Nincs pénze a kormánynak az észak-erdélyi autópályára
Tárgyalásokat kezdeményez a kormány az amerikai Bechtel társasággal arról, hogy az észak-erdélyi autópálya megépítése a továbbiakban a köz-és a magánszféra együttműködésének (PPP-partnerség) eredménye legyen. A javaslat szerint a Bechtel az autópálya egyik felét közpénzből, a másik felét saját költségvetéséből építené meg. Erre a megoldásra azért van szükség, mivel a bukaresti kormány nem tudja finanszírozni a Brassó-Bors sztráda határidőn belüli elkészülését. A Gândul című lap úgy tudja: az illetékes szállításügyi minisztérium idei, autópálya-építésre szánt költségvetésének felét 2009-es tartozásként kell kifizetnie a Bechtelnek.
Emil Boc miniszterelnök pénteken bejelentette: a bukaresti kormány javasolni fogja az észak-erdélyi autópályát építő amerikai Bechtel társaságnak, hogy az sztrádaépítési projekt a továbbiakban a köz- és a magánszféra együttműködése, úgynevezett PPP-partnerség keretében folytatódjon. A javaslat szerint az ország nyugati határát Brassóval összekötő 415 kilométeres autópálya Marosvásárhely-Bors szakaszának 215 kilométerének megépítését az állam finanszírozná közpénzből (a szakasz 42 kilométeres, Torda és Gyalu közötti részét tavaly decemberben adták át), míg a Brassó és Marosvásárhely közötti 200 kilométeres szakasz munkálatainak költségeit a Bechtel teremtené elő.
Romániában az első nagyszabású infrastrukturális PPP-projekt az 55 kilométeres Comarnic-Brassó autópálya-szakasz megépítése, amelynek szerződését nemrég írta alá Radu Berceanu közlekedési miniszter a francia Vinci és a görög Aktor társaságokkal. A Vinci-Aktor cégcsoport 1,57 milliárd euróért tervezné és építené meg a Comarnic-Brassó autósztráda-szakaszt. A konzorcium 30 évre haszonbérbe venné az 55 kilométeres szakaszt, amelynek építési munkálatai 2010-ben kezdődnének és a tervek szerint négy évig tartanának. A szerződés-tervezet szerint a Vinci-Aktor a koncesszió ötödik évétől kezdve használati díjat szedhetne az autópálya-szakaszon. Ettől kezdve az állam 26 évig mintegy 180 millió lejt folyósítana évente a cégcsoportnak. Harminc év után a pályaszakasz a román állam tulajdonába kerülne.
Ha ugyanez a megoldást alkalmaznák az észak-erdélyi autópálya esetében is, az állam még évtizedekig fizetné közpénzből a Bechtelnek a tartozását, vagy pedig a sztrádahasználati díj a Bechtelt illetné meg, amíg megtérülne a társaság befektetésének értéke.
Adrian Ionescu, a közlekedési szaktárca infrastruktúra-főosztályának vezetője azt nyilatkozta a Gândul című lapnak, hogy Brassó-Bors sztrádaszakasz elkészülése mindenképpen késni fog: ha a Bechtel elfogadja a kormány javaslatát, módosítani kell az eredeti szerződést, ez pedig jelentős késést eredményezhet; ha viszont nem sikerült megállapodni az amerikai céggel, akkor a közlekedési szaktárca korlátozott költségvetéséből kell finanszírozni a sztrádaépítést, ami akár 2025-ig is kitolhatja a projekt eredetileg 2013-ra kitűzött megvalósítását. A főosztályvezető szerint a Bechtel érdeklődést mutatott a PPP-partnerség iránt, de ha mégsem sikerült megegyezni, az észak-erdélyi autópálya csak 2025-re készülhet el közpénzből, vagy pedig a közlekedési minisztérium szerződést bont a Bechtellel és újabb nemzetközi tendert ír ki a sztráda megépítésére.
A Gândul úgy tudja, a közlekedési minisztérium sztrádaépítésre szánt idei költségvetésének több mint a felét kell 2009-es tartozásként kifizetnie a Bechtelnek. Ez azt jelenti, hogy a 2010-es büdzsében autópálya-építésre elkülönített 380 millió euróból idén csak 180 millió euró fordítható az észak-erdélyi autópálya építésén kívül a Bukarest-Konstanca sztráda bizonyos szakaszaira, továbbá körgyűrűk és terelőutak építésére. Szintén ebből a pénzből kell finanszíroznia a szaktárcának azon autópálya-projektek elindítását is, amelyek finanszírozása az ágazati EU-programon keresztül történnének.
Az észak-erdélyi autópálya építését 2004-ben kezdte el a Bechtel. A projekt értékét eredetileg 2,2 milliárd euróra becsülték. A munkálatok 2005-ben egy évre leálltak, emiatt a tervezett 2012-es átadási határidő egy évvel kitolódott. A Bechtel 2009 decemberében adta át a sztráda Torda és Gyalu közötti 42 kilométeres szakaszát. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Lapozó
Húsz év Helikon
Húszéves a kolozsvári irodalmi hetilap, a Helikon. Részlet az idei első szám vezércikkéből: "A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában "nekiláttunk" az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tó-tágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelentetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra." (Szilágyi István főszerkesztő) * És egy írás az első Helikonból: "Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceausescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdu Győző és Victor. (Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába.) Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások." (K. Jakab Antal: Tiszta nevek)
B.D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ülésezett a Szociáldemokrata Platform
Szombaton Marosvásárhelyen tanácskoztak az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülés elnevezésű platformjának Kolozs, Brassó és Maros megyei szervezeteinek vezetői.
A megbeszélésen részt vett Kira Miklós és Nagy Károly Kolozsvárról, Madaras Lázár Brassóból, Kerekes Károly, Gál Éva, Komáromi Fülöp Irén és Kiss Irma Marosvásárhelyről.
A tanácskozáson Kerekes Károly ismertette az új nyugdíjtörvényt, átnézték a Szociáldemokrata Tömörülés alapszabályzatát, és megállapodtak, hogy helyi szervezeteket hoznak létre.
Madaras Lázár felhívta a figyelmet, hogy a kisgazdáknak és kistermelőknek nagy segítség lenne, ha szövetkezeti alapon kezdenének dolgozni, mert egymagukban életképtelenek, s rámutatott, hogy szükség lenne a kis- és középvállalkozók támogatására, például cégalapítás vagy cégmenedzselés tekintetében.
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A forradalmár költő tragédiája
Moyses Márton önkéntes tűzhalálára emlékezik az MTV
Az 1956-os forradalomnak egy kevésbé ismert epizódját dolgozza fel az Átjáró pénteki adása: Moyses Márton költő életét áthatotta a szabadság eszméje, amiért még az életét is feláldozta.
Egy negyven évvel ezelőtti tragikus eseményre emlékezik a Magyar Televízió határon túli tematikájú műsora, az Átjáró. 1970. április 13-án Brassóban, a kommunista párt székháza előtt – tiltakozásul Románia diktatórikus rendszere ellen – egy magyar fiatalember meggyújtotta magát. Moyses Márton, a tehetséges fiatal költő már 1956-ban jelét adta igazságszeretetének, amikor forradalmi eszméktől fűtve elindult Magyarország felé. Missziója nem ért célt, a román hatóságok társaival együtt elfogták. Moyses Márton, félve, hogy a kínzások hatására vallani fog, önnön kezével vágta ki a saját nyelvét.
A kolozsvári tudományegyetem elsőéves magyar irodalom szakos hallgatójának kálváriája e tettel nem ért véget. 1960-ban forradalmi versei miatt kellett bűnhődnie, a szekuritáté emberei megrémült évfolyamtársai mellől, a tanteremből vitték el a fiatalembert. A 19 éves poéta verseit elkobozták, rá hét év börtön várt.
Moyses Márton emberi roncsként szabadult a fegyházból, okulásul a helybelieknek, kényszerlakhelyül egykori szülőfaluját jelölték ki. Márton idegei nem sokáig viselték el a földi poklot: Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártírtársai példáját követte. Három hónap múlva, őrizet alatt, a baróti kórházban halt meg.
A Magyar Televízió Átjáró című műsorának ma 12.30-kor kezdődő adását Moyses Márton emlékének szenteli. Debreceni Mihály műsorvezető az adásban részleteket mutat be Tófalvi Zoltán Életem… mint égő fáklya című dokumentumfilmjéből. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A többség szava
Miért van szükség a székelyföldi fejlesztési régióra? Miért nem próbál a Székelyföld, és elsősorban Háromszék a gazdasági és turisztikai húzóerőnek számító Brassóhoz igazodni? A kérdést még Sepsiszentgyörgyön is sokan felvetik, és gondolatban vagy félhangosan megannyi racionális érvet sorolnak fel a Brassó felé való igazodás mellett.
A 2007-es és 2008-as nagyarányú gazdasági növekedés megmutatta, micsoda húzóerejük van a nagyvárosoknak. Kolozsvár vagy Brassó akár száz kilométeres körzetből is képes volt felszippantani a munkaerőt, képes volt megrendeléseket biztosítani a vonzáskörében működő kisvállalatoknak. Brassó mellett szólna az infrastruktúra is, ide vezet majd az észak-erdélyi autópálya, a nagyváros szomszédságában, Vidombákon épül fel a térség repülőtere.
Az RMDSZ politikusai is a gazdasági érveket sorolták fel a székelyföldi régió mellett. Azt, hogy nem szolgálja a lemaradottak felzárkóztatását, hogy a nekik szánt uniós pénzek is rendre a gazdagok kasszájába kerülnek. Van azonban egy másik érv is, amit a parlamenti vitákban ugyan nem érdemes hangoztatni, tudatosítani viszont annál inkább.
Ez pedig a többségi elv kérdése. Meglehet, bután is hangzik, annyira természetes, mégis érdemes egy kicsit elidőzni a gondolat fölött. A Román Kommunista Párt Maros megyei bizottságának 1985. november 1-jén keltezett titkos feljegyzése az egyetlen nyilvánosságra került bizonyíték arra, hogy a román hatalom miként próbálta tervszerű betelepítésekkel megváltoztatni Marosvásárhely etnikai arányait. Az eredményt látjuk.
A város sorsának alakításában immár a többségbe került románság jövőképe az irányadó. Bármilyen magyar törekvés afféle etnikai színezetű akadékoskodásnak tűnik. A románság ugyanis nem nemzeti, hanem többségi alapon építi a jövőjét. Nem kell semmire magyarázatot adnia, hiszen a többségi elv a demokrácia alapelve.
Ezért is fontos, hogy a fejlesztési régiók határai legalább egy olyan területet is kirajzoljanak, amelyben a magyarság az elrománosító, homogenizáló politikai igyekezet ellenére is megőrizte jelentős többségét. Ezen a területen ugyanis a magyar jövőkép szabhatná meg az európai uniós források felhasználási prioritásait, és ezt különösebben magyarázni sem kellene, hiszen a többségi elvet mindenütt értik a világon.
Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

53 kabaré-előadás – a Hahota sikersorozata
Két hónap alatt rekordszámú, 53 előadást tűzött műsorra a marosvásárhelyi Hahota színtársulat, amely idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Az elmúlt vasárnap 50. alkalommal játszották a szilveszteri kabaréjukat, amelyen, akárcsak az első előadáson, nem telt, hanem zsúfolt ház volt. A sorozat e hét végén zárul. A társulat rendkívüli közönségsikeréről Puskás Győzővel, a társulat vezető színészével beszélgettünk.
– Az szilveszteri kabarét illetően rekordszámot értünk el. Lett volna még folytatás is, ha a társulat két tagja nem távozik. Sajnos, idén kimaradt a zetelaki kiszállásunk, Udvarhelyre és több településre is visszavártak. Nem tudunk eleget tenni a kérésüknek. Ami számunkra a legnagyobb öröm, hogy mindenhol zsúfolt ház előtt játszottunk. Januárban 27-szer léptünk fel, például Brassóban, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, de Marosvásárhelyen is egy nap két előadásunk volt. A beharangozott előadások előtt egy héttel már minden jegy elkelt, Marosvásárhelyen 21, Sepsiszentgyörgyön hat, Csíkszeredában öt előadásunk volt. És mindenütt pótszékeket kellett beállítani, de csak annyit tehettünk be, amennyit a tűzvédelmiek megengedtek. Kihívás volt a kolozsvári előadás, ahol 1996 óta nem léptünk fel, idén nagy sikerünk volt.
– Mi a titka annak, hogy ennyire kedveli a közönség a társulat játékát?
– Az, hogy az emberek szórakoznak, szívből nevetnek. S a nevetés még a tapsnál is többet ér. Annak örülök, hogy nyújtottunk valamit a közönségnek, amely pozitív energiával tölt fel és éreztetik, hogy szeretnek bennünket. Dancs Annamari könnyen beépült a társulatba, megszerette őt az idősebb generáció, főleg, hogy élőben látta. Leginkább az operettel nyerte el a közönség szívét.
– Mi lesz a folytatás?
– A közönség visszajelzéseit figyelembe véve, úgy döntöttünk, hogy ezután nem csak szilveszteri kabaréval jelentkezünk, szeptember végén újabb előadást mutatunk be, erre készülünk, amit remélhetőleg ugyanolyan szeretettel fogad a közönség.
Mezey Sarolta. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Puskás Attila: Szép szavakban forradalom

Brassó elszékelyesítése?
Számítani lehetett arra a hírre, ami most beröppent az ablakunkon: a Demokrata-Liberális Párt — Emil Boc pártja — lehetőséget akar teremteni arra, hogy Brassót elszékelyesítsük, mégpedig úgy, hogy Háromszékhez, Csíkhoz, Gyergyóhoz és Udvarhelyszékhez csatolják. Maros megye ebből kimarad, hogy ne zavarja az elszékelyesítés folyamatát, ők majd Besztercét és a Mezőség egy részét, valamint, valószínű, Segesvárt és környékét székelyesítik el. Ilyenképpen egy helyett lesz két szép székely megye. Olyan ez, mint amikor Ó-Romániát Erdélyhez csatolták.
Komolyra fordítva a szót: Székelyföld történelmi és jelenlegi földrajzi, gazdasági, néprajzi egységének tervezett szétrobbantása bizonyos gazdasági előnyök hangoztatásával hosszú vagy nem is olyan hosszú távon a székelymagyarság bekebelezésével, felszívódásával jár.
Ez az elképzelés azért is veszélyes, mert ahogyan ez történni szokott, a magyar gazdasági szereplők köréből is ki tudják szakítani azokat az érdekelteket, akik a mammon — a pénz — istenének hódolnak, érvekként fel tudják használni azt a már eddig kiépített függőségi rendszert, amely a postát, telefont, csendőrséget, katonaságot, az egészségügyi intézményeket stb. Brassó­ban összpontosítja, a brassói magyar értelmiséget, akik közül a székelységből származókat is elszédíti a Cenk alatti város bűvölete. Az autópálya, a vidombáki reptér mind-mind érvként jelenik meg Brassó elszékelyesítésének stratégiájában.
A jelenlegi helyzetet bonyolítja, hogy a D-LP brassói képviselői, élen George Scripcaruval, szimpatikusan nagyvonalúak a magyarság irányában a Vatra bölcsőjében ringatózó nacionalistákkal szemben, és minden bizonnyal mesterien fogják kihasználni a két megye — Hargita és Kovászna — magyarságának pártos széttagoltságát, a tájegységek között emelkedő ellentétek falait, a Csík és Udvarhely, Csík és Háromszék közötti antipátiát, az eltorzult személyi és csoportellentéteket.
A térség magyar lakossága pedig elveszítette azt az immunitását, amely negyven évvel ezelőtt a(z) (agy)velejéig hatolt, mert az akkori brassói politikai és állami adminisztráció magyarellenes nacionalista brutalitását ma már nem érzékeli, és nem óhajt tanulni még a szlovákiai fasisztoid kurzusból sem, ami nálunk is bármikor trónra hághat.
Tőkés László sajtóirodája figyelmeztet: „Ennyi ellenérdekelt közéleti szereplő között fájdalmas módon maga az ügy szorul háttérbe: Székelyföld területi autonómiája. Pedig soha nem lenne ennyire fontos az összefogás, mint most, amikor a nagyobbik kormánypárt dönteni készül a fejlesztési régiók átszabásáról."
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

125 éves az EMKE
Idén 125 éves az EMKE: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. "Időszámítása – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta volt a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik". Mikor is Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe a 40-50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE "hivatalos" születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, melynek 2. paragrafusa kimondotta: "Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által".
Közel fél év múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a "tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés". Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja és 452 476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat.
Kossuth Lajos a legelsők között volt, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: "Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 frt. a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit".
De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek fölajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kún Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke – egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKE-re hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát: 2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzá tartozó épületekkel és felszerelésekkel. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró, A Székelyföld leírása nagynevű szerzője tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletileg 20 000 korona készpénzt hagyott az EMKE-re "munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából". Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését.
Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE, és okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Néhány közeli példa: Mezőménes református felekezeti iskolájának termét az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették, de EMKE- hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri iskola is. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, analfabétáknak tanfolyamokat szervezett stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége: népkönyvtárak százai, kórusok, különféle irodalmi és népművészeti megmozdulások, műemlékvédelmi tevékenységek sora. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvések, közérdekű építkezések, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak.
Sajnos, csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kis Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE…
1991 tavaszán, április 20-án Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal. Azóta eredményesen folyik országos hálózatának kiépítése és működtetése, persze, merőben más feltételek között, mint egykoron. Minden olyan erdélyi megyében, ahol jelentősebb számban él magyar lakosság, működik EMKE-szervezet, illetve hozzá csatlakozó közművelődési egyesület. Ennek a sokágú és eleven tevékenységnek a legjelentősebb keretei kétségtelenül a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek.
Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ez a mindenkori idő parancsa. Ilyen szellemben kíván eleget tenni hivatásának a 125 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját az annak idején megfogalmazott célkitűzések magasztos alapelveihez igazodva. A megmaradás, megmaradásunk ügyét szolgálja hittel, hűséggel. Amíg és ahogy lehet.
Zászlajára az alábbi jelszót tűzve: Ki a köznek él, annak élni érdemes.
Dr. Ábrám Zoltán,
országos területi alelnök,
Maros megyei elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Autonómiatörekvések a szórványban – EMNT-konferencia Brassóban
2010. április 16-án Brassóban ülésezik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége, majd ezt követi az EMNT Szórványtanácsának alakuló ülése. A vasárnapi magyarországi választáson elért kimagasló Fidesz győzelem, az EMNT és a Fidesz között megkötött stratégiai partnerség új lehetőségeket teremt a szórványban élő erdélyi magyarság számára, a sajátos helyzetből fakadó problémák orvoslására, az egységes magyar nemzetre alapozó stratégiák kidolgozására, hisz a megmaradás küszöbén lévő szórvány-magyarság különös odafigyelést, jellegzetes stratégiákat, programokat igényel. A kulturális és személyi elvű autonómia teljes körű megvalósítása szórványban csak összehangolt cselekvéstervvel, egyeztetett döntések által lehetséges.
2010. április 17-én szervezi meg az EMNT Brassó Megyei Szervezete a Reménység Házában az I. Konferenciát az Erdélyi Szórványért. A plenáris előadásokat megelőzően Tőkés László EP-képviselő, EMNT elnök, valamint a brassói elnökség tart sajtótájékoztatót.
A konferencia megnyitására 10 órakor kerül sor. Toró Tamás, a rendezvény házigazdájának köszöntője után Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselője, a védnökök, majd a brassói RMDSZ képviselője köszönti az egybegyűlteket. A nyitóelőadásban Tőkés László a szórványkérdés EU-s szintű megjelenítéséről beszél, majd tudományos előadást tart Szesztay Ádám, az Országgyűlés Külügyi Hivatalának főosztályvezetője, Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, Kovács Lehel Brassó megyei ügyvezető elnök, valamint ifj. Kerekes Zoltán, a Viczei Bástya Alapítvány elnöke.
Az ebédszünet után műhelygyakorlatokra kerül sor. A szórvány és oktatás szekcióülést Farkas Anna parlamenti képviselő moderálja, a szórványban működő sajtó jellegzetességeibe Both Csaba, a BL újságírója vezet be, a szórványban működő gazdasági vállalkozások működését Juhász Jácint egyetemi oktató ismerteti, és itt kerül sor a brassói magyar vállalkozók találkozójára is. A helytörténet, honismeret és művelődés, mint értékmentő pillérek szerepére Kovács Lehel világít rá, a szórvány és egyház viszonyrendszerét, valamint a szórványközpontok működtetését pedig Szegedi László lelkipásztor, a Kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője ismerteti.
A konferencia záróakkordját a Politikai képviselet, érdekvédelem és autonómiatörekvések a brassói szórványban tematikájú Brassó megyei RMDSZ–EMNT kerekasztal képezi, melyen Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ elnöke, a megyei tanács alelnöke, Farkas Anna parlamenti képviselő, Toró Tamás Brassó Megyei EMNT elnök, valamint Kovács Lehel, ügyvezető elnök vesznek részt. A kerekasztalt Toró T. Tibor moderálja.
A zárónyilatkozat elfogadása után állófogadás veszi kezdetét.
A konferencia védnökei: Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Fideszes országgyűlési képviselő; Tőkés László, Európa Parlamenti képviselő; Bajtai Erzsébet, nagykövetné.
Partner: A Reménység Háza.
Médiapartnerek: Duna TV, Krónika, Erdély.ma, Brassai TV, Brassói Lapok, www.hiresiroda.ro.
Erdély.ma

Az EMNT szórványkonferenciája Brassóban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Brassó Megyei Szervezete 2010. április 16–17-én szervezte meg az I. Konferenciát az Erdélyi Szórványért. A konferencia fő témájaként az szórványban éltethető autonómiatörekvéseket jelölték meg, és arra próbáltak rávilágítani, hogy a megmaradás küszöbén lévő szórványmagyarság különös odafigyelést, sajátos stratégiákat, programokat igényel. A kulturális és személyi elvű autonómia teljes körű megvalósítása szórványban csak összehangolt cselekvéstervvel, egyeztetett döntések által lehetséges.
A konferencia felvezetésében Toró Tamás házigazda, az EMNT Brassó Megyei szervezetének elnöke köszöntötte a meghívottakat, a konferencia védnökeit, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, valamint Bajtai Erzsébet nagykövetné asszonyt, illetve az objektív okok miatt jelen nem lévő Németh Zsoltot, az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának elnökét, fideszes országgyűlési képviselőt. Toró Tamás Brassó szerepét emelte ki a dél-erdélyi szórványban, és rámutatott arra, hogy az EMNT konszociatív stratégiájának köszönhetően könnyen válhat a szórványt összefogó ernyőszervezetté.
Németh Zsolt levelét Szesztay Ádám olvasta fel. Levelében a KHTMB elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Fidesz, amely a választásokon megszerezte a szavazatok több mint felét, azon dolgozik, hogy a kormányalakítás után azonnal teremtse meg a kettős állampolgárság megszerzésének lehetőségét a szülőföld elhagyása nélkül. A szórványra vonatkozóan kifejtette, hogy Magyarország nem tudja megállítani a szórványban zajló negatív folyamatokat, de mindazon személyek és intézmények mögé tud állni, akik helyi szinten tenni tudnak ezek visszaszorításáért. A levél felolvasása után Bajtai Erzsébet Magyarország romániai nagykövetsége részéről köszöntötte az egybegyűlteket.
A konferencia első előadását Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke tartotta, aki az Európai Unióban zajló folyamatokat ismertette, valamint világviszonylatban is kitért például Tibetre vagy az ujgur kérdésre. Elmondta, hogy Uniós szinten nemhogy a szórványkérdés, de még a kisebbségi kérdés sem vetődik fel hangsúlyosan a napi politika szintjén. Véleménye szerint a magyar kérdést egységében kell megjeleníteni uniós szinten, és ezen belül jutnának szerephez a kisebbségi- vagy a szórványlét kérdései. A szórványlétből fakadó jellegzetes gondok jó ismerőjeként – hisz Brassóban, Désen és Temesváron is szolgált lelkészként – külön stratégiát javasolt ezek orvoslására.
Szesztay Ádám, az Országgyűlés Külügyi Hivatalának főosztályvezető-helyettese Vetési László lelkipásztorral, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) szórvány-munkacsoportjának vezetőjével közösen tartott előadásán a KMKF szórványstratégiáját ismertette. A szakpolitikai célok megfogalmazása után kifejtette, hogy a meglévő, már kiépült intézményrendszerre támaszkodva lehet ezt a szórványstratégiát hatékonyan gyakorlatba ültetni.
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, a temesvári Integratio Alapítvány elnöke Bodó Barnával, a Sapientia–EMTE oktatójával, a temesvári Szórvány Alapítvány elnökével tartott közös tudományos előadást a szórványról mint társadalmi kérdésről. Elmondta, hogy még a szakemberek körében sincs egyértelmű definíciója a szórványnak, sőt egyes nyelvekben – például a románban – nincs is kifejezés rá. Az előadók szerint a szórványkérdés leginkább a nyelvi határ létével azonosítható; a szórvány egy védősáv, amelynek védelme kiemelt nemzeti prioritás kell, hogy legyen.
Kovács Lehel, a Sapientia–EMTE oktatója, az EMNT Brassó megyei szervezetének ügyvezető elnöke Erdei Ildikó pszichológussal, a temesvári Nyugati Tudományegyetem oktatójával, a Temes megyei Civil Tanács elnökével közösen vetítették a közösségépítés stratégiáit a szórványra. Az előadás rámutatott arra, hogy a szórvány a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokat értékként mutatja, vigyázza és ezek őrzésére kiválóan alkalmasok a közösségükért felelősséget vállaló csoportok. Az előadást Brassó-megyei helyzetelemzéssel, esettanulmányok bemutatásával zárták.
Ifj. Kerekes Zoltán tanító, a Viczei Bástya Alapítvány elnöke a szórványközpontok felette szükséges voltáról értekezett, majd ismertette a Bástya Alapítvány munkásságát. Az előadástól meghatódottan Bajtai Erzsébet nagykövetné felajánlotta, hogy a nagykövetség által szervezett idei Hungária jótékonysági bál bevételeit az Alapítványnak ajánlja fel.
A délután folyamán szekciókba tömörültek az oktatás, a sajtó, a művelődés, a gazdaság és az egyház szakemberei és műhelymunkákon elemezték a szórvány és az egyes szakterületek viszonyrendszerét, a prioritásokat és cselekvési stratégiákat.
Az oktatás szekciót Farkas Anna parlamenti képviselő moderálta, a műhelygyakorlaton részt vettek a Brassó megyei magyar intézményvezetők és pedagógusok. Konklúzióként azt emelhetjük ki, hogy Brassó megye minden településén a magyar nyelvű elemi oktatást biztosítani kell annak ellenére, hogy a fejkvóta-rendszer nem kisiskola párti; valamint azt, hogy két nagy szórvány-iskolaközpontot kellene létrehozni a megyében, az egyik az elméleti, a másik a gyakorlati oktatást karolná fel.
A gazdasági szekcióban a Brassó megyei magyar vállalkozók találkoztak. A Gábor Imre városi tanácsos és vállalkozó moderálta műhelymunkán előadást tartott Juhász Jácint egyetemi oktató, aki kiemelte, hogy míg a magyarság számaránya Romániában 6,6%, addig a gazdasági szférában a magyar vállalkozások nem érik el ezt az arányt. A szekcióülés fő eredménye az volt, hogy létre kell hozni a Brassói magyar vállalkozók szövetségét.
A szórvány és sajtó szekciót, melyet Veres Emese néprajzkutató, újságíró moderált, levélben köszöntötte Ambrus Attila újságíró, a MÚRE elnöke, aki az elmúlt másfél évtized legfontosabb Brassó megyei konferenciájának nevezte a rendezvényt. A műhelygyakorlaton B. Nagy Veronika tévés személyiség szórványról készült filmeket vetített, majd bemutatkoztak a Brassó megyei írott és elektronikus médiumok.
A művelődés, helytörtének, honismeret műhelygyakorlatot Kovács Lehel moderálta. A szekción megfogalmazódott, hogy értékeink megmentésének, átadásának legfontosabb közege a honismeret. Felvetődött egy egységes Brassó megyei honismereti tankönyv megírásának gondolata.
A szórvány és egyház szekciót Szegedi László esperes, a Kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője moderálta. Kiemelte az egyház megtartó szerepét, hiszen rengeteg településen már csak az egyház az egyedüli magyar intézmény. Rávilágított, hogy ifjúsági házakat csak akkor szabad építeni, ha valóban van ifjúság az adott településen, ezzel azt sugallva, hogy a már meglévő, jól működő szórványközpontokat kell támogatni. Kihangsúlyozta, hogy a legkisebb magyar közösségeinkkel is kiemelten kell foglalkozni.
A konferencia záróakkordjaként plenáris kerekasztalon egyeztette a brassói szórvány politikai képviseletére, érdekvédelmére valamint autonómiatörekvéseire vonatkozó stratégiát a Brassó-megyei RMDSZ és EMNT. A Toró T. Tibor által moderált kerekasztal beszélgetésen Farkas Anna, Kovács Attila, a Brassó-megyei RMDSZ elnöke, a megyei tanács alelnöke, valamint Toró Tamás és Kovács Lehel vettek részt. Mind a két fél egyetértett abban, hogy az Erdélyi Magyar Egyztető Fórumot (EMEF) meg kell valósítani megyei szinten is, ennek előfutára lehetne Brassó megye. Románia régiókra való felosztása szempontjából két álláspont alakult ki: lehet, hogy a brassói magyarság szempontjából jobb, ha Székelyföldhöz és nem Szebenhez csatolják Brassót, de a nemzeti érdek szempontjából egy egységes Székelyföld régió, amely Maros, Kovászna és Hargita megyéket foglalná magába, hamarabb vezetne az óhajtott területi autonómiához.
A konferencia zárónyilatkozatban nyilvánította ki, hogy szórványgondjaink orvoslására, a szórvánnyal kiemelten foglalkozó stratégia megalkotására létrejön az EMNT Szórványtanácsa, amelynek koordinálását a Brassó megyei EMNT végzi. A kezdeményező testület döntése alapján a Szórványtanács összetétele kettős, a szórványmegyék területi képviselői mellett a tanácsban helyet kapnak mindazok a szakemberek és személyiségek, akik kiemelten foglalkoznak a szórványkérdéssel. Döntés született arról is, hogy 2010 májusának folyamán hívja össze az EMNT elnöksége az alakuló ülést.
Brassó, 2010

Vidám nyelvöltők
Marosvásárhelyen a mozgókiállítás
Aligha volt még ilyen jókedvű utazóközönsége egy mozdulatlan járműnek, mint annak a citromsárga autóbusznak, amely tegnap óta várakozik a Bolyai líceum ebédlőjének udvara előtt. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Balassi Intézet tavaly, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulóján indította útjára a Nyelvet öltünk! című mozgókiállítást, melynek látványossága maga a nyelv, illetve a magyar nyelvközösség aktuális nyelvhasználata. Az egyedi jármű már bejárta Magyarországot, majd Erdély felé vette az irányt: Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Kolozsváron is megfordult, a marosvásárhelyi háromnapos pihenő után pedig Székelyudvarhelyre, onnan Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, majd Brassóba, végül Dévára tart. A vendégtárlat nálunk töltött első délelőttjén már 67 szimbolikus, Babits–Örkény–Tamási karikatúrás buszjegyet osztottak ki a szervezők.
– A buszunkra felszálló diákok egyik kedvence a Kazinczy-kvíz, ez egy érintőképernyős játék a nyelvújítási szavakról. Ugyanakkor a különféle nyelvi érdekességeket, térképeket is nagyon kedveli ez a korosztály, és a nyelvtörőink is népszerűnek bizonyulnak – mondta Kőrös Kata "buszkísérő", a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, akitől azt is megtudtuk, az erdélyi iskolai csoportok jobban érdeklődnek a kiállítás iránt, mint az anyaországiak.
– A busz egész felépítése tetszik. Amikor hallottam, hogy jön ide egy mozgókiállítás, valami fabódéra vagy tolókocsira gondoltam, ez a megoldás viszont zseniális. Nagyon élvezem ezt az "utazást" – mondta a hatodikos Fosztó Mátyás, miközben éppen arra igyekezett választ "érinteni", hogy mit neveztek nádméznek nyelvújítás előtti eleink.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványhatárőrök és műfajmezsgyék
Nagyvárad – Ezzel a címmel szervezett könyvbemutató-kerekasztalbeszélgetést a kolozsvári Szórványtengelyek-mozgalom csütörtök délután a váradi Posticum központ dísztermében. Gyér volt az érdeklődés.
Maroknyi ismerősön, szakmabelin, illetve az ifjúsági központ néhány alkalmazottján kivül senki sem érdeklődött a rendezvény iránt, ami arra késztette Szabó Csaba mozgalomalapítót (képünkön), a Kolozsvári Televízió munkatársát, hogy megjegyezze: érdekes módon, az olyan vidékeken, ahol több magyar él, gyérebb az érdeklődés, míg a dél-erdélyi szórványban olyanok vásárolják a kiadó könyveit, akik nem biztos, hogy végig tudnak olvasni egy mondatot magyarul, de bizonyítani akarják, hogy a magyar kulturális élet részesei akarnak lenni. Szerinte ebből a szempontból a Királyhágó határvonalnak számít: a tőle nyugatra élők inkább Magyarországhoz kötödnek, a keleti oldalon levők pedig Erdélyhez. Amúgy különösebben senkit sem érdekel, hogy mi történik a másikkal, de ettől függetlenül “magyarnak lenni jó”, s talán ennek köszönhetően maradtunk meg az évszázadok folyamán. “Állandóan úgy látszik, hogy csendben eltűnünk, de azért mégis létezünk”, fogalmazott.
Könyvbemutatók
Balázs János (a bukaresti Román TV magyar adásának szerkesztője) Csabákra várva című kötetéről Szabó Csaba elmondta: szórványriportokat tartalmaz Dévától Illyefalváig, Szucsávától Galacig. A cím ugyanakkor Böjte Csaba ferences rendi szerzetesre utal. Saját könyvéről (Gótvárosi levelek) Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője kifejtette: két részből áll, egyrészt mint olvasó szólal meg benne, aki arra szeretne késztetni másokat is, hogy többet olvassanak, másfelől pedig valós vagy vélt találkozásokat ír le történelmi, illetve kortárs személyiségekkel. Gótváros egyébként Brassó, hiszen itt található a góti legkeletibb emlékműve, a Fekete templom. Völgyi Marcell újságíró Mihály István (Kolozsvári Rádió) Örömszakadtáig című kötetéről elárulta: a szerző felülről szemléli a világot, így jegyzeteiben olyan általános nézőpontokat fogalmaz meg, melyek távol állva a nemzetieskedéstől vagy magyarkodástól, mindenkire érvényesek. Szabó Csaba Kaffka Margit félmosolya című tanulmányát Simon Ilona újságíró értékelte, melyből többek közt az derült ki, hogy a méltatott Kaffka Margit– Szabó Dezső– Kuncz Aladár és Ady Endre kapcsolatát boncolgatja. 
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Magyartanár kényszermunkán (Ópra Benedekre emlékezünk)
103 éve született néhai tanárunk Kézdiszárazpatakon, paraszt származású pedagógusszülőktől. Az elemi iskolát a szárazpataki felekezeti katolikus iskolában végezte, ahol papok és kántortanítók nevelték hitre, Isten, Haza és embertársak szeretetére.
A középiskolát Kézdivásárhelyen a Római Katolikus Gimnáziumban végezte, ahol 1926-ban érettségizett. Egyetemre a mai Babeş—Bolyai Tudományegyetem elődjébe jelentkezett francia—magyar—román szakra, ahol 1932-ben megszerezte tanári oklevelét, majd Párizsban ösztöndíjasként tökéletesítette franciatudását.
Pályafutását Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, a római katolikus gimnáziumban kezdi el, majd Szilágysomlyóra kerül, ezután visszatér Csíkszeredába. Innen az 1948-as államosítás után Brassóba költözött, és ott tanított magyar irodalmat a Fémipari és Elektrotechnikai Középiskolában. Az iskolák megszüntetése után, 1955-ben a mai Áprily Lajos Líceumban tanít.
A Brassói EMISZ /Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége/ megalakulásakor, mely egy időben történt az 1956-os eseményekkel, fiatal diákok, értelmiségiek, munkások tanácsokat kértek Ópra Benedek tanárunktól azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beavassák őt tevékenységükbe. Ő válaszként csak annyit tanácsolt: ,,Fiaim, hogyha a magyar kultúra érdekében teszitek, akkor vonjátok be a széles értelmiségi és szakmunkás fiatalokat is. Tudjátok meg, akkor hal ki egy nemzet, ha feladatának teljesítéséhez nem hozza világra a megfelelő embereket." Ez volt tanárunk bűne, aminek alapján 25 évi kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra és tízévi polgári jogvesztésre ítélték azon hamis váddal, hogy rendszerellenes bűncselekményt követett el.
A kényszermunkán nem kímélve gyenge egészségét, állandó jelleggel bátorította, oktatta, nevelte a körülötte levő magyar fiatalokat, hirdette a szabadulás hitét még bilincsbe verve is. Sok hányattatást követően, hatévnyi börtön letöltése után 1964-ben közkegyelemben részesült. Távozáskor azonban szigorúan meghagyták, hogy minden, ami történt a hat év alatt a kényszermunkán, titok maradjon, és nem folytathatta tanári tevékenységét sem. Csak mint kétkezi munkást lehetett alkalmazni. Élete végéig továbbra is gerinces székelymagyar emberként oktatta, tanította magánúton a fiatal nemzedéket Csíkszeredában, valamint soha el nem felejtett szülőfalujában, Kézdiszá­razpatakon.
Tagadhatatlan, hogy a munkatábori körülmények, a végtelenül rossz bánásmód aláásta Ópra Benedek egészségét, és így szívgyengeséget, infarktust kapott, ami 1978. november 25-én a halálát okozta. Halála után 13 évvel a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád post mortem kitüntetésben részesítette, és 1956-os emlékéremmel jutalmazta.
Életútját Kovács Erika az Igazság szolgája című kötetében írja le tényszerűen, melyben volt tanítványai, sorstársai, barátai is megszólalnak. Annak bizonyítására, hogy valóban az igazság szolgája volt, álljanak itt ezek az idézetek:
,,Ópra Benedek tanárunk bátorságban, példás életben, a szenvedés viselésében, hűségben messze megelőzött bennünket, igaz székely ember volt, küzdelme egy szebb és igazabb jövőért folytatott harcra hív."
,,Kemény, következetes, igaz ember, aki felelősséget érzett a rábízott ifjúságért."
,,Szigorú tanár volt, megkövetelte a tudást, és arra nevelt, hogy a székelynek tudásán, műveltségén keresztül kell felülmúlnia az elnyomókat, mert csak így tud fennmaradni."
,,Nem soviniszta szellemben beszélt, oktatott, de mindig azt mondta, hogy kisebbségben csak úgy lehet megmaradni, ha lesznek értelmiségiek, akik kézben tudják tartani, segítik a népet."
1948-ban a csíkszeredai végzős tanítványokhoz így szólt: ,,Az élet esetlegességében ez az iskola jelentette számotokra elsősorban a férfiélet alapját, a kötelességteljesítés komolyságát. Az emlékezés percében gondoljatok arra, hogy népünk egyik legrégibb iskolájának voltatok tanulói, amelyben hosszú századokon át kérges tenyerű édesapák és munkától, szüléstől elnyűtt édesanyák gyermekei voltak a ti elődeitek. Emlékezzetek vissza a csíki székelység nagy iskolájára."
,,Légy hűséges népedhez, az élet semmilyen csábítása el ne tántorítson tőle! Öröme legyen az örömöd, bánata neked fájjon a legjobban, jogtalanságát és szegénységét el ne tűrd. Emlékezzél gyermek- és ifjúkorod napjaira, kísérjen a tiszta lelkiismeret, a csíki havasok csendje, kicsi erdei tisztások békés derűje."
Mi, 1954-ben végzett növendékei, a Brassói Fémipari Technikum volt tanulói közeli kapcsolatban álltunk a mi Benci bácsinkkal, aki négy éven keresztül oktatott és nevelt. Mindenben magunkévá tesszük élete útját, jellemét, hazaszeretetét és közösségi munkásságát. Szelleme örökké élni fog bennünk, amit a kézdiszárazpataki I—VIII. osztályos Ópra Benedek-iskola kertjében elhelyezett emlékkopjafával fejeztünk ki 2006-ban.
Hogy feledésbe ne merüljön, 2010. május 8-án 9.30 órakor a csíkszeredai régi katolikus temetőben (a vasútállomás mellett), néhai tanárunk síremlékénél szintén emlékkopjafát avatunk n. t. Darvas Kozma József csíkszeredai esperes úr áldásával.
A megemlékezésre tisztelettel meghívjuk volt sorstársait, diákjait, barátait és tisztelőit.
ID. LŐRINCZ ISTVÁN
Kovács Erika: Az igazság szolgája /Kézdiszárazpatak, 2006/ Magánkiadás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nincs elég székely Csíkszeredában?
Törvénytelennek minősítette a Hargita megyei törvényszék a csíkszeredai önkormányzat tavalyi határozatát, amelyben jóváhagyták, hogy rovásírással is kiírják a helységnévtáblára a település nevét. A döntést 15 napon belül lehet megfellebbezni. A határozatot a prefektúra támadta meg a bíróságon.
Az indoklás szerint a határozat megszegi a 2001/1206-os törvényt, hisz a székelyek nem teszik ki Csíkszereda lakosságának 20 százalékát. (A jogszabály lehetővé teszi, hogy azon településeken, ahol egy kisebbség eléri a 20 százalékot, annak nyelvén is ki lehessen írni a helység nevét.)
A 2002-es népszámláláskor csak 150 csíkszeredai vallotta magát székelynek, a többség magyar nemzetiségűnek mondta magát. A döntés szerint a rovásírásos felirat ráadásul a szász és roma nemzetiséget is diszkriminálja, melyek számaránya szintén nem éri el a 20 százalékot.
Ezzel szemben a csíkszeredai önkormányzat alaptalannak nevezte a prefektúra álláspontját, mint rámutattak, több erdélyi városban – Brassóban, Segesváros, Szászrégenben – szerepel a település német megnevezése a helységnévtáblán, holott a szász kisebbség számaránya nem éri el a 20 százalékot. Úgy vélik, a feliratok az illető kisebbség iránti tiszteletet tükrözik.
Hozzáteszik, a székely nyelv azonos a magyarral, csak a hagyományos írásmód különbözik, és a törvény nem tiltja a nem latin betűs feliratok kifüggesztését. A rovásírásos felirat kihelyezését a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) négy helyi képviselője kezdeményezte, akik kétezer támogató aláírást is összegyűjtöttek, és lakossági kezdeményezésként tálalták a helyi tanácsnak az ügyet.
Krónika (Kolozsvár)

Törzsében székely volt
Vége nem szakad Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla nagy vállalkozásának. A különlegesen szép és jelentős Erdély – Székelyföld honismereti fotóalbum-sorozatuk újabb kötetét tették le az olvasók asztalára. Ez is rendhagyó a maga nemében, nem egy tájegységet mutat be képek és szövegek megkapó együttesében, hanem egy írót és művei forrásvidékét, Tamási Áront és szűkebb pátriáját. A PéterPál Könyvkiadó e nagy sikerű ciklusában örülhettünk már ilyen albumnak. A legnagyobb székely, Orbán Balázs, a halhatatlan mesemondó, Benedek Elek és a szülőföld másik örök szerelmese, Wass Albert világának is külön kiadványt szentelt a fotós meg könyvszerkesztő felesége. A mostani, Törzsében székely volt című könyvükről beharangozójukban a következőképpen nyilatkoznak:
Tamási Áron emléke, munkássága előtt tisztelgünk fotóalbumunkkal.
Életének fordulatos eseményei és műveinek méltatása mellett ma készített tájképekkel idézzük fel a nagy székely író kötődését szülőföldjéhez, kiemeljük munkássága szépségeit, nehézségeit. Könyvünket a bomlott század hűséges szolgájának életéről, munkásságáról szóló tanulmánnyal kezdjük. Bemutatjuk a varázslatos hargitai tájat s a mesebeli Farkaslakát, az "angyali szülőfalut". Jelentős részleteket közlünk a Bölcső és Bagoly, a Szülőföldem, az Ábel a rengetegben, a Szűzmáriás királyfi című regényeiből, valamint az Énekes madár színművéből és a Tüzet vegyenek! című novellájából. Az Előszót Ugrin Aranka, a Tamási Áron Alapítvány kuratóriumának elnöke írta.
Ezzel a kötettel egy időben egy másik szokatlan, de annál figyelemreméltóbb könyvet is megjelentettek. Akárcsak a Székelyföld ezer pillanata című, korábban kiadott háromdarabos füzetük, ez is szervesen kapcsolódik a nagy formátumú albumsorozathoz. A Székelyföld képi autonómiája címmel közzé tett, útiatlaszszerűen elnyújtott kiadvány megérdemli, hogy minél több könyvbarát birtokába jusson. Erről a kiadók a következőket tartották fontosnak elmondani:
A Székelyföld "Képeskönyve", e történelmi tájegység képi bemutatását tartalmazza. Rövid bevezető szöveg után virtuálisan létrejön Székelyföld képi autonómiája: történelmi székenként, térképrészletek segítségével mutatjuk be a Székelyföld tájait, pillanatait. Az Előszót Sylvester Lajos írta.
A két kötetet a jövő héten Marosvásárhelyen is közönség elé viszik. Váradi Péter Pálék május 27-én, csütörtökön délután 6 órakor a Bernády Házban találkoznak a helybeli közönséggel. A Tamási-albumot Nagy Miklós Kund, az Erdély – Székelyföld képi autonómiája című kötetet Balás Árpád ajánlja az érdeklődők figyelmébe.
Előtte egy nappal 15 órától Farkaslakán, május 28-án Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban tartanak hasonló könyvbemutatót.
( nk )
Népújság (Marosvásárhely)

Országszerte állt a munka
A közigazgatásban, az egészségügyben, a tanügyben, a belügyben dolgozók tízezrei szüntették be tegnap meghatározatlan időre a munkát a legnagyobb szakszervezeti tömbök által május 31-étől meghirdetett általános sztrájk keretében. A helyi és megyei önkormányzatok ügyfélszolgálati irodáiban, az egészségügyi intézményekben így csak azokat az eseteket oldják meg vagy vizsgálják ki, amelyek nem szenvedhetnek halasztást. A polgármesteri hivatalokban kiállítják például halotti bizonyítványokat, az orvosok ellátják a sürgősségi eseteket, azonban a halasztható műtéteket nagyon sok kórházban egy későbbi időpontra tették át.
Sztrájkba léptek ugyanakkor a vámosok, a rendőrség alkalmazottai, akárcsak a börtönőrök, akik csak a szigorúan vett „fogolyőrzésre” vállalkoznak, nem hajlandók azonban a közmunkákra kivezényelt elítéltekre ügyelni. Bukarestben várhatóan mától áll le a metró közlekedése, mivel az azt működtető Metrorex vállalat alkalmazottai is beszüntetik a munkát, a sztrájkhoz csatlakoztak a felszíni közlekedést kezelő RATB vállalat dolgozói is. Igaz, ez utóbbiak rugalmasabbnak tűnnek, jelezték ugyanis, hogy a buszok és trolibuszok legnagyobb része zavartalanul közlekedik majd. Hajnali négy és délután 16 óra között a villamosok azonban nem járnak. Immár biztos azonban, hogy a Román Vasúttársaság (CFR) nem csatlakozik a munkabeszüntetéshez, ugyanis kiderült, az állami tulajdonban levő vállalatok alkalmazottaira nem vonatkozik a 25 százalékos bércsökkentés.
A legtöbb szakszervezet pedig tegnap a délutáni órákban leszögezte, szó nincs arról, hogy csak egy napra bénították volna meg az országot, az általános sztrájk meghatározatlan időre folytatódik. Bejelentéseik szerint mindaddig nem adják fel, amíg meg nem bukik a Boc-kormány vagy nem vonják vissza a megszorító intézkedéseket. Ugyanakkor tegnap több magáncég alkalmazottai is szolidaritást vállaltak a közalkalmazottakkal, ugyan nem szüntették be a munkát, de japánsztrájkot hirdettek, azaz fehér szalaggal karjukon végezték munkájukat.
Temették magukat a nyugdíjasok
Országszerte folytatták tegnap tiltakozó megmozdulásaikat a nyugdíjasok, több városban is a prefektúrák épülete elé vonultak, követelve a kormány lemondását, illetve a megszorító intézkedések visszavonását. Brassóban például több mint 200 nyugdíjas ostromolta meg valóssággal a prefektúrát, a csendőröknek és rendőröknek sikerült megakadályozniuk, hogy a feldühödött tömeg ne törjön be az épületbe.
„Tolvajok!”, „Le a kormánnyal, le Băsescuval!”, „Csökkentésetek a miniszterek, honatyák fizetését és a csúszópénzeket!” – állt egyebek mellett a tiltakozók által magasba emelt molinókon. Eközben galaci nyugdíjasok egy csoportja immár másodszor utazott Bukarestbe tüntetni. Most a kormánypalota és a parlament épülete előtt is szerveztek tiltakozó megmozdulást.
Ez utóbbi előtt egy temetési szertartást adtak elő, amelynek keretében három nyugdíjas tartotta magasba a koporsót s hordozta a tiltakozók között. „A Boc-kormány = a nyugdíjasok halálával”, „Le Băsescuval, le az alkoholista és tolvaj államfővel!” – állt a galaci tiltakozók molinóin.
Fenyegetik a háromszékieket?
Fenyegetik a Kovászna megyei tiltakozókat – jelentette be tegnap Vasile Neagovici, a Sanitas és a Frăţia érdekvédelmi szervezet Kovászna megyei elnöke. Mint részletezte, az elmúlt húsz év során első ízben nehezedik nyomás a tiltakozókra, az egészségügyi egységekben „suttogó propaganda folyik”, miszerint a sztrájkolókat, a hangadókat elsők között bocsátják el, ha ágyszámcsökkentésre, kórházösszevonásra kerül sor. Foof Ervin, a pénzügyi intézményekben dolgozók szakszervezetének vezetője is hasonlóképpen nyilatkozott. Mint elmondta, esetükben „a demokrata-liberális pártkatonák próbálkoznak a megfélemlítéssel”. A nyomásgyakorlás törvénytelen, ezért ha beigazolódik, büntetőjogi eljárást kezdeményeznek, figyelmeztetnek eközben a szakszervezetek.
Az államnak jól jön a munkaszünet
Minden sztrájknap hozzájárul a költségvetési hiány csökkenéséhez – számolták ki a România Liberă napilap újságírói. Az általuk közöltek szerint amennyiben valamennyi közalkalmazott csatlakozna a munkabeszüntetéshez, az egy nap alatt okozott kiesés 30 millió euróra rúgna, miközben a költségvetésből naponta 45 millió eurót kell kiutalni a közalkalmazottak bérezésére.
Tehát minden kieső két eurón az állam három eurót spórol meg. A lap újságírói számításaikkal arra a következtetésre jutottak, hogy ha valamennyi közszférában dolgozó személy két hónapra beszüntetné a munkát, akkor már nem is lenne szükség a megszorító intézkedésekre.
Bíró Blanka, Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Folytatódnak a tiltakozó megmozdulások
A jövő héten is folytatódnak a szakszervezeti tiltakozások, hétfőn mintegy 3000 személy részvételével szerveznek tüntetést Bukarestben, a parlament előtt, mikor a kormány felelősséget vállal a bér- és nyugdíjmegvonásokról szóló törvényekért, míg a jogszabályok megvitatásának napján 20 ezer személy vonul utcára – döntöttek csütörtökön az öt szakszervezeti tömörülés vezetői. A közszférában dolgozók ezen a napon általános sztrájkba lépnek, de egész héten több ezren tüntetnek a fővárosban. Amikor Emil Boc kormányfő a parlamentbe érkezik, a tüntetők elzárják a törvényhozás székhelyének öt bejáratát. Emellett minden megyében plakátokat ragasztanak ki a honatyák képével, arra buzdítva őket, hogy a lakosság érdekében szavazzanak.
Hiányolt szolidaritás
A tüntetések csütörtökön is folytatódtak, országszerte több ezer személy vonult utcára, így tiltakozva a kormány által tervezett megszorító intézkedések ellen. A szakszervezeti vezetők a prefektúrák elöljáróival tárgyaltak, továbbítva a tüntetők kifogásait. Szatmárnémetiben, az új főtéren a szakadó eső ellenére mintegy ezer ember követelte a Boc-kabinet lemondását. A négy szakszervezeti szövetség által megszervezett tüntetéshez a nyugdíjasok is csatlakoztak. Az öszszegyűlt tömeg a Le a kormánnyal!, Tolvajok!, Szolidaritás! jelszavakat skandálták, és transzparenseket, zászlókat lengettek. Mint Vasile Dârle, az Alfa Kartell szakszervezeti tömörülés helyi elnöke elmondta, azt szeretnék elérni, hogy a kormány ne léptesse életbe a megszorító intézkedéseket, hisz a bérek és nyugdíjak megvonása nem lesz elégséges ahhoz, hogy kilábaljon az ország a válságból, s ősszel a kormány az adókat is növelheti. „Innen egyenes út vezet a lakosság fizetésképtelenné válásához, és az emberek fokozatosan elveszíthetik a fejük felől a tetőt” – mondta Dârle. Kifejtette, az intézkedés egyetlen pozitív hozadéka, hogy most először sikerült összefogni az összes szakszervezetet a kormány ellen, és ezek végre megmutathatják, mire képesek. Azonban pontosan a szakszervezeti tagok közötti széthúzást tette szóvá az egyik tüntető, Barkoczi Éva történelemtanár. A pedagógus szerint a tanárokra nem jellemző az összefogás, az érettségi bojkottja is elmaradt, pedig az összetartozás érzése nagyobb erőt adott volna számukra a sztrájkhoz.
Krónika-19. labdarúgó-világbajnokság, Dél-Afrika 2010
„Megégették” az államfőt
Csíkszeredában is mintegy ezer személy vonult utcára a kormány és az államfő lemondását kérve, a csütörtöki volt az elmúlt húsz év legnagyobb tüntetése. A tanárok feketébe öltöztek, mint mondták „a tanügy és az emberi jogok temetésére” jöttek. Dakó Éva, a CNSRL Frăţia megyei elnöke az államtitkárok számának csökkentését, és „a politikai klientúra megtisztítását” kérte. Kifejtette, figyelemmel követik majd, hogyan szavaznak az RMDSZ képviselői, hogy a következő választásokon „megfizettessék” ezt velük, hisz a szövetség „karöltve lopott a többiekkel”.
Brassóban több tüntető átvágta magát a csendőrségi kordonon, amikor a szakszervezeti vezetők bevonultak a prefektúrára, hogy Ion Gonţea kormánymegbízottal tárgyaljanak, de az érdekvédelmi elöljárók nyugalomra intették a mintegy kétezer sztrájkolót. Gheorghe Apostu szakszervezeti vezető azt kérte a prefektustól, hogy a megszorító intézkedésekről való szavazás előtt találkozhassanak a megye honatyáival. Nagyszebenben több mint 1300-an vettek részt a tüntetésen, de több mint ezren tiltakoztak a dévai prefektúra előtt is, ahol elégették Traian Băsescu államfő egyik választási molinóját, és pelenkákat dobáltak az épület elé. A tüntetésen a Zsil-völgyi bányászok mintegy száztagú delegációja is részt vett.
Pénteken sincs tanítás a marosvásárhelyi Bolyaiban
Órákon át tanácskozott a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium, valamint a vele egy épületben levő Református Kollégium mintegy 110 pedagógusa csütörtökön, akik a közoktatásban dolgozók szakszervezete (SLIP) megyei fiókjának elnökét, Cornel Cruceanut „számoltatták el”, aki szerintük a fejük fölött döntött, amikor lefújta a sztrájkot. „Szerdán délben a szakszervezet országos vezetőségétől írásos értesítést kaptam, miszerint a sztrájk véget ért. Ezt közöltem a tanárokkal is, akik délután megtudták, hogy sok helyütt folytatódik a munkabeszüntetés. Erre gyűlést tartottunk, ahol egyöntetűen megszavaztuk, hogy nálunk továbbra sem lesznek megtartva az órák” – mondta lapunknak Molnár Zoltán tanár, a gimnázium szakszervezetének vezetője. „Amelyik tanári közösség abbahagyta a sztrájkot, az magára vessen. Majd elégedjen meg azzal a bérrel, amit a kormány megad nekik. Mi nem hagyjuk abba a tiltakozást, hiszen nem értünk el semmit” – véli Haller Béla tanár. „A szakszervezet, amely lefújta a tiltakozó akciót, majd megadja nekünk azt a 25 százaléknyi bért, amit elvon a Boc-kormány?” – tette fel a költői kérdést Antal Gyöngyvér tanárnő. A Református Kollégium igazgatónője, Székely Emese a Krónikának elmondta: itt most már nemcsak a kormány, de a szakszervet is becsapja a tanárokat. „Semmi ok nem volt arra, hogy lefújják a sztrájkot. Nem értünk el semmit. Ha bekövetkezik a 25 százalékos bérelvonás, akkor 600 lej lesz a kezdő tanárok fizetése. Ez felháborító. Ezzel együtt jövő szerdán a ballagást mindenképpen megtartjuk.” – mondta az igazgatónő. Miután a megyei szakszervezeti elnök távozott az iskolából – akivel végül semmit nem sikerült tisztázni –, a tanárok úgy döntöttek, hogy a gimnáziumban és a kollégiumban pénteken sem lesz tanítás.
Gozner Gertrud, Máthé Éva, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

Szórványkonferencia Hunyad megyében - Megismerni egymást
Omladozó templomok, etnikai leépülés, vagy építkezés is életkedv: mi jellemzi jobban az erdélyi szórványmagyarságot?
A hétvégén szervezett háromnapos Hunyad megyei konferencián a különböző szórványvidékekről és a tömbvidékről érkezett újságírók, közösségszervezők erről szereztek helyszíni tapasztalatot.
Noha ellentmondásosnak hangzik, Hunyad megyében a leépülés és az építkezés párhuzamosan zajlik, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő, a szórványkonferencia házigazdája. 1992-ben még 35.000 magyar élt a megyében, mára olyan 20.000 körül lehetnek. A drasztikus fogyás ellenére 20 év alatt Déván megépült a Téglás Gábor iskola, Vajdahunyadon a magyar ház, a Böjte Csaba atya által működtetett Szent Ferenc alapítvány keretében több száz gyerek részesül magyar nevelésbe, számos civil szervezet alakult, magyar napilap jelenik meg, s a magyarság politikai súlya (EP-képviselet és magyar prefektus) is jelentős. Egyszóval az évszázadok óta szórvány Hunyad megyei magyarság megmaradásának sosem voltak ilyen szilárd alapjai az utóbbi évtizedekben. 20 év alatt komoly eredmények születtek, hangsúlyozta pénteki dévai nyitóbeszélgetésen az EP-képviselő.
A helyzetet megerősítette Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője: Brassó környékén olyan 50.000 magyar él, még sincs iskolaközpont, sem magyar ház, mint Déván, illetve Vajdahunyadon. A sajtó azonban a Barcaságban is fontos szerepet játszik a magyarság megmaradásában, tulajdonképpen átvette a szépirodalomtól a nyelv tisztasága fölötti őrködés és a nemzeti öntudat megerősítésének szerepét, ismertette tapasztalatát a nagy múltú brassói újság főszerkesztője.
A tömbvidék szemében a szórvány jóformán ismeretlen, az ottani sajtóban inkább kuriózumként szerepel, ha egyáltalán szerepel, mondta Karácsonyi Zsigmond, a MURE elnöke. A szórványközösségek sajtója ismeretlen, noha az internet terjedésével remélhetőleg e téren is javul a helyzet. Mindenesetre a szórványban megjelenő magyar újságok helyzete sokkal mostohább, mint a tömbvidékieké, mindenekelőtt az anyagi nehézségek és az emberi erőforrás korlátozottsága miatt.
Szabó Csaba, aki kolozsvári létére évek óta a szórvánnyal foglalkozik viszont a lehetőségek kihasználása mellett foglalt állást. Sok helyütt nincs közösség-szervező, emiatt például Fogarason (Brassó megye) megszűnt a magyar oktatás, noha 76 gyerek volt. Szerinte ezt a szerepet az RMDSZ kellene fölvállalja, s a magyar államtól is hatékonyabb szórványápolást várna el. A Szeben megyei példával támasztotta alá álláspontját, ahol erőteljes német támogatásnak köszönhetően a német oktatás virágzik, közel 10-szer több gyerek jár német iskolába, mint magyarba, noha a magyarság 2,3-szor népesebb.
Jogos-e ölbe tett kézzel várni, amint az RMDSZ, vagy Budapest megoldja a szórvány gondjait, vagy inkább alulról kell építkezni? A szamosújvári (Kolozs megye) példa egyértelműen az utóbbira utal. 20 év alatt Bécsi-Balázs Attila, a TÉKA alapítvány elnöke felvirágoztatta a mezőségi magyarságot, gyakran a válaszúti Kallós Zoltán alapítvánnyal karöltve. Összeszedtek a szórványfalvak gyermekeit, s magyar oktatást biztosítanak számukra, bentlakást és étkezést, állandó jellegű kulturális programokat szerveznek, kirándulásokat, táncházat, sőt még felnőttképzést is. Több, mint 650 gyereknek és felnőttnek, derült ki Bécsi-Balázs Attila szombati vajdahunyadi előadásából. Amely távolról a legnagyobb elismerésnek örvendett a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi, zilahi, brassói, temesvári, székelyudvarhelyi és Erdély más tájairól összegyűlt vendégek körében. A szamosújvári TÉKA alapítvány ugyanis ugyanazt végzi, mint Böjte Csaba atya Szent Ferenc alapítványa, csakhogy kizárólag civil alapon. Hogy miből teremti össze a havi félmilliárd régi lejt, amennyibe csupán a gyerekek oktatása és ellátása kerül? Bécsi-Balázs Attila leszögezte, hogy nemcsak a Communitas alapítvány és Budapest létezik, számos külföldi pályázati lehetőség is van. A TÉKA például Norvégiából is kapott pénzt, pályázatok révén. Jelenlegi fő tervük egy önálló magyar iskolaközpont felépítése Szamosújváron, amely 3 millió euróba kerül, s amely a dévai Téglás Gábor iskola példájából inspirálódott, hangsúlyozta Vajdahunyadon Bécsi-Balázs Attila. A pénteki dévai megnyitó után ugyanis a szórványkonferencia Vajdahunyadon, a magyar házban folytatódott.
Noha a szamosújváriak előadása volt a legfelemelőbb, a kölcsönös megismerkedés mellett a fő cél a Hunyad megyei magyarság bemutatása volt. Az egész Erdélyből jött vendégek meglátogatták a vajdahunyadi kastélyt, a dévai várat, a Téglás Gábor iskolát, a Szent Ferenc alapítványt, majd szombaton délután Dézsi Attila prefektus fogadta őket a vármegyeházán. Amelynek impozáns dísztermében csak zengett a magyar szó: ilyesmi se fordult elő már régóta. Az ottani kötetlen szabad beszélgetésen az egyre meghatottabb vendégek újabb belátást kaptak a Hunyad megyei magyarság életébe, 20 év alatt elért eredményeibe.
A három napos rendezvény bizonyára rövid volt a Hunyad megyei magyarság alapos megismeréséhez. Mindenesetre hasznos volt, mivel az előadások, a látogatások és a szabad beszélgetések nyomán a szórvány mellőzésére hajlamos kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyföldi újságírók és közösségszervezők számára a Hunyad megyei – és általában a szórvány – ügye immár nem közömbös. Sőt, a háromnapos tapasztalat révén sokan szívükön viselik.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Peresz dicsér és vigasztal
„Ilyen hősök nélkül, mint amilyenek ők voltak, ma is Hitler vezetné Európát, és a zsidó nép megsemmisült volna” – méltatta tegnap Bukarestben Simon Peresz izraeli elnök a hat izraeli katonát, akik román társukkal együtt júliusban hunytak el a Brassó mellett történt helikopterszerencsétlenségben, gyakorlatozás közben.
Peresz a zsidó állam első hivatalban levő elnökeként látogatott Romániába. Tegnap a bukaresti zsidó hitközség zsinagógájában találkozott a közösség tagjaival; a zsúfolásig telt imaházban hatalmas taps fogadta az idős baloldali politikust, aki többek közt kor- és elvtársát, Ion Iliescu volt román elnököt üdvözölte a hallgatóság soraiban.
Izrael elnöke utalt a zsidó nép viszontagságos történelmére, méltatva a hajdan népes romániai zsidóság érdemeit Izrael létrehozásában és fejlődésében. A holokauszt által megtizedelt romániai zsidóságot tehetsége, szorgalma és hite tartotta meg Európa egyik legjelentősebb zsidó közösségének, vélte Peresz, aki szerint ma már más ellenséggel kell megküzdenie a zsidó népnek és a világnak, mint hat-hét évtizeddel ezelőtt: a terrorizmussal.
Mint elmondta, a mintegy négyszázezer zsidó származású személy, aki a második világháború után Izraelbe kivándorolt, soha nem felejtette el Romániát, és nem hagyta el kultúráját. Izrael elnökének a mai Románia állampolgáraihoz is volt egy vigasztaló szava. Egy szép hasonlattal élve (Romániát pillangóhoz hasonlította, amelynek éppen most nőnek ki a szárnyai, ami némi fájdalommal is jár) kifejtette, a gazdasági válságból ki lehet lábalni, ami fontos, hogy „soha ne adjuk fel”.
A zsinagógában Aurel Vainer parlamenti képviselő, a romániai zsidó közösség vezetője is felszólalt. Vainer emlékeztetett: a második világháború előtt mintegy nyolcszázezer zsidó élt az akkori Románia területén; jelenleg a közösség alig éri el az akkori létszám egy százalékát, a nyolcezres lélekszámot.
A bukaresti zsidó közösséggel tartott találkozót megelőzően, tegnap délelőtt Traian Băsescu román államfő fogadta hivatalában Simon Peresz izraeli elnököt. „Románia az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszéd előfeltételek nélküli megkezdését szorgalmazza” – jelentette ki Băsescu. A kétoldalú tárgyalásokat követően a román államfő tájékoztatta izraeli kollégáját Románia álláspontjáról a közel-keleti helyzettel kapcsolatban.
Szerinte előfeltételek nélkül kell megkezdeni az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszédet, hiszen az előfeltételek csak akadályozzák a közel-keleti tárgyalásokat. Băsescu rámutatott: a megbeszélésen áttekintették a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek kiterjednek a katonai, a technológiai, az oktatási, az üzleti és az idegenforgalmi területen való együttműködésre.
Arra az újságírói kérdésre, miszerint egy esetleges iráni–izraeli fegyveres konfliktus kirobbanása esetén Románia megnyitná-e légterét, Băsescu elmondta: egyelőre nem lehet fegyveres konfliktusról beszélni. Reményét fejezte ki, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciói Teheránt az átlátható tárgyalások megnyitására ösztönzik. A román államfő hangsúlyozta, egy esetleges fegyveres konfliktusban Románia NATO-tagországként viselkedik majd.
A megelőlegezett támogatásra nem maradtak el Simon Peresz köszönő szavai sem, aki „korunk egyik legfelelősebb vezetőjének” nevezte Traian Băsescut. „Amikor ’igent’ mondd, akkor az ’igent’ jelent, amikor pedig valamit megtagad, akkor ahhoz tartja magát. Most felelősségteljesen felvállalja álláspontját Iránnal szemben, és támogatja az izraeli–palesztin békefolyamatot” – fogalmazott a zsidó állam feje.
A továbbiakban megköszönte Băsescu személyes közbenjárását azért, hogy a júliusi légi szerencsétlenségben meghalt izraeli katonák földi maradványai minél hamarabb hazájukba kerülhessenek.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Harai Pál börtönemlékei
Harai Pál, szentkatolnai születésű nyugalmazott kanonok A börtönévek papi emlékei (Medgyes, 2010) címmel adta közre meghurcoltatása, sanyarú sínylődése epizódjait. Az előszóban dr. Czirják Árpád pápai prelátus így ír: „Harai Pál mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja őket, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál.”
A nagy lexikális tudással rendelkező, de végtelenül szerény ember szelíd lelke és törékeny alkata ellenére nagyon kemény tud lenni, ha a helyzet ezt megköveteli – áll a Székely Hírmondó 2010. június 25-i számában. „Hit, nemzet, becsület, emberség dolgában nem ismer tréfát, és hajlíthatatlan. Bár 83. évét tapossa, sugárzik belőle az életerő és energia. Szellemi és fizikai frissessége hitén kívül talán a közösségért felelősséget vállaló ember állandó tenni akarásából fakad. Könyvét sem öncélúan, hanem közelmúltunk feltárásának szándékával írta, hogy az elkövetett borzalmakat megismerve elkerülhessük azokat a csapdahelyzeteket, melyek megismétlődhetnek. Életét a közösségépítés és nemzetvédés jegyében küzdötte végig. Egyszerű földműves emberek gyermekeként született Szentkatolnán, 1928. január 25-én. Miután beiratkozott a gyulafehérvári teológiai főiskolára, azt bezárták a román hatóságok, ezért a növendékek otthon készültek, és titokban vizsgáztak. Márton Áron püspök és a teológia tanárainak 1949-es letartóztatása után azonban ez a lehetőség is szertefoszlott. Nehéz időszak következett, amely alatt alkalma volt megismerkedni a szekuritáté vasöklével is. Végül sok viszontagság után, 1952-ben szentelték pappá. Aradon, majd Sepsiszentgyörgyön, Csíkdánfalván és Brassóban volt káplán. A magyar forradalom leverése után ő is a megtorlás áldozatává vált, ugyanis 1958-ban koholt vádak alapján letartóztatták, és 10 év börtönbüntetésre ítélték. A román kommunista pokol Duna-deltai állomásainak megjárása és hat év kényszermunka után általános amnesztiával szabadult.
1985-ben Medgyesre, pályafutásának utolsó állomására került. A rendszer bukása után, a püspökség támogatását nélkülözve, saját vagyonát is felhasználva építette fel a Szent István templomot, valamint a hozzá tartozó Kolping ifjúsági és közösségi házat. A madarasi Hargitán vásárolt területen ifjúsági Kolping - tábort épít és működtet, s Baromlaka határában egy mintafarm létesítésének gondolatával vett házat. Ez utóbbi terve viszont rajta kívül álló okok miatt sajnos meghiúsult.
Helytállása és közösségformáló munkája elismeréseként Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben, az RMDSZ pedig Ezüstfenyő-díjban részesítette. Jelenleg a medgyesi vendégház egy szerény szobájának lakójaként segíti paptársai áldásos tevékenységét, immár nyugdíjasként.” (Bedő Zoltán)
Alább részleteket közlünk Harai Pál könyvéből.
Hogy mennyire kiosztott szerep és adott esetben még előre megjelölt felelet szerint történt a tárgyalás, álljon itt a következő eset. Macskási Pál az egyik vádlottól – nem írom ide a nevét – azt kérdezte, miért fordultak a katolikus papokhoz ezzel a levéllel. „Azért – hangzott a válasz –, mert tudtuk, hogy Márton Áron püspök rendszerellenes, és éppen ezért hathatós támogatást reméltünk a katolikus papoktól.”
Azonnal átvillant az agyamon, hogy ez a válasz betanított szöveg, lecke. Ezt már nem tudtam elviselni. Felugrottam a székről, és indulatosan ordítottam: „Hazudik, összejátszottak a szekuritátéval. Ha ez nem így lenne, hogy lehet az, hogy az EMISZ főnökét, Orbán Lászlót jóval utánam (talán augusztus 16-án) tartóztatták le. Honnan tudtak a levélről?” Talán mondtam még mást is, de nem folytathattam, mert két vagy három milicista rám ugrott és lenyomott a székbe. Nem akartam leülni, s még a kabátot is letaszították a vállamról.
Macskási bíró rendreutasított: „Mit gondol, tisztelendő uram? A szószéken van? Márton Áronnak ilyen papjai vannak?” Kis idő múlva szünetet tartottak, a törvényszék folyosójára kísértek, leültettek a fal melletti padokra. Egyszer csak Bartos őrnagy állt meg előttem, és fogait vicsorgatva mondta: „Tisztelendő uram, ezért még számolunk!”
*
Az ítélethirdetés 1959. március 19-én, Szent József napján történt. A 79 vádlott 1148 év, azaz ezeregyszáznegyvennyolc év börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást kapott.
*
Örömmel írtuk a lapokat, ha adtak. Mikor édesapám, máskor édesanyám és Janika, pap öcsém nevére címeztem. Így akartam kitapogatni, hogy életben vannak-e, arra gondolva, ha esetleg meghaltak, nem kapok csomagot, vagy megjelenik a feladó címen az özvegy jelzés.
Az élelmiszereken kívül nem kérhettünk mást. Igen nagy szükségem lett volna gumicsizmára. Kérni nem szabadott, de ha küldtek, kiadták a rabnak. Elhatároztam, hogy kérni fogok. Ki kellett találnom, hogyan rejthetem el a kérést. Sikerült is úgy elrejtenem, hogy nem találták meg. Ez nem az élelmiszerek között szerepelt, hanem a címzésben. Akkor éppen édesanyám címére küldtem a lapot: Harai Tereza, Loc. Catalina, str. Gumicsizmát nr. 42. Raionul Tg. Sacuiesc, regiunea Brasov. Arra gondoltam, hogy a Gumicsizma a levelezőlapot ellenőrző őrnek esetleg valami furcsa, kiejthetetlen, „bozgor” névnek tűnhet, de a szentkatolnai postásnak, még inkább szüleimnek valami mást fog jelenteni. Távolról sem gondolták, hogy elment az eszem, hanem arra, amire nagy szükségem van. A következő csomagban megjött a csizma, és ki is adták, nagy örömömre. Használtam, és sok kolléga is kölcsönkérte, amikor szolgálatos volt, és az udvaron bokáig érő sárban el kellett hozniuk a cseberben az ételt.
Szabadulásomkor, 1964-ben a csizmáimat hazavittem. Jó szolgálatot tettek. Emlékként meg kellett volna őriznem őket, de sajnos, elkallódtak. Megfakulva ugyan, de megmaradt az a lap, hogy az utókor emberei is láthassák, hogy az 1960-as években a Harai család a Gumicsizma 42. szám alatt lakott.
*
Leültettek a fűre, és a géppisztolyos katonák között kíváncsian vártuk, mi történik. A láger politikai tisztje jelent meg, és beszédet tartott nekünk. Mondanivalója a munkánkról szólt, amivel nem volt megelégedve. Nem fenyegetett, de nagyobb munkaütemet sürgetett. Némán hallgattuk végig, amiket a kukoricakapálás fontosságáról mondott. Sem ő, sem pedig a rabok többsége nem számított arra, ami ezután történt. A mindegyre nekünk szegezett kérdésre: „De ce nu lucrati?” (Miért nem dolgoztok?) – egyszeriben felszólalt egy bukaresti származású rab, ha jól emlékszem, Mihály király tanácsadója volt. Mondanivalója lényege: a rabok tudják, hogy mennek haza. Honnan tudjátok? – hangzott a politikai tiszt kérdése. – „Olvastuk az újságban” „Milyen újságban? Honnan kaptad az újságot?” Megkapta a választ, de olyant, hogy ma is mosoly jelenik meg az arcomon, amikor erre gondolok.
„Jöttünk az úton a kukoricásból, és összegyűrt újságot pillantottam meg, amit fölvettem. Újságpapírba csomagolt szalonna volt benne. A szalonnát megettem, és az újságot elolvastam.” Láthatóan zavarba jött a tiszt, de nem adta be a kommunista derekát. Ha még él, biztosan nagyobb nyugdíjat kap, hogy ilyen derekasan és gerincesen kiállott a kommunista ámítások és hazugságok mellett.
*
Az állomásra érve jegyet váltottunk, mindenki oda, ahol letartóztatták. Ugyanis egészen szigorú utasításunk volt, hogy hazaérkezésünk után legkésőbb 24 órával jelentkezzünk annál a szekuritáténál, ahol letartóztattak.
Az utazás részleteire nem emlékszem, de a brassói megérkezésre igen. Ahogy leszálltunk, elcsodálkoztunk a fogságunk ideje alatt épült modern állomáson. Elhatároztam, hogy gyalogosan megyek föl a plébániára. Nemcsak azért, mert általában kíváncsi a természetem, hanem mert reméltem, hogy találkozom néhány ismerőssel. Letartóztatásom előtt elég sok ismerősöm volt, hisz több mint négy évig vezettem Brassóban különböző lelkipásztori munkákat: szentmiséket, keresztelőt, temetést, esküvőt, nagyon sok gyermeket tanítottam hittanra. Sok más vallású ember is az ismeretségi körömbe tartozott. Brassó utcáin a Kolostor utcai templomig gyalogolva egy árva lélekkel sem találkoztam.
Hat év alatt ennyire megváltozott a világ és benne az emberek? Köztük én is?
(Válogatta: B. D.) Népújság (Marosvásárhely)

2010. augusztus17.
Szilágyságban jártam…
…hazámmá is fogadnám – vallhatnák a X. Kárpát-medencei Nyári Néprajzi Egyetem résztvevői. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) augusztus 9-15. között tartotta meg hagyományos táborát Szilágycseh környékén.
A program során a diákoknak alkalmuk nyílt, hogy megismerjék a szilágysági szokásokat, hagyományokat. Kipróbálhatták néptánctehetségüket a Szilágysámsoni Csígeresek Hagyományőrző csoportjának a segítségével, akik egy táncest kedvéértSzilágycsehbe is ellátogattak, a fiataloknak pedig számos népdallal is gazdagították tudásukat. Kedden egy egész napot a szilágysági gasztronómiai csodákra szántak: délelőtt borospincéket látogattak meg, ahol Szilágysámson legkiválóbb nedüit kóstolgathatták, a későbbi órákban Mezőpetri következett, ahol megismerkedtek a svábok rövid történetével és az ország legjobb strudlijából falatozhattak. A hallgatók a népi mesterségekbe is bepillanthattak: Szatmáron a bőr-feldolgozás fortélyait leshették el, egy kovács a patkókészítés lépéseit mutatta be. A hét második felében kézügyességüket is próbára tehették és ősi bútorfestést tanulhattak, többek között Házi Áldást készítve saját otthonaikba.
A résztvevők számos városból érkeztek: Brassótól Budapestig, így saját hagyományaikat is megoszthassa a többiekkel, így is gazdagítván ismereteiket. A bor melletti hosszú beszélgetések, viccek és mulatságok meghitt hangulatot varázsoltak az egész hétre. A Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetem a hagyományhoz híven majd jövőben is egy új erdélyi tájegységbe kalauzolja el a jelentkezőket.
erdon.ro

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

Mozgássérült ifjúsági nyári tábor
Nyolcadik alkalommal szervezte meg a Máltai Segélyszervezet az előpataki mozgássérült ifjúsági nyári tábort. Több mint 100 résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából.
A Romániai Máltai Segélyszervezet immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a megváltozott képességű fiatalok 10 napos nyári táborát a Sepsiszentgyörgytől hét kilométerre található festői környezetű Előpatak közelében, Benedekmezőn. Több mint száz résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából. A cél a tartalmas szórakozás, kikapcsolódás és egymás kölcsönös megismerése volt. A résztvevők mindennapjait a sepsiszentgyörgyi fiatal máltai önkéntesek segítették, akik fáradtságot nem ismerve igyekeztek minden lehetőt megtenni a mozgássérültek segítésére, biztatására és bátorítására. Színes és változatos programokat szerveztek, hogy a tábor valódi kikapcsolódással szolgáljon a résztvevőknek. A programok között említhetem a kézműves foglakozásokat: agyagozás, fafestés, képrámák készítése, kürtőskalács-készítése. Voltak ügyességi versenyek: asztali tenisz, csocsó kosárra dobás, bodgia, játékos skander verseny. Lehetőségünk volt még szellemi sportokat is kipróbálni: sakk és malmozás, különböző labdajátékok kerekes-székes résztvevők számára, lovaglás, horgászat a tábor területén található kis halastóban, akadályverseny Sepsiszentgyörgy központjában található tó partján, de a résztvevőknek lehetőségük volt az extrém sportok közül a Paint Ballt is kipróbálni. Kirándulás és kikapcsolódás
A szervezők kirándulást szerveztek számunkra a Szent Anna tónál ahol lehetőségünk nyílott fürdőzésre, csónakázásra, napozásra. Egy tábori nap során szintén kirándulást szerveztek a Rozsnyói várba, ahol megtekinthettük történelmi múltunk emlékeit, valamint ellátogattunk Brassóba ahol a híres Fekete templomot és a történelmi városközpontot látogattuk meg valamint Brassópolyánát. A szervezők az esti szórakozásról sem feledkeztek meg. Esténként tábortűz körül gyűltünk össze közös beszélgetésre és énekelésre. Volt karaoke est, játékos szüreti táncmulatság, valamint élőzenés hajnalig tartó zenés- táncos est is, ahol a részvevők a fizikai problémák ellenére is jól érezték magukat. Az ilyen alkalmakon együtt szórakoztak a megváltozott képességű fiatalok egészséges társaikkal. A tíz nap alatt a résztvevők minden étkezés előtt és után rövid kis imát mondtak. Az imák magyarul, románul, ukránul, németül is, elhangzottak ezzel is jelezve a résztvevők közötti barátságot, békességet, ami független az ember nemzetiségétől, vallásától. A tábor résztvevői között nem voltak nyelvi, nemzeti, vallási akadályok. Leomlottak a köztünk lévő előítéletek falai és csak az ember, a szeretetet adó és kapó ember maradt meg. A tábor során rengeteg erőt és energiát kaptunk sorstársainktól, az önkéntesektől és szervezőktől. A pozitív energiák segítenek majd a későbbi szürke és néha kemény hétköznapok leküzdéséhez.
Köszönet a támogatóknak
A táborba érkeztek csoportok Nagyváradról, Kolozsvárról, Temesvárról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Máramarosszigetről, Kecskemétről, Budapestről és Ukrajnából. A Nagyváradi csoport tagjai voltak: Paluska Tibor és Paluska Ilona, Petrikó Andrea, Szakács Zoltán, Drăgan Adrian- Marian, Cortea Erzsébet, Pálfi Zsolt és Pálfi Levente. A mai romániai gazdasági helyzetben számunkra mozgássérült fiataloknak ez a tábor az egyetlen kikapcsolódási és szórakozási lehetőség. Saját finanszírozásból aligha tudnánk megengedni magunknak, ezért ezúton köszönjük a Soros György Alapítványnak, Ungron Béla és Ugron Imre magyarországi Málta Lovagoknak nagylelkű támogatásukat, valamint Dr. Földes Bélának a nagyváradi Máltai Segélyszervezet elnökének, hogy újból kiválasztott bennünket a táborra és finanszírozta az utazási költségeinket. A csapat nevében is köszönöm, hogy részt vehettünk ebben a csodálatos táborban. Köszönjük a szervezőknek, támogatóknak, az önkénteseknek és mindenkinek, aki valamilyen formában lehetővé tette e tábor létrejöttét.
Paluska Tibor. erdon.ro

X. Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetem
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség immár tizedik alkalommal rendezte meg hagyományos nyári egyetemét augusztus 9-e, és 15-e között, ezúttal Szilágyság néprajzilag még alig felfedett környékének megismerését tűzve ki céljául.
Bár talán túl komolynak hangzik, a résztvevők hangulatában ennek nyomaira sem bukkantunk. Már első nap utazásra adtuk fejünket, és Egriben bemutatásra került a szilágysági régió és néptánc. Az est még ismerkedéssel telt és mindenki rájöhetett arra, hogy itt nem csak a Szilágyságot fogja megismerni, hanem egymás szokásai, hagyományai is terítékre kerülnek majd Budapesttől egészen Brassóig.
A második napot is a néptáncnak szenteltük a Szilágysámsoni Csígeresek Hagyományőrző csoportjának a segítségével, akik néptánc- és népdaloktatással kecsegtették a résztvevőket, majd másnap táncesttel fokozták a hangulatot.
A szerdai nap a Szilágyság gasztronómiájával kényeztetett: délelőtt sámsoni borkóstoláson vehettek részt az érdeklődők, amelyről igen jókedvű társaság távozott, majd Mezőpetriben megismerhették a svábok hagyományait és az ország legjobb strudliját kóstolhatták.
Természetesen a népi mesterségekről sem feledkeztek meg a szervezők: a résztvevők elleshették a bőrfeldolgozás fortélyait, ahol a fiúkat talán jobban érdekelhette a nyeregkészítés, a lányokat pedig a bőrből készült ékszerek, táskák kápráztatták el jobban, egy kovácsműhelyben pedig a patkókészítést is bemutatták.
Egy kis kézműves foglalkozás soha nem hiányozhat – a fiúkat is befogva ősi bútorfestést tanulhattunk, amelynek során saját házi áldások készültek (ennél talán nem is kell hitelesebb áldás).
Felettébb tanulságos és szórakoztató szilágysági hetet tudhattak maguk mögött a résztvevők, amit soha nem felejtenek el!
ZSIGMOND BRIGITTA. Szabadság (Kolozsvár)

Földvári Golgota (Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon")
„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«."
E sorokkal kezdődik "a foglyok ajkáról leírt" s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével * az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.
Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos "barangoló-könyveiről", különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.
Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott témája rengetegébe. Előző munkája - "Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj" (2005) - a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a "málenkij robot"-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói - a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló - tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel. A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan - morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan - kérdésre: miért?... Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, bár egy bocsánatkérés erejéig is?
Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. "...e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna."
A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének - betelepítés útján történő - megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.
Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: "...a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.". Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.
A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták - a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: "...a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért." (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) "Regnálásuk"-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték "partizánokként" - többek közt - a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.
A szerző a visszaemlékezők szavaiból rekonstruálja a Földváron uralkodó állapotokat: a tábor "egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (...) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (...) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (...) mindenki állandóan szörnyen éhes volt..." Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét. "Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (...) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem..." Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugszik a névtelen sírok egyikében.
A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy "...a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (...) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését."
Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.
A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: "Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?" Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: "Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok." A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.
Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ők "csak vizsgálati fogságban voltak". E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. "Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed."
A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei "földváriak" helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.
A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók "igazsága" közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. "...a múltat be kell vallani" - olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: "A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés."
* Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon" (1944 vége - 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban). Második bővített és javított kiadás. Szemtanú könyvek, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009. Hitel

Leépítések a székelyföldi színházakban
Ha a székelyudvarhelyi önkormányzat megszavazza a tervezett leépítéseket, a Tomcsa Sándor Színház 32 alkalmazottjából 11-et kénytelen lesz elbocsátani, így azonban Nagy Pál, a teátrum igazgatója szerint hosszú távon lehetetlenné válna a munka. A Csíki Játékszín négy, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház pedig két alkalmazottól vált meg, a költségvetés 20 százalékos lefaragása pedig minden székelyföldi színházban gondot okoz, a legtöbb intézmény pályázati forrásokból pótolná a hiányt.
„Fizetésmegvonás, leépítések, a költségvetés 20 százalékos csökkentése. Amúgy is szűkös volt a keret, ezt nehezen fogjuk átvészelni” – öszszegezte a Krónikának Nagy Pál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója. A helyi önkormányzat még nem döntött a leépítésekről, ezért fennáll a veszély, hogy zárolják a polgármesteri hivatal számláit, amelynek következtében a színház alkalmazottai is fizetés nélkül maradhatnak. Felmérve a lehetőségeket az igazgató azt is elmondta, hogy ha a leépítéseket megszavazzák a mai rendkívüli tanácsülésen, akkor hosszú távon nem tudják majd működtetni a társulatot. „Megkérdeztem a polgármestertől, hogy ha valóban leépítések lesznek, akkor legalább a jövő évtől számíthatunk-e arra, hogy visszakapjuk ezeket az állásokat, ő pozitívan viszonyult ehhez a dologhoz, de ez attól függ, hogy sikerül-e kilábalnia az országnak a válságból. Nem vagyok derűlátó” – mondta Nagy Pál. Ha végül leépítések nem is lesznek, akkor viszont zárolják az önkormányzat számláit és ez maga után vonja, hogy szeptemberben nem lesznek fizetések. Az igazgató viszont már most biztosítja a színház dolgozóit, hogy személyesen fog gondoskodni arról, hogy ebben a hónapban is mindenki megkapja havi juttatását, amit elmondása szerint nem lesz nehéz összegyűjteni, hiszen így is kevesen dolgoznak a színháznál és alacsonyak a bérek. Jelenleg 32 alkalmazottja van a színháznak, a mai döntéstől függően elképzelhető, hogy közülük 11 embernek felmondanak.
Minden nehézség ellenére, a beütemezett tervek szerint már elkezdődtek a próbák – tudtuk meg Szarvas Zsuzsanna közönségszervezőtől. Az idei évadban összesen 5 nagyszínpadi produkciót láthat a közönség, elsőként Frank Wedekind A tavasz ébredése című gyerekelőadást tűzték műsorukra Szabó K. István rendezésében. Ugyancsak a nagyszínpadon láthatják Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabját Tóth Árpád rendezésében, de a programban szerepel Pozsgai Zsolttól a Liselotte és a május Tapasztó Ernő rendezésében. A hagyományos szilveszteri műsort Csurulya Csongor művészeti vezető rendezi, idén Breffort és Monnott Irma, te édes! című zenés vígjátékára esett a választás. Az idei évad újdonságai között szerepel, hogy a stúdió-előadásokon kívül egyéni előadások is lesznek, és minden nehézség ellenére megpróbálják tartani tavalyi áraikat, csupán a bemutatóbérletek ára emelkedik.
Leépítések Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson
„A Csíki Játékszín 65 állásából 49 volt eddig betöltve, de így is meg kellett válnunk 4 alkalmazottól, miután a közalkalmazottak számát csökkentő kormányrendelet miatt csak 45 embert alkalmazhatunk. Emellett csökkentek a fizetések, és a produkciók költségéből is lefaragtak 20 százalékot, így számunkra most ezeknek a megszorításoknak a kezelése a tét” – mondta lapunknak Parászka Miklós, a csíkszeredai intézmény igazgatója. Hozzátette: 20 százalékos áremelésre kényszerültek, de bíznak a nézők szolidaritásában, és abban, hogy a jegyárak emelése ellenére is nőni fog a nézőszámuk az utóbbi évekhez hasonlóan. A Magyar Dráma Napján, a Színház Világnapján és a Magyar Költészet Napján egyébként alkalmi produkciókat mutat be a színház, ezekre a belépés ingyenes lesz. „Az évadban bemutatandó darabok között szatirikus alkotásokat találunk, olyanokat, amelyek napjaink problémáit is felvetik, gyakorlatilag így reagálunk a válság okozta gondokra” – mondta Parászka. Először Shakespeare Macbeth című tragédiáját mutatja be az intézmény, majd Jevgenyij Svarc A sárkány című művének Parti Nagy Lajos átírta változatát, de gyerekelőadást is láthat a közönség: Budaházi Attila Mint sót az ételben című művét vitték színre a kicsiknek. Az intézmény vezetője elmondta, fontos szempont számukra, hogy minél szélesebb réteget szólítsanak meg produkcióikkal, így a kísérleti színháztól a klasszikusokig és a populárisabb műfajokig minden megtalálható a repertoárban, így például idén operettet is színre visznek: Zerkovitz Béla és Szilágyi László Csókos asszony című művét, és Tasnádi István kortárs drámaíró Magyar zombiját is láthatja a közönség. Az igazgató elmondta: a válság ellenére is színvonalas évadra számíthatnak a csíkszeredaiak.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház szintén kénytelen volt megszüntetni három állását, ezek közül az egyik egy betöltetlen színészi állás volt, két alkalmazottat pedig elbocsátottak. Béres László, a színház igazgatója elmondta: lefaragták a költségvetésüket, ráadásul márciustól a színház megkapta a művelődési központ épületét, amelyben a társulat játszik, így a rossz állapotban lévő épület felújításáról is nekik kell gondoskodniuk. „A gondok ellenére azonban színvonalas évadot kívánunk tervezni, hiszen ez lesz a Figura 20. éve, 1990 októberétől működik hivatásos színházként. Ennek megünneplésére olyan alkotókat hívtunk meg rendezőként, akik korábban dolgoztak a Figuránál” – mondta az igazgató. Így Barabás Olga rendezi Goldoni A hazug című művét, Török Zoltán pedig a Figurának írt darabot Nagy nyavalya címmel, ezt Béres rendezi. A két nagyszínpadi előadás mellett a nézők két kísérleti előadásra és egy gyerekelőadásra is számíthatnak. „2005 óta a műsorpolitikánkat egyfajta kettősség jellemzi, hiszen számunkra hagyomány a kísérletezés, igyekszünk megújítani a színházi nyelvet, így évente két mozgás- vagy táncszínházi előadást viszünk színre, ugyanakkor a hagyományos színházat kedvelőkre is gondolunk, nekik minden évben rendezünk két előadást a nagyszínpadon. Gyermekelőadást évente rendezünk, így mi vagyunk az egyetlen erdélyi magyar résztvevői a Bukarestben évente megrendezett Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztiválnak, ahonnan már különdíjat is hazahoztunk” – mondta az igazgató. Idén októberben egyébként a Figura harmadik alkalommal szervezi meg a dance.movement.theater elnevezésű nemzetközi táncszínházi fesztivált, amelyre romániai és magyarországi társulatok mellett török, francia és szerb előadásokat is meghívtak. A színház jubileumára való tekintettel a fesztivál három helyett négynapos lesz, esténként pedig koncertek is lesznek, olyan zenészeket hívnak meg, akik már írtak zenét figurás produkcióhoz, így például Lajkó Félixet.
Tamási-darabbal kezdenek Kézdivásárhelyen
Tamási Áron Tündöklő Jeromos című darabja lesz a Kézdivásárhelyi Városi Színház idei évadjának első bemutatója, tudtuk meg Csapó Györgytől, a társulat vezetőjétől. Csapó a Krónikának elmondta, a kézdivásárhelyi színház következő évadjának költségvetése 750 ezer lej. Ennek az összegnek egyharmadát a színházat működtető Vigadó Kulturális Alapítvány állja, az alapítványt a helyi önkormányzat hozta létre. A költségvetés kétharmadát magyarországi és uniós pályázati pénzek teszik ki, illetve a helyi üzletemberek is támogatják a színházat. Mivel a színháznak nincs állandó társulata, a leépítések sem fenyegették, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi vendégszínészeket hívnak meg egy-egy előadás erejéig. Csapó György ugyanakkor elmondta, a színházi bérletek ára nem emelkedik. Erdély legfiatalabb színháza a most kezdődő évadban összesen négy nagyszínpadi előadást, két stúdió-előadást és egy szilveszteri kabarét tűz műsorra. December harmadikán mutatják be Sütő András Advent a Hargitán című művét. December 31-én a szilveszteri kabarét mutatják be, amelyet Brassótól Gyergyóig összesen 26 településen játszanak el a továbbiakban. Az évad utolsó bemutatója egy musical lesz, de egyelőre nem lehet tudni, melyik darabot adják elő. Csapó György elmondta, ez attól függ, mennyi pénze marad tavaszra a színháznak. Ha jól jön ki a lépés, akkor az Adamis Anna és Presser Gábor örökzöldje, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kerül műsorra, ha kevesebb pénzük marad, Horvát Péter Ciao Banbino című művét adják elő.
Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója későbbre ígért válaszokat, a színház alkalmazottai jelenleg is kényszerszabadságon vannak, a város másik színháza, az M Studio vezetője, Uray Péter pedig elmondta: az önkormányzat csak pénteken dönt arról, hogy mekkora lesz a színház költségvetése, így csak azután tudnak végleges évadtervet kidolgozni. Krónika (Kolozsvár)