Kolozsvár is bemutatkozott a FesztMagyaron
Tíz magyar város – Kassa, Beregszász, Kolozsvár, Arad, Magyarkanizsa, Lendva, Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba és Székesfehérvár – nevezetességeivel, jellemzőivel, szellemiségével, ízeivel és hagyományaival ismerkedhettek meg mindazok, akik szeptember 16. és 18. között ellátogattak a budapesti Millenárisra: a FesztMagyar elnevezésű rendezvényen a Kárpát-medence csaknem minden jelentősebb régiója képviseltette magát. Kolozsvár természetesen ezúttal sem maradhatott ki a sorból: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében, az Erdélyi Kézmíves Céh és a Homo Ludens Alapítvány közreműködésével városunkat is méltóképpen képviselték a rendezvényen, amelyről Vincze László bábszínész, az EMKE munkatársa számolt be lapunknak.
– A FesztMagyar elnevezésű rendezvényt a Millenáris szervezte, a kolozsvári képviseletet az EMKE fogta össze. Meghívtak 10 várost a Kárpát-medencéből, hogy mutassák be saját és a környékük jellegzetességeit. A kezdeti elképzelések végül anyagi lehetőségek hiányában módosultak, így minden város kapott egy pavilont, illetve rendelkezésre állt két kis színpad is, ahol kisebb produkciókat lehetett bemutatni. Velünk tartott a Harmadik zenekar, akik két ízben is muzsikáltak, mi pedig Demeter Ferenc bábszínész kollégámmal – Keljfeljancsi Bábszínházként – kétszer is bemutattuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró című darabunkat. De volt még a színpadon népzene, néptánc, bábszínház, klasszikus zene, kamaraszínházi előadás és mesemondók is – részletezte Vincze László, hozzátéve: igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, és nem is vallottak szégyent. Bár a gasztronómiai rész végül nem valósult meg, a kézműves részleg sok mindenért kárpótolta a résztvevőket – tudtuk meg. – Nagyon szép kézműves kiállítással készültünk, az Erdélyi Kézmíves Céh jóvoltából, amelynek képviselői három mesterrel és számos szemet gyönyörködtető tárggyal érkeztek. Ők hárman mesterségbemutatót is tartottak, de magukkal hozták bemutatásra több kollégájuk termékeit is, és nagyon feldobta a kolozsvári pavilont a színes mezőségi-kalotaszegi viseletek, szőttesek, egyéb tárgyak összeállítása.
Természetesen Kolozsvárról szóló kiadványokat és könyveket is vittünk magukkal. Fogadtunk egy tiszteletbeli kolozsvári borászt is, mivel városunk a filoxéra óta híresen nem borvidék, így Seprődi József barátunk elhozta a Küküllő menti világhírű borait. Ez felülmúlhatatlannak bizonyult a rendezvényen, mindenki a csodájára járt – mesélte a bábszínész.
A kolozsvári pavilon berendezését, felépítését egyébként Guttmann Szabolcs építész álmodta meg. – Előtte ugyancsak vele jártunk a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinél, hogy megbeszéljük velük, ilyen kis területen hogyan lehetne minél szemléletesebb kiállítást rendezni, amellyel a rendezvényt is áttekintjük. Bőven vittünk tehát anyagokat a Magyar Napokról, és plazmatévén is folyamatosan mentek bejátszások a rendezvénysorozatról.
A közönségről érdeklődve megtudtuk: a Millenárisnak van egy többé-kevésbé állandó törzsgárdája, ők ezúttal is ott voltak. – Bár nagy konkurenciát jelentett a Nemzeti Vágta, amely jó nagy tömeget vont el, de mégis jó hangulatú rendezvény sikeredett. Nagy egyetértésben és szeretetben töltöttük el a három napot, jó kapcsolatok alakultak ki, a már meglévők továbbfejlődtek. A szervezők egy építész céget bíztak meg azzal, hogy vizuálisan is megfogalmazzák a különböző városok üzeneteit.
Kolozsvár ezúttal az organikus szellemiséget képviselte, hiszen itt fejtette ki tevékenységét Kós Károly, az organikus építészet atyja, és ebbe sok mindent bele lehet vinni, hiszen itt együtt él a múlt a jelennel, és a múltból táplálkozva folyamatos a fejlődés is. Gyakorlatilag ezt volt hivatva üzenni minden, amit elvittünk, és erre utalt a befelé forduló spirált ábrázoló installációnk is, amely nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében is.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Koszorúzás a Vesztőhelyen
Testvérvárosok történelmi pillanata
Nem túlzás azt állítani, hogy testvérvárosok tekintetében történelmi pillanatra került sor ma a Vesztőhelyen, amikor a ft. Király Árpád marosi főesperes által megáldott, aradi földdel töltött urnát Bognár Levente alpolgármester átadta Nagy Csaba pécsi alpolgármesternek, hogy azt vigye el a ma délután a baranyai testvérvárosban megnyílt Ereklye-kiállításra.
Mindezt a két testvérváros kapcsolatának, a két város magyarjai közötti híd erősítése érdekében, hisz ne feledjük, hogy Pécsett komoly kultusza van az aradi vértanúknak, nem véletlen, hogy a magyar város az első, amely kiállítást nyit Aradról küldött, 1848-as ereklyékből.
A vesztőhelyi megemlékezés és koszorúzás szomorú tapasztalata volt idén is, hogy egyre kevesebben vesznek részt rajta, a résztvevők aránya pedig, amennyiben folytatódik a tendencia, pár éven belül a magyarországiak javára billen, vagyis kevesebb aradi lesz kint, mint anyaországi. Ami, tetszik, vagy sem, de elgondolkodtató.
Nt. Jakab István evangélikus lelkész Damjanich utolsó szavaira emlékeztetett, amikor a kivégzett tábornok kijelentette, „azt gondolom, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig én voltam az első”.
– S ezzel nem volt egyedül, hiszen mindannyiukat hősiességükért, kitartásukért, küzdelmükért, meggyőződésükért léptették elő annak idején, emelték tábornoki rangra.
Majd megbolydult a világ, bekövetkezik a tragikus fordulat, amit Schweidel József utolsó gondolatában így ad közre: a mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Nekik viszont a kínzatás jutott. Kitartásukat, becsületüket, a szabadulás lehetőségének visszautasításával fejezik ki. Ők azon hősök közé tartoznak, akik a szabadulást nem fogadták el. Aztán következnek a megszégyenítések, a bilincsek, és a börtön. A legtalálóbb gondolat viszont az, hogy rájuk nem volt méltó az akkori világ, az ördögi uralom. Utolsó szavaikban viszont egytől egyig meggyőződésüknek adnak hangot, mélységes hitükről tesznek tanúbizonyságot, ezért mondhatjuk el róluk, hogy nem csak mártírok, hanem hősök, a hit hősei is ők. Ma hősök, ma mártírok. Így parancsolja ezt hazám szolgálata – mondta ma a Vesztőhelyen, megmozgató erejű prédikációjában Jakab István.
Miután ft. Király Árpád megáldotta az emlékezésre összegyűlteket, majd a résztvevők elénekelték a magyar és a székely himnuszt, következett a tisztelet koszorúinak elhelyezése. A leszármazottak családjai mellett virágot helyezett el a Vesztőhelyen, többek között Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Horváth Levente alprefektus, dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvédelmi Minisztérium vezérkari főnöke, Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Faragó Péter RMDSZ képviselő, Király András oktatási államtitkár, Adrian Ţolea megyei alelnök, Pécs, Gyula testvérvárosok, Békéscsaba alpolgármesterei, Borbély Zsolt Attila, az EMNP-EMNT jegyzője, a Jobbik több, magyarországi szervezete, Arad megyei RMDSZ-szervezetek, civilszervezetek, magyarországi iskolák, magánszemélyek, és még sorolhatnánk.
A vesztőhelyi koszorúzás csendben, méltóságteljesen zajlott.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Egy műalkotás csak akkor tud szárnyalni, ha van honnan elrugaszkodnia”
Író–olvasó találkozó Háy Jánossal a Bölcsészettudományi Karon
– A műalkotások kapcsán egyetlen dologban hiszek, ez az, amit mélyen igaznak tudok tekinteni: hogy amit írok, annak mindig ritmusban kell lennie azzal, amit belül élek. Ilyenformán a művészet jelentékeny része önismereti kérdés; az embernek el kell mélyülnie önmagában, hogy tudja, ki akar megszólalni általa. Egyébként ez a mindennapi életben is így van: úgy kell élnünk, hogy minél többet menjünk befelé, s lássuk, kik vagyunk a világban, akik jelen vagyunk – magyarázta Háy János költő, író, drámaíró, képzőművész hétfőn délután, a Láthatatlan Kollégium és a János Zsigmond Unitárius Kollégium által közösen szervezett eseményen. A Gézagyerek, a Valami nehezék, az Egymáshoz tartozók és számos más kötet szerzőjével Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Jakab Villő Hanga egyetemi hallgató beszélgetett a Bölcsészettudományi Kar Eminescu termében.
Elsőként az Élet és irodalomban három évvel ezelőtt megjelent Asszimiláns című esszéje apropóján kérdeztek rá beszélgetőtársai: milyen volt Háy számára vidéki környezetből, a szlovák határ mellett fekvő Vámosmikoláról nagyvárosba költözni, és ez milyen hatással van az írásaira.
– Nekem nem az az alapproblémám, hogy milyen vidékről Budapestre menni, hanem az asszimiláció: egyik közegből a másikba átkerülni úgy, hogy valamilyen módon meg tudd mutatni, ki voltál valaha. Tehát hogy ne szakadjon le a múlt rólad, hanem ezt a múltat is fel tudd mutatni – mondta Háy János, hozzátéve: voltaképpen mindannyian asszimilánsak vagyunk, legyen szó kamaszból felnőtté válásról, Kolozsvárról Budapestre vagy New Yorkba költözésről, a legfontosabb viszont, hogy eközben egészben maradjon a személyiségünk. Angolul bárki meg tud tanulni, hogy közben észre sem veszik, honnan származik, vallja, de amennyiben letagadja a múltját, az valamikor, valahol vissza fog ütni: „egyszer szét fogja roppantani a személyiségedet, egyszer még bele fog kopogni a szívedbe, és nem biztos, hogy jókor és jó módon”. Egyrészt emiatt írta meg az Asszimiláns című szöveget, ugyanakkor az indiai és a magyarországi értelmiség közötti különbségek is hatással voltak rá.
– Nagyon sarkítva azt gondolom, hogy a magyarországi véleményalkotó elit túl gyakran és túl intenzíven van elfoglalva a saját problémáival, s úgy tűnik, fogalma sincs arról, mi történik az országban, hogy miként élnek Békéscsabán vagy azok az emberek, akik 70–80 ezer forintból tartanak el 2–3 gyermeket. Az ELTE-n és a Corvinus egyetemen gyakorlatilag nincs olyan diák, aki azt a pályát írja le, mint én, hogy jönne vidékről, kis faluból, viszonylag szegény és képzetlen szülőktől, és a tanulás fázisain keresztül eljutna oda, ahová a képességei lehetővé teszik. Amikor az egyik indiai egyetemen megkérdeztem a rektortól, hogy a diákok hány százaléka származik alsó kasztokból, mondott egy 68 százalék körüli arányt, és rögtön hozzáfűzte: „de szégyellem magam, mert azt szeretném, ha népességarányosan lennének”. Akkor én elszégyelltem magam, nehogy visszakérdezzen, hogy működik ez Magyarországon, mert egy jó gondolatot nem tudtam volna mondani. A pályák és tehetségek elindulásához szükséges pozitív diszkrimináció nálunk egyáltalán nem működik – részletezte Háy, aki szerint – az indiaiakhoz hasonlóan – nem lenne szégyen azt akarni, hogy egy adott társadalom jobb legyen, s tenni is ennek érdekében.
Az a tény pedig, hogy valaki asszimiláns, inkább élethelyzet, mint morális kategória: kilépni az egyént és a közösséget egyformán óvó térből, kipottyanni a védőhálóból, s átkerülni egy teljesen más közegbe. – Az asszimiláns életérzés végereményben azt jelenti, hogy örök életedben érzed a bizonytalanságot, benned van a félelem, hiszen ennek a sorsnak éppen ez az alapja: csak annyi vagy, amennyit te megteremtettél – hangsúlyozza. Márpedig az emberi sorsnak is egyik velejárója az esendőség: bármikor elbukhatunk, összeomolhatunk, de ettől vagyunk emberek, s amíg ezt fel tudjuk mutatni, addig maradhatunk igazán azok. – Amikor kommunikálunk egymással, nem a tökéletességgel beszélgetünk: látom a másik emberen, hogy ő is olyan, mint én, s tudom azt, hogy azon a pici repedésen keresztül, ami a szívemen, a sorsomon van, a másik ember belém tud nyúlni. Az asszimiláns átérzi ezt az esendőséget, és ezen keresztül, más emberek esendőségének is érzékeli a súlyát – értékelte.
Amiként pedig az ember személyisége nem lehet egységes a múlt ismerete és a vele való szembenézés nélkül, a műalkotásnak is szüksége van a valóságra, „csak akkor tud szárnyalni, ha van, honnan elrugaszkodnia”. S bár drámái valóban egy kis falusi közegből „dobbantanak”, de csak azért indulnak ki abból, hogy valami általánosan emberiről beszéljenek, vagy legalábbis olyan dolgokról, amelyek őt foglalkoztatták a megírás pillanatában. – Természetesnek tartom, hogy az író fel akar építeni egy világot, amelynek aztán az olvasó is részese lehet. A mű azonban nem bemutat valami külsőt: a dráma nem bemutatja például az autista gyermekek sorsát vagy a vidéki létet, Dosztojevkszkij A félkegyelműben nem azt vázolja, hogy milyen a pszichésen reccsent Miskin vagy a 19. századi Pétervár. A létről akar beszélni, és erre a beszélgetésre hív meg téged is – magyarázza Háy, érzékeltetve a játékszabályokat is: egyik oldalon az író áll, saját tapasztalati világával, a másik oldalon pedig az olvasó, ha pedig ez a két térfél találkozik, akkor utóbbi életébe is beleszól a mű.
–Akusztikusak az irodalmi alkotások, a drámák pedig különösképpen azok. Én eleve hangzásra írok, visszaolvasom a szöveget, és figyelem, hogy akusztikailag nem falsul-e; mert ha falsulást érzek, érdemes beleavatkoznom, biztos, hogy tartalmi hiba van benne – ecseteli a szerző, majd arról is szót ejt, hogy miért éppen a Gézagyerekből, ebből a három oldalnyi novellájából írt drámát. Megtudtuk: létfontosságú a nyelv, hiszen megmutatkozik benne az a világ, amelyet föl akar „pattintani”, de ugyanakkor az is fontos, hogy sorsa tekintetében teherbíró legyen az adott írás: hogy legyen benne olyan „sorslehetőség”, amely megér két órát, amit ki lehet bontani, tovább lehet beszélni. – A novella már eleve magában hordoz sok mindent. Ez egy tökéletes műfaj, majdnem olyan, mint a vers: nagyon könnyen összedől, ha az ember elront benne egy mondatot. A dráma ezzel szemben nyitottabb, ami persze korántsem jelenti azt, hogy félvállról lehet venni – fejti ki.
Legyen szó drámáról, ihletettséget igénylő líráról vagy inkább technikával dolgozó prózáról, a legnagyobb veszély Háy szerint, ha létrehozásakor nem a mű tárgyával foglalkozik az alkotó, hanem valami egészen mással: hogy a szöveg mire lesz majd képes megjelenése után, jobban fogja-e szeretni a szerzőt valaki, vagy hogy jót írjanak róla a kritikusok. – Ezek amolyan korrupciós célok, de a legegyszerűbb közülük természetesen az, ha a Gézagyerek után, amiről tudom, hogy sokan becsülik, egy idő után elkezdek Gézagyerekeket gyártani, hogy ezt a tetszést megtartsam – teszi hozzá, vázolva a folytatást illető lehetőségeket: vállalja-e az ember, hogy kockáztat, s más dikciókban, gondolati világokban kezd el mozogni, ezáltal pedig adott esetben egy új műve révén valaki leírja az előzőt, vagy pedig – a rajongás megőrzése érdekében – hamis dolgokat hoz létre, „amelyeknek csak a dizájnja műalkotás, de nincs szíve neki”. – Én például azért hagytam abba a történelmi regények írását, mert azt a nyelvet teljesen felhasználtam a magam számára. Megtanultam, amit az a nyelv képes megmutatni nekem a világból, onnantól kezdve már csak a nyelvet tudtam volna mozgatni, magyarán a kirakat működött volna, de a belseje nem – mondta.
Több más téma került elő az est folyamán, amelyek révén ismételten bizonyította a meghívott: olyan élettapasztalattal és nyelvi eszközökkel rendelkezik, amelyekkel sokakat képes elbűvölni. Így például kitért arra, hogy szerinte addig van igazából értelme az emberi életnek, amíg van egyfajta figyelmünk a világra, amíg rákérdezünk a körülöttünk zajló dolgokra.
– Nem fognak megoldódni, ezt borítékolom, legalábbis nekem eddig nem sikerült, de szerintem senkinek sem. Nem is kell, hogy megoldódjon, viszont ezt nem lehet megspórolni, és ha rá tudsz kérdezni, biztos, hogy számtalan dolgot fel tudsz oldani. Furcsa például, hogy a világ dolgaira érzékeny, eleven és nyitott figyelmű emberek egy idő után, negyvenes-ötvenes éveik táján eljutnak arra a pontra, hogy már csak egyetlen sínt látnak maguk előtt, amelyen ők caplatnak, és azon kívül semmi mást. Nem néznek se jobbra, se balra, csak az a világ van számukra, ahol monotonon gyalogolnak. Ez viszont nem a kőfejtőben történik, nem diplomafüggő, az orvosok és az ügyvédek esetében is ugyanez érzékelhető. Kérdés, hogy mi az, ami fenn tud tartani egy érzékeny ráfigyelést a világra, sajnos ilyen tekintetben nem jók a tapasztalataim – egészítette ki a gondolatmenetet Háy János.
A hangulatos író–olvasó találkozó után, este 9 órától a Gézagyerek című drámát adta elő a János Zsigmond Unitárius Kollégium Színjátszó Műhelye, tegnap délután pedig a szerző drámái alapján zajlott beszélgetés a BBTE Bölcsészettudományi Karán.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben”
Banner Zoltán művészeti író, műkritikus, költő, előadóművész nyolcvan éves – köszöntjük a szerzőt
– Kerek évfordulókon rendszerint összegezünk, értékelünk. Melyek voltak azok a meghatározók, amelyek irányítottak, – jó értelemben – vezethettek?
– Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat.
Első: szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra, kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva, majd két évtized után (1950–1970) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verseskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépírókéntkívántam művelni, kezdőként szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem – 1964-től rendszeresen –, mert a költő „dübörgött’’ dühöngött bennem, s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő-beleérző képességemet. Ez a képesség mindenképpen előnyt jelentett abban, hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is elemezni tudjam a műveiket.
– A „második’’?
– Mivel 1949-ben kiutasították az országból a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim idején, 1951-ben, és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak, sőt kurzus sem. Így a történelem—filozófia szakon kezdtem meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát esztétikára sem szakosodhattam. Végül is történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában. Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi dolgozatot én vállaltam el, ezért aztán államvizsga után, 1955-ben ott is tartottak a Bolyai Egyetem történelem—filozófia karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója. Talán az erős történelmi betekintések vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség tiszteletben tartása, a történeti szempont, az idő és a fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek, folyamatosan.
– És harmadrészt?
– Az első pillanattól tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül pedig az erdélyi magyar művészetérdekel, a legkorábbi korszakaitól kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna. Már az ötvenes évek közepén „megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyi művészet gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért – ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan – felosztottuk egymás között a 20. századot: Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat.
– Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért. Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendülettel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől?
– 1953. első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky Endréről és Popp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim és körülbelül 1965 között, a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől, a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás. Elsősorban, mint az UTUNK ifjú művészeti szerkesztője, újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. Műteremlátogatásaimban, idősek születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban – gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább – éppen halála előtt a legszínvonalasabban – Borghida István. Majd Engelné Szabó Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny, és korán meghalt. Tőlük is tanultam, amit csak lehetett. Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én igyekeztem a modernség felé nyitni, és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem – később Művészet – és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról, hogy: mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába.
– A második korszak kezdete?
– A nagyobb formák – tanulmány monográfia – iránti vágyam lassú teljesülése, 1968-1972 között. Popp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt. Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe. Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele kellett dolgoznom úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak.
– A harmadik korszak?
– Mondjuk első magyarul mejelent könyveimtől, és egyben első szerzői sikereimtől – Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő –, tehát 1972–74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák jelennek meg, hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók-estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb.
– Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejttetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a „nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a „székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon.
Az UTUNK művészeti szerkesztését nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként, hanem előadóművészként is rengeteget utazhattam (az országban), mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását.
Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére (felismerésére), elemzésére képtelen vagyok, bár igyekszem minden új jelenséget feldolgozni. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök.
– És a negyedik?
– Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy – felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti feladatait –, ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta „művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002).
De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzszilvanizmus történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót.
Banner Zoltán (művésznevén egy ideig Beleznay) 1932. július 12-én Szatmárnémetiben született. Szülei dr. Banner Antal és Unger Ilona; felesége Papp Mária, zongoratanár (1962); gyermekei Zsófia (1965), Géza (1970). Középiskolai tanulmányait a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte (1951). 1955-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara Történelem–Filozófia tanszékén szerez bölcsészdiplomát. 1955-től 1957-ig ugyanott tanársegédként tevékenykedett, majd főelőadó a bukaresti Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályán (1957–1958). 1958 és1987 között a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap művészeti rovatvezetője. 1988-tól Magyarországon él. Főmuzeológus a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban (1988–1999). 1994-től 1997-ig a Tessedik Sámuel Főiskola Vizuális-nevelési Tanszékének tanszékvezető tanára.
Kutatási területe a XX. századi és a kortárs magyar művészet, különös tekintettel az erdélyi magyar és a Békés megyei régió művészetére. Tevékenységét három területen fejti ki: művészeti íróként-művészettörténészként, költőként és előadóművészként.
Több mint ezer tanulmány, cikk, katalógus-előszó szerzője, rádió- és TV-műsorok szerkesztője illetve szereplője. Művészetszervezői tevékenysége kiemelkedő, mind Romániában, mind Magyarországon számos képzőművészeti kiállítást rendezett, művészeti katalógust szerkesztett; rádióban, televízióban is bemutatta, népszerűsítette és népszerűsíti ma is az erdélyi 20. századi művészeti alkotásokat.
Negyvennyolc könyve jelent meg. Jelentősebb képzőművészeti tárgyú művei: Mattis-Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Mohy Sándor, Furhmann Károly, Benczédi Sándor (monográfiák). Erdélyi magyar művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem (Erdélyi magyar naiv művészet, 1995), Szó, eszme, látvány (50 erdélyi művész a művészetről, 2002). Főbb szépirodalmi művei: Csillagfaragók (1972), Kié vagy Ausztrália? (1979), Ólomharang (versek, 1982), Vincellér-ének (versek, 2002), Örvendjetek némaság lovagjai! (pódiumnapló, 2007). Előadóművészként 1964-től lép fel rendszeresen hazai és külföldi pódiumokon. A legnagyobb sikert a Petőfi a hídon című előadóestje jelentette. Négy előadóestjéről hanglemez is készült.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Felvidéki Szolidaritás Napja
A szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok melletti szolidaritásvállalás jegyében március 4-én megtartották a Felvidéki Szolidaritás Napját.
A Nagyvárad-Olaszi református templomban megtartott szolidaritás napot a szlovák kormány kettős állampolgárságot büntető gyakorlatával szembeni fellépés és a szlovák állampolgárságtól jogtalanul megfosztott felvidéki magyar állampolgárok melletti szolidaritásvállalás jegyében rendezték meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Magyar Állampolgárok Klubja és Tőkés László Központi EP-irodájának szervezésében. Ez alkalommal igét hirdetett Kassai Gyula lévai református lelkész, akit szintén töröltek a szlovákiai lakcímnyilvántartásból, miután hivatalosan is bejelentette és vállalta magyar állampolgárságát. Kassai Gyula lelkipásztor Ézsaiás könyvéből választott igerészre építette prédikációját: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért” (Ézs. 40, 2). Elmondta, hogy az ige a magyar nemzetre is érvényes, amely Istenben bízva képes új hazát építeni. „A magyarság életében a XX. század a bűn és a gyalázat százada volt. Annyi ítélet és vád érte, amit nehéz volt kibírni, főleg az anyaországtól elszakított területeken”-mondta el a lelkipásztor, majd hozzátette, hogy a magyarok sorsa Isten akarata, de csak rajta keresztül szabadulhatnak meg. „Erdélyi testvéreink kiállása mellettünk vigasztalás. Építsük közösen az utat, vegyük az Ő kezéből a próbákat, mert ha ezt tesszük megmarad a népünk. Vállaljuk identitásunkat egyénileg és kollektíven is”-fűzte hozzá Kassai Gyula. Az istentisztelet után többek között felszólaltak a szlovák állampolgárságukat elvesztő magyarok is: Fehér István, Gubík László, és Dolník Erzsébet.
Rossz törvény
Kassai Gyula lévai református lelkipásztor igehirdetése után Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket. Elmondta, hogy Trianon óta a magyarságnak mindig félnie kellett, annak ellenére, hogy Felvidéken és Erdélyben is a magyarok otthon vannak, és szülőföldjükön szeretnének boldogulni. Hozzátette: „nem mi költöztünk, hanem a határok, mi itthon vagyunk, még ha az állampolgárág, az utcanevek változnak is”. Fehér István felvidéki tanár elmondta, hogy az állampolgárságot elvi kérdésként fogta fel. „Tudtam milyen következményekkel jár, ha felveszem a magyar állampolgárságot, és fel is vállaltam. Nem szabad félnünk, élnünk kell a lehetőséggel, hogy újra a törvény szerint is magyarok legyünk”-fűzte hozzá. Gubík László jogász hallgató jogi szempontból közelíttette meg a törvényt ami lehetővé tette, hogy elvegyék tőlük az állampolgárságot, és amely törvény a szlovák alkotmánynak is ellentmond. „Törvénytelen módon jártak el, hiszen csak azt kaptam vissza, ami a történelem szerencsésebb alakulásával jogosan megilletne”-zárta beszédét Gubík. Dolník Erzsébet volt parlamenti képviselő leszögezte, hogy a nyolc magyar állampolgárságát a szlovák kormány előtt is felvállaló személy nem mártír akart lenni, hanem példa társaiknak. Elmondta, hogy „minden ember feladatot kap, a mi generációnk feladata az, hogy túléljük és megoldást találjunk arra a helyzetre ami az egész Kárpát-medence magyarságát érinti. A joggal amellyel nem élünk, olyan mintha nem is lenne.” Nemes Csaba a magyar kormány Egyházügyi Államtitkárság politikai főtanácsosa beszédében aláhúzta, hogy a magyar nemzeti kormánynak fontos az, hogy a Békéscsabán élő szlovákok, a Gyulán élő románok jól érezzék magukat, de az még fontosabb, hogy a Léván, Rimaszombaton vagy Nagyváradon élő magyarok is jól érezzék magukat. Lomnici Zoltán az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke a négy szlovák állampolgárságát elvesztő magyarokhoz intézte szavait: „Rendkívüli tiszteletet érdemelnek ők, hiszen példát mutatnak nemzettársaiknak. Ha azt akarjuk, hogy ezer év múlva is legyenek magyarok, ilyen példamutatásra van szükség.”
Tettekre van szükség
Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök és az Emberi Méltóság Tanácsának egyik alelnöke kifejtette: „Az igazság és a jogtalanság valóban sok sebet ejt az emberekben, de ugyanakkor egybe tereli a nemzetet. Mai együttlétünk is üzenetet hordozó jel: egybetartozunk és lélekben ezt az egységet megvédhetjük”. A vendégek beszédei után Fábián Enikő színművésznő előadásában Sütő András Maradok, másként nem tehetek! Című Sinkovits Imréhez írott levelét hallgathatták meg a jelenlevők. Ezt követően Tőkés László tartotta meg beszédét. Elmondta: „Tettekre van szükség. Ne csak prédikáljunk és szavaljunk, hanem cselekedjünk is. Vegyük fel a magyar állampolgárságot minél többen. Ezért hívtuk össze ezt a mai alkalmat is, hogy szolidaritást vállaljunk. Álljunk ki egymás mellett, fogjunk össze egymás érdekében”. Továbbá kitért a jövő héten tartandó szlovákiai parlamenti választásokra is, kijelentette, hogy imádkozni fognak azért, hogy a magyar koalíció pártja is helyet kapjon a szlovák parlamentben. Tőkés László felolvasta a március 4-én kibocsátott Szolidaritási Nyilatkozatot, amelyet az állampolgárságuktól önkényesen megfosztott felvidéki magyarok védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Tőkés László Erdély tiszteletbeli polgárává fogadta a négy felvidéki meghívottat, valamint Tamás Ilonkát és Boldoghy Olivért.
Eredmények
Az eseményt követő sajtótájékoztatón Lomnici Zoltán elmondta, hogy több esetben is Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordultak, e mellett minden érintettnek azt tanácsolták, hogy igényeljenek kártérítést. Az első eredményt elérték, hiszen a száz éves Tamás Ilonkát és leányát levélben értesítette a szlovák kormány, hogy visszakapják társadalombiztosításukat. Dolník Erzsébet hozzátette, hogy a perek megnyerésével nem csak egyéni sikereket akarnak elérni, hanem a törvény hatályosságát szeretnék megszüntetni, valamint azt elérni, hogy minden érintett kapja vissza többek között szlovák állampolgárságát, szavazati jogát, társadalombiztosítási jogosítványát és lakcímét.
Szolidaritási Nyilatkozat
„… A hazai és a nemzetközi nyilvánossághoz fordulva, határozottan kiállunk a Szlovákia lakosságának közel 10%-át kitevő, őshonos magyarság emberi méltóságának és alapvető emberi jogainak a védelmében, és visszautasítjuk azt, a kisebbségi közösségi jogaikat is durván sértő diszkriminációt, amely nem csupán az egyetemesen elfogadott európai értékrenddel, hanem a visegrádi együttműködés alapelveivel is szöges ellentétben áll. Szlovákia adófizető, törvénytisztelő magyar polgárait méltán megilleti a szabad identitásválasztás és a szabad anyanyelvhasználat joga – ezzel együtt pedig a szlovák nemzetiségű polgártársaikkal való teljes jogegyenlőség. Ezek olyan európai alapjogok, melyektől egyetlen nemzet tagját sem szabad megfosztani! Mindezek tudatában felhívással fordulunk egész Kárpát-medencei magyarságunkhoz, hogy aláírásukkal csatlakozzanak a hátrányos megkülönböztetést és jogfosztást szenvedő felvidéki magyar nemzeti közösségünk védelmében útjára indított, ezen folyamodványunkhoz. Szlovákia Kormányához, politikai vezetőihez és a szlovák közvéleményhez eljuttatandó közös nyilatkozatunkban ezúton – is – követeljük a szlovák állampolgárság haladék nélküli visszaadását mindazoknak, akiket önkényes egyoldalúsággal megfosztottak ettől. Aláírásunkkal és összefogásunkkal ugyanehhez kérjük a nemzetek Európájának – az Európai Uniónak – a segítségét és támogatását.”- részlet a Szolidaritási Nyilatkozatból.
erdon.ro

Nemzeti összetartozás napja - A Rákóczi Szövetség több programmal készül az ünnepre
Több programmal készül a Rákóczi Szövetség az idei nemzeti összetartozás napjához, június 4-hez kapcsolódva: a szervezet diákutaztatási programjában 34 Kárpát-medencei középiskola több mint ezer diákja vesz részt, Marosvásárhelyen ajándékcsomagot juttatnak el az óvodásoknak, és idén is megtartják a felvidéki séta és a délvidéki utazás elnevezésű rendezvényeket.
A szervezet az MTI-hez szerdán eljuttatott közleményében azt írta: a szövetség nemzeti összetartozás napi diákutaztatási programjára 34 középiskola pályázott utazási támogatásért. A szövetség valamennyi pályázatot pozitívan bírálta el, és így több mint ezer Kárpát-medencei középiskolás diák utazhat június 4-én valamely Kárpát-medencei ország magyar településére és közös programon vehet részt ott élő diáktársaival.
Az iskolák közül Magyarországra 12, Erdélybe 5, Felvidékre 12, Délvidékre 3, Kárpátaljára 2 középiskolás csoport látogat el. Iskolánként egy autóbusznyi diák utazhat a pályázat keretében, amihez a Rákóczi Szövetség 200 ezer forint utazási támogatást ajánlott fel, illetve igény szerint segített a fogadó iskola közvetítésében.
A szervezet emellett a nemzeti összetartozás napja és a gyermeknap alkalmából csomagot ad át Marosvásárhely valamennyi iskolakezdés előtt álló magyarul beszélő óvodásának. Az ajándékcsomagot közel 850 óvodás gyermek kapja meg május 31-én és június 1-jén ünnepélyes keretek között.
Az ajándékcsomagok tartalmaznak egy szülőknek szóló levelet és egy 11 pontos érvgyűjteményt is, ami a magyar iskolaválasztás helyességéről és fontosságáról igyekszik meggyőzni a családokat. A Rákóczi Szövetség partnereivel együtt arra törekedett, hogy a román nyelvű óvodába járó magyarul beszélő gyermekekhez is eljusson a csomag, szüleikhez pedig a levél.
Szintén a nemzeti összetartozás napi programok keretében tartják meg június 1-3. között a felvidéki séták rendezvényt, június 8-10. között pedig a délvidéki utazás elnevezésű programot.
Mindkét programban középiskolások vesznek részt tanáraik kíséretében, összesen 180-an. A program célja a felvidéki és délvidéki városok, várak magyar vonatkozású kulturális és történelmi emlékhelyek felkeresése és megismertetése. Mint írták: a felvidéki séta érinti Zoboralját, a bányavárosokat, Bajmócot és Trencsént. A délvidéki utazáson a magyar városok, emlékhelyek mellett Nándorfehérvár (Belgrád) nevezetességeit is felkeresik.
A programokra azokat a középiskolákat hívták meg, ahol működik a Rákóczi Szövetség ifjúsági szervezete. Mindkét utazáson 45 magyarországi és 45 felvidéki, illetve délvidéki középiskolás vesz részt. A költségeiket a Rákóczi Szövetség átvállalja.
Az utazásokban Balassagyarmat, Balatonfüred, Békéscsaba, Bonyhád, Diószeg, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Gyula, Hódmezővásárhely, Kapuvár, Komárom, Magyarkanizsa, Makó, Nagymegyer, Óbecse, Pápa, Pécs, Somorja, Szabadka, Szarvas, Tótkomlós, Zenta középiskolái vesznek részt.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én döntött úgy, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4-e a jövőben a nemzeti összetartozás napja. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló, öt paragrafusból álló törvénnyel az Országgyűlés kinyilvánította, hogy "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az Országgyűlés megerősítette Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjai és közösségei kapcsolatának fenntartása és ápolása, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényük támogatása mellett. MTI

Objektív közelség az erdélyi ügyekhez
„Nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a »pártelválasztóvonal« mindhárom oldalán állókra. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány.” Beszélgetés Szilágyi Mátyás volt kolozsvári magyar főkonzullal. (Budapesten született, a helyi József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemén szerzett oklevelet 1989-ben. 1991 és 1997 között Magyarország bukaresti nagykövetségén töltött be külszolgálatot, előbb a nemzeti kisebbségi, közösségi és egyházügyeknek volt a felelőse, majd a teljes belpolitikai csoport irányításával bízták meg. Ezt követően a magyar Külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette, 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja volt, 2008-ban pedig kinevezték kolozsvári főkonzulnak, mandátuma júniusban járt le.)
- A nyolcvanas évek szokásait ismerve nem meglepő, hogy a térség akkori geopolitikai központjában, Moszkvában végezte felsőfokú tanulmányait. De miért éppen nemzetközi kapcsolatok, diplomácia?
– Mindig humán érdeklődésű voltam, a történelem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Emellett érdekeltek a társadalomtudományok, a politológia, a nemzetközi kapcsolatok is; nemcsak Európa, hanem a világ különböző nagy térségeinek a sorsa az utóbbi száz évben. Így jutottam el a szomszédságpolitikához, Magyarország közvetlen környezetének kapcsolatrendszere is érdekelt. Ezen belül abban az időben megszabott irányok voltak. Mióta a két ország egymás mellett létezik, a magyar diplomáciára mindig jellemző volt, hogy fontos szerepet játszottak a román–magyar kapcsolatok, ezért igény volt a terület szakértőinek kiképzésére. Ebbe a hullámba estem bele, amit egyáltalán nem bánok, mert a legközpontibb témája a mindenkori magyar külügyi tevékenységnek. A kétoldalú kapcsolatrendszer Magyarország részéről, de talán Románia részéről is a legnagyobb felülettel rendelkezik, nincs még egy olyan ország, amelyhez az élet valamennyi, az államigazgatás, a kormányzat területén ennyi összekötő szál, kapocs kötne. Ez egy összetett, szervesen működő kapilláris rendszer, amelynek szépsége a kezdetektől magával ragadott.
– Noha tudjuk, hogy a majdani állomáshely kiválasztása nem a diplomatától függ, mintha tudatosan készült volna a romániai kiküldetésre, hiszen Moszkvában románul is tanult. Felmenői erdélyi gyökerei ösztönözték a romániai misszióra?
– Anyai nagyapám lugosi származású, onnan települtek át 1945 után. A családi hagyományban megvan ennek a témakörnek a szeretete, az érdeklődés Magyarország történelmi sorsa iránt, hogyan rendeződtek bizonyos kérdések a 20. században. Gondolok itt a legkülönbözőbb aspektusok közül az állampolgárság kérdésére, amelynek kezeléséhez éppen az utóbbi két évben tudtunk nekilátni oly módon, ahogy azt kell. Amúgy a családban – építészmérnök édesapám kivételével – a humán érdeklődés követhető nyomon, főleg anyai ágon, és én ezt a vonalat őriztem meg, a történelem, a társadalomtudomány, az idegen nyelvek iránt érdeklődtem, és ennek megfelelően alakult a pályaválasztásom. Erre predesztinált a nyelvtanulás is, hiszen román–francia szakos voltam a moszkvai egyetemen, és ebből egyértelműen következett a román reláció és Bukarest.
– Pályája kezdetén, 1991-ben rögtön mély vízbe „dobták”, a bukaresti magyar nagykövetség beosztottja lett. A kilencvenes évek eleje a román belpolitika, de a román–magyar államközi viszony tekintetében is zűrzavaros időszaknak számított, az erdélyi magyarság politikai képviselete ellenzékben volt. Hogyan sikerült újjáépíteni a magyar–magyar és a magyar–román kapcsolatokat a kommunizmus évei után?
– A ’89-es változásokkor euforikus hatást érzékeltünk. Mind a diplomáciában, államapparátusban dolgozóknak, mind a civil polgároknak az volt az érzésük, hogy pillanatok alatt sikerül meghaladni fél évszázados problémákat. Ez az eufória eltartott pár hétig, de aztán rövid távon nem igazolódott be. Kiderült, a kapcsolatrendszer teljes körű koncepcionális átgondolása, rendezése szükséges mindkét fél részéről. A magyar fél akkor a románhoz képest jobb pozícióban volt, hiszen a külpolitikai rendszerváltás a nyolcvanas években szinte láthatatlan módon elindult, így ’89-re a magyar diplomácia startra készen állt. Ebből a fáziseltolódásból adódott, hogy szükség volt öt-hat évre, amíg ezeket az alapkérdéseket a másik fél elfogadta, amíg újraalapozhattuk a szerződéses rendszert, és érdemben tárgyalhattunk arról, hogy a nemzeti kisebbségi kérdés központi szerepet kapjon a kétoldalú kapcsolatokban. Egy gyors, euforikus nekifutás után elkezdődött egy hosszú, cikcakkokkal, hullámvölgyekkel teli kétoldalú tárgyalási folyamat, amivel párhuzamosan kiépült Erdélyben a magyar politikai közképviseleti rendszer, illetve a bukaresti parlamenti képviselet. Ez az intézményrendszer néhány év alatt épült ki, amivel fantasztikus eredményt ért el a romániai magyar nemzeti közösség, hiszen megalapozta egy működő magyar személyi elvű autonómia struktúráját, ami a mai napig létezik, erősödik, sőt kiegészült közigazgatási, kulturális és oktatási autonómiaelemekkel. Ezt az intézményesülést követte a kétoldalú viszonyrendszer a maga tárgyalásaival, felsőszintű ágazati, politikai mechanizmusok kialakításával. Ennek egyik mérföldköve az alapszerződés aláírása volt 1996-ban, amit lehet jellemezni a hátrányaival, hiányosságaival, de előremutató jellegzetességeivel is, például hogy intézményesen kezelte a kisebbségi problematikát. Ennek folyományaként jött létre egy kormányközi vegyes bizottság és a ma is működő kisebbségügyi együttműködési bizottság. Aztán, egy bukaresti kormányváltás után újralétesülhetett az 1988-ban önkényesen bezárt kolozsvári főkonzulátus, majd a kétezres években precedensnek számított a csíkszeredai kirendeltség megnyitása. A kilencvenes évek első fele nagyon izgalmas időszak volt, a diplomáciának nincs olyan aspektusa, amely ne került volna elő a magyar–román kapcsolatokban, ami a legjobb iskola egy pályakezdő diplomata számára. Nagyon örülök, hogy ebbe belecsöppentem, és hálás vagyok azoknak a kollégáknak – például Rudas Ernő volt bukaresti nagykövetnek –, akik átadták az ismereteiket, tudásukat.
– Erdélybe, Kolozsvárra 2008-ban már tapasztalt diplomataként került, főkonzulként pedig a román–magyar kapcsolatok elmélyítését tűzte ki első számú céljaként. Most, mandátuma lejártával mennyire elégedett?
– Nem lehetek elégedett, mert sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mint amenynyit kihasználtunk. Komplexebb, dinamikusabb munkával sokkal többet el lehet érni a kétoldalú kapcsolatokban. Attól függ, hogy a pohár félig tele vagy félig üres felét nézzük. Jelenleg ágazati projektek tucatjai állnak rendelkezésre, több mint ötven kétoldalú infrastrukturális, közlekedési, energetikai, kulturális terv létezik, amelyekben gyorsan előre lehet lépni, és reméljük, ez meg is történik hamarosan. Bizonyos részterületeken ugyanakkor megvan az ok az elégedettségre, gondolok itt a kultúrára, hiszen a főkonzulátuson sikerült találkozási pontot létrehozni rendszeres könyvbemutatóinkkal. Mindig örömmel vállaltunk társszervezői szerepet különböző helyi, konzuli kerületben lévő magyar vagy egyéb kulturális tevékenységekben, programokban. Fő alapelvünk, hogy a főkonzulátus látható, jelenléte érezhető legyen, lehetőségeink szerint mindenhol képviseljük a magyar színeket, és azt az érzést próbáljuk sugallni a magyar közösségnek, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetét, gondjait, és ezekre a kétoldalú kapcsolatok keretei között igyekszünk megoldást javasolni a magyarországi döntéshozóknak. De ez a képviseleti szerep vonatkozott egyházi, tudományos, oktatási, részben pedig politikai területre is. Úgy érzem, sikerült konkrét dolgokat is tenni. Bekapcsolódtunk a műemlékvédelembe, a Házsongárdi temető rendbetétele keretében a külügyminisztériummal közösen a Bánffy-kripta felújításában jelentős szerepet vállaltunk, akárcsak a nagyenyedi diákemlékmű helyreállításában. A továbbiakban Kolozsváron a szamosfalvi emlékmű rendbehozatalához kívánunk hozzájárulni. A hadisírok speciális területe az együttműködésnek, e téren létezik magyar–román kormányközi megállapodás, amelynek keretében sokkal többet lehetne tenni, de úgy tűnik, részben pénzhiány miatt sokkal inkább az egyoldalú projektek működnek. Magyarország támogatásával az elmúlt négy évben tíznél több ilyen emlékmű helyreállítása vagy újrafelállítása történt meg, gondolok a tordaszentlászlói, a szindi vagy a krasznai honvédemlékművekre, nemrég a váradi Rulikowski temetőben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok. De számtalan munka van még: Désen méltó állapotba kellene hozni a honvédsírokat, amelyek jelenleg egy lekaszálatlan területen találhatók, ami nem méltó a hősök emlékének; Kolozsváron a Horea úti zsidó temető területén közel nyolcszáz honvéd földi maradványait tartalmazó tömegsír található, az úgynevezett hősök temetőjében pedig a sírok többsége magyar honvédeket rejt. A kétoldalú kapcsolatok történetében premiernek számított Erdély egyik legjelentősebb magyar emlékműve, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport közös felújítása, amelynek folytatása lehet a Mátyás-emlékház kialakítása a király szülőházában. A magyar külügyminisztérium szeretne szerepet vállalni a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálásában is. A kultúra, a műemlékvédelem mögött kissé lemaradt az infrastrukturális fejlesztés, az úthálózat, a határátkelők, alacsonyabb rendű átkötő utak létrehozása. Különös tekintettel arra, hogy Románia rövidesen csatlakozik a schengeni övezethez, és akkor a polgároknak jogos igénye lesz, hogy ne kelljen ötven- vagy százkilométeres kerülőket megtenniük a határátkeléshez. Az energetikai együttműködés keretében az Arad és Szeged közötti gázvezeték 2010-es átadása volt a legjelentősebb momentum, és reményeink szerint hamarosan elkezdődhet az Arad–Békéscsaba-ivóvízvezeték megvalósítása is. Ez mind az egymásrautaltságot mutatja: a határ két oldalán élőknek ki kell használniuk a lehetőségeket, ez Európában mindenhol így működik. Magyarország és Románia 2004, illetve 2007-es uniós csatlakozása után lendületes nekifutás történt a közös tevékenységeink terén, aztán a gazdasági válság hatására ezek kissé lelassultak, de azon vagyunk, hogy ezeket újra felgyorsítsuk.
– Apropó, egymásrautaltság. A júniusi helyhatósági választás kampánya idején is felbukkant a be nem avatkozás elve, többen elmondták: nagyon jó, hogy az anyaország támogatja az erdélyi közösséget, de onnan senki ne szóljon bele a mi életünkbe. Önnek mi a véleménye erről?
– Érdekes ezeknek a kifejezéseknek a történelmi evolúciója az utóbbi 22 évben. Már korábban felmerült a távolságtartás és az egyenlő távolságtartás elve. Már a kilencvenes években éreztük, hogy ez alapjában rossz kifejezés. Mi nem tarthatunk távolságot az autochton 1100 éves területükön élő magyar közösségektől és honfitársainktól, nekünk közelséget kell – de még csak nem is tartani, hanem közel kell jönni. Ennek ellentettje volt később az egyenlő közelségtartás elve, ami már közelebb áll a valósághoz, az elfogadható szóhasználathoz. Én, aki 22 éve ebben a relációban dolgozom, nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a „pártelválasztó vonal” mindhárom oldalán állókra. Magyarországon a társadalom sokrétű, éppen ezért sokféleképpen ítéli meg az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét. A többség empatikus és megértő az erdélyi magyarral szemben, akit a nagy többség nem románoz le. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány. Hivatalosan azt tudom megerősíteni, amit Martonyi János külügyminiszter februári látogatása során hangoztatott Bukarestben a pluralizmus, a magyar–magyar verseny kérdéséről. Számunkra nagyon fontos alapelv, hogy a külügyminisztérium nem befolyásol, nem óhajt beavatkozni ebbe a küzdelembe, fő célként pedig az kell vezéreljen minden magyar politikai szereplőt, hogy a létező legerősebb és legoptimálisabb politikai, társadalmi képviseletet érje el a magyarság országos és helyi szinten. Én ehhez próbáltam tartani a saját irányvonalamat itt Kolozsváron, ami objektív közelséget és nem távolságot jelentett az erdélyi ügyekhez és a magyarok kérdéseihez. Ezek számunkra nem kívülről szemlélt, hideg hivatali ügyek, hanem a legszorosabban vett nemzeti ügyeink. Ahogy azt az új alkotmány is tükrözi, amelynek korszakalkotó jelentősége, hogy az alaptörvény szintjén megfogalmazza a magyar nemzet kulturális, lelki egységét, és megerősíti a mindenkori kormányzat kötelezettségét, hogy minden lehetséges törvényes eszközével viselje gondját a külhoni magyarságnak. Erről szól a kormány utóbbi két évben kifejtett tevékenysége, például az állampolgárságnak az egyszerűsített honosítás révén történő megadása, ami szintén korszakalkotó lépés volt, 90 éves hiányt pótolt be, megoldott egy olyan jogi státusbeli kérdést, ami sokak számára lehetetlennek tűnt. És érzékeljük is, hogy az emberek ezért hálásak.
– Nem volt véletlen a kérdés a be nem avatkozásról, nemrég ugyanis Önnek is felrótták, hogy „beleszólt” a helyi magyarság életébe, amikor bírálta a kolozsvári magyar színház egyoldalú műsorpolitikáját.
– A diplomácia egyik klasszikus alapelve a be nem avatkozás elve, amihez nemzetközi jogi értelemben tartjuk is magunkat. A beavatkozás ettől eltérő más értelemben, ha segíteni akarunk, és a beavatkozás pozitív előjelű, és nem utasítja el a célközönség, a fogadó ország. Például árvíz vagy más természeti katasztrófa esetén a segítő országok, szervezetek jó értelemben avatkoznak be. Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy a magyar nemzeti közösség ügyeiben csak olyan álláspontot hangoztatok, ami megegyezik valamilyen konszenzusos megítéléssel az adott közösség részéről. Alapelv, hogy soha semmit rajtuk kívül, a fejük fölött, hanem mindig mindent, ami a közösségben megalapozott és támogatott. A kolozsvári színházzal kapcsolatos véleménynyilvánításom bírálata részben félreértésen alapulhatott, hiszen mindig hangsúlyoztam, sőt kimutattam, menynyire nagyra becsülöm a kísérleti színházi stratégia eredményeit, nem volt olyan színdarab, amelyet meg ne néztem volna. Nagyra tartom Tompa Gábor igazgató és helyettese, Visky András színházkultúráját és -politikáját, az egyes darabokat kiválónak értékelem. Viszont a közönség elég széles rétegeiben megfogalmazást nyert, hogy sokan klasszikus színházat is szeretnének látni, ami technikailag, pénzügyileg nem egyszerűen egyeztethető össze. Általános gond, hogy nincs több színház, csak egy, és ennek keretében egy kiváló, a határokon túl egyedülálló magyar operát is fenn kell tartani. Én kizárólag ezt akartam hangos gondolkodásként, baráti reflexióként elmondani, semmiféleképpen nem bírálatként, amit számos, általam nagyra becsült kolozsvári, erdélyi magyar értelmiségitől hallottam véleményként. Szerintem ez a kérdés nagyon egyszerűen megoldható, a város fejlődésével erre más struktúrákat is biztosítani kell, és a színház megfelelő bővülésével, akár más színházi műhelyek kialakításával ki lehet elégíteni egy másfajta közönségigényt is. Ezzel együtt a magyar színház által végzett kiváló színházi koncepciót, munkát fönn kell tartani, és támogatni kell. Engem semmiféle beavatkozó, pláne dirigáló szándék nem jellemzett, amikor ezt mondtam a Kolozsvár Társaság tagjaként, ami egy hivatalban lévő külképviselet-vezető esetében nyilván nem magánvéleményként hat.
– Gondolom, egy magyar diplomata számára nem lényegtelen, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma.
– Felemelő érzés, hogy a hivatali időm alatt ment végbe a magyar államigazgatás történetében előzmény nélküli intézkedés, ami nem egyszerű hivatali kötelezettség, hanem nemzeti jelentőségű dolog, nemes ügy. Az emberek hálája, meghatottsága átragad a diplomatákra is, ennek a szelleme magával ragad, és számomra megtiszteltetés, hogy részt vehettem ennek a nemzeti kezdeményezésnek az ügyintézésében. Különben az idei év első felében a tavalyi év hasonló időszakához képest nagyobb érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt. Itt tulajdonképpen az emberek méltó igényének a kielégítéséről van szó, hogy ne legyen diszkrimináció magyar és magyar között, még ezáltal is erősítve, hogy a magyar nemzet részének érezhessék magukat. Természetesen a nemzethez tartozás nem függ igazolványtól vagy plecsnitől, hanem vele született tulajdonsága a magyar embernek. Az állampolgárság a szülőföldjén kívánja megerősíteni a magyarságot, hozzájárulva annak biztonság- és összetartozás-érzetéhez.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hármas könyvbemutatót tartottak Kolozsváron
A jövő évben 20. születésnapját ünneplő, csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó három új kötetét mutatták be hétfő este a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Banner Zoltán, Ferencz Imre és Borsodi L. László köteteinek ismertetőjén Tőzsér József, a Pallas–Akadémia igazgatója emlékeztette az egybegyűlteket, hogy ez a kiadónak már a tizenhetedik könyvbemutatója kincses városban.
 Az eseményen Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte a vendégeket, majd pár szóban méltatta a köteteket. Elmondta: Banner Zoltán Hátra ne nézz! című könyve a cím ellenére folyamatos visszanézés a múlt történéseire. A kötet versei a költő életútját követve Szatmárnémeti, Kolozsvár és Békéscsaba körül csoportosulnak.
A diplomata elmondta, Ferencz Imre Madárkirakat című, fényképekkel illusztrált verseskötete elsősorban a gyerekekhez szól, akik 34 madárról olvashatnak benne, míg Borsodi L. László Följegyzések a földről című prózaverskötete az élet sötét, árnyékosabb oldalát villantja fel az olvasó előtt. Banner Zoltán amellett, hogy felolvasott verseiből, elmesélte az életútját, az érdeklődő kolozsvári közönségnek. Többek közt elmondta: bár már zsenge ifjú korábban írt verseket, ezek akkor még nem láthattak napvilágot, első kötete ötvenéves korában jelent meg, 1982-ben.
A legnagyobb sikert ugyanakkor Ferencz Imre humoros, a társadalomnak is tükröt tartó versei aratták. A szerző elsőként Keselyű című versét olvasta fel a frissen megjelent kötetből, majd két korábbi költeményét osztotta meg a közönséggel, sőt egy friss, eddig még sehol sem közölt verssel is előrukkolt. Borsodi L. László kötete kapcsán elmondta: hosszú út vezetett odáig, amíg rátalált a prózavers műfajára. Mint részletezte, ahogy korábbi köteteiben is, a prózaversekben is a nyelv, illetve annak határai, játékossága volt számára fontos.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A jóindulat gátszakadásának tanúja
Beszélgetés Pátkai Róberttel, London utolsó magyar evangélikus püspökével
Erdélyben eszmélt az életre, játszott az Aranycsapat ellen, a forradalom után menekülnie kellett, éveken keresztül nemcsak lelkészi, de teljes körű egzisztenciális szolgálatot végzett az angliai magyarok körében. Pátkai Róbert, London utolsó magyar evangélikus püspöke szerint a magyarhoz hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált – ha akarja és tudja vállalni.
– Szívesen emlegeti az Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyát. Honnan származik ez a kapcsolat? – Már korán, zsenge gyermekkoromban kapcsolatba kerültem Erdéllyel, mivel a bécsi döntés nyomán apám Szászrégenbe került, a Görgényi-havasokban tevékenykedő, tízezer embert foglalkoztató fakitermelő vállalkozás pénztárosaként dolgozott. ’40 júliusától az egész család ott élt, a húgomat meg engem pedig beadtak egy régeni német iskolába, elsősorban nyelvtanulás céljából. A cserkészmozgalomban is jelen voltam, kimondottan szerettem a tevékenység szabályozottságát, a közösségi életet. Abból a szempontból is hasznos volt, hogy megtanultam a kisebb fegyverek, de még a gránát használatát is, és amikor a front közeledtével menekültek húzták meg magukat a pincénkben, gránáttal „horgásztam” a Marosban, revolverrel vadásztam a kisebb állatokra, tizennégy évesen így láttam el élelemmel a bujkálókat.
– Meglehetősen meredek kezdete egy papi pályának... – Akkor eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Orvosi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de még mielőtt megkezdtem volna, részt vettem egy úgynevezett ébredési vallási konferencián, s ott eldöntöttem, hogy ez az én utam. A család nem örült neki, a legenyhébb reagálás valahogy úgy hangzott, hogy Robi megbolondult. Nem ítélem el őket, hiszen valóban akkor jelentkeztem a teológiára, amikor a Rákosi-rendszer legádázabb egyházüldözése zajlott. A hazából való menekülésem meg azért vált elkerülhetetlenné, mert a „mindenhol jelen lenni” késztetésem oda vezetett, hogy ’56-ban Cegléden megválasztottak forradalmi járási elnöknek. November 10-én, amikor már minden elveszni látszott, a Fertő-tónál kötöttünk el egy ladikot, azon mentünk át Ausztriába. – Az ötvenhatos menekültek közül viszonylag kevesen választották második hazájuknak Angliát. Önt mi vonzotta oda?
– Élt egy nagynéném Londonban, még 1927-ben nagykövetségi tisztviselő feleségeként került ki az angol fővárosba, ezért céloztam meg Angliát, no meg azért is, mert a teológián már tanultam angolt. Ezért aztán teljesen tudatos választás volt. Lelkészként három éven át a menekülttáborokban élő magyarokat látogattam. Az egyházszolgálat abban az időben sokkal tágabb körben jelentkezett, mint a hátrahagyott hazában. Nemcsak lelki szolgálatot kellett végezni, hanem az emberek teljes egzisztenciáját kellett segíteni: iratokat fordítani, ügyintézni, egyebek. Örökké emlékezetes, amikor az angol bányászok nyomására elbocsátott magyarokkal elmentem az angol bányászati hivatal elé tiltakozni, s ott elértük, hogy végkielégítést kapjanak a magyar bányászok. Aztán 1957-ben Bécsben megalapítottuk a Külföldön Élő Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségét, Útitárs címen újságot szerkesztettünk, ifjúsági konferenciákat szerveztünk – ebből nőtt ki aztán a későbbi protestáns szabadegyetem.
– Ilyen szerteágazó tevékenység mellett az sem lenne csoda, ha név szerint ismerné az ötvenhatos angliai menekülteket.
– Túlzás lenne ezt állítani, de valóban tekintélyes rálátásom adódott a magyar menekülttársadalomra. Népszerű voltam a hívek között, amit egyebek mellett annak is köszönhettem, hogy a táborlátogatásokkor soha nem ültem a díszasztalhoz, hanem a többiekkel együtt álltam sorba az ebédért. Mi több, futballoztam is velük, sőt egy ízben még arra is rábeszéltem őket, hogy szenvedjünk vereséget egy hazai csapattól. Nem lett volna ildomos megverni a befogadóinkat főleg azok után, hogy Puskásék kétszer is elverték őket korábban. – Versenyszerűen is sportolt?
– Ezt ugyan nem jelenteném ki, de egyszer játszottam az Aranycsapat ellen. 1950 nyarán történt, a válogatott útban Bécs felé megállt Sopronban, és a Lövérekben tartott edzést. A közelben volt a teológia intézménye, s egyszer csak valaki közülünk vette a bátorságot, hogy megkérdezze a csapat vezetőit: játszhatnánk-e mi is ellenük? Állandó csapatunk volt, amellyel részt vettünk a városi bajnokságban. Én mindig jobbszélsőt játszottam, így Lantos közvetlen ellenfele lehettem. Nem emlékszem, hogy találkoztam-e egyáltalán labdával, de kétségtelenül a pályán voltam Puskással, Cziborral és a többiekkel.
– Mikor kezdtek lazulni a menekülteket összefűző kötelékek? – Az ´56-os forradalom után a magyarok roppant népszerűek voltak a nyugati országokban, így Angliában is. Az egyik leghíresebb angliai magyar írónk, Cs. Szabó László megfogalmazásával élve: a jóindulat gátszakadásának lehettünk tanúi. Rengeteg segítséget kaptak a magyarok, a diákoknak például nem kellett oklevéllel igazolni addigi tanulmányaikat, ösztöndíjjal folytathatták iskoláikat. A jó megítélést táplálta az is, hogy nekem volt a legkevesebb szolgálnivalóm az angliai börtönökben. Az a magyar generáció nem asszimilálódott, hanem építette önmagát. Magam is a próféta szavaival biztattam honfitársaimat: mint zsidó sorstársaitok a babiloni fogságban, ne pánikoljatok, és ne nézzetek folytonosan vissza. Építsetek házat, éljétek a magatok életét, őrizzétek meg a szokásaitokat, népiségeteket. A szervezeti munkát pedig erősítette, hogy már a háború előtti időkben létrejöttek különböző magyar szervezetek, ezekre építkezve erősödött meg az akkortájt 22-23 ezres angliai magyarság.
– Miként alakult a másod- és harmadgeneráció magyarságtudata?
– Itt már egészen más mozgatórugók kezdtek működni. Az egzisztenciális szempontok egyre inkább dominálni kezdtek, a vegyes házasságok óhatatlanul sűrűsödtek, a demográfiai mutatók erőteljesen változtak, amit jómagam lelkészként, londoni magyar püspökként szinte évről évre érzékelhettem. Nem véletlen, hogy nyugalomba vonulásom után már semmi sem indokolta, hogy magyar nyelvű lelkész vegye át a londoni evangélikus püspöki szolgálatot.
– A rendszerváltás után gyökereiben átalakult a nyugati magyar diaszpóra szerepe, feladatai is. Ön 2010-ig látta el a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöki tisztségét, ebben a szerepkörében vezényelnie is kellett az útkeresést. Milyen sikerrel?
– Váltakozó sikerrel. Felmerült a kérdés: az immár a hátrahagyott hazában is megvalósult szabadság körülményei között menjen mindenki haza, vagy adja meg magát az asszimilációs folyamatoknak? A hazatérésről hamar kiderült, hogy elképzelhetetlen, hiszen az emberek többségét az egzisztenciájuk, a családjuk immár elszakíthatatlanul az új hazához köti. Maradt tehát az elhatározás: erős szervezeti élettel lassítani a beolvadást, erősíteni, rendszeressé tenni a kapcsolattartást az anyaországgal, illetve a szülőfölddel. Tudatosítani saját magunkban is: egy hozzánk hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált, ha akarja és tudja azt vállalni.
Pátkai Róbert
1930. december 2-án született Budapesten. A középiskolát 1949-ben végezte Békéscsabán. Felvették az orvosi egyetemre, de egy ébredési vallási konferencián eldöntötte: lelkész lesz. 1954. június 4-én szentelték pappá a budapesti Deák téri templomban. Az ´56-os forradalom után menekülnie kellett, Angliába ment, ahol evangélikus lelkészként, majd London magyar püspökeként szolgált. 2010-ig a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöke.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Taps az ünnepeltnek: 20 éves a Téka Alapítvány
Vasárnap hajnalig tartott a szamosújvári művelődési alapítvány kedden kezdődött születésnapi rendezvénysorozata. Minden korosztályt megszólító, sokszínű programok várták a város lakóit, akik pozitívan válaszoltak: minden rendezvény telt házzal zajlott.
A Magyar Kultúra Napján, Bartók és Kodály műveivel ismerkedhettünk Kovács Hajnal zenetanárnő segítségével, Simó Júlia illyefalvi tervező gyönyörű ruhakollekcióját csodálva.
Múlt és jelen folyamatosságára mutatott rá a szerdán szervezett Sütő György matematika emlékverseny (5-12 osztályosok számára), melyet a mostani matematikatanárok szerveztek. Városunk legendás matematikatanára, nevelője emlékére az örmény temetőben kialakított emlékhelyen plakettet avattak, ahol díjazták a kis matematikusokat, de volt diákok (románok és magyarok egyaránt) emlékeztek, méltatva egykori tanáruk, osztályfőnökük munkáját. Este a Téka Alapítvány konferenciatermében Pál Emese művészettörténész, doktorandusz, Világosító Szent Gergely ábrázolásai erdélyi oltárképeken című vetített képes előadásából az örmények nagy szentjének életútját és kínszenvedéseit ismerhettük meg, valamint rácsodálkozhattunk erdélyi, velencei, indiai ábrázolások párhuzamaira.
Csütörtökön Orbán János Dénes volt a Hayak kávézóban zajló irodalmi kávéház vendége, aki szövegeiből olvasott fel, majd Debreczeni Orsolya helyi magyartanár, az esemény moderátora kérdezett. Olyan témákról hallhattak a jelenlevők, mint a költő kedvencei, a mai olvasó elvárásai, a szavak létjogosultsága. Az est a Tékában folytatódott filmvetítéssel, amely az induló filmklub bevezető eseménye is volt egyben.
Vajdasági fiatalok vendégszereplése
Péntek délelőtt az elemisek rendhagyó zeneórán vehettek részt, délután az óvodásokkal együtt rendhagyó Prücskök-játszóházban temettük már a telet. A közös farsangoláson népi gyermekjátékokat, táncokat ismételtünk, új farsangi dalt tanultunk, melyet el is énekeltünk az égő kiszebáb körül. A kiszebáb nem égett magára, magával vitte papírfecnire rajzolt huncutkodásainkat is. A játszóház közös fánkevéssel zárult.
19 órától az adai, vajdasági fiatalok vendégszereplése volt a helyi Művelődési Házban. A Diend című darab a végzős fiatalok zenés kálváriája, a középiskolás végzős diákok problémáit mutatja be, sajátos látásmódban. A továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás korántsem egyszerű és fájdalommentes, az adai diákok ezt nagyon hűen tolmácsolták.
Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.
Kórustalálkozó első alkalommal
Szombat reggel is benépesült a szamosújvári Művelődési Ház. Első alkalommal szervezett a Téka Alapítvány kórustalálkozót, amely sikeresnek bizonyult. Fellépett a szamosújvári Művelődési Ház kórusa, kolozsvári és szamosújvári baptista egyházak kórusa, a szamosújvári örmény, görög katolikus, református és ortodox énekkarok, valamint a békéscsabai Trefort Ágoston Szakközépiskola Fiúkórusa és a házigazda Rozmaring népdalkórus. A telt ház előtt zajlott bemutatkozást kötetlen beszélgetés, ismerkedés zárta.
A táncházszervezéstől a Nemzeti Intézményig című könyv bemutatására délután került sor a Téka Alapítvány konferenciatermében. Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány elnöke szerkesztésében, a könyvben a történelmi adatokon, sajtóanyagokon és fotókon túl, méltatások és a régi és jelenlegi tagok, munkatársak szubjektív visszaemlékezései is helyet kaptak. Dokumentum és olvasmány egyben. A médiapartner Kolozsvári Rádió munkatársai ajándékát is megtekinthettük, olyan videoanyagot, amelyben a 20 év fontosabb interjúi, eseményei villantak fel. Majd a Harmadik Zenekar és Katona Annamária népdala, a Kaláka és Téka csapata köszönte meg Balázs-Bécsi Attilának az eddigi munkáját. Balázs-Bécsi Vilmosnak, első koreográfusunknak ma is meghatározó szerepe van a Kaláka életében, tőle tanultunk nemcsak tánclépést, fegyelmet, de emberséget és tartást is.
Ezt követően a Művelődési Ház nagyon szűkösnek bizonyult. A szamosújvári közönségen kívül sok közéleti személyiség is megtisztelt jelenlétével: Kallós Zoli bácsi, aki kezdettől fogva támogatta munkánkat, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és kabinetigazgatója, Nagy Zoltán, valamint a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárságának részéről Brendus Réka főosztályvezető és Nagy Bercel kabinetigazgató. Ott volt Kötő József, a Téka mindenkori jó barátja, Máté András Levente, László Attila, Vákár István valamint megyei és helyi tanácsosok. Képviseltette magát a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a helyi polgármesteri hivatal, de az abai (magyarországi) testvérvárosunk is.
Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület részéről Goldschmied József és Kovács Zoltán a magyar kormány ezüstérmét adták át a tánccsoportnak és alapítványnak illetve egy interaktív táblát az épülő iskolába. A gálaműsort ünnepélyesen megnyitotta Kelemen Hunor, aki biztosította a Tékát az RMDSZ támogatásáról, Nagy Bercel és a helyi polgármester, aki ugyancsak gratulált és további együttműködésben látja a közös terveink megvalósulását.
A 2010-ben alapított Téka díjat idén Harangozó Imre, újkígyósi néprajzkutató kapta, az Elismerő Oklevelet a helyi 51 számú Czetz János Cserkészcsapat. A díjat annak ítéljük oda, aki évek óta támogatta a Tékát, ugyanakkor barátaink is lettek. A helyi cserkészcsapat sok rendezvényen, mint a mostaniban is partnerünk. Gratulálunk a kitüntetetteknek.
A gálaműsoron felléptek a Kaláka baráttánccsoportjai: a balánbányai Ördögborda Prücskök, a dési Aranyeső, a kolozsvári Zurboló, Ördögtérgye. Bemutatkozott a Rozmaring népdalkör és ifjú zenekarunk, a Kontra Banda. A Harmadik zenekar a Sóvirág zenekarban velük együtt zenélő Prózsa Tündére emlékezett, aki már 10 éve nincs köztünk. Vendégeink voltak a kárpátaljai Csapról az Arabeszk együttes, és az eszényi Ritmus néptánccsoport.
Minden születésnapon az ünnepeltté a legnagyobb taps, most se volt ez másként. Újdonságként ezen a születésnapon felléptek az egykori Kalákások gyerekei is.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár),

Író-olvasó találkozó az Egyetemi Napokon
Nagyvárad – Második alkalommal szervezik meg a hétfőtől péntekig tartó Egyetemi Napokat a PKE-en, melynek keretében hétfőn, a Magyar Költészet Napján, író-olvasó találkozót tartott a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék.
Hétfő délelőtt áhítattal és köszöntő beszédekkel vette kezdetét a Partiumi Egyetemi Napok (PEN) egyhetes szaknap-sorozat az egyetem diákszervezetének, valamint tantestületének közös szervezésében. A rendezvény célja lehetőséget teremteni az egyes szakok bemutatkozására, valamint a közösségépítésre. A díszteremben tartott ünnepélyes megnyitón áhítatot tartott Ráksi Lajos egyetemi lelkész, majd megnyitó beszédet mondott dr. János Szatmári Szabolcs rektor, Tőkés László EP alelnök, a PKE Vezető Tanácsának elnöke, valamint Márkos István a PKED elnöke. Ezt követően a magyar, a teológia és a román szakok egész napos rendezvényeire kerülhetett sor.
Szentek hárfája
A Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék meghívására érkezett Nagyváradra Szilasi László irodalomtörténész, kritikus, esszéista, Rotary Irodalmi Díjas író, akivel Ötvös Péter, a Szegedi Tudományegyetem előadótanára beszélgetett a Szentek hárfája című regényről. Műfaját tekintve intellektuális kriminek mondható regény témája már serdülőkora óta érlelődött benne, vallotta be az író Ötvös Péter erre vonatkozó kérdésére válaszolva. Egy város – nevezetesen Békéscsaba – hangulata érhető tetten a regényben, melynek belvárosában egymásra rétegződnek a történelmi korok, hangzott el. Körülbelül öt év munkája a regény, mely idő alatt a szerző nem csak a saját emlékeire támaszkodott, hanem kutatómunkát is végzett. A cselekmény hetven évet ölel fel és egy szokatlan éjféli misén történt gyilkosság megfejtésére épül. A kérdés, amely mindvégig foglalkoztatja az olvasót: miért ölte meg tizenhét éves Grynaeus Tamás diák, Omaszta Mátyás árpádharagosi módos gazdát 1924. december 24-én az evangélikus gyülekezet hagyományos éjféli miséjén?
Szépség és pontosság
Az író-olvasó találkozón szóba került az is, hogy a szerző kritikusként hogyan fogadja a szakmabeliek kritikáját. Mint mondta, érdekes tapasztalat számára elolvasni a regényéről írott recenziókat. Szilasi László több részletet is felolvasott művéből, így a főleg egyetemistákból álló hallgatóság megismerhette a regény nyelvezetét, a cselekmény egy-egy mozzanatát. Kifejtette, hogy egyetemi tanárként sokszor azt tapasztalja, hogy a diákok elképzelése szerint egy irodalmi szövegnek elsősorban szépnek kell lennie. Ezzel szemben véleménye szerint egy szövegnek pontosnak kell lennie és ebből adódik szépsége is. János Szatmári Szabolcs rektor köszönte meg Szilasi Lászlónak és Ötvös Péternek, hogy elfogadták az egyetem meghívását, majd egy-egy jelképes értékű ajándékot (PKED pólót) nyújtott át nekik.
Mészáros Tímea
erdon.ro.

Közel húsz új román–magyar határátkelő
A magyar–román határon EU-támogatásból kiépített 18 határátkelő megnyitásának felgyorsításáról és az EU 2014-2020 közötti időszakának közös fejlesztéseiről egyeztettek az Interparlamentáris Unió (IPU) magyar–román tagozatának országgyűlési képviselői szerdán Gyulán – közölte Simonka György magyar országgyűlési képviselő, a Magyar–Román IPU tagozat elnöke az egyeztetés után.
Tájékoztatása szerint Békés megyében Gyulán, Dombegyházán, Eleken és Körösnagyharsányban épültek ki határátkelők hatmillió euró támogatásból, és hasonló beruházások valósultak meg a romániai oldalon is. Jelezte: a schengeni előírások szerint a határnyitáshoz nemzetközi megállapodás szükséges, ennek felgyorsításában akar segítséget nyújtani az IPU magyar-román tagozata, azzal is, hogy a képviselők javaslataikkal megkeresik saját kormányukat. Van esély arra, hogy december 31-éig megnyílik a 18 határátkelőhely Magyarország és Románia között – jelentette ki.
Mint arról korábban több ízben is írtunk, Magyarország és Románia határ menti megyéiben 2007 és 2013 között 211 millió euró forrás állt rendelkezésre, ebből számos beruházás történt a határ két oldalán. A 2014 és 2020 közötti EU költségvetési időszakra a két ország IPU-képviselői hasonló nagyságrendű támogatási összeg elkülönítését javasolják nemzeti kormányaiknak.
Az IPU romániai tagozatának elnöke, Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő elmondta: a sikeres forráslehívás érdekében javasolják a határon átívelő közös fejlesztések szakmai titkárságának bővítését, valamint képviseletek nyitását mind a két ország számára a határ másik oldalán. Romániában és Magyarországon most készülnek a 2014 és 2020 között megvalósuló uniós ágazati fejlesztési programok. Az IPU román–magyar tagozata javasolja a két kormánynak a határ menti térségeket érintő nagy projektek harmonizációját – ilyen például a Békéscsaba–Arad és a Debrecen–Nagyvárad közötti vasútvonal fejlesztése.
Szabó Ödön ugyanakkor közölte: a magyar képviselők augusztus végén, szeptember elején Nagyváradon egyeztetnek, majd a bukaresti parlamentbe látogatnak. „A kormányközi diplomácián túl ugyanis a parlamenti diplomácia eszköztárát is alkalmazni kell a két ország közötti jó kapcsolat elmélyítése érdekében" – jegyezte meg.
Krónika (Kolozsvár)

Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad- Szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy büntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai verességek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad. Szeptember 11-én, szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy bűntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai vereségek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Kisebbségi lét és identitástudat
Békéscsabán, a Körös Völgye Látogatóközpontban a Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében elnevezésű, október 13–15. között zajló, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) Kós Károly Kollégiuma által Kárpát-medencei, írott és elektronikus sajtóban dolgozó újságíróknak szervezett konferencián, hétfőn, a helyi (békéscsabai) tévé – természetesen több más résztvevőt is megszólaltató – bájos fiatal riporternője a tanácskozással kapcsolatos véleményemről kérdezett.
Mit mondhattam? Meséljek arról, hogy az 1989-es romániai „forradalom” előtt négy évvel, amikor jóváhagyást kaptam külföldi („szocialista tábori”) útra, meg sem fordulhatott a fejemben, hogy megérem: valamikor, reggel Aradról indulva elérek a kora délelőtti üléskezdésre Békéscsabára? Hogy azután, 1990-ig, rendszeresen visszautasították (elméletileg kétévente járó) útlevélkérésemet? Hogy ezt, szerencsére, a mai ifjúság, mint rég lejárt témát, „makutyi dumának” tekinti? Hogy ma már, amikor sokkal kevesebben vagyunk magyarok, mint 30-40 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében, lehet, illik, sőt muszáj kisebbségi létről és annak problémáiról beszélni?
Anyaországi, romániai, szlovákiai, vajdasági, kárpátaljai, szlovéniai újságírók (a több nemzetiségű) Békéscsabán a kisebbségi lét és identitástudat kérdéseiről folytattak eszmecserét olyan előadások után, amelyeket Duray Miklós, a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarság bízvást legendásnak nevezhető, 2010-től az aktív politizálástól visszavonult alakja, politológus Szófondorlat és azonosságtudat, a hirtelen megbetegedett, kórházi kezelésre szorult Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese képviseletében dr. Havasi János, az MTVA határon túli különmegbízottja, a Kós Károly Kollégium titkára által bemutatott A KKK (Kós Károly Kollégium) küldetése a magyar nyelvű médiavilágban, Kántor Zoltán, a temesvári származású, 18 éve Budapesten élő szociológus Nemzeti integráció. A nemzeti identitásrendszert formáló intézményrendszer, Göncz László szlovéniai (lendvai) történész A nemzettudat állapota a Muravidéken, Orosz Ildikó kárpátaljai (beregszászi) főiskolai tanár A kárpátaljai magyarság helyzetéről, Rácz Éva, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke Magyar újságírói identitástudat Erdélyben címmel tartottak. Talán a címekből is kitűnik: az anyaország határain kívülre szorult magyarság létfontosságú problémáiról esett szó az előadásokban, amelyeket sok kérdés és élénk vita követett. Bővebb ismertetésükre, sajnos, nincs mód, annyit azonban megállapíthatunk: az átlagnál (valószínűleg sokkal) jobban tájékozott újságíró-közösség számára is sok újdonsággal szolgáltak a fogalomhasználattól a tényekig (hogy csak magamról szóljak: hiányosak ismereteim, mondjuk, a szlovéniai vagy kárpátaljai – Duray Miklós szerint helyesen: a Tisza-háti – magyarságról) ezek az előadások, amelyek, a kérdések, viták során felvetődött, részben tisztázódott, részben függőben maradt részletekkel együtt segítik őket abban, hogy reálisabb, árnyaltabb képet nyújtsanak olvasóiknak, nézőiknek, hallgatóiknak. A találkozó egyik következtetése lehetne, hogy még jobban meg kellene ismerjük egymást, részben ma is rosszul átjárható országhatároktól elválasztott magyarokat. A mostani, e célt is szolgáló lehetőségért mindenképpen köszönet ját a Kós Károly Kollégiumnak, amely a hasznos „fejtágítón” kívül Békéscsaba és környéke (futólagos) megismerésére is lehetőséget teremtett, s ebben a városvezetőség, Vantara Gyula békéscsabai polgármester is melléje állt.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kiállás a székelyek mellett
A székelyföldi autonómiáért a világ több mint húsz városában tartanak szimpátiatüntetést, többek között Budapesten és több más magyarországi településen is utcára vonultak tegnap az emberek a Székelyek Nagy Menetelése melletti kiállásként. A főváros mellett Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen, Sárospatakon, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Tokajban, Szombathelyen, Gyöngyösön, Zalaegerszegen és Nagykanizsán is felvonulással fejezték ki szolidaritásukat a székelyföldiek autonómiatörekvése mellett demonstrálók.
Területi autonómiát a Székelyföldnek – ez állt azon a molinón, amely a budapesti Hősök teréről a román nagykövetség irányába elindult menet elején volt látható. A Civil Összefogás Fórum (CÖF) és a Székelyföldért Társaság kezdeményezte, tízezresre becsült menetet egy nemzeti színű és székely zászlókkal feldíszített, régi Csepel teherautó vezette fel, a plató oldalán lévő molinón pedig ez volt olvasható: "Magyarok! Veszélyben a székelyek!"
„A Székelyföldért megmozdult az egész világ” – jelentette ki György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke, miután a szimpátiamenet megérkezett a nagykövetség Thököly úti épületéhez. Bayer Zsolt újságíró eközben a Román Királyság és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozatnak a nemzeti önrendelkezést garantáló harmadik pontját idézte fel beszédében. Az eseményen ugyanakkor elhangzott, hogy a Civil Összefogás Fórum petíció átadására készül az Európai Unió és a román kormány számára. Mint Bencze Izabella, a CÖF alapítója és szóvivője elmondta, a dokumentumban felsorolják majd a várható jogsértéseket. Hozzátette: nem hagyják majd, hogy az Európai Unió "úgy rázza le magáról az autonómia kérdéskörét, mint ahogy azt eddig tette". Közölte: azt üzenik a román kormánynak, hogy az autonómia nem ördögtől való, ha egyetértésben, gyűlölködés nélkül hozzák létre, az aranyat ér nemcsak az ott élőknek, hanem az azt jóváhagyó államnak is.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)|

Mit nyújt a költségvetés az aradi magyarságnak?
Megszavazta a városi tanács Arad idei költségvetését. Az RMDSZ részéről a tanácsban az aradi magyarokat képviselő Bognár Levente alpolgármester és Cziszter Kálmán tanácsos a helybeli magyarság sajátos érdekeit is igyekeztek érvényesíteni. Mennyiben sikerült? – kérdeztük az alpolgármestertől.
– Mint minden évben, most is az volt a célunk, hogy az általános városfejlesztési, -karbantartási stb. célok olyan mellett olyan tételek is bekerüljenek a költségvetésbe, amelyek a magyarság önazonosságának megőrzését szolgálják, azt, hogy otthonosabban érezzék magukat ebben a városban.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban idén is folytatódhat a régi épület felújítása, 350 ezer lej szolgál javításra, ablakok cseréjére.
– Apropó, Csiky: hallottunk olyan hangokat, amelyek sokallták az iskolának nyújtott szociális ösztöndíjak számát.
– Volt egy kis vita arról, hogy miért kap annyi ösztöndíjat – összesen 135 ezer lejt, jóval az átlag felett – a Csiky. Mi azzal érveltünk, hogy a város húsz középiskolája közül ez az egyetlen magyar, amelynek a megye utazó diákjait is fogadnia kell, a szociális támogatásra tehát nagyobb az igény.
– Ön a költségvetés vitája során módosító indítványt tett az egyházaknak szánt támogatás növelésére, amit el is fogadtak. Mit sikerült elérni a magyar egyházak számára?
– Azt, hogy az egyházaknak szánt összeg 15 százaléka a katolikus, református, evangélikus, magyar baptista egyházközségeknek jusson. Az utóbbi időben mindig sikerült évente egy kicsivel nagyobb összeget biztosítani az előzőnél, így volt idén is.
– Mi jutott a sajátosan magyar kulturális és egyéb rendezvényekre?
– 200 ezer lejt szavazott meg a költségvetés a magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű rendezvényekre. Március 15-re, az Aradi Magyar Napokra és október 6-ra, a Magyar Kultúra Napjára gondolok elsősorban. Idén is sikerült jelentős összeget biztosítani a kamaraszínházon keresztül a nagyszínházi magyar előadásokra.
Idén végre sor kerülhet a Megbékélés Parkjának régóta esedékes rendezésére, a Szabadság-szobor újraállításának 10. évében. Erre 3,148 millió lejes összeget irányoz elő a költségvetés, ennek mintegy felét még 2007-ben az RMDSZ kormányzati támogatásként irányított Aradra. Azóta különböző jogi problémák miatt halasztódott a dolog, módosítani kellett a városrendezési tervet. Az eredeti terv szerint le kellett volna bontani a tér nyugati végében lévő házakat a park kiterjesztéséhez, ezt azonban nem lehet megvalósítani, mert a törvény tiltja az önkormányzatnak a lakásvásárlást. Az új terv szerint megnyitják a tér víztorony felé vezető részét.
– Erről már régebben is szó esett; hogy áll most az ügy, hogy pénz is van rá?
– A kivitelezésre jelentkező cégek letették versenytárgyalási javaslataikat. Ha minden rendben megy és valamelyikük megnyeri a pályázatot, a tervet hat hónap alatt kell kivitelezni. Az elképzelések szerint április közepe táján megindulhatna a munka, és október 6-ra el is készülne. A munkálat keretében nemcsak a tér megnagyobbítására, a víztorony felé történő kinyitására kerül sor, hanem a tér – kövezet, padok, öntözőrendszer – teljes felújítására is.
– Bár általános városi érdek, a magyarság számára megkülönböztetett fontosságú a határokon átnyúló, testvérvárosokkal ápolt kapcsolat.
– Kiemelt fontosságot kap idén az éppen húszéves kapcsolat Arad–Gyula között, de az Arad–Pécs, Arad–Budapest XII. kerülete közötti együttműködés is, amelyeket bővíteni szeretnénk. Sikeres évek óta a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba szupermaraton, amelyre idén az eddiginél nagyobb összeget szán a költségvetés.
Jámbor Gyula

Együttműködési megállapodás Arad és Baranya megye között
Senki nem kifogásolta a megyei tanács által előterjesztett határozattervezetet, amely szerint Arad és Baranya (Magyarország) együttműködési megállapodást kötne. Az egyik tanácsos viszont azt kérdezte: mi lesz azzal az aradi ígérettel, amely pár hónapja Békéscsabán hangzott el arról, hogy Arad és Békés megye között is ilyen együttműködési megállapodás alakuljon ki. A tanácsi vezetők részéről elhangzott: az egyik nincs összefüggésben a másikkal, Békéssel és más határ menti megyékkel a HURO-program keretében van együttműködési kapcsolatunk. Baranya megye nem tartozik a szomszédos megyék közé, de gyümölcsöző lehetne az együttműködés.
Furcsa módon nem esett szó arról, hogy Arad és Pécs, Baranya megye központja testvérvárosi viszonyban van, ami nyilván a két megye kapcsolatának felvételét is megkönnyítené.
A megállapodás részleteiről nem esett szó, pillanatnyilag csak elvi jóváhagyás született, a részleteket később dolgozzák ki – mivel Magyarországon ősszel önkormányzati képviselőket választanak, a folytatás valószínűleg azután várható.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Egyedi, határon átnyúló együttműködés
A Fekete-Körösön szállították a harangot
A XIII. Élővíz-csatorna Emléktúra rendezvényén tegnap a Fekete-Körösön, ár ellen úszva, motorcsónakkal hozták azt az 55 kilós harangot, amit a Békéscsaba közelében lévő Gerla közösségének szántak. A Feketegyarmat és Nagyzerind közötti partszakaszon, Nagyzerindhez valamivel közelebb, 11 óra tájban kötött ki a motorcsónak, amelyen Sós Imre, Gyula Város Önkormányzatának civil referense és két társa szállította a harangot. Sós Imre üdvözlő beszédében köszönetet mondott Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Komlósi Róbert alpolgármesternek és Bondár Henriette jegyzőnőnek, amiért messzemenően együttműködtek minden eddigi Gyula–Nagyzerind között szervezett programban, köztük az úszó Betlehem néven évek óta zajló közös rendezvényben is. Ezúttal egy rendkívüli esemény, a példa nélküli harangszállítás részesei lehetnek, amiben Csapó Géza, a 70-es évek „kajakkirálya” is közreműködik. Tekintve, hogy a gerlai hívek 10 éve szeretnének templomot építeni, az Art-Unió Alapítvány pályázati úton harangot szerzett, illetve segít a harangláb megépítésében is a közösségnek. Az Őrbottyánban öntött harangot azért juttatják vízi járművel, mintegy 40 kilométer megtétele árán a rendeltetési helyére, mert a vizek embereket, kultúrákat, településeket, országokat kötnek össze, amit a programmal is szimbolizálni kívánnak.
Miután köszönetet mondott nt. Dénes József lelkipásztornak, amiért áldást mond a harangra, illetve a mintegy 20-25 résztvevőnek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármester köszöntötte az egybegyűlteket. Mint eddig minden rendezvényt, ezt is támogatják, mert minden határnyitás felmelegíti a nagyzerindiek szívét. Tréfásan megjegyezte: abban reménykednek, hogy a határőrök megunják a hivatalos nyitással járó hercehurcát, ezért egyszer azt mondják: mától menjetek, jöjjetek, amikor akartok! Mivel átérzik a harangnak egy közösség életében betöltött fontos szerepét, örömmel működtek, illetve a jövőben is készségesen működnek együtt az ehhez hasonló, nemes tettekben.
Nt. Dénes József lelkipásztor fohászában méltatta a harangnak a gyülekezetek életében betöltött elemi fontosságát. Éppen ezért, imádkoznak azokért a hívekért, akiknek a további élete e haranghoz fog kötődni. Miután a bibliából felolvasta az alkalomhoz illő igeverset, közösen imádkoztak, majd megáldotta a harangot, és az általa szolgálandó híveket, valamint a jelenlévőket. Ezt követően, a harangszállítók elindultak Feketegyarmat, Ant, illetve a magyarországi Városerdő, Szanazug és Békés felé, mindenhol megálltak egy-egy fohászra. Szombaton Békés-Dánfokról kenuval folytatták az útjukat Gerlára, ahol a falunapok ünnepségén adják át a harangot. A Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával, az Art-Unió Alapítvány közreműködésével lezajlott program bizonyára nagy örömöt szerzett Gerla közösségének.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Sikeres közönségtalálkozó a magyar közmédia szerkesztőivel, műsorvezetőivel Aradon
Média határok nélkül címmel hirdették meg az Aradi Magyar Napok egyik igen rangos rendezvényét, amelyre a megye egyetlen magyar középiskolájának, a Csiky Gergely Főgimnáziumnak a város szülöttéről, Tóth Árpádról elnevezett dísztermében került sor az Aradi hírek portál rendezésében.
Elöljáróban annyit a hétfő délutáni közönségtalálkozóról: bensőségesre és jó hangulatúra sikerült azokkal, akik a magyarországi médiában, tévében, rádióban a határon túli magyaroknak, magyarokról szóló műsorokat irányítják. Bár az előző mondat, mint kiderült, nem egészen helytálló: a Térkép, a Kárpát Expressz, a Határok nélkül nemcsak a Trianon után kívül rekedteknek, hanem az anyaországiaknak is szól. * * * Bevezetőként Pataky Lehel üdvözölte és mutatta be a vendégeket – Barlay Tamást, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) vallási, kisebbségi és határon túli műsorainak főszerkesztőjét, a Kós Károly Kollégium alelnökét, Jankó Anitát, a Duna Tv Térkép c. műsorának felelős szerkesztőjét, Debreceni Mihályt, a Kárpát Expressz felelős szerkesztőjét, Moszkovits Jánost, a Kossuth Rádió Határok nélkül c. műsorának felelős szerkesztőjét, Havasi Jánost, az MTVA Kós Károly Kollégiumának titkárát (akivel nem először találkozhattunk Aradon), Banner Gézát, a Kossuth Rádió műsorvezetőjét. (Ez utóbbi esetében, ha a vezetéknév különösen ismerősen cseng a hazai, éltesebb olvasó fülében, az nem a véletlen műve: a kitűnő, egykori kolozsvári, ma Békéscsabán élő művészettörténész-versmondó Banner Zoltán fia. Aki édesapjának egy nyilatkozatát idézte: „Nem áttelepültem, csak lakcímet változtattam”.)
A tegnapelőtti találkozó vendégeinek többsége „határon túli” származású magyar: Kárpátalján (Debreceni), Délvidéken (Jankó), Erdélyben (Moszkovits, Banner) született, a kisebbségi sorsot saját (vagy szülői) tapasztalatból ismeri, tehát a kisebbségi kérdések tekintetében autentikus személyiség. Barlay Tamás elmondta: „2003-tól lett irányelv, hogy az ’anyaország’ és a ’határon túli’ kifejezést kerüljük, mert az megosztó: a Kárpát-medencei magyarok egy családba tartoznak”. (Emlékszem: tavaly nyáron egy békéscsabai médiatalálkozón felvetődött és vitát váltott ki a kérdés – többek között Moszkovits János szólt hozzá –, akkor most mi is lenne a helyes szóhasználat?) Barlay beszélt az MTVA 2011-es létrejöttéről, de amit elsősorban megjegyeztünk: arról beszélt, hogy a (magyarországi) nemzetiségi műsorok nem igazán „sztárműsorok” – de akik ezekben, ezeknek dolgoznak, feladatot, szolgálatot teljesítenek. És tévedés, hogy ezek a műsorok csak a határon túliaknak szólnak, mert az anyaországiaknak is. „Hosszú, több évtizedes lemaradás van, huszonvalahány év után sem tudja minden magyar (anyaországi – szerk. megj.) egyetemista (tehát az „elithez tartozó”), hogy hol van Munkács vagy Sepsiszentgyörgy. Tudósítóink megpróbálják eloszlatni a homályt”.
Moszkovits János a Határok nélkül c. Kossuth-rádióműsor törekvéseiről szólva leszögezte: tudósítói hálózatuk segítségével azt akarják, hogy minden, határon túl történő magyar vonatkozású eseményről beszámoljanak.
Jankó Anita, a Duna Tv Térkép c. műsorának felelős szerkesztője arról beszélt, hogy az anyaországiaknak „egy kicsit nyűg” a határon túli magyarság, mert nem ismerik lelkiállapotát, ízlésvilágát, akaratát, nehezen fogják fel, hogy minden régió más és más. „Arra próbálunk összpontosítani, hogy ne csak a nagypolitikát mutassuk be – arra a való a híradó –, hanem azt, hogy hogyan élnek.” Arra a kérdésre, hogy kellenek-e a „szegregált” (csak bizonyos rétegekhez szóló) műsorok, egyértelmű igennel felelt: „Anyukámat, például, érdekli az, hogy mi történik Sepsiszentgyörgyön”. Banner Géza az Arad megyei Pécska szülöttét, Klebelsberg Kunó magyar vallás- és közoktatásügyi minisztert idézte, aki szerint szónoki, kesergő és alkotó hazaszeretet létezik. „Mi alkotni szeretnénk” – szögezte le. Tőle idéztem a cikk felcímében szereplő mondatot: „Nem sztárok, közszolgák vagyunk”.
Havasi János (egyebek közt majd’ féltucatnyi riportkötet, egy újságíró-kézikönyv szerzője) arról beszélt: a magyarországiak nemcsak a határon túliak, de a saját hagyományaikat sem ismerik igazából. Pataky Lehel Zsolt műsorvezető felkérésére ezután a résztvevők újságírói pályafutásuk egy-egy emlékezetesebb élményének felelevenítésére kérte fel a vendégeket, majd a kérdések, hozzászólások következtek a jó kétórás összejövetelen.
Részemről (és remélhetőleg a tegnapelőtt ott volt közönség részéről is) őszinte köszönet e tartalmas találkozóért. Jámbor Gyula
nyugatijelen.com
Erdély.ma

80 évesek köszöntése a Helikonban
Karácsonyi Zsolt A köztes tér nem befejezhető... című írásával indul a Helikon című, Kolozsváron megjelenő szépirodalmi, művészeti folyóirat szeptemberi második lapszáma.
A kéthetente megjelenő lapban Egyed Emese, Lovassy Cseh Tamás, André Ferenc és Gálla Edit verseit, illetve Leena Krohn (fordította Jankó Szép Yvette) és Gombkötő Magdás Emőke prózáját olvashatják az érdeklődők.
Nagy Gábor költőt, irodalomtörténészt Nagy Boglárka Réka kérdezi; Orbán János Dénes költő író Fried István irodalomtörténészt, egyetemi tanárt köszönti nyolcvanadik születésnapja alkalmából, Pomogáts Béla irodalomtörténész pedig a szintén nyolcvanéves kollégáját, Ilia Mihály irodalomtörténészt köszönti.
Szőcs István Shakespeare-előadásokat boncolgat, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője, Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus pedig a Markó Béla költészetéről írt tanulmányának második részét közli a friss Helikonban.
Fried István gróf Bánffy Katalin emlékiratainak 2014-es kiadását ismerteti; kritikát Antal Balázs közöl Papp Attila Zsolt legújabb verseskötetéről, a hétvégén Csiki László-díjjal elismert Vízimoziról, a méltatott pedig a Kinematográf rovatban filmkritikával jelentkezik.
Fülszöveggel ezúttal Demeter Zsuzsa és Kecskés Tamás Hunor szolgálnak; a Theátrumban a dán Per Nyholm beszámolóját Simonics Péter fordításában közlik. Túros Eszter és Jakabbfy Tamás ismét szerzői a képzőművészeti és zenei rovatoknak.

Miniszterelnökségi államtitkár: a médiában is egységes nemzetről tudunk beszélni
A Kós Károly Kollégium, munkája révén, lehetőséget ad arra, hogy a médiában is egységes nemzetről tudjunk beszélni – mondta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára csütörtökön Békéscsabán, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Kós Károly Kollégiumának őszi konferenciáját megnyitó ünnepi köszöntőjében.
Potápi Árpád János hangsúlyozta: a Kárpát-medencében élő tudósítók „felelőssége, teherbírása és munkája” nélkülözhetetlen a nemzet újraegyesítéséhez, ők kapcsolják össze a világ különböző részein élő magyarokat, akik ezáltal érezhetik, „Magyarországon vannak, a nemzet életéből nem estek ki, nem szakították ki őket”.
Kifejtette: az MTVA Kós Károly Kollégiumának tagjai juttatják el a magyarság felé azokat az információkat, amelyeket a magyar kormány szeretne átadni a határain kívül élőknek.
A Kós Károly Kollégium őszi konferenciáját Szarvas Péter (független), Békéscsaba újonnan megválasztott polgármestere is köszöntötte. A politikus örömét fejezte ki, hogy már második alkalommal ad otthont a megyeszékhely a rendezvénynek. Reményét fejezte ki, hogy ez a hagyomány folytatódik a jövőben is.
Az MTVA Közszolgálat, szolgálat közösen című konferenciáján pénteken előadást tart Szabó László Zsolt, az MTVA vezérigazgatója és Galambos István, a közmédia Kós Károly Kollégiumának (KKK) elnöke, Gazsó L. Ferenc, az MTI vezérigazgatója pedig a külhoni újságíróképzésről szóló kerekasztal-beszélgetést moderál Pótlás vagy utánpótlás? címmel.
Pénteken szó lesz továbbá az online média világáról, a kommunikációs képzésről, a médiafogyasztási szokásokról, valamint a regionális nyomtatott és elektronikus sajtó egymásra hatásáról. Este a Csabagyöngye Kulturális Központban rendezik meg a Kós Károly Kollégium I. Kárpát-medencei Tudósítói Filmszemléjét. Szombaton tudósítói találkozóra kerül sor.(MTI), Békéscsaba

Közsszolgálati konferencia – Fejleszti tudósítói hálózatát az MTVA
Meg kell vizsgálni, hol lehet bővíteni a Kárpát-medencei tudósítói pontokat, és jövő év végére a diaszpórában élő magyarságot is be kell vonni a hálózatba – mondta Szabó László Zsolt, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója pénteken Békéscsabán, a Kós Károly Kollégium őszi konferenciáján.
A vezérigazgató kifejtette: vizsgálják, hol lehet bővíteni a már meglévő, Kárpát-medencei tudósítói posztokat, illetve hol lehet újakat létesíteni. Úgy fogalmazott, reméli, jövő év végén már nem csak a Kárpát-medencében lesznek az MTVA-nak tudósítói.
A jövő feladatairól szólva hangsúlyozta: szeretnék egységesíteni, a mai kor színvonalára hozni a tudósítói hálózat technikai színvonalát. A beszerzések értéke meghaladja majd a 300 millió forintot.
Szabó László Zsolt örömmel jelentette be, hogy Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára ígéretet tett arra, hogy vagy idén, vagy jövő év elején támogatni fogják ezt a törekvést.
A vezérigazgató beszélt arról, hogy 2011-ben kezdték fejleszteni a tudósítói hálózatot, jelenleg 68 hírügynökségi, tévés és rádiós tudósító dolgozik a Kárpát-medencében. Négy televízióstúdiót (Székelyudvarhelyen, Szabadkán, Kolozsváron és Dunaszerdahelyen) újítottak fel a közelmúltban, és jelenleg tervezik az ungvári stúdió megépítését.
„A technika már megvan, csak be kell szállítani Ukrajnába, bár ez nem egyszerű feladat” – közölte.
A vezérigazgató elmondta: a román tévé kivételével minden szomszédos ország közmédiumával együttműködési megállapodást kötöttek, és reményei szerint hamarosan Bukaresttel is megköthetik a szerződést. Hírfelhasználás területén együttműködés van a Kárpát-medencei írott sajtó termékek és a közmédia között, de ezt a kapcsolatot még szorosabbá szeretnék tenni a jövőben – tette hozzá.
Szabó László Zsolt szólt arról is, hogy a Sapientia Egyetemmel szorosan együttműködnek, csütörtökön írták alá a jövő évi szerződést, amelynek értelmében az egyetemről gyakornokok mehetnek az MTVA Kunigunda utcai székházába szakmai gyakorlatra, az intézmény kommunikációs képzésére pedig öt Kárpát-medencéből érkező hallgató külön keretben nyerhet felvételt.
A vezérigazgató elmondta: idén szeptemberben felmérték a határon túl élők médiafogyasztási szokásait, ebből még idén elkészül egy tanulmány is.
Szabó László Zsolt szólt arról is, hogy az MTVA-nak létrehozása óta fontos célkitűzése, hogy minden magyarhoz szóljon, bárhol is legyen a világban.(MTI), Békéscsaba

Külön keretben tanulhatna újságírást a Sapientián öt Kárpát-medencei magyar
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), a Kós Károly Kollégium (KKK) és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem már dolgozik azon, hogy öt, az újságírás iránt érdeklődő Kárpát-medencei magyar fiatal külön keretben tanulhasson a felsőoktatási intézmény kolozsvári karán – hangzott el a KKK őszi konferenciáján pénteken Békéscsabán.
Szenkovics Dezső, a Sapientia Egyetem kari főtitkára kifejtette: még idén októberben az intézmény szenátusa elé kerül a kérdés, ezután beadják az engedélykérést a romániai Minőségbiztosítási Hivatalhoz azért, hogy külön keretben, a jelenlegi 25 helyett 30 diákot vehessenek fel a médiaszakra.
Hozzátette: ha megkapják az engedélyt, az MTVA-val és a KKK-val közösen dolgozzák ki, pontosan mely területekről és milyen feltételek mellett érkezhet az öt fiatal az elkülönített keretbe, hogy újságírást tanuljon.
A külhoni újságíróképzésről szóló kerekasztal-beszélgetésen Molnár Judit, a Hírek.sk főszerkesztője elmondta: Szlovákiában nincs újságíró-utánpótlás, ahogyan magyar nyelvű újságíróképzés se. A Selye János Egyetemen szerettek volna egy ilyet elindítani, ám akkreditációs problémák merültek fel – tette hozzá. Tavaly kezdeményezték, hogy a szlovákiai magyar fiatalok Erdélyben újságírást.
Szűcs László, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium megálmodója arról beszélt, hogy bár évekkel korábban megszűnt a kollégium, sokan még ma is az ő papírjukkal dolgoznak a szakmában. Hangsúlyozta: a továbbképzést fontosnak tartják, ezért „valamit mindenképpen ki fogunk találni, szeretnénk folytatni”.
Szenkovics Dezső ezzel kapcsolatban kijelentette: véleménye szerint az Ady-kollégiumnak lenne létjogosultsága, ugyanis egy hiányterületet, a már szakmában dolgozók továbbképzését fedné le.
Klemm József, az Újvidéki Rádió igazgatója arról panaszkodott, hogy bár a Délvidéken erős médiaintézményeket építettek ki, nem figyeltek a továbbképzésre. Öt-tíz éven belül nagy nemzedékcsere zajlik le, és könnyen előfordulhat, hogy nem lesz magyarul tudó, képzett szakember a médiában – mondta. Hozzátette: Szabadkán és Újvidéken is kezdeményezték, hogy beinduljon a médiaszak, előbbi helyen a tanítóképző kar keretein belül. Mint mondta, reméli, hogy a kettőből legalább az egyik kezdeményezés megvalósul.
Gazsó L. Ferencnek, az MTI vezérigazgatójának – a kerekasztal-beszélgetés moderátorának – kérdésére, hogy milyen támogatást várnak el az anyaországtól, a külhoni magyar újságírók úgy válaszoltak: anyagi támogatást, a szakmai- és nyelvi továbbképzések folytatását, valamint a szakmai gyakorlat anyaországbeli biztosításának a lehetőségét. Utóbbival kapcsolatban Gazsó L. Ferenc elmondta: erre jelenleg is van lehetőség, a közmédia médiaakadémiájára is jelentkezhetnek a határon túlról az újságírás iránt érdeklődők.
MTI
Székelyhon.ro

Aradi intézményvezetők is részt vettek
Magyar–román üzletember találkozó Békéscsabán
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozata, a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Magyar Nemzeti Kereskedőház szervezésében került sor november 12-én Békéscsabán, a Phaedra Rendezvényközpontban a Magyar–Román Külgazdasági Konferenciára és Üzletember Találkozóra.
A konferenciára szóló meghívók a magyarországi és romániai magyar vállalkozókat, az őket képviselő intézményeket, bankokat, az országok adóhivatalainak képviselőit, a határon átnyúló pályázati rendszereket működtető hivatalokat célozta meg.
Az Arad megyei vállalkozókat, egyesületeket képviselő intézmények nevében jelen volt Nicolae Groşan, a CDA képviseletében, az Aradi Munkáltatók Szövetségének nevében Marcel Marinescu és Ioan Marin Crişan, az Aradi Kereskedelmi Kamara Expo kiállítási központja képviseletében Cimi Enache, míg az Aradi CEDIMMAR, valamint a hozzátartozó vállalkozók képviseletében dr. Túsz Ferenc és Pozsár Ibolya.
A konferencia és üzletember-találkozó lebonyolításának módja a fehér asztal melletti szolid eleganciát és az információ átadásának hatékony módját ötvözte.
A találkozó moderátora, dr. Orosz Tivadar, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozatának elnöke volt, ő köszöntötte a résztvevő vállalkozókat és intézmények képviselőit, valamint a konferencia meghívott előadóit.
Előadások hangzottak el a következő személyek részéről: Dunai Péter, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozatának főtitkára; Alexandru Victor Micula, Románia Budapesti nagykövete; Skapinyez Péter, a Magyar Nemzeti Kereskedőház képviselője; Hidvégi Csaba, program menedzser a VÁTI Nonprofit KFT képviselője; Fandly Máriusz, a Bihar Megyei Közpénzek Igazgatóságának vezérigazgató helyettese; Éder András György, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.
Az elhangzott előadások és az azokat követő kérdések, valamint a hozzájuk tartozó válaszok után a résztvevők, a megterített asztaloknál fogyasztották el az ebédet, amely közben alkalmuk adódott egymással beszélgetni. Ebéd után került sor az üzletember-találkozóra, amikorra már a jelenlévő vállalkozók és intézmények képviselői tudták, hogy kivel és miről szeretnének beszélgetni, információt cserélni vagy kapni.
A rendezvény résztvevői elégedetten térhettek haza az új információk és megszerzett kapcsolatok birtokában – tudtuk meg Pozsár Ibolyától, az Aradi Vállalkozói Központ igazgatójától, a találkozó résztvevőjétől. 
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Egymásnak meghatározó partnerei vagyunk
A napokban a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége (FPBh) gálaünnepséget szervezett a nagyváradi színházban, amelynek egyik díszvendége Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt. Az ünnepség után a diplomata exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Milyen a Magyarország és Románia közötti gazdasági kapcsolat? – Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy egymásnak meghatározó partnerei vagyunk. Románia és Magyarország a kereskedelmi forgalmat illetően kiemelt helyen szerepel a különféle rangsorokban. Tehát ilyen szempontból azt kell mondani, hogy intenzív a kapcsolat, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének még tartalékok. Ezért is fontosak az ilyen jellegű találkozók, és az ilyen rendezvények, mert nekünk is segítenek abban, hogy tovább lehessen fejleszteni ezeket az együttműködéseket. Ezen belül is kiemelkedő jelentőségű szerintem a határ menti regionális együttműködés. Azt tapasztalom, hogy itt például Bihar megye és Hajdú-Bihar megye, illetve Nagyvárad és Debrecen, sőt Nagyvárad és Békéscsaba között is kimondottan erős a gazdasági kapcsolat. Ilyen szempontból én nem problémákat látok, hanem újabb feladatokat, amelyek ezt a fajta együttműködést, a közös haszon keresését csak erősíteni tudják.
Prioritások
– Melyek azok a főbb teendők, amiket Kolozsvárra érkezése óta ellátott? Melyek voltak a prioritások? – November 10-én kezdtem el a munkámat a kolozsvári főkonzulátuson. Először nyilván a hivatali teendőket kellett ellátni, és van egy protokolláris kötelezettség. Hat megye tartozik az én kerületemhez, melyeket folyamatosan látogattam. Különböző közéleti méltóságokkal, polgármesterekkel, prefektusokkal találkoztam, szerkesztőségekbe, iskolákba látogattam. Tehát azt a fajta kapcsolatrendszert, amely egyébként már a főkonzulátus és a különböző intézmények közt korábban már létezett, személyesen is megerősítettem. Nyilván úgy illik, hogy az ember bemutatkozzon, és egyúttal tájékozódjon is. Két kiemelt terület van, az egyik a gazdasági együttműködés, melyről az imént már beszéltünk. Maga a minisztérium is ugye nevet változtatott, és most már Külgazdasági és külügyminisztériumnak hívják. Ez az én esetemben is kiemelt feladatokat jelent, éppen ezért hoztunk létre Kolozsvárott egy gazdasági központot – hogyha úgy tetszik –, egy inkubátorházat, ahol az ilyen természetű partneri kapcsolatoknak a segítését, támogatását tűztük ki célul. Adatbázist készítünk, igyekszünk a piaci szereplőket összehozni, és menedzselni a folyamatokat.
– És a másik terület?
– A másik terület, amit én kiemelten kezelek, a kultúra, éppen ezért egy kultúrcsoportot is felállítottam a konzulátuson belül. Az ez évi kulturális programunk rendkívül gazdag, és igen sokszínű. Irodalom, képzőművészet, zene, maguk az események is nagyon változatosak. Ezeknek jó része természetesen Kolozsváron szerveződik, maga a konzulátus épületének rendezvénytermében nagyon sok mindent meg tudunk oldani, de tervezzük, hogy Nagyváradra, valamint Temesvárra és Aradra is szervezünk ilyen természetű kulturális programokat. Azt sem szabad még elfelejteni, hogy Kolozsvár az idén Európa Ifjúsági Fővárosa, tehát ennek kapcsán is nagyon sok eseményt rendezünk közösen a fiatalokkal. Ismétlem, hogy nem szeretném elhanyagolni annak a hat megyének – Kolozs, Szilágy, Temes, Arad, Bihar és Szatmár – a kulturális életét, mely az én konzuli területemhez tartozik. Nagyváradon is folytattam már ilyen jellegű egyeztetéseket, és úgy látom, hogy van rá igény.
Magyar-román kapcsolat
– Március 15-e közeledtével általában feszültebbé válnak a magyar-román kapcsolatok. Hogy látja, megint vannak erre utaló jelek a hétköznapokban?
– Én nem érzek semmilyen olyan feszültséget, ami a hétköznapokban tapintható lenne. Jelen pillanatban azt kell hogy mondjam, hogy Kolozsváron egy kulturált formáját találtam az együttélésnek. Nyilván vannak azért problémás területek, például a nyelvhasználatban, most ugye a városnévtáblák elhelyezését és többnyelvűségét illetően vannak viták. Ezek természetesen léteznek, de nem olyan vehemenciával, és nem olyanfajta indulatokkal, amelyek az értelmes párbeszédet kizárnák. Én ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy a városvezetés is hajlik az olyan megoldásra, amely az ottani magyarság érdekeit is figyelembe veszi. A hétköznapokban tehát nem éreztem olyat, hogy itt bármiféle vibrálás vagy feszültség lenne, és nagyon bízom abban, hogy a március 15-i rendezvények is incidens és egyéb zavaró tényezők nélkül, megfelelő méltósággal és ünnepélyességgel fognak zajlani.
– Hogy áll a román nyelv elsajátításával?
– Tanulom a román nyelvet, ezen a gálaesten is a magam esetlenségével próbáltam néhány mondatot románul megfogalmazni. Sokat dolgozom rajta, egy tanárnő segít nekem ebben, természetesen. Kis türelmet kérek még, hogy eljussak arra a szintre, amikor már társalogni is tudok majd románul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Megemlékezés Bunyitay Vinczéről a Nagyváradi Megyei Könyvtárban
Bunyitay Vincze munkásságának ismerete nélkül a kutatók nem tudnák felderíteni a bihari települések múltját, azokat az eseményeket, melyek rányomták a bélyegüket erre a területre az idők folyamán. Elhunytának 100. évfordulója alkalmából emlékkiállítás nyílik a tiszteletére.
Az egykori egyháztörténészek között Bunyitay Vincze (1837–1915) neve egy különleges helyet foglal el, nemcsak a magyar, hanem a román történetírásban is. A történettudomány területén szerzett érdemei nem lennének ismertek, ha más beavatottak és szakemberek nem használták volna fel a történelmi munkáit a helytörténet megismerése céljából. Bunyitay Vincze történeti munkásságának ismerete nélkül a kutatók nem tudnák felderíteni a bihari települések múltját, azokat az eseményeket, melyek rányomták a bélyegüket erre a területre az idők folyamán. Történeti munkássága ma is mérföldkőnek számít mindazok számára, akik arra vállalkoznak, hogy Bihar múltjáról írjanak. Az ő nevéhez kötődnek a következő munkák: A váradi ősszékesegyház, Nagyvárad, 1880; A nagyváradi l. sz. Székesegyház, Nagyvárad, 1880; A váradi püspökség története, Nagyvárad, 1883–1884, 3 kot.; A mai Nagyvárad megalapitása, Nagyvárad, 1885; A váradi káptalan legrégibb statutumai, Nagyvárad, 1886; Szilágymegye középkori müemlékei, Budapest, 1887; Biharmegye oláhjai es a vallás unió, Budapest, 1889.
Életrajz
1859-ben Szaniszló Ferenc nagyváradi püspök bevette a nagyváradi egyházmegyébe és 1860-ban pappá szentelte. Várad-Olasziban és Békéscsabán káplánkodott. Három évig volt segédlelkész. Fábry Ignácz kassai püspök és szentjobbi apát jóvoltából elnyerte a szent-jobbi plébániát (1863–75), később bélfenyéri (1875080) plébános lett. 1872-ben a váradi püspökség adatainak gyűjtéséhez fogott, s hogy ezt könnyebben tehesse, Lipovniczky István nagyváradi püspök könyvtárnokának nevezte ki 1879-ben. Az adatgyűjtéshez a hazai levéltárakon kívül Róma és Bécs levéltárait is két ízben felkutatta. 1884-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta. 1883-ban Lipovniczky püspök szentszéki tanácsossá nevezte ki, Őfelsége a király pedig 1888-ban tiszteletbeli, majd 1893-ban valóságos kanonokká. A kanonoki kinevezés egy új korszakot nyit Bunyitay Vincze életében, a mecénásét. Adományaiban is megmutatta szeretetét Nagyvárad iránt: 20.000 koronát adott a Bunyitay-liget létesítésére, 2000 koronát a nagyváradi Múzeum faragott kő díszajtajára. Leginkább azonban az elhanyagolt vidék segítését tűzte ki céljául. 1903-ban kisdedóvó-intézetet építtetett, aminek fenntartásáról is gondoskodott. Egykori plébániája kisdedeinek gondozásával Szent Vince leányait bízta meg. Azután megvette a szomszédos telkeket és azon új iskolaépületet emeltetett.
Áldozatkész alapító tevékenységének méltó koronája a 100.000 koronából épült újirázi katolikus templom. Nemcsak fölépíttette, hanem maga gondoskodott teljes felszereléséről is. A templomot 1912. november 1-én szentelte fel Széchényi Miklós nagyváradi püspök. Széchényi püspök, aki a leggyöngédebb figyelemmel vette körül a betegeskedő Bunyitayt 1911-ben pápai prelátusságot szerzett neki, a legutolsó napokban pedig megérkezett a híre hogy Őfelsége címzetes püspöknek nevezte ki. 1915. március 26-án este Bunyitay Vincze visszaadta lelkét Teremtőjének. Március 29-én kísérték utolsó útjára, és az Olaszi sírkertbe helyezték örök nyugalomra. (Források: Tiszántúl, 1915. március 3, p. 1-2, Bihar vármegye és Nagyvárad. Budapest, [1901])
Emlékkiállítás
Bunyitay Vincze elhunytának századik évfordulója alkalmából a Bihar megyei Gheorghe Şincai könyvtár meghívja önöket, hogy vegyenek részt a 2015. március 26-án, csütörtökön 17 órakor megnyitandó emlékkiállításon az intézmény aulájában.
Dr. Silviu Sana könyvtáros
erdon.ro

Kultúra, történelem és szórakozás a Festum Varadinumon
A Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze.
Kristófi János emlékkiállítás
Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében.
Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995).
Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet
16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője.
18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora.
19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem)
Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...”
Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében.
A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll.
A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665).
Szent László öröksége
Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik.
19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban.
A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi.
Történelem és irodalom
Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott.
18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban.
A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje.
A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.
Metropol koncert pénteken
A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert.
A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak.
maszol.ro

Születésnap örömmel, gonddal (25 éves a Háromszék Táncegyüttes)
Rendhagyó és rendkívüli produkcióval zárta a fennállása huszonötödik esztendejét ünneplő sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes az évfordulós évadot. A tegnapi gálaműsorban a társulat korábbi, jelenlegi és vendég koreográfusainak alkotásaiból mutattak be egy estérevalót. A színfalak mögött ellenben komoly gondokkal küzdenek, az együttes igazgatója és művészeti vezetője szerint a Háromszék Táncegyüttes az eddigi legsúlyosabb mélypontjára érkezett.
A huszonötödik évfordulóra egész évadban emlékeztetett a táncegyüttes. Két folkhétvégét tartottak, fotó- és jelmezkiállítással idézték fel az elmúlt évek bemutatóit, és egy hat előadásból álló miniévaddal ért véget a sorozat, amelynek a tegnapi gálaműsor volt a záróakkordja. A békéscsabai Farkas Tamás gyergyói táncokból állította színpadra koreográfiáját, szilágysági táncokat mutattak be a Százlábúak, Horváth Zsófia, a budapesti Honvéd Táncegyüttes egykori művésze nyolc lánnyal táncoltatta el Madarak voltunk című játékát, Melles Endre, a Háromszék Táncegyüttes tagja ezúttal koreográfusként is bemutatkozott a legényesek védelmében összeállított produkciójával, a társulat felelevenítette Orza Călin Lajtha László emlékére készített, egyik népzene- és néptánctalálkozón bemutatott koreográfiáját, énekelt Erőss Judit, muzsikált a Heveder zenekar. Rendhagyó volt ez a gála, mert az együttes jelenlegi tagjain kívül olyan külsősök is felléptek, akik már nem táncolnak, és rendkívüli, mert a fináléban több előadás koreográfiáiból szőtték össze a zárótáncot.
A tegnap esti ünnepi műsor méltó lezárása volt az eltelt huszonöt esztendőnek, szomorú ellenben, hogy a régi gondoktól az együttes nem szabadult meg, továbbra sincs táncosképzés, a minimálbérért művészeti munkát végző tánckar folyamatosan cserélődik, és az újak, a kezdők betanítása rengeteg erőfeszítésbe kerül. Ivácson László művészeti vezető és Deák Gyula együttesigazgató az eddigi legsúlyosabb mélypontról beszél, veszélyben érzik a jövőt, mindazt, amit eddig felépítettek és elértek. Ivácson László elmondta, a gondok ellenére jövőbenéző gálaműsorral zárták az évadot, és azzal a szándékkal, hogy a tiszta folklór mellett folytatják az eddig bejárt utat, nyitnak más műfajok irányába is, mert továbbra is szeretnék megszólítani a közönség minden rétegét, amihez elengedhetetlen, hogy a kortárs szemléletet is kövessék.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)