Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 27.
Kultúrák találkozása a szatmárnémeti színpadon
A rendszerváltás óta nem szerveztek Szatmárnémetiben olyan nagyszabású színházi eseményt, mint amilyen a november 4. és 13. közötti, nyolcadik Interetnikai Színházi Fesztivál lesz, a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, amely szakmai szempontból és a nézők számára is fontos – mondta el a Krónikának Végh Balázs, a Harag György Társulat irodalmi titkára.
Mint kifejtette, a kétévente szervezett vándorfesztivál produkcióit felváltva a gyergyói kisebbségi kollokviumon és az interetnikai fesztiválon láthatják a nézők. A szemle színházi előadások tükrében villantja fel kultúrák találkozását: a magyar, román, zsidó, német és roma társulatok produkcióit láthatják az érdeklődők.
A Szatmárnémetiben sorra kerülő tíznapos programsorozat a színházi előadásokon kívül több kísérőrendezvényt is felvonultat. Végh Balázs kifejtette, az események a szépen felújított és nemrég átadott színházépületben, a művelődési házban, valamint egy kocsmában is várják a nagyérdeműt. A szatmári színházi műhely alapítása óta immár másodszor foglalta el a városi színház 125 éves, impozáns épületét október elején, a Szamos-parti város egyik ékessége lett a frissen felújított, a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt színház. A fesztivál keretében 21 színtársulat 25 előadással lép fel, ezen kívül koncerteken és szakmai fórumokon is részt vehetnek az érdeklődők.
„Az előző évekhez képest újdonságnak számít, hogy erdélyi magyar független, alternatív színházi műhelyeket, mozgásszínházi műhelyeket is vendégül lát a fesztivál. Az is újdonság, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi dramaturg szakos hallgatók is aktívan részt vesznek az eseményeken: fesztiválnaplót és blogot vezetnek Varga Anikó és Zsigmond Andrea egyetemi tanárok, a Játéktér szekesztőinek vezetésével. A fesztiválnapló olvasható lesz a színház honlapján, a Harag.eu-n" – mondta el az irodalmi titkár.
A szemlén kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, nagyváradi, kézdivásárhelyi, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi társulatok lépnek színpadra, az erdélyi magyar teátrumokon kívül pedig jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. A fesztivál a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásával kezdődik november 4-én, pénteken: Molière, A fösvény című darabját láthatja a közönség Bocsárdi László rendezésében. A seregszemlét a szatmárnémeti Proscenium Alapítvány szervezi, a részletes program elolvasható a fesztivál Facebook-oldalán, valamint a harag.eu honlapon.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
A rendszerváltás óta nem szerveztek Szatmárnémetiben olyan nagyszabású színházi eseményt, mint amilyen a november 4. és 13. közötti, nyolcadik Interetnikai Színházi Fesztivál lesz, a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, amely szakmai szempontból és a nézők számára is fontos – mondta el a Krónikának Végh Balázs, a Harag György Társulat irodalmi titkára.
Mint kifejtette, a kétévente szervezett vándorfesztivál produkcióit felváltva a gyergyói kisebbségi kollokviumon és az interetnikai fesztiválon láthatják a nézők. A szemle színházi előadások tükrében villantja fel kultúrák találkozását: a magyar, román, zsidó, német és roma társulatok produkcióit láthatják az érdeklődők.
A Szatmárnémetiben sorra kerülő tíznapos programsorozat a színházi előadásokon kívül több kísérőrendezvényt is felvonultat. Végh Balázs kifejtette, az események a szépen felújított és nemrég átadott színházépületben, a művelődési házban, valamint egy kocsmában is várják a nagyérdeműt. A szatmári színházi műhely alapítása óta immár másodszor foglalta el a városi színház 125 éves, impozáns épületét október elején, a Szamos-parti város egyik ékessége lett a frissen felújított, a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt színház. A fesztivál keretében 21 színtársulat 25 előadással lép fel, ezen kívül koncerteken és szakmai fórumokon is részt vehetnek az érdeklődők.
„Az előző évekhez képest újdonságnak számít, hogy erdélyi magyar független, alternatív színházi műhelyeket, mozgásszínházi műhelyeket is vendégül lát a fesztivál. Az is újdonság, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi dramaturg szakos hallgatók is aktívan részt vesznek az eseményeken: fesztiválnaplót és blogot vezetnek Varga Anikó és Zsigmond Andrea egyetemi tanárok, a Játéktér szekesztőinek vezetésével. A fesztiválnapló olvasható lesz a színház honlapján, a Harag.eu-n" – mondta el az irodalmi titkár.
A szemlén kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, nagyváradi, kézdivásárhelyi, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi társulatok lépnek színpadra, az erdélyi magyar teátrumokon kívül pedig jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. A fesztivál a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásával kezdődik november 4-én, pénteken: Molière, A fösvény című darabját láthatja a közönség Bocsárdi László rendezésében. A seregszemlét a szatmárnémeti Proscenium Alapítvány szervezi, a részletes program elolvasható a fesztivál Facebook-oldalán, valamint a harag.eu honlapon.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
2016. október 28.
Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek”
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek”
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. október 29.
Kiegészült a PéterPál Könyvkiadó sorozata
A veszprémi könyvműhely két fáradhatatlan létrehozója és működtetője, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla újabb szép albumokkal örvendezteti meg a könyvbarátokat. Erdélyi sorozatuk két legfrissebb kötete rövidesen hozzánk is eljut, tizenegy állomásos novemberi bemutató turnéjuk során a szerzők Maros megyét is felkeresik, s könyveikkel jelen lesznek a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is.
Az Erdély – Hattyúdalocska. Veszprém felé – Erdély felé – Életünk, útjaink címmel kiadott kötetről már írtunk mellékletünkben. A képanyagot biztosító Magyar Örökség díjas fotográfus, Váradi Péter Pál és az irodalomkutató, szövegíró Lőwey Lilla 42 honismereti és irodalmi fotóalbum elkészítése után saját kutató és könyves munkájuk titkaiba nyújt bepillantást ezzel a vallomásos kiadvánnyal. A könyv első két fejezetét a szerzőnő lánya, Soós Andrea írta, aki a könyvbemutatók állandó versmondója, és a gyűjtőmunkának is aktív szemlélője volt. Az album lemezmelléklettel jelent meg, a szerzőpáros erdélyi költőktől származó legkedvesebb verseit tartalmazza Soós Andrea előadásában.
Az Erdély – Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok – Szórványmagyarság 2. tulajdonképp folytatás. A Keleti-Kárpátok 1. kötete, a Kárpát-kanyar tavaly látott napvilágot. A mostani fotóalbum földrajzi szempontból – észak felé haladva – az előző kötetet folytatja. Sőt a korábbi kettőt is, hiszen a Déli- Kárpátok – Ősvárak 1., 2. is szervesen kapcsolódik a mostani könyvhöz. A négy album a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincén, a Kárpátok koronáján hajdan volt "ezeréves határaink" földrajzi és történelmi szépségeit, érdekességeit gyűjti egybe. Bemutatja a festőien szép vidék hagyományait is a fellelhető ősvárakkal együtt. A Keleti- Kárpátok 2-t lapozgatva a Kárpát-kanyart elhagyó Keleti-Kárpátok északi részeit, szépséges hegységeit, szorosait kereshetjük fel. A Zágont ölelő havasok és Mikes Kelemen világába tekinthetünk be. Az Ojtozi-szorosnál elidőzhetünk a hajdani Rákóczi-várnál. A kötet feleleveníti a hős honvédek emlékét is, és szól az egykori határfalu Sósmezőről. Eljutunk a Nemere-hegységbe, a Kászonok vidékére, majd az Úz völgyébe. A Csíki-havasok és a Gyimesi-szoros is felkínálja történelmi emlékeit. Ott Deáky András gyimesbükki "mindenes" a kalauzunk. Az ottani Rákóczi-vár romjaihoz is elvezet, előrevetítve az épület felújítását. Utunk a Békás és a Nagyhagymás Nemzeti Parkot is elénk tárja. A Tarkő, a Csalhó is vonzó világ, majd a Tölgyesi-szoros, a Kelemen- és a Radnai-havasok festőisége bűvöl el. Végül a bukovinai tájakra visz a kötet.
Van egy harmadik ajánlata is a PéterPál kiadónak: a 2017-es falinaptár, amely Tamási Áron- emléklapokból áll össze az író születésének 120. évfordulóján.
Az albumbemutatók sorát a nagyváradi nyitja november 8-án, majd november 9-én Marosvásárhely és Nyárádszereda, 10-én Szováta lesz a helyszín. A következő napokban Csíkszereda, Csíkszentdomokos, Kászonaltíz, Sepsiszentgyörgy, Négyfalu és Brassó olvasói találkozhatnak a vetített képes előadások főszereplőivel, Lőwey Lillával, Váradi Péter Pállal és Soós Andreával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)
A veszprémi könyvműhely két fáradhatatlan létrehozója és működtetője, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla újabb szép albumokkal örvendezteti meg a könyvbarátokat. Erdélyi sorozatuk két legfrissebb kötete rövidesen hozzánk is eljut, tizenegy állomásos novemberi bemutató turnéjuk során a szerzők Maros megyét is felkeresik, s könyveikkel jelen lesznek a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is.
Az Erdély – Hattyúdalocska. Veszprém felé – Erdély felé – Életünk, útjaink címmel kiadott kötetről már írtunk mellékletünkben. A képanyagot biztosító Magyar Örökség díjas fotográfus, Váradi Péter Pál és az irodalomkutató, szövegíró Lőwey Lilla 42 honismereti és irodalmi fotóalbum elkészítése után saját kutató és könyves munkájuk titkaiba nyújt bepillantást ezzel a vallomásos kiadvánnyal. A könyv első két fejezetét a szerzőnő lánya, Soós Andrea írta, aki a könyvbemutatók állandó versmondója, és a gyűjtőmunkának is aktív szemlélője volt. Az album lemezmelléklettel jelent meg, a szerzőpáros erdélyi költőktől származó legkedvesebb verseit tartalmazza Soós Andrea előadásában.
Az Erdély – Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok – Szórványmagyarság 2. tulajdonképp folytatás. A Keleti-Kárpátok 1. kötete, a Kárpát-kanyar tavaly látott napvilágot. A mostani fotóalbum földrajzi szempontból – észak felé haladva – az előző kötetet folytatja. Sőt a korábbi kettőt is, hiszen a Déli- Kárpátok – Ősvárak 1., 2. is szervesen kapcsolódik a mostani könyvhöz. A négy album a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincén, a Kárpátok koronáján hajdan volt "ezeréves határaink" földrajzi és történelmi szépségeit, érdekességeit gyűjti egybe. Bemutatja a festőien szép vidék hagyományait is a fellelhető ősvárakkal együtt. A Keleti- Kárpátok 2-t lapozgatva a Kárpát-kanyart elhagyó Keleti-Kárpátok északi részeit, szépséges hegységeit, szorosait kereshetjük fel. A Zágont ölelő havasok és Mikes Kelemen világába tekinthetünk be. Az Ojtozi-szorosnál elidőzhetünk a hajdani Rákóczi-várnál. A kötet feleleveníti a hős honvédek emlékét is, és szól az egykori határfalu Sósmezőről. Eljutunk a Nemere-hegységbe, a Kászonok vidékére, majd az Úz völgyébe. A Csíki-havasok és a Gyimesi-szoros is felkínálja történelmi emlékeit. Ott Deáky András gyimesbükki "mindenes" a kalauzunk. Az ottani Rákóczi-vár romjaihoz is elvezet, előrevetítve az épület felújítását. Utunk a Békás és a Nagyhagymás Nemzeti Parkot is elénk tárja. A Tarkő, a Csalhó is vonzó világ, majd a Tölgyesi-szoros, a Kelemen- és a Radnai-havasok festőisége bűvöl el. Végül a bukovinai tájakra visz a kötet.
Van egy harmadik ajánlata is a PéterPál kiadónak: a 2017-es falinaptár, amely Tamási Áron- emléklapokból áll össze az író születésének 120. évfordulóján.
Az albumbemutatók sorát a nagyváradi nyitja november 8-án, majd november 9-én Marosvásárhely és Nyárádszereda, 10-én Szováta lesz a helyszín. A következő napokban Csíkszereda, Csíkszentdomokos, Kászonaltíz, Sepsiszentgyörgy, Négyfalu és Brassó olvasói találkozhatnak a vetített képes előadások főszereplőivel, Lőwey Lillával, Váradi Péter Pállal és Soós Andreával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 30.
Kiáltványban kérték az autonómiát az őrtüzek mellé gyűlt székelyek
Kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon.
Tudósítónk beszámolója szerint a Sepsiszentgyörgy melletti Árkos határában is mintegy két tucatnyian gyűltek össze fellobbantani az autonómia lángját. A helyszínről nagyon szépen látszotta a szomszédos településeken világító őrtüzek is.
A felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását!
"Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép - Európa autonóm közösségeihez hasonlóan - megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén" - olvasható a kiáltványban.
A kiáltványban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak.
Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek.
A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közös énekléssel tették közösségi élménnyé a lármafa-gyújtást.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért, Székelyföld lakóit pedig arra kérte, hogy gyújtsanak őrtüzeket a településeik melletti magaslatokon.
Kovács Zsolt/MT maszol.ro
Kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon.
Tudósítónk beszámolója szerint a Sepsiszentgyörgy melletti Árkos határában is mintegy két tucatnyian gyűltek össze fellobbantani az autonómia lángját. A helyszínről nagyon szépen látszotta a szomszédos településeken világító őrtüzek is.
A felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását!
"Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép - Európa autonóm közösségeihez hasonlóan - megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén" - olvasható a kiáltványban.
A kiáltványban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak.
Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek.
A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közös énekléssel tették közösségi élménnyé a lármafa-gyújtást.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért, Székelyföld lakóit pedig arra kérte, hogy gyújtsanak őrtüzeket a településeik melletti magaslatokon.
Kovács Zsolt/MT maszol.ro
2016. október 31.
Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro
2016. november 9.
Kossuth-díjra jelölnék Csíky András színművészt
A Szatmárnémetiben november 4. és 13. között zajló 8. Interetnikai Színházi Fesztivál második napján, az Északi Színház frissen felújított épületében találkoztak az erdélyi magyar kőszínházak igazgatói.
Az intézményvezetők szándéknyilatkozatban rögzítették, hogy támogatják a szatmári Harag György Társulat felterjesztését, amelyben a magyar állam legmagasabb kulturális kitüntetésére, Kossuth-díjra jelöli Csíky András kolozsvári színművészt, a szatmári társulat alapítótagját.
Az intézményvezetők a romániai magyar színházakat érintő fesztiválokról egyeztettek, elhatározták, szorosabbra fűzik az együttműködést. A találkozón a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát Keresztes Attila művészeti igazgató, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat Bocsárdi László igazgató, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat Balázs Attila igazgató, az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő igazgató, a nagyváradi Szigligeti Színházat Czvikker Katalin igazgató, a Csíki Játékszínt Parászka Miklós igazgató megbízásából Budaházi Attila dramaturg képviselte. A beszélgetés házigazdája Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója és Stier Péter, a színház adminisztratív igazgatója volt.
Krónika (Kolozsvár)
A Szatmárnémetiben november 4. és 13. között zajló 8. Interetnikai Színházi Fesztivál második napján, az Északi Színház frissen felújított épületében találkoztak az erdélyi magyar kőszínházak igazgatói.
Az intézményvezetők szándéknyilatkozatban rögzítették, hogy támogatják a szatmári Harag György Társulat felterjesztését, amelyben a magyar állam legmagasabb kulturális kitüntetésére, Kossuth-díjra jelöli Csíky András kolozsvári színművészt, a szatmári társulat alapítótagját.
Az intézményvezetők a romániai magyar színházakat érintő fesztiválokról egyeztettek, elhatározták, szorosabbra fűzik az együttműködést. A találkozón a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát Keresztes Attila művészeti igazgató, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat Bocsárdi László igazgató, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat Balázs Attila igazgató, az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő igazgató, a nagyváradi Szigligeti Színházat Czvikker Katalin igazgató, a Csíki Játékszínt Parászka Miklós igazgató megbízásából Budaházi Attila dramaturg képviselte. A beszélgetés házigazdája Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója és Stier Péter, a színház adminisztratív igazgatója volt.
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 11.
Magyar nyelv napja Tamásival Farkaslakán
Vasárnap részletes programmal készülnek Tamási Áron szülőfalujában a magyar nyelv napjára. A szárhegyi gyerekeket látják vendégül.
Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékezik idén Farkaslaka, és a november 13-án esedékes Magyar Nyelv Napját is az író művei, élete köré szervezték.
A rendezvény délután 15 órakor kezdődik Tamási Áron szülőházának bemutatásával, műveiből a helyi általános iskola diákjai olvasnak fel. 15 óra 20 perctől Ágnes néni, az író testvérének házát nézhetik meg a résztvevők, a szárhegyi iskola tanulói pedig felolvasnak Tamási műveiből.
Ezután Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállításának megtekintése következik a helyi Kultúrcsűrben, majd elsétálnak az egykori elemi iskolához, ahol Tamási elemis éveiről beszélgetnek. 16.45-kor megkoszorúzzák Tamási Áron sírját, verset mond a szárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola diákja.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Vasárnap részletes programmal készülnek Tamási Áron szülőfalujában a magyar nyelv napjára. A szárhegyi gyerekeket látják vendégül.
Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékezik idén Farkaslaka, és a november 13-án esedékes Magyar Nyelv Napját is az író művei, élete köré szervezték.
A rendezvény délután 15 órakor kezdődik Tamási Áron szülőházának bemutatásával, műveiből a helyi általános iskola diákjai olvasnak fel. 15 óra 20 perctől Ágnes néni, az író testvérének házát nézhetik meg a résztvevők, a szárhegyi iskola tanulói pedig felolvasnak Tamási műveiből.
Ezután Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállításának megtekintése következik a helyi Kultúrcsűrben, majd elsétálnak az egykori elemi iskolához, ahol Tamási elemis éveiről beszélgetnek. 16.45-kor megkoszorúzzák Tamási Áron sírját, verset mond a szárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola diákja.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2016. november 11.
A Római Katolikus Státus vezetője a tüntetésről: a szabad véleménynyilvánítás joga alapvető jog
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro
2016. november 11.
Erdélyben tart előadásokat Wittner Mária
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló kolozsvári rendezvénysorozat végéhez közeledve a Kincses Kolozsvár Egyesület meghívására Erdélybe érkezik Wittner Mária, az 1956-os Emlékbizottság védnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alakja, akivel november 15–19. között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Nagyváradon találkozhatnak az érdeklődők.
Wittner Mária élete nem volt egy leányálom: alig múlt 19 éves, és már a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában harcolt Magyarország szovjet uralom alóli felszabadításáért. A sebesültek ellátásában, de fegyveres összetűzésekben is részt vett. November 4-én, a szovjet katonai invázió első napján az Üllői úton megsebesült. 1958. július 23-án, 21 éves korában ítélték halálra. Mintegy kétszáz napot töltött az akasztófa árnyékéban, majd miután a bíróság életfogytiglanra változtatta az ítéletet, tizenegy évet a Kádár-rendszer szigorított börtöneiben tartották fogva. Az utolsó forradalmárok között szabadult, és a rendszerváltozásig folyamatos megfigyelés alatt élt.
Mindezekről beszél erdélyi előadókörútján, az alábbi program szerint:
2016. november 15., 18 órakor – Kolozsvár, Sapientia EMTE Kolozsvári Kar, Aula Magna (Tordai út/Calea Turzii 4. sz.);
2016. november 16., 18 óra 30 perckor – Marosvásárhely, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Szent Mihály terem (Rózsák tere/Piața Trandafirilor 61. sz.);
2016. november 17., 18 órakor – Székelyudvarhely, Tamási Áron Gimnázium, Nyirő József terem (Baróti Szabó Dávid utca 32. sz.);
2016. november 18., 18 órakor – Csíkszereda, Sapientia EMTE Csíkszeredai Kar nagy aulája (Szabadság tér, 1. sz.);
2016. november 19., 18 órakor – Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme (Városháza/Primăriei 27. sz.)
A beszélgetéssorozat főszervezője a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem, partnerségben Magyarország Kolozsvári és Csíkszeredai Főkonzulátusával, a Vásárhelyi Forgataggal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a Magyar Polgári Egyesülettel és a Civil Kurázsi Egyesülettel. A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja – írja a Kincses Kolozsvár Egyesület sajtószolgálata.
itthon.ma//kult
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló kolozsvári rendezvénysorozat végéhez közeledve a Kincses Kolozsvár Egyesület meghívására Erdélybe érkezik Wittner Mária, az 1956-os Emlékbizottság védnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alakja, akivel november 15–19. között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Nagyváradon találkozhatnak az érdeklődők.
Wittner Mária élete nem volt egy leányálom: alig múlt 19 éves, és már a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában harcolt Magyarország szovjet uralom alóli felszabadításáért. A sebesültek ellátásában, de fegyveres összetűzésekben is részt vett. November 4-én, a szovjet katonai invázió első napján az Üllői úton megsebesült. 1958. július 23-án, 21 éves korában ítélték halálra. Mintegy kétszáz napot töltött az akasztófa árnyékéban, majd miután a bíróság életfogytiglanra változtatta az ítéletet, tizenegy évet a Kádár-rendszer szigorított börtöneiben tartották fogva. Az utolsó forradalmárok között szabadult, és a rendszerváltozásig folyamatos megfigyelés alatt élt.
Mindezekről beszél erdélyi előadókörútján, az alábbi program szerint:
2016. november 15., 18 órakor – Kolozsvár, Sapientia EMTE Kolozsvári Kar, Aula Magna (Tordai út/Calea Turzii 4. sz.);
2016. november 16., 18 óra 30 perckor – Marosvásárhely, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Szent Mihály terem (Rózsák tere/Piața Trandafirilor 61. sz.);
2016. november 17., 18 órakor – Székelyudvarhely, Tamási Áron Gimnázium, Nyirő József terem (Baróti Szabó Dávid utca 32. sz.);
2016. november 18., 18 órakor – Csíkszereda, Sapientia EMTE Csíkszeredai Kar nagy aulája (Szabadság tér, 1. sz.);
2016. november 19., 18 órakor – Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme (Városháza/Primăriei 27. sz.)
A beszélgetéssorozat főszervezője a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem, partnerségben Magyarország Kolozsvári és Csíkszeredai Főkonzulátusával, a Vásárhelyi Forgataggal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a Magyar Polgári Egyesülettel és a Civil Kurázsi Egyesülettel. A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja – írja a Kincses Kolozsvár Egyesület sajtószolgálata.
itthon.ma//kult
2016. november 12.
Népzene- és néptánctalálkozó zajlik Sepsiszentgyörgyön
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma
2016. november 14.
A közmédia tematikus napja november 15-én
A megmaradásért, szórványban
A közmédia november 15-én a magyar szórvány napján emlékezik meg kisebbségben élő honfitársairól. A tematikus összeállításban televíziós és rádiós műsorok hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság sorsára.
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015 óta – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. A magyar közmédia méltó módon foglalkozik a magyarságukat híven őrzőkkel.
A műsorfolyamot a Magyarság Házából a Duna nyitja meg (13.55), majd a Duna Worldön folytatódik a tematikus nap (14.20). Az esti Duna World-adás 20 órakor kezdődik, a Duna összefoglalóját pedig éjfél után, 0.15 órakor láthatják a nézők. A műsorvezető-választásnál immár hagyománnyá vált Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának meghívása, partnere a Duna Televízió egyik alapító-műsorvezetője, Kalocsai Andrea.
A gazdag kínálat szereplői életükkel és munkásságukkal kötődnek szorosan a kisebbségben élőkhöz. Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus otthon fogadja a stábot, és menyei segítségével kalauzolja el a nézőket a csángó gasztronómia rejtelmeibe. Sebestyén István bukovinai székely népművész mesével mutatkozik be, s arról is beszél, hogy a népmesék hogyan szolgálták a magyarságtudat erősítését. Ide kapcsolódik Mákos Izolda, aki olyan népi játékokra hívja fel a figyelmet, amelyek nagyszerűen fejlesztik a gyermekek találékonyságát és ügyességét.
A zene sem hiányozhat az összeállításból, Ladányi Ferenc, a gyimesi és moldvai hangszerek kiváló ismerője két népi hangszert, az ütőgardont és a furulyát mutatja be. Egy más zenei világba kalauzol el Nyerges Attila, az Ismerős Arcok zenekar egyik alapítója. Az együttes Nélküled című száma az egész Kárpát-medencében egy csapásra ismertté vált.
A Határok nélkül, a Kossuth rádió nemzetpolitikai műsora az egész adását a jeles napnak szenteli (19.30).
A filmkínálatból kiemelkedik a Csángók dokumentumfilm, amely roman- tikától és illúzióktól mentesen tárja fel a népcsoport életét (Duna World 16.35). Az Ábel a rengetegben film története Tamási Áron egyedülálló világát idézi, és az ember és a természet, valamint az emberek kapcsolatát fogalmazza meg balladába illő képekben
(Duna World 18.15).
Népújság (Marosvásárhely)
A megmaradásért, szórványban
A közmédia november 15-én a magyar szórvány napján emlékezik meg kisebbségben élő honfitársairól. A tematikus összeállításban televíziós és rádiós műsorok hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság sorsára.
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015 óta – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. A magyar közmédia méltó módon foglalkozik a magyarságukat híven őrzőkkel.
A műsorfolyamot a Magyarság Házából a Duna nyitja meg (13.55), majd a Duna Worldön folytatódik a tematikus nap (14.20). Az esti Duna World-adás 20 órakor kezdődik, a Duna összefoglalóját pedig éjfél után, 0.15 órakor láthatják a nézők. A műsorvezető-választásnál immár hagyománnyá vált Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának meghívása, partnere a Duna Televízió egyik alapító-műsorvezetője, Kalocsai Andrea.
A gazdag kínálat szereplői életükkel és munkásságukkal kötődnek szorosan a kisebbségben élőkhöz. Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus otthon fogadja a stábot, és menyei segítségével kalauzolja el a nézőket a csángó gasztronómia rejtelmeibe. Sebestyén István bukovinai székely népművész mesével mutatkozik be, s arról is beszél, hogy a népmesék hogyan szolgálták a magyarságtudat erősítését. Ide kapcsolódik Mákos Izolda, aki olyan népi játékokra hívja fel a figyelmet, amelyek nagyszerűen fejlesztik a gyermekek találékonyságát és ügyességét.
A zene sem hiányozhat az összeállításból, Ladányi Ferenc, a gyimesi és moldvai hangszerek kiváló ismerője két népi hangszert, az ütőgardont és a furulyát mutatja be. Egy más zenei világba kalauzol el Nyerges Attila, az Ismerős Arcok zenekar egyik alapítója. Az együttes Nélküled című száma az egész Kárpát-medencében egy csapásra ismertté vált.
A Határok nélkül, a Kossuth rádió nemzetpolitikai műsora az egész adását a jeles napnak szenteli (19.30).
A filmkínálatból kiemelkedik a Csángók dokumentumfilm, amely roman- tikától és illúzióktól mentesen tárja fel a népcsoport életét (Duna World 16.35). Az Ábel a rengetegben film története Tamási Áron egyedülálló világát idézi, és az ember és a természet, valamint az emberek kapcsolatát fogalmazza meg balladába illő képekben
(Duna World 18.15).
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 14.
Örök értékeink
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 14.
Északi Színház: egyedül is menne
A Szatmárnémeti Északi Színház Erdélyben az utolsó, önkormányzati fenntartásban álló színház, amely két tagozattal működik. A Harag György Társulat több éve szeretné, ha külön intézményként működnének a tagozatok. Bessenyei Gedő Istvánnal, az önállósodás lehetőségeiről beszélgetett Simon Judit az Ifeszt-en, amikor egy titkot is megtudott.
Bessenyei Gedő Istvánnak, a Kárpát-medence legfiatalabb magyar színidirektorának két titka van. Az egyiket lehetetlen megfejteni, ő sem tudja rá pontosan a választ, hogyan lehet ott az Ifeszt minden helyszínén, miközben szervez, intézkedik, beszélget, mosolyog. Szerintem sosem alszik, és csak ritkán eszik. A családja fényképről még felismeri. Ami biztos, ez is hozzájárul a fesztivál gördülékenységéhez, és a jó hangulathoz. A másik titokról később.
Ami nem titok, hogy a Harag György Társulat és annak vezetője nem adták fel céljukat, hogy a Szamárnémeti Északi Színház magyar és román társulata külön intézménnyé váljon. „Várjuk az alkalmat, hogy újra megpróbáljuk és remélem, ezúttal sikerrel járunk”.
Eddig kétszer adódott erre kedvező alkalom. „Elsőre úgy nézett ki, hogy megvalósul. Az RMDSZ kezdeményezésére megszületett az előterjesztés, még Coica úr, az akkori polgármester is hajlott rá, de a városi tanács, a román tagozat heves tiltakozása miatt, mégsem támogatta a magyar színház létrejöttét.
A művészeti igazgató szerint „a második alkalomkor már nem volt olyan jó a helyzet, mert éppen kampányidőszak volt.
A direktor úgy véli, kampányban nem szabad előhozakodni a szétválással, mert olyankor felerősödik a nacionalista hullám. Most is kampányidőszakban vagyunk, várjuk, hátha a választások után megnyugodnak a kedélyek, stabilizálódik a helyzet.
„Ez nagyon kényes kérdés, mert az ellenzők úgy tematizálják, hogy el akarjuk venni a színház épületét is, és a román társulatot „száműznénk” a szakszervezeti művelődési házba. Holott erről szó sincs. Mi jogi önállóságot szeretnénk mindkét társulatnak. Két különálló intézmény működne ugyanabban az épületben. Úgy működne, mint például Nagyváradon, ahol jól megférnek egymás mellett a jogilag és nem utolsó sorban gazdaságilag néhány esztendeje szétvált színházak.
Mintha kollégáink a román tagozaton is kezdenék megérteni, amikor másodszor vetettük fel a kérdést, már nem volt annyira vehemens a tiltakozás”.
Bessenyei Gedő szeretné, ha a román kollégáiban is tudatosulna, hogy ez szakmai és gazdasági kérdés, nem politikai, s még csak nem is nemzetiségi. Ők is sokkal jobban járnának, ha nem közös kasszán volna a két társulat. „Kevesen értik meg, hogy a színház a legdrágább művészet, és a román tagozatnak is sokkal több pénz jutna, ha különálló intézmények lennénk.” Az ellenzők a nacionalista húrokat pengetik, holott ez elsősorban szakmai kérdés. Jelenleg egyazon könyveléshez tartozik, de külön fejezetben a román és a magyar társulat, a bábtagozat és a gyártás. „Folyamatosan azt mondogatják, hogy a magyar társulat teljes művészi szabadságot élvez, csak a kassza közös. Ez éppen olyan, mintha ketten laknának egy lakásban, és egyik azt mondaná, akkor jössz haza, amikor akarsz, de a kulcs nálam van, és este tízkor bezárom az ajtót. Meg kellene érteni, hogy a színház működtetéséhez nem csak a repertoár szükséges, hanem határozott célt követő gazdasági stratégia, PR, marketing tervek.” Az igazgató elmagyarázza, hogy ha szétválnának, mindkét intézmény tudna hosszú távra tervezni, és spórolni is pénzt akár nagyobb produkciókra, akár fejlesztésre. Például a Harag György Társulat vásárolhatna, és nem kellene, hogy béreljen mikrobuszt vagy teherautót.
„A két színház között is egyszerűbb lenne az együttműködés, mint amilyen a két társulat között. Jelenleg azért nem tudunk meghívni a román társulattól rendezőt, díszlettervezőt vagy színészt, mert nem tudjuk külön megfizetni. A törvény ugyanis ezt nem engedi meg, mert az ugyanannál az intézménynél dolgozóknak nem jár külön honorárium. Arról nem is beszélve, hogy két intézmény közösen pályázhatna beruházásokra, produkciókra, fesztiválok szervezésére, és sokkal több pénzt nyernének, mint egy intézmény.” A Harag György Társulat vezetője úgy véli, némi nosztalgia is él az idősebb román kollégákban, akik másképpen emlékeznek a múltra. Hiszen a román kollégák a társulat létesítésére, a magyarok a magyar színház megszüntetésére emlékeznek.
Szatmárnémetiben egyszer, egy évig az 1946-1947-es évadban Teatrul Nottara néven működött önálló román színház, de a magyarral együtt megszüntették. „Itt lenne az alkalom, hogy ismét legyen román színháza a városnak, névvel, jogi és gazdasági önállósággal. Ezt kellene megérteni, és nem attól félni, hogy a magyaroknak lesz külön színházuk. Beszéljenek a váradiakkal, ahol nem csak a magyar, de a román is túlszárnyalta önmagát. Sajnos idős kolléga vezeti a román társulatot, akiben él még a nosztalgia, és nem igazán tudja, hogyan működik a kulturális piac. A fiatalok támogatnák a szétválást, csak nincs bátorságuk ezt hangosan kimondani”.
Bessenyei Gedő az elöljáróknak is elmagyarázta, hogy ezek a hatalmas, több száz alkalmazottal működő színházak a 60-as években alakultak, az üzemek mintájára, egy időben a megyésítéssel. Akkor azt hitték, minél nagyobb az üzem, minél több az alkalmazott, annál jobban működik. Holott – magyarázza a direktor –, a kis üzemek, a kisebb színházak sokkal jobban működnek, áttekinthetőbbek gazdasági és pénzügyi szempontból. „A jövő a kisebb struktúráké, nem száz-kétszáz fős konglomerátumoké. A két színház létesítése az első lépés volna, következne a bábszínház intézményesítése. Váradon már megtették az első lépést”.
Persze érdekel, hogy a magyar polgármester, illetve a magyar megyei tanácselnök mennyiben támogatják, hogy létrejöjjön a magyar színház Szatmárnémetiben. A társulatvezető szerint mindenben támogatják, csakhogy sem a városi tanácsban, amely az intézmény fenntartója, sem a megyei tanácsban nincs többsége az RMDSZ-nek. Lobbizni kellene, politikai alkukat kötni. Szavaiból az derül ki, mintha a magyar elöljárók, a magyar közösség is némi bátorságdeficittel küzdene. „A döntés nem az én kezemben van, de nem hagyom magam lebeszélni. Mi újra és újra tematizáljuk, és próbáljuk meggyőzni a tisztségviselőket, hogy a Harag György Színház létrehozása lehetséges. A „hadjáratot” a politikusok, az elöljárók kell elindítsák, ők kell meggyőzzék kollégáikat, hogy a két színház mindenkinek nyereség lenne.”
De térjünk vissza a titokra. Történt, hogy az IFESZT második napján az erdélyi magyar kőszínházi igazgatók gyűltek össze, megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat.
Erről közleményt is kiadtak, ami szerint: „Az intézményvezetők a romániai magyar színházakat érintő fesztiválok kérdéséről egyeztettek, és elhatározták, hogy a jövőben szorosabbra fűzik az egymással folytatott kommunikációt és együttműködést. A találkozón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát Keresztes Attila művészeti igazgató, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat Bocsárdi László igazgató, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat Balázs Attila igazgató, az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő igazgató, a nagyváradi Szigligeti Színházat Czvikker Katalin igazgató, a csíkszeredai Csíki Játékszínt Parászka Miklós igazgató megbízásából Budaházi Attila dramaturg képviselte. A zártkörű beszélgetés házigazdája Bessenyei Gedő István a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója és Stier Péter, a Szatmárnémeti Északi Színház adminisztratív igazgatója volt.
Az igazgatók kézjegyükkel ellátott szándéknyilatkozatban rögzítették, hogy támogatják a szatmárnémeti Harag György Társulat azon felterjesztését, amelyben Kossuth-díjra jelöli Csíky András színművészt, a szatmári társulat alapító tagját.”
A közleményen túl a folyosói hírek szerint négy színházigazgató, a szatmári, a váradi, az aradi és a temesvári abban egyeztek meg, hogy a jövőben szorosabbra fűzik a kapcsolataikat. Közös projektekről, előadáscserékről, alkotók meghívásáról szólt a fáma.
Bessenyei Gedő István, a találkozó házigazdája, ha csak egy alig észrevehető bólintással is, de megerősítette ezzel kapcsolatos értesülésünket.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A Szatmárnémeti Északi Színház Erdélyben az utolsó, önkormányzati fenntartásban álló színház, amely két tagozattal működik. A Harag György Társulat több éve szeretné, ha külön intézményként működnének a tagozatok. Bessenyei Gedő Istvánnal, az önállósodás lehetőségeiről beszélgetett Simon Judit az Ifeszt-en, amikor egy titkot is megtudott.
Bessenyei Gedő Istvánnak, a Kárpát-medence legfiatalabb magyar színidirektorának két titka van. Az egyiket lehetetlen megfejteni, ő sem tudja rá pontosan a választ, hogyan lehet ott az Ifeszt minden helyszínén, miközben szervez, intézkedik, beszélget, mosolyog. Szerintem sosem alszik, és csak ritkán eszik. A családja fényképről még felismeri. Ami biztos, ez is hozzájárul a fesztivál gördülékenységéhez, és a jó hangulathoz. A másik titokról később.
Ami nem titok, hogy a Harag György Társulat és annak vezetője nem adták fel céljukat, hogy a Szamárnémeti Északi Színház magyar és román társulata külön intézménnyé váljon. „Várjuk az alkalmat, hogy újra megpróbáljuk és remélem, ezúttal sikerrel járunk”.
Eddig kétszer adódott erre kedvező alkalom. „Elsőre úgy nézett ki, hogy megvalósul. Az RMDSZ kezdeményezésére megszületett az előterjesztés, még Coica úr, az akkori polgármester is hajlott rá, de a városi tanács, a román tagozat heves tiltakozása miatt, mégsem támogatta a magyar színház létrejöttét.
A művészeti igazgató szerint „a második alkalomkor már nem volt olyan jó a helyzet, mert éppen kampányidőszak volt.
A direktor úgy véli, kampányban nem szabad előhozakodni a szétválással, mert olyankor felerősödik a nacionalista hullám. Most is kampányidőszakban vagyunk, várjuk, hátha a választások után megnyugodnak a kedélyek, stabilizálódik a helyzet.
„Ez nagyon kényes kérdés, mert az ellenzők úgy tematizálják, hogy el akarjuk venni a színház épületét is, és a román társulatot „száműznénk” a szakszervezeti művelődési házba. Holott erről szó sincs. Mi jogi önállóságot szeretnénk mindkét társulatnak. Két különálló intézmény működne ugyanabban az épületben. Úgy működne, mint például Nagyváradon, ahol jól megférnek egymás mellett a jogilag és nem utolsó sorban gazdaságilag néhány esztendeje szétvált színházak.
Mintha kollégáink a román tagozaton is kezdenék megérteni, amikor másodszor vetettük fel a kérdést, már nem volt annyira vehemens a tiltakozás”.
Bessenyei Gedő szeretné, ha a román kollégáiban is tudatosulna, hogy ez szakmai és gazdasági kérdés, nem politikai, s még csak nem is nemzetiségi. Ők is sokkal jobban járnának, ha nem közös kasszán volna a két társulat. „Kevesen értik meg, hogy a színház a legdrágább művészet, és a román tagozatnak is sokkal több pénz jutna, ha különálló intézmények lennénk.” Az ellenzők a nacionalista húrokat pengetik, holott ez elsősorban szakmai kérdés. Jelenleg egyazon könyveléshez tartozik, de külön fejezetben a román és a magyar társulat, a bábtagozat és a gyártás. „Folyamatosan azt mondogatják, hogy a magyar társulat teljes művészi szabadságot élvez, csak a kassza közös. Ez éppen olyan, mintha ketten laknának egy lakásban, és egyik azt mondaná, akkor jössz haza, amikor akarsz, de a kulcs nálam van, és este tízkor bezárom az ajtót. Meg kellene érteni, hogy a színház működtetéséhez nem csak a repertoár szükséges, hanem határozott célt követő gazdasági stratégia, PR, marketing tervek.” Az igazgató elmagyarázza, hogy ha szétválnának, mindkét intézmény tudna hosszú távra tervezni, és spórolni is pénzt akár nagyobb produkciókra, akár fejlesztésre. Például a Harag György Társulat vásárolhatna, és nem kellene, hogy béreljen mikrobuszt vagy teherautót.
„A két színház között is egyszerűbb lenne az együttműködés, mint amilyen a két társulat között. Jelenleg azért nem tudunk meghívni a román társulattól rendezőt, díszlettervezőt vagy színészt, mert nem tudjuk külön megfizetni. A törvény ugyanis ezt nem engedi meg, mert az ugyanannál az intézménynél dolgozóknak nem jár külön honorárium. Arról nem is beszélve, hogy két intézmény közösen pályázhatna beruházásokra, produkciókra, fesztiválok szervezésére, és sokkal több pénzt nyernének, mint egy intézmény.” A Harag György Társulat vezetője úgy véli, némi nosztalgia is él az idősebb román kollégákban, akik másképpen emlékeznek a múltra. Hiszen a román kollégák a társulat létesítésére, a magyarok a magyar színház megszüntetésére emlékeznek.
Szatmárnémetiben egyszer, egy évig az 1946-1947-es évadban Teatrul Nottara néven működött önálló román színház, de a magyarral együtt megszüntették. „Itt lenne az alkalom, hogy ismét legyen román színháza a városnak, névvel, jogi és gazdasági önállósággal. Ezt kellene megérteni, és nem attól félni, hogy a magyaroknak lesz külön színházuk. Beszéljenek a váradiakkal, ahol nem csak a magyar, de a román is túlszárnyalta önmagát. Sajnos idős kolléga vezeti a román társulatot, akiben él még a nosztalgia, és nem igazán tudja, hogyan működik a kulturális piac. A fiatalok támogatnák a szétválást, csak nincs bátorságuk ezt hangosan kimondani”.
Bessenyei Gedő az elöljáróknak is elmagyarázta, hogy ezek a hatalmas, több száz alkalmazottal működő színházak a 60-as években alakultak, az üzemek mintájára, egy időben a megyésítéssel. Akkor azt hitték, minél nagyobb az üzem, minél több az alkalmazott, annál jobban működik. Holott – magyarázza a direktor –, a kis üzemek, a kisebb színházak sokkal jobban működnek, áttekinthetőbbek gazdasági és pénzügyi szempontból. „A jövő a kisebb struktúráké, nem száz-kétszáz fős konglomerátumoké. A két színház létesítése az első lépés volna, következne a bábszínház intézményesítése. Váradon már megtették az első lépést”.
Persze érdekel, hogy a magyar polgármester, illetve a magyar megyei tanácselnök mennyiben támogatják, hogy létrejöjjön a magyar színház Szatmárnémetiben. A társulatvezető szerint mindenben támogatják, csakhogy sem a városi tanácsban, amely az intézmény fenntartója, sem a megyei tanácsban nincs többsége az RMDSZ-nek. Lobbizni kellene, politikai alkukat kötni. Szavaiból az derül ki, mintha a magyar elöljárók, a magyar közösség is némi bátorságdeficittel küzdene. „A döntés nem az én kezemben van, de nem hagyom magam lebeszélni. Mi újra és újra tematizáljuk, és próbáljuk meggyőzni a tisztségviselőket, hogy a Harag György Színház létrehozása lehetséges. A „hadjáratot” a politikusok, az elöljárók kell elindítsák, ők kell meggyőzzék kollégáikat, hogy a két színház mindenkinek nyereség lenne.”
De térjünk vissza a titokra. Történt, hogy az IFESZT második napján az erdélyi magyar kőszínházi igazgatók gyűltek össze, megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat.
Erről közleményt is kiadtak, ami szerint: „Az intézményvezetők a romániai magyar színházakat érintő fesztiválok kérdéséről egyeztettek, és elhatározták, hogy a jövőben szorosabbra fűzik az egymással folytatott kommunikációt és együttműködést. A találkozón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát Keresztes Attila művészeti igazgató, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat Bocsárdi László igazgató, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat Balázs Attila igazgató, az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő igazgató, a nagyváradi Szigligeti Színházat Czvikker Katalin igazgató, a csíkszeredai Csíki Játékszínt Parászka Miklós igazgató megbízásából Budaházi Attila dramaturg képviselte. A zártkörű beszélgetés házigazdája Bessenyei Gedő István a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója és Stier Péter, a Szatmárnémeti Északi Színház adminisztratív igazgatója volt.
Az igazgatók kézjegyükkel ellátott szándéknyilatkozatban rögzítették, hogy támogatják a szatmárnémeti Harag György Társulat azon felterjesztését, amelyben Kossuth-díjra jelöli Csíky András színművészt, a szatmári társulat alapító tagját.”
A közleményen túl a folyosói hírek szerint négy színházigazgató, a szatmári, a váradi, az aradi és a temesvári abban egyeztek meg, hogy a jövőben szorosabbra fűzik a kapcsolataikat. Közös projektekről, előadáscserékről, alkotók meghívásáról szólt a fáma.
Bessenyei Gedő István, a találkozó házigazdája, ha csak egy alig észrevehető bólintással is, de megerősítette ezzel kapcsolatos értesülésünket.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2016. november 16.
Vendégünk volt a veszprémi szerzőpáros
Vasárnap a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom gyülekezeti termében mutatta be két új irodalmi fotóalbumát a háromszékiek számára rég ismert szerzőpáros: Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla.
Pontosabban szerzőhármasról is beszélhetünk, mert az albumokban írásaival is szerepel lányuk, Soós Andrea, aki novemberi könyvbemutató útjukon válogatott verscsokorral szórakoztatta a közönséget Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában, Csíkszentdomokoson, Kászonaltízben, városunkban, Brassóban és Négyfaluban. A könyvszeretők és a földrajzosok számára is öröm volt, hogy láthatták az Erdély – Kárpátok koronája sorozat utolsó és harmadik albumát, a Keleti-Kárpátokat, képzeletben bejárták a hegyvonulat szórványvidékét. Bemutatták a természeti szépségeket, várakat-várromokat, gyönyörű hegytömböket, szorosokat. Zágon, Ojtoz, a Sósmező, Úz-völgye és a Csíki-havasok, a Gyimesek, a Békás-Nagyhagymás Nemzeti Park csodái, a Kelemen- és a Radnai-havasok elevenedtek meg Váradi Péter Pál fotóművész vetítővásznán, a felesége veretes szövegeinek kíséretében. Bepillantottak a pusztán maradt, szomorú sorsú bukovinai székelyek hajdani hazájába is, falvaik mai életébe. A friss album előszavát a gyimesbükki Deáky András tanár, a Gyimesi-szoros „határőre”, az ajánlást a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atya írta. Munka közben határozták el, hogy külön színes albumban mutatják be sok évre menő kutatómunkájukat, az eddig megjelent mintegy 42 honismereti fotóalbumot, mindazt, amit Erdélyben gyűjtöttek és veszprémi otthonukban kiadványokban rögzítettek. Erdély – Hattyúdalocska – Életünk – útjaink ennek az albumnak a címe, amelyből senki nem maradt ki azok közül, akik szívükből-lelkükből segítségükre voltak gyűjtőmunkájukban, s akik közül már sokan a túlsó parton vannak. A szövegeken és a képeken túl helyet kaptak ezekben a kortárs történelem epizódjai, 1956, 2005. december 4-e. Az album lemezmellékletet tartalmaz: a szerzőpáros legkedveltebb erdélyi költőktől származó verseit Soós Andrea tolmácsolásában hallhatjuk, ráadásként a Prima Primissima díjas Perjés Klára Erdélyben készített, Arcvonások című interjúját a szerzőkkel. Péter Pálék meglepetést is szereztek barátaiknak, hallgatóságuknak: 2017-es falinaptáruk címe Tamási Áron emléklapok – ezzel tisztelegnek Tamási Áron születésének 120. évfordulóján. Kérdésünkre elmondták, nem értek munkájuk végére, vannak még elképzeléseik. Folytatni szándékoznak az erdélyi Mezőség bemutatását Wass Albert, Makkai Sándor és Sütő András nyomába szegődve. Dédelgetett tervük, hogy Anna-báloktól a Szent Anna tóig címmel az Erdélyt szerető-járó Jókai Mórról is albumot szerkesszenek. Akik a havas-zimankós idő miatt nem juthattak el a vasárnapi bemutatóra, az albumokat az evangélikus lelkészi hivatalban és az illyefalvi Kida-központban vagy az erdélyi városok református lelkészi hivatalainál beszerezhetik.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vasárnap a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom gyülekezeti termében mutatta be két új irodalmi fotóalbumát a háromszékiek számára rég ismert szerzőpáros: Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla.
Pontosabban szerzőhármasról is beszélhetünk, mert az albumokban írásaival is szerepel lányuk, Soós Andrea, aki novemberi könyvbemutató útjukon válogatott verscsokorral szórakoztatta a közönséget Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában, Csíkszentdomokoson, Kászonaltízben, városunkban, Brassóban és Négyfaluban. A könyvszeretők és a földrajzosok számára is öröm volt, hogy láthatták az Erdély – Kárpátok koronája sorozat utolsó és harmadik albumát, a Keleti-Kárpátokat, képzeletben bejárták a hegyvonulat szórványvidékét. Bemutatták a természeti szépségeket, várakat-várromokat, gyönyörű hegytömböket, szorosokat. Zágon, Ojtoz, a Sósmező, Úz-völgye és a Csíki-havasok, a Gyimesek, a Békás-Nagyhagymás Nemzeti Park csodái, a Kelemen- és a Radnai-havasok elevenedtek meg Váradi Péter Pál fotóművész vetítővásznán, a felesége veretes szövegeinek kíséretében. Bepillantottak a pusztán maradt, szomorú sorsú bukovinai székelyek hajdani hazájába is, falvaik mai életébe. A friss album előszavát a gyimesbükki Deáky András tanár, a Gyimesi-szoros „határőre”, az ajánlást a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atya írta. Munka közben határozták el, hogy külön színes albumban mutatják be sok évre menő kutatómunkájukat, az eddig megjelent mintegy 42 honismereti fotóalbumot, mindazt, amit Erdélyben gyűjtöttek és veszprémi otthonukban kiadványokban rögzítettek. Erdély – Hattyúdalocska – Életünk – útjaink ennek az albumnak a címe, amelyből senki nem maradt ki azok közül, akik szívükből-lelkükből segítségükre voltak gyűjtőmunkájukban, s akik közül már sokan a túlsó parton vannak. A szövegeken és a képeken túl helyet kaptak ezekben a kortárs történelem epizódjai, 1956, 2005. december 4-e. Az album lemezmellékletet tartalmaz: a szerzőpáros legkedveltebb erdélyi költőktől származó verseit Soós Andrea tolmácsolásában hallhatjuk, ráadásként a Prima Primissima díjas Perjés Klára Erdélyben készített, Arcvonások című interjúját a szerzőkkel. Péter Pálék meglepetést is szereztek barátaiknak, hallgatóságuknak: 2017-es falinaptáruk címe Tamási Áron emléklapok – ezzel tisztelegnek Tamási Áron születésének 120. évfordulóján. Kérdésünkre elmondták, nem értek munkájuk végére, vannak még elképzeléseik. Folytatni szándékoznak az erdélyi Mezőség bemutatását Wass Albert, Makkai Sándor és Sütő András nyomába szegődve. Dédelgetett tervük, hogy Anna-báloktól a Szent Anna tóig címmel az Erdélyt szerető-járó Jókai Mórról is albumot szerkesszenek. Akik a havas-zimankós idő miatt nem juthattak el a vasárnapi bemutatóra, az albumokat az evangélikus lelkészi hivatalban és az illyefalvi Kida-központban vagy az erdélyi városok református lelkészi hivatalainál beszerezhetik.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 16.
Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com
2016. november 18.
„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu
2016. november 19.
Színház az egész világ: Haragban a világgal (Bemutató a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban)
Kövesdy István legújabb sepsiszentgyörgyi rendezése könnyed, játékos, de határozott vonalvezetésű előadás. Formája, nyelvezete nem újszerű, a sok vetítés miatt mégis szokatlan, problémafelvetése, belső gondolati tartalma annyira mély és árnyalt, hogy nehéz fogást találnia rajta a jó szándékú kritikusnak. Jól érzik az alkotók, hogy Igor Bauersima norway.today című darabja cicoma nélkül tud igazán megszólalni és mélyre hatolva nézőt szólongatni.
A darab olyan problémát jár körül, amely aktuális mióta világ a világ: minden korban élnek fiatalok, akik legmeghatározóbb ismertetőjegye a lázadás. Hatvanegy év telt el, mióta elkészült a Haragban a világgal című kultuszfilm James Dean főszereplésével – melyre több szempontból is rímel Bauersima darabja –, de a fiatalok kitörési vágya, a felnőttek képmutató világától való elhatárolódásuk kényszere, amely olykor tragikus méreteket ölt, azóta semmit sem változott. Az alaphelyzet: egy lány és egy fiú – akik az interneten, egy chatszobában ismerkednek meg – közösen eldöntik, hogy öngyilkosok lesznek. Találkoznak tehát egy kietlen sziklán, amely hatszáz méterre egy gyönyörű fjord fölé magaslik, ott próbálnak megismerkedni egymással és a halállal. Ha belegondolunk, hogy a szerző egy megtörtént tragédiát dolgozott fel, sokkal nagyobb tétje lesz a kimondott szavaknak, dokumentumértékűvé válik az előadás. Kövesdy fogalmazásában a probléma a lehető legtermészetesebb formában bontakozik ki előttünk, hogy miközben újabb és újabb megfejthetetlen gondolatok borzongatják a lelkünket, érezzük, nem nézőként, inkább szereplőként veszünk részt ebben az előadásban. Emberként, élő lényként, aki maga is átélte egyszer az életnek azt a bizonyos időszakát. Mi más a valódi értelme egy színházi előadásnak, mint ez a közösségi élmény? A felmerülő kérdések ezúttal nem a rendezésre vagy a színészi játékra vonatkoznak, inkább azzal a bizonyos ismeretlennel kapcsolatosak, amely előtt mindnyájan egyformán védtelenek, tehetetlenek vagyunk, mely ott lapul bennünk születésünk vagy magunkra eszmélésünk óta... Az előadás folyamán személyesen éljük át a chatszobában hallott-olvasott, majd a szereplők szájából elhangzó gondolatokat, látjuk, amint egymás lelkét tapogatják a szereplők, amint lassan kibontakozik közöttük egy igazi kapcsolat. Habzsolják az életet, élvezik a végtelenné tágult szabadságot, gesztusaik óriásira nőnek a halál árnyékában. Mi vajon távolabb vagyunk-e tőle? Magával ragadó minden gondolat, mintha izgalmas filmet néznénk. A fantáziatornásztató, elidegenítő formai elemek helyett ezúttal lélekfeszítő közelképeket láthatunk. Az arcjátékok, gesztusok, átható tekintetek és zavart félrepillantások a lélek finom tükröződései a vetítővásznon. A rendező a színészek arcára írja az előadást, ők pedig könnyedén, természetesen formálják saját képükre, hasonlatosságukra azt. A történetben inkább Julie (Vass Zsuzsanna), a játékban inkább August (Kónya-Ütő Bence) irányít, a lány törékeny, bájos, de lélekben rendkívül erős, határozott személyiség, a fiú igyekszik keménynek látszani, de félénk, talán nem is gondolta komolyan, amire a chatszobában vállalkozott. A színész játékának finom humora oldja, beragyogja a halálfélelmet. Úgy állnak rendületlenül a semmi határán, mint kissé elrajzolt, mégis hiteles mintaképei a lázadásnak. Hány olyan esetet láttunk már, hogy a látszólag gyengék voltak igazán erősek, s akiknek egész lényük sugárzott az élettől, azok leptek meg bennünket váratlan halálukkal. Mintha a teljes élet közelebb állna a halálhoz... Ahogy közeledik a pillanat, egyre inkább értelmet nyer számukra az élet. Ez a darab igazi szépsége, amit nem bánt a rendezés. Végtelen búcsúzásaik bizonytalanságában, vállalt és kevésbé vállalt mozdulataikban, szavaikban, gesztusaikban nemcsak a tudattalan életösztön munkál, amely mindig a jövőbe tekint, hanem az az általános mai gyakorlat is, mely annyira hamissá teszi mindennapjaink virtuális valóságát. Már-már mi magunk sem tudjuk, hogy mennyi igaz abból, amit felépítettünk magunkról virtuálisan... Nagyon nehéz lehet úgy játszani a színésznek, hogy tudja: a közeli képe minden pillanatban ott látható a kivetítőn, arcának rezdülései pedig nem hazudnak. Ettől a kettősségtől válik még érzékletesebbé, még plasztikusabbá mindaz, ami a színpadon történik, ez is segít abban, hogy mi is részévé váljunk ennek az örök történetnek. A díszlet, a jelmezek (Damokos Csaba munkái) észrevétlenül szervesülnek a játékhoz, egyszerűek, mégis látványosak. Kónya-Ütő Bence zenéje nem törekszik előtérbe, de jelenléte meghatározó, mint általában a lélekhangok jelenléte. Ahogy a vége felé közeledett a történet, azon gondolkoztam, hogy a szavakon túl vajon hol is érhető tetten az előadásban az a bizonyos harag a világ iránt. A szereplők fiatalsága, szépsége, ártatlansága egyetlen hatalmas segélykiáltás volt az élet felé. Lehet, hogy a „haragban a világgal” életérzés mindig csupán a felszínességből, szürkeségből való kitörési vágy, tulajdonképpen szenvedélyes életigenlés? Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy elfogyott a játszók lendülete, mintha valahogy kifulladt volna a történet. Próbáltam megfejteni, hogy vajon mi lehet az oka ennek, de akkor hirtelen... véget ért az előadás.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kövesdy István legújabb sepsiszentgyörgyi rendezése könnyed, játékos, de határozott vonalvezetésű előadás. Formája, nyelvezete nem újszerű, a sok vetítés miatt mégis szokatlan, problémafelvetése, belső gondolati tartalma annyira mély és árnyalt, hogy nehéz fogást találnia rajta a jó szándékú kritikusnak. Jól érzik az alkotók, hogy Igor Bauersima norway.today című darabja cicoma nélkül tud igazán megszólalni és mélyre hatolva nézőt szólongatni.
A darab olyan problémát jár körül, amely aktuális mióta világ a világ: minden korban élnek fiatalok, akik legmeghatározóbb ismertetőjegye a lázadás. Hatvanegy év telt el, mióta elkészült a Haragban a világgal című kultuszfilm James Dean főszereplésével – melyre több szempontból is rímel Bauersima darabja –, de a fiatalok kitörési vágya, a felnőttek képmutató világától való elhatárolódásuk kényszere, amely olykor tragikus méreteket ölt, azóta semmit sem változott. Az alaphelyzet: egy lány és egy fiú – akik az interneten, egy chatszobában ismerkednek meg – közösen eldöntik, hogy öngyilkosok lesznek. Találkoznak tehát egy kietlen sziklán, amely hatszáz méterre egy gyönyörű fjord fölé magaslik, ott próbálnak megismerkedni egymással és a halállal. Ha belegondolunk, hogy a szerző egy megtörtént tragédiát dolgozott fel, sokkal nagyobb tétje lesz a kimondott szavaknak, dokumentumértékűvé válik az előadás. Kövesdy fogalmazásában a probléma a lehető legtermészetesebb formában bontakozik ki előttünk, hogy miközben újabb és újabb megfejthetetlen gondolatok borzongatják a lelkünket, érezzük, nem nézőként, inkább szereplőként veszünk részt ebben az előadásban. Emberként, élő lényként, aki maga is átélte egyszer az életnek azt a bizonyos időszakát. Mi más a valódi értelme egy színházi előadásnak, mint ez a közösségi élmény? A felmerülő kérdések ezúttal nem a rendezésre vagy a színészi játékra vonatkoznak, inkább azzal a bizonyos ismeretlennel kapcsolatosak, amely előtt mindnyájan egyformán védtelenek, tehetetlenek vagyunk, mely ott lapul bennünk születésünk vagy magunkra eszmélésünk óta... Az előadás folyamán személyesen éljük át a chatszobában hallott-olvasott, majd a szereplők szájából elhangzó gondolatokat, látjuk, amint egymás lelkét tapogatják a szereplők, amint lassan kibontakozik közöttük egy igazi kapcsolat. Habzsolják az életet, élvezik a végtelenné tágult szabadságot, gesztusaik óriásira nőnek a halál árnyékában. Mi vajon távolabb vagyunk-e tőle? Magával ragadó minden gondolat, mintha izgalmas filmet néznénk. A fantáziatornásztató, elidegenítő formai elemek helyett ezúttal lélekfeszítő közelképeket láthatunk. Az arcjátékok, gesztusok, átható tekintetek és zavart félrepillantások a lélek finom tükröződései a vetítővásznon. A rendező a színészek arcára írja az előadást, ők pedig könnyedén, természetesen formálják saját képükre, hasonlatosságukra azt. A történetben inkább Julie (Vass Zsuzsanna), a játékban inkább August (Kónya-Ütő Bence) irányít, a lány törékeny, bájos, de lélekben rendkívül erős, határozott személyiség, a fiú igyekszik keménynek látszani, de félénk, talán nem is gondolta komolyan, amire a chatszobában vállalkozott. A színész játékának finom humora oldja, beragyogja a halálfélelmet. Úgy állnak rendületlenül a semmi határán, mint kissé elrajzolt, mégis hiteles mintaképei a lázadásnak. Hány olyan esetet láttunk már, hogy a látszólag gyengék voltak igazán erősek, s akiknek egész lényük sugárzott az élettől, azok leptek meg bennünket váratlan halálukkal. Mintha a teljes élet közelebb állna a halálhoz... Ahogy közeledik a pillanat, egyre inkább értelmet nyer számukra az élet. Ez a darab igazi szépsége, amit nem bánt a rendezés. Végtelen búcsúzásaik bizonytalanságában, vállalt és kevésbé vállalt mozdulataikban, szavaikban, gesztusaikban nemcsak a tudattalan életösztön munkál, amely mindig a jövőbe tekint, hanem az az általános mai gyakorlat is, mely annyira hamissá teszi mindennapjaink virtuális valóságát. Már-már mi magunk sem tudjuk, hogy mennyi igaz abból, amit felépítettünk magunkról virtuálisan... Nagyon nehéz lehet úgy játszani a színésznek, hogy tudja: a közeli képe minden pillanatban ott látható a kivetítőn, arcának rezdülései pedig nem hazudnak. Ettől a kettősségtől válik még érzékletesebbé, még plasztikusabbá mindaz, ami a színpadon történik, ez is segít abban, hogy mi is részévé váljunk ennek az örök történetnek. A díszlet, a jelmezek (Damokos Csaba munkái) észrevétlenül szervesülnek a játékhoz, egyszerűek, mégis látványosak. Kónya-Ütő Bence zenéje nem törekszik előtérbe, de jelenléte meghatározó, mint általában a lélekhangok jelenléte. Ahogy a vége felé közeledett a történet, azon gondolkoztam, hogy a szavakon túl vajon hol is érhető tetten az előadásban az a bizonyos harag a világ iránt. A szereplők fiatalsága, szépsége, ártatlansága egyetlen hatalmas segélykiáltás volt az élet felé. Lehet, hogy a „haragban a világgal” életérzés mindig csupán a felszínességből, szürkeségből való kitörési vágy, tulajdonképpen szenvedélyes életigenlés? Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy elfogyott a játszók lendülete, mintha valahogy kifulladt volna a történet. Próbáltam megfejteni, hogy vajon mi lehet az oka ennek, de akkor hirtelen... véget ért az előadás.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 19.
Szervátiusz Jenő-díj Barabás Évának
November 16-án a budai várban átadták a 2016-os Szervátiusz Jenő-díjakat. A Magyarok Házának Corvin termében lezajlott ünnepi eseményen Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész volt az egyik kitüntetett. Az alkotót és munkásságát Bordi Géza művészettörténész, a festőnő egykori művészetis tanárkollégája laudálta. A művésznő alkotásaiból a székház I. emeleti kerengőjében kiállítást nyitottak. A Szervátiusz Alapítvány idei elismerésében részesült Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke is, laudációt mondott Lőrincz György székelyudvarhelyi író. Ifj. Tóth György, a Magyar Rádió szerkesztője, Bíró András Zsolt, a Kurultáj rendezője és Báthory Katalin, a Kárpátalja Szövetség alapító főtitkára is átvehette a kitüntetést a díj alapítójától, Szervátiusz Tibor szobrásztól, a nemzet művészétől. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke volt. Az általa készített fotót közöljük mai mellékletünkben, a felvételen a kiállítását rendező Barabás Éva látható. Mellette a gyergyószárhegyi művésztelepen festett nagy kompozíciója, a Madéfalvi veszedelem ihlette drámai triptichon egy része. A díjátadó rendezvényen közreműködött Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész.
Népújság (Marosvásárhely)
November 16-án a budai várban átadták a 2016-os Szervátiusz Jenő-díjakat. A Magyarok Házának Corvin termében lezajlott ünnepi eseményen Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész volt az egyik kitüntetett. Az alkotót és munkásságát Bordi Géza művészettörténész, a festőnő egykori művészetis tanárkollégája laudálta. A művésznő alkotásaiból a székház I. emeleti kerengőjében kiállítást nyitottak. A Szervátiusz Alapítvány idei elismerésében részesült Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke is, laudációt mondott Lőrincz György székelyudvarhelyi író. Ifj. Tóth György, a Magyar Rádió szerkesztője, Bíró András Zsolt, a Kurultáj rendezője és Báthory Katalin, a Kárpátalja Szövetség alapító főtitkára is átvehette a kitüntetést a díj alapítójától, Szervátiusz Tibor szobrásztól, a nemzet művészétől. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke volt. Az általa készített fotót közöljük mai mellékletünkben, a felvételen a kiállítását rendező Barabás Éva látható. Mellette a gyergyószárhegyi művésztelepen festett nagy kompozíciója, a Madéfalvi veszedelem ihlette drámai triptichon egy része. A díjátadó rendezvényen közreműködött Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 24.
Tamási Áron: Szülőföldem
A múlt hét végén a Marosvásárhelyen tartott nemzetközi könyvvásáron mutatták be a Székely Könyvtár legújabb ötös minisorozatát – ezzel a százkötetesre tervezett sorozat feléhez érkezett. Tamási Áron Szülőföldem című művét Molnár Vilmos ismerteti.
Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a 70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.
A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.
Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve”. (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla) De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezenkívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.” Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.” A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe.
Hargita Népe (Csíkszereda)
A múlt hét végén a Marosvásárhelyen tartott nemzetközi könyvvásáron mutatták be a Székely Könyvtár legújabb ötös minisorozatát – ezzel a százkötetesre tervezett sorozat feléhez érkezett. Tamási Áron Szülőföldem című művét Molnár Vilmos ismerteti.
Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a 70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.
A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.
Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve”. (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla) De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezenkívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.” Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.” A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe.
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. november 24.
Feladatainkat nem mi választjuk
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 28.
Nem a szavak embere vagyok (Színházi tükör)
Vass Zsuzsanna Székelyudvarhelyen született, Kolozsváron végezte a színművészeti egyetemet, 2015-ben mesterizett. Az egyetemi évek alatt több független színházi produkcióban játszott Kolozsváron, 2015 nyarán a Szegedi Nemzeti Színház társulatához szerződött. Egy szűk szegedi évad után Bocsárdi László hívására érkezett Sepsiszentgyörgyre, április óta tagja a Tamási Áron Színház társulatának.
– Miért lettél színésznő?
– Sajnos, semmi izgalmasat nem tudok erről mesélni, egyszerűen így alakult az életem. Nem volt gyermekkori álmom a színház, csak a középiskola vége felé kezdett foglalkoztatni, miután az udvarhelyi színházban egyszer helyettesítettem egy statisztát. Nem vagyok túl extrovertált személyiség, fiatalabb koromban az is nehezemre esett, hogy több ember előtt elmondjam a véleményemet. Néha számomra is meglepő, hogy erre a pályára kerültem.
– Hogyan vezetett az utad Udvarhelytől Sepsiszentgyörgyig?
– Udvarhelyen végeztem az általános és középiskolát, Kolozsváron az egyetemet, aztán Szegedre szerződtem, de közben még játszottam Kolozsváron is. Akkor rendezett Bocsárdi a kolozsvári román színházban, és miután egy alkalommal megnézte a Zéró című előadásunkat Botos Bálint rendezésében a Váróterem Projektnél, elhívott minket Szentgyörgyre Rácz Endrével együtt, aki az egyetemen is osztálytársam volt. A Liliomban kaptunk először lehetőséget, azután felbontottam a szerződésemet Szegeden. Utána következett a Zongota, majd a norway.today.
– Milyen fontosabb munkáid voltak korábban?
– Az egyetem alatt több izgalmas színházi produkcióban is részt vettem. Dolgoztam a Groundfloor Groupnál, egy nonverbális előadásban, Sinkó Ferenc rendezésében, amit az Ecsetgyárban mutattunk be. Egy évig a Váróterem Projektnél játszottam, ahol ugyancsak érdekes tapasztalatokban volt részem: például készítettünk egy improvizációs előadást, ami komoly kihívás volt, mert sosem lehetett pontosan tudni, hogy mi fog történni benne, nagyon egymásra voltunk utalva. Osztálytermi produkciónk is volt, a Bánk bán? Jelen!, azt is nagyon szerettem. Elég kemény közönség a középiskolásoké, nem kímélik a színészt. Szerintem minden pályakezdőnek megéri belekóstolni a független színházi életbe, ott igazán meg lehet tapasztalni, mit jelent a csapatmunka. Aki épp nem játszott, jegyet árult, szervezett, pályázatokat írt... Akkor nyílt meg a Váróterem Projekt új székhelye, a Zug, közösen takarítottunk, festettünk, vakoltunk, aztán letettük a szerszámokat, és próbáltunk egy kicsit. Miután megnyílt a hely, valamiből fenn kellett tartani, ezért bulikat, koncerteket szerveztünk, ahol mi árultuk a sört, másnap reggel pedig takarítottunk, és csak azután kezdtük a próbát. Több szempontból is tanulságos volt.
– És Szentgyörgyön milyen színésznek lenni?
– Jól érzem itt magam. Szakmailag fontos állomás, van mit tanulni a kollégáktól, és nagyon jó a hangulat a társulaton belül. Úgy érzem, elég hamar befogadtak. Ez nagyon jó közösség.
– Milyennek tűnik a város Kolozsvár és Szeged után?
– Kolozsvárt nagyon szeretem, valószínűleg a pezsgése miatt, jó volt ott egyetemistának lenni. Vissza is látogatok elég gyakran. Szeged viszonylag nagyváros, de valahogy kisvárosként viselkedik. Szentgyörgy olyan kisváros, mely nagyvárosként működik, jó köztes hely.
– Milyen jellegű előadásokban szeretsz játszani?
– Olyanokban, ahol nem végrehajtóként, hanem partnerként kezelnek. Szeretem az igazi csapatmunkát, amikor a rendezővel közösen keresgélhetek. Nem szokott egyből megérinteni a szöveg, amit elém tesznek, általában időre van szükségem, hogy megtaláljam az utat hozzá. Mint mondtam, nem a szavak embere vagyok, talán a nonverbális előadások állnak hozzám legközelebb...
– A színészi munka mellett még mivel foglalkozol?
– Sok minden érdekel még a színházon belül és kívül is. Szeretek mozogni, részt venni workshopokon, a Váróterem Projektnél voltam rendezőasszisztens, ami nagyon fontos tapasztalat volt, a mozgásszínház is nagyon érdekel. Néha találkozom egy-egy izgalmas küzdősporttal vagy táncformával, de nehéz valamit rendszeresen gyakorolni. Igazából minden időfüggő, és amikor dolgozom, alig jut idő másra... Az is jellemző rám, hogy nem bírok sokáig egy helyben maradni, ezért a szabad időmben igyekszem kimozdulni Szentgyörgyről.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vass Zsuzsanna Székelyudvarhelyen született, Kolozsváron végezte a színművészeti egyetemet, 2015-ben mesterizett. Az egyetemi évek alatt több független színházi produkcióban játszott Kolozsváron, 2015 nyarán a Szegedi Nemzeti Színház társulatához szerződött. Egy szűk szegedi évad után Bocsárdi László hívására érkezett Sepsiszentgyörgyre, április óta tagja a Tamási Áron Színház társulatának.
– Miért lettél színésznő?
– Sajnos, semmi izgalmasat nem tudok erről mesélni, egyszerűen így alakult az életem. Nem volt gyermekkori álmom a színház, csak a középiskola vége felé kezdett foglalkoztatni, miután az udvarhelyi színházban egyszer helyettesítettem egy statisztát. Nem vagyok túl extrovertált személyiség, fiatalabb koromban az is nehezemre esett, hogy több ember előtt elmondjam a véleményemet. Néha számomra is meglepő, hogy erre a pályára kerültem.
– Hogyan vezetett az utad Udvarhelytől Sepsiszentgyörgyig?
– Udvarhelyen végeztem az általános és középiskolát, Kolozsváron az egyetemet, aztán Szegedre szerződtem, de közben még játszottam Kolozsváron is. Akkor rendezett Bocsárdi a kolozsvári román színházban, és miután egy alkalommal megnézte a Zéró című előadásunkat Botos Bálint rendezésében a Váróterem Projektnél, elhívott minket Szentgyörgyre Rácz Endrével együtt, aki az egyetemen is osztálytársam volt. A Liliomban kaptunk először lehetőséget, azután felbontottam a szerződésemet Szegeden. Utána következett a Zongota, majd a norway.today.
– Milyen fontosabb munkáid voltak korábban?
– Az egyetem alatt több izgalmas színházi produkcióban is részt vettem. Dolgoztam a Groundfloor Groupnál, egy nonverbális előadásban, Sinkó Ferenc rendezésében, amit az Ecsetgyárban mutattunk be. Egy évig a Váróterem Projektnél játszottam, ahol ugyancsak érdekes tapasztalatokban volt részem: például készítettünk egy improvizációs előadást, ami komoly kihívás volt, mert sosem lehetett pontosan tudni, hogy mi fog történni benne, nagyon egymásra voltunk utalva. Osztálytermi produkciónk is volt, a Bánk bán? Jelen!, azt is nagyon szerettem. Elég kemény közönség a középiskolásoké, nem kímélik a színészt. Szerintem minden pályakezdőnek megéri belekóstolni a független színházi életbe, ott igazán meg lehet tapasztalni, mit jelent a csapatmunka. Aki épp nem játszott, jegyet árult, szervezett, pályázatokat írt... Akkor nyílt meg a Váróterem Projekt új székhelye, a Zug, közösen takarítottunk, festettünk, vakoltunk, aztán letettük a szerszámokat, és próbáltunk egy kicsit. Miután megnyílt a hely, valamiből fenn kellett tartani, ezért bulikat, koncerteket szerveztünk, ahol mi árultuk a sört, másnap reggel pedig takarítottunk, és csak azután kezdtük a próbát. Több szempontból is tanulságos volt.
– És Szentgyörgyön milyen színésznek lenni?
– Jól érzem itt magam. Szakmailag fontos állomás, van mit tanulni a kollégáktól, és nagyon jó a hangulat a társulaton belül. Úgy érzem, elég hamar befogadtak. Ez nagyon jó közösség.
– Milyennek tűnik a város Kolozsvár és Szeged után?
– Kolozsvárt nagyon szeretem, valószínűleg a pezsgése miatt, jó volt ott egyetemistának lenni. Vissza is látogatok elég gyakran. Szeged viszonylag nagyváros, de valahogy kisvárosként viselkedik. Szentgyörgy olyan kisváros, mely nagyvárosként működik, jó köztes hely.
– Milyen jellegű előadásokban szeretsz játszani?
– Olyanokban, ahol nem végrehajtóként, hanem partnerként kezelnek. Szeretem az igazi csapatmunkát, amikor a rendezővel közösen keresgélhetek. Nem szokott egyből megérinteni a szöveg, amit elém tesznek, általában időre van szükségem, hogy megtaláljam az utat hozzá. Mint mondtam, nem a szavak embere vagyok, talán a nonverbális előadások állnak hozzám legközelebb...
– A színészi munka mellett még mivel foglalkozol?
– Sok minden érdekel még a színházon belül és kívül is. Szeretek mozogni, részt venni workshopokon, a Váróterem Projektnél voltam rendezőasszisztens, ami nagyon fontos tapasztalat volt, a mozgásszínház is nagyon érdekel. Néha találkozom egy-egy izgalmas küzdősporttal vagy táncformával, de nehéz valamit rendszeresen gyakorolni. Igazából minden időfüggő, és amikor dolgozom, alig jut idő másra... Az is jellemző rám, hogy nem bírok sokáig egy helyben maradni, ezért a szabad időmben igyekszem kimozdulni Szentgyörgyről.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 2.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 5.
Táblagépek, okoseszközök segítségével tanulhatnak
Oktatást segítő interaktív taneszközöket adományozott hétfőn délelőtt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) a székelyudvarhelyi Zsibongó és Csicsergő napközinek, valamint a Tamási Áron Gimnáziumnak egy mintaprogram részeként.
A tanintézetekbe összesen 308 táblagépet és két interaktív táblát juttattak el az NSKI és a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. munkatársai. Idén az említett két napközi otthon kapott egy-egy interaktív táblát, valamint intézményenként tizenkét táblagépet, melyeket megfelelő oktató- és szűrőprogramokkal látták el, utóbbinak köszönhetően a gyermekek nem férhetnek hozzá nem kívánt tartalmakhoz – tájékoztatott Molnár Miklós, az NSKI kabinetfőnöke.
Lapunk a Csicsergő napközi tagóvodájába látogatott el, ahol a kicsik ünnepi műsorral köszöntötték az NSKI elnökét, Szász Jenőt, a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. vezetőjét, Bakos Erikát, valamint a két intézmény munkatársait. Az eseményen Lázár Csilla, a napközi óvónője bemutatta a gyermekeknek az új interaktív táblát, melyet a kicsik ki is próbálhattak.
Szász Jenő elmondta, hogy a táblagépek ajándékozásának ötletével Bakos Erika állt elő, ezt meg is köszönte neki. Ezután elmagyarázta, miben különlegesek ezek az eszközök, miközben informatikusok mutatták meg a gyermekeknek és az óvónőknek, hogyan kell használni az új taneszközöket. Az ovisok közül sokan már használtak korábban táblagépet, viszont ekkora táblát még egyikük sem látott. Gyorsan ráéreztek a használat fortélyaira, és egykettőre el is készültek az első színes rajzok.
Hétfőn délelőtt a Tamási Áron Gimnázium általános iskolás diákjainak is kiosztottak több mint kétszáz táblagépet, ugyancsak oktatást segítő, fejlesztő célzattal.
Dávid Anna Júlia | Székelyhon.ro
Oktatást segítő interaktív taneszközöket adományozott hétfőn délelőtt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) a székelyudvarhelyi Zsibongó és Csicsergő napközinek, valamint a Tamási Áron Gimnáziumnak egy mintaprogram részeként.
A tanintézetekbe összesen 308 táblagépet és két interaktív táblát juttattak el az NSKI és a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. munkatársai. Idén az említett két napközi otthon kapott egy-egy interaktív táblát, valamint intézményenként tizenkét táblagépet, melyeket megfelelő oktató- és szűrőprogramokkal látták el, utóbbinak köszönhetően a gyermekek nem férhetnek hozzá nem kívánt tartalmakhoz – tájékoztatott Molnár Miklós, az NSKI kabinetfőnöke.
Lapunk a Csicsergő napközi tagóvodájába látogatott el, ahol a kicsik ünnepi műsorral köszöntötték az NSKI elnökét, Szász Jenőt, a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. vezetőjét, Bakos Erikát, valamint a két intézmény munkatársait. Az eseményen Lázár Csilla, a napközi óvónője bemutatta a gyermekeknek az új interaktív táblát, melyet a kicsik ki is próbálhattak.
Szász Jenő elmondta, hogy a táblagépek ajándékozásának ötletével Bakos Erika állt elő, ezt meg is köszönte neki. Ezután elmagyarázta, miben különlegesek ezek az eszközök, miközben informatikusok mutatták meg a gyermekeknek és az óvónőknek, hogyan kell használni az új taneszközöket. Az ovisok közül sokan már használtak korábban táblagépet, viszont ekkora táblát még egyikük sem látott. Gyorsan ráéreztek a használat fortélyaira, és egykettőre el is készültek az első színes rajzok.
Hétfőn délelőtt a Tamási Áron Gimnázium általános iskolás diákjainak is kiosztottak több mint kétszáz táblagépet, ugyancsak oktatást segítő, fejlesztő célzattal.
Dávid Anna Júlia | Székelyhon.ro
2016. december 7.
Az 56-os forradalomról szól a TUDÁSZ vetélkedő
A rendhagyó műveltségi vetélkedő megyei szakaszára ezúttal a hatvan évvel ezelőtti eseményekből kellett felkészüljenek a diákok.
Az 1956-os forradalom eseményeit fókuszba állító rendezvényen a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium, a Tamási Áron Gimnázium és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium háromfős diákcsapatai mérkőznek meg.
A kérdésfeltevések a már megszokott, mozis formában állítják meglehetősen nehéz feladatok elé a diákokat, de ezúttal sem fog hiányozni a színjátszás sem. Így a nézők megtudhatják, hogy sikerül-e az ÁVH-nak beszerveznie Kovács Jánost, hogy milyen lelkiállapotban volt Nagy Imre 1956. november 4-én hajnali 4 óra és negyed hat között, hogy Zsuzsika hogyan látogatja meg a Corvin-közben harcoló kedvesét, hogy túléli-e Kovács János a forradalom utáni napokat, de azt is, hogy hogyan telt egy székelyudvarhelyi család 1956. október 24-i estéje. A rendezvény egyben az 1956-os forradalom 60. évfordulójára való emlékezés is.
A műveltségi vetélkedő csütörtökön 13 óra 30 perctől kezdődik a Digital 3 Televízió, vagyis a volt Stúdió mozi nagytermében. uh.ro
A rendhagyó műveltségi vetélkedő megyei szakaszára ezúttal a hatvan évvel ezelőtti eseményekből kellett felkészüljenek a diákok.
Az 1956-os forradalom eseményeit fókuszba állító rendezvényen a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium, a Tamási Áron Gimnázium és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium háromfős diákcsapatai mérkőznek meg.
A kérdésfeltevések a már megszokott, mozis formában állítják meglehetősen nehéz feladatok elé a diákokat, de ezúttal sem fog hiányozni a színjátszás sem. Így a nézők megtudhatják, hogy sikerül-e az ÁVH-nak beszerveznie Kovács Jánost, hogy milyen lelkiállapotban volt Nagy Imre 1956. november 4-én hajnali 4 óra és negyed hat között, hogy Zsuzsika hogyan látogatja meg a Corvin-közben harcoló kedvesét, hogy túléli-e Kovács János a forradalom utáni napokat, de azt is, hogy hogyan telt egy székelyudvarhelyi család 1956. október 24-i estéje. A rendezvény egyben az 1956-os forradalom 60. évfordulójára való emlékezés is.
A műveltségi vetélkedő csütörtökön 13 óra 30 perctől kezdődik a Digital 3 Televízió, vagyis a volt Stúdió mozi nagytermében. uh.ro
2016. december 15.
Szentgyörgyi tárlat egy újjáteremtett világról
Jakobovits Miklós festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban csütörtökön 18 órától.
Az 1936-ban Kolozsváron született és 2012-ben Nagyváradon elhunyt Munkácsy Mihály-díjas festőművész, muzeológus, művészeti író alkotásaiból összeállított kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partium Keresztény Egyetem előadótanára, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitja meg. A rendezvényen közreműködik Kónya-Ütő Bence, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A tárlat január 15-éig tekinthető meg.
Jakobovits a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként működött (1961–63), majd középiskolában tanított rajzot. 1965-től a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa lett. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára volt. Rendszeresen jelentkezett a megyei, az országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. A rendszerváltás előtt azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt karikaturisztikus formában jelenítette meg a 70-es években Néró papírmaséból című könyvében Ceauşescu portréját felhasználva alkotott – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket.
A ´80-as évektől kezdődően egyre inkább kezdett eltávolodni a figurativitástól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által alakította ritmus kifejezőerejére. A következő periódusra már főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek. Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ´70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.
Munkásságára nagy hatással volt a szürrealizmus, az olasz metafizikus festészet, főleg Carlo Carra és Giorgio Morandi művészete. Anyaghasználatát állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Számára sok esetben a munkafolyamat volt maga a tanulmány: a különböző matéria hatását kereste különböző körülmények között. Ebben az értelemben az arte povera irányában haladt, folytatva egy olyan művészi törekvést, amely bevonta a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Jakobovits Miklós munkáit szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés meditatív jelleggel bír.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
Jakobovits Miklós festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban csütörtökön 18 órától.
Az 1936-ban Kolozsváron született és 2012-ben Nagyváradon elhunyt Munkácsy Mihály-díjas festőművész, muzeológus, művészeti író alkotásaiból összeállított kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partium Keresztény Egyetem előadótanára, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitja meg. A rendezvényen közreműködik Kónya-Ütő Bence, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A tárlat január 15-éig tekinthető meg.
Jakobovits a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként működött (1961–63), majd középiskolában tanított rajzot. 1965-től a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa lett. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára volt. Rendszeresen jelentkezett a megyei, az országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. A rendszerváltás előtt azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt karikaturisztikus formában jelenítette meg a 70-es években Néró papírmaséból című könyvében Ceauşescu portréját felhasználva alkotott – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket.
A ´80-as évektől kezdődően egyre inkább kezdett eltávolodni a figurativitástól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által alakította ritmus kifejezőerejére. A következő periódusra már főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek. Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ´70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.
Munkásságára nagy hatással volt a szürrealizmus, az olasz metafizikus festészet, főleg Carlo Carra és Giorgio Morandi művészete. Anyaghasználatát állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Számára sok esetben a munkafolyamat volt maga a tanulmány: a különböző matéria hatását kereste különböző körülmények között. Ebben az értelemben az arte povera irányában haladt, folytatva egy olyan művészi törekvést, amely bevonta a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Jakobovits Miklós munkáit szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés meditatív jelleggel bír.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
2016. december 16.
Boldog nyárfalevél
Új darabbal rukkoltak elő a színjátszók
A kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr, felnőtt színjátszó csoportja Tamási Áron Boldog nyárfalevél című darabját tanulta be, aminek fürdővárosi premierjét szombaton tartják.
A színjátszó csoport új darabját, akárcsak az előző Tamási-műveket (Vitéz lélek, Csalóka szivárvány) Gazda József nyugalmazott tanár rendezte. A stábban felsorakoznak: Fejér Enikő, Tyiák Zoltán, Madarasi Rita, Szász Attila, Kovács Zsolt, Szántó István, Kertész Péter, Fejér Előd, Diaconu Mónika, Ferencz Kinga, Tökbandi Rita, Opra Enikő, Tyiák Erika színészek. A technikáért Ambarus Gábor, a díszletekért Tökbandi Barna és Ferencz István felelnek, míg az ügyelői feladatkört Benedek Aladár látja el. A rendező munkatársa Ferencz Botond.
– A Tamási-művek stílusa a legmegfelelőbb nekünk, székely amatőr színjátszóknak, mert ha csak a nyelvezetre, a csavaros észjárásra és a nyers székely humorra gondolunk, könnyebb azonosulni a szereplőkkel, hiszen a mindennapi életünk részei – mondta Berecki Árpád programszervező, az egyesület vezetője.
A darabot december 17-én, szombaton 19 órától mutatják be a kovásznai művelődési központban. Jegyár: 15 lej felnőtteknek, 5 lej diákoknak, elővételben a városi művelődési házban kaphatók.
N. Sz. A. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Új darabbal rukkoltak elő a színjátszók
A kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr, felnőtt színjátszó csoportja Tamási Áron Boldog nyárfalevél című darabját tanulta be, aminek fürdővárosi premierjét szombaton tartják.
A színjátszó csoport új darabját, akárcsak az előző Tamási-műveket (Vitéz lélek, Csalóka szivárvány) Gazda József nyugalmazott tanár rendezte. A stábban felsorakoznak: Fejér Enikő, Tyiák Zoltán, Madarasi Rita, Szász Attila, Kovács Zsolt, Szántó István, Kertész Péter, Fejér Előd, Diaconu Mónika, Ferencz Kinga, Tökbandi Rita, Opra Enikő, Tyiák Erika színészek. A technikáért Ambarus Gábor, a díszletekért Tökbandi Barna és Ferencz István felelnek, míg az ügyelői feladatkört Benedek Aladár látja el. A rendező munkatársa Ferencz Botond.
– A Tamási-művek stílusa a legmegfelelőbb nekünk, székely amatőr színjátszóknak, mert ha csak a nyelvezetre, a csavaros észjárásra és a nyers székely humorra gondolunk, könnyebb azonosulni a szereplőkkel, hiszen a mindennapi életünk részei – mondta Berecki Árpád programszervező, az egyesület vezetője.
A darabot december 17-én, szombaton 19 órától mutatják be a kovásznai művelődési központban. Jegyár: 15 lej felnőtteknek, 5 lej diákoknak, elővételben a városi művelődési házban kaphatók.
N. Sz. A. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 19.
Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban. Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon.
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi. Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt.
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam.
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát.
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban. Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon.
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi. Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt.
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam.
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát.
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 24.
Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban!
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém.
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni. Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába. Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény.
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját. Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...” A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt. Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban!
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém.
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni. Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába. Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény.
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját. Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...” A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt. Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 29.
Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. december 30.
Lefejezhetik az iskolákat
Több székelyudvarhelyi iskola, de még napközi is elveszítheti a jelenlegi igazgatóját. Az új módszertan bekavar.
Elkezdődtek a kinevezések a tanintézmények igazgatói és aligazgatói pozícióira. Kiderült, több Hargita megyei iskola tantestülete ragaszkodik jelenlegi igazgatójához, ám ők nem maradhatnak tisztségükben, ha nem sikerült a versenyvizsgájuk, vagy nem jelentkeztek arra.
Törvény volt, csak módszertan nem
Görbe Péter főtanfelügyelőtől megtudtuk, a törvény mindig is előírta, hogy az igazgatói és aligazgatói állást versenyvizsgával kell elfoglalniuk a tanároknak, ugyanakkor azt is, hogy szükség esetén, amíg megszervezik a vizsgát, lehet ideiglenesen kinevezni tanárkollegákat ezekbe a pozícióba, viszont ezt legkésőbb az előző tanév zárásáig kell megtenni.
„Ennyi éven át egyik kormányzat sem intézkedett, hogy meglegyen a módszertana a kinevezéseknek, idén jutott a minisztérium oda, hogy kidolgozza azt. Augusztus végén érkezett a rendelet, és szeptember 12. és október 2. között jelentkezhettek az igazgatói állásokat betölteni kívánó tanárok az ennek érdekében rendezett versenyvizsgára"– mondta a főtanfelügyelő.
A részvételhez kritériumoknak kellett megfelelni. A jelentkezőknek a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének tagjainak kell lenniük. Ahhoz, hogy valaki tag legyen, legkevesebb el kell érnie a kettes fokozatot a minden évi kitűnő minősítés mellett, illetve oktatásmenedzsment mesterijének is meg kell lennie.
A rendelet szerint nem maradhat pozíciójában az, aki nem ment el a versenyvizsgára, vagy nem sikerült teljesítenie azt. Nem tesz különbséget aközött, aki nem teljesítette a részvételhez szükséges kritériumokat, vagy csak úgy döntött, nem vesz részt a vizsgán – magyarázta Görbe.
A szabály azt mondja, hogy azon iskolák posztjaira, amelyeknél az igazgatóság nem vett részt a versenyvizsgán az iskola tantestülete javaslatot tehet tanárkollégára, a tanfelügyelőség vezetőségének a beleegyezésével a főtanfelügyelő kinevezheti azt a következő vizsgáig, de nem később, mint a tanév végéig.
Ezek olyan személyek lehetnek, akik nem próbáltak versenyvizsgázni, avagy nem voltak ezelőtt funkcióban. „Ötvenen felül volt megyeszinten az olyan iskolák száma, amelyeknél nem volt az igazgató versenyvizsgázni, vagy nem sikerült neki, ezek közül huszonhárom tantestület érvényes javaslatot tett. Volt, aki azt mondta, hogy legyen, aki eddig volt, de a törvény, ha azt mondja, nem lehet, akkor se a tanfelügyelőség vezető tanácsa, se én nem tudok, amit csinálni – mondta Görbe.
Városunkban is vannak problémás esetek
Bartolf Hedvig tanfelügyelő kérdésünkre elmondta, megyeszerte 27 olyan igazgató és 11 aligazgató van, akihez ragaszkodik a tantestülete, de nem vett részt a vizsgán, vagy nem sikerült neki az. „Elég sok kellemetlenséggel jár, mert ha az iskola megszokott egy vezetőséget, akkor szeretne vele legalább a tanév végéig vagy még tovább együtt dolgozni, de jelenleg csak annyit tudunk, hogy ez így nem felel meg a módszertannak. Hogy a módszertan milyen, nem szeretném kommentálni" – mondta a volt főtanfelügyelő.
Székelyudvarhelyen a Móra Ferencz Általános Iskola és az Eötvös József Szakközépiskola a problémásabb esetek közé tartoznak, hiszen mindkettő intézményigazgató és aligazgató nélkül maradt. Nem sokkal jobb a helyzet a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban sem, hiszen Bálint Mihály igazgató szintén nem jelent meg a versenyvizsgán.
Mindhárom oktatási intézményben tartottak olyan jellegű megbeszélést, ami a hogyan továbbról szólt, de tudomásunk szerint változást nem szeretnének, a mostani igazgatókkal képzelik el a folytatást.
Alternatívát dolgozott ki a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tantestülete, létezik elképzelés arra az esetre is, ha semmiképpen nem maradhatna Bálint Mihály az intézményvezető, de egyelőre nem nyilvános annak a személynek a neve, akiben a tantestület megbízna az igazgatói teendőket illetően. Kiválasztottak ugyan maguk közül egy személyt, aki – amennyiben minden kötél szakad és Bálint Mihály nem folytathatja igazgatóként – ideiglenesen vezethetné az intézményt.
Az Eötvös József Szakközépiskolában gyakorlatilag ugyanez a helyzet, az ottani tantestület szintén tartott ilyen jellegű megbeszélést és maguk közül kiválasztottak egy szintén „alternatív" intézményvezetőt és annak helyettesét, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a neveik egyelőre ne kerüljenek nyilvánosságra. Mint ahogy ragaszkodnak a régi igazgatónőhöz, Trinfa Pálmához is.
A Móra Ferenc Általános Iskolában is ugyanez volt a forgatókönyv, tudomásunk szerint szintén tartott megbeszélést az ottani tantestület – az előző két iskolától eltérően azonban itt nem választottak ideiglenes vezetőt, mert továbbra is a régi vezetőséget, Ferencz Viola igazgatót és Tifán Irén aligazgatót szeretnék az intézmény élén látni.
Az aligazgatói állásokat illetően a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola, illetve a Tamási Áron Gimnázium érintett, hiszen sem Jakab Zoltán, sem Benczi Tibor nem voltak a vizsgán, viszont mindkettőhöz ragaszkodik iskolája.
Az ovisokat sem hagyják békén
A Csillagvár Napköziotthon tanévkezdéskor kinevezett igazgatója,Lukács Kinga sem volt versenyvizsgázni, hiszen nem tagja a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének. „Hogy ennek tagja légy, el kell végezned egy hatvankredites menedzsmentképzést, amit meg is csináltam, viszont az augusztusi testületi kiírásra nem tudtam jelentkezni, most lesz egy másik januárban, arra már fogok tudni" – magyarázta az igazgatónő, miért nem tudott részt venni a vizsgán.
Megtudtuk tőle, a kollegái nyilatkozatot írtak a tanfelügyelőség részére, amelyben leírják, ragaszkodnak Lukács Kingához, viszont amennyiben semmi esetre sem lesz kinevezhető, Gáll Anna, a napközi óvónője legyen az ideiglenes intézményvezető. „Ő, amikor aláírta a nyilatkozatot, megjegyezte, csak abban az esetben vállalja, hogyha nem bírálják el megfelelően a nyilatkozatot" – tette hozzá Lukács Kinga.
Görbe Péter azt is elmondta portálunknak, továbbították az intézmények pedagógusainak kérését a minisztérium felé, sürgetve a megoldást. Ennek várják jelen pillanatban az elbírálását, hiszen január 9-én megszűnik a jelenlegi igazgatók mandátuma.
GÁL ELŐD, KATONA ZOLTÁN uh.ro
Több székelyudvarhelyi iskola, de még napközi is elveszítheti a jelenlegi igazgatóját. Az új módszertan bekavar.
Elkezdődtek a kinevezések a tanintézmények igazgatói és aligazgatói pozícióira. Kiderült, több Hargita megyei iskola tantestülete ragaszkodik jelenlegi igazgatójához, ám ők nem maradhatnak tisztségükben, ha nem sikerült a versenyvizsgájuk, vagy nem jelentkeztek arra.
Törvény volt, csak módszertan nem
Görbe Péter főtanfelügyelőtől megtudtuk, a törvény mindig is előírta, hogy az igazgatói és aligazgatói állást versenyvizsgával kell elfoglalniuk a tanároknak, ugyanakkor azt is, hogy szükség esetén, amíg megszervezik a vizsgát, lehet ideiglenesen kinevezni tanárkollegákat ezekbe a pozícióba, viszont ezt legkésőbb az előző tanév zárásáig kell megtenni.
„Ennyi éven át egyik kormányzat sem intézkedett, hogy meglegyen a módszertana a kinevezéseknek, idén jutott a minisztérium oda, hogy kidolgozza azt. Augusztus végén érkezett a rendelet, és szeptember 12. és október 2. között jelentkezhettek az igazgatói állásokat betölteni kívánó tanárok az ennek érdekében rendezett versenyvizsgára"– mondta a főtanfelügyelő.
A részvételhez kritériumoknak kellett megfelelni. A jelentkezőknek a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének tagjainak kell lenniük. Ahhoz, hogy valaki tag legyen, legkevesebb el kell érnie a kettes fokozatot a minden évi kitűnő minősítés mellett, illetve oktatásmenedzsment mesterijének is meg kell lennie.
A rendelet szerint nem maradhat pozíciójában az, aki nem ment el a versenyvizsgára, vagy nem sikerült teljesítenie azt. Nem tesz különbséget aközött, aki nem teljesítette a részvételhez szükséges kritériumokat, vagy csak úgy döntött, nem vesz részt a vizsgán – magyarázta Görbe.
A szabály azt mondja, hogy azon iskolák posztjaira, amelyeknél az igazgatóság nem vett részt a versenyvizsgán az iskola tantestülete javaslatot tehet tanárkollégára, a tanfelügyelőség vezetőségének a beleegyezésével a főtanfelügyelő kinevezheti azt a következő vizsgáig, de nem később, mint a tanév végéig.
Ezek olyan személyek lehetnek, akik nem próbáltak versenyvizsgázni, avagy nem voltak ezelőtt funkcióban. „Ötvenen felül volt megyeszinten az olyan iskolák száma, amelyeknél nem volt az igazgató versenyvizsgázni, vagy nem sikerült neki, ezek közül huszonhárom tantestület érvényes javaslatot tett. Volt, aki azt mondta, hogy legyen, aki eddig volt, de a törvény, ha azt mondja, nem lehet, akkor se a tanfelügyelőség vezető tanácsa, se én nem tudok, amit csinálni – mondta Görbe.
Városunkban is vannak problémás esetek
Bartolf Hedvig tanfelügyelő kérdésünkre elmondta, megyeszerte 27 olyan igazgató és 11 aligazgató van, akihez ragaszkodik a tantestülete, de nem vett részt a vizsgán, vagy nem sikerült neki az. „Elég sok kellemetlenséggel jár, mert ha az iskola megszokott egy vezetőséget, akkor szeretne vele legalább a tanév végéig vagy még tovább együtt dolgozni, de jelenleg csak annyit tudunk, hogy ez így nem felel meg a módszertannak. Hogy a módszertan milyen, nem szeretném kommentálni" – mondta a volt főtanfelügyelő.
Székelyudvarhelyen a Móra Ferencz Általános Iskola és az Eötvös József Szakközépiskola a problémásabb esetek közé tartoznak, hiszen mindkettő intézményigazgató és aligazgató nélkül maradt. Nem sokkal jobb a helyzet a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban sem, hiszen Bálint Mihály igazgató szintén nem jelent meg a versenyvizsgán.
Mindhárom oktatási intézményben tartottak olyan jellegű megbeszélést, ami a hogyan továbbról szólt, de tudomásunk szerint változást nem szeretnének, a mostani igazgatókkal képzelik el a folytatást.
Alternatívát dolgozott ki a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tantestülete, létezik elképzelés arra az esetre is, ha semmiképpen nem maradhatna Bálint Mihály az intézményvezető, de egyelőre nem nyilvános annak a személynek a neve, akiben a tantestület megbízna az igazgatói teendőket illetően. Kiválasztottak ugyan maguk közül egy személyt, aki – amennyiben minden kötél szakad és Bálint Mihály nem folytathatja igazgatóként – ideiglenesen vezethetné az intézményt.
Az Eötvös József Szakközépiskolában gyakorlatilag ugyanez a helyzet, az ottani tantestület szintén tartott ilyen jellegű megbeszélést és maguk közül kiválasztottak egy szintén „alternatív" intézményvezetőt és annak helyettesét, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a neveik egyelőre ne kerüljenek nyilvánosságra. Mint ahogy ragaszkodnak a régi igazgatónőhöz, Trinfa Pálmához is.
A Móra Ferenc Általános Iskolában is ugyanez volt a forgatókönyv, tudomásunk szerint szintén tartott megbeszélést az ottani tantestület – az előző két iskolától eltérően azonban itt nem választottak ideiglenes vezetőt, mert továbbra is a régi vezetőséget, Ferencz Viola igazgatót és Tifán Irén aligazgatót szeretnék az intézmény élén látni.
Az aligazgatói állásokat illetően a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola, illetve a Tamási Áron Gimnázium érintett, hiszen sem Jakab Zoltán, sem Benczi Tibor nem voltak a vizsgán, viszont mindkettőhöz ragaszkodik iskolája.
Az ovisokat sem hagyják békén
A Csillagvár Napköziotthon tanévkezdéskor kinevezett igazgatója,Lukács Kinga sem volt versenyvizsgázni, hiszen nem tagja a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének. „Hogy ennek tagja légy, el kell végezned egy hatvankredites menedzsmentképzést, amit meg is csináltam, viszont az augusztusi testületi kiírásra nem tudtam jelentkezni, most lesz egy másik januárban, arra már fogok tudni" – magyarázta az igazgatónő, miért nem tudott részt venni a vizsgán.
Megtudtuk tőle, a kollegái nyilatkozatot írtak a tanfelügyelőség részére, amelyben leírják, ragaszkodnak Lukács Kingához, viszont amennyiben semmi esetre sem lesz kinevezhető, Gáll Anna, a napközi óvónője legyen az ideiglenes intézményvezető. „Ő, amikor aláírta a nyilatkozatot, megjegyezte, csak abban az esetben vállalja, hogyha nem bírálják el megfelelően a nyilatkozatot" – tette hozzá Lukács Kinga.
Görbe Péter azt is elmondta portálunknak, továbbították az intézmények pedagógusainak kérését a minisztérium felé, sürgetve a megoldást. Ennek várják jelen pillanatban az elbírálását, hiszen január 9-én megszűnik a jelenlegi igazgatók mandátuma.
GÁL ELŐD, KATONA ZOLTÁN uh.ro