Szilveszteri vígjáték a pénzről
Ray Cooney kortárs brit drámaíró Zakariás Zalán által rendezett darabjával zárja az évet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata. A Pénz az égből című bohózat, amelyet ma este 18 órától a nagyteremben láthat a közönség, az álmokról szól, az új élet reményéről, valamint arról, hogy miként viszonyul az ember a soha vissza nem térő lehetőségekhez.
Az előadás szervezőelve a nevetés – hirdeti a színház honlapja – mely Peter Brook véleménye szerint nagyon mélyen és általánosan emberi, a megmenekülés eszköze és „a legnagyobb ajándék, amit az emberiség Istentől kapott”. A híres angol rendező szerint minden helyzetben – még a legeslegnagyobb rettegés közepette is – eljön a pillanat, amikor az ember nem veheti csakis és teljesen komolyan önmagát és az életét. Zakariás Zalán rendező lapunknak elmondta, hogy a pénz által megváltozó emberi értékrendek nagyon is aktuális témáját járja körül az előadás, és reményei szerint nem fog csalódni az a néző sem, aki kacagni, szórakozni vágyik, és az sem, aki mélyebb tartalmakra kíváncsi. Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatában a középkorú Henry Perkins kishivatalnok születésnapi vacsorájára igyekszik haza, és a vonatról leszállva valaki másnak a táskáját veszi el, amelyben a szendvicse helyett vastag pénzkötegeket talál. Ez a temérdek pénz egyértelműen bűncselekményhez köthető, így Henry elhatározza, hogy lelép vele, még mielőtt a rendőrség meggyanúsítaná. Azonban előreláthatatlan események sora keresztezi a menekülni vágyó főhős útját, a félreértések hálójából pedig a maffia, rendőrség, haszonleső hivatalnokok, irigykedő barátok és rokonok nem engedik kiszabadulni. A pénz utáni hajsza lassan elképesztő méreteket ölt, a szereplők kifordulnak önmagukból, a naiv vígjáték pedig abszurd bohózattá változik. Az év utolsó éjszakájához ősi idők óta zajos, pompázatos felvonulások kapcsolódnak, az ostorpattogtatásból és dobverésből pedig máig megmaradt a felszabadulásra való igényünk – áll a színház közleményében. És mivel az ember minden időktől fogva közösségével együtt ünnepli az év utolsó napját, a Tamási Áron Színház társulata is fontosnak tartja, hogy szilveszter estéjén a közönségével, közösségével ünnepeljen. Az előadás szereplői: Szalma Hajnalka, Rácz Endre, Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Szakács László, Benedek Ágnes, Nagy Alfréd, Fekete-Lovas Zsolt. Fordító, dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor, díszlet-, és jelmeztervező: Csiki Csaba. A szilveszteri előadást követően, január 3-án 19 órától tartják a Pénz az égből hivatalos bemutatóját, további előadások január 4-én és 19-én.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Jól fog a béremelés a színházaknál
Természetesen jól jön az 50 százalékos béremelés a színészeknek, a műszaki személyzetnek egyaránt – mondták el erdélyi magyar színházak vezetői a Krónikának. A kormány múlt heti döntése értelmében február elsejétől 50 százalékkal növelik a közpénzekből működtetett kulturális intézményekben dolgozó előadóművészek – színészek, zenészek, táncosok, valamint a kiszolgáló személyzet juttatását.
Széles skálán mozog a színészek fizetése
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője lapunk kérdésére kifejtette, korábban a színészek fizetése olyan kevés volt, hogy a színházak vezetőinek különböző – törvényes – trükköt kellett kitalálniuk, külső forrásokból kellett pénzt szerezniük ahhoz, hogy például a színészek lakhatását támogatni tudják. Mint részletezte, az erdélyi magyar és általában véve a kisebbségi színjátszásra vonatkoztatva is érvényes az, hogy a színészeknek csak egy nagyon szűk rétege tud elvétve a színházi fizetés mellett más bevételekhez jutni filmszerepekből és hasonló pluszmunkákból. „Ezért úgy gondolom, az előadóművészek megbecsülése fontos lépés, a béremelés mindenképpen pozitívan befolyásolja a színészek életminőségét” – magyarázta Visky.
Kifejtette, a színészek fizetése meglehetősen széles skálán mozog, ezelőtt néhány hónappal már történt egy fizetéskiigazítás a korábbi kormány döntésének köszönhetően, ezáltal csökkent a fizetések közötti különbség. „Az ötvenszázalékos emelés persze hogy jelentős, mindenki nagyon is megérzi ezt. Ebből viszont nem következik az, hogy a színészek flottul meg tudnak élni, de lehet, hogy könnyebben tudnak hitelt felvenni lakásvásárlásra, másként tekinthetnek a családjukra, amit igazán fontos szempontnak tartok” – magyarázta Visky András.
A színészek fizetése természetesen attól is függ, hogy fiatal pályakezdőről vagy régóta a pályán dolgozó művészről van szó. Visky elmondta, a „kiszolgáló” személyzetnek szintén gyarapodott a fizetése, őket is beleszámítva a fizetések 1500 és 4500 lej között mozognak, egy pályakezdő színész 2000 lej körüli összeget keres havonta, a régiséggel rendelkező színészek bére pedig a 4500 lejt is elérheti.
Kérdésünkre, hogy a kiszolgáló személyzet bérének emelése mennyiben segítheti hozzá a színházakat, hogy szakképzettebb embereket alkalmazzanak, Visky András úgy fogalmazott, ez azért is nagyon fontos kérdés, mert a színházaknak eddig nem volt arra lehetőségük, hogy kifizessék a túlórákat, holott a műszaki személyzet elképesztő munkát végez. „Nagyon örvendetes, hogy az ő fizetésük is nőtt” – mondta a művészeti igazgató. Hozzáfűzte, általános jelenség, hogy a színházak arra kényszerülnek, a saját műszaki személyzetüket képezzék ki.
„Nagy színházi kultúrákban létezik mesterképző hangtechnikusoknak, nálunk erre egyelőre nincs lehetőség, még a magyarországi – egyébként nagyon hasznos – középiskola utáni szakképzés sincs meg Romániában. Ez nagy hiányosság a művészeti intézmények számára. Egyetemi oktatóként mondom, folyamatosan keressük a lehetőséget, az egyetemen belül hogyan lehetne ezt a képzést úgy megoldani, hogy valódi verseny legyen ezen a munkaerőpiacon is” – mondta a művészeti vezető. Ha a bérek lényegesen nagyobbak lennének, és a színház vezetőségének nagyobb szabadsága lenne abban, hogy ezeket a teljesítmény függvényében differenciálja, akkor a műszaki személyzet számára is valódi verseny volna, ami érezhető színvonal-növekedéssel járna.
Visky András kérdésünkre kitért arra is, hogy ami a külföldi munkavállalást illeti, az erdélyi magyar színészek számára nem pusztán anyagi kérdés, az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy akkor vállalnak munkát külföldön, ha megfelelő szakmai kihívásban van részük. Visky szerint egyébként meg nem jellemző, hogy a színészek külföldre vándorolnának, azok a színészek, akiknek munkájuk van itthon, csak elvétve vállalnak munkát külföldön, elsősorban Magyarországon. A béremelésnek e tekintetben is lehet visszatartó ereje, de a szakmai szempontok nagyon komolyan latba esnek egy-egy hasonló döntés meghozatalakor.
Visszásságok, egyenlőtlenségek várhatók
Ahogy Moldova György is mondja, nincs az a pénz, ami rosszul jönne – mondta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila a színészek 50 százalékos béremeléséről. Az igazgató szerint azért is előnyös, mert sok színművész az alacsony bérre hivatkozva olyan produkciókban szerepelt, amelyek véleménye szerint nem összeegyeztethetők a vásárhelyi nemzeti színházban dolgozó művészek státusával. Gáspárik megjegyezte, nem ez az első 7javadalmazási mód, amely érinti a színészeket.
„Augusztusban a Cioloş-kormány ki akarta egyenlíteni a béreket, mert addig lobbi alapján dőlt el, hogy melyik színházban mennyit keresnek. Craiován például akkor még háromszor annyit keresett egy kezdő színész, mint nálunk, Vásárhelyen. Ez a bérkiegyenlítés megtörtént, mert mi a minisztérium hatáskörébe tartozunk, s így decemberben már jóval többet kaptak a színészeink, ami most megint emelkedik 50 százalékkal” – magyarázta Gáspárik.
A vásárhelyi színiigazgató más összegekről beszélt, mint kolozsvári kollégája. Mint mondta, Vásárhelyen decemberben egy kezdő színész 2050 lejt keresett, amit ha most megemelnek 50 százalékkal, akkor az 3000 lejes fizetést jelent, erre az igazgató szerint rájön a régiség is, így 3500 lejre is emelkedhet a bérezés. A vezető színészek decemberben már 4 és 5 ezer lej közötti fizetést kaptak kézhez, ami a kormányhatározat életbelépése után februártól 7-8 ezer lejre emelkedik – tudjuk meg Gáspáriktól. Meg nem erősített források szerint ez még kiegészül a kiszállási díjakkal, így egy színész még évi további 5-6 ezer lejjel kiegészítheti keresetét.
Gáspárik szerint a mostani kormányhatározat nagy hiányossága, hogy nem vonatkozik minden színházi dolgozóra. „Nem vonatkozik a fizetésemelés mindenkire, ezért óriási feszültségek lesznek a színpad körül. Nem vonatkozik a könyvelőre, a humán igazgatóra, ugyanakkor ezért történhet meg, hogy a kellékes kétszer annyit keres, mint a művészeti vezető. Keresztes Attila művészeti vezető 2000 lejes fizetése fele a kellékes 4000 lejes bérének” – tette hozzá Gáspárik.
Az önkormányzat nehezen teremti elő a pénzt
Stier Péter, a szatmárnémetiHarag György Társulat adminisztratív igazgatója elmondta, a színházat a városi önkormányzat tartja fenn, amellyel már egyeztettek a béremelésről. „Ahogy a helyzetet látjuk, reálisnak tűnik az 50 százalékos béremelés, bár a helyi vezetésnek valószínűleg nagyon nehéz lesz előteremtenie a pénzt a színházi alkalmazottak és a filharmóniában dolgozók megnövekedett fizetésére. A városvezetés jelezte, valószínűleg a megyei tanácstól kérnek majd segítséget, de erre korábban is volt már példa” – fejtette ki Stier Péter.
Hozzátette, a szatmári magyar társulat és a filharmónia előadásai is nagyon népszerűek, így az önkormányzat mindig is támogatta az intézmények működését. „Mindazonáltal mindig is érezhető volt a különbség a minisztérium hatáskörébe tartozó és az önkormányzatok által fenntartott színházak dolgozóinak bére között, hiszen más-más struktúra szerint fizették őket. A mostani döntéssel ez valamelyest kiegyenlítődni látszik, de azért továbbra is lesz különbség” – mondta az adminisztratív igazgató.
Akárcsak Gáspárik Attila, Stier Péter is furcsának tartja a kormány rendelkezését, miszerint semmilyen vezető vagy középvezetői funkciót betöltő színházi alkalmazottnak nem emelkedik a bére, például a direkt menedzsmentben dolgozóknak, a könyvelőknek, művészeti vezetőknek, technikai vezetőknek, produkciós vezetőknek, gazdasági igazgatóknak. Így az a helyzet állhat elő, hogy egy kezdő vagy csak nemrég a szakmában dolgozó színész vagy díszlettervező többet fog keresni, mint a vezető beosztásban dolgozók.
Megkerestük a helyi városvezetés hatáskörébe tartozó sepsiszentgyörgyiTamási Áron Színházat és az önkormányzatot is, tőlük azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még tanulmányozzák a kérdést, és a következő napokban nyilatkoznak érdemben a béremelésekről.
A színészeket váratlanul érte a béremelés
„Annyira meglepett, hogy nem nagyon hittem el a dolgot. Tíz éve dolgozom a szakmában, és valahogy mindig valószerűtlennek tűnt egy komolyabb fizetésemelés. Köztudott, hogy színészként nehéz megélni, mert nincs megfizetve a szakma, és ezt az ember, azt hiszem, már pályaválasztáskor számításba veszi. Annak különösen örülök, hogy a kisegítő személyzet is kapott fizetésemelést, hiszen azt tudom, hogy a műszakiak nagyon kimerítő munkát végeznek a magas előadásszám miatt” – értékelt a Krónikának Györgyjakab Enikő, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. Hozzáfűzte, aggasztja, hogy országos szinten van-e gazdasági realitása a bérek ekkora léptékű emelésének, azaz hosszú távon fenntartható-e az intézkedés.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)

Nem szűnik meg a Peda jogi státusza
Nem szűnik meg a Benedek Elek Pedagógiai Líceum jogi státusza, de több változást is tartalmaz a Székelyudvarhely oktatási hálózatának szerkezetéről szóló új terv, amelyet az önkormányzat a héten küldött el a megyei tanfelügyelőségnek.
A terv szerint átcsoportosítások lesznek a napközik esetében, ám Lőrincz Edit, az önkormányzat oktatási szakbizottságának elnöke szerint ebből semmit nem fognak érezni az állami napközikbe járó gyerekek, sem szüleik – „csupán más írja alá a papírokat”, hiszen adminisztratív okok miatt történnek a módosítások.
„Nem működhet önálló jogi státusszal óvoda, ha 150 alatti gyereklétszámmal rendelkezik, éppen ezért szükséges volt az átcsoportosítás, hiszen volt olyan intézmény, amelynek megmaradása kérdésessé vált a jogszabály miatt, holott szükség van rá” – magyarázta Lőrincz Edit, hozzáfűzve, arra figyeltek a terv kidolgozásakor, hogy a város összes körzetének legyen napközije.
Elmondása szerint a Ficánka Napközi Otthon esetében merült fel, hogy az előkészítő osztályba készülő gyerekek miatt nem lesz meg a működéshez szükséges létszám, noha a Csereháton lakó gyerekek többsége oda kerül. Az új terv szerint a Ficánka a meglévő mellett még egy óvodai csoportot indít a Budvár Szociális Központban, a Csereháton pedig tipegő csoport indul, illetve terveznek egy vegyes csoportot is.
A Bethlen Gábor utcai Napsugár Napközi Otthon három tagóvodával rendelkezik, az egyik a Tamási Áron utcában, a másik pedig Szombatfalván van, így földrajzilag is távol esnek egymástól, ezért adminisztratív szempontból módosítottak. A Villanytelepi Napközi Otthonhoz átkerült a Bethlen Gábor 10. szám alatt működő Napsugár Napközi Otthon, a jelenleg a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségében működő Csicsergő napközit pedig a Malom utcai Zsibongó napközihez rendelik hozzá jogilag – tájékoztatott Lőrincz Edit.
A Wesselényi Miklós utca 15. szám alatt lévő szombatfalvi napközi, amely eddig a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségébe tartozott, jövőtől a Nicolae Bălcescu utca 2. szám alatti Eszterlánc Napközi Otthonhoz kerül. A Csillagvár és a bethlenfalviKipi-kopi Napközi Otthon esetében nem lesz változás.
„Nem volt kényszer, nem volt erőszak, maguk között beszélték meg és hozták meg a döntést az igazgatók, hozzáállásuk példaértékű volt, ennek köszönhetően jött létre hat erős napközi” – mondta Lőrincz Edit. Hozzátette, hogy a Napsugár Napközi Otthon korábbi igazgatója, Bunta Gyöngyi idén nem indult az igazgatói versenyvizsgán, de a tanév végéig még ő vezetheti a napközit. Azt is elmondta, hogy az igazgatók megegyeztek abban, egymás körzetéből nem „halásszák” el a gyerekeket.
A Kósba költözik az asszisztensképző
A következő hetekben végleges döntést hoznak arról is, hogy a Tamási Áron Gimnázium alárendeltségéből a Kós Károly Szakközépiskolába „költözzön” az Egészségügyi Technikum.
„Az lenne a cél, hogy önálló intézményként működjön az asszisztensképző, erre is keressük a megoldást, ám egyelőre arról szólnak a tárgyalások, hogy a helyszínt áthelyezzük a Kós Károly Szakközépiskolába” – mondta Lőrincz.
Ennek egyik oka, hogy így felújított termekben, „jó kabinetrendszerben” tanulhatnak a technikum tanulói, illetve ezzel „tehermentesítenék” a Tamásit is. „A Kós nagyon szívesen fogadja a technikumot” – fogalmazott Lőrincz Edit. A költözésről a végső döntést az asszisztensképző vezetősége hozza meg. A városháza a tanfelügyelőségtől néhány hetes halasztást kért az oktatási hálózat tervének végleges kialakítására.
A városháza egy átfogó felmérést is megrendelt az oktatási stratégia kidolgozásához. „Mivel nem voltak egyértelműek a vélemények, és néhány intézményvezető részéről elhangzott felvetések nagy port kavartak, a városháza egy külső szakmai csoportot kért fel az oktatás felmérésére” – mondta Lőrincz Edit.
A hivatal közleménye szerint az új városfejlesztési tervek részeként alakítják ki az új oktatási stratégiát, ezért fókuszcsoportos megbeszéléseket is tartottak, és közel száz szakember véleményét kérdezték meg. Továbbá március 15-éig egy tanulmányt is készítenek a diákok és szülők elvárásairól, a vállalkozások igényeiről, valamint az oktatási egységek tanári állományáról és felszereltségéről. A tanulmány eredményeit hosszú távon, legalább öt-tíz évre alkalmaznák a városi iskolahálózat megszervezésében.
Huszonöt tanegység, nyolcezer gyerek
Jelenleg a székelyudvarhelyi iskolahálózat 25 oktatási intézményből áll, melyekbe összesen 8155 diák jár – derül ki a tájékoztatóból, amit a polgármesteri hivatal sajtóosztálya küldött szerkesztőségünkbe. Hét önálló jogi személyiséggel rendelkező, állami finanszírozású napközi otthon, egy, a Kerekerdői Katonai Alakulathoz tartozó napközi, egy magánóvoda, négy általános iskola, nyolc középiskola, a Sportiskola és a Cimbora Ház alkotja az udvarhelyi oktatási hálózatot.
Veres Réka
Székelyhon.ro

A székelyudvarhelyi kódex kalandos vándorlása
A székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a mohácsi vész esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt az 1876-os felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Ma viszont már újra biztonságos helyen, a Tamási Áron Gimnázium páncélszekrényében őrzik a székelyudvarhelyi kódexet. A közel fél évezredes könyv kalandos vándorlásának és hazakerülésének jártunk utána.
A fiatal lány a klastrom cellájából nem láthatta a tornyot, amit Hunyadi János, a törökverő építtetett csaknem nyolcvan évvel korábban. Ez a torony még sokáig állni fog még azután is, hogy az oszmán porba gázolja a sereget, a királyt, az országot. Kis idő múlva a kertben látni, kezében egy imakönyvnél nem nagyobb, de vastagabb könyvecske. Belepillant olykor, csak hogy megállapítsa, a bátyjától kapott ajándék kétszeresen is Judit könyve, őt ugyanis úgy hívják, Nyújtódi Judit, s a kézzel írott munka is a Judit könyve a Bibliából. Amit a katolikusok deuterokanonikusnak mondanak, a protestánsok pedig apokrifnak, de csak majd jóval később. Erről most kár és vétek bölcselkedni, a reformátor vitairatát röpke tíz éve hogy kiszegezték a wittenbergi templom főkapujára. Judit a tövisi ferences kolostorban apáca, ami pedig Erdélyben van, távol a világtól, értelemszerűen még távolabb Luthertől. És egyébként akitől e nyelvbotlasztó elnevezés származik, Sziénai Sixtus, amikor Judit testvérbátyja kijelöli az első oldal tükrét és tintába mártja tollát, még csupán hatéves, egészen biztos, még a porban játszott és nem a második kánonhoz tartozó istenes irodalom könyvein agyalt. András viszont Szent Ferenc rendjének frátere Udvarhelyen. Igen, Nyújtódi András fordította, ő másolta és bevallottan húgának ezt a munkát. A liturgikus könyvek, a Szentírás mind latinul íródnak, testvérhúgát a szép magyar nyelvre fogja imigyen.
Mérgezett idők
Nem esik nehezemre bevallani, Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdáira gondoltam miközben e tizenhatodik század harmadik évtizedére időzített helyzetvázlatot írtam. Amikor Judit apáca kezében először látni a könyvet, nagyjából két év eltelt már a mohácsi vésztől, addigra a középkori regionális nagyhatalom – s ez a magyar királyság – agonizál, majd kimúlik. Igen, a székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a tragédia esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni, s e nem csekély munkára ráment a következő esztendő is. Keletkezésének története tehát fekete évhez kötődik, amire sokszor hivatkoznak mindmáig a hivatásos történészek, sőt, a huszadik meg a huszonegyedik század politikusai. A történelem madárjósai, az írók nemkülönben, és logikus, mind egyetlen jelentésében: hogy ott, akkor és azzal kezdődött a nemzet romlása.
A kódex vándorlásának krimibe illő fordulatait igyekszem értelmezni minduntalan, az ezekből adódó lehetséges következtetéseket és következményeket, ám csakhamar rájövök, a bűntény vagy a bűntényszerű helyzetmódosulás az, aminek az elmaradása miatt mégsem krimi a történet. Úgy tudom, senki nem halt meg ezért a bőrkötésű könyvért, bár tagadhatatlan, egész sor érdemtelen vagy hitvány dologért haltak s halnak meg emberek. A krimi tehát elmarad, és marad egy a maga huszadik századiságában jellemző vándorlástörténet. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Kódexünket nagy szerencsénkre Jancsó Ádám, az ottani gimnázium igazgatója találta meg, és látva, hogy régi holmi, beadta a római katolikus plébániára, ahonnan átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba.
Tizenöt esztendővel a történtek után megint Udvarhely jön képbe. Mészáros Imre, a katolikus státus egykori európai műveltségű tanára volt akkoriban a gimnázium igazgatója. Igen, akit még ma is Mészi tatának emlegetnek nagy rokonszenvvel az öregek. Honnan, honnan nem, ő tudta, hogy a gimnázium kódexe megvan s hol van. Mészáros Imre elmondta Albert Dávid történelemtanárnak-aligazgatónak a történetet, aki nekiállt, hogy visszaszerezze. Fiatal volt és bátor, teszi hozzá az emlékező, ám a bátorság hamar fogyó valami volt akkoriban, az 1956-ot követő időkben. Kint is, itthon, Erdélyben is. A nemrég még felekezeti iskolában szolgáló tanárokat megfélemlítették, egykettőre reakciós, osztályellenség, ellenforradalmár lett bárki már csak a gyanú okán is. Ebben a mérgezett időben az aligazgató olyat is csinált, hogy meghívta Szabó Dezső húgát, találkozzon a tanulóközösséggel. Az írót, aki az udvarhelyi főreál franciatanára is volt a múlt század elején négy kerek éven át, s aki Budapest ostromának napjaiban halt meg, csak a hetvenes években kezdték úgy-ahogy emlegetni, addig a harmadik utas koncepció (szerintem több, politikai doktrína) kidolgozóját horthyfasisztának mondták. S Albert Dávid, az akkori végzős évfolyamelső mondott díszbeszédet 1956. március 15-én a kolozsvári egyetem aulájában, mire Balogh Edgár, a rektor odalépett hozzá, köszönöm neked, fiam, gyönyörűen beszéltél, mondta neki könnyes szemmel. Mindezt nincs hogyan beleírni a közvetlen kódextörténetbe, ám beszélnünk kell róla, mert ez idő tájt, ilyen s hasonló hangulatú történetek közepette volt a fordulópont. Albert Dávid levelet írt az OSZK-nak, személyesen a könyvtár igazgatójának, dr. Jóború Magdának. Az üzenetváltás protokolluma szerint válaszra vártak, de semmi. Kis idő múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, diplomáciai postán, kísérőlevéllel...
.. megérkezett a kódex.
Amit Albert Dávid annyi idő teltén elmond, hogy a történet végére jó darabig még nem lehet pontot tenni. Mert igaz, hogy kalandosan hazakerült a ritkábban Nyújtódinak, máskor meg Székelyudvarhelyinek mondott kódex, de a mindenható állam is közbeszólt ám, szokása szerint rendelkezett.
– Betettük a páncélszekrénybe a könyvet, de most más veszély környékezte. A levéltári törvényre hivatkozva ezt is be akarták gyűjteni, mire meggyőztem Boar Liviut, a megyei levéltár akkori igazgatóját, hogy változatlanul iskolánkban a helye, mert a mű nem levéltári műfaj. Sikerült megmentenünk a központosítástól, az album gymnasiit, a jezsuita iskola legrégibb anyakönyvét sajnos, be kellett szolgáltatnunk. Az így szabadított kódexszel lesétáltam Hubbes Évához, a dokumentációs könyvtár akkori vezetőjéhez, papírt írtunk, betettük a páncélszekrénybe. Aztán jött a rendszerváltás.
Derzsi András, a római katolikus plébánia gondnoka ezen a ponton folytatja: attól tartottunk, valami baja eshet a kódexnek. Azokban az időkben történt ez is, az is. Megbeszéltük Kovács Sándor főesperes úrral, kikértük a könyvtári állományból, itt, a plébánián helyeztük el. Egészen 2015 tavaszáig őriztük, akkor az iskola visszakérte.
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója megerősíti, valóban így, konfliktus-, de nem érzelemmentesen zajlott le a visszakérés, előtte a múzeum gyakran és hosszasan kikölcsönözte, kiállításokra hordozták. Visszakérték, visszakapták. Úgy tervezi, idővel közszemlére kerül, ám hogy így legyen, a nagy könyvtárakéhoz-kiállításokéhoz hasonlóan megteremtik azt a sajátos mikroklímát, ami minden kockázati tényezőt kiszűrve óvja a becses nyelvemléket.
Amit tudunk, és amit nem
A vázolt vándorlástörténet természetesen nem teljes. Az is érdekelne, csak létező források híján nincs honnan megtudnom, hogyan került az udvarhelyi gimnázium könyvtárába, ahol aztán tiszta véletlenül Szabó Sámuel kolozsvári kollégiumi tanár fedezte fel 1876-ban, egy értekezlet napjaiban. Bejegyzés segít, Fancsali Dániel gyergyói plébános, később udvarhelyi tanár és igazgató hozta magával 1810-ben s elhelyezte az iskola könyvtárának polcán. Hogy került hozzá, és egyáltalán ki tulajdona lehetett a tizennyolcadik században, a tizenhetedikben, még találgatni sem lehet. Nyújtódi András személye sem sokkal élesebb, mint a néhány száz évvel korábban élt krónikásé, akit mindmáig úgy hívunk, a Névtelen, mert puszta létezését leszámítva szinte semmi egyebet nem tudni róla. Pedig Nyújtódi fordította le és írta meg könyv kétharmadát, a már említett Judit könyvét és a második részt kitöltő katekizmust, amely tulajdonképpen a magyar nyelv legelső katekizmusa. No igen, tudni róla, hogy Krakkóban tanult.
Lukinich Imre gimnáziumi tanár, aki az 1907-es kiadás bevezetőjét írta, kinyomozta, hogy a család a kézdiszéki Nyújtód községből származik. A középkor mozgalmasságában több ágra szakadt, a Székely Oklevéltárban udvarhelyszéki, rugonfalvi, keresztúri, szentdemeteri előnévvel szerepelnek. Lukinich azt is kiderítette, hogy egy keresztúri előnevet használó Istvánnak a fiát Andrásnak, lányát Juditnak hívták, másik fiát meg Demeternek, utóbbi a tizenhatodik század második felében királybíró is volt. Végül pedig Benkő Elek, aki feldolgozta Székelykeresztúr középkori kályhacsempeleleteit, nemesi kúriájuk nyomait Keresztúrfalván találja meg. Ez is a történethez tartozik, még az az epizód is, amely eléggé szubjektív, de hihető: bátyja ösztökélésére annyira megbarátkozhatott a magyar nyelven íródott bibliai történettel, hogy a kódex harmadik részét, ezt a halálról szóló példák gyűjteményét feltehetően Judit apáca másolta. Mindent egybevetve a hat tartalmi rész hat kéz írása, amiből ha igaz, kettőnek sikerült utánanyomozni.
Judit könyve
Judit története egy ókori sztori (emez újkori kifejezés minden értelmében), több ősi nyelven létezik még a Krisztus előtti időkből. A Biblia és az Ezeregyéjszaka bővelkedik a hasonlóan gyönyörű és félelmetes mesékben. Asszíria uralkodója, Nabukodonozor nagy sereget küldött az izraeliek leigázására. Ostromgyűrűbe fogták a várost, Bethuliát, és amikor a védők már-már feladták, a nagyon szép és istenfélő özvegyasszony átment az ellenség táborába, Holofernész hadvezér bizalmába férkőzött. Leitatta, majd fejét levágva visszament övéihez. Az ostromlók szedték a sátorfát és eltakarodtak. Ezt az idők folyamán sokat prédikált epizódot az öregebbik Lucas Cranach is megfestette, és (véletlen egybeesés, persze) nagyjából akkor, amikor a székelyudvarhelyi Kódexet írta és díszítette Nyújtódi András. A kép a bécsiSzépművészeti Múzeumban látható. 
Még egy megjegyzés, a kötetnek van legújabb kori kiadása. (Székelyudvarhelyi Kódex 1526–1528. Régi Magyar Kódexek, 15. szám. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993.)
Oláh István
Székelyhon.ro

Történetek otthoni tájakon
Újabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”
Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. 
„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. 
Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. 
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)

Jubileumokra készülnek Erdőszentgyörgyön
Irodalom, színjátszás, lapkiadás és megannyi más fogalom is köthető a Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME) nevéhez. A szervezet idén jubileumi programokkal (is) készül meglepni a kisváros és térsége lakosságát – derült ki a szervezet elnöke, Kovrig Magdolna nyugalmazott tanárnő által készített tervekből.
Tevékenységével az egyesület idén is a város művelődési életét kívánja szolgálni, színesebbé tenni. Fő céljuk az egyetemes magyar kultúra népszerűsítése, valamint a térség hagyományos és jelenkori kulturális értékeinek felmutatása, mindezek beépítése a köztudatba. Törekednek megtalálni és felhasználni azokat a csatornákat, amelyek biztosíthatják az anyanyelv megőrzését, ápolását. Ezen célok szellemében tervezték meg idei tevékenységeiket.
Fontosnak tartják megemlékezni a magyar kultúra és történelem jelentős évfordulóiról, ünnepeiről, mint a Magyar Kultúra, a Magyar Költészet, a Magyar Nyelv Napja, vagy március 15-éről, október 6-áról, 23-áról, illetve felkészülni a városnapi ünnepségekre. Szinte évente adódik a magyar művelődési életnek egy-egy olyan évfordulója, amelyről meg kell emlékezni. Ebben az évben Arany János születésének 200. évfordulója, amely alkalomból több rendezvényt is terveztek: a helyi diákok alkotói versenyét, emlékműsort, vetélkedőt, balladamondó versenyt, maratoni felolvasást. Megemlékeznek Szabó Magda 100., Sütő András 90. születési évfordulójáról, Tamási Áron születésének évfordulójára a színjátszó kör színművel készül. Szűkebb környezetük jelenkori értékeit könyvbemutatókkal, író-olvasó találkozókkal, kiállításokkal igyekeznek megismertetni a város közönségével. Ezzel a céllal szerkesztik immár 15. éve helyi lapjukat, az Erdőszentgyörgyi Figyelőt is.
Negyedszázados az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszás
Az egyesület tevékenységének egyik jelentős, hagyományokkal rendelkező területe a műkedvelő színjátszás, mint az anyanyelv és az anyanyelvű műveltség ápolásának, terjesztésének egyik jelentős lehetősége. A színjátszás már a kezdetekkor otthonra lelt Erdély városaiban, falvaiban, a település egykori birtokosa, gróf Rhédey László kolozsvári palotájának báltermét nyitotta meg az első erdélyi színtársulat előtt 1792-ben. Így természetes, hogy a színházpártoló Rhédeyek ősi vidéki hajlékában, Szentgyörgyön is virágozzon a műkedvelő színjátszás. A BPME tevékenységében jelentős szerepet kapott a színjátszás, számukra fontos a műkedvelő színjátszás szakmaiságának előmozdítása is, ennek érdekében idén már tizenharmadszor szervezik meg a kőrispataki nyári színjátszó tábort. Az itt folyó munka egyben felkészülés az őszi Színpad Fesztiválra, amelyet az egyesület 1992-ben Hatos Gyöngyvér tanárnő kezdeményezésére indított útjára, és ez év novemberében már a 25. fesztiválra kerül sor.
A jubileumi évforduló alkalmával az elmúlt negyedszázad eseményeiről terveznek kiállítást, de színházzal kapcsolatos képzőművészeti és jelmezkiállítást, illetve könyvvásárt is, valamint koncerteket, előadóesteket. A fesztiválra meghívják azokat a színjátszókat is, akik tagjai voltak a helyi színkörnek vagy munkáját segítették, és azokat a színészeket, akik valaha itt végezték a középiskolát vagy a színkör tagjai voltak. És azon együttesek képviselői is meghívást kapnak, akik a 25 év alatt felléptek a fesztiválon. Magyarországi és hazai szakemberek részvételével terveznek kerekasztal megbeszélést a műkedvelő színjátszás szerepéről, helyéről, helyzetéről, létjogosultságáról a jelen társadalmában. A háromnapos rendezvényen természetesen fellépnek műkedvelő színjátszó csoportok, majd egy hivatásos együttes előadására is sor kerül.
A 25. Színpad Fesztivált abban a reményben szervezik meg, hogy ennek a hagyománynak lesz folytatása, nem vész ki a játékkedv a város lakóinak szívéből, és lesz, aki összefogja, szervezze ezt a szép és hasznos időtöltést – hangsúlyozta Kovrig Magdolna.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Merészet kell álmodni
Madaras Péter szobrásszal beszélgettünk 
Madaras Pétert, az elmúlt évben Tajvanon rendezett szobrászati biennálé nagydíját elhozó fiatal szobrászművészt faggattuk festői fekvésű zaláni otthonában élete eddigi alakulásáról, szobrászatról, terveiről és természetesen nemrég aratott sikeréről. Beszélgetésünk során, melynek meghittségéhez az otthon melege is hozzájárult, számomra ismételten bebizonyosodott, hogy bármi elérhető, ha merünk merészet álmodni, és kellő akarattal, valamint kitartással cselekszünk a megvalósítása érdekében.
– Arra kérem, hogy mutatkozzon be olvasóinknak.
– Medgyesen születtem 1981-ben. Az 1-8. osztályt szülővárosomban, a művészeti líceumot Sepsiszentgyörgyön, az egyetemet pedig Nagyváradon végeztem. Innen kerültem vissza egykori középiskolámba, ahol kisebb megszakításokkal öt évet tanítottam. Feleségem grafikus iparművész, egy négy-, illetve nyolcéves kislány édesanyja. Kezdetben Sepsiszentgyörgyön, 2006 óta pedig Zalánban élünk. 
– A neje is kolozsvári, tehát egyikük sem idevaló, mégis Sepsiszentgyörgyön telepedtek le. Miért?
– Amint már említettem, a középiskolát itt végeztem, így alkalmam nyílt a várost megismerni, és úgy ítéltem meg, hogy kulturális, illetve szociális téren számunkra egyaránt megfelel. Ugyanakkor visszavonzottak a már kialakult barátságok, de fontos szempont volt az itteni munkalehetőség is.
– Mégis továbbköltöztek Zalánba…
– Egy olyan helyet kerestünk, ahol természetközelben és tágabb térben élhetünk, és az alkotáshoz szükséges körülmények is biztosítva vannak. Így akadtunk rá erre a falura és benne a házra, melyet megvásárlása után családi, illetve baráti segítséggel felújítottunk, és az otthonunkká vált.
 Itt és most a szobrászatból meg lehet élni?
– Bár erre is vannak pozitív példák, azonban mégis azt kell mondanom: nem, illetve nagyon nehéz, és időbe telik. Egyrészt, mert egy szobrász sokkal később érik be például, mint egy festő, ahhoz viszont, hogy felkéréseket, megrendeléseket, meghívásokat kapjunk, ismertté kell válni, hírnevet szerezni, amihez szintén sok időre van szükség. Éppen ezért Brâncuşi például azt vallotta, hogy a szobrászat nem fiataloknak való.
– Ha jól tudom, ön csak fából dolgozik. Hol találhatók az alkotásai?
– Erdély-szerte azokban a múzeumokban, ahol már kiállítottam, vagy helységekben, ahol alkotótáborban szerepeltem. Így a Bihar megyei Tenkén két, Sepsiszentgyörgyön három köztéri szobrom áll, de megrendelésre készítettem Marosvásárhelyre is, oda azonban bronzból.
– 2016 nyarán értékes elismerésben részesült. Kérem, erről is beszéljen.
– Erőss István képzőművész jóvoltából szereztem tudomást a Tajvanon Li-Pao, vagyis Átváltozás címmel és témában 2015-ben harmadik alkalommal meghirdetett szobrászati biennáléról, melyre velem együtt a világból 677 szobrász jelentkezett egy-egy alkotással. Nagy örömömre a Szív–mag címet viselő szobromat beválasztották a legjobb 16 közé, melyeket 2016 nyarán Tajchungban ki is állítottak. Itt egy zsűri ismét értékelte ezeket, és a legjobbnak az enyémet találta. Az ünnepélyes díjátadásra, melyen jelen voltam, Tajpejben került sor november 2-án.
– Milyennek ítéli a sepsiszentgyörgyi művészeti életet? 
– Pezsgőnek és minőséginek, hiszen itt a Székely Nemzeti Múzeumtól, az Erdélyi Művészeti Központon és a Bod Péter Megyei Könyvtáron vagy a Háromszék Táncegyüttesen át a Tamási Áron Színházig, de nem csak, több, saját költségvetéssel rendelkező kulturális intézmény található, melyek naponta rukkolnak elő magas színvonalú rendezvényekkel. Hiányoznak viszont az igényeknek megfelelő műtermek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat
A magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője.
A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott.
Első korcsoport:
4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt.
Második korcsoport:
25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt.
Harmadik korcsoport:
A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt.
A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget.
A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én.
Szabadság (Kolozsvár)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Forintmilliók székelyföldi iskolák, templomok felújítására
Székelyföldi iskolák és templomok felújításának támogatását jelentette be Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára egy csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón.
Az államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány olyan iskolák épületeinek a felújítására nyújt támogatást 2017-ben, amelyek a történelmi magyar egyházak fennhatósága alatt működnek.
Székelyudvarhelyen a római katolikus egyházi épületekben működő Tamási Áron Gimnázium 50 millió forintot, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium 20 millió forintot, a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium pedig 74 millió forintot kap. A magyar kormány 22 millió forinttal támogatja a székelyudvarhelyi unitárius templom felújítását és 42 millió forinttal a villámcsapás következtében leégett atyhai római katolikus templom újjáépítését.Az államtitkár azt is bejelentette, hogy 50–70 olyan orvosnak, gyógytornásznak, gyógypedagógusnak a négynapos magyarországi továbbképzését támogatják, akik székelyföldi sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkoznak. A szakemberek kiválasztásában Székelyudvarhely polgármesterének segítségét kérte. 
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója – aki szintén részt vett a sajtótájékoztatón – rendkívül fontosnak nevezte a magyar állami támogatást, mert – mint ecsetelte – az általa vezetett intézmény a pályázati kiírások megkötései miatt soha nem kaphatott EU-s támogatást épületfelújításra. Azt is hozzátette, hogy Székelyudvarhely városa is kiveszi a részét az ingatlanfelújítás finanszírozásából azzal, hogy 2016-tól emelt bérleti díjat fizet a római katolikus egyháznak az iskolaépületek használatáért. A város nevében Gálfi Árpád polgármester mondott köszönetet a magyar kormány támogatásáért.
MTI
Erdély.ma

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Teaház és mecenatúra (Magánvállalkozás)
Idén lesz tizenegy éve, hogy megnyitotta kapuit a Tein Teaház Sepsiszentgyörgyön. Az évek során a művészeti élet egyik meghatározó központjává váló helyet eleinte szerény méretek mellett kizárólag teaházként képzelték el indítói, Ádám Szabolcs és Mateiu Melánia. Velük beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről, a vendéglátásról, na meg a „Tein-jelenségről”.
A hely szelleme
– Mintegy fél évig nem igazán tudtuk eldönteni, mi is az, amibe belevágnánk, amikor elhatároztuk, hogy hazaköltözünk Kolozsvárról – mesélik. – Ötleteink voltak, lehetséges helyszínek is, de valahogy a kettő nem akart találni. Miután sikerült kibérelni a Bazár-épületben a helyiséget, és először beléptünk, maga a hely szelleme diktálta, hogy teázót érdemes nyitni. Erre az időszakra – a 2006-os év – tehető, hogy megjelent a „teaőrület”, rá egy évre pedig határozottan teret hódított. Szerencsés együttállásnak vehető a Szarukán Lacival, a Demmers Teaház képviselőjével, egykori atlétatárssal való barátságom, aki ugyanebben a cipőben járt akkoriban, de döntőnek a hely adottságai bizonyultak, hiszen nyithattunk volna ruhaboltot is. Mindenképp egy nappali helynek kellett lennie, nagy ablakokkal, a parkkal szemben. Akkoriban a városközpont ezen része mondhatni nem élt.
– A kizárólag teaház-elképzelés végül minek hatására változott meg?
– A kínálat kialakulását talán úgy írhatnánk le, hogy a tea mellé szinte kötelező módon járt a kávé, az pedig, hogy végül kocsma is lett a Teinből, egy sepsiszentgyörgyi sajátosságnak tudható be. Szarukán Laci figyelmeztetett, hogy ilyen próbálkozásra már volt példa a városban, és nem élte túl. Mostanra mi is tudjuk, hogy egy kisvárosban, Sepsiszentgyörgyön, de egyáltalán Háromszéken alkohol forgalmazása nélkül nem lehet kihozni a költségeket. Azzal is szembesültünk, hogy vendégeink az éjszakai életet is igénylik, az pedig feltételezi az alkoholt. 
– Hogyan fogadta a sepsiszentgyörgyi közönség a helyet, illetve amit kínált, képviselt?
– Sokszor hallottuk, halljuk a betérőktől: ő nem beteg, hogy teát kellene innia. Időbe telt, amíg az emberek kezdték megismerni a teakínálat változatosságát. Általában pedig, mint minden frissen induló vállalkozásnak, nekünk is megvoltak a nehézségeink (egyebek mellett maga a helyszín, hiszen műemlék épületről van szó). Mégis, Sepsiszentgyörgy nyitott városnak bizonyult, a vendégek vágytak az új dolgokra, és ez ma is jellemző. 
– Már többször látványosan átalakult, bővült a hely. Van-e felső határ?
– Ez egy végtelen folyamat, nincs megállás. Ha bárki belép, és ezt rendszeresen teszi, valahol elvárja a változást. Ha minden úgy marad, mint tíz évvel ezelőtt, akkor menthetetlenül lemaradunk. Lehet, csak színekben, apró dizájn-elemekben, de kell az állandó változatosság, átalakítás. Az igény nem egyoldalú, így mi is állandóan módosítani akarunk.
Teret adni a művészetnek
– A teaház az évek során a kiállításokon, koncerteken, irodalmi, színházi esteken, felolvasásokon túl egy ideig a Lármafa Rádiónak is helyet biztosított falai között, egyfajta természetbeni mecénásként működik. Hogyan indult ez a kapcsolat, és merre tart?
– A mostanra már élő kapcsolatrendszer a művészkörökkel Pál Attila, vagy ahogy sokan nevezik, Deszka révén indult, akit korábban is ismertünk. Neki megtetszett a dolog, és ez mintegy mágnesként működött: a többi művész is elkezdte a Teint látogatni. Köztük a zenészek is – akik között szintén voltak régebbi ismerősök –, így automatikusan a koncertek felé terelődtek a tervek. Sepsiszentgyörgynek nagyon erős művészi közössége van, így nem kellett sehova elmennünk, hogy egy zenekart találjunk. Kis túlzással azt mondhatnánk, minden hétvégén meg tudnánk „tölteni” egy zenekar segítségével a kocsmát, a színvonalas előadók pedig nagyrészt sepsiszentgyörgyiek lennének. Az irodalmi estek Kónya Albert Attila és Szonda Szabolcs érdeme, velük együttműködve szervezzük, sőt, a munka oroszlánrésze is rájuk hárul. De a „kultúrához” tartoznak szerintünk a viszonylag új keletű vasárnapi teadélutánok, kóstolók. Ez is külső ötlet volt, abból kiindulva, hogy sok különleges teafajtát forgalmazunk, mutassuk be azokat a hagyományos elkészítési módszerekkel együtt. Aztán a színházi estek, felolvasások a Tamási Áron Színház művészeinek kezdeményezése nyomán indultak el, majd odáig jutott, hogy székelyudvarhelyi kis produkciót is elhoztak ide. Állandóan igyekszünk új projektekkel jönni. A legutóbbi ötletet a pulzArt adta. Három hatalmas kirakattal rendelkezünk, és azt szeretnénk, ha ezek állandóan változnának, különlegesebbek lennének. Így helyi dizájnereknek, alkotóművészeknek pár hónapra ingyen bérbe adjuk, s ezáltal személyes kiállító- és/vagy bemutatkozó terükké válnak, vagy netán reklámfelületként is használhatják. Rengeteg ifjú tehetséges alkotó van, akik nem igazán képesek eladni, reklámozni magukat, mivel elsősorban a munkájukkal vannak elfoglalva. Decemberben már lefutott az első ilyen próbálkozás a karton karácsonyfával.
– Hogyan látjátok, merre alakult az egész vendéglátóipar?
– Visszatekintve mindketten azt mondjuk: manapság nehezebb és bonyolultabb lett egy vendéglátóipari vállalkozást vezetni, ráadásul folyamatosan hullámvölgyek jellemzik az ágazatot. Mind törvényi, mind hatósági szempontból egyszerűbb volt a kezdéskor, a rendszer azóta bonyolultabb, igaz, később a Tein köré épülő tevékenység is összetettebb lett. A fejlődést mutatja az is, hogy mostanra már a feladatok jelentős részét le kellett osztanunk. Hogy mennyivel nehezebb vagy könnyebb, sok tényezőtől függ: a munkamennyiségtől, az időjáráson keresztül egészen addig, hogy nyílik-e új vendéglátóhely a városban. Sepsiszentgyörgyön hatalmas igény van a kocsmákra, vendéglátóhelyekre, kávézókra. Mindenki szereti, de anyagilag nehezen tud ennyi helyet fenntartani a város közössége. Mi is úgy érezzük, hogy a piac teljesen telített. Készítettünk egy számítást, a belvárosban lévő huszonvalahány vendéglátóegység mintegy 2500 emberből „él meg”. Ez pedig kevés. Jellemző a klientúramigráció, de nem feltétlenül ez az uralkodó, mindenhol megvannak a törzsvendégek, emellett vannak csoportok, amelyek indulásból nem ezeket a helyeket választják: vagy egyáltalán nem járnak kávézókba, kocsmákba, vagy egyszerűen nem frekventálják a városközpontot, csak ritka alkalmakkor.  – Állandó odafigyelést, készenlétet igénylő ágazatról van szó. Meddig lehet ezt csinálni, mikor mond az ember megálljt?
– Akarat kérdése, és gyakorlatilag a végtelenségig lehet vinni. Esetünkben egyszerű a döntés, mivel ebből élünk, nehéz lenne feladni, emellett még egy ilyen közösséget hol találunk a világban, hol fogjuk még egyszer ennyire jól érezni magunkat ennyi jó ember között?
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többet kínálnának Nyirőnél
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Negyedik alkalommal rendezték meg a Székely Bált Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a Székely Bált Budapesten, a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk."
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek.
A bál célja az összetartozás, a magyar-magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós István. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsék. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Emlékezzünk rájuk, „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk" – fogalmazott a főpolgármester.
Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több mint egy hiánypótló társasági esemény, belépőjegyeikkel több jó ügyet tudnak segíteni. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot.
A kutatóintézet elnöke együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé" – jegyezte meg Szász Jenő.
A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címeket is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.
A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában álló Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus templomának.
Három évvel ezelőtt azzal a céllal indították útjára a Budapesti Székely Bált, hogy a rendezvény sikere, jó hangulata erősítse az összetartozás érzését, szilárdítsa a magyar-magyar összefogást, fejlessze Székelyföld és az anyaország kapcsolatát, és segítse a rászoruló nemzettársakat.
A bál programja és a vacsora menüválasztása egyaránt a székely hagyományokra épített.
A rendezvényen levetítették a Babba Mária című rajzfilmet, majd a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Erdélyország az én hazám című produkcióját tekinthették meg a vendégek, akiknek a talpalávalót az este során Olti Attila és zenekara szolgáltatta.
Fellépett Keresztes Ildikó előadóművész. A bál fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt, jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök.
MTI
Erdély.ma

Székely Bál Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a budapesti Székely Bált a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk”.
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek. A bál célja az összetartozás, a magyar–magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsük. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több hiánypótló társasági eseménynél, a belépőjegyekből begyűlt összeggel több jó ügyet segítenek. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot. Együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé” – jegyezte meg Szász Jenő.  A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címet is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.  A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában működő Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus temploma újjáépítésére.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem futja a színházi bérek emelésére (Sepsiszentgyörgy)
Nehéz helyzetbe hozta az önkormányzatokat a kormány a művészeti intézmények alkalmazottjainak béremelésével – forrást ugyanis nem rendelt az intézkedés mellé, és ez Sepsiszentgyörgy elöljáróinak és a színházak vezetőinek nagy fejtörést okoz, a pénzt ugyanis a fejlesztésektől, beruházásoktól kell elvonni.  
A sepsiszentgyörgyi színházak – a Tamási Áron és az Andrei Mureşanu nevét viselő intézmények – vezetőivel Sztakics Éva alpolgármester tárgyalt. Elmondta, hogy a béralap ötvenszázalékos emelését nem tudják biztosítani, húsz százalékot ajánlanak, elosztásukra pedig a menedzsereknek kell megoldást találni, például az alkalmazottak egyéni teljesítménye szerint. Az egységes béremelés nagy aránytalanságokhoz vezethet, és nem is tűnik igazságosnak. Sztakics Éva hangsúlyozta: nem a béremelés szükségességét vitatják, a mikéntjével kapcsolatosan merültek fel kérdések. A nemzeti színházakat a művelődési minisztérium tartja fenn, de Sepsiszentgyörgyön saját költségvetésből kell előteremteni a pénzt, és ez nem egyszerű, hiszen az ötvenszázalékos ráadás összege magasabb, mint a városháza egész béralapja. De nem csupán a forrásokkal van gond, az elképzelés is meglehetősen átgondolatlan: mivel a béremelés a kisegítő személyzetre is vonatkozik, az adminisztratív munkakörben dolgozókra azonban nem, ebből furcsa helyzetek adódnak majd: egy kisegítő alkalmazott nagyobb havi bért kaphat, mint egy felsőfokú végzettségű hivatalnok, egy színész pedig például a polgármesternél is többet vihet haza, akkor is, ha fellépéseinek száma, szerepeinek súlya ezt nem indokolja. Ez nem tűnik igazságosnak, ezért kérik a színházi vezetőket egy többlépcsős bérrács kidolgozására.
Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója lapunknak elmondta, ez a döntés veszélyezteti az intézmény működését, mert bár a törvény kötelezi a színház vezetőségét a fizetésemelésre, a városi tanács nem tudja biztosítani számukra a szóban forgó összeget. Mint mondta, gondolkoznak a megoldáson, de jelen pillanatban még nem látnak olyan lehetőséget, amely minden érintett számára elfogadható lenne. A városi tanács részéről érkezett felvetéssel kapcsolatosan megjegyezte: ő megérti, hogy nehéz helyzetben van az önkormányzat, és nem tud húsz százaléknál többet felajánlani, de jelenleg semmilyen más anyagi forrás nem áll a színház rendelkezésére, hogy pótolja a hiányzó harminc százalékot. Bocsárdi azt is kifejtette, nincs arra lehetőségük, hogy máshonnan megvonjanak pénzeket, elbocsátani pedig senkit nem tudnak, mert a korábbi hasonló állami döntésnél olyan kemény leépítést eszközöltek, hogy jelenleg is túl kevés a személyzet ahhoz képest, amilyen munka folyik az intézményben, vagy ahány emberre normális körülmények között szükség lenne. Mint mondta, jelenleg is zajlanak a tárgyalások, a várossal közösen próbálnak megoldást találni a helyzetre.
Anna Maria Popa, az Andrei Mureşanu Színház igazgatónője szerint súlyos törvényhibáról van szó, mert ha nem mondja meg a törvényhozó, hogy milyen pénzből lehet alkalmazni a jogszabályt, akkor az semmit sem ér. „Csak rossz döntésről lehet szó, amikor kötelezzük a fizetésemelést, de nem érdekel, hogy annak terhét ki állja, vannak-e valós esélyei a gyakorlatba ültetésnek” – méltatlankodott az igazgatónő. Mint mondta, nem látja a kiutat ebből a helyzetből, mert bár teljesen megérti a helyi tanács aggályait a fizetésemelés anyagi fedezetének hiánya miatt, az alkalmazottak a törvény értelmében joggal várnak el nagyobb fizetést. Az adott lehetőségek az intézményvezetőket is kilátástalan helyzetbe hozták – mondta –, mert nekik kellene megoldást találniuk a helyzetre, egyelőre péntekig kaptak határidőt a város vezetőségétől arra, hogy elkészítsék az új büdzsét, és adott esetben intézményeik működésének új szerkezeti felépítését. „Mert ugyan nem szívesen beszélünk erről, de ebben a helyzetben ha valahol növelünk, akkor máshonnan vágni kell, bármilyen nagy teher ez számunkra” – fogalmazott Anna Maria Popa. Az igazgatónő szerint amiatt is kényes a helyzet, hogy a román színház társulatának a Tamási Áron Színház társulatához képest is rendkívül alacsony a bérezése, és színészeik valóban teljes joggal megérdemelnék a fizetésemelést. Az a lehetőség is felmerült, hogy kérvényben kérjék az alkalmazottak a kisebb fizetésemelést, de ez törvénybe ütköző lenne, a munkavállaló akarata ugyanis nem írhat felül egy érvényes jogszabályt. „Próbáljuk a fenntartókkal közösen megtalálni a legjobb megoldást, de egyre inkább úgy tűnik, ennek a törvénynek a hátrányai sokkal nagyobbak lesznek, mint az előnyei, amit a bukaresti törvényhozók felelőtlenségének köszönhetünk” – tette hozzá az igazgatónő. Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője szerint a mozgásszínház társulatának is jól jönne a béremelés – hisz az ő színészeik is nagyon alacsony fizetésekért dolgoznak –, de megérti a törvény visszásságaiból fakadó nehéz helyzetet, és bízik abban, hogy a színház gazdasági vezetői megtalálják majd a mindannyiuk számára optimális lehetőséget.
Demeter J. Ildikó, Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékiek is segítik a családot (Tűzkárosult csángó tanító)
Január 9-e a négygyermekes külsőrekecsini Gyurka Valentin csángó tanító családjának legtragikusabb napja. Házuk porig égett, s bár egyikük sem sérült meg, mindenük odaveszett. A külsőrekecsini Magyar Házban kaptak menedéket, barátok, civil szervezetek siettek segítségükre határon innen és túl. Tegnap a sepsiszentgyörgyi Evilági zenekar és Keresztes Ágnes, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színművésze tartott jótékonysági előadást a Gyurka család javára a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban.
Gyurka Valentin, mint a csángó származású tanítók többsége felnőttként ismerkedett a magyar ábécével. Otthon csángóul beszéltek, és Valentin sokáig nem is tudott arról, hogy ez ugyanaz a nyelv, mint amit Magyarországon beszélnek. „Édesanyámék nem mondták soha, hogy van egy ország, ahol az én nyelvem hivatalos” – mondta lapunknak egy korábbi interjúban. Bákóban, majd Csíkszeredában tanult, könnyűipari szakközépiskolában érettségizett, a budapesti előkészítő intézet után a jászberényi tanítóképző főiskolán végzett művelődésszervezőként, néprajz és kommunikáció mellékszakkal. 2000-ben tért haza Külsőrekecsinbe, tanítani kezdett a magyar oktatási programban, de amikor családot alapított és kezdte építeni a házát, nem tudta törleszteni a kölcsönt, ezért külföldi munkát vállalt. 2008-tól újból tanít, az iskolán kívüli délutáni magyar órákon nyolcvan gyermekkel foglalkozik. A hagyományőrzés számára olyan, mint a levegő, nem tud meglenni nélküle. A csángó rendezvényekre nem csak betanítja a gyermekeket, ő maga is színpadra lép, mint legutóbb a múlt heti XXI. budapesti Csángó bálon. A januári tűzeset után a négygyermekes család néhány napig rokonoknál húzódott meg, majd a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége felajánlotta, hogy költözzenek a Magyar Házba. Megsegítésükre közösségi oldalt hoztak létre a barátaik, megindult a gyűjtés. A mindennapi élethez ruházatot, tartós élelmiszert, háztartási eszközöket adományoztak magánemberek, civil szervezetek, de a család jövője szempontjából a pénzadomány is nagyon fontos, mert a tűz mindent elpusztított, nincs amit kijavítani, új házat kell építeni. Rotary klubok, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Szent László Társulat, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa munkatársai gyűjtöttek, Csíkszeredában a legnagyobb Gyurka fiú, Valentin bentlakótársai, Kézdivásárhelyen pedig a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákszövetsége szervezett gyűjtést. Civil szervezetek és magánemberek segítenek folyamatosan az adományok eljuttatásában, de a romániai és magyarországi bankszámlára is sokan befizettek a javukra. A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület bankszámláján eddig 3,5 millió forint gyűlt, erről a Csángó bálon értesítették Gyurka Valentint. Az elmúlt másfél hónap alatt több jótékonysági táncházat és előadást tartottak a tűzkárosult család számára, február elején a kovásznai Pokolsár Egyesület is színre lépett a megsegítésükre, Tamási Áron Boldog nyárfalevél című színjátékát mutatták be Jakabfalván.
Gyurka Valentin és felesége, Krisztina, a kilencedik osztályos Valentin, a nyolcadikos Sebestyén, az elsős Sándor és a kétéves Istvánka a történtek ellenére visszatért a napi feladatokhoz, a tanuláshoz, és bizakodóak, hogy újra tudják építeni jövőjüket. Lapunk érdeklődésére Valentin azt mondta, a legfontosabb, hogy a család együtt van és egészségesek. Valentin visszatért a csíkszeredai iskolába, ők a három fiúval a Magyar Házban próbálják megélni az ideiglenes otthont. A külsőrekecsini csángó tanító arra kért, tolmácsoljuk a család köszönetét: „Mindenkinek mindenért hálásak vagyunk, nagyon köszönjük a sok segítséget, nem hittük, hogy egy tragédia ilyen sok jó embert mellénk állít. Tartson meg mindenkit a jó Isten egészségben, szeretetben, miként minket is megtartott a nagy szerencsétlenségben.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átgondolatlan a béremelés (Háromszék Táncegyüttes)
A megyei önkormányzat biztosítja a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnek a törvény által előírt fizetésemelést, amire évek óta várnak, de Deák Gyula társulatigazgató szerint a kormány vonatkozó intézkedése nem rendezi a béreket, inkább egyenetlenségeket szül. 
Hét esztendővel ezelőtt, amikor a színháztörvény megengedte volna, hogy emeljék az előadóművészek fizetését, a megyei önkormányzat nem hagyta jóvá a béremelést a Háromszék Táncegyüttesnél, a táncosok továbbra is a minimálbérhez közeli juttatásban részesültek – közölte Deák Gyula. Mivel az M Stúdió akkor még a Háromszék Táncegyütteshez tartozott, a megyei tanács döntése a mozgásszínház színészeit is érintette, s bár jelenleg a Tamási Áron Színház társulataként működnek, jövedelmük jóval alacsonyabb a színészekénél – mondotta. A kormány 50 százalékos fizetésemelésről rendelkezett az előadóművészek esetében és 20 százalékos bérnövekedésről a művelődési intézmények többi alkalmazottja számára, amit február 1-jétől kell alkalmazni, de pénzt nem rendelt mellé. A megyei önkormányzat ennek ellenére vállalja a szükséges összegek előteremtését, és biztosítja a Háromszék Táncegyüttesnek is az emelésből származó különbözetet, ami évi 410 ezer lejt jelent, de ez még sincs egészen jól, mert visszásságokat szül – véli Deák Gyula. Lapunknak elmondta, az 50 százalékos emeléssel is alig haladja meg a tánckari fizetés a bruttó 2000 lejt, és nincs különbség az egy éve alkalmazott kezdő táncos és a húsz éve folyamatosan a társulat tagjaként dolgozó táncos bére között, a zenekarvezető pedig ezentúl kevesebbet visz haza, mint a zenekar tagjai, mert előbbi 20, utóbbiak 50 százalékos fizetésemelésben részesülnek. A művészeti vezetőt és a tánckarvezetőt is az alacsonyabb bérnövekedési szintbe sorolják, a gazdasági igazgató és a könyvelőség alkalmazottjai is ide tartoznak. 
Az együttes vezetője szerint átgondolatlan a százalékban meghatározott egységes fizetésemelés, az évek óta vitatott bérráccsal kellene rendezni a helyzetet, esetükben pedig végre el kellene ismerni, hogy a táncos éppen olyan előadóművész, mint a színész, a filharmóniák zenésze, illetve bárki, aki hivatásos előadó. 
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyre népszerűbbek a Mathias Corvinus Collegium képzései Erdélyben
Megkétszereződött a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Középiskolás Programjában részt vevő erdélyi magyar diákok száma a januári felvételi időszakot követően, így már 16 város 310 tanulója vesz részt az iskola mellett végezhető képzéseken Erdélyben. Az intézmény a kolozsvári magyar ifjúságért végzett munkájáért Kolozsvári Cimbora Díjban részesült, amelyet a Magyar Ifjúsági Központ Egyesülete tavaly év végén adott át az MCC vezetőinek.
A Magyarországon húszéves múltra visszatekintő, hagyományos oktatást kiegészítő képzéseket kínáló tehetséggondozó intézmény középiskolás programja 2013-ban indult útjára Erdélyben. A társadalomtudomány-fókuszú, e-learningen alapuló ingyenes kurzusok valamennyi erdélyi magyar középiskolás számára elérhetők.
„Az MCC küldetésének tekinti a Kárpát-medencei tehetséges fiatalok felkarolását: nemcsak Magyarországon vagyunk jelen, hanem a kolozsvári irodán keresztül az erdélyi magyar diákokat is meg tudjuk szólítani helyben kínált képzésekkel. A program népszerűségét az a megszerezhető tudás adja, amely nemcsak az érettségi sikeres teljesítésében segít, de az angol nyelvű kurzusoknak köszönhetően azok számára is kiemelkedő lehetőséget biztosít, akik külföldön is próbára szeretnék tenni magukat. Emellett a tanuló egy olyan közösség része lesz, ahol azonos érdeklődési körű, a világra nyitott diáktársak, barátok veszik körül, amely kapcsolatok a jövőben meghatározók lehetnek az egyén életében" – idézte Lánczi Pétert ügyvezetőigazgató-helyettest az MCC közleménye.
Akik a képzésre jelentkeznek, négy- és nyolchetes periódusokra osztott e-learning kurzusokon és havi egy személyes képességfejlesztő tréningnapon vehetnek részt. Ez utóbbiakat szombati napokon Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen tartják felváltva. A programban a tanulók érdeklődésüknek megfelelően számos kurzus közül választhatnak: a modern kori történelem, nemzetközi kapcsolatok, társadalmi tanulmányok, közgazdaságtan mellett a népszerű pszichológia, jog, valamint egy magyar és angol nyelvű íráskészség kurzus is felkerült a választható témák közé. Az idegen nyelvű kurzust leszámítva az oktatás nyelve minden esetben magyar.
Annak érdekében, hogy a havi egy kontaktalkalmakon a szociálisan hátrányos helyzetű, nagy távolságból érkező diákok is megjelenhessenek, az intézmény utazási támogatást biztosít, valamint egy meghatározott útvonalon MCC-s busz is közlekedik.
„Iskolánk a kezdetektől együttműködő partnere a Mathias Corvinus Collegiumnak, évről évre egyre több diákunk jelentkezik a középiskolás programba, jelenleg több mint 40 tanuló vesz fel kurzusokat. Úgy gondolom, hogy az MCC képzései Erdélyben hiánypótlók és kitűnő lehetőséget teremtenek főként azoknak, akik a társadalomtudományok terén szeretnék a tudásukat mélyíteni. A színvonalas oktatásról és nagyszerű közösségről diákjaink is nagyon pozitív véleménnyel vannak" – mondta Dimén-Varga László, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium társadalomtudomány tanára.
A középiskolás program elvégzése után a diákoknak egyetemistaként sem kell lemondaniuk a kiegészítő képzésekről, hiszen felvételizhetnek az MCC kolozsvári vezetőképző programjába, ahol nemzetközileg elismert professzorok tartanak angol nyelvű kurzusokat. A középiskolásoknak szóló program következő felvételi időszaka ez év áprilisában indul. A képzésről további információ azintézmény honlapján, a középiskolás program menüpontban olvasható.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Tihanyi Alapítvány által működtetett különleges képzési intézmény, amelynek célja, hogy Magyarországon a felső tagozattól az egyetem végéig a hagyományos oktatást kiegészítő, Nyugat-Európában már régóta eredményesen működő, magas színvonalú képzési formát honosítson meg. Az MCC a fiatal tehetségek oktatásával, nevelésével és felkarolásával a tehetséggondozás minőségi formáját valósítja meg, amellyel célja a felelős értelmiség nevelése.
Krónika (Kolozsvár)

Fölötte a csillagos ég (Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányról)
Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár.
– Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára? – Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe. – Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése?
– A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje. – Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit? – Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan visszamaradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket.
– Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet? – Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni.
– Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?
– Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember.
– Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton?
– Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm.
– Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult?
– Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van.
– Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe?
– Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának.
– Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”?
– Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet. – A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén
pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán?
– Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni. – Mostanában mi után keresgél leginkább?
– Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire. – Egyedül?
– Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek.
– És milyen a csillagos ég Szörcse fölött?
– Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám.
MÁTRAY LÁSZLÓ
Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatják, ahogy Nagy-Kopeczky Kálmán megálmodta (Cimborák Bábszínház)
Pótolhatatlan a Nagy-Kopeczky Kálmán hiánya, 2015. december 3-án bekövetkezett halálával új korszak kezdődött a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház életében – magyarázza Péter Orsolya, a bábtársulat művészeti vezetője. Ő maga tudatosan próbálja tovább vinni, erősíteni azt a szemléletmódot, amelyet a bábszínházat létrehozó elődje markánsan képviselt, így nem mondtak le arról a törekvésükről sem, hogy független intézménnyé váljanak. A társulatuk bővült, előadásaik egyre népszerűbbek, legutóbbi, A három kismalac című bemutatójukat február végén tartották, a napokban pedig Debrecenben vendégszerepelnek.
Hivatalos megalapításától (1998) kezdődően a Cimborák Bábszínház a Tamási Áron Színház tagozataként működik, noha Nagy-Kopeczky Kálmán már elindult az önállósodáshoz vezető úton, „letette az alapkövet”. Támogató ígéreteket is kaptak a fenntartó városházától, Péter Orsolya szerint továbbra is van esélyük, csupán azt nem tudni, mikor történhet meg. Tavaly sikerült kibővíteni a társulatot, ma már öt bábszínész (Lukács Emőke, Nagy-Lázár József, Páll-Gecse Ákos, Szucher Ágnes, Vincze Tímea) és három színházi alkalmazott, illetve a művészeti vezető alkotja csapatukat, ez is lényeges változás 2015. végéhez képest, amikor a társulat mindössze három bábszínészből állt.
Nagy-Kopeczky Kálmán távozása után azzal szembesültek, új előadásokat kell létrehozniuk, ugyanis szinte minden korábbi darabban fontos szerepet játszott, Verstől versig hajt a csordás című, igen sikeres előadásukról le is kellett mondaniuk. Nehézségeiket az is fokozta, hogy ugyanabban az évben december elején tűzvédelmi okok miatt be kellett zárni a bábstúdiót, azóta „hontalanok és alkalmazkodók”, mindenhol játszanak, ahol éppen lehetőségük van, a nagyszínpadon, a Háromszék Táncstúdióban vagy a Kamarateremben. Készült egy terv a bábstúdió felújítására, ám a magas költségek miatt felmerült egy teljesen új bábszínház építésének lehetősége is, több vélemény szerint ez lenne a legjobb megoldás, mert Sepsiszentgyörgy megérdemel egy önálló bábszínházat.
Péter Orsolya „kapott feladatként” tekint művészeti vezetői munkájára, művelődésszervezőként szegődött a bábtársulathoz 2011-ben, azóta folyamatosan tanulja új színházi szakmáját. Jól ismerte Nagy-Kopeczky Kálmán elképzeléseit, s mint meséli, a néhai társulatvezető folyamatosan küzdött a bábszínházért, annak érdekeit mindennél előbb helyezte, túlhajszolta magát, és ma már úgy látja, beszélgetéseik alkalmával „hagyakozott”, mert tartott a haláltól. Nagy-Kopeczky Kálmán önálló műfajként tekintette a bábszínházat, mely kortól függetlenül a lélekre hat, mindig nagyon figyelt a gyermekekre, és markáns irányvonalat szabott, melynek lényege, hogy a nagyon gazdag magyar népmesei örökségre kell építeni – hangsúlyozza Péter Orsolya. Emellett folytatják a vidéki előadásokat is, mind a háromszéki falvakban, mind szórványvidéken. Tavaly ősszel a Székelyföld Napokon nyolc megyei faluban, illetve Brassó környékén léptek fel, igazi gyermeksereg követte előadásaikat.
2016-ban három új produkciót mutattak be, február végén Tasnádi István Cyber Cyrano című, kamaszoknak szánt „netdrámáját”, júniusban magyar népmese alapján készült, A rest legényről című bábjátékkal álltak színpadra, míg decemberben Nagy-Kopeczky Kálmán halálának első évfordulójára felújították korábbi, Benedek Elek meséje alapján készült darabjukat, A só című előadást. Legutóbbi bemutatójukat most február végén tartották, A három kismalac című hagyományos bábjátékukat szabadtéren, vásárokban is játszhatják majd. Két fesztiválra is készülnek, júniusban egy brassói nemzetközi báb- és marionettfesztiválra mennek, októberben pedig Nagyváradon várják őket a Fux Pál egykori bábtervezőnek, rendezőnek és grafikusnak emléket állító bábos találkozóra. Emellett magyarországi meghívásoknak is eleget tesznek, tegnap a debreceni Vojtina Bábszínházban léptek fel. De a Cimborák Bábszínház szívesen részt vállal minden gyermekeket érintő sepsiszentgyörgyi rendezvényen, újabban ők szervezik a Szent György Napok bábelőadásait is. Örülnek annak, hogy egyre több szabadelőadást tarthatnak, nemcsak délelőttönként fogadnak szervezett gyermekcsoportokat, hanem délutánonként egyre több család jön bábelőadásaikra, rendszeresen telt házzal játszanak, ez a sepsiszentgyörgyi közönséget dicséri, más erdélyi városokban ez kevésbé jellemző.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszteletadás
A budapesti Nemzeti Színház képviselői hétfőn délben a marosvásárhelyi református, illetve katolikus temetőben megkoszorúzták Sütő András író és Tompa Miklós rendező, a Székely Színház alapító tagjának sírját városnéző körútjuk során.
Sütő Andrásra mint a legtöbbet játszott erdély magyar drámaíróra emlékeztek, illetve Tompa Miklós mint színházalapító előtt rótták le kegyeletüket. Este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját adták elő. Ma Farkaslakára utaznak, ahol a szerző szülőfalujában levő művelődési otthonban is bemutatják a darabot.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)

Mikó Imre 1935-ös párizsi üzenete
Élményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet.
Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián.
Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel.
Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.)
Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap.
Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.”
CSEKE PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

„A darabhoz méltóbb helyen még nem játszottuk”
A Tamási Áron születésének 120. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév méltó felvezetése volt a budapesti Nemzeti Színház által az író szülőfalujában, Farkaslakán kedden este bemutatott Vitéz lélek című előadás.
A Nemzeti Színház idén Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Egyesület vezetőjének meghívására érkezett a Tamási-darabbal Erdélybe, turnéján Farkaslakán kívül Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát is érintve. Az író nevét viselő farkaslaki kultúrotthonban telt ház előtt előadott háromfelvonásos darabról rendezője, Vidnyánszky Attila, aki egyben a Nemzeti Színház főigazgatója, azt mondta, Tamási szülőfalujában előadni azt a színház és színészek számára épp olyan fontos volt, ha nem fontosabb, mint a farkaslaki közönségnek. A nagyobb színpadokhoz szokott társulat előadóművészeinek csillogó-könnyes szeme az előadás végén elárulta megilletődöttségüket. Értőbb közönség előtt és a darabhoz méltóbb helyen még nem játszottuk, mondták többen is a színészek közül. Ezen a turnén a Nemzeti Színház igazgatója egyedül a farkaslaki előadáson volt jelen.
Székelyhon.ro

Gazdag HolnapUtánt biztosít a Szigligeti Színház
Nem jóslat, hanem bizonyosság, hogy nagyon gazdag programot kínál a közönségnek az április 6–9. között megrendezendő nagyváradi HolnapUtán Fesztivál. Hat színházi előadás, műhelymunka, kiállítás és koncertek szerepelnek a programban.
Az összművészeti fesztivál programját kedden a nagyváradi Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában ismertették a szervezők a sajtó képviselőivel. Az esemény főszervezője, Fazakas Márta a fesztiválra meghívott színházi előadásokat mutatta be röviden. A kulturális programsorozat április 6-án, 17 órától az Árkádia Színpadon a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című előadásával kezdődik. A féléves kutatói és alkotói folyamaton alapuló produkció középpontjában különösképpen a szülő-gyermek viszony áll, emelte ki Fazakas Márta. Április 6-án, 20 órától a Szigligeti Színház nagytermében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadása lesz látható. A teljes temesvári társulatot felvonultató nagyszabású, gazdag látvány- és hangzásvilágú előadás alkotók és nézők viszonyát tematizálja az UNITER-díjas, nemzetközileg elismert Radu Afrim rendezésében. Ezt az előadást román nyelvű szinkrontolmácsolással játsszák majd.
Fiatalok bemutatkozása
A fesztivál második napján, április 7-én a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, valamint a budapesti Színház- és Filmművészeti egyetem hallgatói mutatkoznak be. A marosvásárhelyiek 16 órától vendégszerepelnek az Árkádia Színpadon Kiadjamagát című, improvizációkon alapuló előadásukkal, a Budapestről érkező harmadéves színészhallgatók pedig George&Cole című zenés színházi show-jukkal lépnek fel a Szigligeti Színház nagytermében. A 19 órától kezdődő előadásban George Gershwin és Cole Porter zeneszerzők életművét dolgozzák fel játékos formában, Selmeczi György vezénylésével. Az angol nyelvű előadás magyar és román nyelvű feliratozással követhető majd nyomon. Április 8-án a Szigligeti Társulat Trónok arca casting című előadása lesz látható este hat órai kezdettel a Szigligeti Stúdióban.
HolnapUtán Projekt
A fesztivál zárónapján, április 9-én 17 órától mutatják be a HolnapUtán Projektet a Szigligeti Stúdióban. Fazakas Márta elmondta, hogy ez a projekt tizennégy Kárpát-medencei színész és rendező szakos hallgató számára ad lehetőséget a szakmai találkozásra. A budapesti, a kaposvári, az újvidéki, a marosvásárhelyi, valamint a kolozsvári felsőfokú tanintézményekről meghívott egyetemisták nagyváradi fiatal szerzők műveiből készítenek performanszot, ez lesz majd látható a Stúdióban. A performanszot megelőzően mutatják majd be a Várad folyóirat 2. és 3. számát, jelentette be a sajtótájékoztatón Szűcs László főszerkesztő. Maga a fesztivál a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgár című előadásával zárul, amit este hét órától mutatnak be a Szigligeti Színházban. A fesztivál kiegészítő programjai között helyet kapott Németh László grafikus plakátkiállítása (április 8-án, 17 órától a Szigligeti Stúdióban), a Pink Mojos and The Fuckfaces budapesti színészzenekar koncertje (április 7-én 22 órától a Szigligeti Stúdióban), valamint a Szigligeti Társulat zenekarának április 8-án, 21.30-tól kezdődő stúdiókoncertje is.
Jegyárak
A Szigligeti Stúdióban és az Árkádia Színpadon látható produkciókra egy jegy ára húsz lej, diákoknak, egyetemistáknak tizenöt lej. A három nagyszínpadi előadásra harminc lejért válthatók jegyek a zsöllyébe, illetve a páholyok hátsó soraiba, míg a páholyok első székeibe harmincöt lejért lehet jegyet venni, az erkélyen pedig húsz lejért lehet helyet foglalni. A kiegészítő rendezvényekre, valamint a HolnapUtán Projektre a belépés díjtalan. Negyven lejért fesztiválbérlet is váltható a három nagyszínpadi előadásra. Czvikker Katalin menedzser hozzátette, hogy amennyiben lesznek olyanok, akik megveszik a fesztiválbérletet, de mégsem tudnak majd elmenni egy vagy több előadásra, akkor a fennmaradó bérletalkalmakat felhasználhatják majd a Szigligeti Színház által Váradra meghívandó vendégelőadások valamelyikére. Ez alól kivételt képeznek a Festum Varadinum keretében meghívott előadások, melyekre a színház külön fesztiválbérletet létesít.
Színházi világnap
Biró Árpád Levente, a Szigligeti Színház kommunikációs felelőse a tegnapi sajtótájékoztatón bejelentette, hogy március 27-én, a Színház világnapja alkalmából kiállítást, emlékünnepséget és felolvasó színházi eseményt szervez a Szigligeti Színház. Fél öt órai kezdettel a színház páholyzsebében Varga Vilmos emléktárgyaiból nyílik kiállítás, ezt követően vetítéssel egybekötött emlékünnepségen idézik fel volt pályatársak Varga Vilmos alakját a színház páholyelőcsarnokában. Este hét órától a színház nagyszínpadán Varga Gábor Kályhabúcsúztató című művét adják elő a váradi színészek felolvasó színházi formában Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójának a rendezésében. Az előadást követően beszélgetés lesz a szerzővel, majd a Szigligeti Stúdióban kötetlenebb formában folytatódik a beszélgetés a pályakezdő színészekkel. Biró Árpád végezetül bejelentette, hogy a Bolond Istók – Nagyszalontától a Margitszigetig című pályázat eredményét március 31-én a Szigligeti Stúdióban hirdetik ki, az azonos című előadás bemutatójára időzítve.
Pap István
erdon.ro

Emlékeztető Jel-kép
Búcsútárlattal jelentkezett csütörtök délután az Apáczai-líceum Galériájában az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete. A kiállítás címe: Jel-kép – in memoriam Kassák Lajos, Hamvas Béla, Tamási Áron. Ötvennégy szerző hatvanöt alkotása idézi fel a képzőművészet eszközeivel a három magyar irodalmi nagyság életművét. A rendezvény apropója: Kassák 130, Hamvas és Tamási 120 éve született.
A megnyitón Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza képzőművész-tanár, EMME-irányító szavaiból kitűnt, hogy ez az utolsó kiállítás a díszteremben, remélhetőleg október-november tájékán már a felújított épületben folytatható az egyesület tevékenysége. A tárlat anyagát szakmai szempontból Németh Júlia műkritikus méltatta, emlékeztetve a három, a maga nemében géniusz úttörő szerepére. Marosán Csaba színművész részleteket adott elő az idézett irodalmárok műveiből.
Az EMME idei Székely Bertalan-díját Petea Ovidiu, a Tribuna grafikusa érdemelte ki, akinek Székely Géza nyújtotta át az elismerő kitüntetést. Végezetül pedig közölte: következő, immár őszi tárlattémájuk, Viszonylatok címmel, Arany János születésének 200., a Reformáció megalapításának 500. és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója kapcsán szolgáltat ihletet a hazai magyar képzőművész-társadalomnak.
A mostani kiállítás április 30-ig munkanapokon 14-19, szombaton 8-19 óra között tekinthető meg.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Csütörtökön kezdődik Nagyváradon a HolnapUtán Fesztivál
Csütörtöktől vasárnapig zajlik Nagyváradon a HolnapUtán Fesztivál. A Szigligeti Színház által 2013-ban útjának indított eseménysorozat idén megújult arculattal jelentkezik.
„A HolnapUtán Fesztivál ötödik kiadásához érkezve az eddigi összművészeti koncepciót egy erős színházi programra alapoztuk, hiszen hosszútávú célunk, hogy eseménysorozatunk rangos színházi fesztivállá nőjje ki magát” – nyilatkozta Fazakas Márta, a rendezvény főszervezője. „A Szigligeti Színház feladatának tekinti a pályakezdők felkarolását, így a HolnapUtán Fesztivál programjának összeállításában is azt tartottuk szem előtt, hogy alkalmat teremtsünk minél több tehetség fiatal alkotó bemutatkozásának” – tette hozzá Fazakas.
A HolnapUtán Fesztivál nyitóelőadására, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című produkciójára április 6-án, 17 órától kerül sor az Árkádia Színpadon. A nagytermi bemutatók sorát a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkciója kezdi április 6-án, 20 órától. A fesztiválon bemutatott nagytermi előadásokról itt olvasható részletes információ.
A fesztivál második napján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, valamint a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem mutatkozik be. Előbbi az Árkádia Színpadon, 16 órától mutatja be Kiadjamagát című improvizációs előadását, utóbbi pedig 19 órától a nagyszínpadi George&Cole című zenés színházi show-val állít emléket George Gershwin és Cole Porter világhírű amerikai zeneszerzőknek. Az előadásokat követően, 22 órától a budapesti színészhallgatók Pink Mojos and The Fuckfaces nevű zenekara koncertezik a Szigligeti Stúdióban.
Április 8-án 17 órától Németh László grafikus színházi plakátokból álló kiállításának megnyitóját tartják a Szigligeti Stúdió fehér termében. Ezt követően 18 órától a Szigligeti Társulat mutatja be Trónok arca casting című előadását, majd a társulat színészzenekara debütál a stúdió színpadán.
Április 9-én 17 órától a Várad Kulturális Folyóirat mutatja be az Élő Váradhoz, illetve a színházi műfajokhoz kötődő második és harmadik lapszámát, majd annak a tizennégy kárpát-medencei színész- és rendezőhallgatónak a performanszára kerül sor a Moszkva Kávéház nagytermében, akik a fesztivál négy napja alatt, hét nagyváradi pályakezdő szerző írásából készítettek rövid előadást.
A fesztivál záróelőadása, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgár című Molière-komédiája 19 órától kezdődik a Szigligeti Színház nagytermében.
A részletes program a Szigligeti Színház internetes oldalán olvasható. A három nagyszínpadi előadásra kedvezményes árú Fesztiválbérletek, továbbá az előadásokra jegyek a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt), illetve online kaphatók. A koncertekre, kiállításra, valamint a lapbemutatóval egybekötött performanszra a belépés díjtalan.
A költészet napjára is készül a Szigligeti Színház
Az Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, március 2-án Nagyszalontán bemutatott Honnan és hová? című előadással ünnepli a Szigligeti Színház a magyar költészet napját.
A legnagyobb magyar epikus költő verseiből, saját szerzésű dalaiból, valamint levelezéseiből összeállított műsorban Arany ismert és kevésbé ismert alkotásait hallgathatják meg az érdeklődők a Szigligeti Társulat művészeinek tolmácsolásában, április 12-én, 19 órától a színház nagytermében. maszol.ro

Magyar állami kitüntetéseket adtak át Csíkszeredában
Március 15-e alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott állami kitüntetéseket adtak át szerdán délután Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.
Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Fülöp József Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a csíkszeredai Csíki Játékszín alapító tagja. Fülöp József Zoltán 1954-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányai után ugyanott, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanult tovább színész szakon. 1999-ben követte Parászka Miklós rendezőt Csíkszeredába, a Csíki Játékszín alapító tagja és művésze.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Jakab István, a maros-mezőségi református egyházmegye esperese, a galambodi református egyházközség lelkipásztora, egyházi író és Szabó Lajos, a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia címzetes kanonok-plébánosa, esperes, szentszéki tanácsos. Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, Tamási Áron emlékének ápolása mellett a helyi közösség kulturális életét is meghatározó, értékőrző tevékenysége elismeréseként.
Áder János Magyar Ezüst Érdemkeresztet adományozott Biszak Józsefnek, a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete elnökének, az Illyefalvi Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány munkatársának, valamint Tischler Ferencnek, a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezete főtitkárának is.
MTI; Erdély.ma

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)