Regionális honismereti találkozó
Immáron hagyományszámba megy, hogy minden év decemberében megrendezzék a Regionális Honismereti Találkozót, amelynek keretében a régió helytörténészei egymást kölcsönösen informáló összejövetelen számolnak be utóbbi időben végzett tevékenységükről, terveikről, javaslataikról, akár a közös munkát is előrevetítő elképzeléseikről. Az ilyen összejövetelekre eddig minden alkalommal Szegeden került sor, tavaly azonban felmerült, hogy máshol is meg lehetne azokat szervezni – ekkor javasolta Matekovits Mihály Aradot, aki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnökeként főszervezője is lett találkozónak.
Idén valóban Arad – közelebbről a Csiky Gergely Főgimnázium és igazgatója, Hadnagy Éva – volt az esemény vendéglátója.
A december 4-én délután a líceum tanári szobájában tartott összejövetelen jelen voltak a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület (CSMHE) és tagszervezetei, az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Dugonics András Alapítvány tagjai, Temes és Arad megyei helytörténészek.
A vendégeket és megjelenteket Matekovits Mihály, Bognár Levente aradi alpolgármester, Hadnagy Éva igazgató, Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes, leendő RMPSZ megyei elnök és Páll Lászlóné Szabó Zsuzsanna, a CSMHE elnöke köszöntötte. (Pellegrini Miklós egyebek közt elmondta, hogy Arad megyében 15 településen folyik magyar nyelvű oktatás.)
A köszöntők után több résztvevő – Balla Tamás, a Temesvári Bartók Béla Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanára, dr. Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója, Endrész Erzsébet, a Kiszombori Kiss Mária Honismereti kör képviselője, Gergelyné Bodó Mária, a CSMHE és az Anyanyelvápolók Szövetsége, Kiss-Pataki Adél a temesvári Bartók líceum részéről, Puskel Péter aradi helytörténész, Szanka József a Szegedi Meritum Kulturális és Művelődési Egyesület, Szatmári Sándor, Urbancsok Zsolt a Szirbik Miklós Egyesület és a Dr. Kecskeméti Ármin Egyesület (Makó) képviseletében, Olasz Angéla, Jámbor Ilona és dr. Muntean Raul Tibor aradi helytörténészek szóltak aktuális kérdésekről. A beszélgetés moderátora Károlyi Attila tanár, a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium aligazgatója volt.
A félnapos, eredményes találkozó a Szabadság-szobor előtti tisztelgéssel zárult, majd az aradi RMPSZ vacsorán látta vendégül a résztvevőket.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Korszerű oktatási segédeszközök a Szórvány Alapítványtól
A Temesvári Szórvány Alapítvány székházában december 7-én, hétfőn adták át az Alapítvány által meghirdetett és felajánlott számítástechnikai eszközöket, az ezeket igénylő Arad és Temes megyei oktatási intézmények képviselőinek. Korszerű oktatási segédeszközöket – laptopokat, asztali számítógépeket és multifunkcionális nyomtatókat – a temesvári 12-es számú Óvodának, az Ötvösdi Iskolának (Temes megye), valamint a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskolának és a Vadászi Iskolának adományozta a Szórvány Alapítvány.
A számítástechnikai eszközök ünnepélyes átadásán részt vett Valdman Kinga és Kovács Katalin (Szórvány Alapítvány), Bereczki Klára óvónő (temesvári 12-es Óvoda), Patik Izabella (az Ötvösdi Iskola képviseletében), Bálint Enikő, a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskola igazgatója és Szabó Beáta tanítónő (Vadászi Iskola). A 12-es Óvoda egy laptopot, az Ötvösdi Iskola egy asztali számítógépet, a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskola egy laptopot, a Vadászi Iskola pedig egy asztali számítógépet és egy nyomtatót kapott a Szórvány Alapítványtól. Az Arad és Temes megyei pedagógusok elmondták: a korszerű számítástechnikai eszközök nélkül ma már elképzelhetetlen a tanítás. „Az adományba kapott laptopot az iskolánk pedagógusai közösen fogják használni – mondta Bálint Enikő, a zimándújfalusi iskola igazgatója – a tanárok a laptopot beviszik az óráikra és filmeket vetítenek, virtuális múzeumlátogatást tesznek a diákokkal vagy zenét hallgatnak”. Hasonló célokra használja fel a laptopot Bereczki Klára óvónő a temesvári 12-es Óvodában.
„Ezeket a számítástechnikai eszközöket különböző pályázatok keretében szereztük be – nyilatkozta Valdman Kinga, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere –, úgy döntöttünk, hogy Arad és Temes megyei oktatási intézményeinek adományozzuk őket, ily módon is támogatva az oktatási infrastruktúra bővítését a szórványtelepüléseken. Két laptopot, két asztali számítógépet és két multifunkcionális nyomtatót hirdettünk meg és ajánlottunk fel, közülük öt számítástechnikai eszköz talált gazdára. Beérkezett még egy igénylés a Temesvári Magyar Diákszervezettől is. Ők kivetítőt és laptopot igényeltek, de projektorral nem rendelkeztünk, a laptopok esetében pedig az oktatási intézmények előnyt élveztek.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Felejthetetlen adventi esemény a minorita templomban!
Könyv készült a Vox Juventutis Gyermekkarról
Felejthetetlen esttel ajándékozta meg az aradi magyarokat a Kölcsey Egyesület december 9-én, szerdán délután a minorita templomban.Ó jöjjetek, hívek… címmel adventi kórustalálkozóra és hangversenyre gyűlt össze a népes közönség, a meghitt, szeretetteljes eseményen ugyanakkor bemutatták az egyesület Kórusaink III. című kiadványát, Horváth Tünde ny. zenepedagógus által az egykori hírneves aradi Vox Juventutis Gyermekkarról írt könyvét.
Az egybegyűlteket a mintegy kétórás, gondosan megszervezett rendezvény ötletgazdája, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a már évek óta hagyományként, Advent jegyében sorra kerülő esemény ezúttal is a keresztény magyar kultúra ápolását kívánja szolgálni. A nyitóbeszédet követően jól felkészült énekkarok és művészek melegítették fel csodálatos karácsonyi dallamokkal a templom hideg falait. Almási Gábor karnagy vezetésével fellépett a Kisiratosi Szalbek Vegyeskórus, dr. Garai Zsolt orgonaművész, Szabó Csilla énekművész, a Vox Angelicus vonósnégyes (Tóthpál Béla – első hegedű, Miskovits Tibor – második hegedű, Kászoni László – mélyhegedű, Pataky Károly – cselló), a Csiky Gergely Főgimnázium Énekkara (karvezető Szabó Csilla), Duffner Melinda, a Kolozsvári Filharmónia szólistája és nem utolsósorban az Arad-belvárosi Baptista Gyülekezet Kórusa. Az énekkarok műsora után Németh Éva volt csikys és egykori kórustag Székely János Zene c. versét szavalta el.
A kórusművek közé ékelve az Aradi Kölcsey Egyesületnek, a minorita templom kórusának és az In memoriam 1956 Egyesületnek a képviselői koszorúkat helyeztek el P. Karácsonyi István mártír minorita rendi atya (a templom egykori karnagyának) emléktáblájánál.
A rendezvény második részében megható pillanatok következtek. Az egykori neves Vox Juventutis Gyermekkar említésekor bizony sokak szeme megtelt könnyel, hiszen az 1991–2001 között működött kórus értékes gyöngyszeme volt az aradi magyar kulturális életnek. A legmeghatottabb, érthetően, maga a könyv szerzője volt, aki szívét-lelkét beletette munkájába. Az Arad Municípiumi Kulturális Központ által támogatott kötetet Matekovits Mihály mutatta be, hiszen ő volt az, aki a kórus minden lépését végigkövette, úgymond menedzselte azt, megalakulásától a feloszlásáig. „Szükség volt erre a könyvre! Kell ez a könyv! Mert ez rólunk szól, aradiakról, erdélyiekről, az éneklés szeretetéről” – mondta, hangsúlyozva, a magyar kórus nem csak Erdélyben, hanem Európa több városában is fellépett, öregbítve városának hírnevét. „A Vox Juventutis egyedüli volt, mely saját magát adta minden alkalommal!”
A 130 oldalas könyvben a szerző az összes egykori kórustag nevét felsorolja, továbbá az olvasó megtudhatja, hol és milyen alkalmakkor lépett fel az énekkar, és milyen kitűntetéseket szerzett az évek során. A kórus életének különböző mozzanatait felelevenítő fényképekkel illusztrált kötet borítótervét Ódry Mária készítette. A kötetben továbbá a kórusból kirepült tagok gondolatait, illetve neves embereknek az emlékalbumokból egy csokorba gyűjtött elismerő szavait is felleli az olvasó.
Horváth Tünde elcsukló hanggal beszélt a könyvről. „Köszönöm a Vox Juventutis Gyermekkar menedzserének, kedves barátomnak a melegséggel teli méltatást és az elismerő szavakat, a könyv lektorizálását! Köszönöm a Kölcsey Egyesületnek és vezetőségének, az RMDSZ aradi szervezetének, az Arad Municípiumi Kulturális Központnak, a város magyar vezetőinek, az aradi egyházaknak, külön az aradi minorita rendháznak, iskoláimnak és vezetőiknek az anyagi és erkölcsi hozzájárulást, támogatást! Köszönöm családom, barátaim, kollégáim mellémállását, bíztatását és szeretetét! Köszönöm szeretett kórusom, a Vox Juventutis Gyermekkar több mint 150 tagjának szárnyaló hangját, csillogó szemét és az együtt elért sikereket! Csak így tudtuk folytatni elődeink oltárt építő munkásságát a magyar dal ápolásáért, mert nyelvében és dalában érez a nemzet!” A szerző beszédében nem feledkezett meg az énekkar barátjának tartott Csergő Ervin atyáról sem, akinek tolmácsolta adventi gondolatait, továbbá megköszönte a mentorának, példaképének tartott Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének bizalmát és jóságos irányítását.
Bognár Levente aradi alpolgármester a műsorral kapcsolatban hangsúlyozta: ezek azok a rendezvények, melyek meghatározóak a magyar kultúra ápolása és fenntartása szempontjából.
A rendezvényt egy egyedi momentummal zárták: az előadóművészek, kórusok közös énekléssel búcsúztak. Szász Károly Dalárok éneke c. versének Horváth Tünde által megzenésített változatát adták elő, Duffner Melinda előéneklése mellett. (Ezt a dalt zengte a kórus sok-sok éven keresztül.) Horváth Tünde vezényletével a kórustagokkal együtt énekelt az egész közönség, majd a magyar himnusszal zárták az élményteli programot. Emlékezetes est volt!
Népújság (Marosvásárhely)

Kulturális fővárosi cím: Szentgyörgy a nagy vesztes
Négy romániai város, Bukarest, Nagybánya, Kolozsvár és Temesvár pályázhat az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben – jelentették be pénteken a kulturális minisztériumban.
2021-ben ismét egy romániai város lesz Európa kulturális fővárosa, miután 2007-ben Nagyszeben viselte egy éven át ezt a címet. A bukaresti kulturális minisztériumban pénteken tartottak sajtótájékoztatót, amelyen a zsűri tagjai kihirdették azon városok listáját, amelyek eséllyel mérettethetnek meg a cím elnyeréséért.
Romániából összesen tizennégy város pályázott, most ezek közül választották ki a négy jelöltet, amelyek tovább versenyeznek. Az előválogatáson továbbjutottak nevét Steve Green, a zsűri elnöke jelentette be. A négy városon kívül Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Arad, Bákó, Brassó, Brăila, Craiova, Jászvásár és Suceava pályázott még.
Az előzsűrizés eredményét azt követően jelentették be, hogy az előző két napon meghallgatták a pályázatok szóbeli bemutatását. A tizenkét tagú bizottság tíz tagját az Európai Unió különböző intézményei jelölték. A zsűri arra kérte a versenyben maradt városok képviselőit, hogy egészítsék ki és tegyék jobbá pályázataikat, hiszen a következő megmérettetés augusztus és szeptember között lesz. Így várhatóan 2016 szeptemberében hirdetik ki a győztes romániai várost, amely 2021-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselheti. Abban az évben Románia mellett egy görög város, valamint az EU-tagságra pályázó Szerbia és Montenegró egyik települése viselheti a címet.
Szakáts István, Kolozsvár pályázatíró csapatának tagja a Transindexnek elmondta, az elkövetkező időszakot a pályázatuk feljavításával fogják tölteni. „Pár napon belül meg fogjuk kapni a zsűrinek az ajánlásait, hogy mivel érdemes foglalkozni. Aztán a következő fél évben nekifogunk feljavítani a pályázatot, elvégezzük az előkészülettel kapcsolatos teendőket: a kulturális tevékenységek, promóciós kampány, közpolitikák kidolgozását és a pénzügyi mechanizmusok kiépítését” – mondta Szakáts István.
A rövid listával kapcsolatban elmondta, hogy nagyon furcsállja, hogy Iaşi kiesett, ugyanis a moldvai városnak nem volt rossz pályázata. A Székelyföld kiesése az egyik szívfájdalma, hiszen nagyon számított arra, hogy bejön a pályázat, mert, ahogy fogalmazott, legalább anynyira drukkolt Sepsiszentgyörgynek, mint Kolozsvárnak. Viszont szerinte Craiova megérdemelten esett ki a versenyből.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a háromszéki megyeszékhely volt a megmérettetés legnagyobb vesztese. Szerinte az, hogy Marosvásárhely kihátrált a közös pályázási kezdeményezésből, mindkét pályázat erejét gyengítette. A városvezető különben arra számított, hogy hat pályázó marad versenyben, és ezek között lesz Sepsiszentgyörgy is. Átnézte a pályázatokat, és úgy véli, Bukarest és Temesvár után a sepsiszentgyörgyi volt a legjobb.
A polgármester a Háromszék napilapnak úgy nyilatkozott, az elbíráló bizottság kételkedett abban, hogy Sepsiszentgyörgynek lenne kapacitása egy ilyen méretű rendezvény megszervezésére. „A verseny nagy kihívás volt, 13 Sepsiszentgyörgynél nagyobb várossal méretkeztünk meg, ezért a mellettük való versenyzést már építő jellegűnek ítéljük meg. A pályázás ténye számos pozitív kezdeményezést hozott felszínre, új szintre emelte a régió kulturális szereplői, intézményei közti együttműködést” – mondta a polgármester, aki ígéri, az előkészítés során megfogalmazott kezdeményezéseket folytatják.
Megköszönte mindenkinek, aki a Székelyföldön támogatta a kezdeményezést. Rámutatott, „a pályázat előkészítése szembesített azzal, hogy képesek vagyunk felsorakozni, erőnket egyesíteni, erőfeszítéseket hozni, és falakat ledönteni egy közös cél érdekében”.
A közösségi oldalon felvetődött, hogy a döntést befolyásolta-e a kézdivásárhelyi terrorügy, ám a csapat egyik tagja úgy fogalmazott, ódzkodna attól, hogy akár egy gondolat erejéig is összekössék a két dolgot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön nyitott irodát a Magyar Nemzeti Kereskedőház
Sepsiszentgyörgyön nyitott irodát a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH), amely a Kárpát-medencében összesen huszonkét kirendeltséget tervez működtetni – írta kedden a Maszol.ro erdélyi hírportál. A sepsiszentgyörgyi Vállalkozói Inkubátorházban megnyílt képviseleti iroda magyarországi cégek háromszéki letelepedését, illetve székelyföldi vállalkozók exporttevékenységét támogatja. Skapinyecz Péter, az MNKH közép-európai kereskedelemfejlesztési hálózatának igazgatója a hírportálnak elmondta: Romániában a sepsiszentgyörgyi mellett Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Nagyváradon és Szatmárnémetiben van már, vagy nyílik a közeljövőben irodájuk. A tervek szerint februárban fejezik be az erdélyi hálózat kialakítását. Az igazgató elmondta, hogy Romániában jelenleg 12 900 magyarországi érdekeltségű vállalkozás tevékenykedik, amelyek 700 millió eurónyi befektetést valósítottak meg. Az MNKH képviseleti irodái ezt szeretnék továbbfejleszteni, a hozzájuk forduló vállalkozások számára piacelemzést biztosítanak, de segítenek a lehetséges partnerek felkutatásában, illetve jogi, üzleti, adó és vámügyi tanácsadást nyújtanak. Deák Gyöngyvér, a sepsiszentgyörgyi irodavezető elmondta, hogy a gazdasági kapcsolatok erősítésével akarnak hozzájárulni Székelyföld versenyképességének növekedéséhez. Az MNKH december 8-án Aradon és Nagyváradon nyitott képviseletet.
MTI
Erdély.ma

Vida Gábor íróasztala mellett
Már az alföldön felismerte, Erdélyben akar élni, gyermekkorának nyarait Baróton töltötte, és örökre elkötelezte magát a hegyek s az erdők mellett – hangoztatta Sepsiszentgyörgyön életéről, írásairól mesélve Vida Gábor. A marosvásárhelyi prózaíróval vasárnap délután a Tein Teaházban találkozhattak az érdeklődők – igen kevesen voltak –, ahol Hubbes László, a Sapientia EMTE tanára beszélgetett vele.
Vida Gábor 1994 óta a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, hagyományos prózát ír, több regény és novelláskötet szerzője. Hubbes László megjegyezte az Arany János- és Artisjus-díjas szerzőről: kritikusai „mágikus realizmust” emlegetnek prózája kapcsán. Indulásáról szólva a kisjenői születésű Vida elmondta, Aradon egy hetedikes kori vers után meglehetősen rossz bentlakásba kerülve kezdte írni emlékiratait, s miután emlékei elfogytak, következő tanévben egy regénnyel folytatta, így a kezdet koncepció nélküli volt. Elsőként Az utolsó mohikán című regényt olvasta el, s hogy az indiánkönyveket később végigolvasta, az a Baróton (édesanyja ugyanis Barótról „emigrált” Arad környékére) töltött nyári szünidőket is meghatározta: indiáncsapatba kerülve megszerette az erdőt, bolyongva a Kakukkhegyen, a Murgón, a Szárazajta környéki rengetegeket, egy életre a cserkészés, cserkelés, horgászat, vadles, a hegy lett a szenvedélye, „medvét először nem az állatkertben és nem a tévében láttam”.
– Anyám tudta, hogy a Székelyföld az igazi, ezt én is megtanultam, s azt gondoltam, az alföldön nincs semmi, a valami Erdélyben van – magyarázta Vida Gábor. Eldöntötte, kolozsvári diákévei (magyar–francia szakra járt 1990–1994 között) után Erdélyben akar élni, „nekem ezt meg sem kellene magyaráznom, ez így természetes”. Kolozsvárt kicsit össze is tévesztette a szabadsággal, mert úgy látja, kolozsvári egyetemistának lenni a világ legjobb, legideálisabb állapota. Aztán Marosvásárhelyre költözött, 1994 óta a Látó szerkesztője. Noha gyermekkorában falun élt, erdőhöz, tanyához köti a lelke, szíve és a múltja, de nagyon foglalkoztatja az erdélyi urbánusság kérdése, a városi emberek sorsa az elmúlt évszázadban, mert „egy önreflexív, városi kultúrából próbáljuk megérteni a falut”, s az erdélyi városok legalább annyira fontosak, mint a falu. Marosvásárhely Erdélyben az egyetlen nagyobb szabásúvá fejlesztett magyar város, amiből lett is valami, de miután kitört az első világháború, ez a fejlődés megállt – vélekedett.
Ahol az ő lelke című „terápiás” regénye kapcsán megjegyezte, ismer egy afrikai törzstől származó bölcsességet, miszerint ne siessünk túlságosan, mert elmarad a lélek mögöttünk. Regényhőse Afrikába kerül, ám nem halhat meg úgy, hogy nincs ott a lelke, mely Kolozsváron maradt... Egyébként regénye írásakor egy évtizednél hosszabb ideig tanulmányozta szenvedélyesen az első világháborút, annak dokumentumait, eközben az az alapdilemma foglalkoztatta: miközben Trianonban átvertek, kisemmiztek bennünket, mi mit tettünk? Vida Gábor válasza: semmit. Bár a történetek foglalkoztatják, narratológiájáról nem szívesen beszél. Legsikeresebb, Kelj fel és járj című novellájának írása előtt egy nappal kirándult a Kelemen-havasokban, mínusz harminc fokban, amikor még a hagyma is megfagyott, s leérkezve egy faluban látott egy embert. Következő nap is túrázni indult volna, de elaludt, így aztán papírt fűzött az írógépbe, és együltében megírta novelláját. Ez jött rám egy hajnalban, mondta, megjegyezve, ha van az írásnak mágikus dimenziója, akkor ezek a nagy pillanatok, amikor ír, és valami történik vele belül... Vida Gábor nézete szerint transzilván terünkben magyar erdélyi prózában csak magyar Erdélyről tudunk mesélni, noha románok mellett élnek itt cigányok, örmények, zsidók már alig, németek, ruszinok, ezért úgy véli, nagyon nehéz elmesélni azt, hogy rajtunk kívül is vannak értelmes emberek ezen az „Erdély-kontinensen”. Narratív képessége akkor éri el a határát, amikor egy valódi román figurát kell megformálnia – magyarázta. Most családtörténeten dolgozik, s mint fogalmazott, bármit ír, „belelóg a nagyapja és azok, akik letagadhatatlanok.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adventi Szövétnek
Adventi időben, december közepére jelent meg az aradi Szövétnek kulturális szemle legújabb száma. Gazdag tartalommal, sok jó és érdekes olvasnivalóval.
A közelgő ünnepet köszönti a főszerkesztő Juhász Béla Csodaváráscímű írása, amelyet, ha megszívlelnénk, soha nem lennénk irigyek egymásra. Az intés a jövő és azután következő esztendőkre is érvényes.
A mondjuk így: „irodalmi” blokkban Gál Z. Csaba, Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Juhász Béla, Radnai István, Regéczy Szabina Perle kimondottan szépirodalmi jellegű írásai olvashatók, Ódry Mária Csernyánszky Judit képeiről, Ujj János Brauch Magda legújabb könyvének bemutatójáról és az Irodalmi Jelen-díjak kiosztásáról cikkezik. Olvashatjuk Tatár Etelka egykori aradi magyartanár Chigagói levelét Bartók emlékezetéről, folytatódik Nótáros Lajos Arad maradsorozata. Dr. Vajda Sándor most indult sorozata dr. Réthy László tudós akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről igen érdekesnek ígérkezik. Vajda Anna Noémi Csákányi Esztert, a neves színésznőt szólaltatja meg. A Hitélet ezúttal gazdag rovatában ft. Szilvágyi Zsolt a Véndiák kérdései, Blazovich László Karácsony előtt, Matekovits Mihály Éjféli misec. írásait olvashatjuk. Ez utóbbiból egy érdekes adat: felszentelése óta az aradi minorita templomban csupán kétszer, 1944-ben és 1989-ben nem tartottak éjféli misét.
Puskel Péter helytörténész, mint minden alkalommal, ezúttal is értékes adatokkal egészíti ki az aradi lokálpatrióta ismereteit: megtudjuk, például, hogy az egykori aradi autógyár kapuján összesen 800-nál több, különböző rendeltetésű kocsi gördült ki.
Arad vendége volt a közelmúltban Sarusi Mihály. Pataky Lehel Zsolt rövid ismertetőt közül az Illyés Gyula-díjas alkotóról, a szerkesztő pedig a Népi vallásosság Kisiratosonc. írását közli. A helytörténet rovatban olvasható még Piroska Katalin Gyermekelőadások a múlt századból Aradon c. írása.
A neves szegedi történészprofesszor, Blazovich László ezúttal egykori barátjára emlékezik Bánságtörténet és településtörténet Kovách Géza munkásságában címmel. Dr. Kovách Géza most, december 22-én lenne 90 esztendős.
Az Oktatás rovat számára ezúttal az Ezüstgyopár-díjak átadása szolgáltatott apropót: Szívós Helén és lánya, Péter (Szívós) Dalma (Kiss Anna), valamint Ilona János laudációját (Matekovits Mihály) jelenteti meg a lap, Sipos Szilárd pedig a magyar nyelv Csiky Gergely Főgimnáziumban megtartott napjáról ír.
Figyelmet érdemel a Memoár rovat Albert Ferenc, dr. Perneki-Simonsits Edit, Mandl Marietta, Piros Dénes és Móré-Sághi Annamária írásaival.
És persze van humor is, Piroska István révén (Mi kacagtatta meg Jézuskát, és gondolom, a Göltségjetyzék,egy sváb restauráló magyarul írott költségjegyzéke is az ő számlájára írható), van két vers Grosz Lászlótól (Válságos idők, A jampec). Aztán van Kövér Péter, s ahol ő van, ott szellemes és vaskos humorban biztosan nincs hiány. Ezúttal Flautus. A büdös életbe…! című írásával remekel. Még jó, hogy a nyomtatott írásnak nincs szaga.
Nyugati Jelen (Arad)

Sepsiszentgyörgyön nyitottak irodát
Összekapcsolják a kínálatot a kereslettel
A magyarországi és háromszéki vállalkozások közötti üzletkötések fejlesztését, a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítését, befektetések megtelepedését támogatja a sepsiszentgyörgyi Vállalkozói Inkubátorházban tegnap megnyitott Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH Zrt.) irodája.
Deák Gyöngyvér irodavezető elmondta, tevékenységükkel szeretnének hozzájárulni ahhoz, hogy növekedjen Székelyföld versenyképessége. Skapinyecz Péter, az MNKH igazgatója rámutatott, hogy 35 irodát működtetnek, és ebben az időszakban további 22 irodát nyitnak a Kárpát-medencében. Romániában 7 iroda kezdi meg működését, ennek egyike a tegnap megnyitott sepsiszentgyörgyi, de Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Nagyváradon és Szatmáron is működnek hasonlók. Ezek hálózatban tevékenykedve járulnak hozzá, hogy új piacokat és üzleti lehetőségeket nyissanak a magyarországi, illetve a külhoni kis- és középvállalkozásoknak.
Skapinyecz Péter egy felmérésre hivatkozva elmondta, a cégeknek legfőképpen információkra, kapcsolatokra, külkereskedelmi tapasztalatokra, pénzügyi támogatásra és nemzetközi menedzsmentre van szükségük ahhoz, hogy exporttevékenységet folytassanak. Mindezeket tudja biztosítani a MNKH irodája, amely várja a háromszéki vállalkozók érdeklődését. Az igazgató szerint Románia harmadik legfontosabb gazdasági partnere Magyarországnak. Országunkban közel 13 ezer magyarországi cég működik, ezek 700 millió euró befektetést valósítottak meg.
Szabó József, a Külkereskedelmi és Külügyminisztérium Közép-Európai osztályvezetője szerint az irodához forduló cégek sok munkát és kockázatot megspórolhatnak. Emlékeztetett, hogy a magyar kormány a jövő évet a külhoni fiatal vállalkozók évének tekinti, amely során sok pályázatot és szakmai programot hirdetnek majd. Az iroda megnyitását üdvözölte Nagy József, a háromszéki önkormányzat alelnöke, Miklós Zoltán, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat gazdasági bizottságának elnöke, Bagoly Miklós Asimcov-elnök és Édler András, a háromszéki kereskedelmi kamara elnöke is.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Évzáró MKT-ülés Aradon
Idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében
Kedden 17 órától a Püspökség utca 32. szám alatti székházának a nagytermében tartotta MKT-ülését az RMDSZ Arad megyei szervezete. Az egybegyűlteket Hadnagy Dénes MKT-elnök üdvözölte, miután a vele a prezídiumban helyet foglaló ifj. Zágoni Szabó András alelnök és Tóth Piroska titkár közül utóbbi bejelentette az érvényes kvórumot, az ülésvezető ismertette a napirendet.
Az első pont szerinti politikai tájékoztató megtartására felkérte Faragó Péter megyei elnököt, aki az év végi számvetésében kifejtette: idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében, ahol szinte minden magyarlakta településen épült, szépült valami, mert a magyarság képviselői megdolgoztak értük. Ezzel párhuzamosan, számos kulturális eseményt is szerveztek, amelyek rendkívül fontosak a közösségépítés, a hagyományaink megőrzése, az utódainknak történő továbbadása szempontjából. Legnagyobb magyar közművelődési megvalósítás az Ereklyemúzeum újranyitása volt, ami a megyei és az aradi tanácsban az RMDSZ által képviselt befolyásnak, súlynak köszönhető. Ezt viszont a legutóbbi helyhatósági választásokon az érdekképviselet megyei jelöltjeire leadott 13 ezer szavazat biztosította. A következő megmérettetésig fél év sincs hátra, ezért parancsoló szükségletnek tekinti a legjobb, magyar szellemiségű, a kultúránk iránt elkötelezett jelölteknek az állítását. Ha kellő szavazatmennyiséggel segítjük őket, továbbra is biztosíthatjuk az anyanyelvű oktatásunknak és a kulturális rendezvényeinknek a minden szinten történő támogatását. Mert egy 10% alatti létszámú közösség nem engedheti meg magának a közönyösséget, a kiábrándultság miatti fásultságot. Arad megyében is elkezdődött a konzultáció a magyar lakossággal, hogy az érdekvédelmi szövetség jobban megismerje a közösség gondjait, a szövetség iránti elvárásait. A soron következő helyhatósági választásokon minimális elvárás az eddig megszerzett polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeknek a megtartása, lehetőleg a növelése. Évértékelőjét vitaindítónak tekintette, várta a hozzá fűzött véleményeket.
Előtte azonban Péró Tamás ügyvezető elnök ismertette a 2016-os helyhatósági választásokon alkalmazandó, előválasztási szabályzatnak a határozattervezetét, aminek 4 pontjához Bölöni György megyei tanácsos kért kiegészítő magyarázatot. Faragó Péter, illetve Péró Tamás szolgáltak kiegészítésekkel, majd a tervezetet megszavazták.
A különfélék napirendi pontban Péró Tamás ügyvezető elnök beszámolt a magyarság körében szervezett felmérés helyzetéről a megyeközpontban és a megyében, továbbá az Eurotrans Alapítvány munkatársai által végzett honosítási/újrahonosítási eljárás fellendüléséről. Ebben a tekintetben Erdély 19 megyéjéből Arad megye a 6. helyen áll.
Bognár Levente aradi alpolgármester, egyben az aradi szervezet elnöke a 26 évvel ezelőtt elindult rendszerváltó eseményekre hívta fel a figyelmet. December 23-án 12 órakor Tóth Sándor kopjafájánál újra a hősi halált halt hódmezővásárhelyi emberre emlékeznek. Mivel a legtöbb aradi magyar közművelődési rendezvényt az önkormányzat támogatta, szerinte meg kellene írni az aradi és a megyei magyarság történetét is, amihez a fiatal történészek közreműködését várja.
Szász Mihály fazekasvarsándi elnök felvetése, miszerint a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán a fazekasvarsándi önkormányzat, a rendezvényekhez elvárja a katasztrófavédelmi óvintézkedések hivatalos meghozatalát, az ülésen közvitát indított el, hiszen ebben mindenfajta, köztük az iskolai rendezvények is érintettek lehetnek. A kialakult komoly vitába Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő, januártól megyei RMPSZ-elnök is bekapcsolódott. Erdős Bálint szintyei polgármester a pedagógusok fizetésemelésével párhuzamosan, a tanulók fejadag kvótájának az esetleges emelése felől érdeklődött, amire ugyancsak Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő válaszolt.
Kocsik József AMMGE-elnök azt a szükséget vetette fel, miszerint minden magyarlakta településen, legkevesebb 5 fővel létre kell hozni a gazdakört, ami nagyban hozzájárulhat a települések mezőgazdaságának a fellendüléséhez.
Faragó Péter zárszavában mindenkinek áldott karácsonyt, boldog, sikerekben gazdag új évet kívánt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Tóth Árpád Irodalmi Kör karácsonyi rendezvénye
Sokszor érezte magát „létüres térben”
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör december 15-én, kedden délután tartotta karácsonyi munkaülését a megyei könyvtár gyermekrészlegében. Ezúttal az Erdőhegyi Általános Iskola Szikra csapata teremtett karácsonyi hangulatot. Az ökomenikus egyházi énekekkel ékesített, remekül előadott betlehemes játék osztatlan tetszést aratott.
Buburuzan Katalin, Dávid Benyámin, Demeter Réka, Kiss Erik, Köpe Alex, Kovács Krisztián, Mihăiescu Krisztián, Milák Beatrice, Molnár Adrienn, Purcel Adél, Rădulescu Ábrahám és Szabó Richárd tanulók kiváló előadása Sime Judit igazgató és Pusztai Matild tanárnő odaadó munkáját dicséri. A Szikra csapata már számos helyen lépett fel és részesült díjban, elismerő oklevélben.
A rendezvény második részében dr. Brauch Magda A halak jegyében című kötete került bemutatásra. Az írónő legújabb, Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent novellagyűjteményét Regéczy Szabina Perle műfordító méltatta. A könyv anyagát több részre csoportosította. Legelőször gyermek- és ifjúkori élményeit megörökítő elbeszéléseit ismertette. Részletesen mutatta be azokat a sérelmeket, amelyek maradandó nyomot hagytak lelkében. A közöny, a meg nem értés, az osztálytársnőkkel való konfliktus ismétlődő motívum. Nem véletlen, hogy sokszor érezte magát „létüres térben”, Böszörményi Zoltán író, József Attila-díjas költő szavaival élve. Ilyen novellái: Szürke fiatalság, Boldog Gyermekkor, Babaszoba, Az első (két) füzetem.
Ifjúkori élményei közül kiemeli az aradi Ghiba Birta Líceumba való felvételijét (Rendhagyó felvételi), valamint egyetemi éveinek örömteli és fájdalmas eseményeit (Az első napok, Örök titok, A nyelvészeti katedra). Írásainak másik csoportjában dolgozó éveit örökíti meg. Megismerhetjük tanári pályájának állomásait, ingázásának és munkavégzésének körülményeit, pedagógusközösségét, diákjait, a tanügyben lezajlott igazságtalanságokat, hiteles történelmi körképbe ágyazva (Vidám utazás, Franciska néni, Románul mesélek, Találkozások). Más munkák ízelítőt adnak újságírói tevékenységéről (Intermezzo, Tiszta fejjel, A repülőtéren).
A kötet második részében Brauch Magda tanulmányai, esszéi olvashatók, melyekben nagyjaink – Mikszáth, Jókai, Kosztolányi – élete és munkássága jelenik meg. A recenzens előadását az irodalmi kör jeles szavalói, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, Czernák Ferenc, Gál Zoltán, Katona Béla és Lovász Miklós illusztrálták felolvasással.
Ünnepi szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a délutánt, míg a képzőművészet szerelmesei Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet és Szabó Péter képeiben gyönyörködhettek.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés az aradi RMPSZ leköszönő elnökével, Matekovits Mihállyal
„Anyagilag taszító a pálya a magyar pedagógusoknak”
November 24-én került sor a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Arad megyei szervezetének tisztújító közgyűlésére. A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében megtartott rendezvényen Matekovits Mihály búcsút mondott az elnöki tisztségnek, és 13 évnyi aktív vezetői munka után átadta a stafétabotot. A szakmai szervezet vezetését (az elkövetkező négy évre) Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes-főtanfelügyelő vette át. Az ő javaslatára elődjét a szervezet tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. A volt elnök biztosította kollégáit afelől, hogy tapasztalataival, kapcsolataival – amennyiben igényt tartanak segítségére – továbbra is segíti a pedagógusszövetséget, a döntéshozatalba azonban már nem kíván beleavatkozni. Úgy érzi, itt az ideje, hogy a teendőket fiatalabbakra bízzák. Közel a 70 felé, így tartotta korrektnek, mondta Matekovits Mihály a Nyugati Jelen székhelyén megejtett beszélgetésünk alkalmából. Őt kérdeztük az elmúlt 13 évről, az RMPSZ-ben vállalt szerepéről, megvalósításairól, kudarcairól.
– Milyen érzésekkel, gondolatokkal adta át a stafétabotot kollégájának, Pellegrini Miklósnak?
– Egy hónap múlva leszek 70 éves, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy átadjam ezt a tisztséget. Generációváltásra van szükség. Másrészt nem lévén már benne a tanügyi rendszerben, a törvénymódosításokat sem követem olyan rendszerességgel. Mind az országos, mind pedig a megyei szervezetnek alapító tagja vagyok, 19 évig voltam az RMPSZ országos alelnöke. Jövő decemberben lesz 25 éve, hogy Sepsiszentgyörgyben megalakult az RMPSZ, akkor Arad megyét Khell Levente és jómagam képviseltük. Az RMPSZ egy olyan szervezet, ahol dolgozni kell. Egy politikai párttal (például az RMDSZ-el) ellentétben, itt nem jellemzőek a személyi viták, torzsalkodások. Itt minden a pedagógusok, iskolák és a gyermekek érdekében történik. Persze mindezt a román törvények és a magyarországi támogatások függvényében. Ami jó érzéssel tölt el, hogy az évek során sikerült csapatban dolgozni és megszervezni a szerteágazó feladatokat, elég, ha csak a Szülőföldön magyarul pályázatra gondolok – tavaly 2432 sikeres pályázatunk volt Arad megyében. Megemlíteném még a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit, az anyaországi vagy a más Kárpát-medencei továbbképzéseket (elég sokan járnak Arad megyéből a Vajdaságba, mert közelebb van, mint Csíkszereda). És nagyon sikeres az Erzsébet-tábor is. Szintén fontos akcióink közé tartozik a gyermek, illetve a pedagógiai folyóiratok terjesztése és az iskolák magyar tankönyvvel való ellátása. Ezt, ha nem lenne az RMPSZ könyvtára, nem tudnánk megcsinálni. A szervezet adja ki ugyanakkor az országos Mákvirág- és Ezüstgyopár-díjakat, illetve kétévenként a Márki Sándor-díjat Arad megyében. Aktívan részt veszünk az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatban, az aradi magyar pedagógusok napjával, melyen a nyári továbbképzéseket elvégző pedagógusok számolnak be élményeikről. Szintén ez alkalommal mutatjuk be a magyar iskolákban tanító pályakezdő pedagógusainkat.
– Ilyen hosszú idő távlatában, különösen most, amikor magyar osztályok, iskolák szűnnek meg a gyermekhiány miatt, milyennek látja az RMPSZ szerepét a szórványban?
– A gyermekhiánnyal érintőlegesen foglalkozunk, ami azonban igazán érint bennünket az a magyar pedagógushiány (tanító, óvónő, sőt újabban magyar tanár is). Nem vonzó a pálya. Sőt, anyagilag taszító. A szórványt pedig ez hatványozottan érinti. Komoly nehézséget okoz például a szülési szabadságon lévő pedagógusok helyettesítése. Még zavaróbb probléma, hogy a tizenkét általános iskolánkból már ötben az V–VIII. is összevont osztályokban dolgozik, nem csak az I–IV. Ezáltal még a főtantárgyakból sincsenek teljes katedrák. Ilyen körülmények között pedig a magyar pedagógus inkább elmegy egy román osztályba, ahol teljes katedrát, fizetést kap. Emberileg el sem várhatod, hogy a saját zsebükön, rendszeresen szamaritánuskodjanak. Ebben próbál a szervezetünk, kapcsolatai révén, a tanfelügyelőséggel együttműködve megoldásokat találni.
– Az RMPSZ-ben elfoglalt vezetői tisztségei mellett több évig a vezérigazgatói posztot is betöltötte az oktatási tárca kisebbségi osztályánál. Sikerült-e akkor, abban az időszakban maximálisan kihasználni ezt a lehetőséget az Arad megyei magyar oktatás szempontjából?
– Öt évet voltam a minisztériumban – ebből négyet a Tăriceanu-kormány idején – és egy nagyon jó időszakot fogtam ki, gondolok itt a támogatási lehetőségekre. Rengeteg iskolát tudtam Erdélyben (beleértve Arad megyét is) segíteni építkezésekben. Sajnos voltak olyan helyzetek is, mint például Arad megyében, ahol teljesen felújítottuk a zimándközi iskolát és egy év múlva megszűnt. Sok iskola épült abban az időszakban, de ebből, úgy gondolom, jó arányban sikerült a magyar iskolákat támogatni. Sokkal hatékonyabban tudtam lobbizni annak idején a helyi tanácsoknál, mert volt pénz a hátunk mögött. Ezenkívül volt pénz bizonyos rendezvényekre. Én vittem be legalább tizenöt magyar versenyt országos versenyre, azaz a minisztérium finanszírozásával. Ilyenből most is van, például az Aranytoll meseíró verseny, vagy a Kányádi Sándor-szavalóverseny, továbbá sikerült a magyar vallásolimpiát teljesen függetleníteni az ortodoxtól, elindítottuk a nemzetközi magyar matematika versenyt, ami most is jól működik. Ez nem feltétlenül csak az én érdemem, de ott voltam és ráhajtottam, mert egészen lentről ismertem a rendszert.
– Mi az, amire igazán büszke, visszatekintve az RMPSZ-ben eltöltött éveire?
– Úgy érzem, hogy a megyei könyvtárunkkal egy olyan központot tudtunk és tudunk biztosítani Arad megye számára, mely önműködő rendszerként nagyon sokat segíti főleg a vidéki, de még az aradi pedagógusok munkáját is. Aminek megint nagyon örülök, hogy sikerült egy rendkívül jó cserekapcsolatot felépítenünk a Kovászna megyei magyar pedagógusokkal. Igazából ezt feleségem és testvére hozták létre annak idején, és szerencsére ezt azóta éltetjük. A tapasztalatcserék során nagyon sok barátság is született. Erre büszke vagyok. Ezenkívül (és ilyen más megyében nincs), próbálunk segíteni az egyedül élő, hátrányos helyzetű nyugdíjas kollégáinkon. Mi kevesen vagyunk. Öt évvel ezelőtt kiadtam az aradi magyar iskolákban tanító pedagógusok címtárát és névsorát. Abban háromszáz név szerepelt, ebből körülbelül kétszáz a tiszta magyar. Itt a szórványban azonban jobban érvényesül a báránypolitika, hogy jobban összehúzódunk, jobban ismerjük egymás gondjait, bajait.
– Van-e olyan, amit megbánt, amit úgy érzi, elmulasztott, vagy amit másképp csinálna?
– Néha bánt, hogy nem sikerült minden kollégát olyan jellegű továbbképzésre rábeszélni, amiből később abszolút haszna lett volna. Pedig maximális segítséget adott a szövetség a könyvtári anyag révén is. Másrészt nem mindenhol sikerült a helységeken belül a csapatmunkát összehangolni. Ez emberfüggő, hiszen, ahol nincs egy olyan ember, aki maga köré tudja keríteni a többit, ott nem lehet csapatmunkáról beszélni.
– Állandó vita tárgyát képezi a következő kérdés, amit önnek is felteszek: milyennek látja az Arad megyei magyar oktatás jövőjét?
– Én egy született optimista vagyok. Még akkor is, ha öt évvel ezelőtt öt általános iskolánk volt Aradon és most nincsen csak kettő, abból is a Vlaicu egyre nehezebben döcög. Bár csökkent a gyermeklétszám, úgy érzem, Aradon javult a minőség, a gyerekek jó eredményeket érnek el. A Csikyben érettségizők nagyon meg tudják állni a helyüket Kolozsvártól Magyarországig, és akár a nyugati egyetemeken is. Ez egy mérvadó dolog. Aki itt jó tanuló, az bárhol megállja a helyét tisztességesen, főiskolákban is. És jó pedagógusaink vannak. Tehát, minőségi szempontból optimista vagyok, mennyiségiből pesszimista. Nagyon nagy vágásnak számított a 90-es években elindult kivándorlás. Csak az 1-es iskolából 61 gyermek ment el akkor a szüleivel együtt többnyire Magyarországra vagy még messzebb. A peregi iskolában akkor a nyolcadikban volt huszonvalahány gyermek és a kicsengetésre maradt nyolc. Elment továbbá nagyon sok fiatal, aki később potenciális szülő lett volna nálunk. Ezeket a veszteségeket nagyon érezzük. Nagy méreteket ölt továbbá a román iskolák felé kacsingatás, bár az eredményeink nekünk arányosan ugyanolyanok vagy még jobbak a román iskolák eredményeinél. Ez egy társadalmi jelenség, amibe nem tudunk beleszólni, csak a szakmát próbáljuk erősíteni.
– Ha adhatna egy jó tanácsot az utódjának, Pellegrini Miklósnak, mi lenne az?
– Azt mondanám, hogy nézzen körül és csinálja, ahogy jónak látja. A legjobb, ha körülnéz és diagnosztizál. Ezért is maradt meg a vezetőség, hisz a tisztújításon nem volt csak elnökválasztás. Alelnököket és titkárokat cserélni, ráér egy fél év után is, ha gondolja, hogy erre szükség lesz.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A TEMESVÁRI MEGEMLÉKEZÉSRŐL ÉS KONFERENCIÁRÓL
MÁÉRT - 2015. december 20.
Huszonhat évvel a kelet-közép-európai rendszerváltozások megindulása után a romániai forradalom szikravárosában, Temesváron – akárcsak az előző években – felemás módon emlékeztek meg az 1989. decemberi eseményekről. A Ceaușescu-diktatúra bukásával hatalomra került posztkommunista főhatóságok a domináns állam- és nemzetpolitika szája íze szerint emlékeznek és emlékeztetnek másokat az akkori történésekre, szerte az országban, mintegy igazolva azt a közvélekedést, hogy a forradalmat gyakorlatilag ellopta egy puccsista politikai-katonai-rendőri klikk. Temesvár sem lóghat ki a sorból, a helyi hatóságok és a fővárosból érkező hivatalosságok itt is rendre szelektíven emlékeznek az egykori neves és névtelen hősökre, a református gyülekezet hitbeli kitartására, a belvárosi református templomból kiindult és onnan tovahullámzó ellenállásra, a soknemzetiségű és sokvallású városnak, majd az egész országnak a zsarnokság elleni lázadására és szabadságharcára. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését, egybekötve az elmúlt negyedszázad fejleményeinek mérlegelésével. A 2015. december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezésnek voltak sajátosan magyar, általános romániai és specifikusan európai vonatkozásai. Péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával. Meghatódva idézte fel az akkori forradalmi hangulatot, korabeli filmkockák vetítésével pedig a helyszíneket. A mai magyar közmédiának a nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire, s ebben a hallgatóság soraiban ülők is segítségére siettek. A hangulatos, bensőséges találkozón az egykori ellenállókra, az áldozatokra és meghurcoltakra is visszaemlékeztek. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia keretében a Temesvár Társaságnak a Teréz-bástyában található Vega-szalonjában. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen előbb premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanuk maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori részvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Ciolo?-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosság feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legföljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az európai nemzetek közössége évek óta súlyos válságokkal és kihívásokkal kényszerül szembenézni. Ebben akarva-akaratlanul osztoznak a volt kommunista országok – köztük Románia. Minden bizonnyal nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a sokrétű gazdasági válság, az ukrajnai háborús helyzet, a migráció és a terrorizmus mellett – hogy csak néhány példát említsek – a kommunista múlttal való szembenézés is azon, prioritásnak számító, egyetemes gondjaink közé tartozik, melyekre csak közös erővel, európai összefogással találhatunk megoldást. Az eltelt negyed század, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását (1), valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását (2).” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform cseh igazgatója elmondta, hogy noha a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja, eddig nem folyamodtak erre irányuló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseik iránt több európai kormány is nyitottnak mutatkozott, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál. A konferencia részvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz kérvén a 89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett a Platform vezetői, valamint az ahhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke is aláírja. A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „A mai évfordulós napon a romániai forradalomról is méltó módon meg kell emlékeznünk. A temesvári népfelkelés, a városunkból az egész országra kiterjedő forradalom szabadságharcosainak, hőseinek és áldozatainak a kiontott vére az az aranyfedezet, amelyből az utókor, a rendszerváltozás elkötelezett hívei és harcosai mindmáig „gazdálkodhatnak”, akiknek példája, hite, hűsége és bátorsága ezután és mindenkor erőt ad számunkra – a folytatáshoz. Eszmei téren pedig az ő szellemi tőkéjük az a kimeríthetetlen tartalék, amelyhez huszonhat év után ma is nyúlhatunk. „Temesvár szelleme” jelenti azt a lelki erőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neo-nómenklatúra, az újraalakult Szekuritáté és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
Tőkés László EU-képviselő
kms.mtva.hu

Ne legyenek titkosak a forradalom dokumentumai (Megemlékezés Temesváron)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosításának feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket a forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített.
A résztvevők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a ’89-es dokumentumok titkosságának feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának vezetői, valamint a platformhoz csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
Tőkés László sajtóirodájának közleménye részletesen beszámolt a hétvégi temesvári eseményekről. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László EP-képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését. A december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezés során péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával.
Balogh László a mai magyar közmédia nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó részét is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia során. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanul maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amely a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevésbé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosításának feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Cioloş-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosítás feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legfeljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását.” A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „Temesvár szelleme jelenti azt a lelkierőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neonómenklatúra, az újraalakult Securitate és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
A kézdivásárhelyi diverzióról
A temesvári konferencián elhangzott beszédében Tőkés László kitért a kézdivásárhelyi történésekre is. „Sokak számára nem kétséges, hogy a mostani kézdivásárhelyi terroraffér mögött ugyanazok az erők állnak, akik a vásárhelyi »fekete március« magyarok ellen irányuló forgatókönyvét is megírták. Nevezetesen arról a Román Hírszerző Szolgálatról van szó, amely a Securitate csausiszta gyakorlatát folytatva, időről időre előhúzza a »magyar kártyát«, és az 1989–1990-es »magyar szeparatizmussal« való riogatás vagy a Har–Kov-jelentés diabolikus szellemében a magyar, illetve a székely közösség kriminalizálása és a közvélemény velük való szembeállítása által próbálja leplezni a posztkommunista rezsim romlottságát, és elterelni a figyelmet a romániai társadalom valós problémáiról és válságáról” – fejtette ki. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a célt szolgálta az a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás is, amely a székelyföldi román civil fórum és a vasgárdista Új Jobboldal hathatós közreműködésével, valamint konstancai, buzăui, prahovai és bukaresti vendégünneplők „importálásával” provokálta a város magyar többségű lakosságát. Ezzel kapcsolatban találóan állapítja meg egy román újságíró, hogy Románia nemzeti ünnepén Kézdivásárhelyen „nem proromán, hanem antimagyar felvonulásra került sor”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)

Adventi hétköznapon
Kosztolányit, a költőt rebbentve a félig fagyos karácsonyi mezők és emberek közé: nézz, Uram, nincseimre… Hát nincsekben gazdagok vagyunk, még akkor is, ha Ferenc pápa mostani szavait idézem, Kosztolányi légszomja után: „Az egyház legnagyobb kincsei a szegények.” Nos, én ebből a keresztény kincstárból enyéim javára nem kérek. Nincseinkből éppen elég van. Ám abban is nagy az igazság, hogy a szegények tudnak csak imával megrakottan-meghatottan és meghatóan könyörögni kenyérért, meleg szobáért, maréknyi szabadságért az élet dolgaiban
Most dübörögnek a román hatalmasok megfélemlítésünkre. Most is. Most vadabbul, mint két hónappal ezelőtt, s februárban még vadabbul, hogy még létezünk itthon-földünkön. Már aki itt van e lében-létben. Sok rendbéli szegényedéseinkben megszoktuk, hogy átnézzünk hegyeinken, tova a szórvány magyarság, a megcsappant számú magyarság felé, tova… tova az időben s karnyújtásnyira a Barcaságtól, a Bánságtól, olyan egykori magyar kultúrközpontoktól, mint Nagyvárad, Arad, Kolozsvár.
Mit viszen a kis Jézus a magyarjaiból kifogyott falvakba, városokba Erdélyben, a Mezőségre? A romániai magyarság kincse a maradék, a szórványmagyar, a csángó. És kicsinyég még elkerülgetve az ünnepi szózatokat szeretetről, miegymásról – amiből van bőven –, az jut eszembe a csöndben, hogy ezekből a nincsekből, kincsekből egyre több van nekünk. Noha a magyarságnak egyáltalán nem a szegénység a meghatározó lételeme.
Tessék elképzelni azok sorsát, akiknek nem jut magyar pap a falujukba. Iskolájukat is belepték a románok, szlovákok, szerbek. A szellemi szegénység hamarább pusztítja le a nemzetet, mint az anyagi. Pedig mennyire összefügg a kettő! Akinek itthon nem jut kapanyél, munkahely, az nekifut a nagyvilágnak kenyérért. Még számlálnunk is bizonytalan, mennyi magyar, tán 3 millió került Romániához 95 esztendővel ezelőtt. Ma hányan vagyunk? Nem csak a kenyérgond miatt fogytunk, de inkább a lepedékes állapot miatt, a fölmorzsolódás okán.
Az ők adventes megváltó-várakozása jut eszembe maradék hétköznapjaimon, s ma is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Szilvágyi Zsolt kötetének aradi bemutatója
Újra felfedezni keresztény értékeink alapjait
Ahogyan azt meghirdettük, szombaton a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében mutatták be ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános Alapkövek című kötetét. A gyülekező közönséget Miskovits Tibornak és Miltaller Lajosnak az emelvényről szolgáltatott, kellemes klasszikus zenéje fogadta, megalapozva a rendezvény adventi hangulatát. A nagytermet megtöltő tisztelőket, barátokat, rokonokat Hadnagy Éva, a Főgimnázium igazgatója köszöntötte, kifejtve: a díszteremben általában az iskolai rendezvényeket vagy az Alma Mater Alapítvány által szervezett összejöveteleket tartják, ahova meg szokták hívni a Főgimnázium olyan végzőseit is, akiknek a munkássága példaértékű, sikeres emberekké nőtték ki magukat. Éppen ezért, példaként kívánják bemutatni őket a jelenlegi diákoknak. Ilyen meghívott volt Szilvágyi Zsolt egykori diákjuk is, aki idén ünnepelte a 20. érettségi találkozóját. A mostani rendezvény azért rendhagyó, mert mindnyájan ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános meghívására gyűltünk össze első kötetének a bemutatójára. Az osztályfőnöke lévén, 20 évvel ezelőtt Zsolt neki mondta el, hogy a papi hivatást választja. A kérdésre, hogy jól meggondolta-e, határozott igennel válaszolt. Döntésének helyességét az elmúlt két évtized odaadó, lelkiismeretes munkája bizonyítja. Ehhez kíván neki további sok sikert és lelki erőt.
Könyv, amiben minden szó a helyén van
Az igazgatónő felkérésének engedve az Alapkövek című kiadványt ft. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános mutatta be, aki előrebocsátotta: megilletődve tesz eleget Zsolt felkérésének, mert könyvbemutatókon vett már részt, de bemutatásra első alkalommal vállalkozik. Ugyanakkor a felkérést megtiszteltetésnek tekinti, boldognak érzi magát, büszke arra, hogy a fiatal lelkészgenerációhoz tartozó Zsoltnak első alkalommal jelenik meg a szívünkhöz, a lelkünkhöz közel álló, példamutató alapossággal, mindenki számára érthetően megfogalmazott, a Szentírást megmagyarázó kötete. Ehhez ismerni kell a szerző életét is: Szilvágyi Zsolt 1977. március 22-én született Aradon, Zimándújfalun nevelkedett, középiskolai tanulmányait az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban végezte, ahol 1995-ben érettségizett. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron, Fuldában és Münsterben végezte, 2001. október 6-án szentelték pappá Temesváron. Papi tevékenysége szinte az egész egyházmegyére kiterjedt, mégis inkább Temesvárhoz köthető, ahol püspöki titkár, ifjúsági lelkész, a Gerhardinum tanára, püspöki helynök, jelenleg józsefvárosi plébános.
Könyvének – Alapkövek – címe az alapok fontosságára utal. Akárcsak a keresztény egyháznál, aminek az alapját sziklára építették. A továbbiakban hallgatóságát végigvezetve a három fő témakör, a szentségek, a tízparancsolat és a főbűnök részletes, az átlaghívő számára is érthető magyarázatán, eljutva a végkövetkeztetésig: ez olyan könyv, amiben minden szó a helyén van. Állítása alátámasztására a hátsó borítólapon található méltatók, Excellenciás Roos Márton temesvári megyés püspök, dr. Bodó Márta irodalomtanár, teológus és dr. Diósi Dávid teológus, egyetemi docens (BBTE) sorait idézte.
Adventben, a csodavárás időszakában a főesperes a család fontosságát, megtartó erejét emelte ki a könyvben található példával, miszerint rohanó világunkban nincs idő a szeretteinkkel foglalkozni. Egyik gyermek a munkából hazatérő apjától megkérdezte: mondd apa, mennyi a te órabéred? Mivel az apa azt hitte, a gyermeke pénzt akar kérni, bosszúsan fordult ki a szobából, de az ajtóban meggondolta magát, és visszaszólt: ha tudni akarod, az órabérem 10 lej. Egy kis idő múlva a gyermek 10 lejt szorongatva a markában, az apja elé ált: tessék a 10 lej, szeretnék tőled venni egy órányi együttlétet. A könyv minden szava tanítás, útbaigazítás, segítség nemcsak a hívek, hanem a papok számára is, ezért mindnyájunknak ajánlotta: olvassuk figyelmesen, szeretettel!
A közérthetőségre törekedett
A szerző, ft. Szilvágyi Zsolt köszönetet mondott egykori osztályfőnöknőjének, Hadnagy Évának, amiért a Főgimnáziumban tarthatta meg a bemutatót, ugyanakkor ft. Király Árpádnak is a kötet részletekre menő bemutatásáért, a paptestvéreknek és a közönségnek a jelenlétért. A továbbiakban inkább a könyv hátteréről, a céljáról, a motivációjáról kívánt szólni. 2012-ben XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit Évét, vagyis próbáljunk párbeszédet folytatni a világgal, választ adni az emberek kérdéseire, segítsünk elmélyülni azoknak az embereknek is, akik élik a hitet, de talán nem értik igazán. Ugyanabban az évben a temesvári parókián is elindították a jelzett beszélgetéssorozatot, amivel nem álltak le az év végén, hanem folytatták. Idén eljutottak a hét főbűnhöz, ami nagyon érdekli az embereket, ezért kéziratokat készített róluk. A híveket a téma annyira érdekelte, hogy elkérték a kéziratot is, ezért e fokozott érdeklődés sarkallta a könyvkiadásra. Elsősorban a közérthetőségre, a felvetődő kérdésekre történő válaszadásra törekedett. Kerülte az ítélést, az elítélést, a kritikát, szeretetteljesen próbált magyarázni, az eddigitől kicsit más világban. A jelenlegi posztmodern korra jellemző a relatívizmus, ami nagyon veszélyes, mert eszerint nincs alapvető érték és igazság, hanem úgy van, ahogy én gondolom, és ahogy te gondolod. Ha megtagadjuk életünk alapvető értékeit, akkor a relativizmus nagy zűrzavarában a ma embere nehezen találja a helyét, életének az értelmét.
Manapság szép, de nagyon nehéz fiatalnak lenni, ezért segíteni kell nekik felfedezni azokat az értékeket, amelyek élhető jövőt ígérnek számukra. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy láthassuk: a nyugati világ megtagadta keresztény gyökereit, miközben Kelet-Európában a vasfüggöny a sok jó mellett, sok rossztól is megvédett bennünket. Látva e politikai helyzetet, minden ember felteheti a kérdést: megértjük-e az idő jeleit? Európát a kereszténység formálta olyanná, amilyennek most ismerjük, de kereszténység nélkül a keresztény értékeken nyugvó Európa nem fog létezni. Ezért fontos visszatérni, újra felfedezni keresztény értékeink alapjait. Innen származik a könyv címe is, az Alapkövek – sommázta könyve megírásának a motivációit ft. Szilvágyi Zsolt, aki zárszavában szeretetvendégségre, finom zimándújfalui sütemények, egy pohár üdítő vagy bor melletti beszélgetésre hívta vendégeit, akiknek szívesen dedikálta első kötetét. Miközben a szerző dedikált, az emelvényről hangzó klasszikus karácsonyi zeneszámok kiváló aláfestést nyújtottak az adventi csodaváráshoz, a szeretetteljes, baráti beszélgetésekhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Magányosok karácsonya
Közösen készültek a csodavárásra
Ma az Aradi Polgármesteri Hivatal Szociális Étkezdéjében 14 órakor kezdődött az év végén hagyományos, magányosok karácsonyi ebédje, amire az egyedül élő magyarokat szokták meghívni.
A megterített asztaloknál helyet foglaló közel 130 embert Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ Aradi Szervezetének az elnöke köszöntötte, kitérve a karácsonyváró együttlét, a közös ebéd megszervezésének a hagyományára. Miután köszönetet mondott Faragó Péter RMDSZ-megyei elnöknek, aki a kerületi elnökökkel, a Nőszervezettel, illetve az RMDSZ Szociális Szakbizottságával együttműködve lehetővé tette az idei közös ebéd megszervezését, a közreműködésért köszönetet mondott a jelen volt Farkas Viktóriának, Tóth Piroskának, Kiss Annának és Gali Izabellának. Ezt követően kitért a 26 évvel ezelőtti decembere 22-i események felidézésére, amikor elindultak a magyar közösség életében is a demokratikus változások, amelyek még most sem értek véget. Utána Farkas Viktória, a Szociális Szakbizottság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, örömének adva hangot az együttlétért, amiért köszönetet mondott az RMDSZ megyei vezetőségének. A karácsony, a szeretet ünnepének az összetartó erejét méltatva köszöntötte, majd felkérte a lelki táplálék átnyújtására nt. Józsa Ferencz nyugalmazott, református lelkipásztort, aki a Dicsőség mennyben az Istennek kezdetű karácsonyi énekre szólította fel a jelenlévőket. Utána lélekemelő eszmefuttatást tartott a betlehemi újszülöttnek a ma emberéhez szóló üzenetéről. Igemagyarázatának a végén együtt imádkoztak, majd közösen zengték a Mennyből az angyal kezdető karácsonyi éneket.
Utána a Csiky Gergely Főgimnázium IV. osztályos tanulói Pintér Mária tanítónő vezetésével betlehemes játékot adtak elő. Ezt követően együtt, baráti környezetben kellemesen megebédeltek, közösen készültek a csodavárásra, a Megváltó születésének az ünnepére.
Az idei magányosok ebédjének a megszervezéséért elismerés jár az RMDSZ megyei és aradi szervezetének, a Szociális Szakbizottságnak és a Nőszervezetnek, illetve a támogatásért Arad Város Tanácsának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Juhász Bélával, a Szövétnek főszerkesztőjével
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot
– Ön 2014 nyarától a Szövétnek főszerkesztője. – A Szövétnek 2014. augusztusi számát már én szerkesztettem, ez volt a 101. szám. Azelőtt is irogattam a lapba, szépirodalmi próbálkozásokat tettem közzé.
– Ezek mikor születtek? Hogyan kezdődött az Ön irodalommal kapcsolatos pályafutása?
– Ez hosszú történet! Van köztük olyan, ami még diákkoromban született, tehát a hetvenes évek elején, és vannak, amik napjainkban. A Csiky jogelődjébe jártam (akkor 3-as Számú Középiskolának hívták), és a Nyugati Jelen jogelődje, a Vörös Lobogó szervezett egy úgynevezett diákriporter-kört, összegyűjtöttek pár íni kívánó vagy írni tanuló diákot. Tizedikes voltam, és bejártunk a szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők tanítottak minket, de főleg alkalmat adtak, hogy közöljünk néhány munkát. Ezek általában riportok, interjúk, jegyzetek, tárcák voltak. Diákkoromban olyan 250 írásom megjelent. Közben azért még küldtem egy párat az Ifjú Munkáshoz, ami országos ifjúsági lap volt, és a Munkás Élethez, a temesvári szerkesztőségbe is.
– Hogyan telt el ez a néhány hónap, mióta Ön főszerkesztő, milyen nehézségekkel találkozott, mi tűnt a legnehezebbnek?
– Én nem érzem, hogy valami is nehézséget okozott volna. Nem érzem, mert nagyon szeretem csinálni azt, amit csinálnom kell, és lenyűgöz az aradi, Aradhoz kötődő, Aradról elszármazott, amatőr vagy profi emberek lelkesedése. Féltem, hogy nem lesz mit betennem a lapba, de szerencsére ez soha nem fordult elő. Most is, például, a februári lapszám szinte kész van. Nagyon sokan írnak annak ellenére, hogy nem tudunk fizetni a cikkekért. Mind Aradról, mind a világ nagyon sok részéről kapok írásokat, kezdve Böszörményi Zoltántól. Amikor elküldöm a körlevelet a potenciális munkatársaknak, ő a legelső, aki küld néhány verset. Ugyanilyen lelkes Sarusi Mihály, de mondhatnám a Piroska házaspárt is, akik innen költöztek Magyarországra. Megpróbáltam megkörnyékezni Tatár Etelkát Chicagóból, akivel kollégák voltunk a líceumban. Minden hónapban küld anyagot az ottani magyarság életéről. De van olyan volt diákom is, aki megtisztel verseivel. Nincs mire panaszkodnom: nyugdíjas vagyok, ráérek, szeretem csinálni.
– Mire emlékszik a legszívesebben? Van esetleg kedvenc története?
– Hát ilyen hirtelen nehéz kedvenc történetet találni. Megtisztelő, és nagyon jó érzés találkozni az utcán emberekkel, akik elmondják, hogy olvassák a Szövétneket, és nagy szeretettel olvassák. Nemrég Temesváron jártam, könyvbemutatón, és olyan jó érzés volt ott látni például Szilvágyi Zsolt plébánost (akit szintén bevontam a szerkesztőbizottságba). Ott ő is felszólalt, és olyan szeretettel beszélt a Szövétnekről! Azután ott van Albert Ferenc nyugalmazott professzor, aki Aradon született, és küldött írást az Andrényi családról. Ő is nagyon jó érzéssel beszélt a lapról. Bodó Barna egyetemi tanár, aki most a Szórvány Alapítvány elnöke, szintén örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen sokan írnak nálunk, a megyében. És tényleg rengeteg anyagot kapok, főként az idősektől. Az ifjú tollforgatókkal nehezebb dolgom van, mert őket noszogatni kell. Biztosan kevesebb az idejük.
– Milyen tervei vannak a jövőre tekintve? Mit vár 2016-tól?
– Hát nem akarok felvágni, de amikor kezdtem a lap szerkesztését és terjesztését, 350 példányban jelent meg. Most megint elértük az 500 példányt. Erre büszke vagyok, mert olyan támogatókat tudtam beszervezni, akiknek ott a helyük a magyar kulturális szemle körül. Szomorú az, hogy nemrégiben a majláthfalvi és a simonyifalvi terjesztőink bejelentették, hogy nem tudják már vállalni a feladatot. Egy olyan faluban, ahol több százra tehető a magyar lakosság, legalább tizet illene eladni! Próbálom a veszteségeket kompenzálni, és új támogatókat szerezni. Ezek a fő tervek.
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot is: a Szövétnek kéthavonta jelenik meg negyven belső oldalon. A decemberi számot megpróbáltam kicsit felpumpálni, és belefűztünk plusz nyolc oldalt. És a példányszámot is lehetne növelni ötvennel. Lenne rá igény, szerintem, de ahhoz több pénz kellene. És amit még nagyon szeretnék: több fiatal olvasót és munkatársat bevonni! Ki kéne találni, hogy a húszas-harmincas korosztályt hogyan lehet megszólítani.
– Az iskola nem hiányzik?
– Dehogynem. Nagyon hiányzik, de ez van. El kell fogadnom, hogy már a 65 évet betöltöttem, előtte betegeskedtem is egy ideig, de most már a korom nem engedi meg, hogy tanítsak, és a fizika is kiment divatból. Az óraszám is csökken, a gyerekszám is csökken. Nem érzem, hogy a tanügyben valakinek is szüksége lenne rám. De nagyon hiányzik a hangulat, a munka, a gyerekek, a kollégák… A Szövétnekkel szeretek foglalkozni, és kell is valami elfoglaltságot keresni. Nem engedheti meg magának az ember, hogy nyugdíjazás után mindent abbahagyjon, és várja a ravatalozást! Próbálok csinálni ezt-azt, hol sikeresen, hol kevésbé.
– Visszagondolva, kitart fizikatanári karrierje mellett, vagy szívesebben foglalkozna irodalommal?
– Hát ez úgy alakult, hogy én fizika–kémiát végeztem, és közben írogattam. Az volt a tervem, amire biztattak is a Vörös Lobogónál, hogy jöjjek ide újságírónak. Ez nem jött össze, és úgy alakult, hogy tanár lettem. Akkor alakultak az ipari líceumok. Bejutottam egyetemről direkt a Faipari Líceumba, és első számú fizikatanár voltam 18 évig. Már nem írogattam. Később visszahívtak a Csikybe. Az utóbbi időben megint kezdtem a Szövétnekbe küldeni írásokat, és az utóbbi egy évben a Nyugati Jelenbe, az Irodalmi Jelenbe egy-egy jegyzetet vagy interjút küldtem.
Hogy mi lett volna jobb? Én örömmel voltam fizikatanár is, nagyon sok jó tanítványom volt, avval párhuzamosan magántanítványok, akiknek nagy része jó hírű orvos vagy mérnök lett, itt vagy a világban. Nem bántam meg, hogy fizikatanár lettem. Most próbálok írni, mert először is megelégedést nyújt, és az a helyzet, hogy nincs szükség fizikatanárra sehol. Most olyan trend van, hogy kiment a divatból. Nyugaton már kezdenek rájönni, hogy kellene azért a rendszerbe, de nálunk még nem.
– Mikor számíthatunk újabb kötetre Öntől?
– Azt a kiadó, személyesen Böszörményi Zoltán tudja. Még tavaly nyár elején felajánlotta, hogy kiadják rövid írásaimat is. Ezek a szerkesztőségben vannak már, és tavasszal talán megjelennek. Ez más jellegű, mint az első, az inkább dokumentum-regény volt, ahogy Jámbor Gyula nevezte, ez a hetvenes évek elejétől napjainkig írott, általában rövid írások, amit én szépirodalomnak tartok. Lehet, hogy nem. Az olvasók és a kritikusok majd eldöntik.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Búcsú Mórocz Tibortól
Tegnap kora délután morcos, hideg téli napon elbúcsúztunk Mórocz Tibortól, az aradi Vörös Lobogó napilap utolsó, 1989 előtti főszerkesztőjétől.
Nevével ritkán találkozott az újság hasábjain az, aki nem az impresszumban kereste. Egy 1989 utáni, pohár bor mellett folytatott beszélgetésben azt mondta: azért nem írt, mert nem akarta lejáratni magát.
Meg kell adni: az újság létének talán legnehezebb – de biztosan egyik legnehezebb – korszakában volt főszerkesztő, 1982–89 között. Az időszak kezdetén, ha jól emlékszem, az intézményes cenzúra már megszűnt (azaz a vastag „tiltó könyvvel” felfegyverzett állami cenzor nem olvasta el minden éjjel árgus szemmel a másnapi újságot, s nem gyomláltatott ki belőle minden gyanús szót, mondatot. Hivatalos cenzúra híján annál nagyobb volt az öncenzúra, az újságíró által beadott cikk-kéziratot legalább ketten átnézték – utoljára a főszerkesztő vagy helyettese, „problémás” esetben feltétlenül az előbbi, hisz fejével felelt érte –, hogy abba, a rendszer szempontjából „hiba” ne csúszhasson be, félreérthetető utalás sem.
Nem csoda, ha az újságírók – akiknek többsége, merem állítani alapjában véve gerinces ember volt – vitatkoztak mindenkori feljebbvalóikkal, egyenesebb beszédet, bátrabb szókimondást követelve. Néha „győztek”, még többször alulmaradtak – végeredményben egy egész rendszerrel kellett volna megküzdeniük –, s ha nem bírták cérnával, egyesek pályát is váltottak.
Mórocz Tibor ilyen időkben volt főszerkesztő – akkor se irigyelték munkatársai, utóbb, történelmi perspektívából, még kevésbé. 
Lehetett volna történelemtanár, végzettsége okán, de a sajtót választotta – dolgozott Temesváron, az ottani magyar újságnál külpolitikai rovatvezetőként, aztán Aradra került, ahol rövidesen szerkesztőségi főtitkár, főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lett. 1990-ben nyugdíjba vonult, és jó ideig kedvenc időtöltésének, a horgászatnak hódolt (mindig is furcsálltam, hogy halat nem evett), meg aztán néhány, bérelt területen lévő szőlőtőkéjéből bort termelt, amire büszke volt. És büszke volt néhány régi aradi mestertől származó festményére, amelyekről kimerítően tudott beszélni.
Hiánya feltűnik majd a színházban, ahol a legutóbbi előadáson már nem láttam. A szívére panaszkodott, amely 84 éves koráig bírta. Nyugodjon békében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Zsolt tárgyalni akar az RMDSZ vezetőivel
Mihamarabb találkozni akar az RMDSZ vezetőivel Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos elnöke, hogy megvitassák az erdélyi magyar választási párt létrehozását célzó javaslatát.
Szilágyi keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján a Krónika érdeklődésére elmondta: egy közös párt létrehozása nagyjából két-három hónapot igényel, s bár eddig a választások előtt hatvan nappal kellett iktatni a jelöltlistákat, idén még nem tudni, hogy a kormány hogyan képzeli el a voksolás menetrendjét.
Szilágyi leszögezte: az együttműködést kivitelezhetőnek tartja, s úgy véli, a választási összefogás kizárólag politikai akarat kérdése. Emlékeztetett: az EMNP szerint a létrehozandó választási párt színeiben indulhatnának a magyar jelöltek azokon a településeken, ahol a magyarság megosztottsága a képviseletet veszélyeztetné.
Szilágyi szerint azokon a településeken, ahol a magyarság többséget alkot, a pártok versenyezhetnének a tisztségekért. Az EMNP álláspontja szerint az őszi parlamenti választásokon a választási párt teremtené meg azt a keretet, amely a magyar pártok összefogását biztosítja, de nem számít koalíciónak. Szilágyi újságírói kérdésre elmondta, például Aradon, Brassóban és Temesváron lenne szükség az összefogásra, míg a Székelyföldön szerinte a verseny mozgósíthatja jobban a közösséget.
Arra való tekintettel, hogy egy esetleges közös lista esetén az EMNP szeretné, ha az RMDSZ által javasolt jelöltek mindennemű korrupciós gyanútól mentesek lennének, a Krónika felvetésére Szilágyi elismerte, hogy ők is hajlandóak engedményeket tenni a tárgyalások során, de szerinte a jelöltállításokról még korai beszélni. Ők minden eshetőségre felkészülnek: egyedül vagy közös választási pártban, de megmérettetik magukat a választásokon.
Kiss Sándor tényleg befejezné
A Bihar Megyei Tanács korábbi RMDSZ-es vezetője, jelenlegi alelnöke, Kiss Sándor nem pályázik újabb mandátumra a megyei tanácsosi listán a közelgő helyhatósági választások alkalmával. A szövetség megyei szervezetének vezetője ezt a hétfő esti választmányi ülés alkalmával jelentette be. Kiss Sándor ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) tavaly vádat emelt, ő pedig már jelezte, hogy ezzel véget ért a politikai pályafutása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Nemzetközi, jubileumi túra a Găina-hegységbe
Ötéves az Arad–Békéscsaba együttműködés
Az aradi Zaránd Barangolói Turista Egyesület és a békéscsabai, Csabai Bihargók Egyesület az elmúlt hét végén közös túrázást szervezett a Găina-hegységbe. Pénteken délután zuhogó esőben értek a túrázók a kishalmágyi panzióba, ahol jó feltételek között szállásolták el az 50 embert. Szombaton reggel kissé felhős égboltra ébredtek, de a völgy végéig a társaság még 10 kilométert tett meg autóval. A domboldalon gyalog, felfelé kaptatva, 100 méterenként érezni lehetett, hogy egyre magasabbra jutva, a hőmérséklet is fokozatosan csökken, majd megjelent a hótakaró is. 1000 méter magasságban már a túrabakancsot is ellepte a frissen hullott hó, míg a felhők fölé jutva, gyönyörű napsütésben, friss havon haladhattak az 1037 méter magas Bradói-csúcs felé. Ott a csoport kettévált: akik úgy érezték, hogy nekik elég volt ilyen magasságig eljutni, mintegy 10-en megálltak, a közelben tettek kisebb kirándulásokat, a nagy többség azonban tovább ment – egyre nagyobb hóban értek fel az 1368 méteres Dombfő-(Capul dealului) csúcsra. Ott gyönyörű időben, már térdig érő hóban jártak. Messzire el lehetett látni, csakhogy a szél is egyre erősebben kezdett fújni, ezért a csúcson készített közös fotót követően elindultak lefelé. Míg a domb lábánál -3, a csúcson, szélben, -13 Celsius-fok volt – az adott körülmények között nem volt ajánlatos sokáig maradni. Mivel a túrára nagyjából 8 órát számítottak, az összeszokottság miatt hamarább, még világosban leértek a panzióba. Ott várta őket a megérdemelt vacsora, ami egyben díszvacsora is volt, ugyanis megünnepelték a két egyesület között kezdődött együttműködés, közös túrázás 5. évfordulóját. Abban is ünnepi volt a vacsora, hogy jóllakásig ehettek rădăuți csorbát, valamint sertéssültet aranyosra sült burgonyakörítéssel. Utána következett a meglepetés, a vendéglátók által felajánlott jubileumi torta, amit a két természetjáró egyesület címerei díszítettek, azt a két elnök, Nagy Árpád és vendége, Varga Sándor vágták meg, majd jóízűen elfogyasztották. A kölcsönös ajándékváltást követően, diavetítésen mutatták be a csoportok egymásnak az elmúlt évben tett túrázásaikat. Az 1000 méter szintkülönbséggel lebonyolított aznapi túra hamar ágyba küldte a résztvevőket, akik vasárnap reggel 9 órakor indultak egy könnyebb, levezető túrára. Azt a helybeli Szerbfalu (Sârbi) környékén bonyolítottak le, amit háromórásra terveztek. Végül négyórásnál hosszabbra nyúlt, mert ott is friss havat találtak, meg aztán vadászokkal is találkoztak, akik a vadászkunyhójukban erős házi pálinkával vendégelték meg a színes társaságot. A túrázók nagyra értékelték a helybeli román lakosság barátságos magatartását, akik viszont kifejezetten örvendtek, amiért magyarországi túrázók is megtisztelik vidéküket. Magatartásuk is jelzi, hogy az emberközi kapcsolatok nem a politikát tükrözik vissza, hanem az emberséget. A vadászokkal folytatott rövid pálinkázást követően a túrázók visszatértek a panzióba, ahol várta őket a búcsúcsorba, ami után hazaindultak.
A jubileumi közös túrázás érdekessége, hogy a 6 temesvári mellett nemcsak aradi és békéscsbai, hanem 17 magyarországi is volt, ráadásul 7 városból, köztük Budapestről is érkeztek, mivel a Zaránd-hegységben tett kemény, de jó minőségű túrázásoknak a híre a magyar fővárosba is eljutott. Tekintve, hogy 5 évvel ezelőtt, az első közös túrán összesen 7-en voltak, 2 aradi és 5 Bihargó, 5 év alatt az együttműködés annyira felfejlődött, hogy már egy-egy kirándulásra várólista is van, hiszen egyelőre csak 50 személyt tudnak fogadni a jelzett panzióban. Szerencsére, idén azt is bővíteni kívánják, így a közös túrázások résztvevőinek a számát tovább növelhetik – mondta el a Nyugati Jelennek Nagy Árpád, a Zaránd Barangolói Tuirista Egyesület elnöke, a legutóbbi közös túrázás fő szervezője.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Évértékelő Almási Vince kisiratosi polgármesterrel
Infrastruktúra és kultúra, az otthonosságért
Almási Vince kisiratosi polgármesterrel a mögöttünk lévő évet értékeljük, az ideinek a terveit, elképzeléseit vesszük számba.
– Kisiratos viszonylatában mit lehet elmondani a 2015-ös évről?
– Előrebocsátom: 2015 nem volt egy rossz év, annál már sokkal rosszabbat is zártunk. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy csúcsév lett volna, mert az ember mindig többre, jobbra vágyik a közössége számára. Köztem, illetve a polgármester kollégáim között az a különbség, hogy nálam folyik a visszaszámlálás, ugyanis úgy döntöttem, hogy az idei önkormányzati választásokon már nem indulok. Úgy érzem, a több évtizedes adminisztratív munka után nekem is, a családomnak is egy csendesebb időszakra van szüksége.
– Hány évet dolgozott az adminisztrációban?
– 1975-től szinte megszakítás nélkül, vagyis 40 évnél többet. Ebből Kürtösön 8 évet alpolgármesterként, majd Kisiratoson 12 évet polgármesterként szolgáltam. Azért tettem, mert szeretem e munkát, mert úgy éreztem, valakinek ezt is tennie kell, ami jó érzéssel töltheti el az egyént, de elégedettséggel a közösséget is. Ha ugyanis a közösség képviselőivel együtt eltervezetteket sikerül véghezvinni, az nagy lendületet ad a további munkához, serkenti a közösségi életet is. Ami az elmúlt évet illeti, az eredményeket is, az eredménytelenségeket is több részre osztanám. A legtöbb vezető legfontosabbnak tartja az infrastrukturális fejlesztéseket, amelyeket, természetesen, én is fontosnak tartok, de úgy érzem, azokkal párhuzamosan foglalkoznunk kell az emberekkel, kulturális igényeiknek a kielégítésével is.
– Kérem, kezdjük mégis a fejlesztésekkel!
– Az iskolaudvart teljes egészében térkővel burkoltuk, mellé megépítettük a sportpályát, amihez meg kellett vásárolnunk a szomszéd telkének egy részét. Tíz év után a polgármesteri hivatalban is belül festettünk, javítottunk, ahol szükséges volt, de a sportcsarnokot is javítottuk. A nagy kultúrházon évek óta zajló felújítást is folytattuk, befejeztük a konyha és az ebédlői részt, a színpad mögötti részt, raktárt hoztunk létre, hogy jobban kihasználhassuk az épületet a közösségi tevékenységekre. Ugyanakkor utcákat is burkoltunk kővel, a munkálatokat azonban nem tudtuk befejezni, de amint az időjárás megengedi, folytatjuk. A jelzett beruházások mintegy 700 ezer lej összértékűek, amelyeket tavaly, a kisebb községeknek kedvezőbb költségvetési leosztás miatt, önerő biztosításával, de főként kormánypénzekből tudtuk megvalósítani. Két EU-pályázatunk van folyamatban: egyik a kis kultúrháznak külső és belső felújítása. Az 60 ezer euró értékű EU-támogatás jóvoltából Kisiratos legszebb, régi díszítőelemekkel ékesített épületévé vált, közösségi háznak szánjuk, kisebb rendezvények számára. Másik, a 170 ezer eurós EU-támogatással épülő turisztikai központ, amit kiírtak, megpályáztuk. Nem állítom, hogy a település számára nélkülözhetetlen volt, de ha ingyen kaptuk a korszerű, a település építészeti stílusába nem a legjobban beillő, de a vadonatúj, teljesen felszerelt épület csak gazdagíthatja Kisiratost. A pályázati előírás szerint, meg fog jelenni egy Kisiratost bemutató DVD románul–magyarul, ugyancsak a települést színes fotókkal bemutató könyvecske, de Kisiratost népszerűsítő honlap is készül, amely a más turisztikai központokkal való kapcsolattartást szándékozik előremozdítani. Ugyanezzel próbáljuk majd népszerűsíteni a termálstrandunkat is. Az épületet 5 évig kell, felsőfokú végzettségű turisztikai szakemberrel célszerűen használni, utána a község vezetősége a belátása szerint használhatja.
Létfontosságú kulturális élet
– Hogyan zajlik a kulturális élet?
– A felsoroltak mellett nagy fontosságot tulajdonítunk a hagyományápolásnak, a kulturális programoknak, hiszen alig van olyan hétvége, amikor nálunk nincs valamiféle rendezvény, farsangtól szilveszterig. Rendszeresen falunapot, nemzetközi népzenei tábort szervezünk, ami a Kárpát-medence legnépesebb hasonló, magyar rendezvénye, ahol egy hétig szállással, étkezéssel és oktatással, mintegy 180-an szoktak részt venni tánc, citera és népzene kategóriában, de népzenei fesztivált is szervezünk. Működnek a tánccsoportjaink, a citera-zenekarjaink, a vegyes kórusunk. Tavaly Kisiratosi hírmondó néven elindítottuk a háromhavonta megjelenő helyi lapunkat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy megismerjünk másokat, illetve azok is jobban megismerjenek minket. Éppen ezért Magyarországon 3 testvértelepülésünk van: Pusztaszabolcs, Úri, Lökösháza és Dolmbiratos, amelyekkel, különböző szinten, rendszeresen látogatjuk egymást iskola, nyugdíjasklub, önkormányzatisok, baráti társaságok, ifjúság vagy sport területen. Ha az emberek megismerik egymást, később maguk között is kialakulnak a baráti kapcsolatok. Kis település vagyunk, de nagy számban vannak civilszervezeteink: működik a Pro Ki Dor Egyesület, a nyugdíjas klub, a Máltai Ház, a Pió Atya Gyermekotthon, székháza van az ifjúsági szervezetünknek, van gazdakörünk, sportszerveztünk, kosárkörünk, hímző-körünk stb. Az állandó mozgás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek otthon érezzék magukat Kisiratoson. Nem érezzük magunkat elszigetelve, hiszen most már az utakat is kiépítettük Nagyiratos, illetve Tornya és Battonya felé, ugyanúgy Kürtös felé. Jelenleg azon dolgozunk, hogy Mácsa felé is műúton közlekedhessünk. Ugyanakkor átjáró utat akarunk építeni az egykori kaszárnya köves útjából, amit korszerűsíteni kívánunk a 2,8 kilométerre lévő magyar államhatárig.
– Mit nem tudtak tavaly megvalósítani?
– Kisiratost mindig hosszabb távlatban képzelem el, ezért egy fontos dolog, az Araddal összekötő tömegszállítás még mindig nem oldódott meg. Egyetlen autóbusz indul ide 5.30 órakor, majd vissza 15.30 órakor, ami messze nem elég. Évek óta keresünk egy befektetőt, aki üzemanyagtöltőt létesítene Kisiratoson vagy a közelben. A kürtösit bezárták, állítólag a tornyait is be akarják zárni, ezért a legközelebbinek a mácsai ígérkezik, ami nem kielégítő. Mi egy megyei út mellett, ingyen adnánk egy befektetőnek 1400 négyzetméternyi telket, ha töltőállomást építene. Magára várat még a csatornahálózatunknak a megépítése, amit a megyei szerveknél már beütemeztünk, de valószínűleg csak jövőre kerül rá sor, ezért most készítjük az aszfaltozási tervet, amit, illetve a járdaépítés jó részét is a csatorna lefektetése után kívánunk megvalósítani. Komolyan lobbizunk egy olyan befektető találásán, aki kezdene valamit a volt kaszárnya épületével, amihez közel található egy hévízforrás is, 1,5 hektáros területtel. Ugyancsak lobbizunk a meglévő termálstrandnak korszerű termálfürdővé építésén, amire van külföldi érdeklődő.
– Ha nem indul a választásokon, lesz-e megfelelő polgármesterjelölt?
– Egyelőre nincs tolongás a polgármesteri székért, de bízom benne, hogy kerül majd megfelelő kisiratosi magyar, aki RMDSZ-színekben győzni is tud. Ha igény van rá, kívülről még sokáig segítek neki, mert továbbra is emelt fővel szeretnék járni a faluban, ahol mindenkivel jóban kívánok lenni. Szeretnék a nyugdíjas klubban, a citerazenekarban és a férfikórusban is közreműködni. Nem zavar, ha az új vezető más szellemben kívánja majd irányítani Kisiratost, hiszen egy polgármester gondolkodása mindig rányomja bélyegét egy település életére. De tudnia kell: minden településen kerül 5-6% ellendrukker, akiknek semmi nem jó, akik azt hiszik, hangosabban kiabálva igazuk lehet. Olyankor mindig a 95%-ra gondoltam, akiknek az érdeke a legfontosabb volt számomra. Ezt tanácsolom majd az utódomnak is.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Monodráma Jávor Pál életéből
A Magyar Kultúra Napján, január 22-én a Kölcsey-díjak átadása után magyar szerző magyar témájú, ráadásul Araddal is kapcsolatba hozható színdarabját mutatta be az Aradi Kamaraszínház. A Jávor c. monodráma aradi előadásának külön érdekessége, hogy majdnem ősbemutató, tudomásom szerint hivatásos színház még játszotta, bár néhány alkalommal közönség elé került a budapesti Uránia filmszínházban, amolyan magánelőadáson, pedig feltétlenül megérdemelné – megérdemelte volna eddig is – hogy rangos színház műsorán szerepeljen.
A mondráma hőse Jávor Pál, az aradi születésű egykori nagy magyar színházi, de még inkább mozisztár. „Ő volt kora férfiideálja, őt szerették volna utánozni megjelenésben, viselkedésben, női szívek meghódításában. A magyar film koronázatlan királya, versenytárs nélküli Don Juanja volt ez a sármos, mulatós kedvű, ám olykor féktelen kicsapongásai ellenére is gerinces őstehetség.” – írja Puskel Péter, élete aradi szakaszának kitartó kutatója. Ezek ismeretében igazat kell adni a kamaraszínházi beharangozónak, amely szerint a darab „a nagyközönség számára egy eddig ismeretlen Jávor Pál-képet bontakoztat ki a filmcsillag naplójából és leveleiből”. Igen, mert merőben új és szokatlan a helyzet, amelybe 1944 őszén, a magyarországi nyilas uralom kezdetén a híres színész kerül: letartóztatják (mert nem árulja el zsidó feleségének tartózkodási helyét), megalázzák, verik, Sopronkőhidára, a hírhedt börtönbe zárják, majd Németországba hurcolják, onnan sikerül – miután amerikai kórházban ápolják – nyolc hónap után hazajönnie.
A darab ezeknek a hónapoknak keretbe illesztett története: a színész amolyan videómagnó előtt meséli el feleségének mindazt, ami vele megtörtént. (Ami a Jávorban nem szerepel, de tény: ez a pár hónap többé soha össze nem illeszthető törést okozott a sztár életében. Amerikába „disszidált”, ott kudarcot vallott, s visszatérte után, 1959-es haláláig már meg se közelítette egykori önmagát.
Naplója, amelyet a szerző, Pozsgai Zsolt (ötkötetes drámaíró, számos színház művészeti vezetője, forgatókönyvíró, fordító stb.) dolgozott fel inkább több, mint kevesebb hűséggel, megrázó dokumentuma élete egy fontos szakaszának. A nyilasok fogságában a minap még istenített színész megtapasztalja, hogy azok, akik azelőtt szerették és tisztelték, most ellene fordulnak, pocskondiázzák, megalázzák, kínozzák egy borzalmas eszme jegyében, szembesül a kegyetlenséggel, az ember önmagából való kifordulásával – egy új, embertelen világ tárulkozik ki előtte, amelyet megpróbál méltósággal túlélni. A tét: élet vagy halál. Megkapó az őszinteség, amellyel Jávor kitárulkozik, s az erő, ahogyan ezt a szerző dokumentum-értékű, de mégis csak fikciós darabban megjeleníti, s végül a színész, aki mindezt eljátssza.
Meggyőződésem, le is írtam már, hogy vannak (amúgy kitűnő) darabok, amelyek egy (vagy több) remek színész nélkül nem tudnának eljutni a néző szívéig. A Jávor érzésem szerint ezek közé tartozik, de az író-rendező Pozsgai Zsoltnak (ötkötetes drámaíró, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró, vérbeli színházi ember) sikerült egy rátermett és nagyszerű színészt találnia a szerepre Szőke Zoltán személyében. A sokak által kedvelt, immár több mint másfél évtizedes tévésorozat (Barátok közt) Berényi Miklósa ezúttal olyan szerepet kapott, ahol megmutathatja igazi képességeit. És bizonyít: a monodrámában tucatnyi szereplőt játszik el változó hanghordozással, mimikával, gesztusokkal, s mindebben – a (kiváló) szövegen kívül – csak egy fotel, no meg egy (figuráját a színpad hátterében lévő vászonra kivetítő) videomagnó-ős, a kezdetben elegáns, majd egyre slamposabbá váló öltöny, a vége felé kibomlott nyakkendő, a nagdrágból kicsúszott, fehér kórházi köpenynek tűnő ing az eszköze. Mondhatni semmivel játssza a kb. 70 perces darabot nagy megjelenítő erővel (egy ilyen szövegnek a betanulása önmagában sem semmi), amely alatt újra és újra átéli és hitelesen közvetíti a nézőtér felé a főhős gondolatait, érzéseit, a borzalmakat, amelyeken átesett úgy, hogy a néző meg se pisszen, hogy aztán felszabadult vastapssal köszönje meg a nagyszerű színházi élményt.
Szőke Zoltán először szerepelt Aradon, Pozsgai Zsoltnak ez a második bemutatkozása (Liselotte és a május c. darabját pár éve egy rövidszínház-fesztivál keretében már láthattuk.) Szívesen látnám őket máskor is.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. 
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen  hittel  készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a  március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.  
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. 
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” 
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. 
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. 
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. 
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Menyő több, mint menedék 1.
Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.
Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.
Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…
Felcserélt szolgálati hely
Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.
A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…
Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könnyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”
A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felekezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt. ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”
Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.
Nem kellett az óvoda
Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.
A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvű állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagógust is alkalmaztunk volna.”
Távmunka Menyőből
Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”
(Vissza)hódít a természet
A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”
Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.
Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben, a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“
„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.
„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”
Többre hivatottan
Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.
Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.
Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal, itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”
 (Folytatjuk) erdelyiriport.ro

Magyar kulturális központot szeretnének Aradon
Az aradi magyarság reprezentatív kulturális, civil és érdekvédelmi szervezeteinek régi vágya egy magyar kulturális központ létrehozása.
Ebben kapnának helyet a különböző kulturális és közösségi rendezvények, otthonra lelhetnének a kisebb magyar szervezetek, de legfőképp egy helyen összpontosulhatnának a szórvány magyarság identitásának megőrzésére irányuló törekvések.
A múlt év végén az aradi képviselő-testület elfogadta a város 2025-ig szóló kulturális stratégiáját, és ebbe sikerült bevinni egy magyar kulturális központ létesítését – közpénzből. Erre már lehet építkezni, mondja Bognár Levente aradi alpolgármester.
aradihirek.ro. Erdély.ma

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Számarányánál nagyobb támogatás az aradi magyarságnak
Szerdán fogadta el az aradi képviselő-testület a város költségvetését. 2016-ban is sikerült elkülöníteni keretet az aradi magyarok oktatási, kulturális és egyházi intézményei számára, nemzeti ünnepeinek megtartására.
Bognár Levente, Arad RMDSZ-es alpolgármestere kiemelte: míg a lakosság 10-11 százalékát teszi ki a magyarok száma, a költségvetésből ilyen célokra elkülönített összeg mintegy 15 százalékát használhatja fel a magyarság. „Oktatási intézményeink elsőbbséget élveznek számunkra, különösen a Csiky Gergely Főgimnázium, amelynek sikerült megfelelő keretet biztosítani a régi épületszárny felújítására, illetve arra, hogy a szociális ösztöndíjak arányban legyenek az igényekkel. Igaz, hogy az iskola fenntartása a város feladata, de ide az egész megyéből járnak magyar diákok – tájékoztatott Bognár Levente. – Az Aradi Kamaraszínháznak szánt összeget is növeltük, amire azért volt szükség, mert egyre nagyobb az igény a nagyszínpadi előadásokra, amelyek költségesebbek. Fontos az is, hogy a magyarság megtartó intézményei, a történelmi egyházak is arányosan kapnak támogatást.”
Az RMDSZ-es elöljáró kifejtette: a hagyományos kulturális és közösségi rendezvények megszervezésére (Aradi Magyar Majális, Aradi Magyar Napok), nemzeti ünnepeink (március 15., október 6.) megtartására is lesz költségvetési keret. 2016-ban Aradon nyolc katolikus, három református, két baptista és az evangélikus gyülekezet kap támogatást a városkasszából.
Bognár Levente szerint a magyarok, mint a többségi nemzet után a legszámottevőbb etnikai közösség és jó adófizető polgárok, joggal tarthatnak igényt a költségvetési támogatásra, mégis nagy eredmény ezt a jogot érvényesíteni, amikor a 23 helyi tanácsosból mindössze ketten a magyar érdekvédelmi szövetség képviselői.
Az RMDSZ Arad megyei szervezetének sajtóközleménye. Nyugati Jelen (Arad)