Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. június 9.
Elkezdődött a szabadtéri színházi szezon
Gazdag programmal, széles műfaji kínálattal várják egész nyáron a közönséget a magyarországi szabadtéri színházak, amelyek műsorán többek között prózai és zenés színházi bemutatók, koncertek, táncelőadások, kiállítások szerepelnek.
A Szabadtéri Színházak Szövetségének kilenc tagja – az Agria Nyári Játékok, a Budapesti Nyári Fesztivál, az Esztergomi Várszínház, a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház, a Kőszegi Várszínház, a Szarvasi Vízi Színház, a Szentendrei Teátrum és Nyár és a Zsámbéki Nyári Színház – júniustól augusztus végéig várja a közönséget színvonalas programokkal – hangzott el a színházak közös budapesti sajtótájékoztatóján.
Pócza Zoltán, a szövetség alelnöke, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: céljuk, hogy a közönséget olyan érdekes helyszínekre, természeti vagy műemléki környezetbe vigyék el, amelynek különleges hangulata van, a fellépő művészeknek is inspirációt adhat.
Kelemen Csaba, az Agria Nyári Játékok ügyvezető igazgatója kiemelte: 38 előadást terveznek Egerben, köztük 4 új bemutatót és 8 vendégjátékot teljesítenek. Először szervezik meg az Országos Operett és Musical Fesztivált, idén is műsorra tűzik az Egri csillagok című musicalt és hat vendégjátékon mutatják be a Zrínyi 1566 című musicalt. A közönség Egerben táncjátékokat, koncerteket, vígjátékokat és 16 gyermekelőadást is láthat.
Az idei Budapesti Nyári Fesztivált a romantika jegyében rendezik meg június 10-től augusztus végéig több mint száz programmal, hangsúlyozta Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. A fesztivál pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjével kezdődik, Kocsis Zoltán vezényletével, Yuja Wang kínai zongoraművész fellépésével. A Margitszigeten Verdi Traviata és Otello című operáját is műsorra tűzik. A Shakespeare-évad alkalmából a londoni Globe Színház és a Monte Carlo Balett Shakespeare-előadása látható.
Fiatal énekesekkel megrendezik a Három tenor a Margitszigeten című operagálát, augusztus 20-án pedig a Virtuózok ünnepi koncertje szerepel a programban. Az Oscar-díjas alkotásokat felvonultató július 15-i szimfonikus koncerten népszerű filmzenékből adnak válogatást. Június 12-én Stacey Kent dzsesszénekes, július 3-án Stanley Jordan dzsesszgitáros lép fel.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon többek között Bereményi Géza Shakespeare királynője című művét mutatják be. A színházi szemle versenyprogramjában hat előadás látható.
Horányi László, az Esztergomi Várszínház igazgatója elmondta, hogy a soproni színházzal közösen mutatják be Hedry Mária Kelj fel és járj! című darabját. Idén a bazilika előtt 3 előadás látható: műsorra tűzik a Drakula utolsó tánca, a Betyárjáték és a Monarchia című produkciót. Látható lesz a Nemzeti Színház több produkciója és A szarvassá változott fiú című film is.
A Gyulai Várszínházat képviselő Hargittai Éva művészeti titkár kiemelte: az összművészeti fesztivál július 1-től augusztus 14-ig, hat héten keresztül számos műfajban kínál programokat. Az idén öt fesztivált rendeznek, három bemutatót tartanak. A XII. Shakespeare Fesztiválon június 7. és 17. között napi 2-3 programmal várják a nézőket. A III. Richárd című darabot ifj. Vidnyánszky Attila állítja színpadra. A fesztivál külföldi előadásai közül Oskaras Korsunovas litván rendező Szeget szeggel című előadását emelte ki. Mint mondta, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal közös bemutatóként Sardar Tagirovsky rendezésében a Zongota című előadás, a székesfehérvári színházzal közös produkcióként az Anconai szerelmesek látható. A Gyulai Várszínház programja a Körös-völgyi sokadalommal indul, dzsessz, népzenei és világzenei, valamint blues fesztivál, továbbá gyerekprogramok is várják az érdeklődőket.
A Kisvárdai Várszínház programjáról Nyakó Béla igazgató nyilatkozott, elmondása szerint a XXVIII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján 25 társulat 26 előadása látható, a rendezvényen 3 színművészeti egyetem diákjai és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói is bemutatkoznak. A Várszínházi Esték programján szórakoztató előadások, musicalek és meseelőadások szerepelnek. Saját produkcióként a Kék veréb látható.
Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: a Jurisics-vár udvarában saját nagyszínpadi bemutatóként Carlo Goldoni Terecske című művét, a HOPPart társulattal közös produkcióként Spiró György Árpádház című darabját tűzik műsorra.
Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum igazgatója a programok közül kiemelte a Klassz óra című eseményt, amelyen a Virtuózok három fiatal tehetsége lép fel. Szólt Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című lemezének bemutatójáról, valamint aPárterápia és a Telitalálat! című színházi előadásról.
Árkosi Árpád, a Zsámbéki Színházi Bázis művészeti vezetője hangsúlyozta: a magyar és a cseh kultúra találkozásaként június 30. és július 3. között megszervezik az Y.EAST Fesztivált. Megrendezik a Családi Bábos Fesztivált, a határon túli magyar amatőr társulatok fesztiválját és az 1956-os emlékévhez kapcsolódó színházi előadások fesztiválját. Koprodukcióban készül előadás Szálinger Balázs Köztársaság című művéből és az Urbán András rendezte Magyar című produkciót is műsorra tűzik. (2)
(Forrás: MTI)
Szabadság (Kolozsvár)
Gazdag programmal, széles műfaji kínálattal várják egész nyáron a közönséget a magyarországi szabadtéri színházak, amelyek műsorán többek között prózai és zenés színházi bemutatók, koncertek, táncelőadások, kiállítások szerepelnek.
A Szabadtéri Színházak Szövetségének kilenc tagja – az Agria Nyári Játékok, a Budapesti Nyári Fesztivál, az Esztergomi Várszínház, a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház, a Kőszegi Várszínház, a Szarvasi Vízi Színház, a Szentendrei Teátrum és Nyár és a Zsámbéki Nyári Színház – júniustól augusztus végéig várja a közönséget színvonalas programokkal – hangzott el a színházak közös budapesti sajtótájékoztatóján.
Pócza Zoltán, a szövetség alelnöke, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: céljuk, hogy a közönséget olyan érdekes helyszínekre, természeti vagy műemléki környezetbe vigyék el, amelynek különleges hangulata van, a fellépő művészeknek is inspirációt adhat.
Kelemen Csaba, az Agria Nyári Játékok ügyvezető igazgatója kiemelte: 38 előadást terveznek Egerben, köztük 4 új bemutatót és 8 vendégjátékot teljesítenek. Először szervezik meg az Országos Operett és Musical Fesztivált, idén is műsorra tűzik az Egri csillagok című musicalt és hat vendégjátékon mutatják be a Zrínyi 1566 című musicalt. A közönség Egerben táncjátékokat, koncerteket, vígjátékokat és 16 gyermekelőadást is láthat.
Az idei Budapesti Nyári Fesztivált a romantika jegyében rendezik meg június 10-től augusztus végéig több mint száz programmal, hangsúlyozta Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. A fesztivál pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjével kezdődik, Kocsis Zoltán vezényletével, Yuja Wang kínai zongoraművész fellépésével. A Margitszigeten Verdi Traviata és Otello című operáját is műsorra tűzik. A Shakespeare-évad alkalmából a londoni Globe Színház és a Monte Carlo Balett Shakespeare-előadása látható.
Fiatal énekesekkel megrendezik a Három tenor a Margitszigeten című operagálát, augusztus 20-án pedig a Virtuózok ünnepi koncertje szerepel a programban. Az Oscar-díjas alkotásokat felvonultató július 15-i szimfonikus koncerten népszerű filmzenékből adnak válogatást. Június 12-én Stacey Kent dzsesszénekes, július 3-án Stanley Jordan dzsesszgitáros lép fel.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon többek között Bereményi Géza Shakespeare királynője című művét mutatják be. A színházi szemle versenyprogramjában hat előadás látható.
Horányi László, az Esztergomi Várszínház igazgatója elmondta, hogy a soproni színházzal közösen mutatják be Hedry Mária Kelj fel és járj! című darabját. Idén a bazilika előtt 3 előadás látható: műsorra tűzik a Drakula utolsó tánca, a Betyárjáték és a Monarchia című produkciót. Látható lesz a Nemzeti Színház több produkciója és A szarvassá változott fiú című film is.
A Gyulai Várszínházat képviselő Hargittai Éva művészeti titkár kiemelte: az összművészeti fesztivál július 1-től augusztus 14-ig, hat héten keresztül számos műfajban kínál programokat. Az idén öt fesztivált rendeznek, három bemutatót tartanak. A XII. Shakespeare Fesztiválon június 7. és 17. között napi 2-3 programmal várják a nézőket. A III. Richárd című darabot ifj. Vidnyánszky Attila állítja színpadra. A fesztivál külföldi előadásai közül Oskaras Korsunovas litván rendező Szeget szeggel című előadását emelte ki. Mint mondta, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal közös bemutatóként Sardar Tagirovsky rendezésében a Zongota című előadás, a székesfehérvári színházzal közös produkcióként az Anconai szerelmesek látható. A Gyulai Várszínház programja a Körös-völgyi sokadalommal indul, dzsessz, népzenei és világzenei, valamint blues fesztivál, továbbá gyerekprogramok is várják az érdeklődőket.
A Kisvárdai Várszínház programjáról Nyakó Béla igazgató nyilatkozott, elmondása szerint a XXVIII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján 25 társulat 26 előadása látható, a rendezvényen 3 színművészeti egyetem diákjai és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói is bemutatkoznak. A Várszínházi Esték programján szórakoztató előadások, musicalek és meseelőadások szerepelnek. Saját produkcióként a Kék veréb látható.
Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: a Jurisics-vár udvarában saját nagyszínpadi bemutatóként Carlo Goldoni Terecske című művét, a HOPPart társulattal közös produkcióként Spiró György Árpádház című darabját tűzik műsorra.
Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum igazgatója a programok közül kiemelte a Klassz óra című eseményt, amelyen a Virtuózok három fiatal tehetsége lép fel. Szólt Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című lemezének bemutatójáról, valamint aPárterápia és a Telitalálat! című színházi előadásról.
Árkosi Árpád, a Zsámbéki Színházi Bázis művészeti vezetője hangsúlyozta: a magyar és a cseh kultúra találkozásaként június 30. és július 3. között megszervezik az Y.EAST Fesztivált. Megrendezik a Családi Bábos Fesztivált, a határon túli magyar amatőr társulatok fesztiválját és az 1956-os emlékévhez kapcsolódó színházi előadások fesztiválját. Koprodukcióban készül előadás Szálinger Balázs Köztársaság című művéből és az Urbán András rendezte Magyar című produkciót is műsorra tűzik. (2)
(Forrás: MTI)
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 11.
Kolozsvári látogatás
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava
2016. június 16.
Leveleken fennmaradt világháborús történet
Az I. világháborút túlélt homoródalmási születésű huszárőrnagy Gotthárd János személyes történetét rekonstruálta Ifj. Simó Márton, a Tamási Áron Gimnázium tizedikes diákja, s mintegy két év kutatási eredményeit osztotta meg az érdeklődőkkel szerda este a Fészek Pubban. Korabeli fegyvereket, illetve magukat a leveleket is meg lehetett nézni a helyszínen, egyéb relikviák mellett.
A levelezés Homoródalmáson fellelt I. világháborús katona Gotthárd János és felesége között zajlott, ennek alapján járta körbe a frontvonalat az előadó, következetesen a személyes történetre reflektálva.
Négy év sorozatos tragédiája, a harcok az első frontvonalban, út egészen Marosvásárhelytől Galíciáig és vissza, majd az élet folytatása a szülőfaluban. Megtudtuk, hogy milyen nehezen írt az első frontvonalban harcoló katona körülményeiről, sokszor azt sem tudta pontosan merre járnak. A levelek formulája hasonló sémára épül, rövid sokkoló sorok, érzelmeit, a harci körülményeket nem részletezte, ezt azzal indokolta feleségének, hogy ha felelevenítené a nap eseményeit, abba maga is belerokkanna. A frontvonalról, a magyar katonák korabeli viseletéről, felszereléséről képek és illusztrációk segítségével beszélt az előadó.
Gotthárd János falujában haláláig nagy tiszteletnek örvendett az unitárius egyháztanács és dalegylet tagja is volt. Az előadó közben felvillantott más történeteket is, mint a Gotthárd János testvéréét, aki Doberdóban harcolt, vagy egy bizonyos Szalma István levelét is, aki ugyaninnen indulva száz kilométerrel arrébb küzdött. Az előadó szerint ezek a levelek, a Gotthárd János élettörténete annak jó példája, hogyan lehet elesni, majd felkelni és folytatni az életet – azzal együtt, hogy nem is abba az országba érkezik, ahonnan elindulva ezt a nagy utat kényszerült megtenni.
Simó Márton nem tartja magát semmilyen téma szakértőjének, csak egy történelemrajongónak. A most bemutatott anyag forrásait az enyészettől mentette. Egészen pici kora óta érdekli a történelem, ha olyan idősebb emberekkel találkozott, akinél sejtette, hogy lehet valami háborúból fennmaradt ereklye, levelezés, akkor mindig kérte, hogy mutassák meg neki. Gyűjti is a leveleket. Nem az érdekli, hogy mi történt egy-egy dátum alkalmával, hiszen ezek az információk a legtöbb történelmi tárgyú könyvben elérhetőek, az egyén, az egyéni történetek keltették fel érdeklődését. Családja is őriz hasonló levelezéseket, ez a bizonyos Gotthárd János is távoli felmenői közé tartozik. Leveleit kisebb csoda folytán mentette meg a pusztulástól. A közvetlen lemenői egyetlen levelet őriznek tőle, s ez a háromszáz levél is egy rokonnál volt, akinek a padlása beázott, majd az állatok feküdtek az értékes iratokon, mikor Marci megtalálta egy rokonlátogatás alkalmával – osztotta meg lapunkkal a történetet.
Az elmúlt évben a Székelyföldi Vágta homoródalmási fordulóján megkoszorúzták Gotthárd János sírját, akiről csak annyit tudtak, hogy első világháborús hős s ekkor jött rá a fiú, hogy neki otthon van háromszáz levele tőle és innen kezdődött az intenzív kutatás.
Dávid Anna Júlia |
Székelyhon.ro
Az I. világháborút túlélt homoródalmási születésű huszárőrnagy Gotthárd János személyes történetét rekonstruálta Ifj. Simó Márton, a Tamási Áron Gimnázium tizedikes diákja, s mintegy két év kutatási eredményeit osztotta meg az érdeklődőkkel szerda este a Fészek Pubban. Korabeli fegyvereket, illetve magukat a leveleket is meg lehetett nézni a helyszínen, egyéb relikviák mellett.
A levelezés Homoródalmáson fellelt I. világháborús katona Gotthárd János és felesége között zajlott, ennek alapján járta körbe a frontvonalat az előadó, következetesen a személyes történetre reflektálva.
Négy év sorozatos tragédiája, a harcok az első frontvonalban, út egészen Marosvásárhelytől Galíciáig és vissza, majd az élet folytatása a szülőfaluban. Megtudtuk, hogy milyen nehezen írt az első frontvonalban harcoló katona körülményeiről, sokszor azt sem tudta pontosan merre járnak. A levelek formulája hasonló sémára épül, rövid sokkoló sorok, érzelmeit, a harci körülményeket nem részletezte, ezt azzal indokolta feleségének, hogy ha felelevenítené a nap eseményeit, abba maga is belerokkanna. A frontvonalról, a magyar katonák korabeli viseletéről, felszereléséről képek és illusztrációk segítségével beszélt az előadó.
Gotthárd János falujában haláláig nagy tiszteletnek örvendett az unitárius egyháztanács és dalegylet tagja is volt. Az előadó közben felvillantott más történeteket is, mint a Gotthárd János testvéréét, aki Doberdóban harcolt, vagy egy bizonyos Szalma István levelét is, aki ugyaninnen indulva száz kilométerrel arrébb küzdött. Az előadó szerint ezek a levelek, a Gotthárd János élettörténete annak jó példája, hogyan lehet elesni, majd felkelni és folytatni az életet – azzal együtt, hogy nem is abba az országba érkezik, ahonnan elindulva ezt a nagy utat kényszerült megtenni.
Simó Márton nem tartja magát semmilyen téma szakértőjének, csak egy történelemrajongónak. A most bemutatott anyag forrásait az enyészettől mentette. Egészen pici kora óta érdekli a történelem, ha olyan idősebb emberekkel találkozott, akinél sejtette, hogy lehet valami háborúból fennmaradt ereklye, levelezés, akkor mindig kérte, hogy mutassák meg neki. Gyűjti is a leveleket. Nem az érdekli, hogy mi történt egy-egy dátum alkalmával, hiszen ezek az információk a legtöbb történelmi tárgyú könyvben elérhetőek, az egyén, az egyéni történetek keltették fel érdeklődését. Családja is őriz hasonló levelezéseket, ez a bizonyos Gotthárd János is távoli felmenői közé tartozik. Leveleit kisebb csoda folytán mentette meg a pusztulástól. A közvetlen lemenői egyetlen levelet őriznek tőle, s ez a háromszáz levél is egy rokonnál volt, akinek a padlása beázott, majd az állatok feküdtek az értékes iratokon, mikor Marci megtalálta egy rokonlátogatás alkalmával – osztotta meg lapunkkal a történetet.
Az elmúlt évben a Székelyföldi Vágta homoródalmási fordulóján megkoszorúzták Gotthárd János sírját, akiről csak annyit tudtak, hogy első világháborús hős s ekkor jött rá a fiú, hogy neki otthon van háromszáz levele tőle és innen kezdődött az intenzív kutatás.
Dávid Anna Júlia |
Székelyhon.ro
2016. június 17.
Tizenkét versenyelőadás a kisvárdai fesztiválon
A pénteki „nulladik” nappal startol a Magyar Színházak 28.
Kisvárdai Fesztiválja, a június 25-ig tartó teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthat a közönség.
A fesztivál nyitányaként péntek délután a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszéke hallgatóinak kiállítását, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház elmúlt huszonöt évének fontosabb állomásait bemutató dokumentum- és fotótárlatot nyitják meg a felső-szabolcsi kisváros művelődési központjában.
Csehov Sirály című darabját szombat este láthatja a közönség a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata előadásában. A versenyprogramban ezen kívül még tizenegy produkció szerepel, hármat pedig az úgynevezett hallgatói minifesztivál keretében tekinthetnek meg az érdeklődők. A seregszemlén egyébként tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai társulat mutatja be előadásait.
A szatmáriak Sirálya mellett a következő produkciók kaptak helyet az idei versenyprogramban: Spiró György: Az imposztor, Csíkszeredai Csíki Játékszín. Rendezte: Kövesdy István; Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset, Nagyváradi Szigligeti Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Molière: Úrhatnám polgár, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Ragni – Rado – MacDermot: Hair, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Rendezte: Puskás Zoltán; Piaf-marche/Piaf-menet (hommage á Edith Piaf), a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója. Rendezte: Mezei Kinga; Lev Birinszkij: Bolondok tánca, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Rendezte: Sebestyén Aba; Molière:Mizantróp, Kassai Thália Színház. Rendezte: Czajlik József; Bartis Attila: A nyugalom, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Rendezte: Radu Afrim; Garaczi L. – Toepler Z.: Brahms és a macskák, Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Rendezte: Hatházi András; Székely Csaba: A homokszörny, Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. Rendezte: Nagy Botond; Vivian Nielsen: Hullámtörés, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendezte. Tom Dugdale.
Szabadság (Kolozsvár)
A pénteki „nulladik” nappal startol a Magyar Színházak 28.
Kisvárdai Fesztiválja, a június 25-ig tartó teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthat a közönség.
A fesztivál nyitányaként péntek délután a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszéke hallgatóinak kiállítását, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház elmúlt huszonöt évének fontosabb állomásait bemutató dokumentum- és fotótárlatot nyitják meg a felső-szabolcsi kisváros művelődési központjában.
Csehov Sirály című darabját szombat este láthatja a közönség a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata előadásában. A versenyprogramban ezen kívül még tizenegy produkció szerepel, hármat pedig az úgynevezett hallgatói minifesztivál keretében tekinthetnek meg az érdeklődők. A seregszemlén egyébként tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai társulat mutatja be előadásait.
A szatmáriak Sirálya mellett a következő produkciók kaptak helyet az idei versenyprogramban: Spiró György: Az imposztor, Csíkszeredai Csíki Játékszín. Rendezte: Kövesdy István; Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset, Nagyváradi Szigligeti Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Molière: Úrhatnám polgár, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Ragni – Rado – MacDermot: Hair, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Rendezte: Puskás Zoltán; Piaf-marche/Piaf-menet (hommage á Edith Piaf), a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója. Rendezte: Mezei Kinga; Lev Birinszkij: Bolondok tánca, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Rendezte: Sebestyén Aba; Molière:Mizantróp, Kassai Thália Színház. Rendezte: Czajlik József; Bartis Attila: A nyugalom, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Rendezte: Radu Afrim; Garaczi L. – Toepler Z.: Brahms és a macskák, Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Rendezte: Hatházi András; Székely Csaba: A homokszörny, Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. Rendezte: Nagy Botond; Vivian Nielsen: Hullámtörés, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendezte. Tom Dugdale.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 18.
Évadértékelő Bocsárdi Lászlóval ( Tamási Áron Színház)
Tegnap délután öt órától lépett fel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata Magyarország egyik legrangosabb színházi seregszemléjén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadás az egyetlen határon túli színházi produkció, amelyet meghívtak az idei POSZT-ra. A pécsi és más magyarországi vendégjátékokról, a készülő új bemutatóról, az elmúlt és a következő évadról Bocsárdi László igazgatót kérdeztük.
Bocsárdi elmondta, hogy a korábbi sikeres együttműködések eredményeképpen – a Vízkereszt, a Hamlet és a Titus Andronicus (2002) is hasonlóképpen született – a Gyulai Várszínház idén is felkérte a sepsiszentgyörgyi társulatot egy közös munkára: Tamási Áron halálának 50. évfordulóján egy Tamási-darabokból összegyúrt előadás, a Zongota kerül bemutatásra, amelybe ezúttal a Háromszék Táncegyüttes táncosait és zenekarát is bevonták, és amelyet a helyi közönség által már jól ismert Sardar Tagirovsky rendezésében július 4-én mutatnak be a Gyulai Shakespeare Fesztiválon. Megfeszített munkával zárja tehát az évadot a színház, annál is inkább, hogy az új bemutató előtt egy sor magyarországi meghívásnak is eleget tett a társulat: a Vízkereszt a budapesti Nemzeti Színház által szervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) és a POSZT-on vett részt, az Úrhatnám polgár pedig a budapesti Határon Túli Magyar Színházak Szemléje után 20-án, hétfőn a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján vendégszerepel.
Bocsárdi László szerint egy mai színházhoz méltó, fiatalos évad áll mögöttük, hisz a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel és az Úrhatnám polgár című előadás is nagyon fiatal rendező munkája, ezek mellett pedig a Vízkereszt is igazi kortárs produkcióra sikerült. Megjegyezte, nem zavarja, hogy az előadás felborzolta egyes nézők kedélyeit, hisz a színház mindig ízlések ütköztetését is jelenti, és az ilyenfajta konfrontációk, konfliktusok nyomán bekövetkező letisztulási folyamatból sokat tanulhat egy társulat.
A következő évadról az igazgató elmondta, a Zongota című új produkció mellett a nagy érdeklődésnek örvendő Liliom is akkor kerül érdemben műsorra, ezenkívül olyan darabokat mutat még be a társulat, mint Igor Bauersima kortárs svájci szerző Norway.today című darabja (r. Kövesdy István), a szilveszterre tervezett Funny Monney című, Ray Cooney által írt angol vígjáték (r. Zakariás Zalán), Bertolt Brecht A városok sűrűjében című darabja (r. Porogi Dorka), és az Ünnep című Harold Pinter-mű (r. Alexandru Dabija). Az évad végén Bocsárdi is újra rendez, hogy mit, az még kérdéses. Az igazgató röviden arról is beszélt, hogy már most nyáron elkezdődik a 2018-ra tervezett negyedik Reflex Fesztivál előkészítése, amelynek megszervezése kapcsán új játékterek is felmerültek.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap délután öt órától lépett fel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata Magyarország egyik legrangosabb színházi seregszemléjén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadás az egyetlen határon túli színházi produkció, amelyet meghívtak az idei POSZT-ra. A pécsi és más magyarországi vendégjátékokról, a készülő új bemutatóról, az elmúlt és a következő évadról Bocsárdi László igazgatót kérdeztük.
Bocsárdi elmondta, hogy a korábbi sikeres együttműködések eredményeképpen – a Vízkereszt, a Hamlet és a Titus Andronicus (2002) is hasonlóképpen született – a Gyulai Várszínház idén is felkérte a sepsiszentgyörgyi társulatot egy közös munkára: Tamási Áron halálának 50. évfordulóján egy Tamási-darabokból összegyúrt előadás, a Zongota kerül bemutatásra, amelybe ezúttal a Háromszék Táncegyüttes táncosait és zenekarát is bevonták, és amelyet a helyi közönség által már jól ismert Sardar Tagirovsky rendezésében július 4-én mutatnak be a Gyulai Shakespeare Fesztiválon. Megfeszített munkával zárja tehát az évadot a színház, annál is inkább, hogy az új bemutató előtt egy sor magyarországi meghívásnak is eleget tett a társulat: a Vízkereszt a budapesti Nemzeti Színház által szervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) és a POSZT-on vett részt, az Úrhatnám polgár pedig a budapesti Határon Túli Magyar Színházak Szemléje után 20-án, hétfőn a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján vendégszerepel.
Bocsárdi László szerint egy mai színházhoz méltó, fiatalos évad áll mögöttük, hisz a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel és az Úrhatnám polgár című előadás is nagyon fiatal rendező munkája, ezek mellett pedig a Vízkereszt is igazi kortárs produkcióra sikerült. Megjegyezte, nem zavarja, hogy az előadás felborzolta egyes nézők kedélyeit, hisz a színház mindig ízlések ütköztetését is jelenti, és az ilyenfajta konfrontációk, konfliktusok nyomán bekövetkező letisztulási folyamatból sokat tanulhat egy társulat.
A következő évadról az igazgató elmondta, a Zongota című új produkció mellett a nagy érdeklődésnek örvendő Liliom is akkor kerül érdemben műsorra, ezenkívül olyan darabokat mutat még be a társulat, mint Igor Bauersima kortárs svájci szerző Norway.today című darabja (r. Kövesdy István), a szilveszterre tervezett Funny Monney című, Ray Cooney által írt angol vígjáték (r. Zakariás Zalán), Bertolt Brecht A városok sűrűjében című darabja (r. Porogi Dorka), és az Ünnep című Harold Pinter-mű (r. Alexandru Dabija). Az évad végén Bocsárdi is újra rendez, hogy mit, az még kérdéses. Az igazgató röviden arról is beszélt, hogy már most nyáron elkezdődik a 2018-ra tervezett negyedik Reflex Fesztivál előkészítése, amelynek megszervezése kapcsán új játékterek is felmerültek.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 23.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2015–2016-os évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei.
Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika!
Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc.
Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre.
A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott.
A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg.
Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
Véget ért a 2015–2016-os évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei.
Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika!
Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc.
Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre.
A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott.
A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg.
Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 23.
Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro
2016. június 26.
Kisvárda: a marosvásárhelyi színház társulata kapta a fesztivál fődíját
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a város közönségdíját a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek. Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A kilencnapos kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthatott a közönség.
maszol.ro
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a város közönségdíját a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek. Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A kilencnapos kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthatott a közönség.
maszol.ro
2016. június 27.
Kisvárdai fesztivál: a marosvásárhelyi színházé a fődíj
Pethő Anikó alakítási díjat kapott
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a közönségdíjat a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján. A társulat összesen hét díjjal térhetett haza. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház öt díjat tudhat magáénak.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek.
Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A díjazottak listája
1. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz BOCSÁRDI LÁSZLÓNAK, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjének.
2. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz FABÓ TIBOR Jászai Mari-díjas színművésznek, a komáromi Jókai Színház tagjának.
3. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának A legjobb előadásért járó Fődíját A NYUGALOM című előadásért a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata kapta.
4. A dr. Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat, a tanító mulatság élményéért, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta.
5. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Rendezői díját az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért SARDAR TAGIROVSKY kapta.
6. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját a Hullámtörés című előadásban nyújtott alakításáért PETHŐ ANIKÓ kapta.
7. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért: B. FÜLÖP ERZSÉBET kapta.
8. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért BÁNYAI KELEMEN BARNA kapta.
9. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját az Úrhatnám polgár című előadásban nyújtott alakításáért PÁLFFY TIBOR kapta.
10. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb díszletért járó közös díját A nyugalom című előadás díszletéért ADRIAN DAMIAN kapta.
11. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb jelmezért járó díját az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért BAJKÓ BLANKA ALIZ kapta.
12. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház Zenei díját az Úrhatnám polgár című előadás zenéjéért BARTÓK GYÖRGY ÉS ALKOTÓTÁRSAI kapták.
13. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház „A legjobb 35 év alatti színész díjá”-t A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért KISS BORA kapta.
14. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetségnek alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a MAROSVÁSÁRHELYI ANDRÁS LÓRÁNT TÁRSULAT kapta.
15. Kisvárda Város Polgármesterének Díját a Piaf-menet című előadásért MEZEI KINGA kapta.
16. A Hallgatói Minifesztivál Diákzsűrijének díjai: Eredeti színpadi megoldásaiért és a megkomponált látványelemek,valamint a közönséggel való interakcióért a Legjobb Rendező díját Sardar Tagirovsky kapta. A darab egységességéért, a társulat remek összjátékáért és a térhasználatért a Legjobb Előadás díját ifj.Vidnyánszky Attila rendezésében a LILIOMFI című produkció kapta. A karakterek hiteles megformálásáért és jelenetekben nyújtott kimagasló teljesítményekért a Legjobb Színészi Játék díját a HALÁL című produkció kapta.
17. Kisvárda város közönségének díját a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata A NYUGALOM című előadása kapta. A közönségzsűri további díjazottjai: A legjobb férfi főszereplő: Bányai Kelemen Barna A nyugalom; A legjobb női főszereplő: Mezei Kinga a Piaf-menet; A legjobb férfi mellékszereplő: Kozma Attila Az imposztor; A legjobb női mellékszereplő: Rappert-Vencz Stella a Sirály című előadások szereplői.
Szabadság (Kolozsvár)
Pethő Anikó alakítási díjat kapott
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a közönségdíjat a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján. A társulat összesen hét díjjal térhetett haza. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház öt díjat tudhat magáénak.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek.
Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A díjazottak listája
1. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz BOCSÁRDI LÁSZLÓNAK, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjének.
2. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz FABÓ TIBOR Jászai Mari-díjas színművésznek, a komáromi Jókai Színház tagjának.
3. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának A legjobb előadásért járó Fődíját A NYUGALOM című előadásért a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata kapta.
4. A dr. Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat, a tanító mulatság élményéért, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta.
5. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Rendezői díját az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért SARDAR TAGIROVSKY kapta.
6. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját a Hullámtörés című előadásban nyújtott alakításáért PETHŐ ANIKÓ kapta.
7. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért: B. FÜLÖP ERZSÉBET kapta.
8. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért BÁNYAI KELEMEN BARNA kapta.
9. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját az Úrhatnám polgár című előadásban nyújtott alakításáért PÁLFFY TIBOR kapta.
10. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb díszletért járó közös díját A nyugalom című előadás díszletéért ADRIAN DAMIAN kapta.
11. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb jelmezért járó díját az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért BAJKÓ BLANKA ALIZ kapta.
12. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház Zenei díját az Úrhatnám polgár című előadás zenéjéért BARTÓK GYÖRGY ÉS ALKOTÓTÁRSAI kapták.
13. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház „A legjobb 35 év alatti színész díjá”-t A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért KISS BORA kapta.
14. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetségnek alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a MAROSVÁSÁRHELYI ANDRÁS LÓRÁNT TÁRSULAT kapta.
15. Kisvárda Város Polgármesterének Díját a Piaf-menet című előadásért MEZEI KINGA kapta.
16. A Hallgatói Minifesztivál Diákzsűrijének díjai: Eredeti színpadi megoldásaiért és a megkomponált látványelemek,valamint a közönséggel való interakcióért a Legjobb Rendező díját Sardar Tagirovsky kapta. A darab egységességéért, a társulat remek összjátékáért és a térhasználatért a Legjobb Előadás díját ifj.Vidnyánszky Attila rendezésében a LILIOMFI című produkció kapta. A karakterek hiteles megformálásáért és jelenetekben nyújtott kimagasló teljesítményekért a Legjobb Színészi Játék díját a HALÁL című produkció kapta.
17. Kisvárda város közönségének díját a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata A NYUGALOM című előadása kapta. A közönségzsűri további díjazottjai: A legjobb férfi főszereplő: Bányai Kelemen Barna A nyugalom; A legjobb női főszereplő: Mezei Kinga a Piaf-menet; A legjobb férfi mellékszereplő: Kozma Attila Az imposztor; A legjobb női mellékszereplő: Rappert-Vencz Stella a Sirály című előadások szereplői.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 28.
Csűrszínházi Napokat tartottak Mikházán
A budapesti Nemzeti Színház két előadása, a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkciója, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadása, a Spectrum Színház bemutatója, valamint a Nagy Pál gyűjteményes kiállítás töltötte ki az idei Csűrszínházi Napokat a hétvégén Mikházán.
A Felső-Nyárád menti település megtelt élettel ezekben a napokban, a helyiek és a környékbeliek mellett sokan érkeztek Marosvásárhelyről, valamint számosan az elszármazottak közül. Valamennyi előadást telt házzal játszották, a megújult Széllyes Sándor Csűrszínház nézőtere is módosult: a hátsó sorokból jobban látják a nézők a színpadot az emelvénynek köszönhetően.
A nyárádremetei önkormányzat jóvoltából nemcsak a nézőtér és a színpad újult meg, de a Csűrszínház melletti tér is: kövezetet és gyepet kapott, a sörsátor és grillező előtti rész is új asztalokkal és padokkal, napernyőkkel megújulva kínál lehetőséget a látogatóknak az étkezésre, felfrissülésre.
Képzőművészet és színház
Idén a fesztivál helyszínén a Madaras Sándor marosvásárhelyi idegsebész gyűjteményéből származó Nagy Pál-grafikákból és -festményekből nyitottak kiállítást. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a néhai Nagy Pál fia nyitotta meg. Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját a helyi művelődési házban tekinthették meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak előadásában, Harsányi Zsolt rendezésében.
Tamási Áron Vitéz lélek című művéből készült előadást hozott a budapesti Nemzeti Színház. A péntek esti háromfelvonásos előadás iránt nagy volt az érdeklődés, a szervezőknek pótszékeket is be kellett tenniük a nézőtérre. A Vidnyánszky Attila rendezte darabban olyan közismert és nagy népszerűségnek örvendő színészek is felléptek, mint Reviczky Gábor vagy Mécs Károly.
Psyché hét alakban
Szombaton a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkcióját, Neil LaBute Valami csajok, avagy egyszeröt című darabját B. Fülöp Erzsébet rendezésében a Reneszánsz panzióban láthatta a közönség. Este 9-től a Csűrszínházban Weöres Sándor Psychéjét adták elő Vidnyánszky Attila rendezésében. A két és fél órás, 18 éven felülieknek szánt előadás a budapesti Nemzeti Színház, a Gyulai Várszínház és a Kaposvári Egyetem közös produkciója a viharos életű költőnőről, a Weöres kitalálta Psychéről, akit hét színésznő személyesít meg a színpadon.
A Spectrum Színház az évad utolsó bemutatóját tartotta vasárnap Mikházán, Hedry Mária Tündér Míra című mesejátékát Török Viola rendezte. A produkciót a társulat ősztől tűzi műsorára marosvásárhelyi székhelyén.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
A budapesti Nemzeti Színház két előadása, a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkciója, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadása, a Spectrum Színház bemutatója, valamint a Nagy Pál gyűjteményes kiállítás töltötte ki az idei Csűrszínházi Napokat a hétvégén Mikházán.
A Felső-Nyárád menti település megtelt élettel ezekben a napokban, a helyiek és a környékbeliek mellett sokan érkeztek Marosvásárhelyről, valamint számosan az elszármazottak közül. Valamennyi előadást telt házzal játszották, a megújult Széllyes Sándor Csűrszínház nézőtere is módosult: a hátsó sorokból jobban látják a nézők a színpadot az emelvénynek köszönhetően.
A nyárádremetei önkormányzat jóvoltából nemcsak a nézőtér és a színpad újult meg, de a Csűrszínház melletti tér is: kövezetet és gyepet kapott, a sörsátor és grillező előtti rész is új asztalokkal és padokkal, napernyőkkel megújulva kínál lehetőséget a látogatóknak az étkezésre, felfrissülésre.
Képzőművészet és színház
Idén a fesztivál helyszínén a Madaras Sándor marosvásárhelyi idegsebész gyűjteményéből származó Nagy Pál-grafikákból és -festményekből nyitottak kiállítást. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a néhai Nagy Pál fia nyitotta meg. Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját a helyi művelődési házban tekinthették meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak előadásában, Harsányi Zsolt rendezésében.
Tamási Áron Vitéz lélek című művéből készült előadást hozott a budapesti Nemzeti Színház. A péntek esti háromfelvonásos előadás iránt nagy volt az érdeklődés, a szervezőknek pótszékeket is be kellett tenniük a nézőtérre. A Vidnyánszky Attila rendezte darabban olyan közismert és nagy népszerűségnek örvendő színészek is felléptek, mint Reviczky Gábor vagy Mécs Károly.
Psyché hét alakban
Szombaton a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkcióját, Neil LaBute Valami csajok, avagy egyszeröt című darabját B. Fülöp Erzsébet rendezésében a Reneszánsz panzióban láthatta a közönség. Este 9-től a Csűrszínházban Weöres Sándor Psychéjét adták elő Vidnyánszky Attila rendezésében. A két és fél órás, 18 éven felülieknek szánt előadás a budapesti Nemzeti Színház, a Gyulai Várszínház és a Kaposvári Egyetem közös produkciója a viharos életű költőnőről, a Weöres kitalálta Psychéről, akit hét színésznő személyesít meg a színpadon.
A Spectrum Színház az évad utolsó bemutatóját tartotta vasárnap Mikházán, Hedry Mária Tündér Míra című mesejátékát Török Viola rendezte. A produkciót a társulat ősztől tűzi műsorára marosvásárhelyi székhelyén.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 30.
Támogatja a magyar állam a Gimi és a Refi épületeinek felújítását
Állófogadást tartottak csütörtök este a székelyudvarhelyi városházán, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár bejelentette, a magyar állam támogatja a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium és a Tamási Áron Gimnázium épületeinek felújítását.
Az állófogadás meghívottjait Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester köszöntötte, majd bejelentette, hogy sikeres tárgyalásokon vannak túl a magyar kormány képviselőjével.
Soltész Miklós elmondta, a Tamási Áron Gimnázium épületének felújítását első ütemben 50 millió forinttal támogatják a jövő évben, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium renoválásához pedig további 20 millió forinttal járulnak hozzá 2017-ben. „A magyar kormány, ahol tud, segít templomok építésében, (…) próbál segíteni az egyházi közösségi épületek felújításában és programok megvalósításában, de legalább ilyen fontosnak tartjuk az egyházi oktatás, nevelés támogatását is” – fogalmazott.
Soltész gratulált a frissen megválasztott polgármesternek, ugyanakkor türelemre intette az udvarhelyieket, mondván, a beígért változás nem tud egyik napról a másikra megtörténni, hosszú távban kell gondolkodni.
Az eseményen részt vett Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is, aki a sajtónak nyilatkozva elmondta, csak átutazóban van Udvarhelyen, gratulálni akart Gálfi Árpádnak. Hozzátette, látogatása nem arról szól, hogy miként tud segíteni a városvezetésnek, de arról is fognak tárgyalásokat folytatni a jövőben.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Állófogadást tartottak csütörtök este a székelyudvarhelyi városházán, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár bejelentette, a magyar állam támogatja a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium és a Tamási Áron Gimnázium épületeinek felújítását.
Az állófogadás meghívottjait Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester köszöntötte, majd bejelentette, hogy sikeres tárgyalásokon vannak túl a magyar kormány képviselőjével.
Soltész Miklós elmondta, a Tamási Áron Gimnázium épületének felújítását első ütemben 50 millió forinttal támogatják a jövő évben, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium renoválásához pedig további 20 millió forinttal járulnak hozzá 2017-ben. „A magyar kormány, ahol tud, segít templomok építésében, (…) próbál segíteni az egyházi közösségi épületek felújításában és programok megvalósításában, de legalább ilyen fontosnak tartjuk az egyházi oktatás, nevelés támogatását is” – fogalmazott.
Soltész gratulált a frissen megválasztott polgármesternek, ugyanakkor türelemre intette az udvarhelyieket, mondván, a beígért változás nem tud egyik napról a másikra megtörténni, hosszú távban kell gondolkodni.
Az eseményen részt vett Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is, aki a sajtónak nyilatkozva elmondta, csak átutazóban van Udvarhelyen, gratulálni akart Gálfi Árpádnak. Hozzátette, látogatása nem arról szól, hogy miként tud segíteni a városvezetésnek, de arról is fognak tárgyalásokat folytatni a jövőben.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2016. július 2.
Tizedik évadát zárta az M Stúdió
„Talán a Flow Fesztivált emelném ki elsősorban az évad eseményei közül, amely által olyan előadásokat próbáltunk elhozni Sepsiszentgyörgyre, amelyek a mozgásszínház műfaján belül különböző irányokba mutatva nemzetközi minőséget képviselnek. Bízom benne, hogy a fesztivál szervezése révén hosszú távon is csak nyerhet a társulatunk, és a Sepsiszentgyörgyi nézők is, hisz azt a színházi műfajt próbáljuk ezáltal közelebb vinni hozzájuk, amellyel aligha lehet alkalmuk találkozni az erdélyi színházakban” – mondta el lapunknak Márton Imola, az M Stúdió Mozgásszínház művészeti vezetője az évadzárás kapcsán.
A társulatvezető kifejtette, az idei évad mindhárom produkciója fontos együttműködések eredményeképpen született: a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel című, Nagy Botond által rendezett előadás első koprodukciójuk volt a Tamási Áron Színházzal, először dolgozott a társulattal Horațiu Mihaiu rendező, aki Ibsen darabja alapján A tenger című előadást vitte színre, és ebben az évadban készült Sztravinszkij Tavaszi áldozat című balettjéből az első, klasszikus zenére épülő előadásuk Andreia Gavriliu rendezésében. Mindezek mellett a már említett Flow Fesztiválra olyan világhírű társulatok produkcióit hozták el, mint a Frenák Pál Társulat, a Horváth Csaba által vezetett Forte Társulat vagy a Fehér Ferenc állandó alkotótársaiból álló együttes. Márton Imola arról is beszélt, hogy az évad során fontos fesztiválokon vett részt a csapat: Gyergyószentmiklóson a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán és a Dance.movement.theatre nevű fesztiválon, Nagyszebenben a Festivalul Tânăr nevű seregszemlén, Szkopjeben (Macedónia) a Panphys Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválon, Aradon az Új Színházi Fesztiválon, Târgoviștén a Nemzetközi Bábel Fesztiválon, ezenkívül pedig vendégszerepléseket is vállaltak Temesváron, Budapesten, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Marseille-ben is, Kézdivásárhelyen és Brassóban pedig bérletes előadásokat játszottak. Mint mondta, a korábbi évadokhoz képest idén nagyobb figyelmet fordítottak a belföldi jelenlétre.
A következő évadban a tervek szerint Radu Afrim, Fehér Ferenc és Bocsárdi László rendez a társulatnál, Afrim előadása az Andrei Mureșanu Színházzal együttműködésben készül, a Fehér Ferenc által rendezett produkció pedig western lesz mozgásszínházi változatban. Mint megtudhattuk, új színészi állást hirdet az M Stúdió, amelyre nők és férfiak is jelentkezhetnek július 20-ig, bővebb információkat ezzel kapcsolatosan az m-studio.ro honlapon találhatnak az érdeklődők. A társulatvezető azt is elmondta, hogy a színház technikai szempontból is fejlődni próbál – idén bővíteni tudták fénytechnikai berendezésüket, ami nagy jelentőségű beruházás volt –, és az elmúlt évadokhoz viszonyítva előadásaikat is többen látogatták, ami örvendetes, mert azt bizonyítja, hogy egyre nyitottabbá válik irányukba a szentgyörgyi közönség.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Talán a Flow Fesztivált emelném ki elsősorban az évad eseményei közül, amely által olyan előadásokat próbáltunk elhozni Sepsiszentgyörgyre, amelyek a mozgásszínház műfaján belül különböző irányokba mutatva nemzetközi minőséget képviselnek. Bízom benne, hogy a fesztivál szervezése révén hosszú távon is csak nyerhet a társulatunk, és a Sepsiszentgyörgyi nézők is, hisz azt a színházi műfajt próbáljuk ezáltal közelebb vinni hozzájuk, amellyel aligha lehet alkalmuk találkozni az erdélyi színházakban” – mondta el lapunknak Márton Imola, az M Stúdió Mozgásszínház művészeti vezetője az évadzárás kapcsán.
A társulatvezető kifejtette, az idei évad mindhárom produkciója fontos együttműködések eredményeképpen született: a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel című, Nagy Botond által rendezett előadás első koprodukciójuk volt a Tamási Áron Színházzal, először dolgozott a társulattal Horațiu Mihaiu rendező, aki Ibsen darabja alapján A tenger című előadást vitte színre, és ebben az évadban készült Sztravinszkij Tavaszi áldozat című balettjéből az első, klasszikus zenére épülő előadásuk Andreia Gavriliu rendezésében. Mindezek mellett a már említett Flow Fesztiválra olyan világhírű társulatok produkcióit hozták el, mint a Frenák Pál Társulat, a Horváth Csaba által vezetett Forte Társulat vagy a Fehér Ferenc állandó alkotótársaiból álló együttes. Márton Imola arról is beszélt, hogy az évad során fontos fesztiválokon vett részt a csapat: Gyergyószentmiklóson a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán és a Dance.movement.theatre nevű fesztiválon, Nagyszebenben a Festivalul Tânăr nevű seregszemlén, Szkopjeben (Macedónia) a Panphys Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválon, Aradon az Új Színházi Fesztiválon, Târgoviștén a Nemzetközi Bábel Fesztiválon, ezenkívül pedig vendégszerepléseket is vállaltak Temesváron, Budapesten, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Marseille-ben is, Kézdivásárhelyen és Brassóban pedig bérletes előadásokat játszottak. Mint mondta, a korábbi évadokhoz képest idén nagyobb figyelmet fordítottak a belföldi jelenlétre.
A következő évadban a tervek szerint Radu Afrim, Fehér Ferenc és Bocsárdi László rendez a társulatnál, Afrim előadása az Andrei Mureșanu Színházzal együttműködésben készül, a Fehér Ferenc által rendezett produkció pedig western lesz mozgásszínházi változatban. Mint megtudhattuk, új színészi állást hirdet az M Stúdió, amelyre nők és férfiak is jelentkezhetnek július 20-ig, bővebb információkat ezzel kapcsolatosan az m-studio.ro honlapon találhatnak az érdeklődők. A társulatvezető azt is elmondta, hogy a színház technikai szempontból is fejlődni próbál – idén bővíteni tudták fénytechnikai berendezésüket, ami nagy jelentőségű beruházás volt –, és az elmúlt évadokhoz viszonyítva előadásaikat is többen látogatták, ami örvendetes, mert azt bizonyítja, hogy egyre nyitottabbá válik irányukba a szentgyörgyi közönség.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 2.
Tamási Áron egy kevésbé ismert művével indul a Gyulai Várszínház évada
Tamási Áron egy kevésbé ismert művét, a Zöld ág című kisregényt viszi színre Zongota címmel a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Gyulai Várszínház 53. évadának első bemutatójaként hétfőn.
Gedeon József, a várszínház igazgatója a produkciót beharangozó pénteki gyulai sajtótájékoztatón elmondta, hogy Tamási Áron halálának 50. évfordulója alkalmából egy „jubileumi darab” megrendezésére kérte fel a fiatal orosz származású rendezőt, Sardar Tagirovskyt, aki idén a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat.
A Marosvásárhelyi egyetemen negyedéves rendező hallgató elmondta: kicsit megijedt, amikor megtudta, hogy Tamási Áron-darabot kell rendeznie a Sepsiszentgyörgyi társulattal, ugyanis nagyon nagy felelősségnek tartja színre vinni a színház névadójának munkáit.
Eredetileg az erdélyi író több művéből válogattak volna, ám Sényi Fanni dramaturg rábukkant a Zöld ág című kisregényre, és végül emellett tették le a voksot – árulta el a rendező. Sényi Fanni hangsúlyozta: véleménye szerint ez Tamási Áron „legtermészetközelibb” műve, és ez olyan tartást ad a szereplőknek, amely a városi emberekben nincs meg.
Sardar Tagirovsky szerint a Zongota-völgy „a vágyak völgyét, a pAradicsomi idillt” testesíti meg. Mint hozzátette, mindig is közel állt hozzá az idealizmus keresése, a történetre mint „elvakult pAradicsomkeresésre” tekint.
Nemes Levente, a darab egyik főszereplője szerint a történet a boldogság és az élet értelmének kereséséről, az igazság és a valóság összeegyeztethetőségéről szól.
A darabot, amelyben közreműködik az erdélyi Háromszék Néptáncegyüttes is, a július 4-i bemutató után még egyszer, 5-én játsszák.
Mint Gedeon József elmondta, az évad első napján, hétfőn kiállítás nyílik Fodor István Csíkszeredai fotóművész alkotásaiból Erdélyi pillanatok címmel, este pedig a hagyományos három ágyúdörrenéssel veszi a színház birtokába a 600 éves téglavárat és környékét.
A Gyulai Várszínházban a Zongotán kívül még két bemutatóra készülnek a hathetes szezon alatt. Július 13-án ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében adják elő Shakespeare III. Richárd című drámáját, a főbb szerepekben Trill Zsolttal, Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. A harmadik bemutatót pedig augusztus 5-én tartják: Vajda Katalin olasz reneszánsz komédiák nyomán készült zenés vígjátékát, az Anconai szerelmeseket Lendvai Zoltán viszi színre a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen.
Szabadság (Kolozsvár)
Tamási Áron egy kevésbé ismert művét, a Zöld ág című kisregényt viszi színre Zongota címmel a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Gyulai Várszínház 53. évadának első bemutatójaként hétfőn.
Gedeon József, a várszínház igazgatója a produkciót beharangozó pénteki gyulai sajtótájékoztatón elmondta, hogy Tamási Áron halálának 50. évfordulója alkalmából egy „jubileumi darab” megrendezésére kérte fel a fiatal orosz származású rendezőt, Sardar Tagirovskyt, aki idén a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat.
A Marosvásárhelyi egyetemen negyedéves rendező hallgató elmondta: kicsit megijedt, amikor megtudta, hogy Tamási Áron-darabot kell rendeznie a Sepsiszentgyörgyi társulattal, ugyanis nagyon nagy felelősségnek tartja színre vinni a színház névadójának munkáit.
Eredetileg az erdélyi író több művéből válogattak volna, ám Sényi Fanni dramaturg rábukkant a Zöld ág című kisregényre, és végül emellett tették le a voksot – árulta el a rendező. Sényi Fanni hangsúlyozta: véleménye szerint ez Tamási Áron „legtermészetközelibb” műve, és ez olyan tartást ad a szereplőknek, amely a városi emberekben nincs meg.
Sardar Tagirovsky szerint a Zongota-völgy „a vágyak völgyét, a pAradicsomi idillt” testesíti meg. Mint hozzátette, mindig is közel állt hozzá az idealizmus keresése, a történetre mint „elvakult pAradicsomkeresésre” tekint.
Nemes Levente, a darab egyik főszereplője szerint a történet a boldogság és az élet értelmének kereséséről, az igazság és a valóság összeegyeztethetőségéről szól.
A darabot, amelyben közreműködik az erdélyi Háromszék Néptáncegyüttes is, a július 4-i bemutató után még egyszer, 5-én játsszák.
Mint Gedeon József elmondta, az évad első napján, hétfőn kiállítás nyílik Fodor István Csíkszeredai fotóművész alkotásaiból Erdélyi pillanatok címmel, este pedig a hagyományos három ágyúdörrenéssel veszi a színház birtokába a 600 éves téglavárat és környékét.
A Gyulai Várszínházban a Zongotán kívül még két bemutatóra készülnek a hathetes szezon alatt. Július 13-án ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében adják elő Shakespeare III. Richárd című drámáját, a főbb szerepekben Trill Zsolttal, Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. A harmadik bemutatót pedig augusztus 5-én tartják: Vajda Katalin olasz reneszánsz komédiák nyomán készült zenés vígjátékát, az Anconai szerelmeseket Lendvai Zoltán viszi színre a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. július 7.
Dragománnal kezdenek ősszel Kolozsváron
Sokszínű évadot tudhat maga mögött a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hiszen a 2015/2016-os idényben bemutatóval, valamint számos nagy sikerű előadás felújításával rukkoltak elő – tudatta közleményében a teátrum.
A nagyteremben William Shakespeare Julius Caesar és Békés Pál A kétbalkezes varázsló című művét, valamint a Pour Toujours című, klasszikus és kortárs rekviemekből inspirálódott, szöveg nélküli előadást mutatta be a társulat. A stúdióteremben a Kafka regényéből készült Amerikát, August Strindberg A pelikánját, valamint a Szilágyi Domokos hosszúverséből készült Öregek könyvét vitték színre.
Az évad során felújították és a következő színházi idényben is műsoron mArad a sétatéri teátrum művészeti vezetője, Visky András által írt Caravaggio Terminal, Strindberg Julie kisasszonya, Henrik Ibsen Hedda Gabler című műve, valamint két „filmes” előadás, az Ingmar Bergman filmjéből készült – de róla is szóló – Suttogások és sikolyok, illetve a Dogme 95 nevű dán avantgárd filmes mozgalom első alkotásának számító Thomas Vinterberg-film, a Születésnap.
Az évadban a színház székhelyén játszott 173 saját előadáson, valamint a meghívott produkciókon és koncerteken összesen 24 585 néző vett részt, a turnékon és fesztiválszerepléseken pedig további 1800 néző előtt játszott a társulat, összesen tehát 26 385-en látták a Kolozsvári színház előadásait a 2015/2016-os évadban. A társulat ebben az évadban is számos fesztiválon és turnén vendégszerepelt: a Bukaresti Országos Színházi Fesztiválon, a szintén Bukaresti Nottara Színház által szervezett Fest(in) pe Bulevard fesztiválon, a szabadkai Desiré Central Station Fesztiválon, a Kortárs Drámafesztivál időközi eseményeként Budapesten, a Jurányi Házban, a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon, a hagyományos előadáscsere keretében a Vígszínházban, valamint az évad zárásaként a Magyar Színházak kisvárdai Fesztiválján, ahol egyébként a 25 éve a teátrum élén álló Tompa Gábor igazgatót külön köszöntötték.
A 2015/2016-os évadot új bemutató előkészítésével zárja a színház. A társulat az oroszországi származású, jelenleg Amerikában élő Jurij Kordonszkij rendező vezetésével Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét próbálja. A bemutatót a tervek szerint október elején tartják a nagyszínpadon berendezett stúdiótérben.
A következő, 224. évadot a színház – immár hagyományosan – a Kolozsvári Magyar Napokon kezdi augusztusban. Az augusztusi előadásokra jegyek már vásárolhatók online a Biletmaster.ro weboldalon.Az új évad első bemutatójaként az elsősorban filmrendezőként ismertté vált Szász János viszi színre Dragomán György Kalucsni című drámáját októberben. November 24–december 4. között pedig a kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadására kerül sor, melynek témája ebben az évben az idegen lesz.
Magyar produkciók Bukarestben
A Kolozsvári Állami Magyar Színház három, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház pedig két előadással szerepel az október 21–30. között Bukarestben megrendezendő Országos Színházi Fesztiválon. Az elmúlt évad Kolozsvári bemutatói közül a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesar, a Felix Alexa rendezésében színre vitt A pelikán, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours (Mindörökké) című előadások lesznek láthatóak a romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén.
A fesztiválra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hatodik egymást követő alkalommal kapott meghívást. Ezúttal a Tompa Miklós Társulat által színre vitt Samuel Beckett-darab, A játszma vége és a Liviu Rebreanu Társulat által bemutatott Vivaldi şi anotimpurile (Vivaldi és az évszakok) című előadás utazik Bukarestbe Vásárhelyről. Az Országos Színházi Fesztiválon szerepel ugyanakkor a Kolozsvári román színház A mi osztályunk (Clasa Noastră) című elődása is, amelyet Bocsárdi László, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója vitt színre.
Krónika (Kolozsvár)
Sokszínű évadot tudhat maga mögött a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hiszen a 2015/2016-os idényben bemutatóval, valamint számos nagy sikerű előadás felújításával rukkoltak elő – tudatta közleményében a teátrum.
A nagyteremben William Shakespeare Julius Caesar és Békés Pál A kétbalkezes varázsló című művét, valamint a Pour Toujours című, klasszikus és kortárs rekviemekből inspirálódott, szöveg nélküli előadást mutatta be a társulat. A stúdióteremben a Kafka regényéből készült Amerikát, August Strindberg A pelikánját, valamint a Szilágyi Domokos hosszúverséből készült Öregek könyvét vitték színre.
Az évad során felújították és a következő színházi idényben is műsoron mArad a sétatéri teátrum művészeti vezetője, Visky András által írt Caravaggio Terminal, Strindberg Julie kisasszonya, Henrik Ibsen Hedda Gabler című műve, valamint két „filmes” előadás, az Ingmar Bergman filmjéből készült – de róla is szóló – Suttogások és sikolyok, illetve a Dogme 95 nevű dán avantgárd filmes mozgalom első alkotásának számító Thomas Vinterberg-film, a Születésnap.
Az évadban a színház székhelyén játszott 173 saját előadáson, valamint a meghívott produkciókon és koncerteken összesen 24 585 néző vett részt, a turnékon és fesztiválszerepléseken pedig további 1800 néző előtt játszott a társulat, összesen tehát 26 385-en látták a Kolozsvári színház előadásait a 2015/2016-os évadban. A társulat ebben az évadban is számos fesztiválon és turnén vendégszerepelt: a Bukaresti Országos Színházi Fesztiválon, a szintén Bukaresti Nottara Színház által szervezett Fest(in) pe Bulevard fesztiválon, a szabadkai Desiré Central Station Fesztiválon, a Kortárs Drámafesztivál időközi eseményeként Budapesten, a Jurányi Házban, a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon, a hagyományos előadáscsere keretében a Vígszínházban, valamint az évad zárásaként a Magyar Színházak kisvárdai Fesztiválján, ahol egyébként a 25 éve a teátrum élén álló Tompa Gábor igazgatót külön köszöntötték.
A 2015/2016-os évadot új bemutató előkészítésével zárja a színház. A társulat az oroszországi származású, jelenleg Amerikában élő Jurij Kordonszkij rendező vezetésével Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét próbálja. A bemutatót a tervek szerint október elején tartják a nagyszínpadon berendezett stúdiótérben.
A következő, 224. évadot a színház – immár hagyományosan – a Kolozsvári Magyar Napokon kezdi augusztusban. Az augusztusi előadásokra jegyek már vásárolhatók online a Biletmaster.ro weboldalon.Az új évad első bemutatójaként az elsősorban filmrendezőként ismertté vált Szász János viszi színre Dragomán György Kalucsni című drámáját októberben. November 24–december 4. között pedig a kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadására kerül sor, melynek témája ebben az évben az idegen lesz.
Magyar produkciók Bukarestben
A Kolozsvári Állami Magyar Színház három, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház pedig két előadással szerepel az október 21–30. között Bukarestben megrendezendő Országos Színházi Fesztiválon. Az elmúlt évad Kolozsvári bemutatói közül a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesar, a Felix Alexa rendezésében színre vitt A pelikán, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours (Mindörökké) című előadások lesznek láthatóak a romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén.
A fesztiválra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hatodik egymást követő alkalommal kapott meghívást. Ezúttal a Tompa Miklós Társulat által színre vitt Samuel Beckett-darab, A játszma vége és a Liviu Rebreanu Társulat által bemutatott Vivaldi şi anotimpurile (Vivaldi és az évszakok) című előadás utazik Bukarestbe Vásárhelyről. Az Országos Színházi Fesztiválon szerepel ugyanakkor a Kolozsvári román színház A mi osztályunk (Clasa Noastră) című elődása is, amelyet Bocsárdi László, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója vitt színre.
Krónika (Kolozsvár)
2016. július 13.
Míves Emberek Sokadalma – politikán felüli, támogatásra érdemes
Tizenöt napirendi pontot vitat meg az újonnan megalakult Székelyudvarhelyi képviselő-testület a pénteki, első rendes havi ülésén. Egyebek közt a szejkei strand belépőjének értékéről, két tanintézmény székhelyének béréről, illetve a Míves Emberek Sokadalmának támogatásáról is dönt majd a testület.
A napirendi pontokról szerdán Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt koalíciójának önkormányzati frakcióvezetője és Orbán Balázs, az MPP–EMNP-koalíció frakcióvezető-helyettese tartott sajtótájékoztatót.
Az első két napirendi pont a katolikus egyház ingatlanjában működő Tamási Áron Gimnázium, valamint a református egyház épületében működő Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium éves bérleti díjának növelésére vonatkozik. Erre az évre a törvény által megengedett legnagyobb összeget, 280 ezer lejes bérleti díjat terjesztett elő a szakbizottság, ami Jakab Attila szerint sokkal nagyobb a korábbiaknál. Az összeget a két egyház az ingatlanok feljavítására fordíthatja. Orbán szerint a bérleti díj növelését már márciusban is javasolták, ám az akkori polgármester, Bunta Levente visszavonta ezt. A harmadik napirendi pontban előterjesztett határozattervezet egy, a Szászok táborában található, 2709 négyzetméteres területtel kapcsolatos, melyről tulajdonosai lemondanának a város javára. Orbán elmondta, gondok vannak a város köz- és magántulajdonába leadott ingóságok leltározásával, ezért prioritás lesz ezek rendezése. A pénteki tanácsülésen egy régen államosított beltelek tulajdonjogának megállapítására is javaslatot tesznek. Jakab Attila elmondta, a rendszerváltás előtt sok ház eladásakor az állam tulajdonába került a ház alatti terület, amiről sokan nem is vettek tudomást, ez manapság hagyatéki eljárásokkor, házak eladásakor derül ki. Hozzátette, nincs nyilvántartás arról, hány ilyen eset van a városban, ezért azt javasolja az ingatlantulajdonosoknak, hogy nézzék át irataikat.
Idéntől ismét a város vette át a szejkei strand működtetését, ezért a negyedik napirendi pont az itteni jegyárak meghatározásáról szól. Bár erre vonatkozóan már érkezett egy előterjesztés a helyi adók és illetékek, illetve a vagyongazdálkodási osztálytól, miszerint a belépők értéke legyen azonos a városi strand jegyáraival, a frakció szerint egyebek közt a távolság és a strandkörülmények miatt a Szejkén alacsonyabbak kell legyenek az árak. Míg a városi strandon gyerekeknek hat, felnőtteknek pedig tíz lejbe kerül a belépő, ők azt szeretnék, hogy a szejkei strandon az egész napos jegyért négy lejt fizessenek a gyerekek és hetet a felnőttek, délután négy után pedig két, illetve négy lejt.
A Cekend-bejáratnál, illetve a Csereháton megüresedett ifjúsági és szociális lakásokba beköltözni szándékozó igénylők ügyében is döntenek pénteken a tanácsosok, valamint a város tulajdonában lévő erdőkből kitermelt fa nyilvános árverésen történő értékesítéséhez szükséges kiindulási árat is meghatározzák. Átminősítenék ugyanakkor az Udvarhely Néptáncműhely egyik be nem töltött táncosi állását, hogy pályakezdő táncos is jelentkezhessen a munkakörbe. Az Urbana Rt. részvényeseit képviselő közgyűlés összetételéről is döntenek, hét tagot választanak meg erre pénteken a képviselők közül.
Az utolsó napirendi pont arról szól, hogy a július 29–31. között tartandó 16. Míves Emberek Sokadalma rendezvény társszervezőjeként az önkormányzat fele-fele arányban osztozna a költségeken az Artera Alapítvánnyal, 30 ezer lejes keretösszeggel. „Függetlenül attól, hogy milyen színekben van jelen az Artera Alapítvány vezetője az önkormányzatban, az érték és a munka, amit megvalósítanak, támogatásra érdemes” – fűzte hozzá a frakcióvezető.
Veres Réka |
Székelyhon.ro
Tizenöt napirendi pontot vitat meg az újonnan megalakult Székelyudvarhelyi képviselő-testület a pénteki, első rendes havi ülésén. Egyebek közt a szejkei strand belépőjének értékéről, két tanintézmény székhelyének béréről, illetve a Míves Emberek Sokadalmának támogatásáról is dönt majd a testület.
A napirendi pontokról szerdán Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt koalíciójának önkormányzati frakcióvezetője és Orbán Balázs, az MPP–EMNP-koalíció frakcióvezető-helyettese tartott sajtótájékoztatót.
Az első két napirendi pont a katolikus egyház ingatlanjában működő Tamási Áron Gimnázium, valamint a református egyház épületében működő Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium éves bérleti díjának növelésére vonatkozik. Erre az évre a törvény által megengedett legnagyobb összeget, 280 ezer lejes bérleti díjat terjesztett elő a szakbizottság, ami Jakab Attila szerint sokkal nagyobb a korábbiaknál. Az összeget a két egyház az ingatlanok feljavítására fordíthatja. Orbán szerint a bérleti díj növelését már márciusban is javasolták, ám az akkori polgármester, Bunta Levente visszavonta ezt. A harmadik napirendi pontban előterjesztett határozattervezet egy, a Szászok táborában található, 2709 négyzetméteres területtel kapcsolatos, melyről tulajdonosai lemondanának a város javára. Orbán elmondta, gondok vannak a város köz- és magántulajdonába leadott ingóságok leltározásával, ezért prioritás lesz ezek rendezése. A pénteki tanácsülésen egy régen államosított beltelek tulajdonjogának megállapítására is javaslatot tesznek. Jakab Attila elmondta, a rendszerváltás előtt sok ház eladásakor az állam tulajdonába került a ház alatti terület, amiről sokan nem is vettek tudomást, ez manapság hagyatéki eljárásokkor, házak eladásakor derül ki. Hozzátette, nincs nyilvántartás arról, hány ilyen eset van a városban, ezért azt javasolja az ingatlantulajdonosoknak, hogy nézzék át irataikat.
Idéntől ismét a város vette át a szejkei strand működtetését, ezért a negyedik napirendi pont az itteni jegyárak meghatározásáról szól. Bár erre vonatkozóan már érkezett egy előterjesztés a helyi adók és illetékek, illetve a vagyongazdálkodási osztálytól, miszerint a belépők értéke legyen azonos a városi strand jegyáraival, a frakció szerint egyebek közt a távolság és a strandkörülmények miatt a Szejkén alacsonyabbak kell legyenek az árak. Míg a városi strandon gyerekeknek hat, felnőtteknek pedig tíz lejbe kerül a belépő, ők azt szeretnék, hogy a szejkei strandon az egész napos jegyért négy lejt fizessenek a gyerekek és hetet a felnőttek, délután négy után pedig két, illetve négy lejt.
A Cekend-bejáratnál, illetve a Csereháton megüresedett ifjúsági és szociális lakásokba beköltözni szándékozó igénylők ügyében is döntenek pénteken a tanácsosok, valamint a város tulajdonában lévő erdőkből kitermelt fa nyilvános árverésen történő értékesítéséhez szükséges kiindulási árat is meghatározzák. Átminősítenék ugyanakkor az Udvarhely Néptáncműhely egyik be nem töltött táncosi állását, hogy pályakezdő táncos is jelentkezhessen a munkakörbe. Az Urbana Rt. részvényeseit képviselő közgyűlés összetételéről is döntenek, hét tagot választanak meg erre pénteken a képviselők közül.
Az utolsó napirendi pont arról szól, hogy a július 29–31. között tartandó 16. Míves Emberek Sokadalma rendezvény társszervezőjeként az önkormányzat fele-fele arányban osztozna a költségeken az Artera Alapítvánnyal, 30 ezer lejes keretösszeggel. „Függetlenül attól, hogy milyen színekben van jelen az Artera Alapítvány vezetője az önkormányzatban, az érték és a munka, amit megvalósítanak, támogatásra érdemes” – fűzte hozzá a frakcióvezető.
Veres Réka |
Székelyhon.ro
2016. július 16.
Nehéz, de örömteli munka volt (Nyári produkció a Gyulai Várszínházban)
A Gyulai Várszínház, valamint a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként július 4-én és 5-én mutatták be Gyulán a Tamási Áron Zöld ág című kisregénye alapján készült, Sardar Tagirovszky által rendezett Zongota című előadást, amellyel Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékeznek a kezdeményezők. Az előadás itthoni környezethez adaptált változatát a következő évadtól a szentgyörgyi közönség is láthatja, ahogy ez a Tamási Áron Színház korábbi, Gyulán készült produkciói, a Hamlet és a Vízkereszt esetében is történt.
Az előadás alkotóival folytatott beszélgetések nyomán megtudtuk, hogy a Sényi Fanni által dramatizált kisregény végleges színpadi változata a próbafolyamat alatt született, az előadás címe pedig onnan ered, hogy a műben a pAradicsomot keresik a főszereplők, amely Tamásinál a Nárittyen közepén található Zongota-völgy. Az alkotók közül többen is elmondták, hogy bár a Tamási Áron Színház évad végi vendégjátékai, fesztiválrészvételei miatt nagyon rövid idő, alig húsz nap állt rendelkezésükre a produkció színpadra állításához, a társulatok jól érezték magukat ebben a munkában, az előadás pedig – a nézők reakciói és szakmabeliek visszajelzései szerint is – jól sikerült. A fiatal rendező, Sardar Tagirovszky lapunknak elmondta, az erőltetett menetben zajló próbák miatt nem tudtak még a történet mélyére ásni, de bízik benne, hogy a szeptemberi szentgyörgyi bemutató előtt erre is adódik lehetőség. Mindemellett szükségesnek tartja az előadás szempontjából a nyári gyulai állomást, örül a Várszínház bizalmának, és úgy véli, a társulat új tagjai nagyon jó energiákat vittek az eddigi munkába. Mint mondta, általában estétől hajnalig próbáltak, mert nappal a hőség miatt lehetetlen volt a szabadban dolgozni. „Az éjszaka csendje és a Várszínház falainak történelme nagy erővel táplálta munkánkat” – fogalmazott Tagirovszky.
A rendező szerint az eredendő emberi vágy hajszolásáról és ennek az útnak az akadályairól szól az előadás, valamint arról, hogy múltunk – mivel folyamatosan bennünk él, és olyan aktív, akár egy szunnyadó tűzhányó – előbb-utóbb utolér bennünket. Tamási Áron olyan oldalait fedezték fel ebben a munkában, amelyek ősi rétegeket rejtenek, mint mondta, olyan volt, mintha egy izgalmas görög sorstragédia részesei lettek volna, miközben letisztult és modern köntösben tapasztalhatták meg az örök emberi mozgatórugókat, függetlenül attól, hogy erdélyinek, magyarországinak, tatárnak, orosznak vagy bármely más nemzet tagjának születtek. A gyulai bemutatóval kapcsolatosan a rendező elmondta, hogy részben elégedett, mert a lehetetlen időbeli tényezők dacára sikerült létrehozniuk egy kerek előadást, amit a színészek erőteljesen tudtak képviselni, részben pedig elégedetlen, mert sokkal mélyebbre szeretne jutni ebben a munkában.
Erdei Gábor színművész szerint jó hangulatban zajlottak a próbák, bár rövid volt az idő, a rendező magabiztossága a színészekre is átragadt, a főszereplőkkel végzett sok színésztréning nyomán szinte észrevétlenül állt össze az előadás. Szerinte a rendező egyik titka a türelme és kíváncsisága, az, hogy mindenkinek meghallgatja a véleményét, amiből mindig könnyedén kiszűri mindazt, amit az előadás szempontjából fontosnak tart. Bár saját bevallása szerint általában bereked Gyulán, Erdei Gábor nagyon szereti az ottani szabadtéri színházat, és a korábbi munkák során annyira megszokta már a körülményeket, hogy ezúttal szinte fel sem tűnt, hogy idegen környezetben készült az előadás. Úgy véli, a majdani szentgyörgyi bemutatóhoz képest csak mintegy hetven százalékban készült el az előadás, az itthoni próbák alatt még nagyon sokat fog változni a produkció, hisz újabb színészek, táncosok, zenészek is bekapcsolódnak a munkába.
A Gyulán készült nyári munkák a műszaki és technikai személyzetnek nagyobb kihívást jelentenek, mint az itthoni próbák – véli V. Bartha Edit, az előadás ügyelője –, mert anyagi okok miatt általában csökkentett létszámmal vesz részt a színház ezekben a produkciókban. Mint mondta, ilyenkor nemcsak a saját munkájukat végzik az emberek, hanem mindenki mindenre odafigyel, de érdekes módon nem fárasztották ki a nehézségek, inkább feltöltötték. A próbák során az átlagosnál is több megoldandó feladat adódott, hisz úgy utaztak Gyulára, hogy le sem volt rendelkezve végig az előadás, egyes részek esetében még fogalmuk sem volt a rendező szándékairól. „Jó tréning volt a technikai személyzetnek is ez a gyulai munka, megtanított jobban figyelni egymásra” – mondta el lapunknak V. Bartha Edit, aki szerint a Háromszék Táncegyüttessel is jó volt együtt dolgozni. „Érdekes, hogy mennyire össze tud hangolódni egy ilyen munka során az ember azokkal a kollégákkal, akikkel otthon csak köszönőviszonyban van. Bár a táncosoknak más a munkaritmusuk, általában harsányabbak a kulisszák mögött is, nagyon gyorsan alkalmazkodni tudtak az új kihívásokhoz. Elmondhatom, hogy nagyon kellemes embereket ismerhettem meg bennük a próbafolyamat alatt, és minden nehézség ellenére, végül is örömteli volt az idei gyulai munka” – vallotta V. Bartha Edit.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Gyulai Várszínház, valamint a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként július 4-én és 5-én mutatták be Gyulán a Tamási Áron Zöld ág című kisregénye alapján készült, Sardar Tagirovszky által rendezett Zongota című előadást, amellyel Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékeznek a kezdeményezők. Az előadás itthoni környezethez adaptált változatát a következő évadtól a szentgyörgyi közönség is láthatja, ahogy ez a Tamási Áron Színház korábbi, Gyulán készült produkciói, a Hamlet és a Vízkereszt esetében is történt.
Az előadás alkotóival folytatott beszélgetések nyomán megtudtuk, hogy a Sényi Fanni által dramatizált kisregény végleges színpadi változata a próbafolyamat alatt született, az előadás címe pedig onnan ered, hogy a műben a pAradicsomot keresik a főszereplők, amely Tamásinál a Nárittyen közepén található Zongota-völgy. Az alkotók közül többen is elmondták, hogy bár a Tamási Áron Színház évad végi vendégjátékai, fesztiválrészvételei miatt nagyon rövid idő, alig húsz nap állt rendelkezésükre a produkció színpadra állításához, a társulatok jól érezték magukat ebben a munkában, az előadás pedig – a nézők reakciói és szakmabeliek visszajelzései szerint is – jól sikerült. A fiatal rendező, Sardar Tagirovszky lapunknak elmondta, az erőltetett menetben zajló próbák miatt nem tudtak még a történet mélyére ásni, de bízik benne, hogy a szeptemberi szentgyörgyi bemutató előtt erre is adódik lehetőség. Mindemellett szükségesnek tartja az előadás szempontjából a nyári gyulai állomást, örül a Várszínház bizalmának, és úgy véli, a társulat új tagjai nagyon jó energiákat vittek az eddigi munkába. Mint mondta, általában estétől hajnalig próbáltak, mert nappal a hőség miatt lehetetlen volt a szabadban dolgozni. „Az éjszaka csendje és a Várszínház falainak történelme nagy erővel táplálta munkánkat” – fogalmazott Tagirovszky.
A rendező szerint az eredendő emberi vágy hajszolásáról és ennek az útnak az akadályairól szól az előadás, valamint arról, hogy múltunk – mivel folyamatosan bennünk él, és olyan aktív, akár egy szunnyadó tűzhányó – előbb-utóbb utolér bennünket. Tamási Áron olyan oldalait fedezték fel ebben a munkában, amelyek ősi rétegeket rejtenek, mint mondta, olyan volt, mintha egy izgalmas görög sorstragédia részesei lettek volna, miközben letisztult és modern köntösben tapasztalhatták meg az örök emberi mozgatórugókat, függetlenül attól, hogy erdélyinek, magyarországinak, tatárnak, orosznak vagy bármely más nemzet tagjának születtek. A gyulai bemutatóval kapcsolatosan a rendező elmondta, hogy részben elégedett, mert a lehetetlen időbeli tényezők dacára sikerült létrehozniuk egy kerek előadást, amit a színészek erőteljesen tudtak képviselni, részben pedig elégedetlen, mert sokkal mélyebbre szeretne jutni ebben a munkában.
Erdei Gábor színművész szerint jó hangulatban zajlottak a próbák, bár rövid volt az idő, a rendező magabiztossága a színészekre is átragadt, a főszereplőkkel végzett sok színésztréning nyomán szinte észrevétlenül állt össze az előadás. Szerinte a rendező egyik titka a türelme és kíváncsisága, az, hogy mindenkinek meghallgatja a véleményét, amiből mindig könnyedén kiszűri mindazt, amit az előadás szempontjából fontosnak tart. Bár saját bevallása szerint általában bereked Gyulán, Erdei Gábor nagyon szereti az ottani szabadtéri színházat, és a korábbi munkák során annyira megszokta már a körülményeket, hogy ezúttal szinte fel sem tűnt, hogy idegen környezetben készült az előadás. Úgy véli, a majdani szentgyörgyi bemutatóhoz képest csak mintegy hetven százalékban készült el az előadás, az itthoni próbák alatt még nagyon sokat fog változni a produkció, hisz újabb színészek, táncosok, zenészek is bekapcsolódnak a munkába.
A Gyulán készült nyári munkák a műszaki és technikai személyzetnek nagyobb kihívást jelentenek, mint az itthoni próbák – véli V. Bartha Edit, az előadás ügyelője –, mert anyagi okok miatt általában csökkentett létszámmal vesz részt a színház ezekben a produkciókban. Mint mondta, ilyenkor nemcsak a saját munkájukat végzik az emberek, hanem mindenki mindenre odafigyel, de érdekes módon nem fárasztották ki a nehézségek, inkább feltöltötték. A próbák során az átlagosnál is több megoldandó feladat adódott, hisz úgy utaztak Gyulára, hogy le sem volt rendelkezve végig az előadás, egyes részek esetében még fogalmuk sem volt a rendező szándékairól. „Jó tréning volt a technikai személyzetnek is ez a gyulai munka, megtanított jobban figyelni egymásra” – mondta el lapunknak V. Bartha Edit, aki szerint a Háromszék Táncegyüttessel is jó volt együtt dolgozni. „Érdekes, hogy mennyire össze tud hangolódni egy ilyen munka során az ember azokkal a kollégákkal, akikkel otthon csak köszönőviszonyban van. Bár a táncosoknak más a munkaritmusuk, általában harsányabbak a kulisszák mögött is, nagyon gyorsan alkalmazkodni tudtak az új kihívásokhoz. Elmondhatom, hogy nagyon kellemes embereket ismerhettem meg bennük a próbafolyamat alatt, és minden nehézség ellenére, végül is örömteli volt az idei gyulai munka” – vallotta V. Bartha Edit.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 16.
Irodalmunk útjain – Erdélyben
Könyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is.
Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját."
A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni".
Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe.
(N.M.K.)
* Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015.
Népújság (Marosvásárhely)
Könyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is.
Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját."
A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni".
Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe.
(N.M.K.)
* Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. július 17.
A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com
2016. július 20.
Képes történetek
Kezdődik a csernátoni olvasótábor
A Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal közösen negyedik éve szervez olvasó- és kézművestábort 5–8. osztályos tanulóknak. Képes történetek címmel ma indul a tábor, melyen a hasonló címmel szervezett vetélkedő első nyolc csapata vesz részt.
Az olvasótábori műhelyfoglalkozást, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel, Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke és Gombosné Szabó Sára, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa vezetik, míg a kézműves-tevékenységeket a múzeum munkatársai biztosítják a táborlakóknak. A programot filmvetítések, beszélgetések, találkozók színesítik, olyan meghívottakkal, mint Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd Kispál Attila és Kispál Ágnes Evelin, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér munkatársai, akik interaktív foglalkozást tartanak a táborlakóknak. Idén is lesz színész és zenész meghívottja a tábornak, pénteken Kolcsár Józseffel, a Tamási Áron Színház színművészével zenés beszélgetés lesz a színészélet dolgairól, külön meghívott Lőfi Gellért zeneművész, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója. Szombat este Zsidó Ferenc prózaíróval, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál szerkesztőjével Laska Lajos világában kalandozhatnak az érdeklődők.
A kevés szabadidőt játékkal, Ika-vári túrával töltik a táborlakók, valamint Dimény H. Árpád költővel, a Székely Hírmondó napilap szerkesztőjével az immár hagyományos táborilap-szerkesztéssel foglalatoskodhatnak. A tábor ma délután kezdődik Müller Henrietta csapatösszerázó játékaival. A műhelyekbe, beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.
A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Sepsiszentgyörgyi Bertis Kft. és a Bukaresti Valvis Holding támogatja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kezdődik a csernátoni olvasótábor
A Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal közösen negyedik éve szervez olvasó- és kézművestábort 5–8. osztályos tanulóknak. Képes történetek címmel ma indul a tábor, melyen a hasonló címmel szervezett vetélkedő első nyolc csapata vesz részt.
Az olvasótábori műhelyfoglalkozást, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel, Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke és Gombosné Szabó Sára, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa vezetik, míg a kézműves-tevékenységeket a múzeum munkatársai biztosítják a táborlakóknak. A programot filmvetítések, beszélgetések, találkozók színesítik, olyan meghívottakkal, mint Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd Kispál Attila és Kispál Ágnes Evelin, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér munkatársai, akik interaktív foglalkozást tartanak a táborlakóknak. Idén is lesz színész és zenész meghívottja a tábornak, pénteken Kolcsár Józseffel, a Tamási Áron Színház színművészével zenés beszélgetés lesz a színészélet dolgairól, külön meghívott Lőfi Gellért zeneművész, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója. Szombat este Zsidó Ferenc prózaíróval, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál szerkesztőjével Laska Lajos világában kalandozhatnak az érdeklődők.
A kevés szabadidőt játékkal, Ika-vári túrával töltik a táborlakók, valamint Dimény H. Árpád költővel, a Székely Hírmondó napilap szerkesztőjével az immár hagyományos táborilap-szerkesztéssel foglalatoskodhatnak. A tábor ma délután kezdődik Müller Henrietta csapatösszerázó játékaival. A műhelyekbe, beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.
A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Sepsiszentgyörgyi Bertis Kft. és a Bukaresti Valvis Holding támogatja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. július 25.
Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu
2016. július 29.
Erdélyi művészek is esélyesek a kritikuscéh díjaira
A Színházi Kritikusok Céhe 37. alkalommal nyújtja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját. A céhtagok legalább 90 premier megtekintése után voksolhatnak, 15 kategóriában. Idén ezt 21 színikritikus tette meg, kategóriánként három-három produkciót, illetve alkotót megjelölve – olvasható a szakmai szervezet honlapján. A helyezésekért kapott pontok megszámlálása után alakult ki a sorrend.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A nyugalom című produkciója négy kategóriában esélyes díjra, ugyanakkor a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgára és a Vízkereszt, vagy amire vágytok színészi teljesítményei is szerepelnek a listán.
Az elismeréseket szeptember 21-én adják át a Budapest Bábszínházban, a Székely Gábor rendezőnek odaítélt életműdíjjal egyetemben, a Színházi Dramaturgok Céhe pedig kitünteti az évad legjobb új magyar drámáját. Az esemény rendezője: Novák Eszter.
A Katona József Színház három produkciójával van jelen az élmezőnyben (A bajnok, Az Olaszliszkai, Sirály), összesen hat kategóriában. Az Örkény Színháznak idén a Mesél a bécsi erdő hozza a főbb kritikusi elismeréseket. A Nemzeti Színház, akárcsak tavaly, ezúttal is egy Zsótér-rendezéssel arathat babérokat; a Galilei életéből Trill Zsolt és Törőcsik Mari ismét előkelő helyet szereztek a bírálóknál. A Vígszínházat Stohl András képviseli az Istenítélet főszereplőjeként.
Két vidéki színház produkciója érintett több kategóriában is: a budaörsi Latinovits Színház Liliomfija és a Kecskemétiek Macska a forró bádogtetőn-előadása.
A céh tájékoztatása arra is kitér, hogy a független szféra alkotóinak kiváló teljesítményei nemcsak a legjobb független előadás kategóriában vannak jelen, hanem a színészi alakítások, a gyerekelőadások és a díszletek élvonalában is. Érdekessége az idei listának, hogy a legjobb zene kategóriában Kákonyi Árpád egyszerre áll a dobogó két fokán, mivel a Mesél a bécsi erdőt és a Kohlhaas zenéjét is számos kritikus sorolta a legjobbak közé.
Szabadság (Kolozsvár)
A Színházi Kritikusok Céhe 37. alkalommal nyújtja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját. A céhtagok legalább 90 premier megtekintése után voksolhatnak, 15 kategóriában. Idén ezt 21 színikritikus tette meg, kategóriánként három-három produkciót, illetve alkotót megjelölve – olvasható a szakmai szervezet honlapján. A helyezésekért kapott pontok megszámlálása után alakult ki a sorrend.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A nyugalom című produkciója négy kategóriában esélyes díjra, ugyanakkor a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgára és a Vízkereszt, vagy amire vágytok színészi teljesítményei is szerepelnek a listán.
Az elismeréseket szeptember 21-én adják át a Budapest Bábszínházban, a Székely Gábor rendezőnek odaítélt életműdíjjal egyetemben, a Színházi Dramaturgok Céhe pedig kitünteti az évad legjobb új magyar drámáját. Az esemény rendezője: Novák Eszter.
A Katona József Színház három produkciójával van jelen az élmezőnyben (A bajnok, Az Olaszliszkai, Sirály), összesen hat kategóriában. Az Örkény Színháznak idén a Mesél a bécsi erdő hozza a főbb kritikusi elismeréseket. A Nemzeti Színház, akárcsak tavaly, ezúttal is egy Zsótér-rendezéssel arathat babérokat; a Galilei életéből Trill Zsolt és Törőcsik Mari ismét előkelő helyet szereztek a bírálóknál. A Vígszínházat Stohl András képviseli az Istenítélet főszereplőjeként.
Két vidéki színház produkciója érintett több kategóriában is: a budaörsi Latinovits Színház Liliomfija és a Kecskemétiek Macska a forró bádogtetőn-előadása.
A céh tájékoztatása arra is kitér, hogy a független szféra alkotóinak kiváló teljesítményei nemcsak a legjobb független előadás kategóriában vannak jelen, hanem a színészi alakítások, a gyerekelőadások és a díszletek élvonalában is. Érdekessége az idei listának, hogy a legjobb zene kategóriában Kákonyi Árpád egyszerre áll a dobogó két fokán, mivel a Mesél a bécsi erdőt és a Kohlhaas zenéjét is számos kritikus sorolta a legjobbak közé.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 1.
Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 3.
A marosvécsi találkozó második napja
Kit illet Tamási Áron szerzői joga?
A Helikon – Kemény János Alapítvány nyári rendezvénye során Marosvécsen idén Tamási Áronra emlékezett – nagyszámú érdeklődő körében – az író halálának 50. évfordulója alkalmából. A péntek délutáni eseményekről már olvashattak e lap hasábjain, most a szombati érdekességekről számolok be.
A Kemény-kastély gyönyörű, árnyas parkjában, az évszázados fák alatt gyülekeztünk, és hallgattuk meg H. Szabó Gyula, majd Ördög Ferenc polgármester köszöntését, aki nem mulasztotta el hangsúlyozni, milyen nagy nyereség és büszkeség a falu számára, hogy gyakran kerül sor hasonló rendezvényekre. Benkő Mihály tiszteletes szívhez szóló igehirdetése és imája után a Farkaslakaról érkezett küldöttség nevében Major Magda tanárnő köszöntötte az ünneplőket. Ezután Kántor Lajos Kolozsvári irodalomtörténész lépett a helikoni kőasztal mellé. Tamási Áron életművének sokoldalúsága, nagysága és jelentősége mellett arra is emlékeztette a hallgatóságot, hogy éppen ezelőtt 90 évvel gyűltek össze először az írók Kemény János meghívására a vécsi kastélyban. Kányádi Sándor T. Á. sírjára című versét Ördög Klementina szavalta el, majd a sírok és a kőasztal virágba borult a koszorúzás során.
A Kemény-kastélyban folytatódott az ünneplés. Az udvaron a vécsi kisiskolások és szemrevaló nagylányok ropták a néptáncot, majd a Bölcső és bagoly című Tamási- műből olvastak fel részletet. A megérdemelt taps sem mAradt el.
A kastély pipázótermében folytatódott az emlékezés, immár Kuncz Aladárra, aki 85 éve hunyt el. Jeney Éva Budapesti irodalomtörténész tartott érdekfeszítő előadást a Fekete kolostor szerzőjéről, és mutatta be az író ötévi franciaországi fogságának helyszínein készített filmet. Noir Moutier polgármestere annyi év után is hálás Kuncz Aladárnak, mert a könyv megjelenése nyomán a turisták érdeklődése a helység felé fordult, sokan látogatnak el oda, hogy megnézzék a híres fekete kolostort. Érdekességeket tudtunk meg a könyv magyarországi, illetve erdélyi kiadásaiban eszközölt szövegváltoztatásokról, kihagyásokról.
A szombati találkozó a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével zárult. A Kemény-unokák közül négyen voltak jelen: Endre, Géza, Mikolt és Zsigmond, valamint az alapítványunkat életre hívó Kemény Miklós özvegye. A családtagokon kívül ott volt Járosi Andor unokája, és persze H. Szabó Gyula, Szentimrei Jenő unokája. Érdekes beszélgetés alakult ki a farkaslaki küldöttek tagjaival, akiket Szabó Gyula figyelmeztetett Tamási Áron végrendeletének kikötésére: özvegye, Ágota halála után a szerzői jog a szülőfalura száll! És a szerzői jogvédelemből még hátravan 20 év!
Kiderült, hogy a Farkaslaki Művelődési Egyesület már érdeklődött az ügyben, de a Budapesti illetékesekkel nem tudtak szót érteni. Most Marosvécsen biztatásban nem volt hiány, de ez nem elegendő!
Kovács Emese, az alapítvány kuratóriumának tagja
Népújság (Marosvásárhely)
Kit illet Tamási Áron szerzői joga?
A Helikon – Kemény János Alapítvány nyári rendezvénye során Marosvécsen idén Tamási Áronra emlékezett – nagyszámú érdeklődő körében – az író halálának 50. évfordulója alkalmából. A péntek délutáni eseményekről már olvashattak e lap hasábjain, most a szombati érdekességekről számolok be.
A Kemény-kastély gyönyörű, árnyas parkjában, az évszázados fák alatt gyülekeztünk, és hallgattuk meg H. Szabó Gyula, majd Ördög Ferenc polgármester köszöntését, aki nem mulasztotta el hangsúlyozni, milyen nagy nyereség és büszkeség a falu számára, hogy gyakran kerül sor hasonló rendezvényekre. Benkő Mihály tiszteletes szívhez szóló igehirdetése és imája után a Farkaslakaról érkezett küldöttség nevében Major Magda tanárnő köszöntötte az ünneplőket. Ezután Kántor Lajos Kolozsvári irodalomtörténész lépett a helikoni kőasztal mellé. Tamási Áron életművének sokoldalúsága, nagysága és jelentősége mellett arra is emlékeztette a hallgatóságot, hogy éppen ezelőtt 90 évvel gyűltek össze először az írók Kemény János meghívására a vécsi kastélyban. Kányádi Sándor T. Á. sírjára című versét Ördög Klementina szavalta el, majd a sírok és a kőasztal virágba borult a koszorúzás során.
A Kemény-kastélyban folytatódott az ünneplés. Az udvaron a vécsi kisiskolások és szemrevaló nagylányok ropták a néptáncot, majd a Bölcső és bagoly című Tamási- műből olvastak fel részletet. A megérdemelt taps sem mAradt el.
A kastély pipázótermében folytatódott az emlékezés, immár Kuncz Aladárra, aki 85 éve hunyt el. Jeney Éva Budapesti irodalomtörténész tartott érdekfeszítő előadást a Fekete kolostor szerzőjéről, és mutatta be az író ötévi franciaországi fogságának helyszínein készített filmet. Noir Moutier polgármestere annyi év után is hálás Kuncz Aladárnak, mert a könyv megjelenése nyomán a turisták érdeklődése a helység felé fordult, sokan látogatnak el oda, hogy megnézzék a híres fekete kolostort. Érdekességeket tudtunk meg a könyv magyarországi, illetve erdélyi kiadásaiban eszközölt szövegváltoztatásokról, kihagyásokról.
A szombati találkozó a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével zárult. A Kemény-unokák közül négyen voltak jelen: Endre, Géza, Mikolt és Zsigmond, valamint az alapítványunkat életre hívó Kemény Miklós özvegye. A családtagokon kívül ott volt Járosi Andor unokája, és persze H. Szabó Gyula, Szentimrei Jenő unokája. Érdekes beszélgetés alakult ki a farkaslaki küldöttek tagjaival, akiket Szabó Gyula figyelmeztetett Tamási Áron végrendeletének kikötésére: özvegye, Ágota halála után a szerzői jog a szülőfalura száll! És a szerzői jogvédelemből még hátravan 20 év!
Kiderült, hogy a Farkaslaki Művelődési Egyesület már érdeklődött az ügyben, de a Budapesti illetékesekkel nem tudtak szót érteni. Most Marosvécsen biztatásban nem volt hiány, de ez nem elegendő!
Kovács Emese, az alapítvány kuratóriumának tagja
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 10.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 11.
’56 és az irodalom
Megkezdődött a 44. Tokaji Írótábor
A közelmúltban elhunyt Oláh János költő A budai hegyek alatt című, az 1956-os forradalmat tematizáló versével kezdődött tegnap a 44. Tokaji Írótábor ünnepélyes megnyitója, a Rákóczi-pincében, amelyen számos jeles közszereplő és a kultúrpolitika magas rangú szereplői is jelen voltak. A verset követően Tokaj önkormányzatának nevében Posta György köszöntötte az egybegyűlteket, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy az Y és Z generáció tagjait is meg lehet és meg kell nyerni a papír alapú irodalomnak. Ezt követően Szentmártoni János, az írótábor szervezőbizottságának elnöke az irodalmárok ötvenhatos szerepvállalásáról szólt, elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem ők robbantották ki a forradalmat, mégis hatalmas a szerepük, hisz írásaikkal termékenyen hatottak a diákságra. Szentmártoni felszólalásában megemlékezett Gérecz Attila költőről, akit az írótársadalom hősi halottjaként tartanak számon, ám személye szinte teljesen ismeretlen, annak ellenére, hogy a Ferenczi György és a Rackajam formáció egy egész albumot szentelt neki. Az elnököt Papp-Für János, a tábor titkára követte, aki különböző hasznos információkkal szolgált a jelenlévőknek. Az ünnepélyes megnyitó Makai Gergely, a Rákóczi-pince birtokigazgatója pohárköszöntőjével zárult. A délutáni programok első részében egy kiállításmegnyitót kísérhettek figyelemmel a vendégek. A Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában megrendezett eseményen Benkő Andrea irodalmi muzeológus ismertette az 1956 képekben című tárlatot. Mint mondta, egy újrahasznosított kiállításról van szó, amelyet először 2006-ban, a forradalom ötvenéves évfordulóján mutattak be, és a jelenlegi a tíz évvel ezelőtti kiállítás újragondolt, és a digitális technikával színesebbé, látványosabbá tett változata. Az eredeti kiállítás címe Gond és hitvallás, ami több korabeli író közös kiáltványának a címe, amelyet Tamási Áron írt. A tárlat 1956 irodalmát többszólamú kórusműként határozza meg, amelyben a forradalom tizenhárom napját tizenhárom szólamban mutatják be plakátokkal és más képzőművészeti alkotásokkal, valamint szövegrészletekkel. Ezután került sor az első plenáris ülésre, amelyet Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója nyitott meg, és amelyen előadást tartott Békés Márton, Kiss Gy. Csaba, valamint Salamon Konrád. Ezt kerekasztal-beszélgetés követte Pomogáts Béla, Csontos János és Papp Tibor közreműködésével.
Benedek Miklós
magyarszo.com/hu
Megkezdődött a 44. Tokaji Írótábor
A közelmúltban elhunyt Oláh János költő A budai hegyek alatt című, az 1956-os forradalmat tematizáló versével kezdődött tegnap a 44. Tokaji Írótábor ünnepélyes megnyitója, a Rákóczi-pincében, amelyen számos jeles közszereplő és a kultúrpolitika magas rangú szereplői is jelen voltak. A verset követően Tokaj önkormányzatának nevében Posta György köszöntötte az egybegyűlteket, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy az Y és Z generáció tagjait is meg lehet és meg kell nyerni a papír alapú irodalomnak. Ezt követően Szentmártoni János, az írótábor szervezőbizottságának elnöke az irodalmárok ötvenhatos szerepvállalásáról szólt, elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem ők robbantották ki a forradalmat, mégis hatalmas a szerepük, hisz írásaikkal termékenyen hatottak a diákságra. Szentmártoni felszólalásában megemlékezett Gérecz Attila költőről, akit az írótársadalom hősi halottjaként tartanak számon, ám személye szinte teljesen ismeretlen, annak ellenére, hogy a Ferenczi György és a Rackajam formáció egy egész albumot szentelt neki. Az elnököt Papp-Für János, a tábor titkára követte, aki különböző hasznos információkkal szolgált a jelenlévőknek. Az ünnepélyes megnyitó Makai Gergely, a Rákóczi-pince birtokigazgatója pohárköszöntőjével zárult. A délutáni programok első részében egy kiállításmegnyitót kísérhettek figyelemmel a vendégek. A Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában megrendezett eseményen Benkő Andrea irodalmi muzeológus ismertette az 1956 képekben című tárlatot. Mint mondta, egy újrahasznosított kiállításról van szó, amelyet először 2006-ban, a forradalom ötvenéves évfordulóján mutattak be, és a jelenlegi a tíz évvel ezelőtti kiállítás újragondolt, és a digitális technikával színesebbé, látványosabbá tett változata. Az eredeti kiállítás címe Gond és hitvallás, ami több korabeli író közös kiáltványának a címe, amelyet Tamási Áron írt. A tárlat 1956 irodalmát többszólamú kórusműként határozza meg, amelyben a forradalom tizenhárom napját tizenhárom szólamban mutatják be plakátokkal és más képzőművészeti alkotásokkal, valamint szövegrészletekkel. Ezután került sor az első plenáris ülésre, amelyet Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója nyitott meg, és amelyen előadást tartott Békés Márton, Kiss Gy. Csaba, valamint Salamon Konrád. Ezt kerekasztal-beszélgetés követte Pomogáts Béla, Csontos János és Papp Tibor közreműködésével.
Benedek Miklós
magyarszo.com/hu
2016. augusztus 13.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 13.
Virágkehelyben harmatcsepp
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 23.
Csökkent a katedra vonzereje
Nem vonzó a pedagógusi pálya a fiatalok számára, ez pedig az illetékesek szerint leginkább a matematika szakos tanári helyek, illetve a műszaki oktatói állások betöltésekor látszik meg. Nekik ugyanis jóval könnyebb jól fizető állást találni más területen, mint humán beállítottságú társaiknak. Az oktatási rendszerben tapasztalható utánpótláshiány a minisztériumot is foglalkoztatja, de Király András államtitkár szerint helyben kell megoldani a problémát.
Városon még nem érződik annyira, ám vidéken egyre nagyobb gondot jelent a tanári állások betöltése. A legnagyobb hiány a matematika szakos tanárok körében tapasztalható, és elsősorban Hargita megyében okoz gondot. A probléma már az ezredforduló óta fennáll, főképp a vidéki iskolák szembesülnek az állandó hiánnyal, sok esetben kénytelenek visszahívni a nyugdíjazott oktatókat – fejtette ki lapunknak Hodgyai László matematika szakos tanfelügyelő.
Hozzátette, ennek egyik oka, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb frissen végzett Székelyföldi diák jelentkezik erre a szakra az egyetemeken. Az országban egyedülinek számító Kolozsvári magyar nyelvű matematika tagozaton az évente meghirdetett ötven helyre jó esetben is csak húszan jelentkeznek.
Pénzesebb állást találnak
Egyre kevesebb fiatal választja a tanári pályát, mivel egyrészt nagyon sokat kell tanulni és dolgozni, tehát nagymértékű elhivatottság szükséges a szakmához. Másrészt ha valaki elvégzi a matematika szakot, és szétnéz a munkaerőpiacon, hamar rájön, hogy sokkal jobban lehet keresni más, matematikai tudást igénylő területeken (például informatikai vagy banki foglalkozások terén), mint kezdő tanárként, magyarázta a tanfelügyelő. „Ha valaki matematikai szakirányt választ a felsőfokú tanulmányaiban, ebbe pedig sok időt és energiát fektet be, akkor legtöbb esetben olyan pályát választ, amely a tanügynél jobban fizet” – összegzett Hodgyai.
Rámutatott, a kilencvenes évek előtt sokkal nagyobb elismertségük volt a reál tárgyaknak, mint napjainkban. „Viszont ez a kilencvenes évek után megfordult, és a humán tantárgyakra került a hangsúly. Az ideális állapot szerint normális egyensúly kellene legyen a két irányzat között” – fejtette ki Hodgyai. Emlékeztetett ugyanakkor, hogy régen a tanügyi pálya biztosabb megélhetést jelentett. „Manapság ez részben megváltozott, az általam vizsgált statisztikai adatok szerint például 2000 és 2010 között száz matematika szakos tanárral lett kevesebb Hargita megyében” – számolt be a tanfelügyelő.
Úgy vélte, a hiányra megoldás lehetne, ha a Székelyföldön is lenne matematika szakos tanári képzés. „Egyelőre erre magyar nyelven csak Kolozsváron van lehetőség, bár ott is sokkal kevesebben jelentkeznek, mint ahány hely lenne. Több megbeszélést is folytattunk a Sapientia egyetemmel, hogy Csíkszeredában is legyen ilyen képzés, mivel vannak olyan jó képességű, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok, akik számára nagyon jó lehetőséget teremthetne ez a szakirány. Viszont nem egyszerű új szakot elindítani” – taglalta Hodgyai László.
Makó Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai karának dékánja kérdésünkre közölte, több megbeszélést is folytattak a matematikai szakirányú képzés elindításáról, de erre jelenleg nincs lehetőség, viszont a jövőben változhat a helyzet. „Mivel ez egy teljesen új típusú képzés lenne, viszonylag kis diáklétszámmal tudna csak működni, mi pedig csak akkor tudunk elindítani egy új szakot, ha legalább tíz jelentkező van. Nem beszélve arról, hogy ha itt is indulna ilyen képzés, megosztaná az amúgy is kevés diákkal üzemelő Kolozsvári magyar nyelvű matematika szakot” – mondta Makó.
Ugyanakkor elismerte, hogy reális problémáról van szó. „Városon még egyelőre nem érzékelhető, vidéken viszont egyre nagyobb gondot jelent a matematikatanárok pótlása. Hosszabb távon igencsak negatívan hathat a tantárgy tanítására” – vélekedett a dékán. Szerinte az egyik megoldás az lehetne, ha egy ösztöndíjrendszerű kiegészítést kapna az a fiatal, aki a matematikatanári pályát választja.
Nem opció a tanári pálya
„Nem jelent gondot a tanárhiány, a matematika szakos pedagógusok már több éve betöltik a katedrát, de hosszú távon csökkenni fog a jól felkészült tanárok száma” – mondta Laczkó György, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója. Kifejtette, a tanári pálya elvesztette presztízsét az alacsony fizetések miatt, így néhány kivétellel már csak azok választják a pedagógusi szakmát, akik nem találtak más állást a munkapiacon.
„Kevesen választják a tanári pályát azok közül, akik az egyetemen reál tantárgyakat tanulnak. Az utóbbi évek felmérései alapján a végzőseink sem gondolnak egyáltalán erre a lehetőségre. Tavaly is megkérdeztük a tizenkettedikeseket, és kiderült, egyik sem választaná ezt a hivatást” – magyarázta, hozzátéve, hogy ennek hosszú távon súlyos következményei is lehetnek, hiszen ha lesz is utánpótlás, az nem lesz minőségi.
Gondban a műszaki oktatás is
Az utánpótláshiány Kovászna megyébe is kezd begyűrűzni, hiszen egyre több pedagógus megy nyugdíjba, közölte lapunkkal Kiss Imre főtanfelügyelő. Mint mondta, a térségben egyelőre elenyésző a szakképzetlen helyettesítők száma, csupán elvétve, a kis falusi iskolákban fordul elő. Azonban gondot jelent, hogy a tanárok élnek azzal a jogukkal, hogy tízévente kivehetnek egy év fizetetlen szabadságot, sokan ez alatt az idő alatt jobban fizetett állás után néznek, vagy külföldön próbálnak szerencsét, ám a helyettesítésüket meg kell oldani.
Háromszéken a legnagyobb gondok a szaktantárgyak oktatása terén vannak, a gazdasági tantárgyakra még találnak szakembert, ám a műszaki tárgyak oktatása folyamatosan nehézséget okoz az iskoláknak, mesélte az illetékes. Kiss Imre szerint szinte lehetetlen faipari vagy építészeti mérnököt találni, aki havi 1400 lejért vállalja a diákok tanítását, hiszen ezeknek a szakembereknek általában vagy jobban fizetett állásuk, vagy saját vállalkozásuk van. Példaként elmondta, hogy a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában már négy éve hirdetik az építőmérnök-oktató állást, és nem jelentkezik senki, így aztán utolsó pillanatban visszahívják a nyugdíjas mérnököt, aki bevállalja a diákok oktatását, részletezte Kiss Imre.
Kolozs megye kivétel
Kolozs megyeben is inkább a szakiskolákban érzékelhető a szakemberek hiánya, mondta a Krónikának Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Mint mesélte, tavaly ezen a területen voltak gondjaik, de végül megoldották, nem mAradt betöltetlen állás, legfeljebb az fordult elő, hogy egy mesterember másfél normával dolgozott. „Ezen a területen azonban valóban jó lenne, ha többen jelentkeznének” – értékelt Török Zoltán.
A szakember szerint azonban eddig a megyében egyetlen iskolánál sem volt rá példa, hogy szakképzetlenekkel töltsenek be tanári állásokat. Az azonban jellemző, hogy a vidéki iskolákba nem jelentkezik elég tanerő, mivel a legtöbben Kolozsváron szeretnének elhelyezkedni. „Annak köszönhetően, hogy Kolozsvár egyetemi központ, nem küszködünk olyan gondokkal, mint más megyék. Tavaly matematikából, fizikából, kémiából, biológiából nem is kellett megyei szintű versenyvizsgát szerveznünk, mert augusztus végéig valamennyi állást elfoglalták” – magyarázta Török Zoltán.
Király András: helyben kell megoldást találni
A pedagógusok, a szakoktató mesterek, mérnökök hiánya az Oktatási Minisztériumot is foglalkoztatja, a kérdés tegnap is felmerült a Mircea Dumitru miniszter által összehívott megbeszélésen, mondta el lapunknak Király András. Az oktatási államtitkár szerint a gondok orvoslása egy hosszabb folyamat, az utánpótlást csak úgy lehet biztosítani, ha sikerül helyreállítani a pedagógusi szakma becsületét, ha lesz politikai akarat arra, hogy az oktatók munkáját tisztességesen megfizessék.
Elsősorban a vidéki tanintézetekből, az elszigetelt falusi iskolákból kapnak értesítést arról, hogy ha nyugdíjba megy egy tanár, vagy más pályát választ, akkor nehezen találják meg az utódját, ez a városi iskolákra nem jellemző. A szakpolitikus szerint az lenne az ideális, ha minden közösség ki tudná termelni a saját értelmiségi rétegét, a fiatalok a tanulmányaik befejezése után visszatérnének a szülőfalujukba, és ott folytatnák a munkát.
Király András ugyanakkor rámutatott: a szaktárcának nincs beleszólása az állások elosztásába, betöltésébe, azt a versenyvizsgák eredményeinek alapján a tanfelügyelőségek intézik, tehát szerinte helyben kell megoldást találni. Kifejtette, a minisztérium igyekszik egyszerűsíteni a bürokratikus folyamatokat, így a vizsgákat is, de „egy bizonyos szint alá nem mehet”. Úgy vélte, az elméleti pályára lépőket nagyobb megbecsülés kellene övezze, és ez már a középiskolában megkezdődhet, ha a terveknek megfelelően visszavezetik a felvételit. „Ezzel felértékelődhet az elméleti oktatás, hiszen jelenleg még átmenő jegy sem szükséges ahhoz, hogy egy gyerek bejusson elméleti középiskolába” – mondta Király András.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Nem vonzó a pedagógusi pálya a fiatalok számára, ez pedig az illetékesek szerint leginkább a matematika szakos tanári helyek, illetve a műszaki oktatói állások betöltésekor látszik meg. Nekik ugyanis jóval könnyebb jól fizető állást találni más területen, mint humán beállítottságú társaiknak. Az oktatási rendszerben tapasztalható utánpótláshiány a minisztériumot is foglalkoztatja, de Király András államtitkár szerint helyben kell megoldani a problémát.
Városon még nem érződik annyira, ám vidéken egyre nagyobb gondot jelent a tanári állások betöltése. A legnagyobb hiány a matematika szakos tanárok körében tapasztalható, és elsősorban Hargita megyében okoz gondot. A probléma már az ezredforduló óta fennáll, főképp a vidéki iskolák szembesülnek az állandó hiánnyal, sok esetben kénytelenek visszahívni a nyugdíjazott oktatókat – fejtette ki lapunknak Hodgyai László matematika szakos tanfelügyelő.
Hozzátette, ennek egyik oka, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb frissen végzett Székelyföldi diák jelentkezik erre a szakra az egyetemeken. Az országban egyedülinek számító Kolozsvári magyar nyelvű matematika tagozaton az évente meghirdetett ötven helyre jó esetben is csak húszan jelentkeznek.
Pénzesebb állást találnak
Egyre kevesebb fiatal választja a tanári pályát, mivel egyrészt nagyon sokat kell tanulni és dolgozni, tehát nagymértékű elhivatottság szükséges a szakmához. Másrészt ha valaki elvégzi a matematika szakot, és szétnéz a munkaerőpiacon, hamar rájön, hogy sokkal jobban lehet keresni más, matematikai tudást igénylő területeken (például informatikai vagy banki foglalkozások terén), mint kezdő tanárként, magyarázta a tanfelügyelő. „Ha valaki matematikai szakirányt választ a felsőfokú tanulmányaiban, ebbe pedig sok időt és energiát fektet be, akkor legtöbb esetben olyan pályát választ, amely a tanügynél jobban fizet” – összegzett Hodgyai.
Rámutatott, a kilencvenes évek előtt sokkal nagyobb elismertségük volt a reál tárgyaknak, mint napjainkban. „Viszont ez a kilencvenes évek után megfordult, és a humán tantárgyakra került a hangsúly. Az ideális állapot szerint normális egyensúly kellene legyen a két irányzat között” – fejtette ki Hodgyai. Emlékeztetett ugyanakkor, hogy régen a tanügyi pálya biztosabb megélhetést jelentett. „Manapság ez részben megváltozott, az általam vizsgált statisztikai adatok szerint például 2000 és 2010 között száz matematika szakos tanárral lett kevesebb Hargita megyében” – számolt be a tanfelügyelő.
Úgy vélte, a hiányra megoldás lehetne, ha a Székelyföldön is lenne matematika szakos tanári képzés. „Egyelőre erre magyar nyelven csak Kolozsváron van lehetőség, bár ott is sokkal kevesebben jelentkeznek, mint ahány hely lenne. Több megbeszélést is folytattunk a Sapientia egyetemmel, hogy Csíkszeredában is legyen ilyen képzés, mivel vannak olyan jó képességű, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok, akik számára nagyon jó lehetőséget teremthetne ez a szakirány. Viszont nem egyszerű új szakot elindítani” – taglalta Hodgyai László.
Makó Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai karának dékánja kérdésünkre közölte, több megbeszélést is folytattak a matematikai szakirányú képzés elindításáról, de erre jelenleg nincs lehetőség, viszont a jövőben változhat a helyzet. „Mivel ez egy teljesen új típusú képzés lenne, viszonylag kis diáklétszámmal tudna csak működni, mi pedig csak akkor tudunk elindítani egy új szakot, ha legalább tíz jelentkező van. Nem beszélve arról, hogy ha itt is indulna ilyen képzés, megosztaná az amúgy is kevés diákkal üzemelő Kolozsvári magyar nyelvű matematika szakot” – mondta Makó.
Ugyanakkor elismerte, hogy reális problémáról van szó. „Városon még egyelőre nem érzékelhető, vidéken viszont egyre nagyobb gondot jelent a matematikatanárok pótlása. Hosszabb távon igencsak negatívan hathat a tantárgy tanítására” – vélekedett a dékán. Szerinte az egyik megoldás az lehetne, ha egy ösztöndíjrendszerű kiegészítést kapna az a fiatal, aki a matematikatanári pályát választja.
Nem opció a tanári pálya
„Nem jelent gondot a tanárhiány, a matematika szakos pedagógusok már több éve betöltik a katedrát, de hosszú távon csökkenni fog a jól felkészült tanárok száma” – mondta Laczkó György, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója. Kifejtette, a tanári pálya elvesztette presztízsét az alacsony fizetések miatt, így néhány kivétellel már csak azok választják a pedagógusi szakmát, akik nem találtak más állást a munkapiacon.
„Kevesen választják a tanári pályát azok közül, akik az egyetemen reál tantárgyakat tanulnak. Az utóbbi évek felmérései alapján a végzőseink sem gondolnak egyáltalán erre a lehetőségre. Tavaly is megkérdeztük a tizenkettedikeseket, és kiderült, egyik sem választaná ezt a hivatást” – magyarázta, hozzátéve, hogy ennek hosszú távon súlyos következményei is lehetnek, hiszen ha lesz is utánpótlás, az nem lesz minőségi.
Gondban a műszaki oktatás is
Az utánpótláshiány Kovászna megyébe is kezd begyűrűzni, hiszen egyre több pedagógus megy nyugdíjba, közölte lapunkkal Kiss Imre főtanfelügyelő. Mint mondta, a térségben egyelőre elenyésző a szakképzetlen helyettesítők száma, csupán elvétve, a kis falusi iskolákban fordul elő. Azonban gondot jelent, hogy a tanárok élnek azzal a jogukkal, hogy tízévente kivehetnek egy év fizetetlen szabadságot, sokan ez alatt az idő alatt jobban fizetett állás után néznek, vagy külföldön próbálnak szerencsét, ám a helyettesítésüket meg kell oldani.
Háromszéken a legnagyobb gondok a szaktantárgyak oktatása terén vannak, a gazdasági tantárgyakra még találnak szakembert, ám a műszaki tárgyak oktatása folyamatosan nehézséget okoz az iskoláknak, mesélte az illetékes. Kiss Imre szerint szinte lehetetlen faipari vagy építészeti mérnököt találni, aki havi 1400 lejért vállalja a diákok tanítását, hiszen ezeknek a szakembereknek általában vagy jobban fizetett állásuk, vagy saját vállalkozásuk van. Példaként elmondta, hogy a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában már négy éve hirdetik az építőmérnök-oktató állást, és nem jelentkezik senki, így aztán utolsó pillanatban visszahívják a nyugdíjas mérnököt, aki bevállalja a diákok oktatását, részletezte Kiss Imre.
Kolozs megye kivétel
Kolozs megyeben is inkább a szakiskolákban érzékelhető a szakemberek hiánya, mondta a Krónikának Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Mint mesélte, tavaly ezen a területen voltak gondjaik, de végül megoldották, nem mAradt betöltetlen állás, legfeljebb az fordult elő, hogy egy mesterember másfél normával dolgozott. „Ezen a területen azonban valóban jó lenne, ha többen jelentkeznének” – értékelt Török Zoltán.
A szakember szerint azonban eddig a megyében egyetlen iskolánál sem volt rá példa, hogy szakképzetlenekkel töltsenek be tanári állásokat. Az azonban jellemző, hogy a vidéki iskolákba nem jelentkezik elég tanerő, mivel a legtöbben Kolozsváron szeretnének elhelyezkedni. „Annak köszönhetően, hogy Kolozsvár egyetemi központ, nem küszködünk olyan gondokkal, mint más megyék. Tavaly matematikából, fizikából, kémiából, biológiából nem is kellett megyei szintű versenyvizsgát szerveznünk, mert augusztus végéig valamennyi állást elfoglalták” – magyarázta Török Zoltán.
Király András: helyben kell megoldást találni
A pedagógusok, a szakoktató mesterek, mérnökök hiánya az Oktatási Minisztériumot is foglalkoztatja, a kérdés tegnap is felmerült a Mircea Dumitru miniszter által összehívott megbeszélésen, mondta el lapunknak Király András. Az oktatási államtitkár szerint a gondok orvoslása egy hosszabb folyamat, az utánpótlást csak úgy lehet biztosítani, ha sikerül helyreállítani a pedagógusi szakma becsületét, ha lesz politikai akarat arra, hogy az oktatók munkáját tisztességesen megfizessék.
Elsősorban a vidéki tanintézetekből, az elszigetelt falusi iskolákból kapnak értesítést arról, hogy ha nyugdíjba megy egy tanár, vagy más pályát választ, akkor nehezen találják meg az utódját, ez a városi iskolákra nem jellemző. A szakpolitikus szerint az lenne az ideális, ha minden közösség ki tudná termelni a saját értelmiségi rétegét, a fiatalok a tanulmányaik befejezése után visszatérnének a szülőfalujukba, és ott folytatnák a munkát.
Király András ugyanakkor rámutatott: a szaktárcának nincs beleszólása az állások elosztásába, betöltésébe, azt a versenyvizsgák eredményeinek alapján a tanfelügyelőségek intézik, tehát szerinte helyben kell megoldást találni. Kifejtette, a minisztérium igyekszik egyszerűsíteni a bürokratikus folyamatokat, így a vizsgákat is, de „egy bizonyos szint alá nem mehet”. Úgy vélte, az elméleti pályára lépőket nagyobb megbecsülés kellene övezze, és ez már a középiskolában megkezdődhet, ha a terveknek megfelelően visszavezetik a felvételit. „Ezzel felértékelődhet az elméleti oktatás, hiszen jelenleg még átmenő jegy sem szükséges ahhoz, hogy egy gyerek bejusson elméleti középiskolába” – mondta Király András.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 27.
Indul az új színházi évad
Tegnap kezdődtek a Tamási Áron Színház legújabb előadásának felújító próbái Sardar Tagirovsky irányításával. A Tamási Áron Zöld ág című regénye nyomán készült Zongota című előadás, melyet a nyár folyamán már bemutattak Gyulán, a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként az író halálának 50. évfordulója alkalmából kerül műsorra. A szentgyörgyi bemutatót, mely sok szempontból különbözni fog a nyári szabadtéri előadástól, szeptember 14-ére tervezi a színház.
Bérletek szeptember 5-étől kaphatóak a városi kulturális szervezőirodában, az új évad produkciói a már említett Zongota című előadást követően időrendben a következők: Igor Bauersima: norway.today (Kövesdy István rendezésében), Ray Cooney: Funny Money, mely magyar fordításban más címmel kerül majd bemutatásra (Zakariás Zalán rendezésében), Bertolt Brecht: A városok sűrűjében (Porogi Dorka rendezésében), és Harold Pinter: Ünnep (Alexandru Dabija rendezésében). Ezek mellett a korábbi évadok fontosabb előadásait is műsoron tartja a színház. Vass Zsuzsanna és Rácz Endre személyében két új, fiatal színésszel gyarapodott a Tamási Áron Színház társulata, akiket a Bocsárdi László által rendezett Liliom című előadásban már láthatott a szentgyörgyi közönség, de valójában az idei lesz az első teljes évaduk a színháznál. Szeptember közepén indul a színház új honlapja, mely minden bizonnyal szebb, korszerűbb, átláthatóbb lesz a korábbinál, és amely ezután a www.tasz.ro címen várja az érdeklődőket. M Stúdió
Az M Stúdió Mozgásszínház már augusztus 16-án elkezdte az új évad első produkciójának próbáit az új stúdióban. A Radu Afrim által rendezett és az Andrei Mureşanu Színházzal koprodukcióban készülő új, kétnyelvű előadás címe még ismeretlen, mert a próbák során írják a darabot, a szövegkönyvet maga a rendező készíti, akit Andreea Gavriliu koreográfus és Márton Imola, a társulat vezetője segít munkájában, aki ezúttal fordítóként van jelen a próbákon. A történet egy tömbházban játszódik, és egy házaspár válópartija körül bontakozik ki, melyben mindenféle furcsa alakok jelennek meg. Az előadás bemutatója objektív okok miatt decemberre tolódik, így valószínűleg az évad második produkciójával, a Fehér Ferenc által jegyzett színházi westernnel majdnem egy időben kerül bemutatásra. Az évad harmadik előadását Bocsárdi László rendezi jövő tavasszal. A decemberi első új bemutatóig a korábbi évadok előadásait láthatja a közönség, de olyan régi produkciók is felújításra kerülnek, mint A per, a Törékeny és a Körtánc.
Az M Stúdió társulata is új színésszel gyarapodott az idei évadtól, a zilahi származású Deák Zoltán idén végzett a Kolozsvári színművészeti egyetemen.
Cimborák Bábszínház
A bábszínház bizonytalan helyzetben kezdi az új évadot, melyben nagyon nehéz tervezni, de a társulat művészeti vezetője, Péter Orsolya bízik abban, hogy a mostoha körülmények ellenére is sikerül megtartani a vállalt három új bemutatót, ezenkívül pedig sokat fognak turnézni, régebbi előadásokat újítanak fel, és megszervezik a korábbi években nagy sikernek örvendő mesebarangolásokat is. A bizonytalan helyzet oka, hogy a társulat még mindig távol áll attól, hogy állandó játszóhellyel rendelkezzen. A város vezetősége megrendelt egy teljes felújítási tervet az új bábszínháznak. Egyelőre még kérdéses tehát, hogy milyen előadással indul az új évad, próbálnak olyan bábdarabot, mesét találni, ami szabadtéri játszásra alkalmas, vagy amit bármilyen játéktérre könnyen lehet adaptálni. Az évad első felében a bizonytalan tényezők miatt nem hívnak vendégrendezőt, tavasszal azonban a tervek szerint B. Fülöp Erzsébet Marosvásárhelyi színésznő fog rendezni a társulatnál egy gyerekeknek szóló vásári komédiát. Hamarosan a bábszínház is új színészekkel gyarapodik: a nyár folyamán hirdetett két bábszínészi állásra többen jelentkeztek, a velük való személyes találkozásokra, versenyvizsgára a jövő hét elején kerül sor.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap kezdődtek a Tamási Áron Színház legújabb előadásának felújító próbái Sardar Tagirovsky irányításával. A Tamási Áron Zöld ág című regénye nyomán készült Zongota című előadás, melyet a nyár folyamán már bemutattak Gyulán, a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként az író halálának 50. évfordulója alkalmából kerül műsorra. A szentgyörgyi bemutatót, mely sok szempontból különbözni fog a nyári szabadtéri előadástól, szeptember 14-ére tervezi a színház.
Bérletek szeptember 5-étől kaphatóak a városi kulturális szervezőirodában, az új évad produkciói a már említett Zongota című előadást követően időrendben a következők: Igor Bauersima: norway.today (Kövesdy István rendezésében), Ray Cooney: Funny Money, mely magyar fordításban más címmel kerül majd bemutatásra (Zakariás Zalán rendezésében), Bertolt Brecht: A városok sűrűjében (Porogi Dorka rendezésében), és Harold Pinter: Ünnep (Alexandru Dabija rendezésében). Ezek mellett a korábbi évadok fontosabb előadásait is műsoron tartja a színház. Vass Zsuzsanna és Rácz Endre személyében két új, fiatal színésszel gyarapodott a Tamási Áron Színház társulata, akiket a Bocsárdi László által rendezett Liliom című előadásban már láthatott a szentgyörgyi közönség, de valójában az idei lesz az első teljes évaduk a színháznál. Szeptember közepén indul a színház új honlapja, mely minden bizonnyal szebb, korszerűbb, átláthatóbb lesz a korábbinál, és amely ezután a www.tasz.ro címen várja az érdeklődőket. M Stúdió
Az M Stúdió Mozgásszínház már augusztus 16-án elkezdte az új évad első produkciójának próbáit az új stúdióban. A Radu Afrim által rendezett és az Andrei Mureşanu Színházzal koprodukcióban készülő új, kétnyelvű előadás címe még ismeretlen, mert a próbák során írják a darabot, a szövegkönyvet maga a rendező készíti, akit Andreea Gavriliu koreográfus és Márton Imola, a társulat vezetője segít munkájában, aki ezúttal fordítóként van jelen a próbákon. A történet egy tömbházban játszódik, és egy házaspár válópartija körül bontakozik ki, melyben mindenféle furcsa alakok jelennek meg. Az előadás bemutatója objektív okok miatt decemberre tolódik, így valószínűleg az évad második produkciójával, a Fehér Ferenc által jegyzett színházi westernnel majdnem egy időben kerül bemutatásra. Az évad harmadik előadását Bocsárdi László rendezi jövő tavasszal. A decemberi első új bemutatóig a korábbi évadok előadásait láthatja a közönség, de olyan régi produkciók is felújításra kerülnek, mint A per, a Törékeny és a Körtánc.
Az M Stúdió társulata is új színésszel gyarapodott az idei évadtól, a zilahi származású Deák Zoltán idén végzett a Kolozsvári színművészeti egyetemen.
Cimborák Bábszínház
A bábszínház bizonytalan helyzetben kezdi az új évadot, melyben nagyon nehéz tervezni, de a társulat művészeti vezetője, Péter Orsolya bízik abban, hogy a mostoha körülmények ellenére is sikerül megtartani a vállalt három új bemutatót, ezenkívül pedig sokat fognak turnézni, régebbi előadásokat újítanak fel, és megszervezik a korábbi években nagy sikernek örvendő mesebarangolásokat is. A bizonytalan helyzet oka, hogy a társulat még mindig távol áll attól, hogy állandó játszóhellyel rendelkezzen. A város vezetősége megrendelt egy teljes felújítási tervet az új bábszínháznak. Egyelőre még kérdéses tehát, hogy milyen előadással indul az új évad, próbálnak olyan bábdarabot, mesét találni, ami szabadtéri játszásra alkalmas, vagy amit bármilyen játéktérre könnyen lehet adaptálni. Az évad első felében a bizonytalan tényezők miatt nem hívnak vendégrendezőt, tavasszal azonban a tervek szerint B. Fülöp Erzsébet Marosvásárhelyi színésznő fog rendezni a társulatnál egy gyerekeknek szóló vásári komédiát. Hamarosan a bábszínház is új színészekkel gyarapodik: a nyár folyamán hirdetett két bábszínészi állásra többen jelentkeztek, a velük való személyes találkozásokra, versenyvizsgára a jövő hét elején kerül sor.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 2.
Rendhagyó módon, a társulat tagjainak jelenlétében tartott sajtótájékoztatót a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, Deák Gyula Levente és művészeti vezetője, Ivácsony László. Ez alkalomból a média képviselői nem csak a terveikről kaptak tájékoztatást, hanem a gondjaikról is, ugyanakkor alkalmuk nyílt meghallgatni a táncosok által megfogalmazott gondolatokat és belepillantani a mindennapjaikba.
Az alacsony fizetések miatt időnként cserélődő tagságra vonatkozóan megtudtuk, az elmúlt évadban csupán egy fiú hagyta el őket. Ez már csak azért is örvendetes dolog, mert sok időbe és energiába kerül egy profi táncos kiképzése. Versenyvizsga nyomán a női kar egy fővel bővült, és erre hamarosan a férfiaknál is sort kerítenek.
Évadnyitó előadásukat, a felújított Két kezem forgatta, szívem táncoltatta címűt szeptember 6-án 20 órakor, rossz idő esetén másnap ugyanabban az időpontban tartják a város felújított főterén, a belépés ingyenes. Így szeretnének a teljesítményükből ízelítőt nyújtani az előadásaiktól eddig távol mAradó érdeklődőknek.
Színpadra álmodói szerint a darab egy Kárpát-medencei forgós-forgatós táncok világából építkező folklórmű, egy órán át tartó barokkos tánchömpölygés, melyben az alkotók történetelmesélés helyett érzések és benyomások megragadására törekedtek. Ezáltal azonban súlyos kérdések vetődnek fel: hogyan láthatja magát a hagyományos társadalomban felnövő kislány, menyasszony, asszony, és hogyan látják őt a többiek? Van-e boldogság a gyermekkor tiszta világa után, van-e boldogság a szerelem megtalálása után? Mi az, ami az utat megtölti tartalommal, a költő szavát parafrazálva: át tudjuk-e vinni a szerelmet a túlsó partra? Végül, de nem utolsósorban, át tudjuk-e adni értékrendünket a következő generációnak?
Szeptember 14-én 19 órakor a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként kerül sor a Zongota című előadás bemutatójára, mely Tamási Áron Zöld ág című regényének továbbgondolása, és az író halálának 50. évfordulója alkalmából készült. A tájékoztatón elhangzottak szerint „a Zöld ág minden ember boldogságkereséséről, beteljesülés vágyáról szól, a mindannyiunkban ott élő nosztalgiáról a gyerekkor iránt, az egyszerűbb élet iránt. Zongota völgye Erdélyben van, ahol a természet és a látomás egybefonódik, ahogyan az emberben is együtt él a racionális és irracionális.”
A Mundruc című előadásuk bemutatóját 2017. április-májusára tervezik. Ezen kívül műsoron tartják a Szerencsekrajcár, Erdély-menyegző, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta, Böjttől böjtig, valamint Az én mesém című előadásokat, és felújítják A bandát. Október 13–16. között a Háromszék Táncegyüttes szervezésében rendezik meg Sepsiszentgyörgyön az erdélyi hivatásos táncegyüttesek 12. találkozóját, a november 11–13. között zajló 28. népzene- és néptánctalálkozó meghívottja pedig a Duna Művészegyüttes lesz.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az alacsony fizetések miatt időnként cserélődő tagságra vonatkozóan megtudtuk, az elmúlt évadban csupán egy fiú hagyta el őket. Ez már csak azért is örvendetes dolog, mert sok időbe és energiába kerül egy profi táncos kiképzése. Versenyvizsga nyomán a női kar egy fővel bővült, és erre hamarosan a férfiaknál is sort kerítenek.
Évadnyitó előadásukat, a felújított Két kezem forgatta, szívem táncoltatta címűt szeptember 6-án 20 órakor, rossz idő esetén másnap ugyanabban az időpontban tartják a város felújított főterén, a belépés ingyenes. Így szeretnének a teljesítményükből ízelítőt nyújtani az előadásaiktól eddig távol mAradó érdeklődőknek.
Színpadra álmodói szerint a darab egy Kárpát-medencei forgós-forgatós táncok világából építkező folklórmű, egy órán át tartó barokkos tánchömpölygés, melyben az alkotók történetelmesélés helyett érzések és benyomások megragadására törekedtek. Ezáltal azonban súlyos kérdések vetődnek fel: hogyan láthatja magát a hagyományos társadalomban felnövő kislány, menyasszony, asszony, és hogyan látják őt a többiek? Van-e boldogság a gyermekkor tiszta világa után, van-e boldogság a szerelem megtalálása után? Mi az, ami az utat megtölti tartalommal, a költő szavát parafrazálva: át tudjuk-e vinni a szerelmet a túlsó partra? Végül, de nem utolsósorban, át tudjuk-e adni értékrendünket a következő generációnak?
Szeptember 14-én 19 órakor a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként kerül sor a Zongota című előadás bemutatójára, mely Tamási Áron Zöld ág című regényének továbbgondolása, és az író halálának 50. évfordulója alkalmából készült. A tájékoztatón elhangzottak szerint „a Zöld ág minden ember boldogságkereséséről, beteljesülés vágyáról szól, a mindannyiunkban ott élő nosztalgiáról a gyerekkor iránt, az egyszerűbb élet iránt. Zongota völgye Erdélyben van, ahol a természet és a látomás egybefonódik, ahogyan az emberben is együtt él a racionális és irracionális.”
A Mundruc című előadásuk bemutatóját 2017. április-májusára tervezik. Ezen kívül műsoron tartják a Szerencsekrajcár, Erdély-menyegző, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta, Böjttől böjtig, valamint Az én mesém című előadásokat, és felújítják A bandát. Október 13–16. között a Háromszék Táncegyüttes szervezésében rendezik meg Sepsiszentgyörgyön az erdélyi hivatásos táncegyüttesek 12. találkozóját, a november 11–13. között zajló 28. népzene- és néptánctalálkozó meghívottja pedig a Duna Művészegyüttes lesz.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)