EMT konferenciák a Csikyben
Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium adott otthont a hétvégén zajló Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) konferenciájának. Ez lényegében nem is egy, hanem két esemény volt: a 16. Nemzetközi energetika-elektrotechnika konferencia (ENELKO) és a 25. Nemzetközi számítástechnika és oktatás konferencia (SzámOkt). A rendezvény társszervezői a Sapientia EMTE és a Magyar Energetikai Társaság.
A konferencián kívül a rendezvénynek kulturális vonatkozásai is voltak. Pénteken, az előadásokat megelőző napon minden résztvevő meglátogathatta Arad, Világos és Máriaradna nevezetességeit, este pedig Ópáloson, a Wine Princess pincéjében egy borkóstolóra is sor került. Szombat délelőtt a rendezvény elnökei, dr. Bíró Károly-Ágoston, az EMT Energetika-Elektrotechnika Szakosztályának elnöke és dr. Sebestyén-Pál György, az EMT Számítástechnika Szakosztályának elnöke nyitották meg a konferenciát.
„Mint minden évben, a tematika idén is az energetika. Három fő részre van felosztva a témakör, ezek az energia előállítása, szállítása és elosztása, takarékos felhasználása és az energia környezettől függő részének a javítása. A konferenciát 16.-szor rendezzük meg. Mindamellett, hogy ez szakmai konferencia, arra is szolgál, hogy a résztvevők megismerjék egymást, ezáltal kapcsolatok és együttműködési kapcsolatok alakuljanak ki.” – nyilatkozta dr. Bíró Károly.
Dr. Sebestyén-Pál György is azon a véleményen van, hogy elsősorban szakmabeliek jönnek el, de nemcsak a szűk réteg a cél, hanem az előző nap megszervezett kirándulás által Erdély fontosabb kulturális helyeit is próbálják ismertetni elsősorban a magyarországi kollégákkal. A konferenciával kapcsolatban úgy nyilatkozott: „Igyekszünk minden fejlesztési területet lefedni, tehát nem szakosítjuk a konferenciánkat egy szűkebb irányzat fele, amit délután is látni lehet a szekció-előadások alatt, amelyek tíz témakörben zajlanak. Az évek során egy bizonyos közösség alakult ki, sokan visszajárnak. Ez lehetőséget ad arra, hogy közös problémáinkra (szakmai, és nem csak) próbáljunk együtt megoldást találni. Ahogyan a plenáris előadásokon is elhangzott, vannak olyan európai projektek, kezdeményezések, ahol magyarországi és erdélyi szakemberek együtt oldhatják meg a problémákat. Szerencsére vannak fiatalok is, hiszen az idősebbek próbálják bevonni őket. Nagyrészük doktorandusz vagy mesteris diák, de vannak fiatal mérnökök, oktatók és informatikusok.”
A plenáris és a szekció-előadások között a Jelen Ház éttermében ebédeltek a részt vevők. Igazán itt lehetett megfigyelni, milyen jól összeszokott és társaság és baráti hangulat alakult ki a 25 év alatt. Az eseményt a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alapkezelő zrt. és az RMDSZ támogatták.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

1849. október 6-ára emlékeztek Kisjenőben
Az Erdőhegyi Általános Iskola diákjai az elmúlt héten két helyszínen is fejet hajtottak a tizenhárom aradi vértanú emléke előtt. Műsorunkat minden érdeklődő megtekintheti a youtube-on, Sime Ioan Sorin feldolgozásában. Október 6-án az iskola tornatermében mutatták be verses összeállításukat, amelyet Kiss Csilla Annamária és Sime Judit tanárnők segítségével tanultak be. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Bíró Zoltán városi tanácsos, Csanádi János magyartanár, ft. Groza Dániel plébános, nt. Papp József tiszteletes, valamint az iskola pedagógusai és diákjai.
Október 11-én, vasárnap az istentisztelet után a református templomban emlékezett közösen Kisjenő-Erdőhegy magyarsága a tizenhárom tábornokra. Nt. Papp Józsel tiszteletes úr igehirdetése után, amelyben kitért a megbékélés és az emlékezés fontosságára, a tanulók felsorakoztak az úrasztala köré és előadták műsorukat. Magasztosan csengtek a szavalatok, fájdalmasan zengett az ének. Múltunk előtt tisztelegve, megmaradásunkért, jövőnkért vállvetve kiállva, lelkiekben feltöltődve térhettünk haza. Az Erdőhegyi Iskola közössége köszöni a meghívást és a vendéglátást nt. Papp József lelkipásztornak és az erdőhegyi református gyülekezetnek.
Sime Judit iskolaigazgató
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi karizmatikus közösségek találkozója
Szentlélek és küldetés – e téma köré épült az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás tizenkettedik találkozója, amelynek ezúttal a kézdivásárhelyi sportcsarnok adott otthont szombaton. Az egész napos rendezvényen Erdély számos településéről mintegy ezerkétszázan vettek részt. Az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás találkozóit 2004 óta szervezik különböző helyszíneken, ezzel is evangelizálva. Csíkszeredán kívül már Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, de Brassóban és Aradon is találkoztak. A lelkiség-mozgalom a kilencvenes évek elejétől van jelen Erdélyben, 2000-ben alakult meg az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás Tanácsa, amelyhez több mint tizenkét közösség csatlakozott.
A találkozókon rendszerint jelen van Tamás József püspök is, aki idén egy kolozsvári konferenciára volt hivatalos, így nem tudott részt venni az eseményen. Köszöntőlevelét Fülöp László gelencei segédlelkész tolmácsolta. A nap előadója Kunszabó Zoltán állandó diakónus, ötgyermekes családapa, a budapesti Új Jeruzsálem Közösség egyik alapítója volt, aki feleségével, egyik lányával, valamint édesanyjával érkezett Kézdivásárhelyre. Előadásának első felében a magyarországi és erdélyi karizmatikus közösségek egymásra találásáról, majd saját megtérésének történetéből kiindulva az evangelizáció mikéntjéről, a megszentelődés folyamatáról, az Istennel való találkozásról beszélt. Ferencz Evelin, a csíkszeredai Búzamag Közösség ifjúsági csoportjának vezetője arról tett tanúságot, hogy Isten hogyan változtatta meg az életét, hogyan lett a célok nélkül élő, külsejével elégedetlen, magányos és zárkózott lányból Isten feltétel nélküli szeretetének megtapasztalása után nyitott, bátor, több száz fős hallgatóság előtt is beszélni tudó ember – új barátokkal, új tervekkel és álmokkal. A délelőtti programot imaszolgálat zárta, a délután folyamán tíznél is több lelkipásztor szolgáltatta ki a bűnbocsánat szentségét.
A szervezők az előadások ideje alatt gyermekfelügyeletről is gondoskodtak, a kicsiknek az előcsarnokban mesét olvastak. Az ebédszünet utáni program újabb dicsőítéssel, majd a nap előadójának tanításával folytatódott. A találkozót jellemző fiatalos hangulathoz a csíkszeredai Búzamag Közösség csapata járult hozzá, a gelencei ificsoport tagjainak és a székelyudvarhelyi Pitypang Közösség ifjúságának mímelve eljátszott műsora a hátráltató befolyásokkal szembeni kiszolgáltatottságot mutatta be, kiemelve, hogy Isten folyamatosan harcol minden egyes emberért. A Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozójának egyik utolsó momentumaként a marosvásárhelyi ificsoport vezetésével szentségimádásra került sor. A Mária Rádió által élőben közvetített ünnepélyes hálaadó szentmisét Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébános mutatta be, a prédikációban Kunszabó Zoltán foglalta össze az egy évre szóló üzenetet. A karizmatikus találkozót nagyobbrészt a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébánián működő Sion Közösség, a gelencei és ozsdolai közösségek, valamint a csíkszeredai Búzamag közösség szervezte meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó kezekben Kovách Géza hagyatéka
Tiszteletet és köszönetet érdemelnek azok a tanítványok (pályatársak), akik következetesen, magas – tudományos – szinten ápolják Ficzay Dénes és dr. Kovách Géza emlékét, gondozzák hagyatékukat, felmérik és bemutatják munkásságuk értékét.
Ezért, özv. Palincasné Solymos Mária mellett (után), mint legidősebb kolléga mondok köszönetet a korábban megjelent Jámbor Gyula-, Friss Panian Iván-, Pávai Gyula-, Puskel Péter-, Szekernyés János-, Ujj János-írásokért, könyvekért. Jár az elismerés és a köszönet Irházi Jánosnak (Ficzay Dénes Emlékalbum) és Nagy Istvánnak a Kölcsey Egyesület Fecskés Könyvek sorozatában korábban kiadott öt Ficzay-kötet digitalizált változatáért, valamint a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozón bemutatott Kis irodalomtörténet kötetéért is.
Köszönetnyilvánításom annyira egyéni és esetleges, hogy nem helyettesít egy átfogó számbavételt. Olyat, amely a Kölcsey Egyesületet és a többi kiadót is érinti.
Amiért most „íráshoz kezdtem” ugyancsak egy, a fenti sorba illő, nem mindennapi könyv: Kovách Géza Válogatott tanulmányok.
Kézbe venni, átlapozni, beleolvasni csak meghatódás árán tudok. Amikor a fedőlapot „hitelesítő” fénykép készült, talán még nem is ismertem Kovách Gézát, esetleg akkortájt találkozhattunk egymással, de a 320 oldal nem ismeretlen előttem.
– Tudom, hogy nem érdekel, azért tedd a polcodra a többi mellé.
Őrzöm valamennyi nekem dedikált munkáját.
Könyvespolcomra kerül ez a remek válogatás is.
Most az egykori diákot, barátot, pályatársat, Király Andrást (felelős kiadó), gyulai kutatók – Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám – segítették. A válogatást Kovách Géza, közelgő, 90 éves születésnapjára (1925. december 22.) időzítve a Szabadság-Szobor Egyesület (Arad) adta ki (2015). A nyomdai előkészítést a Typografika Kft. (Békéscsaba) végezte, a nyomtatás és a kötés a gyulai Dürer Nyomda Kft. érdeme. A kiadást támogatta az RMDSZ Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap és az Arad Megyei Kulturális Központ.
Indokoltnak tartom ezt a fárasztónak is mondható felsorolást, mert ez az „összefogás” olyan alkotást eredményezett, amely után érdemes feltenni a kérdést: „Szép könyvemet kinek adjam?”
Az aradiak, Kovách Géza egykori diákjai, barátai örömmel fogadják a könyvet. Mivel a válogatás az akadémiai publikációs kritériumok alapján történt, a kiadvány a szakma számára forrásértékű.
Tartalmas bevezetőként Király András írását olvashatjuk (Megkésett nekrológ – Kovách Géza 90 éves lenne az idén…) Ezt követi Héjja Julianna Erika Kovách Géza tudományos munkássága és szellemi öröksége című értekezése. Erdész Ádám Kovách Géza válogatott tanulmányairól ír rövid ismertetőt.
Az akadémiai publikációs kritériumok akadémiai színvonalhoz vezettek.
A válogatások három részben, fejezetben csoportosulnak:
– Agrártörténeti tanulmányok (17–199 oldal),
– A kézművesek és a céhek történetéről (201–254 oldal),
– Historiográfiai írások (255–319 oldal).
Rövid figyelemfelkeltőt állítottam össze. A válogatásnak a szakma szempontjait figyelembe vevő értékelése, más, arra hívatott recenzorért kiált.
Megnyugtató érzés tudni, hogy a Kovách Géza munkásságát felölelő hagyaték, Gyulán, a MNL Békés Megyei Levéltárában jó – alkotó – kezekben van.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
A magyar nyelvújítás mozgalmáról
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 20-án, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény első részében a nyelvújítás mozgalmáról két lelkes, jól felkészült magyartanár értekezett. Szabó László, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola pedagógusa pár szót ejtett a humanizmusról, majd a felvilágosodás íróinak nyelvújító törekvéseit ecsetelte. Felvázolta Bessenyei György munkásságát, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységét. Megtudhattuk, hogy az író 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz c. költői levelében hadat üzen a maradiak táborának. Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjteményének megjelenésétől számítjuk a mozgalom kezdetét. A cím szimbolikus: a virág az újítóké (a neológusoké), a tövis a maradiaké (az ortológusoké). Az ortológusok gúnyiratot adnak ki – a Mondolatot –, melynek címképén Zafyr Czenczi szamárháton lovagol, Kazinczy hívei Felelet a Mondolatra c. ellenirattal válaszolnak. Nem véletlen, hogy a művész rengeteg új szót alkotott. A referens ezekből a szavakból is ízelítőt adott.
Nagy Gizella ny. tanár, módszertani felelős előadását azzal kezdte, hogy Kazinczy életművével még nem zárult le a nyelvújítás (új szavak ma is keletkeznek). Előbb a reformkor mozgalmáról értekezett néhány mondatban (Jósika, Széchényi, Arany), majd Jókai Mór tevékenységét ismertette. Részletesen mutatta be a kémia és más területeken létrehozott új szavait, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Fekete gyémántokban közzétetteket. Végül a jelenlevők egy játékban vehettek részt. Ki kellett találniuk, mit jelentenek a virány, rondítvány, csatány, riadal szavak.
A színvonalas előadásokat Kiss Anna módszertani felelős, valamint az Aurel Vlaicu Általános Iskola két diákja (Szimcsák Tamás és Csonka Nikolett) illusztrálták felolvasással.
Az est második részében a közösség három alkotója mutatta meg újra tehetségét. Ódry Mária költő, képzőművész legszebb verseit Gál Zoltán, Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla olvasták fel. Az elhangzott művekből természetszeretet, életigenlés, istenkeresés, lokálpatriotizmus csendült ki csodálatos költői képekben.
Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő Beszámoló vagy mi Ceauşescu pécskai jelenéséről c. memoárját ismertette a körtagokkal. A humoros írás a múlt rendszer megannyi visszásságát ábrázolta színvonalasan, élvezhető módon.
Kleitz Zoltán amatőr költő Valós számok és valótlanságok, Pár sor a tábornokokról c. költeményeit mutatta be. Mindkét írásmű a szerző magyarságtudatának adott hangot. Agape és baráti beszélgetés zárta a jó hangulatú irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért
Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével (3.) Csóti György: Mi, ellenzéki politikusok a felvidéki magyar politikai pártok vezetőivel folyamatosan kapcsolatban álltunk, egyeztettünk, próbáltuk menteni a menthetetlent. Ugyanis a magyar kormány egyetlen alkalommal sem kérte ki a felvidéki magyarok véleményét, mindig csak utólag tájékoztatta őket, mire jutottak. Duray Miklós keményen és nyíltan, Bugár Béla visszafogottabban tiltakozott.
Szerettek volna a Benes dekrétumok magyarokra vonatkozó passzusainak eltörlésére legalább ígéretet kapni, garanciát az anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra ápolásának feltételrendszerét az alapszerződésben látni, és így tovább. De miben reménykedhettünk, amikor a Meciar-kormány magyarellenes intézkedések sorát hozta és tervezte meghozni kormányprogramja alapján az államnyelv egyoldalú uralkodóvá tételétől a közigazgatási határok erőszakos megváltoztatásáig? (Ami ellentétes az 1201-es ajánlásban foglaltakkal!) A szlovák miniszterelnök egészen nyíltan a magyarság asszimilációját tűzte ki célul. Jellemző az a cinikus nyilatkozat is, melyet Meciar a párizsi aláírás előtt egy nappal mondott: „örökre levehettük a napirendről a magyar autonómia kérdését”. − Hogyan alakult a szerződéskötés Bukaresttel?
− A magyar–román alapszerződés hasonló módon köttetett meg. Annyi különbséggel, hogy Iliescuék ügyesebbek és erősebbek voltak. Ők be sem vették az Európa Tanács 1201/1993-as ajánlását. Holott mind Szlovákia, mind pedig Románia korábban a többi ET-ajánlással együtt ezt is elfogadta magára nézve kötelezőnek. Strasbourgban ezt aláírásukkal hitelesítették! Iliescu Aradra rendelte Horn Gyulát, ahol nem sokkal korábban Ceauşescu alázta meg Grósz Károlyt, és 1996. szeptember 16-án aláíratta vele a magyarság számára különösen hátrányos szerződést. A szociálliberális kormány az erdélyi magyarokat is elárulta. Külpolitikájában konzekvensen az euroatlanti integrációnak vetette alá a szomszédságpolitikát, és a jó szomszédság érdekében feláldozta az elcsatolt nemzetrészek érdekeit. Ezzel alkotmányellenesen cselekedett, mert nem érzett felelősséget a határon túli magyarokért, felelősségi körét a jelenlegi magyar határokkal lezárta.
− 2005 és 2011 között az Echo Televízió kül- és nemzetpolitikai műsorának szerkesztő-műsorvezetője volt. Abban láttam többek közt Emil Constantinescu elnökkel készített interjúját. Mesélne a román politikusokról szerzett élményeiről?
− Akikkel találkoztam, Iliescu kivételével, többnyire szimpatikusak is. Emil Constantinescu pozitív értelemben lóg ki a sorból. Ő az egyetlen közülük, aki nem gyűlöli a magyarokat, vagy nem volt politikai érdekből magyarellenes, mint Petre Roman. Ő nem kétszínű, mi több, egyenes ember. A többiekre mind az jellemző, hogy velünk tárgyalva megértőek, együttműködést színlelnek, kivéve Iliescut, otthon pedig magyarfalókká válnak.
Petre Romannal miniszterelnök korában ismerkedtem meg Svájcban egy nemzetközi fórumon, 1991-ben. Bár nem voltunk egy súlycsoportban, aki mer, az nyer alapon négyszemközti találkozót kértem tőle. Némi meglepetésemre kötélnek állt. Roman szimpatikus, jól felkészült, több nyelven beszélő sármos fiatalember volt, akkor 45 éves. Apja nagyváradi magyar zsidó, anyja spanyol szabadságharcos a Franco elleni polgárháborúban, mindketten kommunisták. Petre fiúk azonban soha nem lett kommunista, de otthon mindig bizonyítania kellett románságát. Külföldön mindig mindenhol azonnal megnyerte tárgyalópartnereit, közönségét. Kedvesen fogadott, valóban négyszemközt voltunk. Többek között a kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról tárgyaltunk. Megnyugtatott, ő is egyetért az újranyitással, de sajnos, a helyi lakosság tiltakozása miatt ez nem lehetséges. (!) Félnek, hogy a főkonzulátus a románellenes propaganda terjesztésének fészke lesz, és a román nemzetet sértő nézetek innen fognak kisugározni egész Erdélyre. Ő ugyan tudja, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de időbe telik, míg a lakosságot erről meggyőzik. Megdöbbentő válaszára azt javasoltam, amíg meggyőzik a lakosságot, nyissunk főkonzulátust Marosvásárhelyen. Kitűnő ötlet, mondta, azonnal intézkedem, megkeressük az ügyben a Magyar Külügyminisztériumot. Még most is keresik… A román kormányfő rövid időre felvillantotta otthoni arcát is. Szóba hoztam az anyanyelv használatát, az iskolai oktatásban tapasztalható, magyarságot sértő anomáliákat, a tévé magyar nyelvű adásainak háttérbe szorítását. Tárgyalópartnerem arca ekkor megkeményedett, kézfelemeléssel kért, ne is folytassam, s emelt hangon, indulatosan válaszolt: „Látja, ez a baj, hogy maguk ezzel foglalkoznak.” És közölte, hogy addig nem is lesz jó kapcsolat a két ország között, amíg mi ezt folytatjuk. Értsük meg végre, hogy azok az emberek románok, még ha magyarul beszélnek is. – Úgy érti, hogy román állampolgárok? – vágtam közbe. Mire ő szórakozottan bólintott, de annyit még leszögezett: nekik maguknak kell elintézni a saját dolgaikat.
– A kilencvenes évek elején Sepsiszentgyörgyön tanítottam, és emlékszem, hogy sok román háziasszony szívét dobogtatta meg a sármos politikus. A Don-kanyar becenévre hallgató kerthelyiségében hallottam e mondókát: „Szép vagy, szép vagy, te is komám, de még szebb a Petre Roman!” – Romannal később négy évig együtt dolgoztam az Észak-atlanti Közgyűlésben, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlésében. Sokat és sokszor beszélgettünk. Egyszer egy folyosói öt-hat fős beszélgetésen említésre került a dákoromán elmélet. Fogadást ajánlottam a volt kormányfőnek: ha Erdélyben talál egyetlen román eredetű földrajzi nevet, hegyek, folyók, települések neveit, mely a 18. század előtt keletkezett, vagy egyetlen régészeti tárgyi bizonyítékot a 13. század előtti időkből, ami román eredetű, esetleg ilyen korból származó román oklevelet, akkor kap tőlem egy üveg francia pezsgőt. Nevetve válaszolt, egy sor ilyen van, majd a következő ülésre hozza a listát. Erre később mindig rákérdeztem, és egyre ingerültebben válaszolta, hogy nem volt rá ideje. Még ma is keresi…
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

1956-ra emlékeztek Aradon...
Ma délután az aradi Jelen Házban emlékezett meg az In memoriam 1956 és az Arad Megyei RMDSZ az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc évfordulójáról. A fotón a Szirt együttes a közönséggel együtt énekelte a Székely Himnuszt a műsor végén.
Nyugati Jelen (Arad)

Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság

Kovács Péter szövetségi főtitkár helyzetértékelője
Az RMDSZ Arad megyei szervezetének a pénteki küldöttgyűlésről készült helyszíni tudósításunkban is jeleztük, visszatérünk Kovács Péter szövetségi főtitkár helyzetértékelőjére. Amint kifejtette, az RMDSZ Arad megyei szervezete által áhított parlamenti képviselet visszanyeréséhez csupán három dolog szükséges: munka, munka és még több munka.
Parlamenti mandátumot Arad megyének
Az a választási törvény, amely nemcsak az RMDSZ-nek, de a többi pártnak is nagyon bekevert, már nincs érvényben. Helyette visszatértek egy igen átlátható megyei pártlistás rendszerhez, amivel az Arad megyei RMDSZ és a helybeli magyarság is egészen más esélyekkel indulhat a következő választásokon. A kifogásolt választási törvénynek már az elfogadásakor az RMDSZ kinyilvánította nemtetszését, s az aggodalom be is igazolódott, hiszen több mint 100-zal megnőtt a képviselők száma, mert nem lehetett előre kiszámítani, hány tagú parlament fog alakulni. Tehát az új törvénnyel az Arad megyei magyarság képviselője jó eséllyel pályázhatja meg a parlamenti képviseletet. Az RMDSZ-nek volt még egy jobbító javaslata, ami arra vonatkozott, hogy a töredékszavazatokat osszák vissza egy országos listára, ami nagyban növelte volna a szórványmegyék jelöltjeinek a bejutási esélyeit. A javaslatot elvetették, noha a többi párt kevésbé ismert jelöltjeinek is megnövelhette volna a bejutási esélyeit, csakhogy a többi párt nem értette meg a logikáját. A jövő évi kettős választásokon a szövetség komoly célokat tűz maga elé: az önkormányzati választásokon 500 ezer szavazatot kell elérni, vagyis meg kell ismételni a 4 évvel ezelőtti eredményt, hogy biztosítsa az RMDSZ súlyát a romániai magyarság körében, illetve a román politikában is. Jelenleg a szövetségnek 203 polgármestere, több mint 2300 önkormányzati képviselője van. A parlamenti választásokon nem változott az állandó cél, vagyis az 5%-os parlamenti küszöbnek az átlépése. Tekintve, hogy a 4 évvel ezelőtti parlamenti választásokon a szövetség lényegesen kevesebb szavazatot kapott, mint az önkormányzati megmérettetésen, legfontosabb célkitűzés, ősszel a nyár eleji eredményeket hozni.
A választásokig a szövetség négy fontos feladatot tűzött maga elé: a szervezetek munkájának komoly kiértékelése, olyan jelöltek állítása, akik valóban élvezik a közösségek bizalmát; február elejéig be kellene fejezni a jelöléseket, hogy mindenhol ismeretesek legyenek a jelöltek; utána meg kell fogalmazni a magyarság céljait megyei és országos szinten is. Mert az önkormányzati választások kampánya ugyan helyi szinten zajlik, országosan viszont az RMDSZ imázsát javíthatja, netalán ronthatja. A választások előtti 4-6 héten már csak az esetleges módosításokra kell összpontosítani, hogy egy hatékony mozgósítással elért jó eredménnyel ne csak tanácsosi, hanem magas rangú tisztségeket is betölthessenek, Arad megyében megyei tanácselnök-helyettes, illetve aradi alpolgármesteri tisztségeket szerezhessenek.
Összefogással eredményt
Biztosra lehet venni, hogy az RMDSZ és a magyar emberek összefognak. Az más kérdés, hogy az MPP-vel vagy EMNP-vel összefog-e az RMDSZ. Amint a nyilatkozatokból is kitűnik, a Magyar Polgári Párttal van miről beszélni, hiszen ők nyitottak. Az EP-választások előtt aláírtak egy megállapodást, nem indítottak jelölteket, támogatták az RMDSZ listáját. Elképzelhető, hogy a következő hetekben velük elvi megállapodást írnak alá, miszerint, ha helyi szinten, összefogással van győzelmi esélye a magyar jelöltnek, akkor összefognak. Nagyon nehezen elképzelhető az összefogás az Erdélyi Magyar Néppárttal, amíg Tőkés László a minden hétfőn megtartott sajtótájékoztatóján beletörli a lábát az RMDSZ-be, lekommunistázza, letolvajozza a vezetőit, amíg pártjának egyik vezetője a DNA-hoz fordul az RMDSZ egyik alapítványa ellen, amíg kijelentik, hogy minden településen jelölteket állítanak. Ugyancsak fontos, hogy változott a kampányfinanszírozási törvény is, ami még nem végleges. Ha véglegessé válik, akkor az RMDSZ munkatársai a választások előtt annyiszor és annyi helyre fognak kiszállni az eligazításokkal, ahányszor, ahány helyre szükséges. Nagyon oda kell figyelni, egyetlen bani sem maradhat elszámolatlanul.
Tekintve, hogy a szövetségnek a nagyvárosokban vannak a legnagyobb tartalékai, de ott a legnehezebb a mozgósítás, minden nagyobb városban, így Aradon is megszervezik a konzultációt, melynek során a magyar tisztségviselők, önkéntesek minél több magyar emberhez kopogtatnak be, meghallgatni a gondjaikat, igényeiket, elvárásaikat. Ha Aradon jobban meg tudják mozgatni a magyar választókat, nem lehet gond a parlamenti képviselet visszanyerése.
Partnereket a jogok érvényesítéséhez
Manapság nagyon sok fórumon felvetődik a kérdés: vajon meddig bírja még tartani magát a jelenlegi kormány, illetve a miniszterelnök? Lehet, kibírja a jövő évi parlamenti választásokig. Az államelnök-választás után az RMDSZ
önszántából kilépett a kormányból, mert megértette a magyar emberek üzenetét, akik óriási arányban szavaztak a mostani kormánnyal szemben álló jelöltre. A jelenlegi kormány és miniszterelnök – amint a bizalmatlansági indítvány szavazásán is kiderült –, élvezi a parlamenti többség bizalmát, ezért a társadalom többségének az ellenzése dacára végigviheti a mandátumát. Az RMDSZ, noha a bizalmatlansági indítvány szövegével nem értett egyet, a kormány ellen szavazott. Meg is volt rá az ellenlépés, hiszen három nap múlva leváltották a Kisebbségügyi Hivatal államtitkár rangú magyar vezetőjét, akit az RMDSZ nevesített a tisztségre. Ez egyértelmű jelzés volt: fiúk, rosszul viselkedtetek, amit a kormány bármikor számon tud kérni egy tollvonással. Ilyen körülmények között valószínű, hogy az RMDSZ a parlamenti választásokig ellenzékben marad.
Hogy mitől több az RMDSZ, mint egy klasszikus értelemben vett politikai párt?
Akkor tudnak sikeresek lenni, ha a székházaikban vagy az önkormányzatokban elvégzett adminisztrációs munkán túl társadalomszervezői munkát is vállalnak. Ha partnerséget tudnak kialakítani a magyar egyházakkal, a civilszervezetekkel, ha a helyi közösségeikkel együtt végzik a munkát. Mindehhez országos szinten azt is hozzá tudják tenni, hogy külföldi partnereket keresnek, mert a román kormányok akkor viselkednek jól, ha az RMDSZ munkája mellett a külföldi nyomás is érezhető. 1993-ban, amikor Romániát felvették az Európa Tanácsba, a vezetés jól viselkedett, meghozta az európai fórumokon elvárt döntéseket. Az EU-ba történt felvétele előtt is jól viselkedett az ország, hiszen elfogadta a kisebbségeket segítő törvényeket, amelyek jó részét most nem alkalmazzák. Éppen ezért van szükség olyan külföldi partnerekre, akik a magyarság érdekében nyomást gyakorolhatnak a kormányra. Nem véletlenül bírálja az Egyesült Államok Kongresszusa Romániát a történelmi egyházak elkobzott ingatlanjainak a vissza nem szolgáltatása miatt. Ez azért történik, mert a szövetségi elnök, Kelemen Hunor által vezetett küldöttség a nyár elején az Egyesült Államokban járva feltárta a magyar történelmi egyházak ingatlanjai visszaszolgáltatásának kilátástalan sorsát. Most viszont az amerikai külügyminiszter által a Román Kormánynak küldött jegyzékében tételesen szerepel a Székely Mikó Kollégium ügye, a Batthyaneum ügye, aminek a visszaszolgáltatására strasbourgi emberjogi bírósági döntés is született, mégsem alkalmazzák. Tehát a magyarság jogainak az érvényesítéséhez partnereket keresnek Amerikában, rendezték viszonyunkat az anyaországi vezető kormánypárttal, de Brüsszelben is megpróbálják előmozdítani a jelzett jogoknak az érvényesítését. Ehhez viszont legfontosabb, hogy az eljövendő választások alkalmával, az RMDSZ mellett egységesen lépjen fel a romániai magyarság – fejezte be helyzetelemzését Kovács Péter, az RMDSZ országos szervezetének a főtitkára.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Rácsok és fények
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspöke, Csiha Kálmán friss diplomás lelkészként 1956-ban, Aradon kezdte szolgálatát, ahol megszervezi az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. A református magyarságot összefogó fiatal pásztor emiatt is szálka volt a román hatóságok szemében. A szekuritáte 1957 decemberében letartóztatta, államellenes összeesküvéssel vádolták, mivel nem jelentette föl Fodor Pál lelkésztársát, aki Márton Áron római katolikus püspöktől jövet meglátogatta őt. A kirakatperben 10 évre ítélték. Végigszenvedte Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava Lucia, Giurgeni börtöneit és a negyvennapos magánzárkát is, végül hat és fél év rabság után amnesztiával szabadult.
Szenvedéseinek súlya alatt nem roppant össze, mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül születtünk a világba, Istentől mindenki feladatot kapott. Így életünk nem magánvállalkozás, hanem küldetés, amiről egyszer számot kell adnunk.
A Fény a rácsokon előszavában élete filozófiáját így határozza meg: „Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken, s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is…
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt… A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.”
Áldott állapotban volt a felesége, amikor őt elvitték. Raboskodása idején született meg Emese nevű kislánya (1958-ban), akit hatéves korában pillanthatott meg először.. Börtönévei alatt hazatérését úgy tervezte, hogy hazaérve meg fogja lesni a játszó gyermekeket, és ki fogja találni, melyik az ő Emese lánya. Aztán mégsem így történt. Amikor hazaérkezett, lerogyott egy székre, és nem volt ereje felkelni, hogy megnézze a játszó gyerekeket. Ennek ellenére is felejthetetlen, csodás élményben volt része, amikor a kislánya első látásra: „Édesapa, vegyél fel” – az ölébe kérezkedett és átölelte. Aztán az ablakból megmutatta a többi gyermeknek és így dicsekedett: „Látjátok, nekem is van édesapám!”
2015. november 3-án, kedden 18 órától az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a „Szeretőm, Földem, Erdély” rendezvénysorozat keretében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi és aradi visszhangja címmel video vetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart az ’56-os események romániai kihatásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó Tófalvi Zoltán nyugalmazott történész az események világszerte elismert kutatója.
Közreműködik: Czernák Ferenc Lajos Petőfi díjas versmondó. Házigazda: Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.

Nyugati Jelen (Arad)

1956 erdélyi és aradi visszhangja
Megnyitó szavaiban Borbély Zsolt Attila, az EMNT megyei elnöke, az est moderátora azt mondta: idén is megemlékeznek a magyar szabadságvágy vulkánszerű robbanásáról, 1956-ról, és ennek kapcsán „a konzervatív gondolkodás apostolát”, Edmund Burke-öt idézte: a nemzet nemcsak a jelenben élők közössége, hanem egy generációkon átívelő szövetség az egykor éltek, a jelenleg élők és a majdan születendők között. Ezzel a felfogással rokon az a megfogalmazás, hogy a környezetünket az unokáinktól kaptuk kölcsön, úgy vigyázzunk rá. E szerves társadalom-felfogásból fakad az a felfogás is, hogy biztatóbb, szebb jövőt csakis a múlt ismeretére lehet építeni. A továbbiakban megemlítette: „szellemi kommandók dolgoznak a baloldali liberális térfélen azon, hogy meghamisítsák múltunkat”. Tófalvi Zoltán – mutatta be a meghívott előadót – önmagában egy történelmi kutatóintézet munkásságával fölér, többek között 1956-nak az erdélyi kihatásai terén végzett kutatásai megkerülhetetlenek.
Az előadás előtt Czernák Ferenc mondta el Márai Sándor Mennyből az angyal c., 1956-ról szóló nagyhatású költeményét.
Tófalvi Zoltán történész, szerkesztő, a magyar nemzeti gyásznap, november 4. előestéjén meghívott előadó minden kétséget kizáróan 1956 romániai történéseinek, a magyarországi forradalom és szabadságharc itteni kihatásainak magasan legjobb ismerője, szakértője. Immár évtizedeket töltött levéltárak, a Szekuritate és egyéb állami szervek hozzáférhető dokumentumainak, az egykori (többnyire koncepciós) perek ügyiratainak tanulmányozásával (mai napig sem hozzáférhető minden!), nagyon sok egykori elítélttel, az akkori hatalom képviselőivel találkozott és beszélgetett (már akik hajlandók voltak nyilatkozni és szembenézni egykori önmagukkal). Elképesztő mennyiségű (és értékű) dokumentumanyagot gyűjtött össze és dolgozott fel, többek között öt méretes könyvben, de ezúttal Aradon is biztosította a Jelen Ház nagytermében megjelent hallgatóságot, hogy továbbiakra is számítani lehet. Jelenleg dolgozik egy mintegy ezer (1000!) oldalas köteten, amely az „erdélyi kérdés” XX. századi magyar és román megközelítését, elképzeléseit dolgozza fel.
Abból a néhány vonatkozásból, példából, amit tegnapelőtt este megosztott hallgatóságával, úgy gondolom, izgalmasabb, váratlan fordulatokban bővelkedőbb lesz e legjobb kriminél. (Persze akkor, ha az olvasót egyáltalán érdekli a történelem.)
De szóljunk 1956 erdélyi és aradi vonatkozásairól, amiről Tófalvi Zoltán mindenkinél többet tud, és egy „rövid” (amúgy kb. másfél órás) előadásában – nem kis adottság! – nemcsak lényeges, de nagyon érdekes és jellemző „apróságokkal”, első pillantásra részletkérdésnek tűnő információkkal ragadta meg hallgatóságát. A témáról – többek között a Nyugati Jelenben az évek során megjelent számos cikkből is – tudhat egyet s mást az érdeklődő olvasó, e sorok írója pedig (a véletlen folytán) az átlagosnál talán többet, mégis nagyon sok új információval gyarapodott az előadás nyomán. Még a Szoboszlai Aladár katolikus (Pécskán, Aradon szolgált) pappal kapcsolatos per kapcsán is, amelyben tíz résztvevőt halálra ítéltek, és ki is végeztek – máig nem tudni, hol földelték el őket. (Napjainkban még nem publikus, de autentikus információ: komoly kezdeményezések vannak a perben kivégzett tízek földi maradványainak felderítésére.)
Rendkívül érdekes (a többség számára ismeretlen) háttér-információkat hallhattunk az érmihályfalvi református lelkész, Sass Kálmán-féle mozgalommal, a kolozsvári, nagyváradi, temesvári stb. megmozdulásokkal, az 1956-os forradalommal összefüggésben a román és magyar titkosszolgálatok szoros együttműködésével (!) kapcsolatban.
Mindezek bővebb kifejtésére, taglalására azonban újságoldalak kellenének.
Maradjunk abban: aki nem volt ott november 3-án késő délután a Jelen Házban megtartott előadáson, sokat vesztett.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A Matyi Műhely Bábszínház újabb turnéja Arad megyében
Az igazságos Mátyás
A népszerű nagyváradi Matyi Műhely Bábszínház november 10–13. között ismét Arad megyébe látogat, ezúttal Az igazságos Mátyás című zenés bábjátékot mutatja be.
Kemecsei Hunor akkor harmadikos kisdiák nyerte meg 2008-ban az M. M. Pódium által meghirdetett meseíró pályázatot. A meséből bábdarab lett Meleg Attila jóvoltából, amelyet a legmegfelelőbb helyen, a váradi várban mutattak be.
A történet eredeti címe: Mátyás király Váradon. Nyolc szín, nyolc cselekményes jelenet kapcsolódik össze az előadásban, amelyeket a regös éneke, valamint udvari zenék kovácsolnak egységes egésszé.
Nincs olyan magyar ember, aki ne hallott volna az igazságos Mátyásról, ezért az előadás alatt a gyermek nézők Mátyás diák cinkosai lesznek, hiszen nem leplezik le a fiatal királyt. Az előadás végére azonban vastapssal jutalmazzák a jóságos uralkodót, hiszen: Minden jó, ha a vége jó!
Éljen az igazságos Mátyás!
A turné fellép a következő helyeken: Nagyzerind, Ágya, Fazekasvarsánd, Arad /Csiky Gergely Főgimnázium/, Zimándújfalu, Majláthfalva, Pécska, – Gáj /Neuman Fivérek Ált. Iskola/, Kisiratos, Erdőhegy és Simonyifalva.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Teltház fogadta Réhon József legújabb kötetét
„Írok, ahogy szoktam”
Bizony nem mindenkinek maradt ülőhely csütörtökön délután a Jelen Ház dísztermében, Réhon József legújabb, Fekete-fehér billentyűk című, 12. könyvének bemutatóján. Barátok, kollégák, egykori iskolatársak, volt diákok és sok-sok ismerős fogadta nagy érdeklődéssel és szeretettel a visszaemlékezéseket, elbeszéléseket és tárcákat tartalmazó kötetet, melyet Jámbor Gyula újságíró mutatott be a közönségnek. A Concord Media Jelen gondozásában megjelent, 31 (a szerk.: az író lottószámainak egyike) írást egybefogó kötetről a szerző azt mondta: nem egy közérdekű könyvről van szó, jól dokumentált, de könnyű olvasmánynak szánta, egy derűs „rétegkönyv”, melyet örülne, ha a fiatalok is kézbe vennének.
A kötet borítóját illusztráló Fritz Mihály képzőművész a bemutatón elmondta, régi tanár–diák barátság fűzi a szerzőhöz, így természetes volt számára, hogy segít a „direktor úrnak” a kötet előkészítésében. Az író szavaival élve, mintegy varázsigeként hathat a könyv borítójának belső oldalán szereplő ArVáKoBe „misztikus formula”, mely részben egyik barátjának ötlete, és valójában életének legfontosabb állomásait (Arad, Várad, Kolozsvár, Belényes), „érlelődésének” pillanatait érinti.
A Jámbor Gyula által feltett kérdésre, hogy mivel marad az olvasó e könyv után, az író azt mondta, úgy érzi, az általa megélt események, történetek talán valamilyen szinten gazdagíthatják mások életét. Karinthy versparódiájával – Szabolcska Mihály: Egyszerűség – példázva enyhe öniróniával hangsúlyozta, nincsenek írói ambíciói, de megtisztelve érzi magát, és hálás, ha elolvassák, amit írt. Van benne „odavetve” egy kis humor is, főszereplők a barátai, jótevői.
„Írok, ahogy szoktam – másképp nem is tudok –, a korábbiakhoz viszonyítva valamivel rezignáltabban, de még nem lemondóan! A nosztalgia a négyzeten, de lehet, hogy már a köbön szerepel. Az idősödő olvasó nem fog elszomorodni. Ha szándékomon múlik – a tehetségem véges –, a sorokból, remélem, kicseng: nem csúnya az élet! Már-már szép is lehet” – áll a könyv előszavában.
A hangulatos, humoros, könnyed bemutató az író dedikálásával zárult, előtte azonban Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület elnökségi tagja olvasott fel egy verses összeállítást, mellyel az életünk részét képező helyek, városok iránti szeretetet, tiszteletet, az emlékezés örömét kívánta érzékeltetni.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Dokumentumfilm készül Szántay Lajosról!
Dokumentumfilm készítését fontolgatja az aradi Miloș Cristea Egyesület Arad egykori építészéről, Szántay Lajosról (1872–1961). Az egyesület elnöke, Claudiu Cristea szerint a projekttel Szántay emberi nagyságának szeretnének örök emléket állítani, mert úgy érzik, nem kapott kellő elismerést a várostól.
Az egyesület (szerk. megj.: amely Arad másik, 2003-ban elhunyt neves műépítészének, Claudiu Cristea apjának nevét viseli) a dokumentumfilm elkészítésében a közismert aradi származású Titus Muntean rendezővel fog együttműködni, a projektet az Arad Municípiumi Kulturális Központ finanszírozza.
A dokumentumfilm rendezésének első szakaszában zajlik az adatgyűjtés, forgatókönyvírás, a színpadi koncepció összeállítása, illetve a meghallgatások (casting). Ezt a szakaszt a szervezők szerint év végéig le is zárják. A második szakaszban – melyre egyelőre nem kaptak még anyagi támogatást – megkezdik a tulajdonképpeni filmgyártást, illetve a projekt népszerűsítését. A dokumentumfilm bemutatására várhatóan jövő év tavaszán kerülne sor. A projektet Onoriu Felea aradi producer menedzseli.
– Arad város kinézetét, melyet bármilyen átutazó megdicsér, a XIX. század végén és a XX. század elején, a „Belle Epoque”-nak nevezett időszakban élő építészeknek köszönheti. Talán a legnagyobb szerepet a város örökségében Szántay Lajos műépítész játszotta – nyilatkozta Cristea a projekt kapcsán.
Szántay, aki nyomorúságos körülmények között, elfeledetten távozott a hatvanas évek elején az élők sorából, olyan csodálatos értékeket hagyott hátra Aradnak, mint a Kultúrpalota, a Bohus-palota, a Szántay-palota, az evangélikus templom, a Kürtösi úti termény- és áruraktár és még számos műalkotás. Cristea úgy véli, az utókor sem volt túl kegyes a neves építész emlékéhez, néhány évvel ezelőtt az aradiak zöme szinte nem is hallott róla. És bár az utóbbi években néhány szakember igyekezett hagyatékából dokumentumok formájában valamit visszaadni az aradi közösségnek, az így született könyvekhez csak nagyon kevesen fértek hozzá. Ezt az űrt próbálja pótolni a Miloș Cristea Egyesület a dokumentumfilmmel, melyben Arad szülöttjének életét, életművét kívánják az aradiak elé tárni.
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés dr. Túsz Ferenccel
„Ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen!”
– Beszélgessünk egy kicsit!
– Ha én egyszer elkezdek mesélni...
– „Ha én egyszer kinyitom a számat...”
– Nem szeretném, hogy dicsekvésnek vegyék, amit elmondok.
– Ne szerénykedj! November 15-én ünnepeled 75. születésnapodat. Biztosan sok mindenen átmentél életed során. Kezdjük elölről a visszaemlékezést. Hogy indult?
– Egész életem „peches események” sorozata. Itt, Aradon születtem 1940-ben. Apám – pincér volt – menekült az oroszok elől, és átmentünk Nagyváradra, ott született az öcsém. Amikor jött a front, elmenekültünk egészen Németországig. Apám állandóan részeg volt, anyám a gyerekekkel... Nagyon hiányzott neki az anyja, és visszajöttünk. Magyarországról szöktünk Romániába. De elkéstünk: már eltemették a nagymamát. Azt hiszem, jobban jártunk volna, ha Németországban maradunk...
– Elkezdtél iskolába járni.
– A Vegyes Líceumba írattak. Három év után kipakoltak onnan a Fürj utcai „akadémiára”. Negyediktől hetedikig oda jártam.
– Utána líceumba mentél?
– Ahhoz nem volt pénzünk. De itt volt a Fa- és Fémipari Szakközépiskola. Felvételi után felvettek az utolsó eresztésű magyar tagozatra. Épp hogy bekerültem; én voltam a huszadik. A félévi vizsgán már én lettem az első. Volt egy rajztanárunk, a Mureșan, az aztán megtanította a technikai rajzot. A mai napig nagy tisztelettel emlékezem erre az emberre... Az első év után aztán jött a minisztériumi határozat: a Fa- és Fémipari megszűnik. Döntenem kellett, hogyan tovább. Ott maradtam az inasiskolában. Rosszul tettem. Borzasztó gyenge praktikatanárunk volt.
– Hogy kerültél a líceumba?
– Bebolondítottak, hogy lépjek be az UTA evezősklubjába, tizenhét évesen. Abban az évben megnyertük az országos bajnokságot. Közben rájöttünk, hogy jó lenne, ha leérettségiznénk. Beiratkoztam az esti líceumba. Ott volt a Ficzay meg a Fábián... A Fábián szuper ember volt; a Fa- és Fémipariban is tanított. Otthon ki sem kellett nyitnom a tankönyvet, olyanok voltak az órái.
– Én is tőle tanultam meg a fizikát... A tanulás mellett dolgoztál is?
– Az inasiskola elvégzése után bementem a vagongyárba. Héttől háromig a gyár, egytől kettőig a sportkantinban bezabáltam, háromkor felültem a biciklire, következett az evezés a Maroson a Hármas-szigetig és vissza, öttől kilencig az esti líceumban. Soha sem hiányzott senki! Mindenki mindig ott volt az órákon.
– Az estiben.
– Ma meg sokan a délelőtti órákra sem mennek el... Mi negyvennégyen érettségiztünk és tizenöt közülünk főiskolát végzett. A lányomék is negyvennégyen végeztek, nappaliban. És ketten kerültek be.
– Hogy érezted magad a gyárban?
– Én ott nagyon boldog ember voltam. Apám elintézte, hogy a szerszámműhelybe vegyenek fel. Abban a műhelyben rengeteget tanultam. Ott dolgozott a gyár melósainak a krémje. Most is azt tartom, hogy mindenkitől lehet tanulni valamit, nem számít, hány osztálya van... Három évig maradtam ott. És leérettségiztem.
– Onnan mentél egyetemre.
– Egy barátommal átutaztam Temesvárra, hogy felvételizzek az elektromechanikára, levelezésire. Románul kellett vizsgáznom, én magyarul tudtam az anyagot. De hát fizikából meg matekból nincs sok szöveg, inkább képletek, levezetések, rajzok...
– Nem volt túl nehéz levelezésin elektrotechnikát végezni?
– Ment a dolog keményen. Harmadévben kihoztak egy rendeletet: megszűnik a levelezési. Át kellett iratkoznom a nappalira. Letettem tíz különbözeti vizsgát, és elvégeztem az utolsó három évet. Szerencsémre a gyártól kaptam havonta 875 lej ösztöndíjat; anyám hétszázat keresett. Fociztam is; onnan is jött egy kis pénz. Nem voltak anyagi gondjaim.
– Az államvizsga után visszajöttél a vagongyárba?
– Az nem volt olyan egyszerű. Paroșeni-re helyeztek. Pedig az aradi vagongyár ösztöndíjasa voltam. Visszautasítottam a felajánlott lakást, és a katonai szolgálat befejezése után elintéztem, hogy visszakerüljek Aradra.
Gépesítés, robotizálás, automatizálás
– Hogyan kerültél kapcsolatba a hegesztéssel?
– Először a szerszámműhelyből felkerültem a tervezési osztályra. Rengeteg újítást adtam be. Egyszer nagyra becsült főnököm, Chevereșan, hogy fizetésemelést adhasson, bejelentette, létrehoznak egy hegesztési főosztályt, amelynek én leszek a technológus irodafőnöke. Nagyobb fizetéssel. Nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogyan kell hegeszteni. Elkezdtem lejárni a hegesztőkhöz ellesni tudományukat, majd elvégeztem egy egyetem utáni hegesztő szakmérnöki képzést, Temesváron. Hamarosan kineveztek hegesztési főmérnöknek.
– Utána továbbléptél.
– Nem tudtam nyugodni, és elkezdtem kicsit komolyabb dolgokkal foglalkozni: gépesítés, robotizálás, automatizálás. Szerencsém volt, hogy amikor terveztem egy robotot, azt meg is építettük, és működött. Akkor felbátorodtam, és elvégeztem a robottechnika egyetem utáni képzést, Temesváron, Kovács professzornál. Letettem az államvizsgát. Este felhívott az öreg és felajánlotta, hogy iratkozzam be a doktorátusra. Akkor én már tanársegéd voltam a vagongyár mellett működő üzemmérnökin. Addig győzködött az öregúr, míg beadtam a derekamat, és jelentkeztem a felvételire. Sikerült.
– Nem lehetett könnyű dolgod.
–Nyolc évet kínlódtam, míg sikerült elnyernem a műszaki tudományok doktora címet. Közben tanítottam a Vlaicu Egyetemen; szükségük volt hegesztési szakemberre. Kilencvenháromtól teljes normával átmentem az egyetemre. 2006-ban nyugdíjaztattak. És utána megszűntették a hegesztés szakot.
– Hogy sikerült megkapnod a professzori címet?
– Miután ledoktoráltam, docens lettem. Több publikációm és tíz szakkönyvem jelent meg. Két évre rá versenyvizsgáztam, és professzor lettem.
„Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam”
– Hogy telnek nyugdíjas éveid? Méla nyugalomban, vagy aktívan?
– Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam.
– Én is. De kezdem megszokni.
– Az járt a fejemben, hogy már nincs rám szükség; mi a túrót fogok csinálni egész nap?... Három nap múlva felhívtak a Feroneriától. Szakmai tanácsra volt szükségük. Utána még többször kérték a segítségemet. És hívtak hidat építeni Nagyváradra, hegesztett szerkezetet kiegyengetni Ploiești-en, vagy vagonoldalfalakat kijavítani Pașcani-ban. Ezenkívül, régóta szerződésem volt a Nemzeti Hegesztési Intézettel; Aradon és a megyében én tesztelem a hegesztőket. De jelenleg is óraadó tanár vagyok a Kolozsvári Műszaki Egyetemen. Temesváron, a Nemzetközi Hegesztőmérnöki Kurzuson tanítok; akkreditált vizsgáztató vagyok. És elnöke az Aradi Magyar Kis- és Középvállalkozások Fejlesztési Központjának. (CEDIMMAR).
„Sohasem vizsgáztattam írásban”
– Úgy tudom, hogy a sport sem áll távol személyedtől.
– 1970-ben beszálltam az úszóversenyek szervezésébe. Addig nemigen volt ilyesmi. Hamarosan én lettem a szakosztályvezető, aztán a Megyei Úszó- és Vízilabda-szövetség elnöke és vízilabda-játékvezető is... Egyszer Nagyváradon kiürítettem a nézőtér első három sorát. Kérdezte a válogatott edzője, miért tettem ezt. Egyszerű volt a válaszom: „Azért, mert a negyedik sorból nem tudnak leköpni...”
– Azt hallottam, hogy az egyetemen rendkívül igényes, szigorú tanár voltál, a vizsgáidon nem mentek át simán a diákok...
– Az volt az elvem, hogy ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen. Nem az volt az érdekes nekem, hogy elvégezzék az egyetemet azok, akik oda jártak, hanem az, hogy mi lesz belőlük. Van olyan egykori tanítványom, aki az Egyesült Államokban doktorált, a másik meg a legnagyobb kanadai vagongyár hegesztési-robot részlegének az igazgatója.
– Hogy folytak ezek a kemény vizsgák?
– Sohasem vizsgáztattam írásban. Mindig azt mondtam, hogy a képletek, a diagrammák beszélnek. Csak meg kell tudni szólaltatni őket... A szigorúsággal azt értem el, hogy egyre kevesebben jelentkeztek a hegesztésre.
– Szerintem, ebben a szülők is ludasok voltak.
– A szülőnek úgy kell irányítania a gyereket, hogy azt csinálja, amit szeret. Mert akkor nagyobb a hatásfok. Másodsorban, azt kell sugallni a gyereknek, hogy abban, amit szeret, ő legyen a legjobb. Akkor sohasem lesz munkanélküli.
Büszkén vállalom, hogy magyar vagyok”
– Beszélgetésünk következő témaköre: közélet, politika. Voltál alprefektus, háromszor municípiumi tanácsosnak választottak... Jó volt ez neked? El tudtál- e érni vele valamit?
– Mint kisebbségi, mindig úgy éltem és dolgoztam, hogy olyasmit csináljak, amire azt tudja mondani a többség, hogy azt csak az a „bozgor” tudja megcsinálni. Így akartam népszerűsíteni a magyarságomat. Mert büszkén vállalom, hogy magyar vagyok.
– Mikor iratkoztál be az RMDSZ-be?
– Még az elején, amikor neves szakembereket gyűjtöttek össze oda. Azért, hogy harcoljunk valamiért, hogy elérjünk valamit... Nem szeretek sokat dumálni, de ha elkezdem a dumát, legtöbbször kitör a balhé... Első konfliktusom akkor pattant ki, amikor Z. elvtárs írt egy újságcikket a Vatra Românească nacionalista szervezet nevében, ellenem. Mert a gyárban aláírattam a kollégákkal egy nyilatkozatot, amely szerint „a magyar iskola a magyaroké”. Válaszoltam egy mérsékelt hangú cikkben. De nem hagyták abba a szemetelést; még hónapokig tartott a támadássorozat. S következtek az éjszakai telefonhívások, fenyegetések... A hatalmas stressz hatására a feleségem cukorbeteg lett.
– Nem törtél meg, tevékenykedtél tovább a politikában.
– ’96-ban államtitkárnak akartak kinevezni, nem mentem. Majd elvállaltam az alprefektusi állást, itthon. Azt mondta akkor Tokay: „Mi nem azért hozunk ide embereket, hogy doktorok legyenek, mi azokat nevezzük ki, akiknek már megvan a doktorátusa.”
„Nem voltak nagyravágyó törekvéseim”
– Jelenleg milyen közéleti tevékenységet végzel?
– Elnöke vagyok a Kulturális Autonóm Tanácsnak (KAT). Rengeteg a kérdőjel… Azt gondolom, egy kis felvilágosító, népszerűsítési munkát kellene végeznünk a románság részére, hogy kiderüljön, kik vagyunk, milyen a történelmünk, kik a tudósaink, milyen íróink, költőink vannak.
– A tanügyi bizottságnak nem vagy tagja?
– Dehogynem! De nemigen hívnak el a gyűléseikre. Részt vettem az új tanügyi stratégia kidolgozásában is. Elméletben… Az iskoláról most ennyit…
– Más… Álmaid, amelyek megvalósultak, álmaid, amelyek nem valósultak meg?
– Sohasem voltak álmaim. Nem voltak nagyravágyó törekvéseim. Szerettem minél jobban megcsinálni azt, amibe belefogtam. Sohasem utasítottam vissza senkit.
– Hogy állsz az egészségeddel?
– Nyomom minden reggel az 50-50 fekvőtámaszt, illetve hasizom-gyakorlatot. Az örömfocizást nemrég abbahagytam. Pedig nagyon élveztem. Régebben jó volt a társaság.
– Akarsz-e valamit említeni a családodról?
– Minden évben egyszer-kétszer kocsiba ülünk, vagy repülőre szállunk, lányomékkal, unokáimmal együtt. És önfeledten vakációzunk. Mindenki mindenkit szeret. Remélem!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Versek, történetek az anyanyelvről
Először ünnepelték mg Aradon a Magyar Nyelv Napját, amelyet ötödik éve november 13-án ülnek meg Kárpát–medence-szerte, és Romániában először hivatalosan: az RMDSZ idén tavasszal kezdeményezte a nap megünneplését, s az államelnök pár nappal ezelőtt írta alá az erre vonatkozó törvényt.
Az RMDSZ aradi székházában pénteken délután kisszámú közönség előtt Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg az összejövetelt, a magyar nyelv, anyanyelvünk fontosságát hangsúlyozva magyarnak maradásunk szempontjából. Jámbor Gyula újságíró a magyar nyelv eredetéről, hivatalossá válásának (1844. november 13.) körülményeiről, a magyar nyelvújítás, szókészlet, kifejezőerő néhány kérdéséről beszélt, Czernák Ferenc lippai versmondó pedig több kedvenc, a magyar nyelvről és hazáról szóló szép verssel örvendeztette meg a közönséget.
Nyugati Jelen (Arad)

„A testvérvárosi kapcsolat közös felelősség”
Kritikus hangnemű véleményt tett közzé Facebook oldalán a november 13-án megszervezett Gyula–Arad Kézfogások kapcsán a gyulai önkormányzat egyik képviselője. Bod Tamás túl azon, hogy felrótta, hogy nem hívták meg a Gyulai Városházán megtartott rendezvényre Susánszki Imre ötletgazdát, utalva Bognár Levente aradi alpolgármester egyik javaslatára, számon kérte a két önkormányzat eddigi munkáját. „Mulatságos volt, amikor Bognár Levente, Arad alpolgármestere azt javasolta: a testvérvárosok a sport és a civil szféra területén is keressék az együttműködés lehetőségét. A két szomszédvár ugyanis több mint két évtizede testvérváros. Ekként felmerül a kérdés: e téren mit csináltak eddig?” – írja a magyarországi politikus.
A válasz jogán Bognár Levente aradi alpolgármester – aki egyébként hosszú évek óta építgeti a két város közötti kapcsolatot – a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: ezeken a találkozókon „mindig azt kell nézni, ami bennünket összeköt, nem pedig ami szétválaszt.” „Örültünk volna, ha a képviselő kolléga is csatlakozik hozzánk a közös tanácsülésen, ahol ezt a problémát is felvethette volna. Ha csatlakozik, akkor most tudná, hogy akkor, ott azt mondtam: a testvérvárosi kapcsolaton belül fontos, hogy egymással tartsuk a kapcsolatot és hogy a civilszervezeteken keresztül minél több partnert tudjunk toborozni projektjeinkhez. Ezek a találkozók azért vannak, hogy megbeszélhessük közös problémáinkat. Fontos, hogy mindenki azonosulni tudjon ezzel a kötelékkel. Egy testvérvárosi kapcsolat nem csupán a két város vezetőségének a felelőssége, hanem az egész közösségé, maguké a polgároké. A közös tanácsülés arra volt jó, hogy mérleget vonjunk az elmúlt év eseményeiből és megnézzük, mit lehet tenni a továbbiakban. Egy ilyen kapcsolat csak akkor működhet aktívan, ha minél többen bekapcsolódnak” – hangsúlyozta Bognár, aki szerint a Kézfogások aradi rendezvényét december 11–12-én szervezik az Aradi Városházán. Az elkövetkező esemény középpontjában a„Helyi polgárok az európai közéletben – hálózat a polgári részvétel erősítéséért” testvérvárosi projekt áll, melynek projektgazdája Gyula Város Önkormányzata. Ennek kapcsán Bognár Levente elmondta, örülnének, ha a decemberi találkozón minél több aradi civilszervezet képviseltetne, hisz részvételük kulcsfontosságú a testvérvárosi hálózatépítésben.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása Aradon
A magyar drámairodalom egyik klasszikus darabjával, Molnár Ferenc Liliomjával folytatódik az Aradi Kamaraszínház évada. 2015. november 25-én és 26-án, 19 órakor a Nagyváradi Szigligeti Színház előadását tekinthetik meg a nézők a Ioan Slavici Klasszikus Színház nagyszínpadán.
A Liliom egy külvárosi legenda, ballada két, egymásra utalt ember néma szerelméről. Ének a Paradicsomból való kiűzetésről. A végzet játéka egy olyan emberrel, aki nem ismert megalkuvást, kerülte a törvényt és a hétköznapokat. Molnár Ferenc vurstli áhítatú, édes-bús legendája a maga kedvesen líraizáló érzelmességével, a tiszta szívű vagányok és a szerelmes kis cselédek kétségkívül hatásos sablonromantikájával a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott darabja. Az előadást Szikora János Jászai Mari-díjas rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója állította színpadra.
„A színészi játék mindvégig erős, a díszlet kimondottan eredeti, és visszafogottságával még inkább a színészi teljesítményre irányítja a nézők figyelmét” – írja az előadásról Balogh Levente.
Szereplők: Kardos M. Róbert, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Szotyori József, Hunyadi István, Meleg Vilmos, Fodor Réka, Magyari Izabella, Hajdu Géza, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Kiss Csaba, Kocsis Gyula.
Nyugati Jelen (Arad)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aradi történetek, emberek – és már fotók is
Puskel Péter könyvbemutatója
Tavaly nyáron, az Aradi Magyar Sajtó ünnepén jelent meg Puskel Péter Aradi történetek, emberek című kötete, mely rövid és frappáns tárcákat tartalmaz. Az itt összegyűjtött írások 2009 és 2013 között a Nyugati Jelenben is olvashatóak voltak. A könyv nagy sikernek örvendett, és gyorsan elfogyott, nem is jutott belőle mindenkinek. A most bemutatott kötet egy második, válogatott kiadás, melyet Siska-Szabó Zoltán fotóművész illusztrációi díszítenek. A rendezvényre a Jelen Ház dísztermében került sor csütörtök este.
A házigazda Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője volt, ő beszélgetett el a szerzővel annak új könyvéről. „Mint annyi más kötet akár tőle, akár másoktól, ez is egy kis tükör Aradról és Arad híres embereiről” – mondta bevezetőjében. Azt is szóvá tette, hogy bár a bemutatóra rengetegen eljöttek, sajnos kevés volt a fiatal. Talán ők hiányoztak a legjobban a rendezvényről.
Az esten jelen volt Bognár Levente alpolgármester is, aki a szerzőnek mondott köszönetet. „Köszönöm szépen Puskel Péternek, hogy itt lehetünk, és hogy mi, az aradi magyarok, büszkélkedhetünk egy ilyen könyvvel. Ebből is látszik, hogy a költségvetésben jó irányba mentek az összegek, a pályázók jól végezték a munkájukat. Olyan kiadvány született, amely mindenképpen az aradi magyarság büszkesége, sőt: a városé is! Mi, aradiak, olyan kulturális örökséget tudhatunk magunkénak, mellyel nem csak Romániában, de egész Európában is büszkélkedhetünk. Ugyanakkor fontos az is, hogy ezt el tudjuk mondani gyermekeinknek, utódainknak, de azoknak is, akikkel együtt élünk.”
Az első kérdés, amit Bege Magdolna feltett Puskel Péternek az volt, hogy tud-e mondani kiemelkedően pozitív vagy negatív élményeket, visszajelzéseket munkájáról, munkájával kapcsolatban? Kiemelkedően rossz, mint kiderült, nincs, azonban többször kapott nagyon jó kritikát, és az mindig jólesik az embernek, ahogyan az is, ha kiírhat magából dolgokat. Hogy most épp min dolgozik – ami a következő kérdés volt – nem derült ki egyértelműen, mert több ötlete is van. Valószínű azonban, hogy néhány aradi középület kerül majd reflektorfénybe. Olyan épületek, amelyek története és egyben azok lakóinak története is megérdemel egy kismonográfiát. Konkrét történetet az épületekről, emberekről, vagy olyat, ami benne lesz majd a kötetben, nem mesélt.
Puskel Péter elmondta többek között, hogy nagyon jó időszakot élünk az irodalmi és helytörténeti művek szempontjából. Nagyon sok könyvbemutató volt az utóbbi időben. „Lehet ennek az oka az, hogy elgépiesedett, elektronizált világunkban nagyon sokan úgy érzik, hogy van mondanivalójuk. Dolgoznak, és ennek én örülök. Szeretném ugyanígy megemlíteni azt is, hogy az aradi és Arad megyei tollforgatók közül, főleg az utóbbi 15-20 esztendőben, nagyon sokan befutottak, és folytatják tevékenységüket más városban. […] És annak is örülök, mondom még egyszer, hogy ilyen szép számban megjelentek, mert ez talán nem is a személynek szól, hanem inkább annak a könyvnek, amit Önök kézbe kaptak. Köszönöm!”
Az est hangulatát fokozta, hogy a bemutató előtt, míg a vendégeket fogadták és kiosztották az ingyenes példányokat, Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenével kedveskedett a jelenlévőknek. Ezen felül Brittich Erzsébet elszavalt két saját verset, melyeket erre az alkalomra írt. A bemutató végeztével hosszas sor kígyózott a szerző asztalánál, az előtérben pedig sós és innivaló várta a vendégeket.
A szervező, az aradi Pro Presens Alapítvány köszönetet mond Arad Municípium Kulturális Központjának (CMCA), melynek segítsége nélkül a kötet második, válogatott és illusztrált kiadása nem jelenhetett volna meg.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Folyik a dokumentálódás a Szántay-filmhez
„Vissza kell hozni a köztudatba”
Amint arról a november 11-i lapszámunkban már olvashattak, az aradi Miloș Cristea Egyesület (elnöke Claudiu Cristea) égisze alatt Arad egykori neves építészéről, Szántay Lajosról készül dokumentumfilm. Az Arad Municípiumi Kulturális Központ által finanszírozott produkciót az ötletgazda, Titus Muntean fogja rendezni.Az aradi származású, 65-ös születésű, közismert rendezőt sikerült pár percre szóra bírnia lapunknak, és bár nagyon apró részleteket (érthetően) még nem kívánt elárulni, néhány érdekességet megosztott velünk a dokumentálódási szakaszból. „Claudiu Cristeával beszélgetéseink során gyakran került szóba Szántay, az egyesület is többször foglalkozott a témával különféle projektjei során, így szinte nem is volt kérdéses, hogy elvállalom ezt a munkát. A projekt első fázisában igyekszem mindent megtudni Szántayról, munkájáról, örökségéről. Jelenleg az információgyűjtés, kutatás szakasza zajlik” – mondta a rendező, aki szerint vizuális szempontból lesz nagy kihívás a projekt, mivel alig három-négy fénykép maradt vissza a főszereplőről. Ennek érdekében már konzultált a témában jártas szakemberekkel (helytörténészekkel, muzeológusokkal, építészekkel stb.), akik tapasztalataikkal, ismereteikkel segíthetik a történet minél hitelesebb filmes reprodukálását. Ami az anyagiakat illeti, a projekt vezetői egyelőre csak a dokumentálódási szakaszra kaptak pénzt a várostól, a filmgyártási költségekre még nincs fedezetük. Az első szakaszt várhatóan év végéig lezárják, ez idő alatt zajlanak majd a meghallgatások (casting) is, a rendező szerint elképzelhető, hogy a filmben rekonstruált események, újrajátszások is előfordulnak. Muntean egyébként számos tévés produkciót rendezett és írt, köztük az Aradon is nagy sikerrel fogadott, a fiatal Tavi nevű pártaktivista történetét elmesélő Mozikaraván c. (Caravana cinematografică) ironikus nagyjátékfilmet, az egy bukaresti taxisofőr 70-es évekbeli kálváriáját bemutató Vizsga (Examen) című alkotást vagy a HBO csatornán többek között Marcel Iureş színművész főszereplésével korábban bemutatott În derivă filmsorozatot.Az aradi rendező, aki többek között Gothár Péter Kossuth-díjas magyar filmrendezővel is dolgozott együtt a Jancsi és Juliska című filmnél, számos elismerést kapott alkotásaiért. Mozikaraván c. filmjét például 2011-ben négy kategóriában (legjobb smink, legjobb jelmeztervező, legjobb eredeti filmzene, legjobb díszlettervező) jelölték Gopo-díjra. A Szerelmem, Arad című nagy sikerű, Arad város utcáin játszódó film is az ő keze munkáját dicséri, az alkotásban Miloș Cristea néhai aradi építészt láthatják viszont a nézők. Titus Muntean rendező úgy érzi, Szántay Lajos emlékét nem szükséges rehabilitálni. Nagysága vitathatatlan, csupán vissza kell hozni őt, az életművét a köztudatba. „Úgy érzem, a dokumentumfilm egyrészt erkölcsi kötelességem a várossal szemben, másrészt nagyon szeretem a város építészetét és úgy gondolom, egy ilyen film talán megerősítheti a közösségi öntudatot”.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

„Mesékkel helyükre kerülnek a dolgok”
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Nagyváradon az Aranytoll című F. Diósszilágyi Ibolya meseíró emlékversenyt. Változatos programok zajlottak a hétvégén, gálával ért véget a vetélkedő.
Maga a verseny szombat délelőtt zajlott: a különböző megyékből, valamint Magyarországról érkezett negyedikes diákoknak a megadott szavak alapján kellett mesét írniuk, a zsűri többek között az eredetiséget, kifejezőkészséget, ötletességet, fordulatokat értékelte. Amint a szombat esti gálaműsoron Zsigmond Emese zsűrielnök, a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője elmondta, a meseíró gyerekek bebizonyították, hogy helyén van a lelkük, a történetekben ugyanis az igazság és a becsületesség győzedelmeskedett, nem hiányzott a humor sem és szinte mindenki nagyszerű helysírásról, gazdag szókincsről tett tanúbizonyságot. A zsűri tagjai voltak továbbá Alföldy Andrea, Búzási Noémi és Tankó Veronika Zita tanítónők.
Feszültség, oldás
A verseny után kézműves műhelyek zajlottak, majd városnézésre mentek a gyerekek és a pedagógusok, ezt követően pedig Ferge Béla budapesti zenetanár tartott kreatív zenei foglalkozást gyerekeknek és felnőtteknek. Szó esett arról, hogy a gyerekkorunkban hallott zene egész életünkre belénk vésődik, hogy a gyerekeknek nem „hígított művészetet” kell adagolnunk, hanem igazit, hogy a zene célja – amint az Yehudi Menuhin is megfogalmazta – az, hogy örömet szerezzen és egyúttal megmondja az igazat. A magyarországi pedagógus példákkal illusztrálta, hogy van zene, amely a világban lévő erőszakra mutat rá, de nem szerez örömet és csak részigazságot fejez ki, és van zene, mely mindent valószerűtlenül rózsaszínnek mutat be. A jó zene viszont feszültséget kelt és fel is oldja azt, dallammal, ritmussal és harmóniával – ez a kettősség egyébként egész életünkre jellemző, hangzott el. A műsor közös énekléssel folytatódott, a gyerekek vihart produkáltak különböző hangszerekkel, majd különböző zenei fogalommal ismerkedtek meg játékos módon.
Elismerés
Szombat délután díjkiosztó gálával folytatódott a vetélkedő. Tunyogi Katalin szervező, a Pertinax Egyesület vezetője elmondta: a verseny is a feszültség és az oldás jegyében zajlott, hiszen a meseírást szórakoztató programok követték, és egyetlen résztvevő sem megy el jutalom nélkül. A rendezvény támogatói között külön kihangsúlyozta a Bihar megyei Tanács, valamint a Communitas Alapítvány segítségét, majd átadta a szót Szabó Ödön parlamenti képviselőnek, aki elismerő szavakkal illette az immár nagykorú meseíró verseny szervezőit, s kiemelte a vendéglátó szülőknek az érdemeit – ők a mai egoista világban ajánlották fel saját családi fészküket a más megyékből, illetve a határon túlról érkező gyerekek számára. A verseny jó hírneve nagyrészt nekik köszönhető, hangzott el. A mesevilág menekvés és egyben terápia, s a gyerekek alkotásai egyúttal társadalmunkról vallanak majd ötven, száz, vagy kétszáz év múlva, tette hozzá.
„Hazugság”
Leszák Ferenc, a diósdi Eötvös József Általános Iskola igazgatója a testvériskola, illetve a diósdi lakosok üdvözletét hozta el, s megerősítve Szabó Ödön szavait kifejtette, hogy az önzőségen túl kell lépni, s ők itt Nagyváradon minden alkalommal a meleg, emberséges segítőkészséget tapasztalták. A gálaműsor fellépésekkel folytatódott – a mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport többek között Küküllő-menti és kalotaszegi táncokat mutatott be, s fellépett a Francisc Hubic művészeti iskola balett csoportja, továbbá a Szacsvay Imre , valamint a diósdi Eötvös József általános iskola több diákja. Zsigmond Emese zsűrielnök felszólalása során kihangsúlyozta, hogy igazságszertettel mindent helyre lehet hozni, s hogy a mese egyik szerepe pont az, hogy segítsen helyre tenni a dolgokat, olyan „hazugság”, melynek szerepét csak a nagyon földhözragadt emberek nem értenek. „Azt kívánom, hogy ezekből a nagy-nagy hazugságokból pár év múlva a körülöttünk lévő világot helyre tevő igazságok legyenek”- mondta végül.
Nyertesek
A meseíró verseny az iskolai szakasszal kezdődött október elején, a határon átívelő döntőn pedig mintegy harminc negyedikes diák vett részt, Bihar megye mellett Arad, Hajdú-Bihar, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Szilágy, Szatmár megyékből, továbbá Pestről. A zsűri Dénes Pálma sepsiszentgyörgyi tanuló munkáját ítélte a legjobbnak, a második díjat Linzenbold Frida szatmárnémeti diák, a harmadik díjat pedig Máté Dóra szatmárnémeti diák nyerte el.
Neumann Andrea
erdon.ro

Unitárius Találkozó Temesváron
„Szórvány vagyunk a szórványban, kisebbség a kisebbségi létben”
November 22-én, vasárnap unitárius találkozót tartottak a temesvár-belvárosi református templomban. Az istentisztelet keretében Bálint Róbert Zoltán unitárius lelkész, közigazgatási előadótanácsos szolgált, a rendkívüli eseményen részt vett Koppándi-B. Zoltán, a Dél-Nyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség lelkésze, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Molnár Zsolt parlamenti képviselő, a történelmi egyházak képviselői, unitárius hívek és hozzátartozóik, felekezeti hovatartozástól függetlenül.
A szép számú egybegyűltet Koppándi-B. Zoltán dévai unitárius szórványlelkész köszöntötte. „A temesvári Unitárius Találkozónak kettős célja van – mondta Koppándi-B. Zoltán –, az egyik célunk az, hogy a Temesváron és a megyében élő unitáriusokat megszólítsuk, egy kicsit fölrázzuk, hiszen hitünk és meggyőződésünk, hogy minden egyes egyén fontos. A másik célunk egyfajta kéznyújtás, köszönetnyilvánítás a történelmi magyar egyházak képviselői felé” – mondta a dévai unitárius lelkész, aki külön megköszönte a helyi evangélikus és református lelkészeknek a támogató munkát, illetve azt, hogy az ökumenizmus jegyében ezt ennyire természetes módon teszik meg. Koppándi-B. Zoltán azt is elmondta: két évvel ezelőtt megalakult a Dél-Nyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség, és ő szórványlelkészként négy megyében élő unitárius hívek számára tart istentiszteleteket, látja el őket lelki támasszal.
„Első célunk volt Dévát, mint központot megerősíteni – mondta a szórványlelkész –, hiszen számunkra nagyon fontos Déva, egyházalapító püspökünk ott halt mártírhalált. Ezt a fontos lépést megtettük. Havonta tartok istentiszteleteket a temesvári unitárius hívek számára, itt kialakult egy mag, és most azt akarjuk, hogy ezt kibővítsük. Következő célunk pedig az, hogy mindezt Aradon is megtegyük, ezért örömmel hallottam, hogy Aradról is érkeztek képviselők. Nekünk kötelességünk mindent megtenni azért, hogy a szórványban élő unitárius híveket is összetartsuk. Ha ezen a vidéken magyarságként szórványról beszélünk, akkor unitáriusokként szórvány vagyunk a szórványban, kisebbséget alkotunk a kisebbségi létben” – mondta befejezésül Koppándi-B. Zoltán.
A temesvári unitárius közösség színvonalas ünnepi műsorral lepte meg a találkozó résztvevőit. Szilágyi Borbála zenetanárnő orgonán Bach-menüettet adott elő, Illés Izabella szavalt, furulyán játszott Illés Sándor és Fóris Zoltán, trombitán Fóris András és Szabó Ferenc, a verset betanította Bakó Ágnes, a zeneműveket Szabó Ferenc tanító. A templomi ünnepség a Himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a szervezők ünnepi ebédre invitálták az unitárius találkozó résztvevőit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Jókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon.
Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről.
Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből.
Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon).
Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással.
Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel.
Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendkívüli Kaláka- és Fonó-koncert Aradon
Együtt segítsük a hátrányos sorsú magyar gyermekeket!
Összefogással nagyszabású jótékonysági napot szervez az Aradi Kamaraszínház, több aradi magyar civilszervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők, a közelgő karácsonyi ünnepek előtt, a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes erdélyi szórványvárosokban tartandó turnéját a MOL Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nemzetiségű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. A koncert helyszíne az Aradi Kamaraszínház (a Bábszínház épületében), időpont 18 óra. A terem befogadó képessége miatt a létszám 200 főre korlátozott, a helyek elfoglalása érkezési sorrendben történik.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenekar fellépésével folytatódik a jótékonysági est.
Az Agócs Gergely vezette eMeRTon és Kodály Emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik. Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat „Az év szenzációja” díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekinthetik meg 20 órai kezdettel.
Legyünk együtt azért, hogy segíthessünk!
Szervezők: Aradi Kamaraszínház, Aradi Táncház Egyesület, Tulipán Könyvesbolt és Borozó, SiS Solutions, Csiky Gergely Főgimnázium.
Nyugati Jelen (Arad)

Sikerült nagyobb teret biztosítani a magyaroknak a kulturális stratégiában
A szerdai tanácsülésen került megszavazásra többek között Arad Municípium Kulturális Stratégiája is, melynek kidolgozásánál sok olyan kisebbségi kérdés kimaradt, melyre az etnikai közösségek érzékenyek, enyhén szólva igencsak megfeledkeztek a magyarokról. (A szerk.: Puskel Péter november 25-i lapszámunkban megjelentetett jegyzetében sérelmezte is mindezt.) Ezt a „mulasztást” sikerült némelyest helyrehozni néhány olyan kiegészítő javaslattal, melyet Bognár Levente alpolgármester terjesztett a képviselőtestület elé, és melyre a tanácsosok rá is bólintottak. Talán stratégiai megfontolásból, taktikai lépésből – nehogy valakiknek szemet szúrjon a túl sok magyar igény – kezdte a javaslatokat az alpolgármester az aradi írók támogatásával, majd rátért az aradi magyar kulturális életre. Mint lapunknak elmondta, az aradi magyar érdekképviseleti szervezeteket már nagyon régóta foglalkoztatja egy olyan épület, multifunkcionális helyiség gondolata, ahol nagyobb méretű magyar rendezvényeket, eseményeket lehetne szervezni. Egy olyan helyiségre gondoltak, ahol színházi körülményeket is tudnának biztosítani. Például a Kamaraszínháznak, vagy a Kölcsey Színpad számára. Erre a legalkalmasabbnak tűnik a Stúdió-mozi terme, ezt is belefoglalták a javaslatba. Második pontban, a kisebbségi kultúra önkormányzat általi fenntartását célozzák meg. „Nagyon fontos, hogy a kisebbségi – és itt kiemelem a magyar tannyelvű iskolákat – oktatási intézmények is kapjanak támogatásokat a hagyományápoló, kulturális rendezvényeikre. Csak akkor beszélhetünk hosszú távon kisebbségi kultúráról, ha ezt az irányt a kisebbségi oktatásban is megtartják”.
Az aradi magyarok másik sérelme, hogy a kulturális stratégiában szereplő civilszervezetek listájáról nagyon sok magyar (és más kisebbséget képviselő) szervezetet kifelejtettek. Bognár szerint ezt a listát most pótolták, így most már hivatalosan is biztosított számukra egy ún. kulturális jelenlét a város életében.
Gheorghe Falcă fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az elkövetkezőkben jelentős teret szeretnének biztosítani a kultúra és az oktatás számára, hisz e nélkül gazdasági fejlődésről sem beszélhetünk. Ugyanakkor felkérte a civilszervezeteket, hogy tegyenek eleget Arad Európa Kulturális Főváros pályázatában felvállalt kötelességeiknek.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Házról házra járó betlehem a szórványban a Kaláka együttessel
Adventi koncertsorozaton lép fel a Kaláka együttes a bánsági és erdélyi magyar szórványvidéken december 7. és 11. között. A Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című előadás turnéja, amelyet a Haáz Rezső Alapítvány szervez, Aradon, Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Élesden várja a közönséget.
Becze Gábor, Gryllus Dániel, Major Gábor és Radványi Balázs december 7-én az Aradi Kamaraszínházban, 8-án Temesváron a Milleniumi templomban, 9-én Nagyszebenben a Filharmónia Thália termében, 10-én Brassóban a Reménység Házában és 11-én Élesden a református templomban lép fel.
Az aradi koncert nagyszabású jótékonysági nap része, amelyet az Aradi Kamaraszínház, több helyi magyar civil szervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium összefogásaként szerveznek. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők a közelgő karácsonyi ünnepek előtt a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes turnéját a Mol Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA, Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nyelvű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. 1987-ben jelent meg ez a lemez, azóta járnak a Kaláka-betlehemesek adventkor „házról házra”, templomról templomra, iskoláról iskolára, színházról színházra.
Minden évben néhány napot Magyarország határain túli magyarlakta vidéken töltenek, így az eddigi 600 karácsonyi előadás harmadát Erdélyben, a Partiumban, Kárpátalján, a Vajdaságban, a Felvidéken, Burgenlandban, Szlovéniában, a horvátországi Baranyában és Csángóföldön tartották, de énekelték karácsonyi koncertjüket Bécsben, Bukarestben, Szarajevóban és Zágrábban is.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenakar fellépésével folytatódik a jótékonysági est Aradon. Az Agócs Gergely vezette eMeRT-on és Kodály-emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik.
Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat Az év szenzációja díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekintheti meg a közönség 20 órai kezdettel.
Krónika (Kolozsvár)

Sarusi Mihály-est Aradon
Napokig hirdettük, hogy Sarusi Mihály december 3-án, csütörtökön délután Arad vendége lesz, a Magyar Írószövetség és az Irodalmi Jelen folyóirat közös szervezésű irodalmi estjén. A bízvást nagy sikerűnek mondható estre sor került, tegnap Sarusi Kisiratoson is jelen volt, ma pedig Erdőhegy irodalomszerető közönsége találkozhat vele.
Sarusi Mihályt sok aradi, de pláne kisiratosi ismeri – sokan személyesen vagy írásai kapcsán –, bár bizonyára kevesen vannak olyanok, akik mintegy félszáz (!) könyvéhez hozzájutottak volna, hisz ezek többsége, sajnos, számunkra szinte hozzáférhetetlenek. Az írói életműben, eddig, hét-hét regény és elbeszéléskötet, öt kisregény, három verseskötet, egy sor útirajz, falurajz, szépirodalmi tanulmány szerepel. S most itt van a Lönni vagy nem lönni, ez a monumentális kisiratosi falurajz (amelynek néhány része már nyomtatásban is megjelent), s amely mostantól teljes egészében digitális formában is hozzáférhető.
Az összejövetelt megnyitó Bege Magdolna, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese az írót üdvözölve mindenekelőtt erről a műről szólt, amelyet a szerző „villanykönyvnek” mond, mások digitális könyvnek vagy lapozónak neveznek.
A kis híján másfélezer (!) oldalas műhöz az Irodalmi Jelen (www.irodalmijelen.hu) honlapon lehet hozzáférni, amelynek kezdőoldalán, lefelé haladva megtalálható a Digitális lapozó, illetve e-pub, az NKA támogatásával címszó (az ott található három könyv a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre), s számítógépet használó olvasó könnyen rájön, hogy a Lönni vagy nem lönni lapozható, van tartalomjegyzéke, keresője, saját használatra öt évig egy-egy oldala vagy a mű egésze ingyenesen letölthető, kinyomtatható. „Benne van minden, ami Kisiratosról elképzelhető”, jellemezte a könyvet szerkesztője, Bege Magdolna, több száz oldalnyi csak maga a tájszótár. Sarusi Mihály egy kérdésre azt válaszolta: jó negyven éve kezdett el a témával foglalkozni kisiratosi származású édesapja elbeszélései, no meg egy veszprémi nyelvész kolléganőjétől kapott indíttatás nyomán. Aztán ott volt még öreganyja, Sarusi mama, a helyi legendák nagy ismerője, s a viszonylag gyakori kisiratosi látogatások: az ottani emberek nagy része maguk közül valónak tekinti Miskát.
Beszélt a szerző a kötet címéről is, amit nem maga talált ki, hanem – ki hinné – Shakespeare nyomán született (a Hamlet híres Lenni vagy nem lenni monológja után), de igen érdekes és kalandos kitérővel, amiben benne van egy több nemzedékkel ezelőtti falusi amatőr „szerep”, azaz színházi előadás is.
Ujj János kijelentette: nem akarja Sarusi életpályáját értékelni (őszintén szólva nehéz is lett volna korlátozott időben), annál is inkább, mert az rendkívül változatos, sokirányú, akárcsak az író életútja. Sarusiról azt írja a Google-címszó: magyar író, költő, újságíró, népművelő – de további fél tucat szakmát is űzött. S ha hozzátesszük, hogy első könyve 37 éves korában jelent meg (ma 72. évében jár), akkor láthatjuk: könyvei viharos gyorsasággal követték egymást. Magyar Krisztus c. regénye, amivel igazán berobbant a köztudatba, a modern magyar irodalom egyik kivételes könyve. Bőven idézett a méltató a Sarusi-könyvekről megjelent bírálatokból, amelyek igen nagyra értékelik a szerző munkáit, és nagy írókéhoz mérik alkotásait.
Réhon József (aki kis könyvet is kiadott barátjáról) így köszöntötte a szerzőt: „Végre egy igazi író!”, öniróniával utalva magára, akit annak idején Kovách Géza „író úrnak” titulált.
Megjegyezte ugyanakkor: Sarusi nyelvezete nem könnyű, de eredeti, a magyar irodalomban senkiével nem hasonlítható, s a gondolkodásmódja is különleges. Kifejezte ugyanakkor meggyőződését, hogy az írónak „lesz még nagy dobása”, a mostani, nyomtatásban még meg sem jelent Lönni vagy nem lönni-hez hasonló.
Az est folyamán néhány szó esett a Folyton növő S.M.-fa. Válogatás Sarusi Mihály műveiről és munkásságáról írt tanulmányokból című, idén a budapesti Hungarovox Kiadónál megjelent könyvről is. Huszonhat kritikus mond véleményt a szerző egy-egy könyvéről, illetve életpályájának egy-egy szakaszáról. Megtisztelő Arad számára, hogy a méltatók között három – Csanádi János, Réhon József és Ujj János – aradi is szerepel.
Aki meg szeretné ismerni Sarusi életművét, mondta valaki, az ebből a kötetből megismerheti. De persze még inkább az író műveiből.
Az est végén elhangzott két költemény: Fekete Károly Sarusi Mihály: Hun fohász, Czernák Ferenc József Attila: Thomas Mann üdvözlése c. versét mondta el, Sarusi Mihály pedig dedikálta könyveit.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)