A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Újratanulják a hagyományt
Nem lehet „befejezni” a gyergyói táncok tanítását, hiszen a fiatal táncoktatók az idősektől mindig tanulnak újat, és a táborba is mindig jönnek újak, egyre fiatalabb, mindössze pár éves gyergyóiak, akiknek a lépéseket szinte kötelező megtanulni – vallják a tegnap kezdődött és szombat estig tartó Gyergyói Tánc- és Zenetábor oktatói.
Ezúttal népesebb a táborozók csapata, a létszám megközelítheti a kétszázat. Számos néptáncos adatközlő érkezik Gyergyószék majd minden településéről, hogy bemutassa tudását. A „hazahozott” gyergyói táncok fogadására egyre többen jönnek a térségből, szeretnék elsajátítani nagyszüleik elfelejtett tudását.
A remetei születésű Ivácson László és párja, Tekeres Gizella mellett táncot oktat a negyedik táborban a szintén remetei Laczkó-Benedek Tünde és a csíkszentdomokosi Bara Szabolcs, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai. Legjobban azonban a Békéscsabáról érkezett oktatók, Farkas Tamás és Gál Nóra részvételének örülnek a táborszervezők és a táborlakók. Farkas Tamás nevéhez fűződik ugyanis a gyergyói tánc hazahozatala.
„Egy műsorom kapcsán kezdtem el érdeklődni a Maros forrásvidékének tánchagyománya iránt. Így jutottam el 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémiára, és onnan hoztam ki az első gyergyói gyűjtéseket. Akkor szembesültem azzal, hogy igenis, Gyergyó vidékének is van saját tánca” – elevenítette fel lapunknak a táncos.
A táncok így kerültek haza vándorútjukról, és egyre bővülnek, hiszen a gyűjtőmunka nem fejeződött be. Magyarországról és Erdélyből is számos fiatal érkezett idén, hogy megtanulják ezeket a táncokat. A gyergyószentmiklósi Hóvirág Néptáncegyüttes huszonöt táncosa például először vesz részt a táborban. Vezetőjük, Szász Ferenc szerint az eddigi években egyéb elfoglaltságaik miatt kimaradtak a táborból, most viszont prioritássá vált a részvétel, itt az ideje a gyergyói tánctudás elmélyítésének. Bár a táncoktatók közül idén hiányzik Sándor Csaba, ő állította össze testvérével, Erőssné Sándor Judittal a 39 gyergyói népdalból álló, kottával ellátott gyűjteményt egy kötetbe, melyhez hangzóanyag-melléklet is tartozik. Ebből fog népdalokat tanítani Erőssné Sándor Judit a tábor folyamán, és talán néhány dalt még hegedülni is megtanulnak a Vizeli Balázshoz beiratkozó növendékek. Jó hír az is, hogy a kiadvány bárki számára hozzáférhető, megvásárolható lesz Remetén a tábor végén.
Az augusztus 3–8. között zajló tábor programja nemcsak a táncot, zenét tanulóknak ad lehetőséget a részvételre. Számos előadás a nagyközönség számára is nyitott. Ilyen például az adatközlő táncosok bemutatkozása. A tábor első napjára a szárhegyi és güdüci táncosok érkeztek, ma este az újfalviak, holnap a csomafalviak és orotvaiak mutatják meg tudásukat. A csütörtöki programban szokásos módon 18 órától a remeteiek, pénteken a ditróiak adják át tudásukat.
Nagy József, a tábor egyik szervezője külön hangsúlyozta: minden új adatközlőt szeretettel látnak, különösképpen tekerőpataki és szentmiklósi idősek jelentkezését várják, e két településen ugyanis még nem bukkantak adatközlőkre. Szintén nyitott a néptánckedvelők számára a táncház, amely vacsora után, a közösségi házban 20.30-tól szerepel minden tábornap programjában. Nagy érdeklődésre tarthat számot Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész előadása pénteken 12 órától a művelődési házban, valamint a szombat délutáni program, melynek része 15 órától a népdal- és verbunkvetélkedő, 18 órától a táborzáró gála, 21 órától pedig táncház, de ezúttal a szokásostól eltérő helyszínen, a csutakfalvi közösségi házban.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

“Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én”
Néhány nappal ezelőtt, augusztus harmadikán, hétfőn délelőtt terjedt el a hír, hogy székelyudvarhelyi lakásában holtan találták Majla Sándor írót, költőt, lap- és folyóirat-kiadót. Túl a megdöbbenésen és a kétkedésen, rá kellett jönnünk, hogy a hír igaz. Sokunknak régi jó barátja, eszme- és pályatársa volt Sándor. Annak idején, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mélyen benne még az átkosban, együtt kezdtük a pályát a “szocialista sajtó orgánumaiban” (Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó), illetve az éppen csak megtűrt irodalmi berkekben, mint amilyen az akkori Tomcsa Sándor Irodalmi Kör volt. Többen valánk egyazon társaságban szárnypróbálgatók, többen futunk vagy vánszorgunk egy-egy pályának nevezett izén, olykor szárny-szegetten éldegélünk az irodalmi és kulturális prérin még ma is… Ilyenkor ideje van a számvetésnek, a baráthoz kapcsolódó gondolatok és emlékek rendezésének, hiszen adósai vagyunk, immár mindenét ideadta, összes tálentumát, hogy a továbbiakban mi magunk sáfárkodjunk vélük. Túl a kegyelet és a végtisztesség feladatkörén, többrétű feladat hárul ránk az életmű elhelyezése és értékelése terén. Ígérjük, s igyekszünk majd helyt állni, s megtenni a szükségeseket.
Sándor barátunk többször is említette, hogy milyen emlékezetes közönségtalálkozót szerveztek Németh Viktor énekes-zeneszerzővel közös estjük alkalmával március 17-én, Békéscsabán. Elmaradt a beszélgetés rögzítése és az arról készült interjú vagy “hangulatjelentés”. A fotók viszont a gyász pillanataiban előkerültek az internet bugyraiból. Ezeket - a valóban jó felvételeket is – használjuk jelen írásunkhoz. A hiánypótlás szándékával. És idézzük a Vass Dénes által, a Szent Miklós-hegyi Temetőben elmondottakat. Az emlékező és emlékeztető szöveg elkészülte jórészt Veinberger Melinda érdeme.
Drága Sanyi!
Egy haikuddal kezdem emlékezésünket: “Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én.” Itt állunk megrendülten, volt osztálytársaid, eljöttünk, hogy búcsúzzunk Tőled, hiszen földi utad utolsó STÁCIÓ-jához érkeztél, nincs tovább, ez végállomás. Lehullt a levél, megállt az óra ketyegése… Örökösen zaklatott , nyugtalan szíved megpihen. Nyilatkoztad, hogy a művészek olyanok, nincs nyugalmuk, nem tudnak nyugodtan élni, nem tudnak teljesen emberek lenni, s így ők bizonyos szempontból nem is emberek. Téged sem hagyott nyugodni a Benned égő alkotási vágy, már egészen fiatal korodtól, ez volt meghatározója egész egyéniségednek, mert aki közösségéért, népéért, nemzetéért is tesz, az nem élhet és nem éghet takaréklángon. A művészi alkotás napfényes, de olykor zakkant, kicsit szkizofrén “világ örök útvesztőiben bolyongtál társakkal ugyan, de leginkább mégiscsak magányosan.”
Most eljöttünk, hogy búcsút vegyünk nemcsak a művésztől, a szerkesztőtől, a könyvkiadótól, hanem a szív-lélek embertől is, akit engedtél megismernünk személyedben. “Lelked mindig nagyon érzékeny volt az élet legszellőnyibb suhanásaira.” Számtalan közös emlék fűz Hozzád, oly sok vidám és szép percet kaptunk Tőled, néha talán kissé fanyar humorodra mindig emlékezni fogunk. Kicsit kilógtál a sorból, az akkori matek-fizika beállítottságú diákok közül, hiszen Te mindvégig színire készültél. A sors ironiája, hogy nem vettek fel, pedig mi tudjuk: kiváló színész lett volna Belőled.
Most meg itt a végső szereped: a kegyetlen halál. Nagyon korán távozol, még annyi mindent szerettél volna kiírni Magadból. Szerencsések voltunk, hiszen gyermekkorodról szóló novelláidból egy párat megosztottál velünk, és mondhatjuk, egytől-egyig remek alkotások. Nagyon nagy kár, hogy nem jutottál a végére. Ahogy mondtad: “Annyira hosszú és telt volt, hogy írom, írom a gyermekkorom, de nem fogyok ki belőle. Dús volt, de nem önfeledt, vidám, de csak amolyan hétkrajcáros, mert korán felnőtté váltam…” Mindig benned volt a halál érzése; már a novelláid posztumusz kiadásáról meséltél, s ezt nyilatkoztad: ”Becsszó, elolvasnám a könyvet, lássam meg, milyen voltam akkor?!” Vallottad hogy valahol van az az idő, amit nem ismerünk, több versed is foglalkozik a halállal és a halál utáni pillanattal. Egyik osztálytársunk szerint mintha mindig csak fél lábbal voltál ezen a világon, titkon vágytál az angyalok közé vagy legalábbis “6 cipőnyivel fennebb”.
Idézet az előre, saját Magadnak megírt Requiem em es emlékére című versedből:
ha fölébredek majd megmutatom
rejtett sebem
szavakba göngyölt
álmaim mesélem el s hogy
hideg a priccsem
nincs takaróm s emlékezem
ha alattam szalma zizzen…
s mégis megcsalatkoztam
s tékozoltam magam s vissza-
térnem nem adatott meg
sehová mert mindenhol magamra leltem menekülnöm
sem volt érdemes
mert reám zuhant a világ
hogy se ember se isten se ház
se út se temető se élet
csak a tértelen egyedüllét
valami egy-igazság…
Ez a versed benne van a Stációk című kötetedben, amelynek egy-egy példányát dedikálva ajándékoztad nekünk a húszéves érettségi találkozón. Neked köszönhetjük A szavak pírja című, első megjelent kötetednek csak nekünk szóló “belső kiadását” a harmincöt éves találkozónkra, melyben benne vannak a diákkorodban írt versek is, s így egy kicsit valamilyen formában benne vagyunk mi is. Idézet az ajánlóként hozzánk szóló vallomásodból: “Szinte soha nem tudtam, mikor mit kell mondanom: sokszor jókor mondtam a rosszat, máskor meg rosszkor mondtam a jót. Lehet ezért pironganak a szavak, és megtörténhet, hogy épp ezért toloncolt az élet az állandó Vers havába, ahol nincs tél, nyár, megszűnik a bizonytalan… Élek hát még itt a Vers havában kicsit és most már kezdem végre önmagamhoz mérni önmagam: van erre szabad akaratom. Kaptam, hát élek vele. És egyre gyakrabban eltalálom mondani a jót, éppen jókor.”
Nehéz elfogadni, hogy nem fogunk többé találkozni Veled, üres marad a helyed az osztálytalálkozókon. Kicsit fura , jézusi alakodat nem fogják látni az utcán a város lakói , nem tartasz zenés-verses könyvbemutatókat és főleg nem írsz többet… Pedig mindened az írás volt. Az Emlékkönyvünkbe írt beszámolódból tallózva: “… írtam, főként verset… Azt hittem, hogy egy szemernyit hozzájárulok a kultúra és az emberi lélek igazabbá tételéhez azzal, amit teszek, de egyre inkább behunyt lelkű emberekkel találkozom, tehát egészében ez sem sikerült, akár a sok felvételi vizsgám. Azért mégis: rengeteg jó dolog történt, és a fentiek ellenére is derűlátó vagyok, valahogy így: Fel a fejjel, semmi remény.”
Még voltak hasonló szállóigévé vált mondásaid, okosságaid: “Úgy cselekedj, hogy ne adj okot magadnak megbánásra.” “Derűlátó vagyok, s lesz még ennél rosszabb is.” “Van véleményem, csak nem értek egyet vele.”
S most itt állunk némán sírodnál és várjuk, hogy mondj valami vicceset ez alkalommal is. Itt állunk, és megköszönjük Neked a verseket, a sok szép emléket, a diákkori csínytevéseket (amelyekben, valljuk be, mindig derekasan kivetted a részed). Köszönjük a sok szavalatot, az Énekes madár Mókáját, a kiszállásokat, az agitációs brigádot, a bentlakásos életet, a bervező-szívottságot, a sok humort, az osztály- és évfolyam-találkozók szervezések hangulatát. Köszönjük az exkluzív nekünk írt Maradjunk még mindig humorunknál című esszét , és az Ahogy megcsillan szemünk – 25 év után Nektek, valamint Társaimnak az iskolából című verseket, amiket mind-mind megőrzünk emlékezetünkben.
Nyugodjál békében, Sanyi! Ahogy egy pályatársad írta a napokban: “Legyen könnyebb számodra az örökkévalóság, mint ez a könnyed, ám olykor és végül elviselhetetlen súlyú élet.”
Hagyatékul ránk hagytad az alábbi sorokat is:
ti próbáljátok meg próbáljátok meg
mert olykor elég lehet s amíg még van fény és sötét
csupán a hit amíg fázhattok és elönthet a meleg
amíg hang és csend övez
tervezzetek és éljetek
Isten velünk! Isten veled!
A székelyudvarhelyi Gimnáziumban 1979-ben végzett évfolyam nevében elmondta Vass Dénes
Székelyhon.ro

A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Jó kezekben Kovách Géza hagyatéka
Tiszteletet és köszönetet érdemelnek azok a tanítványok (pályatársak), akik következetesen, magas – tudományos – szinten ápolják Ficzay Dénes és dr. Kovách Géza emlékét, gondozzák hagyatékukat, felmérik és bemutatják munkásságuk értékét.
Ezért, özv. Palincasné Solymos Mária mellett (után), mint legidősebb kolléga mondok köszönetet a korábban megjelent Jámbor Gyula-, Friss Panian Iván-, Pávai Gyula-, Puskel Péter-, Szekernyés János-, Ujj János-írásokért, könyvekért. Jár az elismerés és a köszönet Irházi Jánosnak (Ficzay Dénes Emlékalbum) és Nagy Istvánnak a Kölcsey Egyesület Fecskés Könyvek sorozatában korábban kiadott öt Ficzay-kötet digitalizált változatáért, valamint a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozón bemutatott Kis irodalomtörténet kötetéért is.
Köszönetnyilvánításom annyira egyéni és esetleges, hogy nem helyettesít egy átfogó számbavételt. Olyat, amely a Kölcsey Egyesületet és a többi kiadót is érinti.
Amiért most „íráshoz kezdtem” ugyancsak egy, a fenti sorba illő, nem mindennapi könyv: Kovách Géza Válogatott tanulmányok.
Kézbe venni, átlapozni, beleolvasni csak meghatódás árán tudok. Amikor a fedőlapot „hitelesítő” fénykép készült, talán még nem is ismertem Kovách Gézát, esetleg akkortájt találkozhattunk egymással, de a 320 oldal nem ismeretlen előttem.
– Tudom, hogy nem érdekel, azért tedd a polcodra a többi mellé.
Őrzöm valamennyi nekem dedikált munkáját.
Könyvespolcomra kerül ez a remek válogatás is.
Most az egykori diákot, barátot, pályatársat, Király Andrást (felelős kiadó), gyulai kutatók – Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám – segítették. A válogatást Kovách Géza, közelgő, 90 éves születésnapjára (1925. december 22.) időzítve a Szabadság-Szobor Egyesület (Arad) adta ki (2015). A nyomdai előkészítést a Typografika Kft. (Békéscsaba) végezte, a nyomtatás és a kötés a gyulai Dürer Nyomda Kft. érdeme. A kiadást támogatta az RMDSZ Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap és az Arad Megyei Kulturális Központ.
Indokoltnak tartom ezt a fárasztónak is mondható felsorolást, mert ez az „összefogás” olyan alkotást eredményezett, amely után érdemes feltenni a kérdést: „Szép könyvemet kinek adjam?”
Az aradiak, Kovách Géza egykori diákjai, barátai örömmel fogadják a könyvet. Mivel a válogatás az akadémiai publikációs kritériumok alapján történt, a kiadvány a szakma számára forrásértékű.
Tartalmas bevezetőként Király András írását olvashatjuk (Megkésett nekrológ – Kovách Géza 90 éves lenne az idén…) Ezt követi Héjja Julianna Erika Kovách Géza tudományos munkássága és szellemi öröksége című értekezése. Erdész Ádám Kovách Géza válogatott tanulmányairól ír rövid ismertetőt.
Az akadémiai publikációs kritériumok akadémiai színvonalhoz vezettek.
A válogatások három részben, fejezetben csoportosulnak:
– Agrártörténeti tanulmányok (17–199 oldal),
– A kézművesek és a céhek történetéről (201–254 oldal),
– Historiográfiai írások (255–319 oldal).
Rövid figyelemfelkeltőt állítottam össze. A válogatásnak a szakma szempontjait figyelembe vevő értékelése, más, arra hívatott recenzorért kiált.
Megnyugtató érzés tudni, hogy a Kovách Géza munkásságát felölelő hagyaték, Gyulán, a MNL Békés Megyei Levéltárában jó – alkotó – kezekben van.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

"…az irodalmat úgyis megette a fene"
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette.
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin.
A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók.
Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be.
Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt.
Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette.
Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…"
Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette.
A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi, jubileumi túra a Găina-hegységbe
Ötéves az Arad–Békéscsaba együttműködés
Az aradi Zaránd Barangolói Turista Egyesület és a békéscsabai, Csabai Bihargók Egyesület az elmúlt hét végén közös túrázást szervezett a Găina-hegységbe. Pénteken délután zuhogó esőben értek a túrázók a kishalmágyi panzióba, ahol jó feltételek között szállásolták el az 50 embert. Szombaton reggel kissé felhős égboltra ébredtek, de a völgy végéig a társaság még 10 kilométert tett meg autóval. A domboldalon gyalog, felfelé kaptatva, 100 méterenként érezni lehetett, hogy egyre magasabbra jutva, a hőmérséklet is fokozatosan csökken, majd megjelent a hótakaró is. 1000 méter magasságban már a túrabakancsot is ellepte a frissen hullott hó, míg a felhők fölé jutva, gyönyörű napsütésben, friss havon haladhattak az 1037 méter magas Bradói-csúcs felé. Ott a csoport kettévált: akik úgy érezték, hogy nekik elég volt ilyen magasságig eljutni, mintegy 10-en megálltak, a közelben tettek kisebb kirándulásokat, a nagy többség azonban tovább ment – egyre nagyobb hóban értek fel az 1368 méteres Dombfő-(Capul dealului) csúcsra. Ott gyönyörű időben, már térdig érő hóban jártak. Messzire el lehetett látni, csakhogy a szél is egyre erősebben kezdett fújni, ezért a csúcson készített közös fotót követően elindultak lefelé. Míg a domb lábánál -3, a csúcson, szélben, -13 Celsius-fok volt – az adott körülmények között nem volt ajánlatos sokáig maradni. Mivel a túrára nagyjából 8 órát számítottak, az összeszokottság miatt hamarább, még világosban leértek a panzióba. Ott várta őket a megérdemelt vacsora, ami egyben díszvacsora is volt, ugyanis megünnepelték a két egyesület között kezdődött együttműködés, közös túrázás 5. évfordulóját. Abban is ünnepi volt a vacsora, hogy jóllakásig ehettek rădăuți csorbát, valamint sertéssültet aranyosra sült burgonyakörítéssel. Utána következett a meglepetés, a vendéglátók által felajánlott jubileumi torta, amit a két természetjáró egyesület címerei díszítettek, azt a két elnök, Nagy Árpád és vendége, Varga Sándor vágták meg, majd jóízűen elfogyasztották. A kölcsönös ajándékváltást követően, diavetítésen mutatták be a csoportok egymásnak az elmúlt évben tett túrázásaikat. Az 1000 méter szintkülönbséggel lebonyolított aznapi túra hamar ágyba küldte a résztvevőket, akik vasárnap reggel 9 órakor indultak egy könnyebb, levezető túrára. Azt a helybeli Szerbfalu (Sârbi) környékén bonyolítottak le, amit háromórásra terveztek. Végül négyórásnál hosszabbra nyúlt, mert ott is friss havat találtak, meg aztán vadászokkal is találkoztak, akik a vadászkunyhójukban erős házi pálinkával vendégelték meg a színes társaságot. A túrázók nagyra értékelték a helybeli román lakosság barátságos magatartását, akik viszont kifejezetten örvendtek, amiért magyarországi túrázók is megtisztelik vidéküket. Magatartásuk is jelzi, hogy az emberközi kapcsolatok nem a politikát tükrözik vissza, hanem az emberséget. A vadászokkal folytatott rövid pálinkázást követően a túrázók visszatértek a panzióba, ahol várta őket a búcsúcsorba, ami után hazaindultak.
A jubileumi közös túrázás érdekessége, hogy a 6 temesvári mellett nemcsak aradi és békéscsbai, hanem 17 magyarországi is volt, ráadásul 7 városból, köztük Budapestről is érkeztek, mivel a Zaránd-hegységben tett kemény, de jó minőségű túrázásoknak a híre a magyar fővárosba is eljutott. Tekintve, hogy 5 évvel ezelőtt, az első közös túrán összesen 7-en voltak, 2 aradi és 5 Bihargó, 5 év alatt az együttműködés annyira felfejlődött, hogy már egy-egy kirándulásra várólista is van, hiszen egyelőre csak 50 személyt tudnak fogadni a jelzett panzióban. Szerencsére, idén azt is bővíteni kívánják, így a közös túrázások résztvevőinek a számát tovább növelhetik – mondta el a Nyugati Jelennek Nagy Árpád, a Zaránd Barangolói Tuirista Egyesület elnöke, a legutóbbi közös túrázás fő szervezője.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Magyar gyermekotthon nyitja meg kapuit Aradon
Az aradi Szent Gizella Gyermekotthon hivatalosan még nem nyitotta meg kapuit, a román ügyintézés bürokratikus útvesztői akadályozták meg eddig a lelkes gondozókat, hogy befogadhassák a hátrányos helyzetű családok gyerekeit. Ám adományokat már kaptak a helyi magyar közösségtől.
Az aradi Szent Gizella Gyermekotthon Arad Gáj nevű városrészében, a római katolikus plébánia mellett épült kétemeletes Máltai-házban kapott helyet. Sándor Tivadar plébános 1996-ban került kapcsolatba az alsó-szászországi hildesheimi Máltai Segélyszervezettel, és a németek úgy döntöttek, támogatást nyújtanak egy aradi otthon építéséhez. Ha a Szent Gizella-ház megkapja a működési engedélyt, rendeltetésének megfelelő célt szolgálhat az épület.
„Az volt a németek kikötése, hogy az épület hátsó része gyermekotthon legyen, elöl pedig az irodák kapjanak helyet. Azért szeretnénk az első részében egy ifjúsági Máltai-szervezetet beindítani, a hátsó részében pedig újból beindulna a gyermekotthon, merthogy korábban a gáji Caritas-házban már működött egy. Tudjuk, milyen nehézséggel jár, de szeretjük a gyermekeket, a rászorulókat pedig különösen. Ezektől a gyerekektől annyi szeretetet kap az ember, hogy megéri a Jóistennek a nevében felkarolni őket. Másodlagos célunk, hogy a magyarságot is támogassuk, és a magyar ifjúságnak helyes nevelést biztosítsunk” – mondta Sándor Tivadar plébános.
A Szent Gizella Gyermekotthon beindítása a békéscsabai Bugyinszki család ötlete volt. A családfő, Tamás a csabai polgárőrség vezetőjeként dolgozott hosszú évekig, amíg fel nem adták egzisztenciájukat, és országot váltva Aradra költöztek. Több mint másfél évtizede kapcsolatban állnak a romániai, főleg az erdélyi magyar gyermekotthonokkal, rendszeresen vittek segélyszállítmányokat, de az igazi indíték nem ez volt.
Arról Tamás nem szívesen beszél, inkább a feleségére, Ildikóra bízta, hogy elmondja: „Két éve egy vírusos influenza kétoldali tüdőgyulladást okozott Tamásnál, és három hétig éber kómában tartották, utána tüdőembóliát kapott, és az orvosok már lemondtak róla. Annyit imádkoztunk, és megfogadtuk, hogy ha a Jóisten megmenti, azt csináljuk, amit szeretünk. Hiába van két saját gyerekünk, nagyon szeretjük ezeket a rászoruló gyerekeket is, és rájuk tesszük fel az életünket.”
Bugyinszkiék a kisebbik fiúkat ősztől már Aradra, a Csiky Gergely Főgimnáziumba íratták iskolába, és a hatodikos Dániel elmondása szerint nagyon jól érzi magát, szereti az új közösséget, osztálytársakat, s egyáltalán nem volt nehéz beilleszkednie. Az eltelt másfél év alatt a család kétkezi munkával tette a követelményeknek megfelelővé a ingatlant, persze segítettek a békéscsabai és lőkösházi barátok, egy keszthelyi önkéntes fiatalember, egy aradi villanyszerelő, Tivadar atya és az aradi Katafliewicz Rudolf, aki bár mozgássérült, minden hivatali ügyben eljár, ahogy mondják, ő „a román hangjuk”.
Az otthon megnyitásához még szükség van konyhai és fürdőszobai berendezésekre, illetve fürdőszoba-szerelésben jártasak szakértelmére, a felszerelés egy része megvan, tette hozzá Bugyinszki Ildikó. A közegészségügyi hatóság szerint a konyhában csak szenzoros csap szerelhető a mosogatóra, és minden szobában fürdőszobára van szükség az engedély megadásához. Bár túl szigorúnak tartják az előírásokat, igyekeznek mindenben megfelelni, hogy mielőbb megkezdhessék a működést, és – mint Ildikó fogalmazott – jó kapcsolatot szeretnének fenntartani minden intézménnyel.
Az otthon javára húsvét hétfőjére hirdetett adománygyűjtést az Arad megyei RMDSZ Nőszervezete. „Kapóra jött az ünnep, mert azt gondoltuk, hogy ha minden nőszervezeti tag a locsolkodóktól csak egy lejt is kap, a sok kicsi sokra megy alapon szép összeget gyűjthetünk össze – magyarázta Lészay Ildikó elnök. – Nálam több mint negyvenen voltak öntözni, és volt olyan kisfiú, aki a locsolkodási pénzéből adakozott, mert úgy érezte, jó célra adja. Nem néztük, hogy ki mennyit tett az urnába, mert a gesztus volt a fontos.”
Valamivel több mint 800 lej gyűlt így össze, amit péntek délután adtak át az otthon vezetőinek. Bugyinszki Ildikó azt mondta, hogy ebből a pénzből az apróbb fürdőszobai berendezéseket vásárolják meg, és bíznak a fennvalóban, hogy a többit is sikerül előteremteni.

Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Régi mesterségek bemutatója
Már kora reggel sok gyerek látogatott el hétfőn a Kanonok Sorra, ahol immár tizennyolcadik alkalommal szervezték meg az Apáról Fiúra elnevezésű találkozót, a Varadinum rendezvénysorozaton belül.
Amint Jakabffy Emma, a rendezvényt szervező Pro Familiae alapítvány vezetője elmondta, tizenkét népi mester érkezett nemcsak Bihar megyéből, hanem Zeréndről és Békéscsabáról is, s újdonságként a Szalárdi János iskola több tanulóját is várták Szalárdról, egyikük hegedűn játszik, másikuk népdalokat énekel. Premier, hogy vidéki iskolások is ellátogatnak a programra, mondta az egyesület vezetője. „Fontos, hogy a gyerekek megismerkedjenek a kihalófélben lévő mesterségekkel, hiszen hagyományainkon keresztül tudjuk megőrizni magyarságtudatunkat is” – mondta Jakabffy Emma.
Szalmapillangók
Fekete Mária a nagyszalontai Sinka István Kézműves Egyesületet képviselte és szalmajátékok készítésére tanította a gyerekeket. Akkor tudjuk uralni a szalmát, ha beáztatjuk, utána szebbnél szebb dolgokat készíthetünk, tudtuk meg. Ezúttal a gyerekek pillangókat készítettek, melyekhez hasonlókkal játszottak dédszüleink is, de egyéb dísztárgyak is megtekinthetők voltak, például a kalászosok, melyek az életet jelképezték annak idején. „A gabona életet jelentett, az emberek azt mondták, kérek egy véka életet.” – mondta Fekete Mária.
Több mester a Békéscsabai Kézműves Szakiskolából érkezett – Lakatos István a kötélverő szerkezet mintájára készült kis alkalmatossággal karkötőket készített, Éber Tamás a papírforgó rejtélyeit osztotta meg, Lakatos Istvánné kézi szövésre tanította a gyerekeket, s volt fazekasmester is, aki korongozni tanította az érdeklődő gyerekeket.
A nagyváradi Szabó Enikő a gyerekkorunkból ismert pirograváló készüléket mutatta ba, a gyerekek sajátmaguk égethettek fába különféle mintákat, ugyanott ólomüveg-tárgyak, porcelánmozaikok is megtekinthetők voltak.
Az olaszi egyházkerület nőszövetségének tagjai csigatészta készítésére tanították a gyerekeket. Volt tombola is, melyen a nagyváradi fazekaskörön készült kerámiatárgyakat lehetett megnyerni. Mint megtudtuk, a fazekaskörön a gyerekek utóbb ki is égethetik a tegnapi foglalkzáson készült agyagtárgyakat.
Neumann Andrea

erdon.ro

IX. Simonyi Imre-szavalóverseny
Érezni a versmondás örömét
A verseny fő célja az anyanyelv ápolása, s az, hogy gyermekek érezzék a versmondás örömét – mondta bevezetőjében Szabó Attila, a helybeli iskola igazgatója a pénteki simonyifalvi szavalóverseny megnyitóján. Az igazgató köszönetet mondott a verseny megszervezésében, támogatásában közreműködőknek (pedagógus kollégák, az RMDSZ helyi szervezete, Haász Tibor polgármester), és külön üdvözölte az éppen a községben tartózkodó belga testvértelepülés, Tournhout képviselőit, akiket a közönség lelkesen megtapsolt. Megemlékezett a versmondó verseny „erős támogatójáról”, a nemrégiben elhunyt Hevesi József doktorról, akinek emlékére egypercnyi csenddel adóztak a jelenlévők.
A vetélkedőn hét iskola (a házigazdán kívül Vadász, Nagyzerind, Ágya, Erdőhegy, Zimándújfalu, Kisiratos), valamint a magyarországi Lőkösháza és Békéscsaba versmondói vettek részt. Az érkezőket a kultúrotthonban a helyi különlegességgel, a márványos kaláccsal és természetesen nagy szeretettel fogadták.
A hagyományosan a Himnusz eléneklésével induló verseny előtt az iskola népdalkórusa (Matyelka Mária vezetésével) Beethoven örömódájának részletét, az Európai Unió himnuszát és népdalokat adott elő, az iskola Deák Andrea angoltanár által betanított gitárcsoportja kis műsorral kedveskedett az esemény résztvevőinek.
A versmondók nagy száma miatt a több kategóriában zajló verseny mezőnye kettévált: a „kicsikre” (előkészítő és I–IV. o.), valamint a „nagyokra” (V–VI. és VII–VIII. osztály). Az eredményhirdetésre aztán ismét a kultúrotthon nagytermében került sor.
A versenyszabályzat értelmében bármely magyar költő versével lehetett jelentkezni, egy-egy iskolának azonban egy Simonyi-verset is be kellett mutatnia. (A később gyulaiként számon tartott kiváló költő, Simonyi Imre – 1920–1994 –, a verseny névadója Simonyifalván született.)
A gyermekek mindkét csoportban a legjobb tudásuk szerint mondták a verseket, egyesek nagyszerűen, a zsűri pedig azon volt, hogy a lehető legobjektívebben értékeljen. (A „nagyok” zsűrije, amelynek alulírott is tagja volt, mondhatni hajszálnyira megegyezett a díjazottak sorrendjében.)
Az eredményhirdetés után a házigazdák finom töltött káposztával várták a vendégsereget (a háromszáznál több tölteléket, dicséretükre legyen mondva, a helyi pedagógus hölgyek hathatós közreműködésével „bögyörgették”). Szerencsére szép, meleg idő volt, a kultúrotthon udvarán is teríthettek.
Nyugati Jelen (Arad)

45 éves a Bartók Béla Vegyeskar
„Kitartásból, magyarságtudatból, megmaradásból példát mutattak”
Fennállásának 45. évfordulóját ünnepelte június 6-án a temesvári Bartók Béla Vegyeskar. A Bartók Béla Elméleti Líceum dísztermében sorra került évfordulós rendezvény keretében Molnár Zsolt parlamenti képviselő emléklapokat adott át az ünnepelt kórus tagjainak. A Bartók Béla Vegyeskar tagjait dr. Erdei Ildikó, a kórusnak heti egy alkalommal próbahelyszínt biztosító iskola igazgatója köszöntötte, hangsúlyozva, hogy az idősödő korosztályhoz tartozó tagokból verbuválódott kulturális egyesület kitartásból, magyarságtudatból és megmaradásból példát mutat a fiatalabb generációknak.
A megye egyetlen, közel fél évszázada folyamatosan működő művelődési egyesületének történetét Tácsi Erika ny. magyartanár idézte fel. A Bartók Béla örökségét felvállaló kórus 1971-ben jött létre, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke, dr. Sisak Ernő, a tanfelügyelőség képviselője, Tácsi László és a sajtó támogatásával, többségükben aktív pedagógusok részvételével, akik közül ketten, Halász Magdolna és Benkő József mai is a kórus aktív tagjai. A kórus működését a Temesvári Művelődési Ház anyagiakkal is támogatta. A kezdetekkor megfogalmazott célkitűzések között volt a hagyományok folytatása, a zenei értékek ápolása, klasszikusok, népdalfeldolgozások, bánsági zeneszerzők műveinek a bemutatása.
A kórust az első években Teleki László alapító karvezető irányította. 1973-tól Csizmarik László, a Megyei Művészeti Tanács felügyelője vette át a helyét, 16 éves munkásságának az 1989-es temesvári forradalmi események vetettek véget, amelynek az első áldozatai között volt a karvezető. 1990–2002 között Elekes András karnagy vezetésével működött a kórus, 2002-ben Gáspár Mária zenetanár vette át a karmesteri pálcát és ma is ő irányítja a vegyeskart. A kórus többször vendégszerepelt külföldön (Szentes, Makó, Öttömös, Bogárzó, Paks, Békéscsaba), idén, július 17-én Kiszomboron lépnek fel a Zombori Nyári Fesztivál keretében. Amegyében Zsombolya, Ótelek, Szapáryfalva, Csene, Bodó, Végvár vendége volt a Bartók Béla kórus, Nagyszentmiklóson több alkalommal is részt vettek az évfordulós Bartók megemlékezéseken, rendezvényeken. A Bokrétahagyományőrző együttessel is többször léptek fel, a Bokréta citeracsoportja az évfordulós ünnepségen is megajándékozta egy népdalcsokorral a kórus tagjait. A Bartók Béla Vegyeskarnak az idők folyamán 240 tagja, rövid ideig zenekara is volt – tudtuk meg Tácsi Erika tanárnő beszámolójából.
Az ünnepelt Bartók Béla Vegyeskar, Gáspár Mária karmester irányításával, ez alkalommal is szép műsorral örvendeztette meg a hallgatóságot. A műsorból nem hiányoztak Bartók Béla, Liszt Ferenc, Praetorius és Horazio Vecchi zeneművei, a szépen előadott madrigálok, Vasek Ferenc és Tárcza Bertalan feldolgozásai és végül felcsendült Verdi Nabucco című operájából a „rabszolgák kórusa”. A közönség nagy tapssal köszönte meg a jelenleg 32 aktív tagból álló Bartók kórus ünnepi műsorát.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Idénymunka kórházi kitérővel
Vegyszeres mérgezés gyanúja miatt vittek kórházba Magyarországon majdnem százötven címerezős udvarhelyszéki diákot vizsgálatra. A fiatalok egy hete utaztak ki Battonyára, vasárnap viszont rovarirtóval permetezett kukoricatáblában dolgoztak. A történtek után az országos ügyeletes toxikológus rendelte el a diákmunkások beutalását.
Kórházba vittek 142 zömében udvarhelyszéki fiatalt Magyarországon vasárnap este, miután egy battonyai címerezőtáborban előzőleg rovarirtóval, szerves foszforsav-észterrel permetezett kukoricásban dolgoztak – adta hírül kedden a Délmagyar.hu portál. Az udvarhelyszéki diákok nem érezték magukat rosszul, nem jelentkeztek tünetek náluk, de a munkáltató még aznap a helyszínre hívta a katasztrófavédelmet, akik Orosházára, Gyulára, Békéscsabára, Hódmezővásárhelyre, Makóra, Szentesre és Szegedre vitték a diákokat.
A Békés Megyei Hírlap portáljának a békéscsabai kórház belgyógyászatára vitt diákok közül nyilatkoztak néhányan. Szerintük mindenki bepánikolt a hír hallatán, egy fiúnak fejfájása lett, egy lány pedig belázasodott. A nyilatkozó fiatalok szerint munka közben nem érezték a permetet, száraz volt a kukorica abban a táblában, ahol dolgoztak.
„A mezőgazdasági cég képviselője megijedt attól, hogy az előző napokban permeteztek abban a kukoricatáblában, ahová tévedésből beküldték címerezni a gyerekeket, majd értesítette a mentőszolgálat ügyeletes orvosát” – mondta el lapunknak Zentay Attila. Az Országos Mentőszolgálat Dél-alföldi Regionális Mentőszervezetének orvos igazgatója hangsúlyozta, hogy a megvizsgált diákok egyikének sem volt panasza vagy tünete. Az ügyeletes orvos, annak ellenére, hogy nem észlelet kóros eltérést, elrendelte, hogy a diákok cseréljenek ruhát és fürödjenek meg alaposan.
„Az országos orvosi központ toxikológiai ügyeletese rendelte el az egynapos intézeti megfigyelést, mivel bizonytalan volt, hogy mennyi ideig érintkeztek a diákok a szerves foszforsav-észterrel és más kombinált anyagokkal permetezett kukoricával. Mivel kiszámíthatatlan a méreghatás, indokoltnak találta ezt a döntést, annak ellenére, hogy nem voltak tünetek vagy panaszok” – magyarázta Zentay Attila.
Az orvos igazgató szerint az összes diák rendben van, senkinél sem igazoltak mérgezést, kedden pedig már mindenkit kiengedtek a kórházból.
Vargáné Szombati Andrea, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője érdeklődésünkre elmondta, nem indítottak eljárást a battonyai ügyben.
De mi az a címerezés?
A kukoricacímerezés – vagy egyszerűen címerezés – során egyes kukoricanövények hímivarú virágzatának kézi vagy gépi úton történő eltávolítása történik. A címerezési munkálatokat általában diákok végzik, felügyelettel. A címerezés kifejezés a kukorica hímivarú címervirágzatából ered, mivel a munkálatok során ezeket szükséges eltávolítani – olvasható a Wikipédián.
Mégis indítanak eljárást
„A Békés Megyei Rendőr-főkapitányság a Battonyán 2016. július 3-án történt, táborozó fiatalokat érintő eset körülményeinek tisztázása érdekében foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétség gyanúja miatt nyomozást rendelt el. A rendőrség a Békés Megyei Kormányhivatal Élelmiszerlánc-biztonsági és Földművelésügyi Főosztályával együttműködve vizsgálja a történtek részleteit, a büntetőjogi felelősség kérdését” – tájékoztatott kedden délután szerkesztőségünknek elküldött közleményében Vargáné Szombati Andrea rendőrségi szóvivő.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro

Nagyzerindi Művésztelep-szemlén
Lelkünk univerzumának sokszínűsége
A tornyai, illetve a borosjenői élménygyűjtő, feltöltődést szolgáló kirándulásaikról is riportban számoltunk be, legutóbb a nagyzerindi Csáky-villában működő művésztelepet kerestük fel, ahol megismerkedhettünk a különböző kultúrákból érkezett művészek tényleges alkotómunkájával.
Zerinden nem volt üresjárat
Kopriva Attila munkácsi (Ukrajna) festőművész másodszor vesz részt a Nagyzerindi Művésztelep munkálatain. Tavaly, amikor első alkalommal járt itt, kiváló feltételek között dolgozhatott, nagyon jó társaságban, ezért természetesnek tekintette idén is visszatérni. Mert ahova az embert visszavárják, az oda szóló meghívásnak igyekszik eleget tenni. Ezúttal Lutsenko Igorral érkezett, mindketten tagjai a Kárpátaljai Képzőművészeti Akadémiának. Ugyancsak Ukrajnából vannak itt a fiatal, tehetséges művészek, Kryzhanivska Marija és Julija Petrova is, akik nemcsak az ő, hanem a művészeti vezető, Siska-Szabó Hajnalka ismeretségi körébe is tartoznak.
Amikor Nagyzerindre legutóbb megérkezett, megfogták a virágokkal gazdag, ház körüli környezetek, amelyeknek az elrendezése minden faluban más, a kertkultúra mindenhol megadja a saját színét, kompozícióvilágát, amit a művész megfigyel, megcsodál. Kárpátalja síkvidéki településeinek az elrendezése nagyban hasonlít a nagyzerindihez, az ottani hegyvidéki falvaké azonban teljesen más, hiszen maga a hegyvidék adja az építkezési kultúra sokszínűségét, ugyanis ott minden ház másképpen áll, a talajviszonyoknak megfelelően. Nagyon színes világból érkezett, de Nagyzerindben az tetszik, hogy a falunak van egy sajátságos hangulata, ahol mindig kerül festenivaló. Az ember előbb csak szétnéz, keresi az újdonságot, amit mindig meg is talál.
Tavaly inkább virágos tájakat festett. Tekintve, hogy az idei téma, a Lelkünk univerzumaannyira tág, hogy szinte a szabad képzeletre lehet bízni a témaválasztást, idén virágokkal övezett portréja is született, amikor Tornyán egy Dorina nevű hölgyet festett meg, virágos környezetben. Ugyanakkor a lovak, a tyúkok festésének a hangulata, a formája is megfogta, stilizálni próbálta őket különféle hangulati elemekkel.
Kérdésünkre, hogy az ukrajnai művészetet milyen mértékben befolyásolja az ott zajló háború, Kopriva Attila kifejtette: mindenképp befolyásolja, hiszen óriási károkat okoz. Egyrészt szellemi károkat, mivel rengeteg művész kapott behívót, köztük barátai is harcolnak a különböző frontokon, ahol most is folynak a harcok, emberek halnak meg, csakhogy az európai migrációs kérdések erről elterelik a figyelmet.
Az alkotótáborban tervezett festmények száma felőli érdeklődésünkre leszögezte: szám szerint nem tervezett, egy-egy táborban mindenképp szeretne egy jó képet is festeni, de legfontosabb, hogy remekül érzi magát.
Hogy a művésznek mi számít jó festménynek?
Nehéz megmondani, mi a jó festmény vagy mi a művészet, de szerinte az a harmónia, amit a festés során érzékel és a gondolat, a lelki világ, az érzéstapasztalat egyben van, ráadásul abban a kortárs szellem is valamilyen szinten tükröződik. Mindez azonban nagyon relatív, mert sokszor a művész szerint sikerült nagyszerűt alkotnia, csakhogy a közönség nem érti meg, de fordítva is szokott történni.
Kopriva Attila nagyon jól érzi magát Nagyzerinden, szerinte külön köszönet jár azoknak, akik megszervezték a naponta változó, színes programot, amiben nincs üresjárat.
Visszahozni a régi falfelületek hangulatát
Miroljuba Gendova bolgár származású, de az utóbbi időben Budapesten él. Amikor a művésztelepen jártunk, speciális technikával, mindenféle anyagot a képeibe építve dolgozott. Mivel a képei kiemelkednek a felületből, a rusztikum hatását keltik, hiszen alkotásai majdnem háromdimenziósoknak mondhatók. Azokat figurákkal, dekorációkkal gazdagítja. E munka igen összetett, hiszen le kell venni a vászonról, majd kellő formázás után visszaragasztja őket. Munkáival a régi falfelületek hangulatát kívánja visszahozni a tervezett 6-7 alkotáson.
Kiváló alkotóhangulat
Koncz-Münich András és felesége, Judit a fiukkal együtt a Művésztelepre a XXI. kalotaszegi Alkotótáborból érkeztek. A felesége festő, maga keramikus, ezért a tavalyelőtt készített égető kemencét rendbe akarja tenni, hogy a többi munkájával együtt a Kőbe zárt múlt című domborművét is kiégesse. Az nem organikusan gömbölyű, hanem szögletes felületekkel tarkított, kissé szokatlan forma, de ennél kisebb domborműveket is tervez agyagból elkészíteni, illetve kiégetni a záró kiállításig. Mindketten felszabadultan tudnak alkotni a Nagyzerindi Művésztelepen, ahol a művészek nemzetiségi sokszínűsége ellenére kiváló alkotóhangulat honosodott meg.
Értékelő a szervezőkkel
Az idei alkotómunka feltételeiről Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezetővel és Vas Enikő gazdasági szervezővel is elbeszélgettünk. Amint elmondták, idén 6 országból összesen 15 művész vett részt az alkotótábor munkálatain, amelyek a Lelkünk univerzumacím szellemében zajlanak. A téma tág fogalma a művészeknek nagyon tetszett, hiszen ebbe szinte minden belefér. A zerindi és a környékbeli tájak által sugallt impressziók, a művész szubjektív világán átszűrve, mindenkinél másképp jelenik meg a vásznon vagy a formákban. Lényeg, hogy minden művésznek más a lelki univerzuma, amit a szűrőin keresztül tud kép formában megjeleníteni, illetve megfogni, mert mindenkiből más sugárzik vissza.
A Művésztelepen részt vett a bulgáriai Miroljuba Gendova, a lengyelországi Bojarczuk Krzysztof, Bebel-Karankiewicz Beata, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, a szlovákiai Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, az ukrajnai Krizhanivska Marija, Lutsenko Igor, Kopriva Attila, Julia Petrova, a Kolozsvári Koncz-Münich Judit és Koncz-Münich András, a Nagyváradi Bálint Beáta Noémi és az Aradi Siska-Szabó Hajnalka;
alkotásaik a nagyzerindi kultúrotthonban vasárnap 18 órától zárókiállításon kerülnek a közönség elé. Az alkotásokat Siska-Sazbó Hajnalka értékeli, a műsoros esten Hajtmann Ildikó békéscsabai énekművész fog fellépni, ugyanakkor Dénes József nagyazerindi református lelkipásztor legújabb verseskötetének a bemutatójára is sor kerül. A rendkívüli esemény szervezői nagy szeretettel várják a helybeli és a környékbeli érdeklődőket, akiknek vizuális művészi, illetve zenei és irodalmi élményekben is részük lehet. Vagyis itt is szemléltetik lelkünk univerzumának a sokszínűségét.
Köszönet
Mindez nem jöhetett volna létre a támogatók, az Arad megyei Kulturális Központ, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal és Tanács, a Communitas Alapítvány, tovább Csáky Barna Zsombor és Bognár Levente Aradi alpolgármester, Balla Géza, Mészáros Dávid, a Pro Pir Kult Egyesület, Schmak András, számos községbeli magánszemély támogatása nélkül. A Művésztelep idén is a hagyomány szerint működött, vagyis az étkezés a polgármesteri hivatal étkezdéjében, míg a szállás a Csáky-villában állt rendelkezésre. A pályázati közvetítő idén is a Pro Zerind Egyesület volt. A XIV. Nagyzerindi Művésztelep sikeréért a szervezők ezúttal is köszönetet mondanak minden támogatónak és közreműködőnek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A cigány folklórral ismerkedtek
Tizennyolcadik alkalommal zajlott Kommandón a hagyományos cigányfolklór-tábor, ahol 110 résztvevő tanulhatta autentikus adatközlőktől a szászcsávási és őrkői cigányok táncait, dalait. Tizenegy zenész, hét táncoktató foglalkozott az oktatással, szombat este gálaműsoron mutatták be tudásukat a táborozók. A tánc- és énektanulás mellett a cigány kultúráról szóló előadásokon is részt vehettek az érdeklődők, a túrakedvelők az 1777 méter magas Lakóca-tetőre kirándultak. A tábort a Lajtha László Alapítvány szervezte.
Deák Gyula szervező érdeklődésünkre elmondta: idén az erdélyi vendégek mellett két táncegyüttes is nevezett a táborba: Nyárádszeredáról a Bekecs, Békéscsabáról a Bakony csoport. Ausztriából, Németországból, Ausztráliából, az Amerikai Egyesült Államokból is érkeztek táborozók. A talpalávalót a szászcsávási, a Heveder, valamint a Gázsa és barátai zenekarok szolgáltatták. Elismert szakértők tartottak előadásokat a cigány kultúra témakörében:dr. Pozsony Ferenc, Orza Călin, a szebeni Astra Múzeum munkatársa, Oana Burcea osztott meg érdekes tudnivalókat a jelenlévőkkel, akik betekintést nyerhettek a Norvég Alapból finanszírozott programban digitalizált régi gyűjtések felvételeibe, megnézhettek csávási és őrkői eredeti kollekciókat is.
Újdonság volt a táborban a nagy méretű sátor, amely naptűzés, eső ellen nyújtott védelmet a táborozóknak. Szükség volt rá, az őrkői táncokat mindig füvön ropják – tudtuk meg Deák Gyulától. Az új sátor vásárlása viszont komoly anyagi kihívást jelentett, kétmillió forintba került. A kommandói cigányfolklór-tábor szervezését a Nemzeti Kulturális Alap, Kovászna megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy önkormányzata, a Communitas Alapítvány, Kommandó polgármesteri hivatala, valamint a Horn Dávid Általános Iskola támogatta. A kommandói segítséget „helyben viszonozták” a szervezők: a településen élő gyerekeknek külön tanítottak táncot, éneket.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusaink Európában
A Pro Musica Délvidéken és Bácskában, a Voces és a miniSnaps, valamint a Harmónia és a Kék Virág Magyarországon és Prágában turnézott augusztus elején. A Sepsiszentgyörgyi együttesek minden helyszínen szép sikert arattak.
A Pro Musica Sepsiszentgyörgy testvérvárosa, Magyarkanizsa meghívásának tett eleget. Céljuk volt, hogy a magyarlakta településekre magyar (egyházi és világi) műveket, népdalfeldolgozásokat vigyenek. A közel tíznapos turnén Szerbiában, Horvátországban, majd itthon hangversenyeztek, többnyire templomokban, de szabadtéren is. Telt házas koncertet adtak a magyarkanizsai székesegyházban, a szabadkai római katolikus templomban, a bácskossuthfalvi református templomban, valamint a bácsfeketehegyi evangélikus templomban, a horvátországi Senjben, a zentai szabadtéri pavilonban a helyi Cor Jesu kórussal együtt, majd az Aradi református templomban. Augusztus 1–8. között a Cserkész Emese által vezetett Sepsiszentgyörgyi Voces női kar és a Sepsiszentgyörgyi, valamint Kézdivásárhelyi gyermekek közös együttese, a miniSnaps, illetve egy kis létszámú kamarazenekar a prágai nyári fesztivál vendége volt. A cseh főváros templomaiban zajló nemzetközi fesztiválon, amelyen a Harmónia is szerepelt, immár másodszor, nagy sikert arattak az együttesek által közösen előadott művek. A két énekkar útközben Békéscsabán a Meseházban is koncertezett. Augusztus első hetében a Szabó József által vezetett Harmónia kamarakórus és a Kék Virág néptánccsoport ifjúsági táborral egybekötött turnét tartott, amely során Pócspetriben, Balatonszentgyörgyön, Keszthelyen, illetve a prágai nyári fesztiválon léptek fel. Műsorukban ismert darabok és saját szerzemények szerepeltek, a karvezető Magyar mesevilág című műve, amelyben régi magyar rajzfilmek betétdalait dolgozta fel, erre a turnéra készült el. E darabra videoklipet is forgattak a Keszthelyi Játékmúzeumban és más helyszíneken. A Kék Virág néptánccsoport Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versével, bölöni legényavatóval, polgári és szatmári táncokkal színesítette a műsort Akácsos Zsolt oktató vezetésével, Kecskés Eszter és Gecse Boglárka pedig erdővidéki népdalokat adott elő. A turné egyik hozadéka, hogy az ősz folyamán a pócspetri és a balatonszentgyörgyi együttesek és táncosok fellépnek Háromszéken.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bepillantás Kétegyháza község hétköznapjaiba
A Magyar Alkotmány szavatolja a kisebbségi oktatást
Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármesterrel a községnek Kisjenőhöz fűződő kapcsolatairól, a közös tervekről beszélgetünk.
– Polgármester asszony, lát e komoly lehetőséget Kétegyháza és Kisjenő részére közös EU-pályázat lehívására?
– Jelenleg erre nem látok komoly lehetőséget, lévén, hogy Kisjenő sokkal nagyobb település, mint Kétegyháza. Ilyen jellegű pályázatokhoz nekünk kisebb partnerekre lenne szükségünk, lévén, hogy mi kisebb beruházásokat tudunk végrehajtani. Mi évek óta Székudvarral közösen pályázunk, méghozzá eredményesen: volt egy útépítési pályázatunk, ami Kétegyházának 150 millió forint fejlesztést jelentett, de volt egy szennyvíz-beruházásunk is. Utóbbit tavaly fejeztük be, több mint 270 millió forint hasznot hozott a községünknek, de Székudvar számára is hasonló mértékű beruházást jelentett. Vagyis településenként közel 1,5 millió euró értékű infrastrukturális fejlesztést tudtunk végrehajtani.
– Önök számára a befektetés hány kilométer hosszú aszfaltozást jelentett?
– Mi akkor útfelújításra pályáztunk, Kétegyháza összes aszfaltozott útburkolatát fel tudtuk belőle újítani.
– Kétegyháza útjainak hány százaléka aszfaltos?
– Akkor 50%-a volt, most viszont már 65%-nál tartunk, mivel azóta útépítést is végrehajtottunk. De még mindig nincs minden utunk leaszfaltozva, ezért az új RO–HU pályázati lehetőségek kihasználásával további 7-8 kilométernyi aszfaltos utat szeretnénk építeni. Székudvaron valószínűleg kevesebb szükséges, de mindkét település kerékpárutat is építeni kíván, ugyanakkor kulturális programokra is közösen kívánunk pályázni. Ez ügyben már kétszer is egyeztettünk, csak várjuk a pályázat megjelenését.
– Önnel találkoztunk az idei Kisperegi Falunapokon is. Nagypereg községgel lát-e lehetőséget közös pályázatokra?
– Székudvaron kívül más településekkel nem tárgyaltunk pályázati lehetőségről, mivel a pályázatokhoz önrész is szükséges, amiből olyan sokat nem tudunk előteremteni. Baráti kapcsolatot tartunk 5-6 romániai településsel. Közülük a legnagyobb Kisjenő, amelyik testvértelepülésünk több mint 30 éve, de a többi településsel is kulturális, illetve sportbeli, iskolák közötti együttműködést tartunk fent. Ezek inkább anyanyelvápolás oda-vissza alapon, hiszen nálunk is élnek románok, ezért ápoljuk a viszonyt az ottani románokkal, illetve a magyarokkal egyaránt.
– Hogy működik önöknél a közmunka program?
– Mivel nálunk kevés a munkalehetőség, a munkaerőnk közel 10%-ának nincs munkája, vagyis a településünkön több mint 350 munkanélküli él. Közülük 220-at húztunk ki, akiknek munkát kell biztosítanunk. Elsősorban a közterületek rendbetételén, a közintézmények karbantartásában, de növénytermesztésben is foglalkoztatjuk őket. Ezen kívül van egy asztalosipari műhelyünk, ahol nyílászárókat gyártottak, jelenleg gyermekbútorokat gyártunk.
– Mivel az ellenzék azt állítja, hogy ezek nem valós, hanem álmunkahelyek, az érdekelne leginkább: hasznos munkát végeznek-e?
– Állíthatom, hogy hasznos munkát végeznek, hiszen velük teljesen felújítottunk egy nagyon régi óvodaépületet, ami gyönyörű lett. Annak minden munkáját a közfoglalkoztatottak végezték el. Ugyancsak velük újítottunk fel egy régi iskolaépületet is, ahol az egyikben fogyatékosok nappali intézménye működik, a másik a közfoglalkoztatási telephely. Meg lehet nézni mindkettőt, hiszen újakra vannak cserélve a nyílászárók, az épület le van szigetelve, rendesen ki van festve. A kialakított varrodába ők kötötték be a villanyvezetéket, a varrógépeket. Tehát nagyon sok fontos munkát tudtunk velük elvégeztetni.
– Mennyit tudnak fizetni nekik fejenként?
– 78 ezer forint bruttót, ami nem nagy összeg, alacsonyabb a minimálbérnél, de nem is akkora a teljesítményük, mint a rendes alkalmazottaké. El kell mondanom, hogy ezekkel az emberekkel nagyon nehéz együtt dolgozni, mert elszoktak a munkától, ezért csak 50-70%-os teljesítményt lehet kihozni belőlük. Ezzel együtt, sok türelemmel, de haladni lehet velük.
– Honnan kerül ki a fizetési alapjuk?
– Az állam biztosítja, a fizetés 20%-ának megfelelő támogatást is ad dologi költségekre, de az önkormányzat is mellé tesz valamennyit. Határozottan állíthatom, hogy a közfoglalkoztatás hasznos az önkormányzatnak, a munkanélkülinek, de a településnek is, mert a lakosság tisztább, rendezettebb körülmények között élhet. Mivel az önkormányzat kevés pénzt kap az államtól, de az adóbefizetés is kevés, a közfoglalkoztatással rendben tudjuk tartani a közintézményeket, de a településeket is.
– Hogy működik önöknél az oktatás?
– Az utóbbi években nagyok kevés gyermek születik, ezért a 25-27 megszülető gyermek oszlik el a magyar és a román nyelvű iskolák között. Az utóbbi időben az arány igencsak eltolódott a román nyelvű oktatás felé, mert a magyarok közül sokan vidékre viszik, esetleg a román iskolába íratják a gyermekeiket. Ezért nem tudjuk, hosszú távon hogyan lehet majd fenntartani a magyar nyelvű oktatást. Mert az Alkotmány szerint az államnak kötelessége fenntartani a nemzetiségi iskolákat, amely előírás nem vonatkozik a magyar nyelvű oktatásra.
– Lehetséges, hogy Magyarországon megszűnnek állami magyar nyelvű iskolák, miközben a nemzetiségiek működését az állam szavatolja?
– Igen, ez a tendencia, mert a nemzetiségi iskolákat az állam jobban támogatja, mint a magyar nyelvűeket…
– Kétegyházán a lakosságnak hány százaléka román?
– Mintegy 30%-a, de azok között magasabb a születési arány, ráadásul sok magyar is román iskolába íratja a gyermekét, mert ott nagyobb a támogatás, illetve most éppen ez a divat. Évtizedekig fordított volt a tendencia, hiszen egy-egy román osztályba 4-8 gyermek járt, most viszont 15-20, miközben a magyar iskolában 10-14-es létszámú osztályok vannak.
– Mi volt a gond az iskolákat működtető Klebelsberg Alappal?
– Nálunk nem volt semmi gond, mert a pedagógusok megkapták a bérüket, a működtetést a helyi önkormányzat biztosította. Január 1-jétől azonban változik a jogszabály, miszerint az iskolák működtetését az állam veszi át. Szerintem januártól lesz nehézkesebb, mert el lehet gondolni: ha elromlik egy vízcsap vagy akármi, akkor majd Békéscsabáról vagy Gyuláról intézkednek? Furcsa lesz, hogy a saját településünkön nem mi mondjuk meg, hogyan működjön tovább. Reméljük, az új rendszer is bejáródik és zökkenőmentes lesz a működés.
– A Kétegyháza–Kisjenő közötti kapcsolatok gyakorlati működése hogyan történik?
– Annak az összekötője Deznán Anna, aki igen jó kapcsolatokat ápol nemcsak velem, hanem a képviselő-testületünk tagjaival is. Deznán Anna feladatkörébe inkább a két adminisztráció közötti kapcsolatok tartoznak, míg a kulturális kapcsolatok a két település tánccsoportjainak a kölcsönös fellépésével, az iskolák kölcsönös látogatásával működnek. A nálunk rendszeresen megszervezett, idén a X. Pogácsafesztiválon részt vett, fellépett a kisjenői néptánccsoport és a kisjenői nyugdíjasok énekkara. A 30-40 csapat által sütött pogácsát szakavatott zsűri szokta értékelni, nevezni meg a Pogácsa királynőt. Ilyen alkalmakkor a polgármesteri hivatal 250 kiló pogácsát süttet, ingyenes kóstolgatás céljából.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, további gyümölcsöző együttműködést kívánok!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Aki a hangját hangszerként használja
– interjú Kanalas Éva énekművésszel – 
A futásfalvi búcsún, a szentmise alatt érdekes hang ütötte meg a fülemet, első gondolatom az volt, hogy valamelyik lujzikalagori csángó asszony ad elő egy gyönyörű Máriás éneket. Mint kiderült, tévedtem, ugyanis a csodás hang tulajdonosa nem más volt, mint Kanalas Éva énekművész, az Ojanna Hangszínház alapítója, aki első ízben fordulta meg magát a fogadalmi búcsún. Kiderült, hogy egy rendkívül érdekes, sokat látott és tapasztalt, a magyarság ősgyökereit kutató emberrel hozott össze a sors, így aztán a későbbiekben egy interjút sikerült készíteni a Nemzeti Színház Isten Ostora című darabjában vendégművészként fellépő Évával, aki hamarosan ismét Háromszékre érkezik előadóként.
– Megkérném, hogy néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
– Békéscsabán, az Alföldön születtem 1970-ben, de jobban szeretem azt vallani, hogy a Kőrösök vidékének a szülötte vagyok, akit a puszták szabadsága nevelt énekessé. Az éneklés szeretete már gyermekkorom óta kísér, énekesnő szerettem volna lenni.
– Ki volt a mestere ezen a pályán?
– Első ízben azok az archív felvételek, amiket gyerekkoromban hallgattam, majd később azok az egyszerű falusi énekesek, akikkel moldvai, erdélyi, kalotaszegi, hétfalusi, gyimesi, mezőségi, majd később dél-szibériai gyűjtőútjaim során találkoztam.
– Hogyan került Futásfalvára?
– Évek óta, 1991-től kijárok a csángók közé, gyűjtőmunkát végzek a csángó-magyar falvakban. Ugyanakkor rendszeresen részt veszek a csíksomlyói búcsún, és közben a csángóktól hallottam, hogy Futásfalván van egy Sarlós Boldogasszony-szobor, és ezért jöttem el ide. Jól ismerem a lujzikalagori Csernyik Marika nénit – akitől rengeteg Mária-éneket tanultam – tőle hallottam először a futásfalvi búcsúról. Maric néninek egyébként 2014-ben volt egy súlyos agyvérzése. Itt most találkoztam vele, feltűnően jól mozgott, és mondta nekem, hogy eljött Futásfalvára Máriácskának hálát adni, mert megsegítette. Ő nagyon tud imádkozni! Így én is társultam a csángókhoz, akik egyébként Jáki Teodóz atya halála után mind kisebb számban vettek részt a búcsún, de idén már egy nagyobb csoport volt jelen.
– Miként került kapcsolatba az énekekkel, amelyekből mi is hallgattunk ízelítőt?
– Sok mindent köszönhetek a csángóknak. Kezdetben gyűjtés közben népdalokat tanultam tőlük, később imádságokat és gyógyításokat, mindenféle varázsigéket. 1996-ban kiutaztam Dél-Szibériába az Altáj és Tuva köztársaságokba és ott találkoztam a természetnek a hitével. Ott nincsenek templomok, a természet adta anyagokból jelölnek szent helyeket, például köveket hordanak számukra fontos helyekre, így patakok és források eredetéhez, hágók tetejére állítanak Ovákat, szent áldozó helyeket. Párhuzamosan a csángók földjével a Szaján-Altáj vidékén is gyűjtöttem. Ott már nyolcadszor jártam, hogy megismerjem – magyar szóhasználattal élve – a táltosok tevékenységét, ami nagyon sok esetben hasonlatos a moldvai csángókéval.
– Mennyire van feltárva ez a varázslatos világ?
– Most készítek egy dokumentumfilmet, aminek alapja egy ötven órás filmanyag, amit 2011–2013 között rögzítettem. Főként a tuva családok körében dokumentáltam olyan fajta szertartásokat, amikre a sámánt (baskit az ők nyelvükön) kérik fel. Itt megjegyezném, hogy a sámánokkal kapcsolatosan rengeteg tévhit kering, alaptalanul. Ez azért fontos, mert ezek az archaikus szertartások rengeteg ponton találkoznak azokkal, amit a moldvai csángók körében tapasztaltam. Közvetlen hasonulásig úgy jósol a tuva kám a 41 szem patakkővel, ahogy a moldvai csángó asszony babozik vagy fuszulyozik a 41 szem kukoricaszemmel. De olyan helyzetet is vettem fel Dél-Szibériában, hogy a sámán csángó vízvetéshez hasonló módszerrel kereste meg azt a tárgyat, ami egy illető álmatlanságát okozta.
– Évek óta zajlik egy „háború” a magyarság eredetével kapcsolatosan. A Magyar Tudományos Akadémia a finnugor elmélet mellett kardoskodik, egy új vonal a szkítákhoz eredeztet, megint mások szerint a türk népek családjába helyezne. Önnek mi a véleménye?
– Vissza kell kanyarodjak 1996-hoz, ami után nagyon sok meghívásnak tettem eleget az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor és türk népek körében. Amikor ez utóbbiak hallottak énekelni, akkor ők érezték sajátjuknak a magyar népdalokat, vagy a hagyományokra épített ún. rekonstruált táltoshagyományt, de így éreztek a finnugor népek is. Én mint énekes közelítem meg ezt a dolgot, és nem zárom ki egyiknek sem a lehetőségét, főként nem akkor, amikor hanti kislányoknak a magyar nyelvnek a meghallása ismerős volt, és velem együtt számoltak hantiul miközben énekeltem. Egy aranyalma, két aranyalma… magyar gyerekmondókát énekeltem, felismerték, hogy számolok. Egy evenki kutató, aki velünk volt az Irtis melletti faluban, rám szólt, hogy még énekeljek, hogy a gyerekek emlékezzenek felnőttkorukban is, hogy mit hoztam én el az ő földjükre. Ezért én nem szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni, az én feladatom más. Hiszen azoknak a gyerekeknek az anyanyelvük életben maradásáért a finnugor elmélet talán az utolsó esély.
– Futásfalván Mária-éneket adott elő, most egy sámándob van a kezében. Mennyire egyeztethető össze ez a két dolog?
– Futásfalvára is vittem a dobot, de ott nem vettem elő, bár szívem szerint megtettem volna. Nézze, ha egy húros gitárral lehet a Máriát tisztelni, akkor más hangszerrel is lehet, nincs közük a hit kérdéséhez. Azt el tudom képzelni, hogy ha a püspök úr előtt dobkísérettel adom elő a dalt, akkor lehet meglepődött volna. Ez egy teljes tévhit szerintem, amin túl kellene lépni. Ez a dob egy hortobágyi, csikóbőrrel bevont hangszer, így nem hiszem, hogy bárkinek is bajt okozna. Én ezzel tisztelem Máriát, de olykor Szélanyóhoz is szólok vele! 
Kanalas Éva Fábry Géza kobozkísérete mellett több alkalommal szerepelt a Magyarországi Táncháztalálkozó lemezeken. Az ének-koboz párosítás új színt hozott a táncházak zenei életébe. Újdonságát az jelentette, hogy egy egészen hiteles, ugyanakkor modern hangvételű, addig nem hallott népdalanyaggal tűntek fel a magyar táncház zenei életében. A Ha folyóvíz volnék… (1991) és Addig megyek a víz mellett… (1994) c. Moldvai Csángó Népdalok kazettájuk énekei közül a Túl a vízen egy kosár, Zöld az erdő, zöld a petrezselyem…, Recés a szőlő levele… több magyarországi ismert zenekar slágerdalaivá is vált. E két kazetta válogatott dalaiból a holland PAN Records CD-t jelentetett meg Túl a vízen… (Across the water) címmel, amelyet a világ számos országában terjesztenek. Fábri Géza zentai kobozművésszel 1990-től 1995-ig dolgoztak együtt a moldvai csángó énekek kobozkísérettel való megszólaltatásán, rekonstruálásán.
Számos hazai és nemzetközi fesztiválon mutathatta be a magyar népzene legtöbb keleti párhuzamot hordozó népdalkincsét. Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Romániában, Jugoszláviában, Szíriában, Jordániában énekelte e válogatott dalokat. Énekesi pályafutására döntő hatást gyakorolt, hogy eljuthatott olyan távoli vidékekre, az Oroszországi Föderáció belső-ázsiai köztársaságaiba, ahonnan feltételezhetően a magyarok valaha elindulhattak Európa felé. Az Altáj hegységben, Tuvában, Hakasz Földön, később Baskíriában gyűjtötte az ott élő népek dalait és énekelte köztük a rokon magyar népdalokat. Tanulmányozta a díszítésmódokat, azok ének-technikai megvalósítását, legfőképpen azt az élő alkotási folyamatot, amely az énekesben a pillanat szülte megnyilvánuláskor spontán dallamok és szövegek megszületéséhez vezet. Az improvizáció világa és az Altáj és Szaján hegység minden zugában ott rejtőzködő ősi világkép arra késztette, hogy kísérletezni kezdjen hangjával. Különféle légzéstechnikákat használt, amit pl. a kanadai eszkimók és a szibériai sámánok is használnak rituális éneklés közben.
1999-ben megalapította az Ojanna Hangszínhazat. E rituális közeg, amelyben az emberi hang, mint hangszer jelenik meg, ahol az ének a pillanatban születik, az artikulálatlan beszédtől a táltosi éneklésen keresztül a magyar népdalokig, miközben mindennapjainkban is új élő rítust teremtenek.
Énekelt a III. Színházi Világolimpián Moszkvában, a Szkíta összevont tekintete programban, Anatolij Vasziljev drámai művészetek iskolájában, ahol a világhírű rendező felkérésére több nagysikerű előadást tartott.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Konferenciát tartottak a Teleki Téka gyűjteményéről
A marosvásárhelyi könyvnyomtatás kezdeteiről, a Teleki Téka disszertációgyűjteményéről, a Tékában található református lelkészi gyűjteményekről, gróf Teleki József tudományos munkásságáról, a marossárpataki Teleki-kriptáról és annak halottairól esett szó többek közt a Teleki Téka Alapítvány szervezte A Telekiek és a kultúra nevet viselő tudományos konferencián.
A Maros Megyei Múzeum várbeli előadótermében a régi könyves szakma helyi és magyarországi képviselői, művészet- és irodalomtörténészek, tudományos kutatók gyűltek össze a szombaton tartott egész napos értekezleten. A téma a Telekiek és a kultúra volt, s az előadók a Teleki család kultúratámogató egyéniségeiről tartottak előadást, illetve azokról a kiadványokról, gyűjteményekről, amelyek a Telekieknek köszönhetően kerültek Marosvásárhelyre, számos új ismerettel gazdagítva a Teleki családhoz köthető értelmiségi körről szerzett adatokat, ugyanakkor bővítve a Teleki könyvtár állománya feltárásának tudományos módszereit. A témák nagyon változatosak voltak, az oklevéltani nyomozástól egészen a könyvtári berendezésekig, illetve a könyvek tartalmától a nyomdabetűkig.
V. Ecsedi Judit az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa olyan régi marosvásárhelyi nyomtatványokat fedezett fel, amelyek Kapronczai Nyerges Ádám nyomdájához köthetők a 18. századból. Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka nyugalmazott osztályvezetője a Teleki Sámuel peregrinációs naplójának sorsát követte nyomon. Arról beszélt, hogy bár a könyvtáralapító Teleki Sámuel iratainak java része a Tékában maradt, az 1759-1763 közötti tanulmányútját rögzítő naplója két bőrbe kötött füzetben maradtak fenn, és jelenleg a Magyar Országos Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményben találhatók. A napló a két és fél évszázad során számos megpróbáltatáson ment át, a hollandiai feljegyzések egy része el is veszett, azokat Teleki utólag, emlékezetből restaurálta.
Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főigazgatója kilenc új levelet fedezett fel a Teleki Sámuel és Giambattista Bodoni pármai nyomdász közötti levelezésből. Ez azért is fontos, mert Teleki az egyetlen a magyar könyvgyűjtő főurak közül, aki közvetlen kapcsolatban állt a híres betűmetsző és könyvnyomdásszal. Bodoni hatása a 20. századig terjed, hiszen Kner Izidor és Kner Imre békéscsabai híres nyomdászok előszeretettel választották könyveikhez az elegáns Bodoni-betűtípust. „Több könyvgyűjtőről is tudunk, aki Bodoni-kiadványokat vásárolt, levelezési kapcsolatban azonban csak Teleki Sámuel állt a nyomdászfejedelemmel” – hangsúlyozta az előadó.
Kimpián László Annamária a marosvásárhelyi Teleki könyvtár egyetemi disszertációgyűjteményéről tartott előadást, Weisz Szidónia a Teleki nemzetségi levéltár sorsáról beszélt, amelyet 1916-ban a család Marosvásárhelyről Budapestre „menekített”. Orbán János marosvásárhelyi művészettörténész a marossárpataki piramis alakú kripta történetét, feltárását és művészettörténeti analógiáit mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész Teleki Domokos, A spanyolok Mexikóban című kiadatlan drámáját elemezte, és ígéretet tett arra, hogy szabadtéren előadatja a mintegy háromszáz szereplőt felvonultató drámát.
Érdekes témával lépett az érdeklődők elé Lázok Klára, aki a Teleki könyvtár nem könyv alapú gyűjteményeiről számolt be – az ásvány-, fegyver-, kámea-gyűjteményeket ismertette, valamint a könyvtárban őrzött festményekről, szobrokról és bútorzatról beszélt.
Antal Erika Székelyhon.ro| 

Az Aradi Kamaraszínház „rokokó musicalje”
Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház művészeti igazgatója Raymond Cousse regényét állította színpadra a békéscsabai Jókai Színház és az aradi társulat közös produkciójaként, az előadást december 9-én mutatják be Békéscsabán.
A francia Raymond Cousse Stratégia két sonkára című regényét Oberten János fordította, a fordítás alapján Nótáros Lajos és Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház alapító tagjai, valamint Tapasztó Ernő írta színpadra a Sonkamenüettet – olvasható a békéscsabai társulat honlapján.
A színpadi átdolgozás a Rokokó musical alcímet kapta, dramaturgként Fekete Réka segíti a rendezőt, az előadást Tege Antal játssza. Tapasztó Ernő rendező tervezte a játékteret és a jelmezeket is, a dalszövegeket Borsos Pál és Éder Enikő zenéjére Lackfi János, Fekete Réka és Éder Enikő írta. Raymond Cousse az abszurd és főleg Samuel Beckett lelkes követője volt, de Ionescóval is kapcsolatban állt. A nagy példakép után két évvel, 1991-ben lett öngyilkos. „A lényeg, hogy a nézőt nem kikapcsolni akarjuk, hanem bekapcsolni és úgy tartani. Katarzis csak akkor érhető el a színház és a néző között, ha sikerül az előadással »bekapcsolva« tartanunk a közönséget. Ehhez persze sajátos nyelvet, logikát kell teremtenünk” – hangsúlyozta a rendező.
A fajsúlyos tartalom és a zenés műfajra utaló alcím látszólagos ellentmondásával kapcsolatban Tapasztó kifejtette, pont az ellensúlyozás volt a céljuk a Sonkamenüett cím és a Rokokó musical alcím között. „Egyszemélyes musical, ráadásul rokokó. Ez azt jelenti, hogy mindent bele fogunk tenni, amit ebben a pillanatban a világról gondolunk. Amikor alkotunk, merjünk szabadok lenni, ha csak általánosságban merünk gondolkodni, középszerű dolgok születnek” – vélekedett a rendező. Krónika (Kolozsvár)

Különdíjat kapott a tusnádfürdői néptáncos
Egyedüli erdélyi versenyzőként vett részt a tusnádfürdői Melles Endre táncos, a Háromszék Táncegyüttes tánckarvezetője a hétvégén Békéscsabán 23. alkalommal megtartott Országos Szólótáncfesztivál döntőjén.
A szombat esti gálaműsoron a tusnádfürdői táncos a Martin György Néptáncszövetség különdíjában részesült. Melles Endre a kötelező táncokon kívül – nyugati palóc verbunk, sűrű és ritka tempó – őrkői öreges és rományos táncot mutatott be a versenyen. Az Országos Szólótáncfesztivál a néptáncmozgalom szólistáinak kétévente ismétlődő, az egész Kárpát-medencére kiterjedő rangos eseménye, amely 1974-ben jött létre Magyarországon, Vásárhelyi László koreográfus kezdeményezésére. A döntőbe jutott versenyzők páros és férfi szóló kategóriában méretettnek meg, az Aranygyöngyös, illetve Aranysarkantyús táncos cím elnyeréséért.
Székelyhon.ro

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

A folyton újra- meg újrakezdő társulat – idén tízéves az Aradi Kamaraszínház
Az idén tízéves Aradi Kamaraszínház eredményeit értékelte a Krónikának Tapasztó Ernő, a társulat alapító-igazgatója. Mint fogalmazott, a csapat munkáját összhang és folyamatos újrakezdés jellemzi.
„Idén szeptember 10-én lesz tízéves az Aradi Kamaraszínház, már azt nagy dolognak tartom, hogy létrejött és sikeresen működik" – mondta el a Krónikának Tapasztó Ernő, a teátrum alapító-igazgatója. Úgy fogalmazott, az elmúlt tíz évben komoly sikereket értek el szakmailag, egyes előadásaikat a kezdetektől a mai napig játsszák.
Magyarországi társulatokkal való együttműködés
A társulat által létrehozott produkciók jó része magyarországi színházakkal való együttműködés eredményeképpen született. „Ennek egyszerű oka van, hiszen közel vagyunk a magyar–román határhoz. Ugyanakkor kis költségvetéssel és kis számú személyzettel rendelkező színház vagyunk, a magyarországiakkal való közös munka révén pedig számos helyre eljutnak a produkcióink. Ebben a hónapban például Aradon kívül Tatabányán, Békéscsabán, Szegeden, Győrben is játszottunk és játszunk, tehát 4 előadásunk megy öt helyszínen" – ecsetelte Tapasztó Ernő.
Összesen 13 előadást kínál a jubiláló Aradi Kamaraszínház 2017-ben, a nézők viszontláthatnak ismerős színészeket, társulatokat, számos vidám, zenés produkció került a repertoárba, de helyet kap a klasszikus műfaj is. Tapasztó Ernő azt is elmondta, a csapat tulajdonképpen „vegyes" társaság, például a társulat vezető színésze, Harsányi Attila miskolci, Tege Antal békéscsabai, Éder Enikő Aradon és Temesváron is játszik, a színészgárda együttműködéseképpen pedig nagyon jó előadások születnek. Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen Tömöry Péter Európa, édes hazám című darabját állítják színpadra, az előadásban Tapasztó Ernő is játszik. Az ősbemutatót április 8-án tartják Székesfehérváron, és 11-én Aradon.
Összhang és direkt kommunikáció
Tapasztó Ernő kiemelte, az Aradi Kamaraszínház nagyon sokat köszönhet a város alpolgármesterének, Bognár Leventének, aki mindig is támogatta a teátrumot, az ő segítsége nélkül nem érhette volna el eredményeit a társulat. „Komoly sikereket értünk el az elmúlt tíz évben, a színházi szakma, a kritikusok egyre elismerőbben nyilatkoznak az előadásainkról. Ami a társulat mozgatórugóját illeti, azt hiszem, egyfajta »őrület«, állandó elégedetlenség és esztétikai barbarizmus az, ami bennünket továbbvisz. Megpróbáljuk magasra rakni a lécet, és mindig át is ugrani" – mondta Tapasztó Ernő. Hozzátette, a csapat nem folytatja, hanem mindig újra- meg újrakezdi a munkát, hiszen a színészek jól ismerik már egymást, a kezdetektől nagyjából ugyanazok játszanak a társulatban, és természetesen akad olyan is, aki belecsöppen és aztán kimarad a munkából.
„Kemény munka folyik nálunk, az is jó, hogy ismerjük a saját korlátainkat, soha nem hazudunk egymásnak, nem szépítjük a dolgokat. Nem vagyunk sem szerények, sem pedig álszerények. Azt hiszem, folyamatos újrakezdés jellemez minket egy állandóan átmeneti állapotban, az előadásaink pedig nem válnak rutinszerűvé. Ahhoz, hogy a produkció megteremtse önmagát, komoly összhangra van szükség, és ez működik nálunk" – mondta az igazgató. Hangsúlyozta, az is lényeges a csapat munkáját illetően, hogy nincs hierarchia, fölé- meg alárendeltség náluk, kiiktatják a mellékszálakat, és a direkt kommunikáció segíti őket abban, hogy jó előadások születhessenek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Egy prózaírónak nem kell sietni
Szilasi László íróval beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra elnevezésű rendezvénysorozat legutóbbi eseményén. A moderátor a regényei születéséről, szerkesztői munkáról, szereplőiről faggatta a meghívottat.
Szilasi elmesélte, fiatal korában nem jelentek meg kötetben írásai, de mint mondta, egy prózaírónak nem kell sietni, valószínűleg szégyellni fogja azt, amit fiatalon írt. Első, Kész című regénye, amelyet Németh Gáborral közösen írt, 40 éves korában jelent meg, utána, mint megjegyezte, gyereket nevelt, így tíz évet kellett várni a következő alkotásra.
– Ha egy könyv nem csinálja meg magát, nem magyarázza meg a legnehezebb részeit, úgy mint a Szentírás, nem ér semmit – jelentette ki Szilasi, amikor László Noémi a szerkesztői munkáról kérdezte. Az író elmondta, a szerkesztő egyszer három napig nála lakott, míg ketten kijavították a regényét, majd bevallotta, nem tud mindig minden apró részletre odafigyelni, amikor írja a történeteit, de szerencsére ezért van a szerkesztő.
A beszélgetés során időben visszafele haladva kerültek szóba a regények, így először a tavaly megjelent Amíg másokkal voltunkcímű kötetről mesélt az író, amely három egyforma hosszúságú kisregényből áll össze, Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György kalandjait meséli el. Szilasi elmondta, akkor kezd el írni, amikor egy kép gyötri. Ez a regény is így született: a szegedi egyetem mellett látta Babitsot, ahogy nézi, hogyan épül a könyvtár, de nem érdekli, hazamegy Szekszárdra. Babits volt az első, akinek a története megszületett, de túl boldog lett a vége, így betette mellé Bessenyeit, akiről azt hitte, szomorú az élettörténete, ám ebből is vidám történet kerekedett. Középre beillesztette Jókait, akiről elmondta: a tájleíró részeit megtölti metafizikával, így az számára nem giccses.
– A kisregényről azt hinnénk, hogy olyan, mint a regény, csak rövid. Nem. A regény lehet unalmas, de a kisregénynek végig fent kell tartania a feszültséget – mondta el a műfajról az író, majd elárulta, a rövidebb műfajok az okos embereknek valók, nehéz nem szájbarágósan alkotni, így ő továbbra is a kisregényt fogja védeni, nem fog műfajt váltani.
Második, hajléktalanokról szóló A harmadik híd című regényről László Noémi elmondta, Szilasi Móricz és Tömörkény irányvonalát követi: meg kell hagyni a szegénységet a saját miliőjében, nem biztos, hogy a szegény boldogtalan. A regény születéséről Szilasi elmondta, egy barátja vált hajléktalanná, elvesztette családját, házát, majd az utcára került. Ez adta az ihletet, ennek akart utánajárni. Egy évig járt különböző hajléktalanszállókra, tanulmányozta őket, beszélgetett velük, majd várt még egy évet, utána kezdte el megírni a történeteiket.
Első regénye, a Szentek hárfája megírása után a szerző nagyon sok dolgot megtanult. A történet Békéscsabán zajlik, ám a regényben a várost átkeresztelte Árpádharagosnak, azt hitte, csak akkor fikció, ha nem írja le a város nevét. Rájött, ez nem így van, így második regényében már felvállalja a történések valódi helyszínét, Szegedet, de Árpádharagos is visszatér. Az első regényében rengeteg nézőpontból mutatja be a történéseket, rájött, nem kell ennyi, elég ha saját magát hasítja fel.
László Noémi az est végén arra volt kíváncsi, mit tervei vannak a meghívottnak. Szilasi elmondta, néhány éve agydaganattal kezelték, ennek a testi tapasztalatát, folyamatait akarja megírni, nevetve jegyezte meg, hogy Karinthyt is érinteni fogja benne. Emellett készül a Kész című regény folytatása, ugyancsak Németh Gáborral.
Sarány Oroslya / Szabadság (Kolozsvár)

Impériumváltás Erdélyben: ez történt a Trianon előtti hónapokban

Történelmi konkolyvetés
Úgy gondolom, igazságérzetemmel csücsülvén és emlékezvén Európa történelmi szemétdombján, hogy az emberiség sorsában aligha van példátlan eset. Ezekben az órákban, napokban 70 éve, hogy a „csehszlovákiai”, a felvidéki magyarság ottani őshazájából való kitakarítása sem volt példátlan. Amerikában egyszerűen kiirtották az őslakosokat. Csehszlovákia a „győztes hatalmak” közé sorolta önmagát a második világháborús rettenet után. Az ottani, a felvidéki magyarság százezreit telepítették át 1947-ben halálba, Dunába, hogy tiszta legyen a tér, az ország ama része a magyarságtól. Hadd pontosítsak! A háború után három évvel már tárgyalgattak a felvidéki magyartalanításáról. Egyedül a Szovjetunió (megint egy unió!) volt az a győztes hatalom, amely erre rábólintott. És elindult a harc a háború után, ugyanúgy, ahogy Romániában is.
Példát nem a kenguruk, hanem a civilizált emberiség életéből rezzenthetünk föl; hogy meg ne sértenénk ugyebár a Benes-dekrétumot, mely ma is érvényes amott. Át a határon a magyarokat, át hidakon! S átmenekültek bizony tutajon, csónakokon a Dunán az életre-halálra ítélt magyarok – azzal a 30 kilogrammal, amit elhozhattak a házukból, a bennvalóból a cseh meg szlovák sürgetési állapotban. Száztízezer, mások szerint 140 ezer magyar lélek menekült a saját földjéről, házából. Ne hárítanánk mindent a szlovákok, a tótok nyakába: a csehek rabszolgákként fogadták az odatelepített, átrabolt magyarokat, rabmunka-táborokban alkalmazták.
Azt sem feledhetjük ezen az évfordulón, hogy a „győztesek közötti” szlovákok – akár Románia – az elsők között támogatták Hitlert. És 70 esztendő után is szelíden beszélnek lakosságcseréről amott és másutt is, a békés egymás mellett élés érdekében. Hazacserélés volt, hazarablás. Az 1947-ben uralgó Csehszlovákia fűt-fát ígért a Magyarországon békésen élő tótoknak. És azokból csak néhány ezer ment át a Felvidéken „megürült” remek házakba, birtokokra, mint honfoglalók. Zelenyánszki Andrásék el se mozdultak Békéscsabáról, a hazából…
Szó sincs fölhánytorgatásról. Nem egyedi mindaz, amit el kell viselnünk máig e boldog békeidőben. Aki nem emlékeztet, a konkoly sötét vetését terjeszti.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetközi Néptáncfesztivál zajlik Szamosújváron
A helyi Turisztikai Információs Központban kézművesek kiállításával rajtolt hétfőn délután Szamosújváron a XXII. Nemzetközi Néptáncfesztivál a Szamosújvári Kézművesek Egyesületének szervezésében. A frissen bejegyzett egyesület képviselőinek köszöntője után Egri Hajnal, okleveles fazekas illetve egyesületi tag mutatta be társai és saját munkáit. Egri Hajnal kerámiái, Molnár Annamária kerámiai és varrottasai, illetve Bartha Katalin kerámiái és ékszerei mellett Felszegi Melinda dekorációs tárgyai is helyet kaptak. Az egyesület másik tagja Filep Erzsébet, kétéves hímzőtanfolyamot is végzett Békéscsabán, illetve elnyerte a hímzők számára kiírt Malonyai Rezső pályázat legmagasabb fokozatát is. Több munkáját is díjazta a Hagyományok Háza.
Áprilisban a Téka Alapítvány székhelyén szervezte az egyesület, a középiskolás kollégisták számára szervezett, interaktív kiállítást. A konferenciateremben a helyi kézművesek varrottasai, kerámiái, gyöngyékszerei és díszei voltak láthatók. Az alkotók három műhelyt szerveztek a fiataloknak, akik lelkesen kapcsolódtak be a műhelymunkába. Filep Erzsébet mezőségi minta varrását tanította tojásszedő tarisznyára. A tarisznya lenvászon anyagára bordó, vékony gyapjúfonallal, láncöltéssel és Margit-öltéssel varrták rá a virágos mezőségi motívumot. Egri Hajnal és Felszegi Melinda hagyományos tojásírást, illetve gyönggyel való tojásdíszítést tanítottak. Molnár Anna és Bartha Katalin patchwork tojásdekorációt oktattak. Bár ez nem tartozik a hagyományos kismesterségek közé, az újrahasznosítás jegyében tartották fontosnak a diákoknak megtanítani. Az egyesület, amely a közelmúltban került bejegyzésre, azzal a céllal jött létre, hogy szervezett formában adja tovább a népi kismesterségeket. Az áprilisi tevékenységükkel a diákok igényeit is igyekeztek felmérni. Az akció sikerén felbuzdulva, újabb tevékenységeket terveznek. Főleg a hímzés iránt mutatott érdeklődés lepte meg őket, hiszen táborokban, foglalkozásokon elég távolságtartóak voltak a diákok ezzel a technikával szemben. A hétfőn megnyitott kiállítás egész héten látogatható. A Turisztikai Információs Iroda Szamosújvár Főterén található, nagyon közel van a szabadtéri színpadhoz, ahol a fesztivál több rendezvénye zajlik. A Téka Alapítvány pénteken 18, szombaton 16,30-tól várja az érdeklődőket a térre. Szombat délelőtt a kicsiké a színpad, a VI. Játék és Népi hagyomány projekt egyik tevékenységeként népi gyermekjáték találkozóra kerül sor. Lesz játszóház, kézműves foglalkozások, népművészeti vásár, népviseleti felvonulás, képkiállítás megnyitó, könyvbemutató, sok régi ismerős és hajnalig tartó táncház. Érdemes Szamosújvárra látogatni ezen hétvégén.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti Összetartozás Napja Temesváron
„Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől”
Ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg a Nemzeti Összetartozás Napjáról a temesvári magyarság képviselői június 6-án. A megemlékezésre kedden este a temesvári Ifjúsági Házban került sor, a történelmi egyházak és a Temes megyei RMDSZ szervezésében.
Az összetartozás üzenetét a vendég igehirdetők, ft. Pastyik Róbert pancsovai plébános és nt. Szilágyi Zoltán püspöki segédlelkész (Hertelendyfalva) hozták el a Délvidékről, akik nt. Kovács Ibolya vöröscsárdai lelkipásztorral és ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébánossal együtt fohászkodtak a bánsági és a délvidéki szórványmagyarság jövőjéért. Az igehirdetés során Szilágyi Zoltán lelkipásztor Thomka Károly egykori hertelendyfalvi lelkipásztor példáját elevenítette fel, aki, mielőtt elhurcolták volna a partizánok, egy Máté evangéliumából vett idézettel nyugtatta meg a családját: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől”. „Thomka Károly tudta, hogy meg fogják ölni, mégis arra szólította fel a családját, hogy ne aggodalmaskodjanak a holnapért, mert a holnap majd aggodalmaskodik magáért” – mondta Szilágyi Zoltán. Nekünk sincs miért aggodalmaskodnunk, ha hittel és reménységgel tekintünk a jövőbe. Az ökumenikus áhítatot a dettai Reviczky Gyula Kórus szolgálata színesítette, vezényelt Fazakas Csaba temesvár-belvárosi lelkipásztor.
A megemlékező beszédek sorát Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja valójában egy szomorú esemény, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója. „A nagyhatalmak akkor is, most is Magyarország ellen fordultak, és a „jaj a legyőzötteknek” elv alapján, a soknemzetiségű Magyarországból több kisebb soknemzetiségű országot hoztak létre, a régi sérelmeket újakkal helyettesítve. Szétesett az ország és ennek hosszú távú következményei vannak: a magyarság lélekszámának rohamos csökkenése, a beolvadás, eltűnnek a magyar emlékek ebből a térségből, sőt, a környező országokban átírják a történelmet és ebben az új történelemben mi magyarok nem igazán szerepelünk!” mondta Halász Ferenc. Az RMDSZ elnöke arra emlékeztetett, hogy jövőre lesz Románia fennállásának centenáriuma és az a kérdés, hogy lesz-e a románságban kellő józanság ahhoz, hogy kellő realizmussal tekintsen az elmúlt száz esztendőre, nézze meg azt, hogy mit sikerült és mit nem sikerült megvalósítani. „Eszükbe jut-e, hogy egy ígéretüket megtagadták? Itt a gyulafehérvári nyilatkozatra gondolok” – mondta Halász Ferenc, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy nekünk, magyaroknak is van emlékezni valónk, végig kell gondoljuk, hogy az elmúlt száz esztendőben mi történt velünk, hova jutottunk, mit tettünk és mit tehettünk volna nemzeti önazonosságunk védelmében.
Tamás Péter, Magyarország tiszteletbeli konzulja az évforduló alkalmából arról beszélt, hogy a bánsági szórványmagyarságnak vannak kiváló intézményei és eredményei, a magyarságtudatot erősítő rendezvényei, ugyanakkor nem oldódott meg a temesvári Magyar Ház kérdése és ahol lehet, ott csorbítják, kisebbítik vagy teljesen elfelejtik a magyarság érdemeit (pl. Temesvár villamos közvilágítása, a kontinensen elsőként stb). „Úgy érzem, hogy meg kell találnunk azokat az erkölcsi „bójákat”, amelyek mutatják nekünk az utat az előrehaladáshoz – mondta Tamás Péter –, ezek lehetnek a történelmi egyházaink, anyanyelvünk, szokásaink, hagyományaink, gasztronómiai kultúránk. Akiknek ezek az értékek nem fontosak, azoknak az összetartozás sem fontos, nem akarnak hozzánk tartozni.”
A rendezvény befejező részében Juhász Adrienn békéscsabai operaénekes és meglepetés partnere, Fazakas Csaba „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” című, operettslágerekből összeállított műsorát tapsolhatták meg a jelenlevők. 
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Brassai Sámuel polihisztor francia vendége
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)