártok folyamatos előretörése, illetve az a választási küszöb, amely a helyhatóságok vonatkozásában jóformán ismeretlen a demokratikus világban. Ujjongás helyett azt kellene látni: a 2012-s helyhatósági választások után a tömb és a szórvány közé sorolható „frontmegyékben” egyre kevésbé tudunk közvetlenül beleszólni a ránk is vonatkozó döntésekbe, hogy növekedett azon helyi magyar közösségek száma, ahol nincs helyi magyar képviselet. És ez a szám 1992 óta folyamatosan növekszik.
Bodó Barna
A szerző politológus, a Sapientia EMTE docense. Krónika (Kolozsvár)

Győzött az RMDSZ, önkormányzati tényező a Néppárt
A Szociálliberális Unió (USL) országosan elsöprő győzelmét hozták a június 10-én megtartott önkormányzati választások. Magyarlakta vidékeken – főleg Székelyföldön – az RMDSZ aratott látványos győzelmet, interetnikus környezetben azonban helyenként jelentős veszteségeket könyvelhet el a magyarság. A Magyar Polgári Párt több polgármesteri széket és számos önkormányzati képviselői helyet veszített el, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig első választási megmérettetésén felkerült Erdély önkormányzati térképére.
A helyhatósági választások részlegesen feldolgozott, kedd délutáni eredményei szerint a Szociálliberális Unió (USL) Románia több mint harminc megyéjében és Bukarestben aratott elsöprő győzelmet. A balliberális szövetség szerezte meg a megyék többségének az elnöki székét, és közel 42 százaléknyi szavazatot söpört be a polgármesteri tisztségekért folyó küzdelemben. Jóval mögötte – 20 százalék alatti eredménnyel – szerepel a Demokrata Liberális Párt (PDL), 8 százalék körüli eredményt ért el a Dan Diaconescu-féle populista Néppárt, és ezt követi 5,5 százalék körüli eredményével az RMDSZ. A helyhatósági választások legnagyobb vesztese a volt kormánypárt, a PDL, amely szavazóbázisának több mint felét vesztette el. Románia legfontosabb 10 városából mindössze hármat tudott megtartani, azt is Erdélyben: Kolozsváron, Brassóban és Aradon maradt demokrata-liberális polgármester és jelentősebb önkormányzati képviselet. A kolozsvári polgármesteri székért folyó küzdelem országos eseménnyé vált: a választások napján készült, az USL győzelmét jósló exit-pollos eredmények ellenére Emil Boc kevesebb mint 1500 szavazat előnnyel nyert. Politológusok véleménye szerint a négy évvel ezelőtti szavazási részvételt meghaladó érdeklődés annak tulajdonítható, hogy a választók többsége büntetni akarta az elmúlt évek megszorító intézkedéseiért felelős Demokrata Liberális Pártot. Erre vezethető vissza az USL mindent elsöprő győzelme, ami előrevetíti az ősszel sorra kerülő parlamenti választások kimenetelét is.
A magát „túlnyerő” RMDSZ
A kisebbik kormánypártot, az RMDSZ-t elkerülte a magyar protesztszavazás, és valamivel jobb eredményt ért el, mint négy évvel ezelőtt. 95 százalékos feldolgozottság mellett a 410 ezer szavazatnak országosan 5,50 százalék az értéke: ez 2219 önkormányzati képviselőt, 57 megyei tanácsost és 199 polgármestert, valamint két megyei tanácselnököt jelent. A két székely megyében az RMDSZ többséget szerzett olyan településeken is, ahol négy évvel ezelőtt még az MPP-nek termett babér. A Hargita és Kovászna megyében elkönyvelt elsöprő sikere ellenére a Szövetséget jelentős veszteségek érték vegyes lakosságú településeken: immár nem csak Marosvásárhely polgármesteri széke veszett el harmadszorra, hanem a megyei tanácselnöki tisztség is elúszott. De elveszett Szatmárnémeti polgármesteri és a megye tanácselnöki széke is. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt eredményeihez viszonyítva az RMDSZ sikert aratott. Kelemen Hunor pártelnök szerint Székelyföldön az RMDSZ mindenhol javította önkormányzati pozícióit, ugyanakkor a vegyes lakosságú településeken – a magyar–magyar verseny miatt – helyeket is veszített. Az RMDSZ elnöke úgy fogalmazott, az EMNP nem mozgósította a választókat, és sok helyen kárt okozott a magyar közösségnek. Kelemen azt tanácsolta a két párt vezetőjének, hogy politizálás helyett keressenek maguknak más munkát.
EMNP és MPP
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor kolozsvári sajtóértekezletén úgy vélte, elért eredményeik – a várható 250 helyi és megyei önkormányzati képviselői hely, valamint a néhány általuk támogatott polgármesteri tisztség – nem értékelhetőek kedvezőtlennek. Toró elismerte, hogy az RMDSZ a helyhatósági választások magyar győztese. Ez az eredmény a PDL büntetése mellett is bejött, az RMDSZ vezetőinek ugyanis sikerült a kormányzás felelősségét áthárítaniuk a koalíciós partnerre, fogalmazott a pártelnök. Toró számottevő megvalósításnak tartja, hogy az MPP-vel szemben a Néppártnak sikerült kitörnie Székelyföldről, és interetnikus környezetben is eredményeket elérnie. Néhány vegyes lakosságú községben – az EMNP kampányának köszönhetően – az eddiginél több magyar önkormányzati képviselő jutott be a helyi képviselő-testületbe. Toró a hiányosságok közt említette, hogy a vegyes lakosságú megyék és nagyvárosok önkormányzatába – Kolozsvár, Nagyvárad, Zilah, Szatmárnémeti és Marosvásárhely – nem sikerült képviselőt bejuttatni, amit az RMDSZ riogató kampánya is jelentősen befolyásolt. Az Erdélyi Napló kérdésére, hogy a Néppárt és az MPP szélesebb körű összefogása nem lett volna-e eredményesebb, Toró azt válaszolta: ez nem a Néppárton múlott. Az EMNP több helyen szorgalmazta az összefogást, ezt azonban Szász Jenő országos protokollumtól tette függővé. E mögött az állt, hogy a Néppárt Szászt támogassa a székelyudvarhelyi polgármesteri megmérettetésben, amit viszont az EMNP nem tudott vállalni. A kedd délutánig összesített adatok szerint az EMNP helyi tanácsosi listájára Erdélyben 36232-en voksoltak, ez 207 helyi önkormányzati képviselőt, négy megyei önkormányzati képviselőt és két polgármestert igazol vissza.
Szász Jenő szerint a Néppárt és az MPP együttvéve nem érik el az MPP 2008-as eredményeit. A pártelnök ezt a jobboldali összefogás elmaradásával magyarázza, amiért a Néppártot tette felelőssé. Szász továbbra is az MPP-t tartja az erdélyi magyar jobboldal vezető pártjának. Újságírói kérdésre úgy fogalmazott: „az EMNP részéről történt megosztás gyakorlatilag meggyilkolta a jobboldalt, megnehezítette a jobboldali szavazók helyzetét”.
A választási eredmények 95 százalékos feldogozottsága mellett az MPP helyi önkormányzati képviselői listájára 31 996 személy szavazott: ez 259 helyi önkormányzati képviselőt, 3 megyei képviselőt valamint 7 polgármesteri széket jelent.
Az MPP lényegesen gyengébb teljesítményt könyvelhet el, mint négy évvel korábban. Több polgármesteri széket veszített, és jelentős vereséget szenvedett számos székelyföldi város és a két tömbmagyar megye önkormányzati testületeiben is.
Az önkormányzati választások második helyét mindkét párt magáénak tulajdonítja, a Néppárt azért, mert Erdély viszonylatában több listát állított, mint az MPP. Tény, hogy a négy évvel ezelőtti, hozzávetőleg 80 ezres MPP-szavazótábor köszönt vissza 2012-ben, immár két pártra leadott voksok formájában.
Székelyföldi körkép
Háromszéken, Csíkban, Udvarhelyszéken, Gyergyóban és a marosszéki falvakban egyértelműen az RMDSZ tarolt. Nagy többséggel nyerte meg Hargita és Kovászna megye elnöki székét – Borboly Csaba és Tamás Sándor megyei tanácselnökök maradtak –, ugyanakkor mindkét megyei önkormányzatban többséget szerzett a Szövetség. A két megyében az MPP és az EMNP is szerzett mandátumokat a megyei közgyűlésben, illetve a székelyföldi városok többségében. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád az EMNP támogatásának is köszönheti elsöprő győzelmét, a csíkszeredai, székelyudvarhelyi, baróti és kézdivásárhelyi hármas küzdelemben azonban magabiztosan nyert az RMDSZ jelöltje. Székelyudvarhelyen Bunta Levente a szavazatok 54 százalékát söpörte be, míg Szász Jenő pártelnök 27,6 százalékot. A Néppárt jelöltje, Tankó László ennek valamivel több mint felét érte el. Az MPP mind Udvarhelyen, mind Sepsiszentgyörgyön elveszítette önkormányzati mandátumainak többségét. A polgáriaknak három székelyföldi városa maradt: Gyergyószentmiklós, Tusnádfürdő és Szováta. Mezei János gyergyószentmiklósi polgármestert az EMNP is támogatta, noha az EMNP itt nem jutott be a városi önkormányzati testületbe.
A székelyföldi magyarságot legérzékenyebben Marosvásárhely polgármesteri székének és a megyei önkormányzat elnöki tisztségének az elvesztése érinti. Amint az várható volt, Dorin Florea PDL-s polgármester nyert 50 százalék fölötti eredménnyel, Frunda György – ettől messze elmaradva – 37,26 százalékot szerzett, míg az MPP jelöltjére, Benedek Imrére a szavazatok mindössze 1,68 százaléka jutott. Az EMNP által is támogatott Smaranda Enache 2,63 százaléknyi szavazatot kapott. A Maros megyei magyarság számarányánál kevesebb képviselői mandátumot ért el: 13 helyet a 31 tagú önkormányzatban. Hasonlóan rossz az arány a megyeszékhely városi közgyűlésében is. Az adatok ismeretében egyértelmű: Maros megyében 5 százalék fölötti hozama lett volna egy közös EMNP–MPP-listának. Kedd délelőtt derült ki az is, hogy Lokodi Emőke szintén elveszítette megyei testületi elnöki mandátumát, helyét a liberális Ciprian Dobre veszi át.
Jó kampány, apró veszteségek Közép-Erdélyben
Kolozs, Fehér és Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ megőrizte polgármesteri székeit, a kemény néppárti kampánynak köszönhetően azonban több községben nőtt a magyar önkormányzati képviselők száma. A Néppárt több községben is önkormányzati mandátumhoz jutott. A Beszterce-Naszód megyei Árpástón hosszú idő óta most van először magyar polgármester, ami egyértelműen a két párt közötti verseny mozgósító hatásának köszönhető. Vegyes lakosságú környezetben Kolozsváron zajlott az egyik legjobban felépített RMDSZ- és EMNP-kampány, Eckstein-Kovács Péter és Gergely Balázs polgármesterjelöltek azonban számottevően nem tudták befolyásolni saját pártjaik önkormányzati listáit sem. Kolozsváron és a megyében a szokásosnál egy-két mandátummal kevesebb lesz, ami megkérdőjelezi a kolozsvári magyar alpolgármester, illetve a megyei magyar tanácselnök-helyettes kilátását is.
Etnikai szavazás a Partiumban
Marosvásárhely mellett Szatmárnémeti és Szatmár megye a magyarság legnagyobb „vérvesztesége”. Itt az RMDSZ elveszítette a megye mindkét vezető tisztségét: megbukott Illyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere, illetve a megyei önkormányzat eddigi magyar elnöke, Csehi Árpád is. Az MPP szatmárnémeti polgármesterjelöltje, Zazula Béla mindössze 467 voksot kapott, ami lényegesen nem befolyásolta az RMDSZ-es polgármester eredményét. A Néppárt szerint a szatmári vereség egyértelműen az RMDSZ-polgármester megosztó személyiségnek tudható be. Amint az várható volt, Nagyváradon fölényesen nyert Ilie Bolojan USL-s polgármester. A magyarság valós részaránya azonban itt sem mutatkozik meg az elnyert 6 önkormányzati mandátumban. A következő négy évben aligha lesz magyar alpolgármestere Nagyváradnak. Az RMDSZ szerint a szokatlanul magas részvétel okolható a gyengébb eredményekért, ugyanis jelöltjeik valamivel több szavazatot kaptak, mint négy évvel ezelőtt. A szilágysági magyarság 14 településen nyerte meg a polgármesteri széket. A három legjelentősebb partiumi megyében – az RMDSZ-dominancia mellett – a községekben főleg a Néppárt, szerzett mandátumokat, a városi, illetve megyei közgyűlések listáin azonban nem tudta átlépni az 5 százalékos küszöböt.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Borboly Csaba: amit az RMDSZ SZKT-ülésén nem tudtam volna elmondani
Tisztelt Kollégák!
Két héttel az igencsak nagy izgalmakat és vetélytársaink és protektoraik számára nagy meglepetést, mondhatni hanyatt esést okozó helyhatósági választások után összegyűltünk ma, hogy értékeljünk, összegezzünk, tanulságokat vonjunk le, és ami a legfontosabb, az elkövetkező féléves parlamenti választási felkészülésre kiható teendőkről beszéljünk. A továbbiakban én ezekkel a kérdésekkel foglalkoznék, ugyanis a mostani választások eredményeinek értékeléséhez időre van szükség, alapos elemzéseket kell készíteni, hogy a kellő tanulságokat levonhassuk, mert mint mindig, vannak pozitívak és negatívak egyaránt. A pozitívak közül kiemelném, hogy az elmúlt napokban nagyon sokfelől hallottam azt, hogy hát nem gondoltuk, hogy a székelyföldi szavazók ennyire tudatosak, és nem hagyják megvezettetni magukat.
Hát igen. A történelem során nagyon sokan voltak így ezzel, és azt gondolták, hogy lehet a székelyeket az orruknál fogva vezetni, mesékkel etetni, de tévedtek. Megint bebizonyosodott, hogy ez nem működik, és az RMDSZ-nek továbbra is a legerősebb bástyája, erődítménye Székelyföld. Bukarestben ezt mindig is tudták. Jó lenne, ha Budapesten is tudnák ezt végre, és felhagynának a különböző székelyföldi politikai homokozók építésével, mert teljesen felesleges idő- és pénzpazarlás. De én ezzel meg is állnék a budapesti politikum szapulásával, ugyanis személyes tapasztalataim szerint például a magyarországi közszolgálati média hozzáállása korrekt volt a dolgokhoz, és látni lehetett azt is, hogy a Budapestről támogatott politikai erőknek most, szemben 2008-cal, nem engedték, hogy lemenjenek kutyába. Tehát meggyőződésem, hogy a soron következő Fidesz–RMDSZ-egyeztetésen tovább lehet haladni.
Engem tehát ezek a dolgok nem aggasztanak, de annál inkább foglalkoztatnak az olyan kérdések, amelyek belsők, úgymond RMDSZ-belügyek, amelyek keserűvé tehetik a mindennapokat, a szervezeti életet, és mint tudjuk, ez számít, a mindennapos munka körülményei, a szervezeten belüli hangulat. Mire is gondolok?
Nézzük csak meg, miként is alakulnak az RMDSZ-ben a karriervonalak, különösen azokon a területeken, ahol nem választás, hanem kinevezés, delegálás van. Szalonikiben RMDSZ-es támogatással az a személy lehet konzul, aki éveken keresztül a székelyföldi önkormányzatisokon hegyezte a tollát, és ott mocskolt, gúnyolt bennünket, ahol tudott. De azt láttam az elmúlt években, hogy számos olyan személyt neveztek ki fontos pozícióba, akiről nem lehetett tudni, hogy mit tett le az asztalra, nem lehetett tudni, hogy mit csinál ott, ahol van, csak annyit láttunk az RMDSZ honlapjáról, hogy ezt is meg ezt is támogatta az RMDSZ, de azon túl semmi visszajelzés nem érkezett az illetőtől. Ezek a dolgok velejárói minden politikai szervezetnek, de károsak. És nemcsak az ilyen kinevezések, hanem a választott (önkormányzati, parlamenti) tisztségek vonatkozásában is be kell vezetni világos, átlátható díjazási és szankcionálási rendszert. Kell tudnunk, kitől mit várunk el, mit kell teljesítenie, és ha nem teljesít, annak világos és egyértelmű következménye kell hogy legyen. Nem válhatunk politikai nyugdíjbiztosító intézetté. Annak ellenére, hogy kikerültünk a kormányból, a továbbiakban is van jogosítványa az RMDSZ-nek fontos személyi döntésekre, ezért jó lenne ezekre a dolgokra figyelni, és a kinevezési politikákat úgy alakítani, hogy egyfelől ne nevezzenek ki RMDSZ-es támogatással olyanokat, akik, mondjuk, a Székelyföldön szerintük székelykedő RMDSZ-es önkormányzatisokat mucsai senkiknek tartják, mert ez arculcsapásunk, megengedhetetlen. Másfelől pedig fontos szakmai pozíciók vonatkozásában szerintem elengedhetetlen az alulról jövő vélemények kikérése. Erre kell időt szakítani, ezt nem lehet megspórolni, még most sem, amikor kikerültünk a kormányzásból, mert mint tudjuk, a fociban alapszabály az, hogy két kapura játsszák, és a meccset a németek nyerik, Romániában meg az a politikai alapszabály, hogy az RMDSZ benne van a kormányban. Tehát a mostani csak átmeneti állapot. Elismerve azt a tényt, hogy a jelenlegi jó RMDSZ-szereplésben döntő, meghatározó jelentősége volt a nagyváradi kongresszusnak és a szövetségi elnöki tisztségben történt váltásnak, én azt gondolom, hogy a Kelemen Hunor elnök úr által elkezdett pozitív folyamatokat folytatni kell, és a változásnak el kell érnie a Szövetség azon szöveteit is, amelyeket mostanáig érintetlenül hagyott, nevezetesen azt, hogy a különböző fontos központi s egyéb pozíciókban való kinevezéseknél igencsak fennmaradtak az urambátyám-technikák. És ezek a dolgok érvényesek a Szövetség által birtokolt erőforrásokra is, és itt nemcsak a pénzforrásokra gondolok, hanem arra is,mondjuk, hogy számomra igencsak furcsa dolog, gyakorlat az, hogy az elmúlt négy esztendőben egyetlenegy RMDSZ-es pénzen megrendelt közvélemény-kutatást nem kaptam meg, kivéve kerülő úton hozzám csepegtetve eljuttatott néhány felmérési részeredményt. Történt ez annak ellenére, hogy a minden ötödik (lassan közel negyedik!) RMDSZ-szavazatot biztosító Hargita Megye Tanácsának elnöke és az Országos Önkormányzati Tanács elnöke voltam. Sok ilyen kis dolog összegyűl, és azt mondom, jobb ezeket kibeszélni most egy új ciklus elején, mint magunkban hordozni. Egy szó mint száz, az elmúlt 20 esztendőben igencsak szövevényessé, átláthatatlanná váltak a belső viszonyok, ezek feltárása, feltérképezése, normalizálása terén a szövetségi elnök és a főtitkár által mostanáig elvégzett munkát gyorsítani kell, és akár az eleven húsba is bele kell vágni, mert van mit műteni még mindig. És különösen most, amikor kikerültünk a kormányból, amikor jelentős erőforrásoktól estünk el, akkor van igazán szükség ezen folyamatokra. Mire is gondolok?
Először is arra, hogy számba kell vennünk minden erőforrásunkat, és azt divatos szóval a megfelelő helyre kell allokálnunk. Csak egy konkrét példa. Szerintem 2014-től az nem lehet EP-képviselő, aki nem teszi le az asztalra az összes általa birtokolt asszisztensi és tanácsadói helyet és egyéb erőforrást, mert, ugye, tudjuk, embereink százával kerültek az utcára, és azért, hogy őket megtarthassuk a közelünkben, továbbra is igényt tarthassunk tudásukra, ezért helyet, egzisztenciát kell teremtenünk számukra a kormányzatba való visszatérésig. De a belső erőforrásokra visszatérve, most azzal kell foglalkozni, amire hatásunk van, ami felett döntési jogosítványa van az RMDSZ-nek. És ez napjainkban a Communitas meg a tagdíjbevételek.
Az utóbbival kezdeném. Nem tartozom az RMDSZ-támogatással, jelöltként pozícióba jutó személyek fizetési élbolyába a magam 3890 lejes fizetésével, de azért az mégiscsak elgondolkodtató volt számomra, hogy az Állami Számvevőszék múlt évi jelentése szerint az RMDSZ egyéni támogatóinak sorában Verestóy Attilát Borboly Csaba követte. Ez nekem azt súgja, hogy valami hibádzik az RMDSZ-alapszabályban előírt befizetési rendszerben, és hogy itt gyökeres változtatásra van szükség. Én azt mondom, hogy egy dologban egyezzünk meg: ez így nem maradhat, mert ha mindenki tisztességesen befizetné csak azt, ami elő van írva, akkor itt nem lennének gondok sem év közben, sem kampány közben. A mostani Hargita megyei önkormányzati RMDSZ-kampányt kihoztuk a 2008-as egyharmadából, tehát nem ilyen problémák miatt szólalok meg, hanem azért, mert ha valami le van írva, akkor azt mindenkinek be kell tartania. De én azt gondolom, hogy szórványprogramjainknak volt és lesz olyan komponense, amelyen belül a szórványban működő RMDSZ-szervezeteket támogatjuk, és ezt kellene folytatni.
Ami pedig a Communitast illeti, az folyamatos támadási felület, ami szerintem egy gyors döntéssel helyre rakható. Meg kell szüntetni a Communitast. Amit RMDSZ oszthat szét a civil társadalomnak, azt RMDSZ is ossza szét, és vállalja a felelősséget az elosztásért, az elosztás átláthatóságáért. Nincs miért fenntartani a Communitast, megszűnt az értelme. Van forrás az RMDSZ társadalomszervező szerepére, és közben annak legfontosabb eszközrendszerétől, a pénzforrásoktól megfosztjuk az RMDSZ-t. Ez logikai nonszensz, a Communitas Alapítványnak átad az RMDSZ abból a kisebbségi támogatásból, amit alanyi jogon megkap. Azért, hogy utána egy új apparátus, az RMDSZ-től szinte függetlenítve, valakik, akiknek munkájára nincs rálátásunk még nekünk RMDSZ-es választott politikusoknak sem, azt valamilyen kritériumrendszer szerint szétosszák. Természetesen fenn lehet tartani azt, ami most van, de akkor senki se sírjon, amikor az RMDSZ társadalomszervező szerepét hiányoljuk, amikor csak közvetve az RMDSZ pénzével támogatott civilszervezetek sokasága szégyelli a szervezetünket, nem akar azzal közösséget vállalni! Az RMDSZ kisebbségi szervezet, tehát írhatna ki pályázatokat, támogathatna programokat és oszthatna ösztöndíjakat. Hisz az RMDSZ forrásait azért adja a román költségvetés, hogy megmaradásunkat támogassa. Egy nemzeti közösség megmaradását támogató eszközrendszer komplex, és beletartozik a politikai képviselet is a támogatandó célok közé, ugyanis ha politikai képviseleted van az önkormányzatokban, a parlamentben, akkor tudod az adott nemzeti közösség érdekeit érvényesíteni.
Egyébként ha marad is a Communitas, az alapos átfaragására van szükség. A pályázati rendszere felaprózott, és már senki sem tudja követni. Szerintem a mostani rendszert úgy kell kidobni, ahogy van. Fél évvel korábban mondtam, hogy nem kell Communitas-pénz Székelyföldre, hanem menjen minden a szórványba. E téren történt némi hangsúlyeltolódás, de nem elegendő. Ezért én azt mondom, hogy jó lenne egy jelentőset lépni és kimondani – ha marad egyáltalán a Communitas –, hogy a pénze a szórványé. Sőt még tovább megyek, ha nem akarjuk a felesleges adminisztrációt, csak egy banki utalásba kerül, és oda kerül ez a pénz, ahova kell. Utaljuk át a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára. Jó helyre kerül, és maximális hatékonysággal segíti majd a magyar megmaradást Erdélyben, a szórványban.
A továbbiakban szólni szeretnék néhány szót a számunkra oly fájó két veszteségről, Szatmárról és Maros megyéről, illetve Marosvásárhelyről is, mert számomra mindig érthetetlen és elfogadhatatlan volt a jelenlegi választásirendszerben úgy közelíteni a választókorú lakosság 47%-át kitevő magyar közösség mellett, hogy az nem visszaszerezhető. Szerintem a marosvásárhelyi polgármesteri tisztség, Maros és Szatmár megye tanácselnöki tisztsége visszaszerezhető, és vissza is szerezzük 2016-ban, mert egyfelől erre készülünk, ez lesz stratégiai célunk az elkövetkező 4 évre, másfelől pedig a román összefogás Erdélyben most volt a csúcson, ahogy a magyar megosztás is most volt a csúcson. De amint mondtam, tenni is kell érte, komolyan és elszánással. És itt elsősorban Maros megyéről, Marosvásárhelyről beszélnék. Ismételten beigazolódott, hogy a „nehogy már valaki a fejünkre nőjön” politika mennyire megbosszulja magát. Nem akarok én nevekkel dobálózni, de a fiatalítás Marosvásárhelyen nem volt egy sikertörténet, az biztos. Egyik legtehetségesebb fiatal női politikusunknak, Csép Andreának és társainak igencsak nyesegette a szárnyait a helyi vezetőség. Nehogy már felemelkedjenek, kinőjék magukat. Inkább menjen el kedvük mindentől.
Fel tud mutatni az RMDSZ Maros megyei vezetősége egy helyzetbe hozott fiatalt is? Nem. Plakátolásra meg szórólapozásra kellettek a fiatalok, és annyi. De nemcsak ez van, hanem a politikai rövidlátás magasiskoláját mutatta be a marosvásárhelyi RMDSZ önkormányzati frakciója. Florea avatott, Csegzi pedig távfűtési díjak emelését jelentette be. De én most Csegzi Sándorral nem foglalkoznék, mert tette, amit tudott. Tette, amire futotta neki. De az, hogy ő és társai négy, sőt nyolc éven át tehették azt, amit tettek, és Dorin Florea szolgálóleányának pozíciójába süllyesztették az RMDSZ-t Marosvásárhelyen, na ez egy nagy probléma, és nem a Csegzié, hanem a helyi, megyei RMDSZ-vezetőségé. Ez nem helyi ügy. Mostanáig a Központi Fejlesztési Régió elnökségében ült három magyar, egy német meg két román. Mostantól fogunk ülni ketten Tamás SÁndorral négy román kolléga társaságában. De ezt megoldjuk, és lobbizni fogunk a Maros megyei magyar településekért is, de egy dolgot szögezzünk le, illetve ami még fontosabb, jó lenne, ha egy dolgot letisztáznánk, illetve letisztázna a marosvásárhelyi, Maros megyei magyar közösség is. Mit akar?
Mi a számára kecsegtetőbb perspektíva?
A közép-erdélyi szórványosodási modell követésemásod-, harmadhegedűsként Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó árnyékában vagy a Hargita és Kovászna megye által tálcán kínált regionális vezető szerep? Jó lenne, ha a marosvásárhelyi magyar elit a helyi román elittel is közösen eldöntené, mit akar, mert egy biztos: a Nyárádmente, a Kis-Küküllő mente e téren világossá tette opcióját, Székelyföldhöz tartozásába vetett hitét. Perspektívát, hitet kell adni az embereknek. Az emberek nem azt várják el, hogy négyévente megmagyarázzák nekik a politikai vezetők, hogy mi miért nem jött össze. De nem ragozom tovább.
Azt javaslom, vegyenek példát Verestóy Attila szenátor úrtól. Ő nem félt attól, hogy támogassa a fiatalítást, az új javaslatokat, ötleteket, és nézzék meg, ha ki lehet emelni területi szervezetet, ahol a 4 évvel korábbihoz képest elsöprő volt az RMDSZ győzelme, akkor az az udvarhelyszéki.
Tehát nem kell görcsösen a székbe fogódznia senkinek.
És ez érvényes mindenhol, Hargita megyében is, mert az összesített eredmények magukért beszélnek: 50%-kal több szavazatot kapott a megyei tanácsi lista és jómagam mint megyeitanácselnök-jelölt, de azért nem minden településen volt minden fenékig tejfel. A fiatalításra visszatérve azonban tudom nagyon jól, hogy eljön az a pillanat, amikor egy ifjú titán odaáll mellém, kezét a vállamra teszi, és azt mondja, öreg, állj félre, mert ezt én jobban tudom csinálni. És azt is tudom, hogy az a személy nagy valószínűséggel már ott motorozik a MIÉRT-ben, képezi magát, építi kapcsolatrendszerét, növeli tudását. De ez engem nem aggaszt, ez a dolgok rendje, mert tudom, hogy én sem a falvédőről másztam le, és én is kaptam esélyt. És ha én kaptam esélyt, akkor kutya kötelességem, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor vegyem a kalapomat. Ez a dolgok rendje. Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, pláne egy sajtónyilvános eseményen, de azt gondolom, hogy most kell ezekről a dolgokról beszélni, még akkor is, ha a mostani választásokat követően minden ötödik RMDSZ-es önkormányzati tanácsosunk MIÉRT-es. Ez a szám is azt bizonyítja, hogy a Markó elnök úr által elkezdett fiatalítási folyamatok stabil alapra kerültek, és ennek most, a válságkormányzást követő politikai megosztottságban láttuk meg az eredményét, 2012. június 10-én, amikor minden magyarra számítottunk, és meg is kaptuk a bizalmat. Nekem most egyáltalán nem az a célom, hogy kritizáljak, ünneprontó legyek, még ha ilyennek is tűnik a beszédem, mert szerintem a legnagyobb kritikusa mindenkinek önmaga. Azért fogalmazok a megszokottnál élesebben, mert meggyőződésem, hogy a mostani helyzet történelmi. Pártpolitikai szempontból mindenképp az. Történelmi a román pártpolitikában, és ezt a román pártok nem rejtik véka alá. De történelmi az erdélyi magyar politikában is, mert aki számított, az most mind mérlegre állt, és megmérettetett. És a döntés egyértelmű volt. Tehát új kiindulási ponthoz érkezett az erdélyi magyar politika, és ahhoz, hogy ezt a történelmi pillanatot ne szalasszuk el, nekünk magunknak önvizsgálatra, alapos helyzetértékelésre van szükségünk. Én azt mondom, hogy a nagyváradi kongresszuson elkezdett folyamat logikus, szükségszerű folyománya kell hogy legyen ez az alapos helyzetértékelés, mert ennek most van itt a ideje.
De nem ragozom tovább, az elmondottakon túl az alábbi ügyekben fogalmazok meg javaslatokat:
1. Kolozsváron jelentős tudományos kapacitásokat építettünk ki, amit csak korlátozottan tudunk használni közpolitikai tervezésünk során. Én most feladatot szeretnék adni az RMDSZ támogatását élvező tudományos műhelyeknek: készítsenek részletes, települési elemzéseket, hogy mi történt az egyes – felfelé és lefelé – kiugróan teljesítő községekben, városokban. Miért nyertünk és miért veszítettünk olyan községekben, városokban,ahol az etnikai arányok miatt nem nyerhettünk volna, vagy épp nyernünk kellett volna? Látni szeretném, hogy az okok között mennyi a helyi, és mennyi az országos, és azt is látni szeretném, hogy mik voltak a mozgósítás jó és rossz példái. És gondolom, ezzel nemcsak én vagyok így. Mert ismernünk kell a valós helyzetet, és tudnunk kell tanulni. 2. A tanuláshoz kapcsolódik a hálózatépítés és a mozgósítás kérdése is. Úgy nézem, politikai ellenfeleink, s itt most nem a budapesti képződményekre gondolok, hanem az USL-re és a PDL-re, tehát valódi versenytársaink az utóbbi választások alkalmával a választók mozgósításának új megoldásait honosították meg. Mi nem ülhetünk karba tett kézzel, el kell tanulnunk tőlük e technikákat, sőt még jobbakat, erdélyi magyar közösségünkhöz még jobban illőeket kell kitalálnunk. Ha kell, szakértőket kell ehhez hoznunk. Összefoglalva: professzianizálódnunk kell, mozgósításban, kampánytechnikákban is meg kell újulnunk. S mivel Marosvásárhely 2016-os visszaszerzése kell hogy legyen a legfőbb célunk, ezért ezeket az új technikákat itt kell 2013-tól kipróbálnunk. Szeretném, ha az RMDSZ elnöksége mielőbb előállna a mozgósítást és a kampánytechnikákat megújító javaslataival.
3. A mozgósítás kérdéséhez kapcsolódik, hogy alaposan elemeznünk kell, hogy a magyar szavazók hány százaléka szavazott magyar pártra június 10-én. Az RMDSZ forrásait, beleértve a jövőbeni kormányzati részvétel által elérhető forrásokat is, attól függően kell visszaosztanunk, hogy az adott község és város RMDSZ-es vezetői miként teljesítettek. Nem rejtem véka alá, azt sejtem, hogy sok helyen a potenciálhoz képest nagyon gyengén teljesítettek helyi és területi szervezeteink, s ezeket a szervezeteket meg kell újítanunk, a beállt struktúrákat fel kell számolnunk, fiatalítanunk kell. S ezektől az új vezetőktől nem széplelkűsködést kell elvárnunk, hanem azt, hogy a választóink nyelvén beszélve értessék meg az emberekkel a téteket. Értessék meg, hogy ha más pártra szavaznak vagy otthon maradnak, akkor kevesebb támogatást fog kapni településük. Kimondom: „tökös” helyi vezetők kellenek nekünk, akik be vannak ágyazva a helyi társadalomba, nem demokráciát játszanak, hanem megmondják az embereknek, mit kell csinálni. Nem szépen beszélni kell, meg nyávogni, hanem odacsapni az asztalra – ilyen helyi vezetők kellenek. És ahol nem ilyenek vannak, ott váltani kell nagyon gyorsan.
4. Politikai tevékenységünk professzionalizálásának egyik fontos feladata a választókerületi rendszerhez történő alkalmazkodás is. 2008-ban én már felvetettem, hogy ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell, de akkor süket fülekre talált a javaslatom. Most újra elmondom: mielőbb hozzuk létre az egyes választókerületek tevékenységét irányító-szervező felelősök rendszerét, akik jövőjét teljesítményüktől kell függővé tennünk. A teljesítmény pedig a szavazatok számát jelenti. Ha fenn akarunk maradni, ha az ország politikai térképén jelen akarunk lenni, nem lustulhatunk el. S ez ellen a legjobb garancia az, ha a személyes felelősség rendszerét erősítjük.
Az erdélyi magyar emberektől a kellő bizalmat és támogatást, mint mindig, most is megkaptuk, de az emberek azt is világossá tették, több magyar széthúzást nem akarnak látni. Őket nem érdekli az, hogy ki kivel, hogyan, miként és miért, de egy dolog világos: olyan embereket akarnak látni a különböző politikai pozíciókban, akikre számíthatnak. Nincs idő a kecmecre, mert olyan időket élünk, amikor vagy mész előre, vagy orra buksz. De harmadik út nincs.
Borboly Csaba
Marosvásárhely, 2012. július 1.
Erdély.ma

Hitélet – Pap- és diakónusszentelés Gyulafehérváron
Hat diakónust és hat papot szentelt a napokban Jakubinyi György érsek Gyulafehérváron – tájékoztat honlapján a Vasárnapra hivatkozva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. A gyulafehérvári főegyházmegye főpásztora június 28-án diakónussá szentelte a borszéki Bajkó Norbertet, a ditrói Csíki Szabolcsot, a székelyudvarhelyi Elekes Szabolcsot, a petrillai Ilyés Imrét, a borzonti Kovács Istvánt és a gyallári Puvák Antal fr. Marián ferences testvért. Június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok napján pappá szentelte a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet négy diakónusát: a csíkmadarasi Balla Imrét, a csíkmenasági Farkas Alajost, a galócási Puskás Attilát, felvinci Szabó Siklódi Lászlót, valamint a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum két növendékét: a zernyesti Hurgoi Jánost és az ákosfalvi László Istvánt. Az újmisések első állomáshelye: Balla Imréé Gyimesbükk, Farkas Alajosé Barót, Puskás Attiláé Beszterce, Szabó Siklódi Lászlóé a brassói Szent Kereszt plébánia. Hurgoi János és László István tanulmányaik folytatására visszatérnek Rómába.
Szabadság (Kolozsvár)

Tiltakozik az OMDSZ az áthelyezés miatt
Felháborítónak tartja az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ), hogy a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma a következő, 2012–2013-as tanév részképzésének megszervezését és lebonyolítását a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) hatáskörébe helyezte át.
A diákszövetség közleményben tiltakozik az állításuk szerint előzetes egyeztetés nélkül meghozott döntés ellen, a részképzést ugyanis az elmúlt 16 évben az OMDSZ bonyolította le partnerei, tagszervezetei segítségével.
Az érintettek azt is kifogásolják, hogy míg az OMDSZ összesen nyolc városban – Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Temesváron, Jászvásáron, Brassóban és Bukarestben – működtet irodákat, ahol a pályázó diákok információkat, segítséget, tanácsadást igényelhetnek a részképzéssel kapcsolatban, addig a KMEI mindössze egy helyszínen, a kincses városban áll a hallgatók rendelkezésére. Véleményük szerint emiatt nehezebb lesz a program megvalósítása. „Nem értünk egyet a minisztérium azon döntésével, hogy egy már kiépített és bizonyított erdélyi hálózatot épít le és centralizál Kolozsvárra. Mindez hátrányosan érinti a nem Kolozsváron tanuló egyetemi diákságot” – olvasható a diákszövetség közleményében. Szabó Töhötöm, a KMEI igazgatója a Krónika megkeresésére nem kívánt nyilatkozni az üggyel kapcsolatban, mint mondta, a helyzet egyelőre tisztázatlan.
A KMEI egyébként már meghirdette a részképzés elnyeréséhez szükséges pályázatot, amelyre augusztus 6-áig lehet benyújtani a jelentkezési lapot személyesen vagy postai úton. A programra határon túli, magiszteri, illetve alapképzésben résztvevő magyar egyetemisták pályázhatnak, akik egyéni, illetve csoportos többhetes tanulmányi úton vagy teljes szemeszteres képzésen vehetnek részt valamely magyarországi felsőoktatási intézményben. Az érdeklődők további információkat találnak a www.kmei.ro honlapon, ahol a pályázathoz szükséges jelentkezési lap is letölthető.
Krónika (Kolozsvár)

Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.
Vetró András történelmi nagyjai
Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte.
Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön.
Felhasznált irodalom:
Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó.
Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: http://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html
Uő: 1956-os emlékmű. In: http://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html
Uő: Venczel József emléktábla. In: http://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html
Hargita Népe (Csíkszereda)

Megduplázza a külhoni magyar alkotóműhelyekre fordított költségvetését az MTVA
Megduplázza a külhoni magyar rádiós és televíziós alkotóműhelyek produkcióira szánt költségvetését a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) - jelentette be csütörtökön Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pódiumbeszélgetésén Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója.
Böröcz István a külhoni alkotóműhelyek, alkotócsapatok integrációjának az elemeit ismertette Tusnádfürdőn. Elmondta, az MTVA korábban Magyarországon 22 város helyi televíziójával kötött szerződést, ezt a rendszert próbálják most az egész Kárpát-medencére kiterjeszteni. Jelenleg két külhoni stúdióval, a kolozsvárival és a székelyudvarhelyivel állnak szerződéses viszonyban. A nyár végére, ősz elejére további nyolc stúdió lép be a rendszerbe. Az MTVA által megörökölt szerződések alapján eddig 29 Kárpát-medencei településen készítettek műsorokat külhoni alkotócsoportok. Számuk a közeljövőben 34-re emelkedik. Olyan településeket kapcsolnak be a rendszerbe, mint Brassó, Zenta, Dunaszerdahely és Párkány.
Böröcz István azt is elmondta, jelenleg a székelyudvarhelyi és a kolozsvári stúdió képes élő adásban jelentkezni a magyar közszolgálati médiában. Az optikai kábelhálózat kiterjesztésével hamarosan három felvidéki és két délvidéki stúdiót is alkalmassá tesznek erre. A külhoni alkotócsoportokat azzal is ösztönözni szeretnék, hogy átalánydíjas szerződést ajánlanak számukra. „Ezeknek a szerződéseknek az előnye, hogy kiszámíthatóvá és tervezhetővé teszik a műhelyek munkáját” - fejtette ki az MTVA vezérigazgatója. Azt is hozzátette, olyan tarifarendszer kifejlesztésén is dolgoznak, mely teljesítményre ösztönzi a műhelyeket.
Böröcz István azt is megemlítette, a határon túli alkotók elavult felszereléssel dolgoznak, ezért a műszaki fejlesztéshez is támogatást kívánnak nyújtani. Első körben a kolozsvári és a székelyudvarhelyi stúdió műszaki felszereltségének a megújítását támogatják.
A Közszolgálati Médiaakadémia segítségével az alkotói műhelyek szakmai felkészítésébe is be kívánnak kapcsolódni. Létrehozzák ugyanakkor a Kós Károly Kollégiumot. A 7-8 fős testületnek - melybe határon túli médiaalkotókat is bevonnak - az lesz a feladata, hogy elemezze a külhoni műhelyek által készített tartalmakat, és javaslatokkal segítse elő a rendszer szervesülését. „Úgy kell megerősíteni, fejleszteni a külhoni műhelyek megörökölt hálózatát, hogy az képes legyen jó minőségű tartalmak előállítására” - foglalta össze a fejlesztések célját a vezérigazgató.
Böröcz István a bejelentések után a helyszínen írta alá az új céloknak megfelelő szerződést Maksay Ágnessel, a kolozsvári Videopontes stúdió vezetőjével. „Ezek immár nem ígéretek, hanem tények” - jelentette ki az aláírás kapcsán a közmédia integrációs szerepéről szóló pódiumbeszélgetést moderáló Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese.
A beszélgetésen Jónás István, a Magyar Rádió vezérigazgatója arról számolt be, hogy az elmúlt időszakban a rádió is nagyobb hangsúlyt fektetett a külhoni témákra. Nemcsak az ilyen jellegű adások műsoridejét növelte, hanem a tartalmakat is sokszínűsítette. Már a Petőfi rádió zenei műsoraiban sem ritka, hogy határon túli zenekarok felvételeit játsszák.
MTI

Krónika (Kolozsvár)

Izsák Balázs: a nemzetközi kötelezettségek súlyos megsértését jelentené a régiósítás
A Victor Ponta vezette új román kormány nem sokkal beiktatása után május elején közzétette Románia közigazgatási regionális átszervezésének tervét, amely Székelyföldet három különböző közigazgatási egységbe sorolná.
A tervezet ellen nyílt levélben tiltakozott a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A kormányfőnek címzett és a nemzetközi fórumokhoz is eljuttatott nyílt levélre nemrégiben válasz érkezett.
Izsák Balázs, az Székely Nemzeti Tanács elnöke: „Megjelent a sajtóban az új román kormánynak egy régiósítási terve, amelynek megfelelően Székelyföldet három óriás régióba tagolták volna. Hargita megye Moldvához, Kovászna megye Brassóhoz, Maros megye pedig egy Besztercétől Szatmárig terjedő északi régióhoz került volna. A mi levelünk arra emlékeztette Románia kormányát, hogy Romániának vannak nemzetközi kötelezettségvállalásai és ennek a súlyos megsértését jelentené egy ilyen régiósítás. De emlékeztettük őket a székelység kifejezett akaratára is, amelynek megfelelően egyetlen közigazgatási egységhez, az autonóm Székelyföldhöz szeretne tartozni itt mindenki. A Székely Nemzeti Tanács ilyen értelemben egy népszavazást is szervezett, amelynek során több, mint 200 ezer lakója Székelyföldnek fejezte ki az akaratát, hogy az autonóm Székelyföldön szeretne élni, ott képzeli el a jövőjét, tehát az nemzetközi jog normáival is ellentétes, de a helyi közösség akaratával is ellentétes ez az elképzelés. Tehát ez volt az nyílt levél, amelyet angol nyelven eljuttattunk az Európai Uniós tagállamainak Bukaresti nagykövetségeihez is, azon felül az Egyesült Államokkal, vagyis Oroszország nagykövetségének, természetes, hogy az eredetit magának a miniszterelnök úrnak."
A válaszlevelet a Székely Nemzeti Tanács lefordította és magyarázó levél kíséretében továbbította a bukaresti nagykövetségeknek abban a reményben, hogy be fog kerülni azokba a jelentésekbe, amelyeket ezek a nagykövetségek az országaik kormányainak készítenek. Mindenképpen szeretné a figyelem középpontjában tartani a kérdést.
- Romániában a demokrácia annyira törékeny, ahogy a mostani válság és a különböző cirkuszok mutatják, hogy nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi történik – mondta Izsák Balázs. Kossuth Rádió
Erdély.ma

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

Ma kezdődik az ODFIE-tábor
Mintegy 450 fiatalt várnak a Maros megyei Magyarsárosra, ahol mától öt napon át zajlik a romániai Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett színjátszó találkozó. A Maros megyei településre – a helyi fellépőkön kívül – idén 16 település egyletének színjátszó csoportja érkezik.
Lesznek résztvevők Bencédről, Bölönről, Brassóból, Dicsőszentmártonról, Homoródszentpálról, Kissolymosról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Nagyajtáról, Nyárádszentmárton-Csíkfalváról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelyudvarhelyről, Szentábrahámról, Szentgericéről és Vargyasról – olvasható az ODFIE közleményében. Az immár 16. alkalommal megrendezendő találkozó ma zászlós felvonulással kezdődik, majd az ünnepi megnyitóval és csapatszemlével folytatódik.
A színielőadásokat holnap délelőttől láthatja a közönség. Az ODFIE, amely az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezete, 1997 óta rendezi meg a találkozót a szervezet keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára. Az országos találkozókon átlagosan 15-20 csapat, összesen 400-450 amatőr színjátszó fiatal vesz részt. A Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Civil Alapprogram, valamint a Communitas Alapítvány által támogatott rendezvény részletes programja a http://szinjatszo.odfie.hu/2012 címen érhető el.
Krónika (Kolozsvár)

Séta a romániai hírek aknamezőin
Még a szokottnál is furcsább helyzetbe került Románia: a politikai csatározások már az uborkaszezonra, a forróságra sincsenek tekintettel, augusztusban alakítják át a kormányt, az ellenfelek egyre mélyebb sebeket ejtenek egymáson. Az adófizető szavazópolgárnak ma nagyobb szüksége lenne a pontos, objektív információra, magyarán a hírre, mint valaha, hiszen országa és a saját jövője forog kockán, országgyűlési választások előtt állunk, Bukarestben pedig egy tisztségéből menesztett elnök szónokol.
Miközben Kelet-Európára korántsem jellemző módon hét hírtelevízió bömböl az országban, a standok zsúfolásig vannak tömve újságokkal, a világháló pedig „rogyadozik” a román bloggerek hozzászólásaitól és a véleményoldalaktól, egyetlen dolgot állíthatunk csak: fogalmunk sincs, hogy egy hír valódiságát, hitelességét hogyan lehetne ilyen körülmények közepette ellenőrizni. Pedig a sajtót azért nevezhették negyedik hatalomnak – a Montesquieu nyomán elterjedt felfogás szerint a döntéshozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat volt hivatott ellenőrizni –, mert működését néhány egyszerű szabályra fektette, többek között az információk több forrásból való ellenőrzésére. Erre települt rá a világháló nyújtotta lehetőségekkel – főleg a nyugati demokráciákban – az ötödik hatalom, amikor a civil zsurnaliszták elkezdték ellenőrizni a hagyományos média híreit. Csakhogy ez nálunk nem így működik.
Kicsi, szőrös, csúnya – de a miénk
Kezdjük talán a romániai magyar médiával, mert az alig mutat életjeleket, és labdába sem rúghat ebben a hangzavarban. A hazai magyar média gazdaságilag kényszerpályán van méreti, illetve piaci tényezők miatt, amelyek behatárolják fejlődési és versenyképességi lehetőségeit. Képtelen volt a legerősebb reklámpiacra legalább egy tévét kiállítani, az elsősorban politikai célokat szolgáló rádiós szegmens aránytalanul túlméretezett Székelyföldön, az internet nyújtotta lehetőségeket pedig eddig messze alulmúltuk.
Információáramlás magyar nyelven
A hazai magyar média „second hand” termékkel „mérgezi” szervezetét. Nagyon gyakran tetemes mennyiségű hírügynökségi anyagot kínál, például a Magyar Távirati Iroda (MTI) vagy a Mediafax anyagait, román és magyarországi sajtóból származó értesüléseket. Így fordulhat elő, hogy egy háromszéki napilap két-három nap késéssel úgy adja vissza a 60 kilométeres körzetben történt felsőrákosi tragédia esetét, hogy azt előzőleg egy fővárosi hírtévé Brassóból leadta, a hírt átvette egy román hírügynökség, közzé adta magyar nyelvű hírfolyamában, és a történet harmadnapra – átszerkesztve – megjelenik a napilapban, a belföldi hírek között.
Viccesebb dolgok is előfordulnak – hogy finoman fogalmazzunk – az eszközhiány miatt. A magyar államfő látogatásakor a Duna Televízió kivonul Barótra, hogy rögzítse a történelmi jelentőségű avatóbeszédet, a tévés anyagból összefoglalót készít az MTI, amit átvesznek a helyi lapok, horribile dictu netán a baróti hetilap is, mert, ugye, kész állapotban van, s ráadásul milyen magyarosan hangzik... Mindez nagy-, de nyilván nem teljes mértékben anyagi okokból történik: egy-egy újságíró esetleg rádiós hírszerkesztőként is dolgozik vagy egy másik napilapnál, emellett időnként egy anyaországi tévéadónak is tudósít, a ritmus fenntartása érdekében pedig fel kell kutatnia a hozzáférhető forrásokat – ezeket jobb esetben a cég fizeti meg, ám az sem ritka, hogy ő maga –, amelyeket aztán fordításban, enyhe átszerkesztés nyomán közöl.
Ősforrások maszkolása
E több száz kapcsolódási ponttal rendelkező óriási hálózatba hozzáértő ember bármelyik pillanatban elhelyezhet egy drámai, szélsőségesen jó vagy rossz hírt, esetleg pletykát úgy, hogy egyúttal maga állítja fel a második, illetve harmadik „ellenőrzési forrást” is, ami lehet internetes, írott, tévés vagy rádiós, lévén, hogy mindegyiknek van internetes változata, portálja. A román médiakonszernek ugyanis a több forrásból való ellenőrzés gyakorlatát – jobban mondva annak illúzióját – kihelyezték az internetre.
Egy egyszerű, sokunk számára ismerős példával illusztrálnánk ezt a folyamatot. Az akkor még tisztségében lévő államelnök egyszer elhintette a köztudatba, hogy régiós adminisztratív újrafelosztásra van szükség, lehetőleg azonnal (a lengyelek hét év alatt valósították meg). Ebben a pakkban szerepelt egyebek mellett az is, hogy az összefüggő magyar területeket lehetőleg szét kell szabdalni. A román ellenzék azonnal felfigyelt a gyenge pontokra, és akcióba lépett.
1. Első menetben kiszivárgott a román sajtóba egy ezzel kapcsolatos Markó-szöveg félmondata, melyet az Erdély TV-ből idéztek – egyébként hibásan. 2. Második menetben már legalább két hírtévé közölt térképeket – ugyanezek már hírportálokon is megjelentek –, melyek a két kiszakított székely megyére fókuszáltak, és erről mint kész tényről folytak reggeltől estig a beszélgetős műsorok. 3. Másnap az összes román napilap kénytelen volt foglalkozni az üggyel, mert le nem maradhattak: riportokat közöltek, térképeket stb. Megjegyzendő, hogy eközben Boc és Kelemen – a két állítólagos főszereplő – még meg sem szólalt, s hallgatásuk még hetekig tartott, ugyanis tulajdonképpen nem volt miről beszélniük. 4. Gazdasági elemzések, térképek, táblázatok jelentek meg arról, hogy milyen csóró Székelyföld, és éhen fog halni. 5. A hazai magyar sajtó sem maradhatott le: idő, pénz és szakemberek hiányban lefordította az addig megjelent anyagok egy részét, amit már több mint három forrással össze lehetett vetni, miközben a politika még mindig nem szólt, hiszen korábban nem is tárgyaltak erről. 6. Az első hét végén már olyan térképeket mutogattak a tévék, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a bécsi döntés után kiszakadt Észak-Erdély térképére, tiltakozni kezdtek a Hargita és Kovászna megyei románok fórumai. A politika hallgatott. 7. Tiltakozott Budapest is, mert a sajtóból úgy tűnt, elszabadult a pokol, miközben a romániai politika főszereplői még mit sem tudtak az ügyről. 8. Mit tesz ilyenkor az MTI? Elmegy megkérdezni Kelemen Hunort vagy Emil Bocot? Nem. Idéz legalább két magyar forrást – a Krónika napilapot, illetve a „haldokló” Új Magyar Szót –, illetve három bizonytalan román médiaorgánumot – megvan az anyag, mehetünk kávézni! Tévék mindenek felett
A román reklámpiac királya a tévé. Egy 2011-es Magnaglobal-felmérés szerint a reklámkiadások az országban 457 millió dollárra rúgtak (egy évvel korábban ez még 12 százalékkal volt magasabb). Ebből a tortából 68 százalékot szakítottak a tévék, valamivel több mint 10 százalék ütötte az írott média markát, a rádiók, az internet és az outdoor pedig 5-5 százalékon osztoztak. Világviszonylatban a tévék átlagosan a torta 41 százalékát szakították le, 390 milliárd dollárt. A hazai tévék nettó 315 milliót kaptak a reklámtortából, annak köszönhetően, hogy a román médiafogyasztó passzív, 2010-ben a román átlagember naponta 4 órát és 17 percet töltött a képernyő előtt. Csúcsidőszakban (19 és 23 óra között) 1 óra 34 perc a tévéfogyasztás. A reklámpiaci trendek növekedést mutatnak a tévék tekintetében (forrás: Forbes, Románia, 2011. március). A román piacvezetők a Pro TV, az Antena 1, az Acasã, az Antena 3 és a Realitatea hírtévé, ezeket követik a KanalD, a National és a Prima tévék, összesen 57 román tévéadóval kell számolnunk. Életképes modellek?
A sajtótröszttel szimbiózisban élő hírportál, ami mögött van egy tévéstúdió, egy vagy több rádió, napilap és képes magazin – erős infrastruktúra, cég, kapcsolatrendszer. Hasonló modellt próbál életre kelteni Codrut Seres, az Intact Kiadónál, ahol arra biztatják az újságírót, hogy az anyag mellé küldje on-line a fotót, cikkét pedig publikálja a honlapon, de javasolják a személyes blogon való közlését is. Ehhez a modellhez szükséges egy „tröszt”, és néhány olyan újságíró, aki csak nekünk dolgozik, tehát el tudjuk tartani, nem kell ötfelé dolgoznia.
A felsorolt trösztadatok a kormányváltásra és a közelgő választásokra való tekintettel bizonytalanok: USL-s érdekcsoportok vásárolnak azért, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a Voiculescu-féle trösztnek, a PDL-sek meg azért, mert elestek a közszolgálati tévétől, és körmükre égett a gyertya, a korábbi barátaik meg az állami megrendelések elmaradásával új barátok után néznek. Nem biztos hát, hogy becsődöl az Adevãrul Holding, az Adamescu-tröszt, a Realitatea tévé vagy az Evenimentul Zilei – csak új barátságok köttetnek.
A román írott média
Az Evenimentul–Capital Kiadóvállalat
A Pãunescu tábornokok családja működteti (a PDL-s kormány idején még könnyű dolguk volt, ám e napokban épp új „szponzorok” után kutatnak), zászlóshajóik az Evenimentul Zilei napilap és a Capital című gazdasági hetilap. Házon belül van a B1 tévéadó, amelyik hírtévéként és beszélgetős műsorai révén fungál, sztárjai – a ’90-es évek elején elhíresült bulvárlap alapítója – Ion Cristoiu, valamint Robert Turcescu.
Az Adevãrul-tröszt
Dinu Patriciu kőolaj-milliárdos 6 millió euróért vásárolta meg az Adevãrul Holdingot, amelynek forgalma 2010-ben meghaladta a 100 millió eurót. Övé volt az Adevãrul napilap, amelynek eladásai 2011 júliusában a BRAT auditáló cég szerint 41 ezer példányra zuhantak a 2010-es 125 ezerről. Azóta Péter Imre is távozott a cég éléről, és már Patriciu sem beszél tévévásárlásról, noha korábban kedvenc témái közé tartozott. Tavaly övé volt a legnagyobb példányszámú bulvárlap, a Click!, a vállalat napi 200 ezer példánnyal a helyi piacokon kihozta az Adevãrul de Searã nevű lapcsaládot, birtokon belül volt ugyanakkor a Forbes, az OK, a Foreign Policy, a Dilema Veche. Idén június elején a helyzet így festett: aukcióra bocsátották az Adevãrul Holdingot, a Click! magazint, a Click TV-t és a bukaresti 106,2 Click FM-et. A médiaorgánumok azért kerültek licitre, mert együttesen 3,5 millió euróval tartoztak a Dinu Patriciu többségi tulajdonában levő Odyssey Communication nevű reklámcégnek.
Az Intact-birodalom
Dan Voiculescu családjának tulajdona. Rendelkeznek 2 hírportállal, a Jurnalul National napilap köré épített lapcsaláddal: a Jurnalul Casei, Jurnalul de Bucãtãrie, Jurnalul de Duminicã, Jurnalul de Sãnãtate, Scânteia, illetve a Zoom című sajtótermékekkel. Időközben megszüntették a Financiarul gazdasági hetilapot, ám a „családhoz” tartozik két hírtévé is, az Antennák, valamint portálok tömkelege. A Medien Holding
A Dan Adamescu nevű milliárdos birtokában van, „istállójukban” ott szerénykedik a România Liberã című napilap. 800 ezer euróért vásárolták meg liciten az Academia Catavencu brandet, övék a Cãminul, a Casa mea, a Domus, a Domus Util. Mielőtt valaki megirigyelné hatalmukat, a napokban csődöt jelentett a România Liberã című napilapot kiadó cég is, a csődvédelmet tulajdonosa kérte.
A Mediafax Group
Tulajdonosa a Central European Media Enterprises (CME). Házon belül legalább 40 auditált portál van, alosztályai között a Ziarul Financiar, a zf.ro, a Business Magazin, a businessmagazin.ro, a Mediafax Business News, a ProSport, a prosport.ro, a ProMotor, promotor.ro, a go4it, illetve a go4it.ro, a Descopera.ro és a descopera.ro, a Playboy, valamint a playboy.ro, a GQ, a Mediafax Mass-Media News, a Mediafax.ro, a gandul.info, a PRO TV Magazin, a protvmagazin.ro, a Ce se întâmplã, Doctore?, a csid.ro, az InStyle, a The ONE és honlapja a one.ro, a Glamour, az apropo.ro, a showbiz.ro, a bule.ro. Ugyancsak ide tartozik az Acasã TV, a Pro TV International, valamint az MTV Romania.
A Ringier-csoport
Birtokában van a második legnagyobb bulvárlap, a Libertatea, illetve egyéb bulvártermékek és női magazinok tömkelege: Autobild, Bolero, Bravo, Bravo Girl, Compact Bucuresti, Diva, TVMania, TV Satelit, Unica stb. Időközben több lapjuk is gazdát cserélt, de ezeket a cseréket a BRAT nem frissíti eléggé fürgén.
A román internet
A SATI auditáló vállalat 2011. június 30-i statisztikája szerint az átvizsgált honlapok közül a listavezető trilulilu.ro-nak havi 3 millió egyedi látogatója volt, a hi5.com-nak 2 879 000, a forum.softpedia.com-nak 2 656 000, a realitatea.net-nek pedig 2 087 680.
Willmann Walter
Erdélyi Napló

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Miért nem csodálkozom?
Csütörtöki kimenő
1954. szeptember 24-én Pataki László magyar követ titkos jelentésben számolt be a Külügyminisztériumnak a szeptember 9-i bukaresti román-magyar (B válogatott) mérkőzésén történt sajnálatos eseményekről. Ezt a jelentést még 2007-ben közzétette Vincze Gábor és Fülöp Mihály kutató. (Aki a teljes szövegre kíváncsi, olvassa el a Vasfüggöny Keleten c. okmánygyűjteményben, mely az interneten is megtalálható.)
"Felhívtam továbbá a vezető elvtársak figyelmét a közönség soviniszta hangulatára, s kértem a körülményekhez képest a magyar sportolókhoz méltó magatartás szigorú betartását. Ennek ellenére a játékosok ezt nem tartották be. Történtek kiintegetések és labdaelrúgások, aminek következménye azután az volt, hogy a szélsőséges közönség soviniszta, magyarellenes és gyűlölködő hangulata csak fokozódott. A szinte vég nélkül tartó ordítozás és fütyülés ilyenkor rendkívül erőssé vált, úgy hogy még a játék menetét is sok esetben zavarta. A mérkőzésen különben történt néhány, a magyar és a román sportbarátság további elmélyülését valóban nem szolgáló jelenet is. A mérkőzés előtt pl. az RNK himnuszát játszotta el a kivezényelt zenekar, s csak ezután a magyar himnuszt, s azt is olyan csúnyán, hogy az felháborodást keltett nemcsak a kint lévő magyarokban, hanem a jóérzésű román elvtársakban is. Nem sokkal a mérkőzés megkezdése után az egyik román játékos összecsapás utáni sérülést színlelve kivitette magát a pályáról. Ezt követően elkezdődtek a különböző durvaságok. Megjegyzem, hogy a román játékos néhány perccel azután, hogy elhagyta a játékteret, visszajött a pályára. A második félidő vége felé következett be azután a legelítélendőbb eset. A román B válogatott középcsatára az egyik összecsapás után fekve maradt, mire a nézőtérről egy fényképész a játéktérre rohant, és durván szidalmazni kezdte a román középcsatár segítségére siető magyar játékosokat. Tömörülés támadt a fényképész körül, majd pedig a közönségnek az a része, amely közel volt az eset színhelyéhez, kövekkel és sörösüvegekkel dobálni kezdte a magyar játékosokat. Ezzel egy időben mintegy 40-50 főnyi "utcagyerek" szintén berohant a játéktérre, és köveket dobált a magyar játékosok felé. A karhatalmi szervek szemmel láthatóan nem nagyon igyekeztek a történtek elé akadályt gördíteni.[…] A lelátó azon részét, amelyről a köveket és sörösüvegeket dobálták a magyar játékosok felé, nem ürítették ki, ellenkezőleg, ez a rész továbbra is a legádázabban uszított a magyar csapat ellen. […]
A mérkőzés után Bukarest utcáin jócskán lehetett hallani olyan hangokat, amelyeken keresztül a legdurvább soviniszta módon elítélték a magyar csapat magatartását, vad hunoknak, barbároknak, huligánoknak nevezvén nemcsak a magyar játékosokat, hanem általában a magyarokat. Érdekes módon vezető elvtársaknál is tapasztaltam a magyarokkal szemben tanúsított ellenszenvet. A budapesti mérkőzés [az A válogatottak összecsapása] állásáról mikrofonon keresztül tájékoztatták az Augusztus 23. stadionban helyet foglaló közönséget. A románok kiegyenlítő gólja (1:1-es állásnál) rendkívül nagy örömöt okozott a közönségnek. Akkor amikor azonban a mérkőzés végén bemondotta a mikrofon a budapesti mérkőzés végeredményét, a vezető elvtársak (az RMP Központi Vezetősége és a kormány tagjai) köszönés nélkül távoztak. […]
Szipka elvtárs különben szeptember 9-én Sztálinvárosban tartózkodott, és ott a következőket látta: az utcákon nagy embertömegek verődtek össze, hogy hangszórókon keresztül hallgassák a budapesti magyar–román válogatott mérkőzés közvetítését. Általában a közvetítéseket román nyelven hallgatták. Szipka elvtárs az emberek közé vegyülve tapasztalta, hogy az ilyen csoportokon belül jócskán történt magyar és román soviniszta megnyilvánulás. […] Szeptember 19-én este a sztálinvárosi szabadtéri színpadon a Kínai Felszabadító Hadsereg adott műsort. Előadás után a román–magyar labdarúgó-mérkőzések eredményeinek kapcsán állítólag román nemzetiségű egyének provokációkat követtek el. Belekötöttek pl. a magyarul beszélőkbe, s több súlyos verekedés történt, melynek során számosan könnyebb és súlyos sérülést szenvedtek. A verekedéseknél a szolgálatot teljesítő rendőrök általában passzívak voltak, és nem igyekeztek a botrányokat elfojtani."
Mindez a minapi magyar–izraeli barátságos mérkőzés kapcsán ötlött eszembe. Csak akkor a szidalmazottak nem a magyar játékosok voltak…
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely)

Országos EKE-központ épül Várfalván
Hétvégén közmunkán vett részt harminc természetkedvelő
Kiemelt fontosságú esemény zajlott péntektől vasárnapig Várfalván. A Kolozs megyei településen a Várfalvi Községi Napok és Hagymafesztivál mellett az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) önkéntesei munkája zajlott: az úgynevezett EKE-Várat építették Aranyosrákoson, amely tulajdonképpen összenőtt Várfalvával. Az épület az EKE első saját ingatlana az erdélyi magyar civil szervezet újraalakulása óta. Dezső László, az egyesület országos elnöke elmondta: közel négy évig keresték a megfelelő ingatlant, a várfalvi házat egy hónapja sikerült megvásárolniuk, a hétvégén önkéntesek segítségével elkezdték a ház felújítását.
Az EKE központ helyszínének kiválasztásakor fontosnak tartották, hogy könnyen megközelíthető legyen, de ugyanakkor a természetkedvelők és természetjárók csendes, kevésbé forgalmas helyre vágytak. Az új központ a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, az autópálya tordai lejárójától néhány kilométerre található, egy csendes mellékutcában.
Dezső László elmondta, hogy az egyesület a múlt század elején nagyon sok menedékházzal rendelkezett, amelyeket a rendszerváltás után nem sikerült visszaszerezniük. Rájöttek, hogy hiába keseregnek a múlton, és az elvesztett tulajdonokon, fontosabb, hogy az egyesület múltjának megőrzéséért és a jövőjének biztosításáért befektetéseket eszközöljenek, és új menedékházakat hozzanak létre annak érdekében, hogy a fiatalokkal, az ifjúsággal is megismertessék a természetjárás szépségeit, ugyanakkor kellemes és hasznos időtöltést, túralehetőségeket kínáljanak az egyesület tagjainak.
Közel vannak a természeti szépségek
Székelyföldön jóval drágábbak a hasonló ingatlanok, fejtette ki az egyesület elnöke, ezért döntöttek úgy, hogy Kolozs megyében alakítják ki a központot. Valamikor a Tordai-hasadékban található menedékház volt az egyesület legfontosabb pillére, ennek közelében Várfalván vásároltak meg egy 150 éves, jó állapotban lévő székely parasztházat több mint húsz ár telekkel. Az új EKE központ elhelyezkedése miatt fontos stratégiai pont lehet a különböző túrák megszervezésében, hiszen a közelben több látványosság is található: a Tordai-hasadék 9 km-re van, Torda városa, a sóbányával és a sós tavakkal alig 10 kilométerre helyezkedik el. Torockóra és Torockószentgyörgyre húsz perc alatt lehet eljutni a központból autóval, Székelykő pedig két órás gyaloglással közelíthető meg. De innen indulva felfedezhetjük az Aranyos-völgyét, egynapos csillagtúrával akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáta, a Szkerisórai-jégbarlang is megtekinthető, vagy ellátogathatunk a környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságaihoz. A honismereti túrák lebonyolításán túl, az egyesület célja gyermekkirándulások és táborok szervezése is, amelyek helyszínéül szintén ez a központ fog szolgálni – áll az EKE elnöke által a tagoknak küldött körlevélben.
A ház felújítási munkálatai már pénteken elkezdődtek, amikor két teherautónyi alapanyag érkezett a Székelyföldről Várfalvára. A szentegyházi Vándortáborból két darab ezerliteres tartályt, a zuhanyzók faanyagát, műanyag csöveket és idomokat, valamint négy köbméter faanyagot szállítottak Várfalvára, és megérkezett a ház berendezéséhez szükséges hét emeletes ágy és azok matracai is.
A felújítási munkálatokat az EKE Tordai Osztálya koordinálja Pálfi Miklós vezetésével, az önkéntesek pedig egész Erdély területéről érkeztek: Tordáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Brassóból, Nagyváradról. Egy igazi összefogás valósult meg.
1862-ben épült parasztházat építenek újjá
A megvásárolt ingatlant székely ácsmesterek építették 1862-ben. Dezső László elmondta, hogy az EKE megalakulásakor ez a ház már harmincéves volt, ezért tisztelettel fordulnak minden egyes gerendához és ajtófélfához. A megvásárlás pillanatában az ingatlan teljesen lakható állapotban volt, ezért csak elemi átalakításokat végeznek korunk elvárásainak megfelelően. A döngölt agyagpadlót hajópadlóra cserélik, központi fűtést szerelnek, és új zuhanyzókat hoznak létre.
Szombat délelőtt az 1863-ban épült festett székely kapu mögött lázas munka folyt. A mintegy harminc önkéntes lelkesen segített a ház otthonossá tételében. Az udvaron a nők és asszonyok a bográcsgulyás és a lucskos káposzta hozzávalóit készítették elő, a kétszobás házban pedig az önkéntesek óriási porfelhőben alakították ki a központi fűtés csöveinek elhelyezéséhez szükséges árkokat, talicskával hordva ki a lomokat, törmeléket.
A kánikulában a 22 áras kert gyümölcsfái nyújtottak némi hűsölési lehetőséget, itt gondos kezek gyűjtötték össze a gyümölcsöket, és a kerítés környékét is megtisztították a bozóttól. Megtudtuk, hogy a hétvége folyamán még megtisztítják a famennyezetet, és újralakkozzák az impozáns gerendákat, lemeszelik az oldalfalakat, a szobákat hajópadlózzák, majd összeszerelik az ágyakat, hogy a következő közmunka alkalmával már a házban tudják elszállásolni a segíteni érkezőket.
Az EKE országos elnöke bízik abban, hogyha nem is heti rendszerességgel, de gyakran lesz majd hasonló közmunka a központ szépítése, építése érdekében, hiszen tervek vannak: le szeretnék bontani a telken található gazdasági épületet két kis faházat építve a helyére.
Jelenleg az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek 15 erős bástyája van Erdély különböző részein, a Székelyföldtől Partiumig, a Bánságtól a Barcaságig. Közel kétezer taggal az ország legnagyobb turistaszervezete. Ezeket a bástyákat fogja összefogni, és összetartani a most felújított „vár”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

A TVR magyar szerkesztőségeit sem kímélik az elbocsátások
Mintegy harmincszázalékos leépítésről döntött a román közszolgálati televízió igazgatótanácsa, a testület határozata értelmében 980 alkalmazottat bocsátanak el – az intézkedések a magyar szerkesztőségek dolgozóit sem kímélik, bár a kisebbségi stúdióktól várhatóan kevesebb embert menesztenek. Kacsó Sándor, a bukaresti magyar adás főszerkesztője attól tart: a mostani intézkedés csak az első lépés, komolyabb megszorításokra kell számítani. A TVR szakszervezete tegnap japánsztrájkra szólította fel az alkalmazottakat a tervezett leépítések elleni tiltakozásként.
Mintegy harmincszázalékos leépítésről döntött a román közszolgálati televízió igazgatótanácsa, a testület határozata értelmében 980 alkalmazottat bocsátanak el. Claudiu Săftoiu, a Román Televízió (TVR) elnök-vezérigazgatója szerint a mintegy 3320 alkalmazottból 2340 marad. Az igazgatótanácsban a 13 jelen lévő személy közül tízen támogatták a javaslatot.
Az alkalmazottak számának csökkenése mellett megszűnt a TVR Info nevű hírcsatorna és a TVR Cultural nevű, kulturális műsorokat sugárzó adó. A TVR szakszervezete egyébként tegnap japánsztrájkra szólította fel az alkalmazottakat a tervezett leépítések elleni tiltakozásként. Az akció hétfőn, 24 órán át tartana, a szakszervezet képviselői arra kérték az alkalmazottakat, ez idő alatt egyik karjukon viseljenek fehér szalagot, amelyre írják fel a „Tiltakozás” szót.
Nagy Zoltán, az igazgatótanács tagja a Maszol.ro hírportálnak elmondta: a megszorítások a kisebbségi adásokat, így a bukaresti magyar szerkesztőséget is érintik, de az elbocsátások aránya az ő esetükben „távolról sem” lesz 30 százalékos. Hozzátette: elsősorban a meghatározott időre kötött munkaszerződéseket bontják fel, majd egységes tevékenységértékelő kritériumrendszert dolgoznak ki, és ezt alkalmazva döntenek az elbocsátandó személyekről.
Kacsó: nincs magyarellenes intézkedés
Kacsó Sándor, a bukaresti magyar adás főszerkesztője a Krónikának elmondta: a román fővárosban működő három kisebbségi szerkesztőségben – a magyar, a német és az úgynevezett egyéb nemzetiségek szerkesztőségében – jelenleg összesen 74-en dolgoznak. Az átszervezésekkel a három munkaközösséget összevonják, és öszszesen 61 embert tarthatnak meg, akik munkáját egyetlen főosztály irányítja majd. A magyar szerkesztőségben jelenleg 30 ember dolgozik, ami Kacsó szavai szerint soknak tűnhet, ám ebből mindössze 14 a szerkesztő.
„A bukaresti magyar szerkesztőség az idők során kiharcolta magának, hogy saját vágókat, operatőröket – úgynevezett művészeti személyzetet – foglalkoztathasson, ezenkívül pedig két fordító készíti el a műsorokhoz a román feliratot, egy alkalmazott pedig a felvételre rakja rá a román szöveget” – magyarázta Kacsó Sándor.
Hasonló a helyzet egyébként a német szerkesztőségben is, a többi kisebbségi műsornak azonban csak szerkesztői vannak, akik román operatőrökkel, illetve vágókkal dolgoznak. Kacsó elmondta: világosan tudtára adták, hogyha a román szerkesztőségeknél mintegy 30 százalékos leépítésre kerül sor, a magyar szerkesztőségeket sem kímélhetik. Bár három állásuk így is betöltetlen – két nyugalmazott és egy elhunyt kolléga helyére ugyanis a vezetőség a pénzhiányra hivatkozva nem hirdetett versenyvizsgát –, várhatóan mintegy hat további embertől kell megválniuk, ami nagyjából 20 százalékos leépítést jelent.
„Attól tartok, hogy a művészeti személyzetet fogják csökkenteni, remélem azonban, hogy szakmai szempontból vizsgálják meg egy-egy alkalmazott helyzetét, hiszen díjazott műsoraink és munkatársaink is vannak” – mondta Kacsó. A bukaresti szerkesztőség 30 alkalmazottja közül nyolcan úgynevezett terepmunkatársak, Brassóból, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, illetve Marosvásárhelyről küldik az anyagaikat, így a bukaresti magyar adás átfogóbb képet tud nyújtani a romániai magyarság helyzetéről.
Kacsó elmondta: hetente mintegy ötórás adásidejük van, az átszervezések miatt megszűnő TVR Culturalon sugárzott félórás adásukat a TVR2-re csoportosítják át, az eddig a TVR2-n sugárzott adásaik pedig a TVR1-en láthatók ezentúl. Mivel a bukaresti stúdió a TVR3-tól már egy ideje nem kap pénzt új műsorok készítésére, itt ismétléseket sugároznak, de mindent összevetve a műsoridejük nem változik. Kacsó egyedül azt sajnálja, hogy ezentúl is a nézettség szempontjából előnytelen időben, délután 5 óra előtt sugározzák műsoraikat.
„Nem érzem azt, hogy a magyar szerkesztőség ellen irányuló lépések készülnének, ha marad a tervezett 20 százalékos leépítés, és elegendő pénzt kapunk a műsorgyártásra, meg tudjuk tölteni a heti ötórás műsoridőt. Attól tartok azonban, hogy a mostani leépítési hullám csak az első lépés lesz, és később még erősebb megszorításokra számíthatunk” – fogalmazott Kacsó Sándor.
Mint mondta, a hozzá eljutott információk szerint a vezetőség megpróbálja szabványosítani a területi stúdiókat, ami azt jelenti, hogy ahol vannak kisebbségi szerkesztőségek is, ott 100, ahol pedig nincsenek, ott 80 főben maximálták az alkalmazottak számát. „A marosvásárhelyi szerkesztőség is 100 helyre lenne jogosult, ez a stúdió azonban még nem nőtte ki magát ennyire, így várhatóan összesen 60 helyet kapnak majd” – mondta Kacsó.
Bizonytalanság Kolozsváron és Marosvásárhelyen
„Úgy vélem, a Kolozsvári Tv-t sem fogja elkerülni a leépítési hullám, reménykedem azonban, hogy a kisebbségi szerkesztőségeket nem fogja érinteni, hiszen az ukrán nyelvű adást szerkesztő kollégát nem lehet magyar szerkesztővel helyettesíteni, és ez fordítva is igaz” – nyilatkozta lapunknak Orbán Katalin, a kolozsvári magyar adás főszerkesztője.
Hozzáfűzte, még nem tudja, hogy milyen mértékben érinti őket a román közszolgálati televízió átszervezése. Mint részletezte, a kisebbségi szerkesztőségben, a német, ukrán, illetve roma kisebbségi műsort készítőket is beleértve, összesen 17-en dolgoznak, közülük négyen végeznek adminisztrációs munkát, a 13 szerkesztő heti 13 óra műsort készít, ebből mintegy 7,5 óra a magyar nyelvű műsorok ideje. A kolozsvári regionális adó hétköznapokon, délutánonként napi egy órát sugároz élőben magyar nyelven, ezen kívül a román közszolgálati tévé 2-es csatornáján szerdánként 14.30-tól sugároznak egyórás, a TVR3-on pedig kedden és csütörtökön 48 perces magyar adást.
A Kolozsvári Tv magyar adását 9-en készítik, négy főmunkatárs, két szerkesztő-bemondó, egy szerkesztő és két riporter. Orbán Katalin szerint jelenleg is kevesen vannak a 7,5 órás műsor legyártásához, senkit sem tudnak nélkülözni. A zsidó, ukrán, roma és német szerkesztőség egy-egy fős, bármelyikük elbocsátása gyakorlatilag az adott kisebbség anyanyelvű műsorának a megszüntetését jelentené.
A TVR marosvásárhelyi munkaközösségében egyelőre szintén csak találgatások folynak; pontos jövőképet senki nem lát. Fekete Hajnal, a magyar adás főszerkesztője is csak annyit mondott lapunknak: egyelőre semmi biztosat nem tud mondani. „Marosvásárhelyre még semmiféle utasítás nem érkezett” – nyilatkozta a főszerkesztő. A vásárhelyi magyar stúdió minden délután egyórás műsorral jelentkezik, amelyet délelőttönként megismételnek.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a leépítési hullám a temesvári „szerkesztőséget” egyáltalán nem fogja érinteni. Laslavic Tímea, a temesvári magyar adás szerkesztője a Krónikának elmondta: egyedül készíti a helyi magyar adást. Hetente 48 perces magyar nyelvű műsort sugároz a TVR3, ennek rövidített, 41 perces változatát az összesen négy megyében (Temes, Arad, Hunyad és Krassó-Szörény) fogható temesvári regionális adó ismétli meg, szintén heti egy alkalommal.
A köztelevízió havi bevétele 6,57 millió euró, míg a havi kiadásai elérik a 10,31 millió eurót. Az átszervezési program értelmében a következőkben a felére csökkentik a kiadásokat, így a mérleg pozitív oldalán megjelenő 1,47 millió eurót az adósságok törlesztésére és beruházásokra fordítják majd. A köztévé a tervek szerint hét év alatt törlesztheti 145 millió euróra rúgó adósságát. Kiss Előd-Gergely, Szucher Ervin, Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Daczó Katalin beszélgetése Ferenczné Kurkó Veronikával
Kurkó Gyárfás, a magányos magánember
Politikai pályafutása csúcsán „a nép fiának” nevezték, ünneplőbe öltözött emberek, diadalkapuk vártá, amerre járt, de erre a Kurkó Gyárfásra, a közismert politikusra[1] saját lánya, a Brassóban élő Ferenczné Kurkó Veronika nem emlékszik. Az ő emlékeiben egy visszahúzódó, meggyötört, magába forduló férfi maradt meg, akivel felnőttként találkozott. Kurkó Veronikával kétszer is beszélgettem, először 1998, másodszor 2012 tavaszán. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket.
-Kevés a személyes emlékem, mert négyéves voltam 1949-ben, amikor őt elvitték és 19 éves 1964-ben, amikor hazajött – mesélte Ferencz Nagy Veronika. – A szüleim Brassóban ismerkedtek meg. Édesapám a szászrégeni inasévei után itt, Brassóban akart műhelyt nyitani. A domokosi nagymamám épp a brassói nagyszüleimhez küldte apámat, hogy szerezzenek neki kvártélyt, s így ismerte meg édesanyámat, Kató Emmát. 1932-ben összeházasodtak. Együtt építették a Fehér utca 16. szám alatti házat (ma az egyik fiam lakik benne), s édesapám műhelyt nyitott a Hosszú utcában. Én ’45 januárjában születtem és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra. Aztán ’50-ben visszahoztak engem Brassóba a nagyszüleim. Édesanyám ’54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, munkába állt.
-Az édesanyja politizált?
-Benne volt a női szövetségben, én már nem tudom, hogy hívták annak idején. Segítettek gyermekeket, előadásokat szerveztek. Később, Kolozsváron a Romániai Demokrata Nők Országos Szövetségének volt a tagja. Miután édesapámat elvitték, nem foglalkozott politikával.
-Emlékszik az édesapja letartóztatására?
-1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát – persze arra volt engedélye –, mást nem kaptak. Azt mondták, menjen velük három napra Bukarestbe. A három napból lett tizenöt év, úgy elvitték. Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában van. Ugyanakkor többeket letartóztattak, Balog Edgár, Márton Áron, Méliusz József, Csőgör Lajos is akkoriban volt elvíve, de a család nem szabadott mondja, mi történt velük. Csak miután iskolába kezdtem járni, mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot a Balogh Edgár családjával, és ott is tudták a gyerekek, hogy mi a valós helyzet... Sokat sírtam kicsi koromban, hiányzott nagyon édesapám. Édesanyám mesélte, hogy mennyire szeretett, és mennyire akart gyereket, s aztán nem sok öröme telt benne... A dolgot nehezítette, hogy katonai törvényszék ítélte el, ezért édesanyámmal megfizettették a perköltséget, de őt nem hívták a tárgyalásra, és titkos volt az aktaszám. A húga sokat járt érdeklődni, hogy hátha valamit megtud, de hiába. Aztán ’54-ben küldött egy levelezőlapot, kérte anyut, hogy küldjön meleg ruhát. Édesanyám küldött.
-Tudták látogatni?
-Nem, nem tudtunk semmit róla.
-Tizenöt évig nem tudtak semmit róla?
-Csak ’64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Szamosújvárról szabadult. Korábban azt hallottuk, hogy Codleán van, s elmentünk mi is Codleára, de hát ott nem volt... Ő sem tudott rólunk, nem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron. Hazahoztuk onnan, de meg volt lepődve, amikor engem meglátott, mert amikor utoljára látott, még kicsike voltam. Így akárhova mentem, mindenhol a nyomomban volt. Én magáztam. Erre azt mondta, tudod mit? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mondom, mire tetszik célozni? Azt mondja, hogy amikor elvittek, akkor tegeztél, tegezzél ezután is. Egy kicsit nehezemre esett az első időben, de aztán megszoktam.
-Biztosan nehéz volt egy apa-leány kapcsolatot kialakítani...
-Egy kicsit nehéz annyi évi hiány után...
-Mennyire sikerült lelkileg közel kerülni hozzá? Mennyire nyílt meg?
-Nem mertünk kérdezni soha semmit, mert az elején kérdezett valamit édesanyám, s akkor nagyon kikelt. Ideges lett. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha hagyjuk, nem kérdezünk semmit, nem kavarjuk fel az emlékeket.
-Elég zaklatott idegállapotban került haza, ugye?
-Nagyon zaklatottan került haza, nem tudott beleilleszkedni az akkori időbe, szokásokba.
-Mikor kezdődtek az idegproblémái?
-Úgy különben nem mutatkozott rajta semmilyen ideg-dolog, ha nem említettük az eltöltött éveket.
-Milyen volt a viszonya Márton Áronnal?
-Rokonok voltak Márton Áronnal, unokatestvérek. Annyit tudok, hogy a börtönben egyszer Márton Áron beteg volt, és édesapám a napi ebédadagját neki adta, hogy egy kicsit jöjjön helyre. Aztán mikor Márton Áron hazajött, küldött nekem pénzt, s azt mondta, hogy azért mert az ebédjét egyszer nekiadta.
-Később kapcsolatban maradt Márton Áronnal, vagy más rabtársaival?
-Nem emlékszem, hogy kapcsolatban lettek volna. Mikor a többiek hazajöttek, – jóval édesapám előtt – azokkal édesanyám tartotta a kapcsolatot. Balogh Edgárékkal sokáig leveleztünk is, jártam náluk Kolozsváron vakációban. Méliuszéknál is jártunk egyszer Bukarestben, meghívtak, de édesapám egyikükkel sem találkozott miután hazakerült. Írni sem írt azután.
-Mivel töltötte a napjait?
-Egy ideig dolgozott, 1965-ben a brassói posztógyárban kapott állást mint karbantartó lakatos, és ott dolgozott 1972-ig, nyugdíjazásáig, de olyan kevés nyugdíjat kapott, hogy abból nem tudtak megélni. Aztán az Írószövetség elismerte tagjának, és onnan kapott két évig nyugdíjat, aztán sok utánajárás után elismerték, hogy illegális harcos, s aztán ilyen nyugdíjat kapott. Az utolsó években otthon ült, újságot olvasott, járkált a városban, elment a Pojánába gyalog, nem volt más tevékenysége. Azt hiszem, hogy egyszer járt Csíkban is, de olyan magába zárkózott lett, nem nagyon érdekelte semmi. S aztán mi sem erőltettük. Gyomorrákban halt meg 1983-ban.
-Mikor járt utoljára Csíkszentdomokoson Kurkó Gyárfás?
-Azt hiszen Szentdomokoson ’72-ben volt utoljára, mikor meghalt az édesanyja.
-Testvéreivel mennyire tartotta a kapcsolatot?
-Volt egy húga és egy öccse, akik Brassóban laktak, azok néha eljöttek, de ő nem ment hozzájuk.
-Volt egy paptestvére is Olaszországban, Alajos. Vele milyen volt a viszony?
-Ő írogatott levelet, én válaszoltam, de azt hiszem, csak egyszer találkoztak itt Brassóban.
-Sokan úgy tartják, hogy még a paptestvére sem akart vele szóbaállni, mert kommunista lett...
-Valóban, eleinte nem akart tudni róla Alajos.
-Önnek személy szerint volt hátránya abból, hogy Kurkó Gyárfás volt az édesapja?
-Hátrányom az volt, hogy nem tudtam leérettségizni. Én ’62-ben végeztem, amikor ő még börtönben volt. Édesanyámnak sokan tanácsolták, hogy váljon el, hogy tudjak az iskolával előrehaladni, de édesanyám nemet mondott, és én is.
-Itt, Brassóban mennyire él Kurkó Gyárfás emléke?
-Semennyire. Például a születésének száz éves évfordulójakor, 2009-ben, a Brassói Lapok sem emlékezett meg róla. A temetőbe ezelőtt vagy tíz évvel bekenték a sírkövét kátránnyal, annyira, hogy nem lehetett látni, hogy mit ír, aztán nagybátyám még élt, lement, lepucolta úgy, ahogy tudta, hogy lehessen elolvasni a nevét.
[1]Kurkó Gyárfás (1909-1983), lakatos, politikus. Pályáját a Magyar Dolgozók Országos Szövetségében kezdte, 1934-től-szervezet átszervezéséig -a MADOSZ elnöke, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke (1944-1947). Az MNSZ-en belül fokozatosan „radikalizálódott”, felismerte, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült a Kommunisták Romániai Pártja magyarságpolitikai elképzeléseivel, 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd az 1949 őszi letartóztatása után 1951-ben Márton Áronnal együtt ítélték el, mint „magyar irredentát”. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult. (Nagy Mihály Zoltán-Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kötete alapján -A szerk.)
Székelyföld

Istentisztelet a Mikóért, tüntetés az autonómiáért (Magyarország)
Több száz hívő előtt tartott ökumenikus istentiszteletet Kiss-Rigó László katolikus, Bölcskei Gusztáv református és Fabiny Tamás evangélikus püspök szombaton a szegedi dómban a református sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumért. Ugyancsak szeptember elsején Székelyföld szabadságáért, területi autonómiájáért és a magyar történelmi egyházak által fenntartott erdélyi iskolák visszaállamosítása ellen tartottak tiltakozó demonstrációt a budapesti román nagykövetség épülete előtt mintegy háromszáz ember részvételével.
Szegeden a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása elleni sepsiszentgyörgyi tüntetés napjára szervezett szegedi szertartáson részt vett Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Kalmár Ferenc, a KDNP alelnöke is. Répás Zsuzsanna az istentiszteletet követően hangsúlyozta: a magyar kormány minden jogi és diplomáciai segítséget kész megadni az erdélyi református egyháznak és az ügyben személyesen érintetteknek. A politikus szerint megdöbbentő, hogy a XXI. században, az Európai Unióban a kollégiummal kapcsolatban olyan ítélet születhetett, amely ellentmond minden jogi alapelvnek: a jogbiztonságnak, a tulajdon szentségének és az egyházak függetlenségének. A Székely Mikó Kollégium épülete a református egyház tulajdona, s erről bírósági ítélet született Brassóban – szögezte le a helyettes államtitkár. Répás Zsuzsanna reméli, hogy a restitúciós bizottság tagjait elmarasztaló elfogadhatatlan és abszurd bírósági ítéletet megváltoztatják, sikerül jogorvoslatot találni a romániai igazságügyi fórumokon. Amenynyiben ez nem történik meg, a magyar kormány kész továbbvinni ezt az ügyet nemzetközi szintre – fűzte hozzá. A helyettes államtitkár kifejtette: nagyon fontosnak tartja, hogy a kollégium ügye érdekében a történelmi egyházak mellett azok a romániai magyar pártok is összefogtak, amelyek egyébként rivalizálnak egymással.
Budapesten a budapesti megmozdulás a sepsiszentgyörgyivel egy időben zajlott. A kordonokkal körbezárt román külképviselet épülete melletti Izsó utcában felállított színpadon György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke azt mondta: a román kormány az elmúlt tizenkilenc év alatt nem tett eleget az európai felszólításoknak, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, és az iskolák egyházi kézbe történő visszaszolgáltatása Románia uniós csatlakozása után leállt. Emlékeztetett: a román állam a kommunista rendszerben nyolcezer egyházi ingatlant kobozott el, ebből 2140-re a magyar történelmi egyházak tartottak igényt, és ebből mindössze ötszázat szolgáltatott vissza a román állam, de a döntést a helyi és megyei önkormányzatok megfellebbezték. A Székely Nemzeti Tanács egy petíciót is megfogalmazott, amelyben azt kérik a magyar pártoktól és közéleti szereplőktől, ne tegyék négyévente ismétlődő kampánytémává Székelyföld területi autonómiáját, hanem segítsék annak megvalósulását. A román kormányt felszólítják, tartsa be az ország kötelezettségeit, szolgáltassa vissza a jogtalanul elkobzott egyházi és közösségi javakat. Mindezek betartatásához az Európa Tanács és az Európai Unió intézményeinek segítségét kérik. A budapesti megmozduláson felolvasott petíciót a mintegy háromszáz tüntető közfelkiáltással is megerősítette, majd írásban juttatják el a román nagykövetség vezetőjének, aki a szervezők szerint nem kívánta átvenni a dokumentumot, de elküldik a román kormánynak és az összes uniós magyar intézmény vezetőinek is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely autonómiáért tüntettek a budapesti román nagykövetség előtt
Székelyföld szabadságáért, területi autonómiájáért és a magyar történelmi egyházak által fenntartott erdélyi iskolák visszaállamosítása ellen tartottak tiltakozó demonstrációt a budapesti román nagykövetség épülete előtt mintegy háromszáz ember részvételével szombaton. Szegeden ökumenikus istentiszteletet tartottak a Székely Mikó Kollégiumért.
A Budapest XIV. kerületében álló, kordonokkal körülzárt román külképviselet épülete melletti Izsó utcában felállított színpadon György-Mózes Árpád, a Székelyföldért társaság elnöke azt mondta: a román kormány az elmúlt 19 év alatt nem tett eleget az európai felszólításoknak, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, és az iskolák egyházi kézbe történő visszaszolgáltatása Románia uniós csatlakozás után leállt.
Emlékezetett: a román állam a kommunista rendszerben nyolcezer egyházi ingatlant kobozott el, ebből 2140-re a magyar történelmi egyházak tartottak igényt, és ebből mindössze ötszázat szolgáltatott vissza a román állam, de a döntést a helyi és megyei önkormányzatok megfellebbezték.
Bácsfainé Hévízi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke arról beszélt, hogy egyre kevesebb magyar kerülhet be a román felsőoktatásba, iskolák százai alakulnak át, és elsőként Kolozsvárt fosztották meg a magyar nyelvű oktatástól. Szót emelt az ellen is, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetemen szisztematikusan megszüntették a magyar nyelvű képzést, ezért mint hangoztatta, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium ügyét nem lehet, és nem is szabad kizárólag egyházi ügyként kezelni. A Székely Nemzeti Tanács nevében ezért egy petíciót is megfogalmaztak, amelyben azt kérik a magyar pártoktól és közéleti szereplőktől, ne tegyék négyévente ismétlődő kampánytémává Székelyföld területi autonómiáját, hanem segítsék annak megvalósulását. A román kormányt pedig felszólítják, tartsa be az ország kötelezettségeit, szolgáltassa vissza a jogtalanul elkobzott egyházi és közösségi javakat. Mindezek betartatásához az Európa Tanács és az Európai Unió intézményeinek segítségét kérik.
A budapesti megmozduláson felolvasott petíciót a mintegy háromszáz tüntető közfelkiáltással is megerősítette, és majd írásban juttatják el a román nagykövetség vezetőjének, aki a szervezők szerint nem kívánta átvenni a dokumentumot, de elküldik majd a román kormánynak és az összes uniós magyar intézmények vezetőinek is.
Az Izsó utcában tartott tüntetésre Nagyatádról, Érdről és Komlóról is érkeztek demonstrálók, akik a szakadó esőben árpádsávos, székely és nemzetiszínű zászlókat is lobogtattak. A demonstrálók között ott volt Gaudi Nagy Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője is.
Ökumenikus istentisztelet Szegeden a Református Székely Mikó Kollégiumért
Több száz hívő előtt tartott ökumenikus istentiszteletet Kiss-Rigó László katolikus, Bölcskei Gusztáv református és Fabiny Tamás evangélikus püspök szombaton a szegedi dómban a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumért.
Az intézmény visszaállamosítása elleni tiltakozó sepsiszentgyörgyi tüntetés napjára szervezett szertartáson részt vett Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Kalmár Ferenc, a KDNP alelnöke is.
Répás Zsuzsanna az istentiszteletet követően az MTI-nek hangsúlyozta, a magyar kormány minden jogi és diplomáciai segítséget kész megadni az erdélyi református egyháznak és az ügyben személyesen érintetteknek.
A politikus szerint megdöbbentő, hogy a XXI. században, az Európai Unióban a kollégiummal kapcsolatban olyan ítélet születhetett, amely ellent mond minden jogi alapelvnek: a jogbiztonságnak, a tulajdon szentségének és az egyházak függetlenségének. A Székely Mikó Kollégium épülete a református egyház tulajdona, s erről bírósági ítélet született Brassóban – mondta a helyettes államtitkár.
Répás Zsuzsanna reméli, hogy a restitúciós bizottság tagjait elmarasztaló „elfogadhatatlan és abszurd” bírósági ítéletet megváltoztatják, sikerül jogorvoslatot találni a romániai igazságügyi fórumokon. Amennyiben ez nem történik meg, a magyar kormány kész továbbvinni ezt az ügyet nemzetközi szintre – tette hozzá.
A helyettes államtitkár kifejtette, nagyon fontosnak tartja, hogy a kollégium ügye érdekében a történelmi egyházak mellett azok a romániai magyar pártok is összefogtak, amelyek egyébként rivalizálnak egymással.
Krónika (Kolozsvár)

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

Markó Attila indul a parlamenti választásokon
Háromszéken tíz RMDSZ-es politikus szállt versenybe a négy képviselői és két szenátori mandátumért. Tamás Sándor, a Kovászna megyei szervezet elnöke ezt sajtótájékoztatón jelentette be, miután lezárult a jelöltségek fogadása.
Mint kiderült, a sepsiszentgyörgyi képviselői körzetben az RMDSZ kisebbségügyi szakpolitikusa, a Mikó-per vádlottja, Markó Attila indulna. Az államtitkár gyakorlatilag már hivatalos jelöltnek tekinthető, ugyanis ebben a körzetben más nem jelezte indulási szándékát.
Szeptember 27-ig rangsorolnak
A kézdiszéki körzetben Fejér László Ödön, vállalkozó jelentkezett. A Sepsiszék és Erdővidék körzetben Márton Árpád hetedszerre újrázna, de ugyanitt indulna Pál Szilágyi Zoltán is. Az Orbaiszék-Bodzavidék képviselői körzetben Thiesz János, Kovászna város alpolgármestere méretkezik meg a román pártok jelöltjeivel szemben.
A felsőháromszéki szenátusi kerületben egyetlen RMDSZ-es jelölt, Olosz Gergely indul, viszont az alsóháromszéki körzetben erős belső verseny várható, hiszen itt újrázna Albert Álmos, de ellene indul Demeter János volt tanácselnök, Kerekes Jenő orvos és Klárik László volt megyemenedzser is.
Tamás Sándor elmondta: ezelőtt négy évvel úgy szervezték meg a Kovászna megyei szervezetet, hogy a széki szervezetek határai egybeesnek a képviselői körzetek határaival, így szeptember 27-ig a széki szervezetek döntenek arról, hogy ahol verseny van, melyik jelöltet támogatják.
Antal kérte fel, vállalja a jelöltséget
Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke rámutatott: maga kérte fel a Brassóban élő Markó Attilát, hogy vállalja ezt a jelöltséget, és a sepsiszentgyörgyi választmány egyöntetűen támogatta a jelöltséget. „Fontos jelzés mindenki irányába, hogy szolidárisak vagyunk Markó Attilával, aki egyébként alkalmas arra, hogy megjelenítse a székely-szórvány programot, illetve előre viszi azt a projektet, hogy a Brassó környéki magyarokat kulturálisan Sepsiszentgyörgyhöz csatoljuk” – magyarázta Antal Árpád.
A sepsiszentgyörgyi elnök szerint a Brassó megyei magyarok számára kevés a helybéli kulturális kínálat, de a két város közti kis távolság miatt a kulturális eseményekben gazdag Sepsiszentgyörgyre csábítanák őket. „Valószínű lesznek, akik kifogásolják, hogy Markó Attila nem helybéli, de fontos politikai jelzés az, hogy a sepsiszentgyörgyi RMDSZ-szervezet felül tudott emelkedni a platformok közti vitán, és olyan jelöltet támogat, aki a várost és az erdélyi magyar ügyet szolgálja” – mondta Antal.
Éles kampánytól tart Kelemen Hunor
A jelöltbemutató sajtótájékoztatón jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök kifejtette: örvend annak, hogy sok helyen új arcok, új emberek szálltak versenybe, ugyanakkor örül a sepsiszentgyörgyi szervezet döntésének, miszerint Markó Attila indulását támogatják. „Ez jó döntés volt, remélem a sepsiszentgyörgyiek rá szavaznak” – mondta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor szerint az ország minden régiójában élnek magyarok és az RMDSZ szimpatizánsai. Az arányos választási rendszernek köszönhetően minden leadott szavazatot mandátumra lehet váltani, így a visszaosztásnál lehetőség van akár a Kárpátokon túli megyékben, vagy a külföldi választókerületekben is mandátumot szerezni. „Célunk, hogy a tapasztalatot, szakmai hozzáértést, az elköteleződést és az új szemléletet ötvözve olyan RMDSZ frakció legyen, amely megfelel a következő időszak kihívásainak” – mondta a politikus.
A szövetségi elnök éles kampányra számít, szerinte a román pártok közti harc miatt várhatóan magas lesz a románok választási részvétele, ezért lesz fontos a magas magyar részvétel is, mert csak így lehet megtartani a romániai magyarok arányos képviseletét. Úgy véli: a magyar-magyar verseny nem lesz olyan kiélezett, mint ami a román politikai pártok között zajlik.
Kelemen az önkormányzati választások eredményeit ismerve nem tart attól, hogy a többi magyar politikai párt nehézséget okozna az RMDSZ-nek. Arra az újságírói kérdésre válaszolva, hogy a magyarországi politikusok kampányban való jelenléte befolyásolja-e a parlamenti választások eredményét, Kelemen Hunor kijelentette: „Erdélyben sok hely van még, ahová fenyőfát lehet ültetni, de az nem hoz szavazatot”.
Maszol.ro

A magyar államfő kitüntetéseit vehették át
Az augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Albert Ernő laudációja
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván.
Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett.
Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!"
Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál.
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza.
* * * Dr. Ballók Jolán laudációja
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen.
Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet.
Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata.
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza.
Nagy Géza laudációja
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken.
Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat.
Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket.
Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel.
Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben.
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Takács István laudációja
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak.
Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban).
Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki.
Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket.
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Erdély.ma,

Elfelejtett műemlékeink – az interneten
Beszélgetés Cristina Andrea Chira építésszel, a MoNUmenteUITATE projekt egyik vezetőjével
Erdélyben barangolva úton-útfélen a múlt egykor impozáns, ma romjaiba roskadt emlékeivel találkozhatunk, amelyek nagy részét sajnos „unokáink sem fogják látni”. Reményt keltő azonban, hogy egyre több kezdeményezés indul az épített örökség megmentésére. Ilyen ez a fiatalok által, meglepő módon Bukarestből indított mozgalom is. A MoNUmenteUITATE – elfelejtett emlékek nevet viselő civil kezdeményezés és projekt ma már internetes honlappal (www.monumenteuitate.ro,), facebook-oldallal, bloggal (http://monumenteuitate.blogspot.ro/) és kiállításokkal igyekszik népszerűsíteni a történelmi Erdély, Bánság és Partium nemesi családjainak kastélyait. A mintegy 300 emlékművet bemutató projekt folyamatosan bővül, így bátran elmondhatjuk, hogy Romániában ez az egyik leggazdagabb digitális formában létrehozott műemlékvédelmi projekt. Facebook-oldalukon több mint 3400 ember követi tevékenységüket, amely elsősorban a fiatalok körében válik egyre népszerűbbé. A projektről, céljairól, tevékenységükről és a jövőbeli kihívásokról az egyik szervezővel, Cristina Andrea Chirával beszélgettem.
– Kitől származik a projekt ötlete és miért hozták létre?
–A projekt eredetileg nem a mára kialakult méretekben lett elképzelve. A kezdeményezés 2008-ban dr. Anca Brătuleanu építészmérnök, egyetemi tanár javaslatára indult, aki elküldött bennünket, a bukaresti Ion Mincu Műegyetem akkor harmadéves hallgatóit, hogy Erdély nemesi kúriáit kutassuk föl. A terepgyakorlat elsődleges célja az volt, hogy megismertesse a majdani fiatal építészeket az erdélyi épített örökséggel, azok elhelyezkedésével, környezetével, értékeivel, varázsával és sajátos problémáival. A történelmi emlékek nem csak önálló esztétikai alkotások, megértésükhöz szükséges a történelmi, gazdasági és politikai korszellem ismerete és kutatása is. A tanárnő későbbi beszámolója szerint a projekt azt is vizsgálta, milyen reakciót vált ki a fiatal generációból azokkal a történelmi emlékekkel való találkozás, amelyek ugyan szerepelnek a Történelmi Emlékművek Listáján (LMI), de kevés adat és silány érdeklődés övezte őket, mondhatni „elfelejtett emlékeinknek” számítanak. Ezeket a kirándulásokat leginkább expedíciókhoz hasonlíthatnánk, minden alkalommal felfedeztünk valami újat. Azért esett a választás az erdélyi kastélyokra és kúriákra, mert míg a havasalföldi és moldovai emlékművek iránt az elmúlt években megnőtt az érdeklődés, addig az erdélyiekről továbbra is kevés információ jutott el a közönséghez. Az élmény, amelyet például egy aprócska falu melletti erdőben megbújó barokk palota felfedezése és vizsgálata nyújtott, elvarázsolta a hallgatók többségét. A varázs „hatására” néhányan szerettük volna folytatni a kutatást a terepmunka után is. Köztük voltam én is, illetve kolléganőm, Anca Majaru, akivel a projekt irányítását elkezdtük. A hallgatók önkéntes alapon folytatták a terepmunkát, létrehozva a ma ismert fényképes adatbázis magját. A projekt további erőre lelt Irina Leca (a Bukaresti Egyetem Történelem szakának 2012-ben művészettörténetet végzett hallgatója), Alexandra Stoica (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának 2011 óta mesteris hallgatója), Radu Florea (a bukaresti Ion Mincu Műegyetem 2010-ben végzett építészhallgatója) és Alina Chiciudean (tudományos segédmunkatárs a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián) csatlakozásával. 2012 januárjában létrehoztuk az Arché Egyesületet, majd áprilisban sikerült a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) egyik pályázatát megnyerni.
– Van-e a projektnek és a vele járó internetes oldalaknak az ismeretterjesztésen és az emlékművek védelmére való szorgalmazásán túli célja is? Szerveznek-e konferenciákat, workshopokat vagy más civil kezdeményezést?
– A projekt elsődleges célja az erdélyi, bánsági és partiumi kastélyok és kúriák bemutatása, amely révén reméljük, hogy elősegítjük ezek megmentését és restaurálását is. Ahogy azonban minden történelmi épületet, úgy a kastélyokat is elsősorban az emberek és a helyi közösségek kell hogy életre keltsék. Szükség van arra, hogy a helybéliek is felismerjék otthonaik körül „ólálkodó” értékeiket, majd ezt követné a kulturális turizmus embereinek bevonása a folyamatba. Mivel Romániában az épített örökség oktatása és bemutatása még gyermekcipőben jár, fontos lenne, ha a projektünk is hozzájárulna a román nagyközönség oktatásához például workshopok révén, ezek kivitelezéséről azonban még nem gondolkodtunk. Tudományos fórumokon azonban már képviseltük a projektet. Részt vettünk többek között a tizenkettedik Építészet-Régészet-Restaurálás Konferencián és a brassói Transilvania Egyetem rendezte ACUM 2011 konferencián.
– Munkájuk során milyen akadályokkal kellett szembesülniük?
– Az akadályok, amelyekkel találkoztunk, nem voltak leküzdhetetlenek, ám nemegyszer nehezítették munkánkat. A terepjárások során például a közönyösség volt a legfőbb akadály, amely az emberek régi épületek iránti érdeklődésének hiányából fakad. Többször előfordult, hogy kereséseink során még a polgármesteri hivatalok alkalmazottai is furcsa szemmel néztek ránk, és nem hitték el, hogy településükön létezik nemesi kúria. Mindezek ellenére sikerült rendkívüli emberekkel is megismerkednünk, akik nagymértékben segítettek helyi csetlés-botlásainkban. A másik fő akadály a fényképanyag összeállítása során jelentkezett. Azon épületek esetén, amelyeket visszaszolgáltattak vagy ma közhivatalok tulajdonát képezik, nehéz volt fényképeket készíteni. Mivel a sajtóval állítólag többször meggyűlt a bajuk, igen szkeptikusok voltak. A terepen persze számos aprócska akadály jelentkezhet, így fenyegetett már minket kutyafalka, denevérraj vagy omlásveszélyes épület is.
Az irodai munkában és a feldolgozásban jelentkező akadályok közül kiemelném az épületekről fellelhető hiányos, pontatlan szakirodalmat.
– Milyen véleménnyel reagált kezdeményezésükre a szakma és a nagyközönség?
– Mindkét részről pozitív visszajelzéseket kaptunk. Igyekszünk, hogy interneten – és máshol is – közölt cikkeink szakmailag kifogástalanok legyenek, ugyanakkor a nagyközönség számára bármikor hozzáférhetőek. Szerencsére eddig nem kaptunk negatív visszajelzést vagy szakmai elmarasztalást. A nagyközönség lelkesedése minket is bátorít, és további munkára ösztönöz. Sokszor kapunk olvasóinktól ajánlatokat, ötleteket, nemegyszer képekkel és információkkal is szolgálnak.
– Milyen jövőbeli célokkal folytatják munkájukat?
– Jelenleg is dolgozunk azon, hogy internetes honlapunkat szebb és közönségcsalogatóbb formába öntsük. Túl a műemlékek hű és szakmailag hiánytalan bemutatásán, fontosnak tartjuk, hogy életet leheljünk valamilyen módon ezekbe az épületekbe, elsősorban a környezetükben vagy a kastélyokban rendezett kulturális események népszerűsítésével és restaurálásuk, megőrzésük fontosságának tudatosításával. Közel száz, idén nyáron felkeresett és adatolt emlékművel kívánjuk hamarosan bővíteni internetes adatbázisunkat, amelyet angol nyelven is bemutatunk. Reméljük, hogy a romániai műemlékvédelemben bekövetkezett változásokban a mi munkánknak és az Elfelejtett műemlékeink (MoNUmenteUITATE) projektnek is van valamilyen szerepe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar napok Brassóban
A tavalyi sikeres kezdet után idén másodszor is megszervezik a Brassói Magyar Napokat a szomszédos nagyvárosban.
A rendezvény ezúttal is többnapos, szeptember 28-án, pénteken Zorán-koncerttel rajtol, és október 7-én, vasárnap kirándulással, könyvbemutatóval, vásárral zárul. A szervezők minden réteget próbálnak megszólítani: lesz egyházi szavalóverseny, képzőművészeti és gasztronómiai kiállítás, színházi és néptáncelőadás (helyi műkedvelőkkel és hivatásos társulatokkal), dzsessz- és sanzonest, zenés irodalmi est, LGT-est, könyvbemutató, konferencia, történelmi megemlékezés, emléktábla-avatás, divatbemutató, baranta-bemutató, borkóstoló, gyermekműsor, táncház kicsiknek és nagyoknak, diákbuli és szépségkirálynő-választás, futóverseny, focibajnokság, főzőcske, gyalogtúra és vásár is. Minden érdeklődőt, a háromszékieket is szeretettel látják a brassói magyarok.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Mi ebbe beleszülettünk – beszélgetés a csernátoni Haszmann Pállal és Józseffel
„A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.”
Haszmann József és Haszmann Pál
– Gyerekként mit jelentett Önöknek, hogy egy alakuló múzeumban nőttek fel?
– Haszmann Pál: Mi ebbe beleszülettünk, édesapám gyűjtötte Háromszék vármegye minden értékét: szellemi és tárgyi anyagokat. Édesapám már kisgyerekkorunkban magával vitt bennünket, hogy ismerjük meg a falut, annak múltját, történelmi emlékeit. Számunkra nem volt más út, de nem is kerestünk mást, édesapámat példaképnek tekintettük, figyeltük, hogy mindig érdeklődik, az idős embereket faggatja, jegyzetfüzete mindig nála van és mindig mindent papírra vet. Ennek a tevékenységnek mindhárom fia részese volt, mi az ikrek (Pál és József) és öcsénk, Lajos. Amikor édesapánk már nem bírta erővel a gyűjtőmunkát, feladatokat adott nekünk, behordtuk a tárgyakat Felső-Háromszék távolabbi településeiről, a megmentett értékeknek aztán együtt örvendeztünk. Fiatalos hévvel mindig felfedeztünk valamit, és édesapánk akkor is megdicsért, ha annak nem volt értéke. Örült, hogy lesz, aki folytassa, amit megkezdett, egyértelművé tette számunkra, hogy az örökséget nekünk kell majd tovább gondoznunk és gyarapítanunk. Nem csalódott, mert látta, hogy minket ez érdekel. Most mi is a feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalokban felébresszük az érdeklődést az itt élő székely magyarság múltja iránt. Minket is erre tanítottak a szüleink, a mi gyerekeinket pedig beleneveltük ebbe, hogy folytatják a munkánk.
– Haszmann József: Én sem maradtam ki semmiből. Ha újra kellene kezdeni az életet, akkor sem tennék másként semmit. Mi nem tértünk le arról az útról, amit számunkra édesapánk kijelölt. Ma is itt vagyunk a múzeumban reggeltől estig. Hiszek benne, hogy amit gyerekként a családban, a környezetünkben látunk, azt visszük tovább. Nekünk szerencsénk volt, hogy ebbe a családba születtünk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Emlékszem, hogy kisfiúk voltunk, nagy tél zúdult Háromszékre, az itthon telelő énekesmadarak megdermedtek, mi hajnalban pedig összegyűjtöttük és behordtuk őket a nagy ebédlőszobába, ahol fénylett a szép Lüszter-lámpa. A melegben a madarak feléledtek, nekirepültek a lámpának és a gömbjét összetörték. A szüleink nem haragudtak, megértették, hogy a madarak fontosabbak, mint az értékes lámpa.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy a gyűjteményből múzeum legyen?
– H. P.: Édesapánk mindig arra vágyott, hogy ha jobb idők lesznek, hivatalosan is megnyissa kapuit egy múzeum, az összegyűjtött értékeket mindenki számára hozzáférhetővé tegyék. Többször majdnem sikerült is megvalósítania a tervét, például a gyerekkori gyűjteményét berendezte Tamásfalván egy padláson, azonban a sütőház kigyulladt és minden odaveszett. Később a zabolai tanítói állomáshelyén is arra törekedett, hogy egy kisebb néprajzi gyűjteményt megmutasson, de az álma mindig egy nagy intézmény, egy valódi múzeum megteremtése volt. Az 1945-1947-es rendszerváltozás, a népi hatalom berendezkedésének időszaka, a diktatúra nehéz évtizedei ennek nem kedveztek. A lázas hetvenes évek elején azonban a Nyugat nyomására a nemzeti kisebbségek engedményeket kaptak, emlékházak jöttek létre, szobrot állítottak a nagy elődöknek, történelmi emlékhelyeket jelöltek meg.
Akkor alakult meg a kisbaconi Benedek Elek-emlékház, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, majd 1973-ban ránk került a sor, és megnyitotta kapuit a csernátoni múzeum. Még korábban, Király Károly engedélyével sikerült megszerezni a Damokos-kúriát, amely akkor ebek harmincadjára került, épületeiben disznóhizlalda, gabonaraktár működött. 1968-tól már elkezdtük a telket rendbe tenni, és 1973. január 24-25-én megnyitottuk a múzeumot. Ezzel egy időben jött létre a Csernátoni Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület. Édesapánk már rég mondta, hogy élő múzeumot kell létrehozni, a népfőiskola éppen ezt a szerepét erősíti, hozzáférhetővé teszi az itt felhalmozott anyagot és tudást sok száz fiatal számára. Idén is több mint hétszázan ismerkedtek a múzeumi anyaggal, tanulták a hagyományos mesterségeket. A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.
– Milyen fogadtatása volt évtizedekkel ezelőtt a múzeumnak?
– H. J.: A csernátoni emberek nagy része a múzeum fogalmával sem volt akkor tisztában, azt hitték, hogy valami mozi lesz, mert Csernátonban muzinak mondták a mozit. Jöttek a nénik, azt hitték, filmet vetítenek. Aztán mégsem csalódtak, hogy nem filmet látnak, mert azokat a tárgyakat látták viszont, amelyek között az életüket leélték. Ettől megjött az adakozókedvük, ők is behozták féltett értékeiket, amelyeket később számon tartottak, és eljöttek az unokájukkal, neki is megmutatták. Látták, hogy itt jó helyen van, megőrizzük, ezért a régi dolgokat nem dobták el, nem égették el a kemencében, hanem inkább behozták a múzeumba.
– Milyen értékeket sorakoztatott fel az alapkiállítás?
– H. P.: A Damokos udvarház öt termét rendeztük be, egyikben a helytörténeti anyagok voltak, aztán Csernáton és vidéke épített örökségének tárgyi emlékei és fényképei. Csernáton nagy szülötteinek is emléket állítottunk. A vidéken sok fazekas dolgozott, a közelebbiek a csernátoni agyagot használták, bemutattuk a fazekastermékeket, a híres háromszéki csempéket, aztán a székely festett bútorokat, a falu népviseletét. Akkor még a ládákból előkerültek a régi rokolyák, vizitkák, székely ruhák, melléje a korabeli fényképek, a fonás-szövés emlékanyaga. A hetvenes években sikerült belakni a nagy udvart, hogy szabadtéri múzeummá, skanzenné nője ki magát a közgyűjtemény. Behordtuk a vidék népi épített örökségének legszebb példányait, Felsőcsernátonból az 1836-ban épített vízimalmot, a veszélyeztetett állapotban levő székelykapukat, bélafalvi, vargyasi, előpataki, albisi házat, gazdasági épületeket, a méhészkedés tárgyi emlékeit, a fejfás temetőt. A látogató a közel háromhektáros udvar minden szegletében talál valami értéket.
– És miként alakultak ki a múzeum különböző gyűjteményei?
– H. P.: Édesapánk szólt: eljött az idő, hogy a régi mezőgazdasági gépeket összegyűjtsük. Az erőszakos kollektivizálással behordták ezeket a termelőszövetkezetekbe, tudtuk, hogy ott előbb-utóbb megsemmisülnek. Akkor sikerült megalapozni a régi mezőgazdasági és szerszámgépgyűjteményünket, ami Erdélyben a legnagyobb. Aztán megfogalmazódott, hogy veszendőben a festett bútor, össze kell gyűjteni, különben a lelketlen kufárok széthordják a nagyvilágba. A mi gyűjtőterületünk a kisebb néprajzi egység, Felső-Háromszék volt, de ide is minden vidékről került festett bútor az ide házasodott lányok révén. A csernátoni ember Brassóba is leszekerezett egy ládáért. A felső-háromszéki festettbútor-központok, Csernáton, Gelence, Kézdivásárhely ontották a gyönyörű darabokat. Szerencsére zárt vidék volt, így korábban nem hordták szét ezeket, így a régi padlásokon még 17. századi darabokra is bukkantunk. Emlékszem, egy kúria padlásán találtunk egy levelesládát, vittük a múzeumba, közben esett az eső, és ahogy a víz lemosta a porréteget, feltűnt rajta az évszám: 1687. Hazáig vert az eső, de nem bántuk, úgy örültünk.
– Hogy sikerült megtartani a gyűjteményt a diktatúra éveiben?
– H. P.: Mindig rettegtünk, figyeltünk, mit kell elrejteni, minek nem jött még el az ideje, hogy megmutassuk. Tőlünk soha nem tudtak semmit elvinni, és ez elsősorban édesapánk jó népi diplomáciai érzékének volt köszönhető, amit mi is megtanultunk. Persze jöttek hozzánk is, hogy nyílik Bukarestben valamilyen múzeum, kellene egy eke. Megígértük, adunk mi hármat is, végül azonban egyet se vittek el. Máshol, ha valaki nagyon ellenkezett, csak azért is elvitték. Mi már előre felkészültünk, hogy mit fogunk mondani, ha jönnek. Nem azt ajánlottuk, amit féltve őriztünk, hanem azt, amiből legalább ezer, százezer volt. Még a kérdés el sem hangzott, mi már tudtuk a választ.
– Hogyan indult be a népfőiskola?
– H. J.: Édesapám faragókört vezetett az iskolában, és rajzolni is tanította a diákjait. Először a pásztorfaragást tanultuk meg bicskával, aztán a bonyolultabb faragásokat is. Akik akkor tőle tanultak, ma is szívesen veszik a kezükbe a vésőt és a bicskát. Aztán láttuk, hogy elfogynak a kopjafák a temetőből, bejött az új módi, a rekamiésírok, akkor kezdtünk a rokonoknak, ismerősöknek fejfákat faragni. Amikor látták, hogy a jómódúak kopjafát faragtatnak, a többiek sem akartak lemaradni, így visszaloptuk a kopjafát, és ma már újra fejfás temető van Csernátonban. Ugyanez történt a székelykapukkal is. Ma már csak Csernátonban negyven-ötven ember tud székelykaput faragni. Így indult be a népfőiskola, amit most én vezetek. Sok az érdeklődő. Jönnek Budapestről is, a lány bútort fest, a fiú fát vagy követ farag, kovácsol. Mondom mindenkinek: akkor is megéri, ha csak a saját környezetüket díszítik, de sokan, akik itt tanulták a mesterséget, évekig visszajártak, és most ebből tartják el a családot.
– Egész életüket feltették a múzeum gyarapítására, gondozására. Hogyan telik egy napjuk?
– H. J.: Reggel korán kelünk, sötétedésig itt vagyunk, egész nap felügyeljük a múzeumot. Két komondorral önkéntesen az éjjeliőr feladatát is ellátom. Itt élünk, ezért számunkra ez nem nehézség. Hétfőn és ünnepnapokon is nyitva tartunk, a kapu soha nincs bezárva. A falu is a magáénak tudja, büszkélkednek vele, elhozzák a rokonaikat.
– H. P.: Több mint negyven éve dolgozunk a Székely Nemzeti Múzeum csernátoni Haszmann Pál részlegén. Először mi, a három testvér és családjaink, majd a következő nemzedékek, ma már az unokák is itt vannak. Vigyázzuk a lépéseiket, mint ahogy édesapánk tette. A négy évtized alatt szabadságot sem vettünk ki soha. Nekünk ez a szabadság, hogy itt dolgozhatunk.
– És miként látják sok évtized távlatából a múzeum jövőjét? Tartanak attól, hogy költöznie kell, miután a kúriát visszakapta a Damokos család?
–H. P.: Ma is gyarapodik a múzeum. Régen ingyen kaptuk a tárgyakat, vagy megváltottuk, faragtunk valamit cserébe. A cserekereskedelem ma is működik, ellenkező esetben gyűjtjük a pénzt, és vásárolunk. Ha lenne 50 ezer lejem, épületestül elhoznám a gyönyörű pávai kovácsműhelyt, amelyik teljes épségben megőrződött szerszámaival együtt. Soha nem csüggedünk, ha nagyon nekünk rendelte a fennvaló, valamiképpen mindig hazakerül.
Valamennyi, hozzánk került tárgynak megvan a története. Például öt órát vártam a rétyi keresztútnál, hogy elmenjenek a rendőrök, mert túl súlyos gépet szállítottam a személygépkocsival. Máskor megegyeztünk a tulajdonossal egy darabról, de másnap jött a felesége, majd a testvére, hogy meggondolták a dolgot, és őket is meg kellett győzni. A múzeum gyűjteményét nem veszélyezteti semmi, a kúria tulajdonjoga a Damokos családé, jogosan kapták vissza, hiszen elrabolták tőlük. Mi megmentettük az enyészettől. Jó viszonyban vagyunk velük, gyakran hazajönnek, a fenntartó intézmény újra meghosszabbította a bérleti szerződést velük. Haszmann József, Haszmann Pál
Az 1942. augusztus 12-én Alsócsernátonban született ikertestvérek, Haszmann József István és Haszmann Pál Péter irányítja az édesapjuk, Haszmann Pál által 1973-ban alapított csernátoni szabadtéri néprajzi közgyűjteményt. Az alapítóról elnevezett Haszmann Pál Múzeumban kifejtett tevékenységük sokrétű: régi házakat bontanak le és költöztetnek a múzeum udvarára, mezőgazdasági eszközöket, gépeket gyűjtenek és konzerválnak, székely kapukat, kopjafákat faragnak. Vezetik a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesületet, illetve a múzeum kertjében működő Népfőiskolát. Számos oktató-nevelő kisnyomtatványt, képeslapot adtak ki, népi mesterségeket oktató táborokat szerveznek. A magyarság kultúrájáért végzett munkájuk elismeréseként idén megkapták a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által létrehozott Nemzetért díjat.
Krónika (Kolozsvár)

Gyárfás Győző halálának 100. évfordulójára (1855. március 24.–1912. szeptember 22.)
A XIX. század vége, illetve a századforduló Háromszék vármegyének és településeinek urbanisztikai fejlődése szempontjából kulcsfontosságú. Ennek az időszaknak ma már kevésbé ismert, de igencsak meghatározó egyénisége a lécfalvi Gyárfás Győző királyi mérnök. Igazi reneszánsz személyiség: rajzol, utakat, hidakat, épületeket tervez, és felügyeli a kivitelezési munkálatokat, szenvedélyesen gyűjt kőzeteket, néprajzi tárgyakat, szerkeszt és publikál. Kivételes munkabírása, mélyreható szaktudása révén sokrétű feladatait rendkívüli precizitással hajtja végre.
1855. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön Gyárfás Lajos 1848-as honvéd hadnagy, később Sepsiszentgyörgy városának főjegyzője és Szilágyi Zsuzsanna gyermekeként. Az önkényuralom éveiben világra jött gyermeket Gyárfás Victorként jegyezték be a sepsiszentgyörgyi református egyház anyakönyvébe. Erdély legjobb iskoláiban pallérozhatta tudását: középiskolai tanulmányait a nagyszebeni ágostai evangélikusok elismert, hírneves gimnáziumában végezte, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett. Az iskolákhoz vezető hosszú szekérutak során folyamatosan készít rajzokat az erdélyi tájról, a szász erődtemplomokról, épületekről. A sikeres érettségi vizsga után mégsem művészi pályát választ, hanem a budapesti Műszaki Egyetemen tanul tovább, ahol rajztudásának is nagy hasznát veszi. Az építőmérnökként végző Gyárfás Győző több tanulmányutat is tesz német területeken, illetve Olaszországban. A nyugati világ urbanisztikai megoldásaival felvértezve tér haza, célja szűkebb hazájába visszakerülni és kamatoztatni a külföldön látottakat. Meggyőződése, és egész életét ennek szenteli, hogy Erdély út- és vasúthálózatának, valamint egyéb infrastruktúrájának kiépítése után hazai és külföldi utazók, kirándulók számára ideális turisztikai célpont lesz. 1888 márciusában a budapesti Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium kinevezi Háromszék vármegye királyi államépítészeti hivatalának főnökévé. A hivatal a közel húsz évig tartó irányítása alatt egyre nagyobb tekintélyt szerez, lelkiismeretes, pontos munkával eléri, hogy egyre több elöljáró kéri ki a véleményét, tervezési megbízásokat kap – legyen szó útról, hídról, épületről vagy emlékműről –, és a kivitelezési munkáknál felügyeletre kap felkérést. Ilyen a Brassó–Ojtoz közút kiépítése – az Ojtozi-szoros tájait kiváló kirándulócélpontnak tekinti a Rákóczi-várral, ugyanakkor fontos kereskedelmi út is –, a nyén–bodzakrasznai átkelő, a mikóújfalu–baconi közút kiépítése a Hatodon keresztül, és ő tervezi a Sugásfürdőre vezető utat is. Mint királyi főmérnök szigorúan követi az építkezésekre vonatkozó tűzvédelmi előírásokat: cserépfedésű borítást kér, megköveteli az épületek közti távolságok betartását, a városokban pedig ragaszkodik a téglafalazathoz az új épületek esetében. Elismert építészként több tervet is készít felkérésre vagy pályázatra, ilyen többek közt a lisznyói községház megtervezése, de nemrég a Székely Nemzeti Múzeumban előkerült egy Gyárfás Győző királyi mérnök és Székely Károly építőmester nevével jelzett terv is a múzeum épületének tervezésére vonatkozóan. Mindeközben szakít időt a publikációkra is: megérti, hogy a folyóiratok nagyszerű lehetőséget jelentenek Erdély természeti, építészeti tájainak népszerűsítésére. Többször közöl a Székely Nemzetben. Írásai valóságos turisztikai élménybeszámolók, melyekhez előszeretettel csatol saját készítésű rajzokat. Tájrajzai mellett szívesen készít portrékat is: a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum őrzi az általa készített, mai napig egyetlen, hitelesnek tartott Gábor Áron-arcképet. 1900-ban Bay István városi mérnök lemondása után a sepsiszentgyörgyi városi tanács felkéri, hogy napidíj ellenében, hivatali óráin kívül ellássa a városi urbanisztikai teendőket is. Az 1907. esztendő fordulópont Gyárfás életében. A kedvezőtlen politikai fordulatok következtében áthelyezik a szeretett Háromszékről az udvarhelyi állami építészeti hivatalhoz. Gyárfás ezt visszautasítja. Visszavonulni készül, amikor a budapesti Kereskedelemügyi Minisztérium amellett dönt, hogy szaktudásának elismeréseként Budapesten Erdélyért felelős munkakörben folytathatja munkáját. Ebben a minőségben fog neki a Békási-szoros közútjának kiépítéséhez, amelyet szintén Erdély fontos vendégforgalmi vonzerejeként tart számon, és szeretné a tömegek számára is elérhetőbbé tenni. Éppen innen tért vissza Budapestre, amikor 1912 szeptemberében, 57 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Gyárfás Győző mindenre kiterjedő, sokrétű munkássága révén olyan előremutató urbanisztikai, infrastrukturális fejlődésvonalat szabott meg, amelyre mind a mai napig
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődtek a Brassói Magyar Napok!
71 év után második alkalommal Brassói Magyar Napokat ünnepelhetünk szeptember 28–október 7. között. Érezzük jól magunkat a változatos és egyedülálló rendezvénysorozaton.
Jó szórakozást kíván, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Erdélyi Magyar Néppárt Brassó megyei szervezete nevében, Toró Tamás főszervező.
Ezzel az átfogó, minden korosztályt érintő, változatos program-sorozattal a magyar identitás megőrzését megcélzó rendezvényt próbálunk meghonosítani a brassói szórványban, a délkeleti végeken, folytatva az egykori Honterus-ligetben megszervezett Brassói Magyar Napok rendezvénysorozatot, amelynek a II. világháború, majd azt ezt követő államosítás vetett véget.
Az elmúlt 80 év alatt sok veszteség érte a brassói magyarságot, lerombolt templomok, temetők, menedékházak, megszűnő iskolák, óvodák sorvasztották nemzeti közösségünket, a román hatalom mindent megtett az asszimilálás érdekében. Az erdélyi szászok a kivándorlás útját választották, a mostoha körülményekkel dacolva viszont több mint 51 ezer magyar maradt meg Brassó megyében, nyelvi szórványban, a Kárpát-koszorún kívül érkező nagy számú betelepített lakossággal küszködve, megőrizve identitását, vallását, fenntartva egyházait, iskoláit.
Az általunk szervezett városnapok gazdag programmal próbálják megszólítani, összekovácsolni a brassói magyarokat: tematikus estek, táncházak, néptánc- és színházi előadások, kórustalálkozók, koncertek, kézműves műhelyek, vetélkedők, honismereti túrák, hazai termék bemutatók, vásárok, gasztronómiai programok szerepelnek rendezvény-sorozatunkban (részletes program csatolva).
Kapcsolattartó: Toró Tamás, +40746-965418, toro_tamas@yahoo.co.uk
Nyugati Jelen (Arad)