Véget ért az V. HolnapUtán Fesztivál
Sardar Tagirovsky szürreális világával zárultak az V. HolnapUtán Fesztivál színi produkciói vasárnap a Szigligeti Színház nagytermében. A Tamási Áron Színház sajátos Úrhatnám polgár-feldolgozása egyértelműen alátámasztotta, hogy a moliére-i gondolatok a mai világban is épp olyan aktuálisak, mint valaha. A Tagirovsky által újraformált és külsőségekből építkező Jourdain úr komikus megfelelési kényszere finoman – sőt olykor nem is túl finoman – megfogalmazott társadalomkritika. A nézőkkel közvetlen interakcióba lépő szereplők ugyanakkor kritikus hangvételű reflexiót adtak a jelenkori színházjáró közönség attitűdjeire is.
A színházi előadást követően a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű zenekarának koncertjével zárult az V. HolnapUtán Fesztivál a Szigligeti Stúdióban. A pályakezdő színházi alkotók bemutatását felvállaló rendezvénysorozat négy napja alatt közel háromezer néző vett részt a színházi előadásokon, kiállítás-megnyitón, koncerteken, illetve lapbemutatón.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Dogs and Drugs – a kőkemény családi színház (Szent György Napok)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház az Urbán András által rendezett Dogs and Drugs című produkcióval érkezik a Szent György Napokra.
Kőkemény családi színház ez, érettebb korú kamaszoknak, szüleiknek, jövendőbeli szülőknek ajánlják. A Kosztolányi Dezső Színház előadása, a Dogs And Drugs a legkényelmetlenebb témákat feszegeti. „Kábítószer és függőség, erőszak és családon belüli erőszak, szexuális másság, diszkrimináció… divatosan elcsépelt témák, amelyekért sok pénzt lehet kapni. Amikor mondjuk, a gyermekünk által érintetté válunk, akkor már nem mások életéről beszélünk. Pedig jó volna! Ahogyan az előadás egy felirata mondja: NINCS PARDON. Nincs pardon, élünk, ez van” – írja az előadásról a rendező. A súlyos témák mögött valós történetek, konkrét rendezők, alkotók által megélt, átélt tapasztalatok húzódnak meg. „Rendhagyó módon készítettük az előadást, és három téma köré csoportosítottuk a munkát. Az első a kábítószer, a függőség és minden, amit magával von. A második az erőszak, kiélezve a családon, a kapcsolaton belüli erőszakra. A harmadik a másság, különösképpen a szexuális másság, vagyis a szexuális diszkrimináció. Felkértük Jelena Bogavac belgrádi, Puskás Zoltán újvidéki, és Péter Ferenc szabadkai rendezőt, akik az adott témakörök boncolásához személyes tapasztalataikkal is hozzájárultak. (…) Kezdetben csak a három témakörre koncentráltunk, de azóta más szintre helyeztük, ez ugyanis nem egy tudományos-ismeretterjesztő előadás, hanem teljes mértékben művészi, színházi. Szórakoztató, nagyon modern, kortárs előadást hoztunk létre. Ajánljuk mindenkinek középiskolás kortól, kiváltképp a szülőknek, mert szórakoztató jellege mellett tanulságos is. Ezek a problémák a közvetlen közelünkben is jelen vannak, méghozzá nagyobb mértékben, mint gondolnánk” – fogalmazott Urbán András. Ahogy Herczog Noémi kritikájában írja, szélsőséges érzelmekre, brutalitásra és erőszakra, gyors tempójú jelenetekre, társadalmi szerepvállalásra számíthatunk, de ugyanakkor szemléletében szerencsére van valami kelet-európai esendőség és humor. Trainspotting Szabadkán.
Az előadás 16 év alattiaknak nem ajánlott. Jegyár 30 lej, diákoknak és nyugdíjasoknak 15 lej. Az előadást április 23-án, vasárnap 20 órától játsszák a Tamási Áron Színház nagytermében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nőttek a színházi fizetések
Meglehetősen hosszúra nyúlt patthelyzet után, a városi költségvetés elfogadása előtt pár nappal megállapodás született a béremelések ügyében a város és a sepsiszentgyörgyi színházak vezetői között. Bocsárdi László és Anna Maria Popa is elégedett a tárgyalások eredményével. „Köztes megoldást találtunk, ami azt jelenti, hogy a törvény által előírt fizetésemelések miatt a Tamási Áron Színház produkcióra előirányzott költségei értékben nem érik el a tavalyi szintet” – mondta el lapunknak Bocsárdi László, hozzátéve: ez nem ideális helyzet, mert neki mint a színház vezetőjének az elsődleges szempontja mindig az, hogy az intézmény optimálisan tudjon működni, elegendő fedezete legyen a szükséges produkciós költségekre. „A társulat is készen állt a kompromisszumra, a város is tudott még egy picit hozzátenni ahhoz, amit először előirányzott, csak így tudtunk eljutni oda, hogy ne kockáztassuk az intézményeink működését, és a törvényt is betartsuk” – fogalmazott az intézményvezető. „Végül megtörtént a fizetésemelés, ami természetesen azzal járt, hogy vágni kellett máshonnan, de örülök, hogy valahogy sikerült megtalálni a mindenki számára elfogadható közös megoldást – nyilatkozta Anna Maria Popa, az Andrei Mureşanu Színház igazgatónője. Mint mondta, megkapták végül az előírt ötven százalékot, az eredetileg felajánlott húsz százalék ugyanis törvénytelen lett volna. Ahhoz, hogy a fennmaradó harminc százalékot is megkapják, más költségekből kellett vágni, de végül sikerült úgy csinosítaniuk a költségvetést, hogy a végeredmény még elfogadható legyen nekik is, a fenntartónak is. Hozzátette, nem tudnak sokat fejlődni ebből a pénzből, de meg tudnak élni, és az sem elhanyagolandó szempont: mindezt úgy sikerült elérni, hogy senkit sem kellett elbocsátaniuk az alkalmazottak közül.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel száz programpont a kulturális héten
Rajtol a Szent György Napok
Holnap kezdődik és április 30-ig tart a Szent György Napok, Erdély egyik legnépszerűbb városnapi rendezvénysorozata, amely több tucat programmal várja a szórakozni vágyókat. Idén megújult, klasszikusabb a városünnep arculata, így az új logónak is a központi témája a klasszikus Szent György-szobor.
A városnapok a hagyományhoz igazodva nyitóhangversennyel kezdődnek, amelyre szombaton 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében kerül sor. Vlad Maistorovici karmester és hegedűművész, a brit Robin Green (zongora) és Harry Cameron-Penny, (klarinét és basszuslarinét), valamint a sepsiszentgyörgyi Ferencz Áron (dob) és a Bukaresti Szimfonikus Zenekar a legendás Queen együttes dalait szólaltatja meg, egyszerre nyújtva a klasszikus koncertek minőségét és a populárisabb zenei műfajok közvetlenségét. Egy jegy ára 40 lej.
A kulturális hét során közel száz programmal várják az érdeklődőket: lesznek színházi előadások, koncertek, bábelőadások, kiállítások, irodalmi estek, blueskocsma vagy táncház, de el lehet csemegézni a rendezvény honlapján a kínálatból, ahol megtalálható az összes produkció neve. A legtöbb előadásra még lehet jegyet vásárolni, és idén a diákok, egyetemisták és nyugdíjasok 50 százalékos kedvezményt vehetnek igénybe.
A vásári hétvégén négy zenei helyszínen lesznek koncertek: a főszínpad visszakerül a prefektúra előtti térre, a Sugás áruház előtt szerelik fel a közösségi színpadot, de lesz Múzeumkert és Ifjúsági udvar is.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent György Napok bábszínházi ajánlata
Öt bábtársulat hét előadására várják az érdeklődőket a Szent György Napok kulturális hetén. Minden korosztályt igyekeznek megszólítani, a három év alattiaktól kezdve a kisiskolásokon keresztül egészen a kamaszokig.
Április 23., vasárnap:
– 11, 17 és 19 óra: Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Terme, a felvidéki Écsi Gyöngyi Az élet és a halál vize című bábos meseelőadása. Ajánlott életkor: 3+
–12 és 18 óra: a Háromszék Táncstúdió, a kolozsvári Puck Bábszínház Mimorózart című nonverbális bábelőadása. Ajánlott életkor: 4+
Április 24., hétfő:
– 10 és 12 óra, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Terme, a felvidéki Écsi Gyöngyi Angyalbárányok című bábos meseelőadása. Ajánlott életkor: 3+
Április 25., kedd:
– 11 és 18 óra: a Kónya Ádám Művelődési Ház nagyterme, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Kezeslábas című előadása. Ajánlott életkor: 0-3 év
Április 26., szerda:
– 11 óra: a Kónya Ádám Művelődési Ház nagyterme, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Kezeslábas című előadása. Ajánlott életkor: 0-3 év
– 11 óra: az Andrei Mureșanu Színház terme, a brassói Arlechino Bábszínház Metamorphose című előadása. Ajánlott életkor: 6+
– 17 óra, az Andrei Mureșanu Színház terme, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Az égig érő fa című bábelőadása. Ajánlott életkor: 4+
Április 27., csütörtök:
– 11 óra: az Andrei Mureșanu Színház terme, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Az égigérő fa című bábelőadása. Ajánlott életkor: 4+
– 11 és 18 óra: a Tamási Áron Színház nagyterme, a debreceni Vojtina Bábszínház Tessék engem megmenteni című bábelőadása. Ajánlott életkor: 8+
Jegyfoglalás a 0755 335 400-as (Csüdöm Eszter) vagy a 0267 312 104-es telefonszámokon. Jegyvásárlás a Kulturális Szervezőirodában, hétköznapokon 9–16 óra között, pénteken 9–13 óra között lehetséges, valamint online a www.biletmaster.ro honlapon.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gálfalvi György 75
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

Bemutató a kamarateremben (Tamási Áron Színház)
Harold Pinter Évforduló című darabjának magyar nyelvű ősbemutatóját tartja a Tamási Áron Színház társulata ma 19 órától a kamarateremben. Az előadás rendezője a román színházi szakma egyik jelentős alkotója, az UNITER-díjas Alexandru Dabija, aki korábban I. L. Caragiale Karnebál című darabját rendezte Sepsiszentgyörgyön.
Az Évforduló egy abszurd felé hajló vígjáték, mely a Nobel-díjas brit Harold Pinter késői művei közé tartozik, és amelyet a londoni Almeida Színházban mutattak be először 2000-ben. A darab színtere egy vendéglő, szereplői pedig az ott dolgozó és vacsorázó emberek, akik hétköznapinak tűnő beszélgetéseiből egyre több titok lepleződik le, megmutatva, hogy a felső társadalmi státusz máza alatt milyen triviális hazugságok és csalások lapulnak. A beszélgetés egyik kulcsfigurája a pincér, akinek a szövegei egy egészen más világot állítanak az újgazdagok mézesmázos világa mellé.
A színház ajánlója szerint a darab olyan érdekesen használja a nyelvet, mintha nem is a szereplők szavait, hanem a szerző utalásait hallanánk a párbeszédekben, az előadás sajátos pinteri humora pedig annak ellenére, hogy a valóság határát súrolja, nagyon közel áll a ionescói abszurdhoz. Mint írják, elsősorban a színészi játék által bomlik ki az előadásban az az ironikus, abszurdba hajló világ, amelyben a logikátlannak tűnő értékek helyébe a perverzió és a romlottság került.
„Azért Harold Pinter, mert ő egy nagyon kevéssé ismert, játszott szerző Romániában, annak ellenére, hogy az egyik legfontosabb huszadik századi európai drámaíró, akinek az Évforduló című darabja olyanfajta fenyegetettségérzésről és rejtett veszélyről szól, amelyet egyre erőteljesebben érzünk manapság” – nyilatkozta a rendező lapunknak. Arra a kérdésre, hogyan dolgozott együtt a Tamási Áron Színház társulatával, Alexandru Dabija azt válaszolta, hogy mivel babonás ember, csak halkan jegyzi meg, nehogy megigézze a csapatot: tapasztalatai szerint a sepsiszentgyörgyi a legjobb magyar társulat az országban.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ignácz Rózsa: Torockói gyász
A két világháború között ünnepelt, majd a háborút követően agyonhallgatott íróinkat, műveiket fedezzük fel sorban. Közéjük tartozik Ignácz Rózsa is, akinek életműsorozatát a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozza, de akinek jelentős művei megjelentek például a Püski gondozásában, illetve a Székely Könyvtár legutóbbi sorozatában. Az újrafelfedezett írónő Torockói gyász című regényének újabb olvasatát adja Balázsi Dénes.
Olvasmányélményemet szeretném megosztani könyvbarát ismerőseimmel. Nem feltűnő, ha felnézünk unitárius felekezetünk tollforgatóinak érdemes írásaira. Természetesnek vesszük a jelenséget, viszont a nem hitfeleink részéről jövő ránk csodálkozásokra is nagyon oda kellene figyelnünk. Jókai Mór: Egy az Isten című, nagy alkotása után ismét egy nem unitárius írónk műve emeli a tisztelet és példaadás oltárára a maroknyi unitárius közösséget, a Torockói gyász című regényében. Nyilvánvaló, hogy hasonlóan cselekedett Gyallai Pap Domokos, amikor megírta a Vaskenyérent, hiszen ő belülről, hős hitfeleinek emelt emlékművet. Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909 – Budapest, 1979) a kovásznai református lelkipásztor nagyérdemű lánya: író, műfordító, színésznő és rádiójáték-szerző. Mindenekelőtt székely-magyarságát öntudatosan vállaló írónkat csak távoli vérségi szálak fűzik az unitáriusokhoz, viszont értékeinket büszkén felvállalja, amikor a Kriza család oldalági leszármazottjaihoz kötődő kapcsolatainak szálait bontogatja. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a vérségi és felekezeti rokonság felett áll számára az eszmei, elhivatottsági azonosság: a szabadság ügye és az emberi alapvető jogok iránti elkötelezettsége.
„Kriza Gergely nevelt fia, Fosztó János unitárius lelkész, Torockó papja lett, s fontos és értékes egyházi és történeti műveket írt. Kriza Palkó meg őse Kriza János unitárius püspöknek, az erdélyi népdalkincs első gyűjtőjének, a Vadrózsák szerzőjének.” „1892-ben, Nagyenyeden tantóképzőben járt: Domokos professzor két leánya, Margit és Kornélia… Kornélia, aki két évtizedek múltán édesanyámmá lett, erről a lakodalomról (torockói – megj. B. D.) készített dolgozatot… Margit (I. R. nagynénje – megj. B. D.) megkérdezte… És özvegy Göncölné eldúdolt-mondott akkor neki egy torockói éneket… Édesanyám úgy emlékezett, hogy a Margit nénje által lejegyzett dalt – amelyet a hajdani bányászperről, a torockói gyász okáról, annak három áldozatáról több mint két és fél évszázad múltán így adott hírt…” (Ignácz Rózsa: Torockói gyász)
Ezzel a vallomással zárja a Torockói gyász című művét Ignácz Rózsa írónőnk 1958 júliusában az 1956-os szabadságharcot és népi forradalmat eltipró kommunista diktatúra idején. Az 1958-as dátum, a regény befejezésének ideje nagyon beszédes, tiltakozás az álságosan hazug Kádár-rendszer ellen. Ezt Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám Kossuth-díjas költőnk mondja el nekünk. (Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban / Avagy a „népszerűség” mint politikai diszkrimináció jelzője című esszéjében, In Korunk, 1983): „A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a magyar unitárius bányász népet. (Az allegória nyilvánvaló: a hatalmát féltő szovjet Góliát-birodalom tankjainak behívása a szabadságharcos magyar felkelők ellen). A regény »Kriza Katalin naplójába« van ágyazva mint keretbe.”
A báb-hatalom ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látta, ez volt Ignácz Rózsa írói szándéka is. Az országban javában folyt a világtörténelem új fejezetét nyitó esemény hazug átfestése. Ellenforradalomnak titulálták aljas módon a magyar nép kommunista diktatúra megdöntésére, idegen, szovjet uralom ellen indított szabadságharcát. Az írókat sorba vették és létüket fenyegető kényszereket alkalmazva kezdték nyilvánosan elfogadtatni velük a nagy hazugságot. „Majdnem mindenki alá is írta a Nyilatkozatot, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az »ellenforradalom« szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt „látogatót” felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami tévében való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt »ellenforradalomnak« minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Ignácz Rózsa gyenge nő létére férfiasan megtagadta ezt és vállalta a hivatalosságok által a magyar sajtóban az elhallgatását. »Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot«. I. R. is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató »fiókregényeiben«. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.” „Volt Ignácz Rózsának egy alapvető mondása – a Bibliából vette (a Református Élet főszerkesztője volt ebben az időben – megj. B. D.) –, és a sírjára is ezt írtuk: »Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.« Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.” (Korunk, 1983.) Mi, unitáriusok, akár mint minden más szabadságjogokat és alapvető emberi jogokat öntudatosan vállaló ember – legyünk akár székely-magyarok! –, büszkén soroljuk könyvespolcunkon féltett kincsünk, Jókai Mór Egy az Istene mellé Ignácz Rózsa Torockói gyász című remekművét. Hargita Népe (Csíkszereda)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mi kis virtuózaink
Immár harmadik éve, a hangversenyévad végén, Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színház nagytermében bemutatkoznak a Plugor Sándor Művészeti Líceum zeneművészei, állóképpel lepnek meg a bejáratnál a drámaosztály hallgatói, az előcsarnokban pedig közszemlére állítják a képzőművészeti tanulók munkáit. Azt hiszem, nem tévedünk, ha megelőlegezzük nekik a művész megnevezést, nem csupán azért, mert páratlanul gazdag „anyaggal” leptek meg, de leginkább azért, mert amivel elénk léptek, az már művészet a javából. A drámaosztály, ifjú kora ellenére, már sokszor bizonyított, hisz az Osonó világra szóló sikereiben benne van az ő lelkük is. A festmények, grafikák sok lehetséges befutót előlegeznek, az eszközökben, megvalósítási változatokban gazdag kiállítás, úgy érzem, sok hozzáértőt és hozzá nem értőt is meglep.
A magyar televízióban éppen most futó Kis virtuózok elnevezésű vetélkedő adta az ötletet, hogy a líceum zenészeinek, szólóénekeseinek teljesítményét ugyancsak a virtuóz jelzővel illessem. Úgy gondolom, nem sok zeneművészeti iskola van, amely egyszerre ennyi nagyzenekart és nagykórust színpadra tudna szólítani. És nem akármilyen szinten! Micsoda iszonyatos munka van e kétórás szereplés mögött! A tanárok, a felnőtt művészek közül csak kevesen jelennek meg a színen ez alkalommal, csupán a karvezetők „lépnek” munkába egy-egy ilyen előadás alkalmával, de mellettük, mögöttük, velük együtt még ott vannak azok, nem is kevesen, akik ezeket a kis virtuózokat előkészítették, felkészítették a színpadra lépéshez. És közöttük többen vannak, akik tényleg elismert művészekként jelennek meg időnként rangos rendezvényeken, és milyen megelégedést jelent, hogy a tegnapi diákok közül jó páran ma már volt iskolájukban tanítanak.(Bocsássák meg nekem, hogy külön nem sorolom a neveket, mert akkor ott kellene sorakoznia a teljes tantestületnek!)
Tényleg igazi csemege volt ez a múlt hét végére meghirdetett hangverseny! Engem különösen megindított az Eufónia kórus feldolgozott népdalcsokra. Eszembe jutott, hogy ilyen könnyfakasztó hatással volt rám hosszú évekkel ezelőtt az a népdalfeldolgozás, az a Kodály-mű, melyet a pécsi Leöwey Gimnázium lánykórusa adott elő első szentgyörgyi vendégjátékukon a nagy tekintélyű Jandó Jenő tanár úr vezényletével. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor 1972-ben, pécsi vendégszereplésünkkor Dancs Árpád vegyes kamarakórusa megbabonázott az Ültettem violát, várom kikeletjét kezdetű népdal kristálytiszta zengésével.(Azóta is megtanítom diákjaimnak ezt a népdal-csodát!) A mostani élményt külön megköszönöm Sipos Zoltánnak.
Végezetül hadd jegyezzem meg: éppen negyvenöt esztendeje, hogy az akkor egyetemista, ma világhírű zongoraművész, ifjú Jandó Jenő megtartotta élete első koncertjét a mára lerombolt Szakszervezeti Művelődési Palotában, nem éppen a legkorszerűbb zongorán!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Marosvásárhelyen vendégszerepel a Tamási Áron Színház
Marosvásárhelyen turnézik június 1-6. között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, olvasható az intézmény közleményében. A turné során június 1-én, csütörtökön 19 órától, 2-án 17 órától és 3-án 19 órai kezdettel a Bocsárdi László által rendezett Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadást, június 4-én szintén 19 órától a Sardar Tagirovsky által színpadra vitt Úrhatnám polgárt játszák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Június 6-án 19 órától pedig a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet tekinthetik meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Studio Színház színpadán.
Legutóbb 2014 nyarán léptek fel hasonló „csomaggal” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amikor több alkalommal bérletben játszották a Bocsárdi László rendezte A fösvény és az Ilja próféta című előadásaikat. Ezúttal is az utóbbi két év legfontosabb produkcióit mutatják be a marosvásárhelyi közönségnek, áll a társulat közleményében.
Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékát közel két évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban a Shakespeare Fesztivál keretében. A produkciót azóta is teltházas közönség előtt játsszák mind a Tamási Áron Színház színpadán, mind különböző fesztiválok közönségei előtt. Pálffy Tibort, az előadás Malvolioját felterjesztették a Gábor Miklós-díjra, amellyel az év legjobb Shakespeare-alakítását méltatják. Pálffy Tibor mindemellett jelölést kapott a Színikritikusok díjára a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. A Sardar Tagirovsky által rendezett, 2015. szilveszterén bemutatott Úrhatnám polgár című vígjáték szintén sok helyen vendégszerepelt már, és bekerült a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának a versenyprogramjába is, ahonnan Sardar Tagirovsky rendezői díjjal, Pálffy Tibor férfi alakításért járó díjjal, Bajkó Blanka Alíz a legjobb jelmezért járó díjjal, valamint Bartók György és alkotótársai a Kisvárdai Várszínház zenei díjával tértek vissza. Derzsi Dezső jelölést kapott a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Bajkó Blanka Aliz, az előadás jelmeztervezője pedig átvehette a Színikritikusok Díját a legjobb jelmez kategóriában.
A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóest Gajzágó Zsuzsának, a Tamási Áron Színház színészének a kezdeményezésére jött létre 2016 őszén. A Cseh Tamás és Bereményi Géza műveit felidéző koncert vendégszerepelt már a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás alkotói: Gajzágó Zsuzsa (ének), Simó Lakatos Barna (gitár), Katona Dávid (gitár) és Ráduly Zsófia (hegedű). Szabadság (Kolozsvár)

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Barabási Albert László Sepsiszentgyörgyön (Élet és művészet a hálózatokban)
Két rangos eseménnyel indult a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér netWorks című rendezvénysorozata pünkösd vasárnapján: dr. Barabási Albert László fizikaprofesszor, hálózatkutató Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig című előadását a Tamási Áron Színház nagytermében hallhatták az érdeklődők, utána pedig romániai, magyarországi és szlovéniai művészek hálózatokra épülő alkotásaiból álló csoportos kiállítás megnyitójára került sor. A kiállítás augusztus 20-áig látogatható a Magmában.
Az előadás előtt elhangzott rövid felvezetőből megtudhattuk, hogy a hálózatkutatás úttörőjeként ismert Barabási Albert László Csíkkarcfalván született, életének további fontos állomása Csíkszereda, Bukarest és Budapest volt, 1994-ben pedig Bostonban szerezte meg doktori címét. Ezután 2007-ig az Indiana állambeli Notre-Dame Egyetem professzora volt, jelenleg a bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetője és a Harvard Egyetem orvosi karának oktatója. 2012-től a Közép-európai Egyetem hálózatkutató központjának tanára, aki több fontos könyvet írt a hálózatokról, munkáját pedig számos díjjal, elismeréssel jutalmazták. A szakember sokféle hálózatról beszélt előadásában: az internethálózatról, amely a számítógépeket összekapcsoló fizikai hálózat, a szociális-társadalmi hálókról, amelyek egyik legjobb példája a Facebook-háló, a sejtben található finom hálókról, amelyeken keresztül a fehérjék kapcsolódnak egymáshoz, a galaxisok közötti kapcsolatok hálójáról... Mint mondta, az egyik legismertebb eredménye a hálózatelméletnek a kisvilág-gondolat, amelynek értelmében a világban élő bármely két ember csupán pár ismerősnyire van egymástól. Erről először Karinthy Frigyes írt, aki 1929-ben fogadást ajánlott arra, hogy a világon bárkivel kapcsolatot tud teremteni legfeljebb öt emberen keresztül. Barabási Albert László a hálózatok létrejöttének véletlenszerűségéről és tudatosságáról is beszélt, arról, hogy ezek kialakulása nem folytonosan történik, bizonyos mértékben mégis kiszámítható a működésük. Érdekes volt a Kevin Bacon- és az Erdős-szám néven ismert játékokról, valamint a hálózati csomópontok méretéről és robusztusságáról szóló eszmefuttatása, elgondolkodtató a mű­vészeti hálózatokról szóló elmélete, amelynek értelmében a művészek pályáját nagymértékben az határozza meg, hogy milyen hálózati klaszterbe sikerül bekerülniük. Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig – foglalta össze előadását Barabási Albert László, aki szerint ezek a hálózatok általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredményeként jönnek létre, ezért szerkezeti jellemzőik meglepő mértékű hasonlóságokat mutatnak. A világban fellelhető hálózatok kutatása számos eredményt hozhat ezek szabályozását illetően is, lehetővé téve a fertőző betegségek és genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint életünk jobb megértését és irányítását a világ minden területén. Az előadás végén hallgatói kérdésekre válaszolt a szakember, majd könyveket dedikált a színház előcsarnokában, utána pedig következett a netWorks kiállításmegnyitó, amelyet a Magma előtti téren tartottak. Az eseményen Kispál Ágnes Evelin, a kiállítás egyik kurátora és Barabási Albert László szólt az érdeklődőkhöz. Kispál Ágnes Evelin elmondta, hogy a kiállítás egy tágabb értelmezési keretben kívánja bemutatni azokat a műveket, projekteket, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer, és ezt kifejtve röviden méltatta is a kiállított alkotásokat. Barabási Albert László a kiállítás hosszú előkészítő munkálatairól és a hálózatban való gondolkodás alapötletéről beszélt, rámutatva: nem meglepő, hogy a művészek egyre inkább hálózatokban gondolkodnak, ugyanis a művészet nem más, mint a tudományos nyelvhez hasonlóan egy nyelvezet, amelyben társadalmunkat, természetünket, környezetünket próbáljuk leírni. Mivel a világ manapság nem létezik kapcsolatok nélkül, az elmúlt években a hálózat nyelve explicitté vált a művészetben is. Elmesélte, hogy egyes kiállított alkotásokhoz személyes köze is van, és nagy élmény volt megtapasztalnia a teljes folyamatot, amelynek során általában megszületik egy képzőművészeti alkotás. Elismeréssel szólt arról is, hogy életében először éppen Székelyföldön lehet tanúja egy hálózati gondolkodáson alapuló kiállításnak, amelyért gratulált a szervezőknek és kiállító művészeknek egyaránt.
 Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. jún. 6.
A Nemzet Színháza
Kulturális kapcsolaterősítés
A budapesti Nemzeti Színház elkötelezte magát, hogy nem csak az anyaországi, de a határon túliak nemzeti színháza is lesz a szó szoros értelmében. Ezért több olyan programot is indítványozott, amelyek célja a kulturális kapcsolat felvétele és ápolása. Így határon túli színészek, rendezők, színházi szakemberek is bekapcsolódhatnak az alkotómunkába, ugyanakkor a távolság ellenére kiszállásokra, vendégszereplésekre is elmennek a budapestiek a lecsatolt országrészekbe. De ennek az égisze alatt vállalják azt is, hogy csoportokat hívnak meg saját előadásaikra, és megismertetik velük az intézményt. 
Tavaly a budapesti Nemzeti Színház a Csűrszínházi Egyesület meghívására elhozta Mikházára a Tamási Áron: Vitéz lélek című előadást, amellyel az idén márciusban újra Erdélyben turnézik több helyszínen, többek között Marosvásárhelyen is. Ennek a látogatásnak is köszönhetően kapott meghívást a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett diákszínjátszó csoport egy budapesti látogatásra. Hosszas egyeztetés után végül május 22-én és 23-án a csoport tagjai közül néhányan, kiegészülve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház önkénteseivel és diákszínjátszóival, valamint a Művészeti Líceum színész szakos diákjaival, közel 40 fős csapat utazott a magyar fővárosba. Az 1898 és 1962 között élt belga Michel de Ghelderode Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből című előadást tekintették meg. A darabot a szerző az 1920-ban létrejött Flamand Népszínháznak írta. Az előadást megelőzően a Nemzeti Színház által bevezetett igen hasznos ráhangoló is volt, amelyen a rendező Bozsik Yvette koreográfus és a darabot fordító Rideg Zsófia is részt vett. Érdekes volt hallgatni, milyen koncepció szerint vitte színre a rendező a filozófiai és vallási eszmefuttatásokat, szimbólumokat és parabolaképeket jócskán tartalmazó szöveget. Az előadás totális színház volt, ahol közel három órában kiváló kortárs koreográfiával, kimagasló színészi játékkal – a bábjátéktól a mozgóképen és a homokanimáción keresztül a cirkuszi akrobatikáig – minden megjelent. Az előadás lenyűgöző, varázslatos volt. Ezután közönségtalálkozó következett, ahol a látottakat, tapasztaltakat meg lehetett beszélni a rendezővel, a főbb szerepeket játszó színészekkel, s aki netán ezt lekéste, a hatodik emeleti büfében is volt alkalma találkozni a fellépőkkel. 
Másnap Kováts Karolina Krisztina nézőtéri felügyelő fogadta a csoportot, majd a több mint egyórás idegenvezetés során a budapesti Nemzeti Színház épületének történetéről mesélt, elárulva néhány (kulissza-) titkot a műszaki felszerelésről, a hangtechnikáról. A Nemzeti azzal büszkélkedhet, hogy Európa egyik legkorszerűbb technikával felszerelt színpadja van, amelyet 52 emelőkar „mozgat”, illetve süllyeszti le a járófelületet. A méretek is elkápráztatóak, tízemeletes tömbháznyi magas és majdnem ugyanolyan mély, amelyen gépkocsik, motorok száguldoztak, de lovat is bevittek, sőt az egyik előadásban még mangalicadisznó is szerepelt. Aztán azt is megtudhattuk, hogy az épület és környéke a 2015-ben Matt Damon főszereplésével készült Mentőakció (The Martian) című filmben is feltűnik. Emlékezetes Jeremy Irons látogatása is, akit – bár a főpáholyban kapott helyet azon a rendezvényen, amelyre meghívták – sztárallűrök nélküli, kedves emberként ismertek meg budapesti kollégái. 
A Nemzeti igazi színházi nagyüzem, ahol négy teremben is lehet előadást tartani, egyszerre több mint egy tucat előadás van műsoron, állandó a próbafolyamat, így egy idényben a műsoron tartott előadások mellett hat-tíz előadást is bemutatnak a színházi paletta igen széles kínálatában, a musicaltől az egyéni előadásokon keresztül a közismert hazai és világirodalmi drámákig. 
A marosvásárhelyi csoport látogatását Szabó Magda stratégiai igazgató kezdeményezte, vendéglátó Pintér Szilvia drámapedagógus, az ifjúsági programok felelőse volt, aki megígérte, hogy hosszú távon is együttműködik az egyesülettel különböző oktatási és ifjúsági programokban. S a Nemzeti Színház vezetősége, Vidnyánszky Attila vezérigazgató is munkatársai által arról biztosított, hogy továbbra is szívügyüknek tekintik a határon túli „kulturális missziót”.
 VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Barabási sok követőt és érdeklődőt nyert
Éljünk behálózva!
A szervezők közel kétéves munkájának köszönhetően létrejött Barabási Albert László-előadás lenyűgözően kerek, lendületes és laikusok számára is érthető módon a világ- és a művészeti hálót összekötő „huzal” mentén sorakoztatott fel érdekes mozzanatokat, tényeket, amelyre teltháznyi közönség volt kíváncsi vasárnap délután a Tamási Áron Színház nagytermében. Egy új tudományág dobbantott Háromszéken.
A bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóintézetének igazgatója, a világhírű, székelyföldi, magyar, román és amerikai állampolgársággal rendelkező Barabási (portréját lásd a 2015-ös Székely Kalendáriumban) a világ egyik leggyakrabban idézett tudósa, a tudományágat megteremtő, 1999-ben közölt publikációja pedig a legtöbbet hivatkozott cikk. A nagyon fiatal, kevesebb mint 20 éves tudomány, a hálózatkutatás történetét is hallhattuk dióhéjban. Szédületes karrierjét mutatja, hogy ma már a világ vezető egyetemein oktatják, eredményeit alkalmazza a közlekedéstudomány, az informatika, a társadalom- és orvostudományok, a marketing, a szervezettan, sőt a terrorizmus elleni harcban is nagy szerephez jut.
Intuitív megalapítója Karinthy Frigyes, aki 1929-ben írt novellájában veti fel a „kis világ”-ként befutott elméletet, amelyet később, 1967-ben Stanley Milgram bizonyított: hogy néhány – alig 5-6 – „kézfogáson”, ismerős személyen, azaz hálózati csomóponton keresztül a világon bárkihez el lehet jutni – tudtuk meg Barabási előadásáól. Ezek a hálózatok nem olyan szabályosak, mint a kockás füzet hálója, a periférikus, kevés kapcsolattal rendelkező elemek mellett vannak jól „behuzalozott csomópontok” is. A hálók jellegzetes ábrája egy bizonyos számú kapcsolat létrejötte utáni jelenik meg, minőségi ugrást is jelezve. A csomópontok véletlenszerű kiütése nem befolyásolja működésüket, ettől „robusztusak”, a nagy központok kiütése viszont gyorsan és hatékonyan okoz működésképtelenséget. Ezt a szerkezeti modellt mutatja a világháló és az internet felépítése is (előbbin a dokumentumokba épített hivatkozásokat, más oldalra mutató linkeket értve, utóbbin pedig a számítógépeket, mint fizikai hálózatot). Sejtjeinken belül a fehérjék kapcsolódása, de az univerzumban a galaxisok is ezt „skálafüggetlen” hálózati felépítést követik, amely hatványfüggvénnyel írható le. Négymilliárd és 10-20 éves rendszerek ugyanazon elv szerint épülnek tehát fel.
Hogy mindez miként jön az üzleti élethez? És a művészethez? A kapcsolatok kiépítése egy bizonyos számon túl elhozza azt a minőségi ugrást, amely a sikerhez vezet. Jó az üzletembereknek, de a művészeknek is „networkolni”, azaz ismerkedni, kapcsolódni. Jelelmző példája ennek az amerikai, Samo néven elhíresült graffiti-művészpáros, amely felbomlása után az egyik jól ismerkedő tag, Jean-Michel Basquiat munkáiért dollármilliókat fizettek, míg a duó másik tagja gyakorlatilag a névtelenségben maradt. Másik tanulsága a nagyon sok adat feldolgozásával (kiállítások, eladások száma, fogadó országok, intézmények) járó (művészeti) hálózatelemzésnek, hogy a legtekintélyesebb galériákban kezdő kiállítók többnyire ott is maradnak, de az alul kezdők számára is van út fölfelé. Továbbá kreatívabbak azok az emberek, akik nagyon különböző közösséget (hubot, hálózati csomópontot) kötnek össze, azaz mediálnak köztük, a kétféle látásmódot ötvözik.
(A MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér és a Székely Nemzeti Múzeum szervezésében megvalósuló projektet a Nemzeti Kulturális Alap Adminisztrációja (AFCN) támogatta.)
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóval
Sepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal.
– Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. 
– A fuvola választása saját döntés volt?
– Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összes­ségében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra.
– Vissza a zongorához?
– Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balett­iskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát.
– Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni?
– Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna.
– Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát.
– Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett...
– A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább.
– Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt?
– Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
– Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt.
– A zongorát meg belepte a por?
– Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyelvünk örökmécsese, Sütő András
Forgasd nevét a nyelveden
Sütő András nyelvileg is maximalista. A szép és pontos, találó és tökéletes anyanyelvi kifejezés hívévé azáltal válhatott, hogy istenadta tehetségével felismerte: ha nyelvszegény életterében egyre nehezebben nyilvánulhat is meg az Ige, szabadságunk szomja kevesektől tudott ösvényeket, rejtett kapukat nyit és tár a beavatottak, az értők elé, mintegy kijelöli az utat a feltartott fej Magyar Mezője irányába.
Meg kell értenünk a romlottnak gúnyolt magyar beszédet, különben az Isten sem segít rajtunk, suttogják a még gondolkodó és beszélő öregek, a nyelvet briliánsan újjá szülő asszonyok és a titkos gyümölcsoltók. 
Szülőföldje úgyszólván kilőtte a bibliás beszédtörténet rejtett rakétapályájára. Mintha a kórérakással megtámasztott istenházában prédikáló pap egyszer csak fénnyel pompázó nagytemplomban találná magát.
A fénybeli hirdetést akkor is értik, ha egyen-egyen nem fogják fel a külön-külön szókat-szavakat. A példázat a hegyek magasába emeli a hitet.
Ha kellett, és gyakran kellett, kéretlen prédikátoraként Mennyei Urának, az úrvacsorai áldás megszegésének kockázatával is szólásra nyitotta pörös száját.
Bensőjében, szíve alatt robbanó lelkében mégis szorongva és nemegyszer orcáján pirulva figyelte Erdély gyönyörű tájain a lélek földjét egyre elárvultabban művelő napszámos társait. Szerette volna nagylelkűen odaajándékozni teremtő anyanyelvünk korlátok nélküli, gyémántkristályú, szabad ragyogását az egész világnak.
Az író mindenkitől tartott; ha nem félt is, retteghetett. Mint a kebelükbe zárkózó, munkaverte csángó asszonyok a misén, ha nem a gyökerén értik a beszédet és az éneket (mert elorozták tőlük az anyanyelven szólás gyönyörűségét, hiszen azt is félnek kimondani, amit jól ismernek, tudnak és imádnak)...
Sütő Andás megtapasztalta, hogy minden magyarverés mögött az értetlenséggel rokon sültgazemberség sunyít. A kárhozattól rettegő bűntudat verőlegényei kushadnak, újabb és újabb „bevetésre” várva; halálosan élte át, nemcsak metaforikusan látta, hanem fájta-érezte, mutatta és világgá üvöltötte:  amikor megfosztanak önnön magadtól, előbb is: kiütik a szemedet, pokolra küldik a látásodat, megszúrják a lelkedet, kinyírják az eszedet. 
Sütő András mindenkitől óvta és védte azt az egyedi és egyedüli nyelvet, amely a mezőségi legelőkön, kukoricaföldeken, kopár dombok hajlataiban kóborolva ma is számkivetetten bujkál, mint kutyáktól vadászott nyulak a szülőföld bogáncs-sóhajtásos tájain.
Nagy vetélytársai népünk jeles alkotói. „Tartott” Móricz Zsigmondtól… Nyirő Józseffel volt némi „afférja” talán. Igazából Tamási Árontól tartott, mert őt szerette igazán. A gyermek féli ilyen szeretettel az édes szülőjét. 
Mindenben persze szép és kristályos mértéket kell tartani.
Óvd vele magad a bajtól. Nemhogy nem tagadta meg népét és nemzetét, hanem nagy elődeihez simítva lobogó lelkét: édes anyanyelvét emelte az örökmécses fölött a Jézussal feltámadó örök láng fáradhatatlan hordozójává.
Sütő András, Tamási Áron mellett: a mi mértékünk. 
A szórványból érkező művészek az anyanyelv legkényesebb őrzői.
Magyarok, Sütő András. Forgasd nevét a nyelveden.
BÖLÖNI DOMOKOS Népújság (Marosvásárhely)

Sütő András 90 éve született
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
 A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra. Tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről. Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, "égtartó emberekre" emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette.
Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott "kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért". 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen. Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). szatmar.ro

Kisvárdán és Kolozsváron a szentgyörgyi társulat
Az évad vége előtt több kiszálláson vesz részt a Tamási Áron Színház társulata. A marosvásárhelyi és kovásznai június eleji turnék után, amelyek során a Vízkereszt, vagy amire vágytok, Úrhatnám polgár, Rajtammaradt télikabát és Az ezredik éjszaka című előadásait mutatta be idegen közönség előtt a színház, június folyamán további két kiszállásra készül a társulat.
A Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiválján június 19-én a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet láthatja a közönség, június 20-án pedig a Bocsárdi László által rendezett Liliom című produkció méretik meg a versenyelőadások kategóriájában. Ezután, június 22-én Kolozsváron a Tranzit Házban játssza a társulat a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-emlékműsort. (nbs) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kényszerítő múzsa
Egyik könyvének fülszövegében (Három dráma. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Csillag a máglyán. Káin és Ábel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) így fogalmaz Sütő András: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránta század konfliktusaival”. Az író, aki most lenne kilencvenéves, még egy ilyen rövid ajánló szövegben is már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az irodalom valamiféle feladat vagy kötelesség, amely elől nem lehet kitérni semmiképpen. Bevallom, egykor élesen vitába szálltam volna – vitába is szálltam egyszer-kétszer – ezzel az ars poeticával, hiszen akkoriban nap mint nap tapasztaltuk, hogy a felsőbbség feladatul rója az írónak és szerkesztőnek az időszerűséget, és az aktuális ideológia szolgálatába próbálja állítani az irodalmat. Irritált, ha valaki bármilyen összefüggésben kényszert emlegetett az írással kapcsolatban, és egyetlen vezért fogadtam el csak, a József Attiláét: „Az én vezérem bensőmből vezérel”, vallottam vele együtt. De bármennyire is le akartuk rázni magunkról a rendelt irodalom, az aktualitást szolgáló alkotás nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András akkor, a hatvanas-hetvenes években, az Anyám könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy – Illyés Gyula szavaival – „nem menekülhetsz”, nem menekülhetünk a nyomasztó, nyomorító valóság elől. A Sütő-drámák azért voltak rendkívül fontosak, mert bennük a „külső” vezér, nevezzük törvénynek vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban, szembesült a „belső” vezérrel, nevezzük igazságnak vagy szeretetnek. 
Talán máshol, másfajta esztétikákban kereste akkoriban az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kolhaas Mihály hatása alól: „KOLHAAS (…) Ide hallgass, Karl: a fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsot, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra. NAGELSCHMIDT Az ördögre hallgattam. KOLHAAS Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását… NAGELSCHMIDT … elkenését. KOLHAAS Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg”. Sokféle aktualitást ki lehetett hallani abban az időben a Sütő-művekből, amelyek alapjában véve azt a folyamatot írják le, ahogy a forradalom, illetve a forradalomnak hitt változás felfalja a saját gyermekeit. A törvényből való kiábrándulás és a lázadás drámái ezek, nem is tudom, hogy miért nem nevezi tragédiának színműveit az író, hiszen Kolhaas Mihály vagy Kálvin és Szervét történetéhez is leginkább ez a műfaji megjelölés illik. Lehet, nem tekinti mégsem színtiszta tragédiának a Kolhaas akasztásával, illetve Szervét máglyahalálával végződő színdarabokat, mert nem akar lemondani a már-már irracionális optimizmusról, hogy lehetne ez másképpen is. Miközben éppen egykori naivitásával számol le: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé”. Igen, ezekért a metaforákért is irigyelhető Sütő András, hogy a törvény olyan, mint a „katonabakancs”, és hogy nem „individuális tyúkszemvédelemre” szolgál. Már csupán ezért a rendkívül érzékletes stílusért is érdemes lenne újraolvasni azt az írót, akinek annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és magyarországi olvasók körében, manapság viszont túl keveset beszélünk róla, mert elhittük, hogy a Kolhaas Mihályéhoz hasonló, gyötrődő, fokozatos szembefordulása a kommunista rendszerrel mára már időszerűségét vesztette, akárcsak maga a nacionálkommunista diktatúra. Elmúlt a zsarnokság, időszerűtlenné vált Sütő András moralizáló életműve, mondhatná valaki. De elmúlt-e valóban a zsarnokság, vagy csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéiben, és újabban ismét ki-kijön a napvilágra, megint naivitás hinni a jogállamban, megint autoriter rendszerről álmodnak a hatalmasok, megint baj van a nyelvi és oktatási jogokkal is. Elég csak szétnézni, hogy éppen mi történik Marosvásárhelyen a római katolikus középiskolával, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel vagy a kétnyelvű feliratokkal, és rá kell jönnünk, hogy Nagelschmidt és Kolhaas Mihály vitája nem ért véget. Persze ezzel csak annyit mondtam, hogy ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az konjunkturális okokból ismét fontos lehet, de vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi, marosvásárhelyiek is? És most nem csak 1990-es áldozatvállalására gondolok. Azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés. Próbálom visszafogni a pátoszt, de nem lehet: azokra a hol heroikus, hol iránytű nélküli időkre minél gyakrabban kellene emlékeztetni legalább azokat, akik ma magyarul írnak és olvasnak Erdélyben. Rendkívül fontos hát az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, hogy vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk? Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi irodalmi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei. De észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat vagy netán a Bánk bánt – nem véletlenül említem Katona József művét, tessék csak Bánk és Kolhaas sorsát összehasonlítani –, ugyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet és az igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre. Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket elvi szinten megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az sem, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet: az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. Ezért hiteles számunkra – és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom – Kolhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van.
Megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán, mert minden látszat ellenére egyik sem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól. Ezeket a drámákat újraolvasva, rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem akkor születik, ha az író letagadja az aktualitás kényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogyha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadulhat. Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel: nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban, és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, szintén az időszerűségből táplálkoztak.
(Elhangzott a június 16-i megemlékezésen, az Ariel színházban)
Markó Béla Népújság (Marosvásárhely)

Égtartó ember: kilencven éve született Sütő András
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Cămărașu) jött a világra, tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Az MTI portréanyaga szerint már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.
Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata.
1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta.
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette. Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette. 1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott „kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki. Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). Krónika (Kolozsvár)

Megkezdődött a 29. kisvárdai színházi fesztivál
A vasárnapi megnyitóval hivatalosan is megkezdődött a Magyar Színházak 29. Kisvárdai Fesztiválja, a június 24-ig tartó teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekintheti meg a közönség.
Az ünnepségen Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter elmondta, először fordul elő a fesztivál történetében, hogy a főhelyszín, a kisvárdai vár egy nagyobb felújítás miatt nem fogadhatja a társulatokat és az előadásokat. A rekonstrukciós munkálatok végén – várhatóan egy év múlva – egy 21. századi, modern várszínpadon rendezhetik meg a harmincadik színházi szemlét. A miniszter hozzátette, a Szent László utcán lévő Bagolyvár elnevezésű ingatlant felújítják, területén pedig egy kamaraszínpadot fognak kialakítani, ahol helyet biztosítanak majd más fesztivál előadásoknak is. Az eseményen Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, az idei díszvendég, a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház alapítója hangsúlyozta, egységes egészként kell kezelni a világ magyarságát, a határon túli magyarokat, Kisvárda pedig az elmúlt majdnem három évtizedben felvállalta ezt a feladatot. Csak a Nemzeti Színház évente csaknem 30 előadást fogad külhoni területről – jelezte az igazgató, hozzátéve, a kisvárdai találkozó lehetőséget teremt a szakmának eszmét és tapasztalatokat cserélni, megbeszélni a bajokat és az elért eredményeket, ezért a rendezvénynek “múltja, jelene és jövője is van.” A közönséget és a színtársulatokat Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere is köszöntette. A megnyitót követően a Nemzeti Színház társulata díszelőadás keretében mutatta be Tamási Áron Vitéz lélek című drámáját.
A színházi versenyprogram már pénteken elkezdődött, vasárnap délutánig hét versenyelőadást, illetve bemutató előadást láthatott a közönség.
A szemlén a következő napokban bemutatkozik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Magyar című darabjával, amelyet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházzal közösen mutat be. Az Újvidéki Színház Zerkovitz Béla és Szilágyi László klasszikus operettjét, a Csókos asszonyt, valamint Németh Ferenc és Balog István vitézi drámájának színházi átiratát, a Fekete című darabot viszi színre. A budapesti Nemzeti Színház társulata és a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal közös produkciójában Örkény István Tóték című tragikomédiáját díszelőadásként láthatja majd a közönség. A fesztivál programjában a nagyváradi Szigligeti Színház Fényes Szabolcs Maya című revüoperettjével és Székely Csaba tragikomédiájával, a Bányavirággal szerepel majd. A közönség megtekintheti emellett Molnár Ferenc drámai klasszikusát, a Liliomot a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában; az ExperiDance Tánctársulat tolmácsolásában a Nostradamus Világok vándora című táncos-zenés előadását; Szép Ernő Május van, tisztelt úr című zenés produkcióját a Zentai Magyar Kamaraszínház színrevitelében; Székely Csaba Bányavakság című tragédiáját a Komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház közös bemutatójában, illetve Lara de Mare Égben maradt repülő című, Edith Piaf életéről szóló zenés előadását a Turay Ida Színház előadásában. A bemutatók között az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a MASZK Egyesület közös produkciójában Theo Herghelegiu Tündéri című “minimál-szürreál” musical, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Sivián Anna és Vinnai András jegyezte Valaminek a második része című vígjátékát. A június 24-i díjátadó gálaműsor előtti utolsó két előadást a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház és a budapesti Játékszín tartja: előbbi társulat a Fehér szarvas című történelmi drámát, utóbbi pedig Chazz Palmintieri A hűtlenség ára című krimi-vígjátékát mutatja be.
(MTI) erdon.ro

Kisvárda: fődíjat nyert a Tamási Áron Színház
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliomcímű előadása kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíjat a Magyar Színházak 29. Kisvárdai Fesztiválján – tették közzé a szervezők a fesztivál honlapján.
A szombat este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját és Szélyes Ferencet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészét. A legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták.
A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig aTündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra.
Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért.
A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegincímű előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta.
A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség. maszol.ro

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

Évadot értékelt a Harag György Társulat, ősszel új fesztivált indítanak
Összesen 69 előadással sikeres évadot zárt a szatmárnémeti Harag György Társulat, értékelte a 2016/2017-es színházi évadot Bessenyei Gedő István művészeti igazgató és Stier Péter megbízott vezérigazgató kedden tartott sajtótájékoztatóján.
A társulat és a Brighella Bábtagozat az elmúlt évad során összesen 12 bemutatót tartott, emellett a korábbi évadból 13 előadást játszottak tovább, 24 előadást láttak vendégül a VIII. Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT). Társszervezőként a XV. Partiumi Magyar Napok Partiumi Színházi Esték nevet viselő programsorozaton 15 színházi és bábelőadást láthatott a szatmári közönség, továbbá a XI. Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat alkalmából 10 színházi előadást láttak vendégül, emellett további 7 vendégelőadás is érkezett az évad során.
„Az évad két legfontosabb változása a mi életünkben, mind épületekhez kötődik. Egyrészt mi magunk is visszaköltözhettünk a történelmi színházépületbe. Egy évad szükséges volt arra, hogy belakjuk igazán az épületet. Mondhatni most már otthonosan mozgunk, de az első pillanatokban, napokban olyan volt, mint egy lakásfelújítás után, hogy az ember tudja, hogy ez az ő lakása, de mégsem úgy néz ki, ahogy hagyta. Minden máshol van, minden máshogy működik, mint ahogy eddig. Nagyon fontos az, hogy ez technikai megújulást is jelentett a színház számára, ami azért minőségileg nagyban javította a mi munkánkat” – mondta Bessenyei Gedő István.
A művészeti vezető elmondta, hogy a 2016/2017-es színházi évad fontos változást jelentett a Brighella Bábtagozat életében is, ugyanis ők is új épületbe költöztek, mégpedig a felújított Iparos Otthonba, ahol több olyan teret is kialakítottak, amelyek alkalmasak produkciók létrehozására. Mindkét társulaton belüli tagozat a rangjának méltó és megfelelő helyre kerülhetett, amely nagyon fontos a város és a kulturális intézmények életében.
A színházi vezetők a sajtótájékoztatón jelentették be, hogy közel három évnyi kihagyás után újra indítják az egykori Sorompók Nélküli Multikulturális Fesztivált szeptemberben, más név alatt.
Ugyancsak a szakmai kapcsolatok építését szolgálja, hogy a Harag György Társulat az évad végén csatlakozott az első romániai magyar színházi szövetséghez, négy másik erdélyi színház mellett.
Az évad néhány kiemelt eseménye
Kifejezetten a Harag György Társulat művészeti vezetésének felkérésére írt drámát Láng Zsolt, Szatmárnémetiben mutatták be először Romániában Visky András Pornó című drámáját. Kiemelkedő kortárs rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Bocsárdi László rendezett a színházban Shakespeare-darabot. Az évad egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott előadása a szilveszterkor bemutatott Csókos asszonycímű Szilágyi-Zerkovitz-operett volt, Bessenyei István rendezésében. Továbbá több színházi szakmai beszélgetés és irodalomtörténeti és -szociológiai előadás is szerepelt a színházmegnyitó rendezvénysorozat programjában, amely egyben annak az ünnepe is volt, hogy Harag György rendező és fiatal alkotócsapata éppen 60 évvel ezelőtt, 1956 őszén költözött át Nagybányáról Szatmárnémetibe, ahol akkor már nyolcadik éve nem működött állandó, hivatásos színtársulat.
„Bocsárdi László és Visky András jelenléte az évadban számomra személyesen is nagyon fontos. Mindketten olyan előadást rendeztek, amely a társulatot számos különböző fesztiválon és eseményen reprezentálta már eddig és reprezentálja a továbbiakban, hiszen mindkét előadással, a Pornóra és a Tévedések vígjátékára is már vannak olyan meghívásaink, különböző helyszínekre, többek között a Gyergyói Kollokviumra és a DESZKA fesztiválra, amelyek szépen példázzák azt, hogy milyen szakmai érdeklődést sikerült kiváltani ezekkel az előadásokkal” – mondta Bessenyei.
Hozzátette, hogy a Tévedések vígjátéka is meghívást kapott a Gyulai Várszínházban megrendezésre kerülő Shakespeare-fesztiválra, amelyen július 16-án játszik majd a Harag György Társulat. A gyulai fesztivál része az Európai Shakespeare-fesztiválok Nemzetközi Szövetségének.
A művészeti vezető, páratlan mérföldkőként jellemezte, hogy Magyarország egyetlen, valóban nemzetközi fesztiváljára, a VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra is meghívást kapott aPornó című előadás, amely egy rendkívül rangos színházi seregszemle, ahol világhírű rendezők produkcióit láthatta a közönség.
Közel 50 ezer néző fordult meg a színházban
Stier Péter, az Északi Színház megbízott vezérigazgatója számokban szemléltette a Harag György Társulat 2016/2017-es évadát. A társulat munkáját segítő Proscenium Alapítványnak az előadások létrehozására több vissza nem térítendő támogatást sikerült megpályáznia. Az különböző előadások létrehozására 101 059 lejt, valamint az IFESZT megszervezésére 158 344 lejt sikerült pályázati alapokból megszerezni.
A Brighella Bábtagozat előadásait segítő Art Projekt Egyesületnek pedig 82 578 lej vissza nem térítendő támogatást sikerült megszereznie.
A társulat összesen 28 bérletet indított, szám szerint 8138 bérletessel, ebbe beletartoznak a felnőtt, középiskolás, ifjúsági, kisiskolás, óvodai, nagybányai, nagykárolyi és tasnádi bérletesek is. A restaurált Északi Színházba költözést követően három felnőtt és két új diákbérletet, valamint a szintén felújított nagykárolyi színházban két felnőtt és egy diákbérlettel bővült a Harag György Társulat bérletkínálata.
z évad során összesen 49 656 néző követte figyelemmel a játszott produkciókat, ebből 5 390 diáknéző volt, 5 697-en voltak kíváncsiak a vendégprodukciókra, illetve 3200-an vettek részt a VIII. IFESZT különböző programjain, valamint 1442 látogatót vonzott a Partiumi Színházi Esték. A társulat Szatmárnémetiben, valamint székhelyen kívül összesen 227 alkalommal lépett közönség elé.
Barakonyi Gergő maszol.ro

Kálvin-szobrot avattak (Ünnep a Kézdi-Orbai Református Egyházmegyében)
Kálvin János bronz mellszobrának leleplezésében csúcsosodott ki az idei, immár kilencedik alkalommal megszervezett Kálvin-hét rendezvénysorozata. A kovásznai belvárosi református templom kertjében állított szobrot Vargha Mihály szobrászművész alkotta, a leplet ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyhákerület püspöke, nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági, illetve nt. Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese vette le egyházi és világi elöljárók, hívek jelenlétében.
A szombati gyülekezeti napot megelőzően a hét folyamán Szörcsén zajlott a gyereknap, Kézdivásárhelyen a nőszövetségek napja, Pákéban a presbiteri, Alsócsernátonban a konfirmandusok napja.
A hétvégi kovásznai események a református egyházközség tulajdonában lévő Deák-kertben kezdődtek. Kora reggeltől érkeztek az egyházmegye gyülekezeteinek képviselői, a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar Kelemen Szilárd karnagy vezetésével térzenével várta a résztvevőket. Mindenki felhúzta saját sátrát, majd hivatalos megnyitóként a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjainak részvételével került sor a magyar és egyházi zászlók felvonására. Ezt követően ft. Kató Béla püspök hirdetett igét, majd úrvacsorát szolgáltak a híveknek. Ezzel párhuzamosan a városi művelődési otthonban gyerek-istentiszteletet tartottak. Az események a belvárosi református templom kertjében folytatódtak, a Kálvin-szobor leleplezését megelőzően díszbeszédek hangzottak el. „500 évvel ezelőtt, a mohácsi vész után, néhány évtized alatt közösséget szerveztek a magyar reformátusok, elsősorban Magyarország azon részén, ahol a török mindent felperzselt” – idézte ft. Kató Béla istentiszteleten elhangzott szavait Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. „Ugyanazt a hangulatot éljük meg ma Erdélyben, Székelyföldön, amire több száz évvel ezelőtt a reformátusok vállalkoztak. Ezer évvel a hátunk mögött nincs okunk kapkodni, idegeskedni, félni, tízszer száz éve élünk itt, Erdélyben, a mai Románia közepén, Székelyföldön. Láttunk mi már olyat, ami az elmúlt időszakban történt, de ha közösségi érdekeinket összefogva haladunk előre, akkor nemcsak ötszáz, ezer év áll előttünk, hanem annál sokkal több. Látva a féktelen magyarellenességet, ami az országban van, Kovászna Megye Tanácsa hangsúlyosabban kiáll a történelmi magyar egyházak mellett, szoborállításra is szívesen adunk az elkövetkezőkben is támogatást” – jelentette ki a tanácselnök.
Gyerő József, Kovászna polgármestere a város lakói nevében köszöntötte a jelenlévőket. Vargha Mihály szobrászművész a mellszobor megformázásának előzményeiről beszélt a közönségnek. Lelkészekkel, okos emberekkel beszélgetett arról, ki is volt Kálvin János, végül egy olyan emberi alakot mintázott meg, amelyen a középkori ruha tömegéből előtör a fej – egy szigorú fej. Miért szigorú? Egyrészt, mert Kálvin szigorú volt. Másrészt, mert nem árt a mai világban egy kis szigorúság nekünk, székelyeknek sem. „Az én Kálvinom azt kérdezi tőlünk: hogy álltok a hittel, a szülőföldhöz, egymáshoz való viszonyotokkal, székelyek, magyarok? Nemcsak a kálvinistákhoz, unitáriusokhoz szól, hanem a római katolikusokhoz is, mert ahogyan a papok nem unják mindennap, vasárnap a Bibliából idézeteket felolvasni, azokat értelmezni, azokról elmélkedni, ugyanúgy nekünk sem szabad megunni a Székelyföldhöz és közösségünkhöz való viszonyunkat” – mutatott a követendő útra a művész. Marosán Csaba színművész Tamási Áron, Ady Endre, Dsida Jenő gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A leleplezett szobrot ft. Kató Béla áldotta meg, majd a templomban kezdetét vette a református kórusok találkozója. A nap folyamán gyerek- és ifjúsági programok zajlottak, volt táncház, táncoktatás, koncert, Marosán Csaba Luther asztalánál című előadását mutatta be. Az események sorát a zászlók bevonása zárta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar előadások is szerepelnek az Országos Színházi Fesztiválon
Öt erdélyi magyar színház előadásait is láthatja a bukaresti közönség az október 20-a és 30-a között a fővárosban zajló Országos Színházi Fesztivál alatt. Az idei seregszemle programját Marina Constantinescu színikritikus, a fesztivál (Festivalul National de Teatru – FNT) művészeti vezetője állította össze, a válogató július 5-én ismertette a meghívott előadások listáját.
A Romániai Színházi Szövetség (UNITER), az ARCUB (Bukarest Municípium Kulturális Központja) és a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház szervezésében zajló fesztiválon a közönség összesen 53 produkciót tekinthet meg az ország különböző színházaiból illetve független társulatoktól.
A romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén idén kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, temesvári és nagyváradi magyar nyelvű előadásokat láthat a bukaresti közönség, emellett három olyan román nyelvű produkció is meghívást kapott, amely magyar alkotók nevéhez fűzödik.
A huszonhetedik alkalommal megszervezett színházi szemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház két előadással – A mélyben (rendező: Yuri Kordonsky), Rosmersholm (r.: Andriy Zholdak) vendégszerepel, derül ki a fesztivál honlapjáról.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Radu Afrim rendezte Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásával vesz részt, a román társulat pedig a Bocsárdi László által színre vitt Bulgakov 17 című produkcióval, az orosz regényíró A Mester és Margarita című műve nyomán született előadás díszlettervezője Bartha József, a jelmezek pedig Kiss Zsuzsanna nevéhez fűzödnek.
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház egyik produkciója is bekerült a válogatásba, a társulat a Theodor Cristian Popescu által rendezett Az én kis hűtőkamrám című előadásával lép fel a fővárosban.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is jelen lesz a fesztiválon, a társulat Harold Pinter Évforduló című darabját játssza, Alexandru Dabija rendezésében.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A Versailles-i rögtönzés avagy a Majmos ház című produkciójával megy, a Molière nyomán létrejött előadás rendezője: Sardar Tagirovsky.
A kolozsvári Román Színház szintén két előadással került be a válogatásba, tőlük a Mihaela Panainte rendezte A per (koreográfus: Györgyjakab Enikő), illetve a Tudor Lucanu által színrevitt Playlistlátható majd.
Még egy magyar vonatkozású produkció szerepel a programba, a válogatásba bekerült a nagyszebeni Radu Stanca Színház Máglyacímű előadása is, amely Dragomán György hasonló című regényéből készült, rendező: Armin Petras.
A fesztivál művészeti igazgatója, Marina Constantinescu nyilatkozata szerint: „A kiemelt figyelem ezúttal a 2016/2017-es évadra irányul, Románia színházi és művelődési jelenségeire, melyeket a Országos Színházi Fesztivál tükrözni kíván, hogy újra elemzésekre ösztönözze a nézőket és a szakembereket, mindazokat, akiket érdekel a romániai színház, és nem csak.” Szabadság (Kolozsvár)

Páva-válogató Mikházán
Mikházán rendezték meg pénteken délután az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által 2012-ben indított népzenei és néptánc tehetségkutató televíziós verseny, a Fölszállott a páva idei erdélyi területi válogatóját.
Habár a vártnál kevesebben méretkeztek meg, Erdélyhez méltó volt a színvonal – emelte ki a zsűri. A megyénket képviselő Szöllősi Kata és a Gyöngyszemek jól teljesítettek, reménykedhetnek az őszi fellépésben.
A válogatóra vitt tizenhat produkció szakmaiságát nem mindennapi szakemberek bírálták el: dr. Diószegi László történész, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, Györffi Erzsébet pedagógus, a Barozda együttes énekese, Furik Rita rendező, koreográfus, jelmeztervező, dr. Balogh Júlia televíziós vezető szerkesztő (az ő nevéhez fűződik a Fölszállott a páva ötlete), Bárdosi Ildikó népdalénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népiének-oktatója, Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója, dr. Szalai Zoltán népzenekutató, zeneszerző, egyetemi tanár.
Érthető volt tehát a fellépők izgalma, de a néha megremegő vagy elcsukló hangokon túl értékes előadásokat láthatottt a Csűrszínházat zsúfolásig megtöltő közönség. Visszatérőként (2014-ben táncosként láthattuk) itt volt Eötvös Remus őrkői cigány énekekkel, a kolozsvári Gorzó Boglárka (aki már televíziós középdöntőig is jutott éneklésben), a fiatalokból álló Kalotaszeg legénytársulat, a nyárádremetei Gyöngyszemek vagy Marosán Csaba énekei is elnyerték a közönség tetszését, sőt Marosán még Tamási Áron Márai Sándorhoz intézett szavait is idézte, hogy ennek a népnek „álmai vannak, amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövőé”. Egy százhalombattai pár is érkezett 700 kilométerről mezőföldi táncokkal, ők macskájuk miatt (!) lemaradtak a magyarországi válogatóról. Szépen húzta a szamosújvári Téka Alapítvány legújabb generációja, az Ördöngös zenekar, míg a marosvásárhelyi Szöllősi Kata egy nagy taps után azt is megígérte, hogy ha a döntőbe jut, hegedűn kíséri a maga énekét is. A sort nem kevesebb sikerrel az egytemista csángókból álló gyimesközéploki Tartospart néptáncegyüttes zárta. És ha már idén is a Nyárádmentén rendezték az erdélyi válogatót, akkor természetesen a Bekecs néptáncegyüttes félórás műsora tetőzte a hangulatot (versenyen kívül, vendégként lépett a színpadra), amely csapat 2014-ben a Páva közönségdíját hódította el a budapesti döntőben.
Kommunikáció Istennel
Míg a fellépők felvonultak a faluban, hogy mindenki megcsodálhassa viseletüket, hangszereiket, énekhangjukat, addig a zsűri keményen dolgozott, majd a visszatérő versenyzők és a közönség előtt értékelte a látottakat-hallottakat. Balogh Júlia szerint ismét bebizonyosodott, hogy „a hagyomány nem kidobni való régiség, hanem bennünk él”, és az előadott számok „olyan színvonalon jelentek meg, amelyek méltók ehhez a földhöz”. Diószegi László a csodálatos, megnyugtató éneklést emelte ki, „a helyi hagyományokhoz fordulás megtette a hatását”, míg Györffi Erzsébet szerint a tájegységnek megfelelő nyelvjárásban, stílusban mutatták be előadásaikat a fellépők. Szalay Zoltán számára élmény volt az előadás, és sajnálja, hogy csupán ennyien képviselték Erdélyt, ettől függetlenül kiemelkedő tánc- és zenekari produkciók voltak. Bárdosi Ildikó igen tartalmasnak, lélekben tisztának és hitelesnek találta az énekeket, Furik Rita azt emelte ki, hogy az erős erdélyiek ismét a hagyományokhoz és a tiszta forráshoz nyúltak vissza, és „ez az Istennel való egyenes kommunikáció „Kelemen László úgy véli, a Kárpát-medencei magyarság népművészete a határokon átnyúló, egységes és óriási érték.
Ezután a zsűri nyilvánosságra hozta az elért pontszámokat, kiemelve, hogy a 60 pont körüli előadások már szóba kerülhetnek a következőkben, ugyanis a hat területi válogató legtöbb pontszámot gyűjtőit fimfelvételek alapján ismét megvizsgálja egy tizenöt tagú zsűri, amely majd meghozza a döntést, hogy kiket láthatunk novemberben a televíziós vetélkedőkön.
Van remény a továbbjutásra
A péntek délutáni vetélkedő során a nézőtéren felharsogó taps többször jelezte, hogy bizony kell számolni az erdélyi fellépőkkel is a további vetélkedőkön. Ezt igazolta a zsűri is, hiszen kilenc produkció szerzett hatvannál több pontot: legtöbbet, 69-et az Ördöngös zenekar, 68 járt a Tartrospartnak és Szöllősi Katának is. Ez utóbbi kérdésünkre elmondta: elsősorban azért nevezett be a vetélkedőre, mert élete az éneklés, és ezt mindenkinek meg szerette volna mutatni, másodsorban a társaságért, a hangulatért és a népdalokért. Úgy érzi, a legtöbbet hozta ki magából, jól sikerült az előadása, s bár nem bízza el magát, a vásárhelyi lány mégis reménykedik, hogy bejut a televíziós körbe. A nyárádremetei Valódi Gyöngyszemek 65 pontot szerzett. Érdeklődésünkre Veres Orsolya elmondta, keresztanyja biztatására nevezett be társaival, Lénárd Imelda Laurával, Simó Henrietta Krisztinával és László Emőkével, s bár külön-külön akartak megméretkezni, végül közösen énekeltek. Remélik, hogy továbbjutnak, de ha nem, akkor sem keserednek el, hisz már eddig is sokat tanultak, és szurkolni fognak a továbbjutóknak.
Szélyes Ferenc májusban tudta meg, hogy a mikházi Csűrszínház lesz az idei erdélyi válogató helyszíne, aminek örült is, de meg is ijedt kissé, hisz hasonló rendezvényt még nem szerveztek itt. Úgy véli, a helyszínválasztás azt jelenti, hogy odafigyelnek Mikházára, a szervezőknek tetszik a falu, a környezet, a vidék hangulata és a Csűrszínház. Abból, hogy egy ilyen rendezvényre itt kerül sor, Mikháza mindenképp nyerhet, hiszen ez jó reklám a falunak, a közösségnek, Nyárádremete községnek, és erre büszkék is – ismerte be a rendezvény házigazdája, a Csűrszínházi Egyesület vezetője.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)