Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 2.
Irodalomtörténeti pillanat 1956-ban
Ha a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is. Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben keletkezett, és az éppen akkor kezdődő magyarországi kommunista rémuralomról, sőt általában a totális diktatúrák természetéről és működéséről ad hiteles és pontos költői látleletet, előbbi pedig, Tamási írása a forradalom napjaiban fogalmazódott, ám mégis szerzője távlatos szemléletéről és történelmi tisztánlátásáról tanúskodik.
Az adott új helyzet meghatározásával és egy történelmi emlékeztetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tételmondattal az akkori napok alakítóinak kötelességére figyelmeztessen: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”
Ezt követően kezd bele a maga veretes, esetenként biblikus nyelvezetén a háború utáni időszak („az enyhület”) elmulasztott pozitív lehetőségeinek, valamint a nemzettől idegen ideológia („a hazugság itala”) és egy erőszakra épülő politikai rendszer kiépülésének felvázolásába („zavaros veszély”), ezekben az egyéni és a nemzeti létet egyaránt fenyegető, gúzsba kötő folyamatokban jelölve ki a forradalom kitörésének okait. Ugyanakkor van elképzelése a megoldást illetően is, amelyet a demokráciában és a nemzeti függetlenségben jelöl ki, nem hallgatva el azt sem, hogy ennek elérésében valamiféle szerepet a nagyvilágnak, a nagyhatalmaknak is vállalniuk kell. „A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk – írta. – Ez a forma nem más, és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.”
Az író által kijelölt és kívánt történelmi alternatíva bekövetkeztére évtizedeket kellett várni, egészen a rendszerváltozásig, de hogy még ma is van rajta kiigazítanivaló, az nyilvánvaló. Ama fohász befejezéseként megfogalmazott óhajról pedig („szenvedő lélekkel áhítjuk”) nem vett tudomást akkor az önkényuralom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szelleme” érvényesült a forradalomban részt vevők esetében hozott ítéletekben, mint ahogy a magyarságon belüli „rontó harcok” sem szűntek meg, talán máig sem…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Ha a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is. Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben keletkezett, és az éppen akkor kezdődő magyarországi kommunista rémuralomról, sőt általában a totális diktatúrák természetéről és működéséről ad hiteles és pontos költői látleletet, előbbi pedig, Tamási írása a forradalom napjaiban fogalmazódott, ám mégis szerzője távlatos szemléletéről és történelmi tisztánlátásáról tanúskodik.
Az adott új helyzet meghatározásával és egy történelmi emlékeztetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tételmondattal az akkori napok alakítóinak kötelességére figyelmeztessen: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”
Ezt követően kezd bele a maga veretes, esetenként biblikus nyelvezetén a háború utáni időszak („az enyhület”) elmulasztott pozitív lehetőségeinek, valamint a nemzettől idegen ideológia („a hazugság itala”) és egy erőszakra épülő politikai rendszer kiépülésének felvázolásába („zavaros veszély”), ezekben az egyéni és a nemzeti létet egyaránt fenyegető, gúzsba kötő folyamatokban jelölve ki a forradalom kitörésének okait. Ugyanakkor van elképzelése a megoldást illetően is, amelyet a demokráciában és a nemzeti függetlenségben jelöl ki, nem hallgatva el azt sem, hogy ennek elérésében valamiféle szerepet a nagyvilágnak, a nagyhatalmaknak is vállalniuk kell. „A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk – írta. – Ez a forma nem más, és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.”
Az író által kijelölt és kívánt történelmi alternatíva bekövetkeztére évtizedeket kellett várni, egészen a rendszerváltozásig, de hogy még ma is van rajta kiigazítanivaló, az nyilvánvaló. Ama fohász befejezéseként megfogalmazott óhajról pedig („szenvedő lélekkel áhítjuk”) nem vett tudomást akkor az önkényuralom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szelleme” érvényesült a forradalomban részt vevők esetében hozott ítéletekben, mint ahogy a magyarságon belüli „rontó harcok” sem szűntek meg, talán máig sem…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 6.
Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org
2015. november 12.
Háromszéki diákot jutalmaznak
A tehetséggondozás, a kiemelkedő képességű székelyföldi diákok továbbtanulásának segítése céljából létrehozott Székelyföld jövőjéért ösztöndíj első kitüntetettje a kézdivásárhelyi Bartha-Veres Anna, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium végzős diákja. A Bethlen Gábor Alapítványnál kezelt ösztöndíjalapot a lécfalvi származású, Budapesten élő dr. Keresztes György Pál nyugalmazott ügyvéd, dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogásznak, a budapesti pasaréti református gyülekezet alapítójának, templomépítő főgondnokának a fia létesítette. A díjat másik három kitüntetéssel együtt november 14-én a Pesti Vigadóban adják át.
A Bethlen Gábor Alapítvány erdélyi díjazottjai: Böjte Csaba ferences szerzetes (Bethlen Gábor-díj), a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum (Márton Áron-emlékérem), Török Viola rendező (Tamási Áron-díj) és Bartha-Veres Anna (Székelyföld jövőjéért Ösztöndíj). Bartha-Veres Annát sokoldalú tudása, tevékenysége miatt javasolta az ösztöndíjra Pető Mária fizika szakos tanár, a háromszéki tehetséggondozó központ irányítója, akit a Bethlen Gábor Alapítvány kért fel a nevesítésre.
A pedagógus azt mondta lapunknak, tanítványa a zenétől a fizikáig, a matematikától az irodalomig minden tárgy iránt érdeklődik, de a biológia és a fotózás sem áll tőle távol, mindenben kitűnő eredményei vannak, alkotó típus, keresi az újat. Természettudományi osztályban tanul, osztályfőnöke Pénzes Ágnes, aki kiemelte kreativitását, díjait, és hangsúlyozta: nem az a diák, aki várja a kész dolgokat, pályázatokon vesz részt, versenyző alkat.
Tavaly az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázaton próza kategóriában második díjat nyert, nemrég nemzetközi fizika pályázaton mutatta be a semmi, mint fizikai fogalom videós pályamunkáját – csupán egy-egy példa humán és reál vonatkozásban, mindkét területen Bartha-Veres Anna otthonosan mozog, és lapunknak azt mondta, nem könnyű döntenie, hogy érettségi után milyen irányban folytassa tanulmányait, hisz a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zene tagozatáról hegedűvel, zongorával érkezett Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Mikó Kollégium Kavalkád című újságjának a főszerkesztője, és minden, ami a kettő között van, közel áll a szívéhez.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tehetséggondozás, a kiemelkedő képességű székelyföldi diákok továbbtanulásának segítése céljából létrehozott Székelyföld jövőjéért ösztöndíj első kitüntetettje a kézdivásárhelyi Bartha-Veres Anna, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium végzős diákja. A Bethlen Gábor Alapítványnál kezelt ösztöndíjalapot a lécfalvi származású, Budapesten élő dr. Keresztes György Pál nyugalmazott ügyvéd, dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogásznak, a budapesti pasaréti református gyülekezet alapítójának, templomépítő főgondnokának a fia létesítette. A díjat másik három kitüntetéssel együtt november 14-én a Pesti Vigadóban adják át.
A Bethlen Gábor Alapítvány erdélyi díjazottjai: Böjte Csaba ferences szerzetes (Bethlen Gábor-díj), a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum (Márton Áron-emlékérem), Török Viola rendező (Tamási Áron-díj) és Bartha-Veres Anna (Székelyföld jövőjéért Ösztöndíj). Bartha-Veres Annát sokoldalú tudása, tevékenysége miatt javasolta az ösztöndíjra Pető Mária fizika szakos tanár, a háromszéki tehetséggondozó központ irányítója, akit a Bethlen Gábor Alapítvány kért fel a nevesítésre.
A pedagógus azt mondta lapunknak, tanítványa a zenétől a fizikáig, a matematikától az irodalomig minden tárgy iránt érdeklődik, de a biológia és a fotózás sem áll tőle távol, mindenben kitűnő eredményei vannak, alkotó típus, keresi az újat. Természettudományi osztályban tanul, osztályfőnöke Pénzes Ágnes, aki kiemelte kreativitását, díjait, és hangsúlyozta: nem az a diák, aki várja a kész dolgokat, pályázatokon vesz részt, versenyző alkat.
Tavaly az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázaton próza kategóriában második díjat nyert, nemrég nemzetközi fizika pályázaton mutatta be a semmi, mint fizikai fogalom videós pályamunkáját – csupán egy-egy példa humán és reál vonatkozásban, mindkét területen Bartha-Veres Anna otthonosan mozog, és lapunknak azt mondta, nem könnyű döntenie, hogy érettségi után milyen irányban folytassa tanulmányait, hisz a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zene tagozatáról hegedűvel, zongorával érkezett Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Mikó Kollégium Kavalkád című újságjának a főszerkesztője, és minden, ami a kettő között van, közel áll a szívéhez.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 12.
Arany nyelvét ünneplik Erdély-szerte
Idén több erdélyi és partiumi helyszínen is megünneplik a magyar nyelv napját. Miután október 13-án a képviselőház is rábólintott az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabályra, idéntől Romániában is a magyar nyelv hivatalos napja november 13.
A törvényt szerdán hirdette ki Klaus Johannis államfő. Magyarországon egyébként 2011 óta ünneplik hivatalosan november 13-án a magyar nyelv napját, 1844-ben ezen a napon fogadták el ugyanis a magyart államnyelvvé tevő törvényt.
Új havilap Váradon
Nagyváradon a Bihar megyei RMDSZ a Szacsvay Akadémiával közösen kétnapos rendezvénysorozattal készül. Csütörtökön a magyar nyelv használatáról tart előadást a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Horváth István, rávilágítva, hogy a közéletben és a közigazgatásban miképpen állunk az anyanyelvhasználattal, milyen lehetőségeink és kötelességeink vannak azt illetően, hogy anyanyelvünkön kommunikálhassunk.
Az előadó beszél majd néhány jól ismert kezdeményezésről is – például a kolozsvári Igen, tessék! egyesületről –, amelyeknek az a céljuk, hogy a többnyelvűséget, de kiváltképp a hivatalos román mellett a magyar nyelv használatát segítsék elő az üzleti szférában.
Pénteken, a magyar nyelv napján a Tessék kérem, Nagyvárad! című kulturális-közéleti havilap próbaszámát ismertetik, amely a kolozsvári Igen, tessék! mozgalomhoz hasonló célokat tűzött maga elé. A készítők Nagyvárad épített öröksége, kulturális élete mellett érdekes és fontos személyiségeket is bemutatnak majd a lapban, amelyben teret kapnak azok a váradi vállalkozások is, amelyek kétnyelvű, román és magyar ügyfélszolgálatot működtetnek, vagy szolgáltatásaik elérhetők magyarul is.
Ugyancsak pénteken este Benkő Péter, Mikó István és Rusz Milán magyarországi színművész előadásában tekinthető meg az a különleges előadás, amellyel a magyar filmvilág egyik csillagának, Jávor Pálnak állít emléket. A debreceni Mandala Dalszínház előadásának címe: Jávor Pali utolsó mulatása.
Diákok az anyanyelvről
Kolozsváron a Georgius Aranka Társaság szervezésében ünneplik a magyar nyelv napját. Az Apáczai Csere János Elméleti Gimnáziumban este hat órától Lőrincze Lajos nyelvészre emlékeznek, majd anyanyelvi játék kezdődik (kor)határok nélkül.
Marosvásárhelyen csütörtökön 13 órától a helyi RMDSZ Nőszervezete és a Római Katolikus Gimnázium diákjai ünnepi előadásra hívják az érdeklődőket. „A magyar nyelv napját velünk együtt ünneplők a magyar nyelv eredetéről, anyanyelvünk szépségéről, nyelvünk költőiségéről hallhatnak, valamint egy rövid filmösszeállítást is megtekinthetnek arról, hogy mit olvasnak szívesen a mai fiatalok, milyen számukra a jó könyv. Előadóink gyerekszemmel, diákésszel közelítik meg mindazt, amit a felnőttek többnyire másként látnak. Az előadást versek és táncok is színesítik” – áll a meghívóban.
Nagybányán, a veresvizi Krisztus Király-plébánia Don Bosco Termében pénteken 17 órától fellép a Németh László Elméleti Gimnázium kórusa, majd szabad beszélgetésre kerül sor az iskola igazgatójával, Váradi Izabellával a magyar nyelv jelenéről és jövőjéről.
A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ székhelyén pénteken 18 órától kerül sor a Képről szóra – szóról képre, avagy a művészetek nyelve című eseményre, melynek alkalmával a szárhegyi művészeti központ gyűjteménye által ihletett írások kiállítására és felolvasására kerül sor, rálátást nyújtva az irodalom és képzőművészet találkozására. Az eseményen a gyergyószentmiklósi Dr. Kercsó Attila Irodalmi Kör működik közre.
Ünnep Tamási szülőfalujában
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont Farkaslakán ünnepel, lehetőséget teremtve a helyi és környékbeli fiatalok és iskoláskorú gyermekek számára, hogy ezen a napon meglátogassák Tamási Áron szülőházát, az író testvére, Ágnes néni udvarán felújított kultúrcsűrt, illetve a Tamási Áron Művelődési Házat.
A résztvevők pénteken délben megkoszorúzzák az író sírját, majd meglátogatják a szülőházat Tamási Erzsébet fia, Sipos Mátyás kalauzolásával. Ezt követően Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője kalauzolja végig az érdeklődőket a Tamási Áron Alkotóházon, majd felolvasást tartanak irodalmi művekből a helyi művelődési házban.
Krónika (Kolozsvár)
Idén több erdélyi és partiumi helyszínen is megünneplik a magyar nyelv napját. Miután október 13-án a képviselőház is rábólintott az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabályra, idéntől Romániában is a magyar nyelv hivatalos napja november 13.
A törvényt szerdán hirdette ki Klaus Johannis államfő. Magyarországon egyébként 2011 óta ünneplik hivatalosan november 13-án a magyar nyelv napját, 1844-ben ezen a napon fogadták el ugyanis a magyart államnyelvvé tevő törvényt.
Új havilap Váradon
Nagyváradon a Bihar megyei RMDSZ a Szacsvay Akadémiával közösen kétnapos rendezvénysorozattal készül. Csütörtökön a magyar nyelv használatáról tart előadást a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Horváth István, rávilágítva, hogy a közéletben és a közigazgatásban miképpen állunk az anyanyelvhasználattal, milyen lehetőségeink és kötelességeink vannak azt illetően, hogy anyanyelvünkön kommunikálhassunk.
Az előadó beszél majd néhány jól ismert kezdeményezésről is – például a kolozsvári Igen, tessék! egyesületről –, amelyeknek az a céljuk, hogy a többnyelvűséget, de kiváltképp a hivatalos román mellett a magyar nyelv használatát segítsék elő az üzleti szférában.
Pénteken, a magyar nyelv napján a Tessék kérem, Nagyvárad! című kulturális-közéleti havilap próbaszámát ismertetik, amely a kolozsvári Igen, tessék! mozgalomhoz hasonló célokat tűzött maga elé. A készítők Nagyvárad épített öröksége, kulturális élete mellett érdekes és fontos személyiségeket is bemutatnak majd a lapban, amelyben teret kapnak azok a váradi vállalkozások is, amelyek kétnyelvű, román és magyar ügyfélszolgálatot működtetnek, vagy szolgáltatásaik elérhetők magyarul is.
Ugyancsak pénteken este Benkő Péter, Mikó István és Rusz Milán magyarországi színművész előadásában tekinthető meg az a különleges előadás, amellyel a magyar filmvilág egyik csillagának, Jávor Pálnak állít emléket. A debreceni Mandala Dalszínház előadásának címe: Jávor Pali utolsó mulatása.
Diákok az anyanyelvről
Kolozsváron a Georgius Aranka Társaság szervezésében ünneplik a magyar nyelv napját. Az Apáczai Csere János Elméleti Gimnáziumban este hat órától Lőrincze Lajos nyelvészre emlékeznek, majd anyanyelvi játék kezdődik (kor)határok nélkül.
Marosvásárhelyen csütörtökön 13 órától a helyi RMDSZ Nőszervezete és a Római Katolikus Gimnázium diákjai ünnepi előadásra hívják az érdeklődőket. „A magyar nyelv napját velünk együtt ünneplők a magyar nyelv eredetéről, anyanyelvünk szépségéről, nyelvünk költőiségéről hallhatnak, valamint egy rövid filmösszeállítást is megtekinthetnek arról, hogy mit olvasnak szívesen a mai fiatalok, milyen számukra a jó könyv. Előadóink gyerekszemmel, diákésszel közelítik meg mindazt, amit a felnőttek többnyire másként látnak. Az előadást versek és táncok is színesítik” – áll a meghívóban.
Nagybányán, a veresvizi Krisztus Király-plébánia Don Bosco Termében pénteken 17 órától fellép a Németh László Elméleti Gimnázium kórusa, majd szabad beszélgetésre kerül sor az iskola igazgatójával, Váradi Izabellával a magyar nyelv jelenéről és jövőjéről.
A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ székhelyén pénteken 18 órától kerül sor a Képről szóra – szóról képre, avagy a művészetek nyelve című eseményre, melynek alkalmával a szárhegyi művészeti központ gyűjteménye által ihletett írások kiállítására és felolvasására kerül sor, rálátást nyújtva az irodalom és képzőművészet találkozására. Az eseményen a gyergyószentmiklósi Dr. Kercsó Attila Irodalmi Kör működik közre.
Ünnep Tamási szülőfalujában
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont Farkaslakán ünnepel, lehetőséget teremtve a helyi és környékbeli fiatalok és iskoláskorú gyermekek számára, hogy ezen a napon meglátogassák Tamási Áron szülőházát, az író testvére, Ágnes néni udvarán felújított kultúrcsűrt, illetve a Tamási Áron Művelődési Házat.
A résztvevők pénteken délben megkoszorúzzák az író sírját, majd meglátogatják a szülőházat Tamási Erzsébet fia, Sipos Mátyás kalauzolásával. Ezt követően Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője kalauzolja végig az érdeklődőket a Tamási Áron Alkotóházon, majd felolvasást tartanak irodalmi művekből a helyi művelődési házban.
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 13.
Tamási Áron-díjat kap Török Viola rendező
Tamási Áron nevével fémjelzett kitüntetést vehet át hétvégén Török Viola rendező, a Spectrum Színház művészeti vezetője. A díjat a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának hagyományos éves díjátadóján veheti át Budapesten.
A Tamási Áron özvegye által alapított Tamási Áron-díjat 1990 óta adja a Bethlen Gábor Alapítvány. A külön erre a célra alakult kuratórium döntése nyomán Tamási írói örökségének ápolóit, a székely szellemiség hírvivőit tüntetik ki ezzel a díjjal Erdélyben és szerte a világon.
Elsőként Tompa Miklós rendező és Dávid Gyula író kapták meg 1990-ben, az évek során azonban számos színművész, irodalomtörténész, közíró megkapta, az idei évben pedig a Tamási Áron Kuratórium döntése alapján a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője, Török Viola rendező veheti át. A marosvásárhelyi rendező munkája során, több ízben is foglalkozott Tamási Áron műveivel. Az utóbbi években színházi munkája során több népszerű előadást is készített Tamási műveiből, ilyen a Boldog nyárfalevél, Tündöklő Jeromos, a Hullámzó vőlegény vagy a Vitéz lélek. Az utóbbi kettőt a közönség a Duna Televízió műsorán is láthatta.
A Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségére november 14-én, szombaton kerül sor a Pesti Vigadóban, ott adják át a Bethlen Gábor-díjat és a Márton Áron emlékérmet is. Az alapítvány kitüntetései a világ magyarsága körében igen fontos politikai-közéleti jelentőségűek, a világ harminckét országából kikerült kitüntetettek zömét ugyanis a külhoni magyarok alkotják.
Antal Erika
Erdély.ma
Tamási Áron nevével fémjelzett kitüntetést vehet át hétvégén Török Viola rendező, a Spectrum Színház művészeti vezetője. A díjat a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának hagyományos éves díjátadóján veheti át Budapesten.
A Tamási Áron özvegye által alapított Tamási Áron-díjat 1990 óta adja a Bethlen Gábor Alapítvány. A külön erre a célra alakult kuratórium döntése nyomán Tamási írói örökségének ápolóit, a székely szellemiség hírvivőit tüntetik ki ezzel a díjjal Erdélyben és szerte a világon.
Elsőként Tompa Miklós rendező és Dávid Gyula író kapták meg 1990-ben, az évek során azonban számos színművész, irodalomtörténész, közíró megkapta, az idei évben pedig a Tamási Áron Kuratórium döntése alapján a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője, Török Viola rendező veheti át. A marosvásárhelyi rendező munkája során, több ízben is foglalkozott Tamási Áron műveivel. Az utóbbi években színházi munkája során több népszerű előadást is készített Tamási műveiből, ilyen a Boldog nyárfalevél, Tündöklő Jeromos, a Hullámzó vőlegény vagy a Vitéz lélek. Az utóbbi kettőt a közönség a Duna Televízió műsorán is láthatta.
A Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségére november 14-én, szombaton kerül sor a Pesti Vigadóban, ott adják át a Bethlen Gábor-díjat és a Márton Áron emlékérmet is. Az alapítvány kitüntetései a világ magyarsága körében igen fontos politikai-közéleti jelentőségűek, a világ harminckét országából kikerült kitüntetettek zömét ugyanis a külhoni magyarok alkotják.
Antal Erika
Erdély.ma
2015. november 17.
Líra és honismeret (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
A veszprémi Lőwey Lilla bölcsész-történész előadóval és albumszerkesztővel, valamint Váradi Péter Pál közismert fotóművésszel találkozhatott maréknyi érdeklődő a sepsiszentgyörgyi evangélikus-lutheránus templomban vasárnap délután.
Líra és honismeret volt a javából a másfél órás esemény. Soós Andrea előadóművész Dsida Jenő legszebb verseit mutatta be, Váradi Péter Pál pedig Dsida szatmári és kolozsvári éveit a vetített és közismerten brilliáns felvételein. A Tamási Áront, Áprily Lajost, Nyirő Józsefet és Reményik Sándort bemutató színes albumok után a még nyomdaillatú Dsida-kötetet, a Magyar Zsoltár alcíműt dedikálták a szerzők.
Keleti-Kárpátok 1. Kárpát-Kanyar – Szórványmagyarság, olvashattuk a kettős szerkesztésű kötet címét, éppen a magyar szórvány napján, amikor a magyar nyelvterület ezen vidékei gondjainak-örömeinek zuhataga érkezett mihozzánk mindenfelől az éter hullámain. Háromszék keleti határhegyei is lencsevégre kerültek már – tudtuk meg a Sepsiszentgyörgyre érkezett szerkesztőktől – a Keleti-Kárpátok 2. címet viselő albumban, amely az elkövetkező időszakban jelenik majd meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A veszprémi Lőwey Lilla bölcsész-történész előadóval és albumszerkesztővel, valamint Váradi Péter Pál közismert fotóművésszel találkozhatott maréknyi érdeklődő a sepsiszentgyörgyi evangélikus-lutheránus templomban vasárnap délután.
Líra és honismeret volt a javából a másfél órás esemény. Soós Andrea előadóművész Dsida Jenő legszebb verseit mutatta be, Váradi Péter Pál pedig Dsida szatmári és kolozsvári éveit a vetített és közismerten brilliáns felvételein. A Tamási Áront, Áprily Lajost, Nyirő Józsefet és Reményik Sándort bemutató színes albumok után a még nyomdaillatú Dsida-kötetet, a Magyar Zsoltár alcíműt dedikálták a szerzők.
Keleti-Kárpátok 1. Kárpát-Kanyar – Szórványmagyarság, olvashattuk a kettős szerkesztésű kötet címét, éppen a magyar szórvány napján, amikor a magyar nyelvterület ezen vidékei gondjainak-örömeinek zuhataga érkezett mihozzánk mindenfelől az éter hullámain. Háromszék keleti határhegyei is lencsevégre kerültek már – tudtuk meg a Sepsiszentgyörgyre érkezett szerkesztőktől – a Keleti-Kárpátok 2. címet viselő albumban, amely az elkövetkező időszakban jelenik majd meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 18.
Szakítani a múlttal?
Olvasói levél
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában jártam, és döbbenten vettem észre, hogy a falakról lekerült a Háromszék Táncegyüttes régebbi, időközben „kiöregedett” táncosainak a fényképe. Örvendtem, hogy új arcokat is látok, hiszen azt bizonyítja, van folytatás. Egy olyan együttes, amely hagyományőrző munkát (is) folytat, miért szakítja meg a kapcsolatot a régi tagjaival? Van hely bőven a falakon, a megye hírnevét öregbítő táncosoknak ennyi tisztelet kijárna. Nézzék meg a Tamási Áron Színház színművészeinek arcképcsarnokát!
Brassai István, Sepsiszentgyörgy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Olvasói levél
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában jártam, és döbbenten vettem észre, hogy a falakról lekerült a Háromszék Táncegyüttes régebbi, időközben „kiöregedett” táncosainak a fényképe. Örvendtem, hogy új arcokat is látok, hiszen azt bizonyítja, van folytatás. Egy olyan együttes, amely hagyományőrző munkát (is) folytat, miért szakítja meg a kapcsolatot a régi tagjaival? Van hely bőven a falakon, a megye hírnevét öregbítő táncosoknak ennyi tisztelet kijárna. Nézzék meg a Tamási Áron Színház színművészeinek arcképcsarnokát!
Brassai István, Sepsiszentgyörgy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 19.
Pozsonyi Hontalanítás
Népzene- és néptáncünnep Ifjú Szívekkel
November 20–22. között 27. alkalommal rendezik meg a népzene- és néptánctalálkozót Sepsiszentgyörgyön, melynek kiemelt meghívottja a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház lesz. A társulat első alkalommal lép színpadra Erdélyben.
Az eddigi találkozókon kialakult szokásrendhez híven a meghívottak között ezúttal is fellépnek a hagyományőrzők és adatközlők, akik idén a mezőségi Nagysármásról, Csabaújfaluból és Mezőszovátról, a felcsíki Csíkszentdomokosról, valamint a sepsiszentgyörgyi Őrkőről érkeznek. A rendezvény holnap 19 órától az Ifjú Szívek Táncszínház Hontalanítás című előadásával kezdődik a Háromszék Táncstúdióban. Szombaton 17.30-tól ugyancsak ott mutatják be a Benkő Éva – Prezsmer Boglárka szerzőpáros Népi gyermekjátékok című könyvét, amelynek zenei szerkesztője Benedek Árpád. A könyvet Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola adjunktusa méltatja. A kiadványhoz játéktár, CD- és DVD-melléklet is tartozik, megvásárolható a helyszínen. A program 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a gálaműsorral folytatódik, melynek első részében az Ifjú Szívek Táncszínház Felföldi levelek c. előadásából láthat részleteket a közönség, majd az idén elhunyt Jaskó István „Pitti” kiváló táncosról, valamint Maneszes Márton prímásról emlékeznek meg a meghívott hagyományőrzők közreműködésével. A gálát táncház követi.
Vasárnap 10 órától a színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokra várják a gyermekeket, 12 órától gálaműsor következik számukra a nagyteremben, amelyen nyolc háromszéki gyermek néptáncegyüttes mutatkozik be. A gyermeknapot 13.30-tól a színház előcsarnokában táncház zárja.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Népzene- és néptáncünnep Ifjú Szívekkel
November 20–22. között 27. alkalommal rendezik meg a népzene- és néptánctalálkozót Sepsiszentgyörgyön, melynek kiemelt meghívottja a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház lesz. A társulat első alkalommal lép színpadra Erdélyben.
Az eddigi találkozókon kialakult szokásrendhez híven a meghívottak között ezúttal is fellépnek a hagyományőrzők és adatközlők, akik idén a mezőségi Nagysármásról, Csabaújfaluból és Mezőszovátról, a felcsíki Csíkszentdomokosról, valamint a sepsiszentgyörgyi Őrkőről érkeznek. A rendezvény holnap 19 órától az Ifjú Szívek Táncszínház Hontalanítás című előadásával kezdődik a Háromszék Táncstúdióban. Szombaton 17.30-tól ugyancsak ott mutatják be a Benkő Éva – Prezsmer Boglárka szerzőpáros Népi gyermekjátékok című könyvét, amelynek zenei szerkesztője Benedek Árpád. A könyvet Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola adjunktusa méltatja. A kiadványhoz játéktár, CD- és DVD-melléklet is tartozik, megvásárolható a helyszínen. A program 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a gálaműsorral folytatódik, melynek első részében az Ifjú Szívek Táncszínház Felföldi levelek c. előadásából láthat részleteket a közönség, majd az idén elhunyt Jaskó István „Pitti” kiváló táncosról, valamint Maneszes Márton prímásról emlékeznek meg a meghívott hagyományőrzők közreműködésével. A gálát táncház követi.
Vasárnap 10 órától a színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokra várják a gyermekeket, 12 órától gálaműsor következik számukra a nagyteremben, amelyen nyolc háromszéki gyermek néptáncegyüttes mutatkozik be. A gyermeknapot 13.30-tól a színház előcsarnokában táncház zárja.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 21.
A Tamási Áron-díjas Török Viola dicsérete
A marosvásárhelyi rendező november 14-én a Pesti Vigadóban vehette át az eddigi munkásságát elismerő rangos művészeti kitüntetést. Laudációját az ünnepségen dr. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott konzulens professzora terjesztette elő. Az alábbiakban a szöveg rövidített változatát közöljük.
Laudáció
1983 óta ismerem Török Viola művészi tevékenységét. Első alkalommal a sepsiszentgyörgyi zeneiskola növendékeivel színre vitt, igen költői, légiesen képzeletdús Szentivánéji álom című zenés színpadi játékát látva figyeltem fel különleges képességeire, melyek révén igen egységesen társította a szöveg, a zene, a mozgás kifejezőeszközeit, ugyanakkor erőteljes pedagógusi rátermettséggel irányította a többnyire 10-14 éves gyerekek népes, közel 50- főnyi csapatát (melyből később több jeles színész nőtt ki, pl. Váta Loránd, Márkó Eszter és mások). Ez alkalommal kialakult kedvező benyomásaim is segítettek abban, hogy Németországból való visszatérése után örömmel fogadjam jelentkezését az általam irányított rendezőosztályban, a marosvásárhelyi – akkoriban még – Színművészeti Egyetemen. Ebben az osztályban kiemelkedő tehetsége, rátermettsége a legjobb eredmények elérését eredményezte. Ő nyerte el az egyetem vezetősége által kiírt pályázatot, melynek alapján megrendezhette a Stúdió Színházban nyilvános vizsgaelőadásként Shakespeare Othello című színművét. Az egyetem elvégzése után fokozatosan alakult ki sajátos rendezői nyelvezete, melyben eredeti módon ötvöződik a darabok szövegének egyéni olvasata, valamint a filozófiai és költői rétegek feltárása. A személyes stílusjegyek egyre határozottabb érvényesítése során rendezői művészetében sajátos színpadi látványvilág megteremtését tapasztalhattuk sokszínűen kibontakozó alkotómunkájában, melybe sajátosan eredeti látásmódja révén szervesen épülnek be az erdélyi irodalom, költészet és folklór alapos ismeretéből táplálkozó néptánc- és népzenei elemek. Rendezői stílusának ezek a jegyei külön színt képviselnek az erdélyi magyar színházművészetben.
Felsorolt erényei talán a legjellemzőbb módon Tamási Áron darabjainak színrevitele során érvényesülhettek, mivel az író sajátos, erdélyi ízekben bővelkedő költői világának színpadi nyelvre való átültetése kínálta Török Viola számára a legszervesebb megoldásokat. Sorolhatjuk akár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál, akár a Spectrum Színház és a Csűrszínház közreműködésével színpadra állított előadásait (a Hullámzó vőlegény, illetve a Vitéz lélek című sikeres produkcióira utalhatunk), vagy a Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen rendezett Boldog nyárfalevél, illetve Tündöklő Jeromos című előadásokat. Különösen a mikházi Csűrszínházban a zárt színpad és a különleges természeti szépségű nyitott tér egyidejű használata adott alkalmat számára egy varázslatos színpadi atmoszféra kialakítására. Az itt kihasznált kivételes lehetőségek révén rendezői világa változatos gazdagsággal bontakozott ki az említettek mellett olyan előadásokban is, mint a Szép magyar komédia, a Vérnász, a Vihar vagy a saját adaptációban színre vitt, Móricz-szöveg alapján rendezett Boszorkány.
Török Viola sorozatos törekvései szükségszerűen vezettek egy saját színházi műhely, a magánintézményként működő Spectrum Színház megteremtéséhez. Itt a módosult, stúdiószínházi környezetben, saját társulattal nyílik alkalma olyan műhelymunka kiteljesedésére, melyben az igényes irodalom, az erdélyi szellemiség és az egyetemes értékek egyaránt otthonra lelnek. A Spectrum Színháznak ez a felvállalt missziója egyedi hangulatával, stílusával, tartásával – akár saját produkciói, akár befogadott előadásai révén – új színt képviselhet nemcsak a város gazdag színházi életében, hanem tágabb értelemben az erdélyi magyar színházkultúrában is. A produkciók fogadtatása, a közönség fokozódó érdeklődése és elismerése már most, a kezdetekkor igazolja a bátor kezdeményezés létjogosultságát.
Mindezeket összevetve:
az intézményteremtés elkötelezettsége, az igényes kultúra szolgálata és művelése, az erdélyi hagyományok ápolása és az egyetemes kultúra (Shakespeare, Csehov, Ibsen, Molière, Gogol és mások) értékeinek felmutatása olyan áldozatos életmű kiteljesedését jelzik, amelynek alapján messzemenően indokoltan méltónak tarthatjuk Török Violát, a határozott küldetéstudattal és a hivatás iránti példás alázattal megáldott mandátumos művészembert a jeles elődök által megtisztelő rangra emelt Tamási Áron-díjjal való kitüntetésre.
Kelt: Marosvásárhelyt, 2015. október 4-én
Dr. Kovács Levente rendező, egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professor emeritusa
Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi rendező november 14-én a Pesti Vigadóban vehette át az eddigi munkásságát elismerő rangos művészeti kitüntetést. Laudációját az ünnepségen dr. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott konzulens professzora terjesztette elő. Az alábbiakban a szöveg rövidített változatát közöljük.
Laudáció
1983 óta ismerem Török Viola művészi tevékenységét. Első alkalommal a sepsiszentgyörgyi zeneiskola növendékeivel színre vitt, igen költői, légiesen képzeletdús Szentivánéji álom című zenés színpadi játékát látva figyeltem fel különleges képességeire, melyek révén igen egységesen társította a szöveg, a zene, a mozgás kifejezőeszközeit, ugyanakkor erőteljes pedagógusi rátermettséggel irányította a többnyire 10-14 éves gyerekek népes, közel 50- főnyi csapatát (melyből később több jeles színész nőtt ki, pl. Váta Loránd, Márkó Eszter és mások). Ez alkalommal kialakult kedvező benyomásaim is segítettek abban, hogy Németországból való visszatérése után örömmel fogadjam jelentkezését az általam irányított rendezőosztályban, a marosvásárhelyi – akkoriban még – Színművészeti Egyetemen. Ebben az osztályban kiemelkedő tehetsége, rátermettsége a legjobb eredmények elérését eredményezte. Ő nyerte el az egyetem vezetősége által kiírt pályázatot, melynek alapján megrendezhette a Stúdió Színházban nyilvános vizsgaelőadásként Shakespeare Othello című színművét. Az egyetem elvégzése után fokozatosan alakult ki sajátos rendezői nyelvezete, melyben eredeti módon ötvöződik a darabok szövegének egyéni olvasata, valamint a filozófiai és költői rétegek feltárása. A személyes stílusjegyek egyre határozottabb érvényesítése során rendezői művészetében sajátos színpadi látványvilág megteremtését tapasztalhattuk sokszínűen kibontakozó alkotómunkájában, melybe sajátosan eredeti látásmódja révén szervesen épülnek be az erdélyi irodalom, költészet és folklór alapos ismeretéből táplálkozó néptánc- és népzenei elemek. Rendezői stílusának ezek a jegyei külön színt képviselnek az erdélyi magyar színházművészetben.
Felsorolt erényei talán a legjellemzőbb módon Tamási Áron darabjainak színrevitele során érvényesülhettek, mivel az író sajátos, erdélyi ízekben bővelkedő költői világának színpadi nyelvre való átültetése kínálta Török Viola számára a legszervesebb megoldásokat. Sorolhatjuk akár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál, akár a Spectrum Színház és a Csűrszínház közreműködésével színpadra állított előadásait (a Hullámzó vőlegény, illetve a Vitéz lélek című sikeres produkcióira utalhatunk), vagy a Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen rendezett Boldog nyárfalevél, illetve Tündöklő Jeromos című előadásokat. Különösen a mikházi Csűrszínházban a zárt színpad és a különleges természeti szépségű nyitott tér egyidejű használata adott alkalmat számára egy varázslatos színpadi atmoszféra kialakítására. Az itt kihasznált kivételes lehetőségek révén rendezői világa változatos gazdagsággal bontakozott ki az említettek mellett olyan előadásokban is, mint a Szép magyar komédia, a Vérnász, a Vihar vagy a saját adaptációban színre vitt, Móricz-szöveg alapján rendezett Boszorkány.
Török Viola sorozatos törekvései szükségszerűen vezettek egy saját színházi műhely, a magánintézményként működő Spectrum Színház megteremtéséhez. Itt a módosult, stúdiószínházi környezetben, saját társulattal nyílik alkalma olyan műhelymunka kiteljesedésére, melyben az igényes irodalom, az erdélyi szellemiség és az egyetemes értékek egyaránt otthonra lelnek. A Spectrum Színháznak ez a felvállalt missziója egyedi hangulatával, stílusával, tartásával – akár saját produkciói, akár befogadott előadásai révén – új színt képviselhet nemcsak a város gazdag színházi életében, hanem tágabb értelemben az erdélyi magyar színházkultúrában is. A produkciók fogadtatása, a közönség fokozódó érdeklődése és elismerése már most, a kezdetekkor igazolja a bátor kezdeményezés létjogosultságát.
Mindezeket összevetve:
az intézményteremtés elkötelezettsége, az igényes kultúra szolgálata és művelése, az erdélyi hagyományok ápolása és az egyetemes kultúra (Shakespeare, Csehov, Ibsen, Molière, Gogol és mások) értékeinek felmutatása olyan áldozatos életmű kiteljesedését jelzik, amelynek alapján messzemenően indokoltan méltónak tarthatjuk Török Violát, a határozott küldetéstudattal és a hivatás iránti példás alázattal megáldott mandátumos művészembert a jeles elődök által megtisztelő rangra emelt Tamási Áron-díjjal való kitüntetésre.
Kelt: Marosvásárhelyt, 2015. október 4-én
Dr. Kovács Levente rendező, egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professor emeritusa
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 23.
Kincsek, amelyek ékesítenek
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 26.
Vissza a templomba!
Bizony mondom, ha tehetném, és énekkarban énekelhetnék, csakis valamelyik kamarakórust választanám. Persze itt, Sepsiszentgyörgyön. Mert hát egyik kedves pécsi barátom, aki immár negyedszázada legalább kétévente megfordul Háromszéken és városunkban a Pécsi-Komlói Pedagógus Kamarakórus igen lelkes tagjaként, a minap éppen azt boncolgatta, hogy Sepsiszentgyörgy kétségtelenül a kamarazene fellegvára lett, már ami a közös éneklést illeti. És nem az udvariasság fogalmaztatta meg vele ezt a kinyilatkoztatást, hanem főleg az, amit esetről esetre észlel: nem csupán számbelileg gyarapodott itt a kis létszámú éneklő csapatok száma, de színvonalban is igen nagy a növekedés.
A legutóbbi seregszemlén is a tíz fellépő együttesből négy sepsiszentgyörgyi volt, s a Vox Humana hiányzott! A Krisztus király templom rendkívül előnyös helyszínnek bizonyult most is, hangzásbeli, akusztikai feltételei megfelelnek a legigényesebb elvárásoknak is. Ezért is jó ötlet rendre visszavinni ezeket a hangzásban igen kényes és igényes zenei műfajokat a templomba, ahol egyébként sok száz zenerajongó tapsolhat önfeledten a kiváló teljesítményeknek. A csoda is megtörtént, s bár a rendezvényre korábban került sor, érdemes utólag is említést tenni, hogy ezen a találkozón immár nem csupán a megjelent több mint kétszázötven kórustag örvendezett egymás bemutatkozásának, hanem rajtuk kívül ott örülhetett a nagyszerű művészi élménynek még legalább háromszáz kíváncsi. Olyan időpontban, amikor a Tamási Áron Színházban egy másik rangos zenei esemény zajlott.
A megjelent tíz kórus – innen a szemerjai református, a Kriza János unitárius, a Pro Musica, a Krisztus király templom Laudate kórusa és kamarazenekara, Udvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Brassóból, Csíkszeredából, Kovásznáról, Komlóról egy-egy – tényleg gyöngyszemeket válogatott, s ami különösen felemelő volt, az előadott művek nagyobb része magyar nyelven hangzott el, magyar szerzőktől. Sokszor megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a magyar zenei kultúra a világ élenjárója, a magyar alkotók művei jelen vannak nap mint nap a nagy zenei rendezvényeken. Jól emlékszünk még: nem is olyan rég a bukaresti Madrigál-kórus az irántunk való tiszteletük jeléül a Szent György-napokon magyarul énekelte el Kodály Esti dal című zenekölteményét!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Bizony mondom, ha tehetném, és énekkarban énekelhetnék, csakis valamelyik kamarakórust választanám. Persze itt, Sepsiszentgyörgyön. Mert hát egyik kedves pécsi barátom, aki immár negyedszázada legalább kétévente megfordul Háromszéken és városunkban a Pécsi-Komlói Pedagógus Kamarakórus igen lelkes tagjaként, a minap éppen azt boncolgatta, hogy Sepsiszentgyörgy kétségtelenül a kamarazene fellegvára lett, már ami a közös éneklést illeti. És nem az udvariasság fogalmaztatta meg vele ezt a kinyilatkoztatást, hanem főleg az, amit esetről esetre észlel: nem csupán számbelileg gyarapodott itt a kis létszámú éneklő csapatok száma, de színvonalban is igen nagy a növekedés.
A legutóbbi seregszemlén is a tíz fellépő együttesből négy sepsiszentgyörgyi volt, s a Vox Humana hiányzott! A Krisztus király templom rendkívül előnyös helyszínnek bizonyult most is, hangzásbeli, akusztikai feltételei megfelelnek a legigényesebb elvárásoknak is. Ezért is jó ötlet rendre visszavinni ezeket a hangzásban igen kényes és igényes zenei műfajokat a templomba, ahol egyébként sok száz zenerajongó tapsolhat önfeledten a kiváló teljesítményeknek. A csoda is megtörtént, s bár a rendezvényre korábban került sor, érdemes utólag is említést tenni, hogy ezen a találkozón immár nem csupán a megjelent több mint kétszázötven kórustag örvendezett egymás bemutatkozásának, hanem rajtuk kívül ott örülhetett a nagyszerű művészi élménynek még legalább háromszáz kíváncsi. Olyan időpontban, amikor a Tamási Áron Színházban egy másik rangos zenei esemény zajlott.
A megjelent tíz kórus – innen a szemerjai református, a Kriza János unitárius, a Pro Musica, a Krisztus király templom Laudate kórusa és kamarazenekara, Udvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Brassóból, Csíkszeredából, Kovásznáról, Komlóról egy-egy – tényleg gyöngyszemeket válogatott, s ami különösen felemelő volt, az előadott művek nagyobb része magyar nyelven hangzott el, magyar szerzőktől. Sokszor megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a magyar zenei kultúra a világ élenjárója, a magyar alkotók művei jelen vannak nap mint nap a nagy zenei rendezvényeken. Jól emlékszünk még: nem is olyan rég a bukaresti Madrigál-kórus az irántunk való tiszteletük jeléül a Szent György-napokon magyarul énekelte el Kodály Esti dal című zenekölteményét!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 27.
Nagygyűlés Csíkszeredában
"Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó!"
Tisztelt Honfitársak!
Az 1918. december elsején Gyulafehérváron elhangzott ígéretek a mai napig nem teljesültek. Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon.
Mondjuk ki: olyan országot akarunk, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van. Olyan országot, ahol egyenrangú állampolgárok vagyunk, és nem veszélyforrásként tekintenek ránk!
Mondjuk ki: az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell képezzék a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Ezekre az elvekre építette a Magyar Polgári Párt ötpontos alkotmánymódosító tervezetét, és erre alapoztuk azt a Románia Kormányának címzett petíciónkat is, amelyet 2014. november 29-én a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron-teremben a Magyar Polgári Párt kétszáz önkormányzati tanácsosa fogadott el, majd a város főterén zajló nagygyűlésen is megerősítettünk.
Ma új kormánya van az országnak. Az új kormány fennen hirdeti európai elkötelezettségét. Tegyük egyértelművé számukra: közösségünket megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, és ezek szavatolása nélkül nem teremthető meg a társadalmi béke. Európa ma, az új kihívások közepette sem tekinthet el alapvető értékeinek tiszteletben tartásától. Üzenjünk tehát Csíkszereda főteréről Tamási Áront idézve: "Ennek a népnek élnie kell!"
Józan ész, magyar szolidaritás és felelősség az erdélyi magyarok iránt! Ennek szellemében hívunk mindenkit, legyünk ott, mutassunk erőt!
Találkozzunk 2015. november 28-án 14 órakor Csíkszereda főterén!
Biró Zsolt,
a Magyar Polgári Párt elnöke
Népújság (Marosvásárhely)
"Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó!"
Tisztelt Honfitársak!
Az 1918. december elsején Gyulafehérváron elhangzott ígéretek a mai napig nem teljesültek. Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon.
Mondjuk ki: olyan országot akarunk, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van. Olyan országot, ahol egyenrangú állampolgárok vagyunk, és nem veszélyforrásként tekintenek ránk!
Mondjuk ki: az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell képezzék a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Ezekre az elvekre építette a Magyar Polgári Párt ötpontos alkotmánymódosító tervezetét, és erre alapoztuk azt a Románia Kormányának címzett petíciónkat is, amelyet 2014. november 29-én a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron-teremben a Magyar Polgári Párt kétszáz önkormányzati tanácsosa fogadott el, majd a város főterén zajló nagygyűlésen is megerősítettünk.
Ma új kormánya van az országnak. Az új kormány fennen hirdeti európai elkötelezettségét. Tegyük egyértelművé számukra: közösségünket megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, és ezek szavatolása nélkül nem teremthető meg a társadalmi béke. Európa ma, az új kihívások közepette sem tekinthet el alapvető értékeinek tiszteletben tartásától. Üzenjünk tehát Csíkszereda főteréről Tamási Áront idézve: "Ennek a népnek élnie kell!"
Józan ész, magyar szolidaritás és felelősség az erdélyi magyarok iránt! Ennek szellemében hívunk mindenkit, legyünk ott, mutassunk erőt!
Találkozzunk 2015. november 28-án 14 órakor Csíkszereda főterén!
Biró Zsolt,
a Magyar Polgári Párt elnöke
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 27.
A mozgás mint kifejezési forma
Fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli mozgásszínházi fesztivállal a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, amely több magyarországi társulatot és alkotót hívott meg erre az alkalomra.
A november 27. és december 1. között zajló flow fesztiválon részt vesz a Frenák Pál Társulat, amely a Birdie című produkciót mutatja be. A sepsiszentgyörgyi közönség megtekintheti Fehér Ferenc Tao Te és Helló, Zombi! című előadásait, valamint a Szkéné Színház és a Forte Társulat A nagy füzet című produkcióját. Emellett a programban szerepel a házigazda társulat Romeo & Julia és Személyazonosság című előadása.
Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi társulat művészeti vezetője az MTI-nek elmondta: az M Studiót 2005-ben Uray Péter alapította azzal a céllal, hogy a műfajt meghonosítsa Erdélyben és Romániában, addig ugyanis hivatásos mozgásszínházi társulat Romániában sem létezett. Kockázatos vállalkozás volt egy kisvárosban indítani ilyen projektet – mondta, ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön már létezett tíz évvel ezelőtt is olyan nyitott közönség, amelyre lehetett számítani, hogy megszereti ezt a színházi műfajt is.
Az M Studio 2010-ben átkerült a városi önkormányzathoz, és azóta a Tamási Áron Színház társintézményeként fejti ki tevékenységét. Azelőtt a megyei önkormányzathoz tartozó Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi műhelyeként működött. Márton Imola elmondta, mindkét helyi intézménnyel jó volt az együttműködésük. Az idén első alkalommal koprodukcióban készült egyik előadásuk a Tamási Áron Színházzal.
„Remélem, lesz erre még példa, mert a két társulat jól tud együttműködni, a színészek kiegészítik, inspirálják egymást és tanulnak egymástól” – mondta Márton Imola. Nagy előrelépésnek tekinti, hogy mára sikerült olyan értő és érző közönséget kialakítania az M Studiónak, amely kíváncsi a társulat előadásaira.
A művészeti vezető szerint az elmúlt öt évben megfigyelhető, hogy az erdélyi magyar kőszínházak előadásaiban a mozgás, mint kifejezési forma, egyre erőteljesebben van jelen. Ugyanakkor az igazán nagy előrelépést az anyagi keretek korlátoltsága akadályozza – tette hozzá, hiszen több nyugat-európai koreográfussal kellene együttdolgoznia rendszeresen a társulatnak a fokozottabb fejlődés érdekében.
„A költségvetést és a pályázati lehetőségeket igyekszünk kihasználni, és lehetővé tenni, hogy külföldi alkotók is jöjjenek Sepsiszentgyörgyre, de jó lenne gyakrabban hívni őket” – mondta Márton Imola.
Az M Studio az elmúlt tíz évben többnyire magyarországi és a romániai koreográfusokkal, rendezőkkel dolgozott együtt. Közülük a művészeti vezető kiemelte Uray Pétert, Fehér Ferencet, Zakariás Zalánt, Gemza Pétert, Mihai Măniuţiut, Barta Dórát és Goda Gábort.
Krónika (Kolozsvár)
Fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli mozgásszínházi fesztivállal a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, amely több magyarországi társulatot és alkotót hívott meg erre az alkalomra.
A november 27. és december 1. között zajló flow fesztiválon részt vesz a Frenák Pál Társulat, amely a Birdie című produkciót mutatja be. A sepsiszentgyörgyi közönség megtekintheti Fehér Ferenc Tao Te és Helló, Zombi! című előadásait, valamint a Szkéné Színház és a Forte Társulat A nagy füzet című produkcióját. Emellett a programban szerepel a házigazda társulat Romeo & Julia és Személyazonosság című előadása.
Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi társulat művészeti vezetője az MTI-nek elmondta: az M Studiót 2005-ben Uray Péter alapította azzal a céllal, hogy a műfajt meghonosítsa Erdélyben és Romániában, addig ugyanis hivatásos mozgásszínházi társulat Romániában sem létezett. Kockázatos vállalkozás volt egy kisvárosban indítani ilyen projektet – mondta, ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön már létezett tíz évvel ezelőtt is olyan nyitott közönség, amelyre lehetett számítani, hogy megszereti ezt a színházi műfajt is.
Az M Studio 2010-ben átkerült a városi önkormányzathoz, és azóta a Tamási Áron Színház társintézményeként fejti ki tevékenységét. Azelőtt a megyei önkormányzathoz tartozó Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi műhelyeként működött. Márton Imola elmondta, mindkét helyi intézménnyel jó volt az együttműködésük. Az idén első alkalommal koprodukcióban készült egyik előadásuk a Tamási Áron Színházzal.
„Remélem, lesz erre még példa, mert a két társulat jól tud együttműködni, a színészek kiegészítik, inspirálják egymást és tanulnak egymástól” – mondta Márton Imola. Nagy előrelépésnek tekinti, hogy mára sikerült olyan értő és érző közönséget kialakítania az M Studiónak, amely kíváncsi a társulat előadásaira.
A művészeti vezető szerint az elmúlt öt évben megfigyelhető, hogy az erdélyi magyar kőszínházak előadásaiban a mozgás, mint kifejezési forma, egyre erőteljesebben van jelen. Ugyanakkor az igazán nagy előrelépést az anyagi keretek korlátoltsága akadályozza – tette hozzá, hiszen több nyugat-európai koreográfussal kellene együttdolgoznia rendszeresen a társulatnak a fokozottabb fejlődés érdekében.
„A költségvetést és a pályázati lehetőségeket igyekszünk kihasználni, és lehetővé tenni, hogy külföldi alkotók is jöjjenek Sepsiszentgyörgyre, de jó lenne gyakrabban hívni őket” – mondta Márton Imola.
Az M Studio az elmúlt tíz évben többnyire magyarországi és a romániai koreográfusokkal, rendezőkkel dolgozott együtt. Közülük a művészeti vezető kiemelte Uray Pétert, Fehér Ferencet, Zakariás Zalánt, Gemza Pétert, Mihai Măniuţiut, Barta Dórát és Goda Gábort.
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 30.
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)
2015. december 4.
Él az amatőr színjátszás
Csalóka szivárvány Kovásznán
Új darabbal rukkolt elő a kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr színjátszó csoportja, amely ezúttal Tamási Áron Csalóka szivárvány című, háromfelvonásos drámájával örvendezteti meg a közönséget, Gazda József nyugalmazott tanár rendezésében.
Mint azt már az előző Tamási-darabbal, a Vitéz lélekkel bebizonyították, van igény falvakon az amatőr színjátszásra, az emberek szívesen elmennek egy kis kikapcsolódás erejéig a művelődési házakba. Berecki Árpád, a Pokolsár Egyesület elnöke ennek kapcsán elmondta, a 12 előadást megért darabot nemcsak a kovásznai és csomakőrösi, hanem a szörcsei, ozsdolai, rétyi, berecki, sepsiszentgyörgyi, tamásfalvi és kászonjakabfalvi közönségnek is bemutatták, összesen mintegy 1100 néző előtt.
Az új Tamási-művet, a Csalóka szivárványt szintén Gazda József rendezte, akárcsak az 1979–80-as években, az akkori Diákszínpad számára.
– Csalóka-e a szivárvány? – teszi fel gyönyörű művével nagy írónk, Tamási Áron a kérdést. S válasza az: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt. De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sorsunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: nincs, nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz – fogalmaz Gazda József az új darabról.
A Csalóka szivárvány szereplői: Ferencz Botond, Tyiák Zoltán, Szász Attila, Tökbandi Rita, Fejér Előd, Tökbandi Barna, Ferencz Kinga, Ferencz István, Berecki Árpád, Fejér Enikő, Tyiák Erika, Kovács Zsolt, Kertész Péter, Ferencz István, Madarasi Rita, Szántó István, Fejér Előd. Súgó Diacon Mónika, ügyelő Benedek Aladár, a technikára pedig Ambarus Gábor vigyáz.
A darabot eddig Cófalván és Pákéban mutatták be. Vasárnap 19 órakor a csomakőrösi művelődési házban láthatja a közönség, míg a kovásznai premier december 12-én 18 órakor lesz a művelődési központban. Berecki Árpád hozzátette: jövőben több településen is fellépnének az előadással.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Csalóka szivárvány Kovásznán
Új darabbal rukkolt elő a kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr színjátszó csoportja, amely ezúttal Tamási Áron Csalóka szivárvány című, háromfelvonásos drámájával örvendezteti meg a közönséget, Gazda József nyugalmazott tanár rendezésében.
Mint azt már az előző Tamási-darabbal, a Vitéz lélekkel bebizonyították, van igény falvakon az amatőr színjátszásra, az emberek szívesen elmennek egy kis kikapcsolódás erejéig a művelődési házakba. Berecki Árpád, a Pokolsár Egyesület elnöke ennek kapcsán elmondta, a 12 előadást megért darabot nemcsak a kovásznai és csomakőrösi, hanem a szörcsei, ozsdolai, rétyi, berecki, sepsiszentgyörgyi, tamásfalvi és kászonjakabfalvi közönségnek is bemutatták, összesen mintegy 1100 néző előtt.
Az új Tamási-művet, a Csalóka szivárványt szintén Gazda József rendezte, akárcsak az 1979–80-as években, az akkori Diákszínpad számára.
– Csalóka-e a szivárvány? – teszi fel gyönyörű művével nagy írónk, Tamási Áron a kérdést. S válasza az: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt. De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sorsunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: nincs, nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz – fogalmaz Gazda József az új darabról.
A Csalóka szivárvány szereplői: Ferencz Botond, Tyiák Zoltán, Szász Attila, Tökbandi Rita, Fejér Előd, Tökbandi Barna, Ferencz Kinga, Ferencz István, Berecki Árpád, Fejér Enikő, Tyiák Erika, Kovács Zsolt, Kertész Péter, Ferencz István, Madarasi Rita, Szántó István, Fejér Előd. Súgó Diacon Mónika, ügyelő Benedek Aladár, a technikára pedig Ambarus Gábor vigyáz.
A darabot eddig Cófalván és Pákéban mutatták be. Vasárnap 19 órakor a csomakőrösi művelődési házban láthatja a közönség, míg a kovásznai premier december 12-én 18 órakor lesz a művelődési központban. Berecki Árpád hozzátette: jövőben több településen is fellépnének az előadással.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 5.
„Ma vagyunk, s holnap nincsünk”
Ma vagyunk, s holnap nincsünk, Tamási Ősvigasztalálásból származó szavak: és dübörögnek, és belemarkolnak a lélekbe.
Nincs már közöttünk Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész, bábrendező, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház „édesapja”, ő bábáskodott a világrajöttén, s felnevelte. Immár 18 éves, nagykorú. Így elengedte. Végleg?
Előadások képei ugranak be, melyeket rendezett, melyekben játszott, melyek mérföldkövei a nagykorúvá érett bábszínházának, melyek segítségével gyerekek generációi kaptak valami jobbat, szebbet, mindenképpen igazabbat a világról. Elsőként a Tejkút, a sepsiszentgyörgyi bábszínház Unima-kisdiplomás előadása, mellyel először jelezte Kálmán és a társulat, hogy valami olyan dolog született meg, történik Sepsiszentgyörgyön, amire érdemes lenne odafigyelni. Érdemes lenne... Ezzel küszködött. A bábszínházra érdemes lenne odafigyelni, a gyerekekre is, hogy olyan bábszínházuk legyen, amilyenre tudatlanul is szükségük van, amilyent megérdemelnek: „Valamiért a gyerekeinkre nem figyelünk. Igaz, hogy még nincs szavazati joguk, de majd ők választják ki számunkra az öregotthont, ahol majd utolsó napjainkat töltjük” – mondogatta Kálmán. Majd jött a sokak számára kedves Minden egér szereti a sajtot, és újra megkérdezhetjük az előadásban a kintornást játszó Kálmántól: „akkor ezt most miért csináljuk?” Válaszolnia kell, hiszen minden egyes előadásával válaszokat adott: a talán „túl hamar jött” Kiskakas gyémánt félkrajcárával, amelyet a gyerekek imádtak, de a színházi, bábszínházi szakma nem értett akkor. Tamási Áron Szegény ördögével, a Surranó és Brekkenővel, a Vitéz László csodaládájával, és sorolhatnánk. Most, adventkor megkerülhetetlenül előjön az emlékekben a Betlehem, mely hosszú évekig kísérte a város és a környék gyerekközönségének adventjét és karácsonyvárását. Az előadás, mely a mélységből emelt fel a magasságba, a bűnbeeséstől vitt el a megváltásig. Hiszen nincs megváltás bűnbeesés nélkül, meg kell mutatni Ádámot és Évát, hogy igazzá váljon a jézusi megváltás – vallotta. Az előadásokon kívül, melyeket rendezett, melyekben játszott, mindig a gyerekek, a közönsége mélységes tiszteletével mese-barangolt: királyként bejárta Háromszéket és elvitte a mese világító mécsesét a legkisebb faluba is. A magyar népmese napján mesét adott ajándékba Sepsiszentgyörgy polgárainak: áruházakban, adóhivatalban, autóbuszokon, akár kocsmákban is. Gyereknapkor, egyetlen nap alatt 890 gyereknek engedte, hogy legyőzzék: legyőzzék az általa és társai által életre keltett háromfejű sárkányt.
Aminek el kell múlnia, el is múlik – mondta négy nappal ezelőtt. „Ma vagyunk, s holnap nincsünk.” Nyugodj békében, Kálmán.
Nagy Lázár Kincső
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ma vagyunk, s holnap nincsünk, Tamási Ősvigasztalálásból származó szavak: és dübörögnek, és belemarkolnak a lélekbe.
Nincs már közöttünk Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész, bábrendező, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház „édesapja”, ő bábáskodott a világrajöttén, s felnevelte. Immár 18 éves, nagykorú. Így elengedte. Végleg?
Előadások képei ugranak be, melyeket rendezett, melyekben játszott, melyek mérföldkövei a nagykorúvá érett bábszínházának, melyek segítségével gyerekek generációi kaptak valami jobbat, szebbet, mindenképpen igazabbat a világról. Elsőként a Tejkút, a sepsiszentgyörgyi bábszínház Unima-kisdiplomás előadása, mellyel először jelezte Kálmán és a társulat, hogy valami olyan dolog született meg, történik Sepsiszentgyörgyön, amire érdemes lenne odafigyelni. Érdemes lenne... Ezzel küszködött. A bábszínházra érdemes lenne odafigyelni, a gyerekekre is, hogy olyan bábszínházuk legyen, amilyenre tudatlanul is szükségük van, amilyent megérdemelnek: „Valamiért a gyerekeinkre nem figyelünk. Igaz, hogy még nincs szavazati joguk, de majd ők választják ki számunkra az öregotthont, ahol majd utolsó napjainkat töltjük” – mondogatta Kálmán. Majd jött a sokak számára kedves Minden egér szereti a sajtot, és újra megkérdezhetjük az előadásban a kintornást játszó Kálmántól: „akkor ezt most miért csináljuk?” Válaszolnia kell, hiszen minden egyes előadásával válaszokat adott: a talán „túl hamar jött” Kiskakas gyémánt félkrajcárával, amelyet a gyerekek imádtak, de a színházi, bábszínházi szakma nem értett akkor. Tamási Áron Szegény ördögével, a Surranó és Brekkenővel, a Vitéz László csodaládájával, és sorolhatnánk. Most, adventkor megkerülhetetlenül előjön az emlékekben a Betlehem, mely hosszú évekig kísérte a város és a környék gyerekközönségének adventjét és karácsonyvárását. Az előadás, mely a mélységből emelt fel a magasságba, a bűnbeeséstől vitt el a megváltásig. Hiszen nincs megváltás bűnbeesés nélkül, meg kell mutatni Ádámot és Évát, hogy igazzá váljon a jézusi megváltás – vallotta. Az előadásokon kívül, melyeket rendezett, melyekben játszott, mindig a gyerekek, a közönsége mélységes tiszteletével mese-barangolt: királyként bejárta Háromszéket és elvitte a mese világító mécsesét a legkisebb faluba is. A magyar népmese napján mesét adott ajándékba Sepsiszentgyörgy polgárainak: áruházakban, adóhivatalban, autóbuszokon, akár kocsmákban is. Gyereknapkor, egyetlen nap alatt 890 gyereknek engedte, hogy legyőzzék: legyőzzék az általa és társai által életre keltett háromfejű sárkányt.
Aminek el kell múlnia, el is múlik – mondta négy nappal ezelőtt. „Ma vagyunk, s holnap nincsünk.” Nyugodj békében, Kálmán.
Nagy Lázár Kincső
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 5.
Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 10.
Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 10.
Nyomot hagyni az időben
A háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója.
– 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni?
– Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is.
– A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést?
– Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete.
– Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet?
– Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak…
– S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár?
– Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény.
– Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni?
– Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója.
– 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni?
– Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is.
– A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést?
– Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete.
– Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet?
– Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak…
– S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár?
– Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény.
– Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni?
– Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. december 14.
Jó lenne átbújni a szivárvány alatt (Pokolsár Társulat)
A Pokolsár Egyesület égisze alatt működik Kovásznán a Pokolsár Társulat. Az egyesületet 2012 decemberében hozta létre Berecki Árpád, Ambarus Gábor, Benedek Aladár, Antal Ernő, Tökbandi Barna. Az alapító okirat szerint a kultúra, sport, turizmus, gazdaságfejlesztés, népművészet, tömegtájékoztatás, a fiatal nemzedék felkarolása és még sok egyéb szerepel célkitűzéseik között.
A színjátszó társulat 2013 januárjában alakult, a rendezői munkára Gazda József nyugdíjas tanárt kérték fel. A színészek közül sokan a Diákszínpad tagjaként már vállaltak szerepeket. Első előadásuk Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabja volt. „Merész lépésre szánták el magukat a régi diákszínjátszók. A Pokolsár Egyesület támogatásával határozták el, hogy összeállnak és megpróbálják újra eljátszani azt a darabot, amelyet a kovásznai diákszínjátszás létezése óta a legtöbbször adtak elő. Ezt legelőször Gazda József tanár úr tanította be a diákoknak, 1984–1986 között” – vallanak a kezdetekről az egyesület honlapján (pokolsar.org). Tavaly Tamási Áron: Vitéz lélek című drámája következett. Az elmúlt hétvégén mutatták be Kovásznán legújabb előadásukat. Újabb Tamási-darabbal, a Csalóka szivárvánnyal léptek fel. Gazda József rendező így nyilatkozik: „Csalóka-e a szivárvány? – teszi fel gyönyörű művével nagy írónk, Tamási Áron a kérdést. S válasza: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: Bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt”.
(Bokor)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Pokolsár Egyesület égisze alatt működik Kovásznán a Pokolsár Társulat. Az egyesületet 2012 decemberében hozta létre Berecki Árpád, Ambarus Gábor, Benedek Aladár, Antal Ernő, Tökbandi Barna. Az alapító okirat szerint a kultúra, sport, turizmus, gazdaságfejlesztés, népművészet, tömegtájékoztatás, a fiatal nemzedék felkarolása és még sok egyéb szerepel célkitűzéseik között.
A színjátszó társulat 2013 januárjában alakult, a rendezői munkára Gazda József nyugdíjas tanárt kérték fel. A színészek közül sokan a Diákszínpad tagjaként már vállaltak szerepeket. Első előadásuk Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabja volt. „Merész lépésre szánták el magukat a régi diákszínjátszók. A Pokolsár Egyesület támogatásával határozták el, hogy összeállnak és megpróbálják újra eljátszani azt a darabot, amelyet a kovásznai diákszínjátszás létezése óta a legtöbbször adtak elő. Ezt legelőször Gazda József tanár úr tanította be a diákoknak, 1984–1986 között” – vallanak a kezdetekről az egyesület honlapján (pokolsar.org). Tavaly Tamási Áron: Vitéz lélek című drámája következett. Az elmúlt hétvégén mutatták be Kovásznán legújabb előadásukat. Újabb Tamási-darabbal, a Csalóka szivárvánnyal léptek fel. Gazda József rendező így nyilatkozik: „Csalóka-e a szivárvány? – teszi fel gyönyörű művével nagy írónk, Tamási Áron a kérdést. S válasza: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: Bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt”.
(Bokor)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 14.
Mire is int Tamási szállóigéje?
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik. Gyakran érvelünk a minden emberben fellelhető otthonérzést emlékezetes formában megfogalmazó mondatával, hogy tudniillik „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Időről időre beépítjük ünnepi beszédekbe, de ha pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva fogadjuk el e mondat tartalmát, jelentését, téves útra terelhet, arra biztathat, hogy bárhol otthonra találhatunk, netán bárhol meg is valósíthatjuk önmagunkat magyarként.
Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események vagy a végzetesnek számító egyéni léthelyzetek – otthont teremteni bárhol készek, északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli nyugaton egyaránt. Sőt, tapasztalni s hallani ma is nap mint nap, hogy sokan, főleg ifjú értelmiségiek meg is teszik – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának, a hazának a gyöngítésére, amelynek a közismert költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Aztán e nevezetes szállóigét, mielőtt szövegkörnyezetét felidézném, még ki is egészíteném, mi több, a haza melletti döntés Vörösmarty által megfogalmazott drámai figyelmeztetését helyezném eléje, tekintettel a válaszút előtt álló keresztény Európa s benne a magyarság pillanatnyi körülményeire. Vitathatatlan tehát, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, de meg kell fontolnia a magyarságát vállaló embernek azt a tényállást is, amit Vörösmarty szögezett le: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”.
Visszatérve most az idézett szállóigéhez, figyelembe kell vennünk, hogy Tamási hőse, Ábel – akit Amerikában is mélyen foglalkoztat a „mi célra vagyunk a világon” kérdése –, rátalálva a neki tetsző válaszra, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Azt gondolom, érvelésünk így lehet érvényes és helytálló, hivatkozzunk ugyan Tamási Áronra, de tartsuk magunkat ugyanakkor a Szózat figyelmeztetéséhez, vagyis hogy jó esetben ne a nagyvilágban, hanem itthon keressük helyünket. Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét a nagyvilágban, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát.
Persze jó tudnunk, hogy mindig voltak és vannak köztünk farizeusok, hitelüket vesztett, álszent vezérek például, akiket éppen Tamási nevezett – nem kis gúnnyal! – népszakértőknek, s akik magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szó és tett egységét, így pedig üres szólam részükről a haza és a szülőföldhöz való hűség hirdetése. Mint ahogy van hamis próféta is, aki kész például dalt is komponálni a székelyek mitikus hegyéről – olyat, hogy megkönnyezi a székely a tévé előtt ülve vagy falunapi serezés közben! –, csakhogy éppen kiénekelt érzéseit és gondolatait választásaival, élete példájával soha nem próbálta hitelesíteni. Nem vitás, kinek szava és cselekedete ilyen vonatkozásban nincs összhangban, könnyen elbukhat a hazához való állhatatos hűség próbáján…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik. Gyakran érvelünk a minden emberben fellelhető otthonérzést emlékezetes formában megfogalmazó mondatával, hogy tudniillik „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Időről időre beépítjük ünnepi beszédekbe, de ha pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva fogadjuk el e mondat tartalmát, jelentését, téves útra terelhet, arra biztathat, hogy bárhol otthonra találhatunk, netán bárhol meg is valósíthatjuk önmagunkat magyarként.
Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események vagy a végzetesnek számító egyéni léthelyzetek – otthont teremteni bárhol készek, északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli nyugaton egyaránt. Sőt, tapasztalni s hallani ma is nap mint nap, hogy sokan, főleg ifjú értelmiségiek meg is teszik – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának, a hazának a gyöngítésére, amelynek a közismert költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Aztán e nevezetes szállóigét, mielőtt szövegkörnyezetét felidézném, még ki is egészíteném, mi több, a haza melletti döntés Vörösmarty által megfogalmazott drámai figyelmeztetését helyezném eléje, tekintettel a válaszút előtt álló keresztény Európa s benne a magyarság pillanatnyi körülményeire. Vitathatatlan tehát, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, de meg kell fontolnia a magyarságát vállaló embernek azt a tényállást is, amit Vörösmarty szögezett le: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”.
Visszatérve most az idézett szállóigéhez, figyelembe kell vennünk, hogy Tamási hőse, Ábel – akit Amerikában is mélyen foglalkoztat a „mi célra vagyunk a világon” kérdése –, rátalálva a neki tetsző válaszra, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Azt gondolom, érvelésünk így lehet érvényes és helytálló, hivatkozzunk ugyan Tamási Áronra, de tartsuk magunkat ugyanakkor a Szózat figyelmeztetéséhez, vagyis hogy jó esetben ne a nagyvilágban, hanem itthon keressük helyünket. Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét a nagyvilágban, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát.
Persze jó tudnunk, hogy mindig voltak és vannak köztünk farizeusok, hitelüket vesztett, álszent vezérek például, akiket éppen Tamási nevezett – nem kis gúnnyal! – népszakértőknek, s akik magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szó és tett egységét, így pedig üres szólam részükről a haza és a szülőföldhöz való hűség hirdetése. Mint ahogy van hamis próféta is, aki kész például dalt is komponálni a székelyek mitikus hegyéről – olyat, hogy megkönnyezi a székely a tévé előtt ülve vagy falunapi serezés közben! –, csakhogy éppen kiénekelt érzéseit és gondolatait választásaival, élete példájával soha nem próbálta hitelesíteni. Nem vitás, kinek szava és cselekedete ilyen vonatkozásban nincs összhangban, könnyen elbukhat a hazához való állhatatos hűség próbáján…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 17.
Az autonómiából nem szabad kiábrándulni
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. december 18.
Román kifogások és javaslatok (Közmeghallgatás zászlóügyben)
Mindössze tizenkét személy vett részt tegnap délután a sepsiszentgyörgyi városzászló tervének megvitatására kiírt közmeghallgatáson, és ahhoz képest, hogy a kérdés milyen indulatokat és pereket gerjesztett eddig, gyorsan és nyugodtan lezajlott a megbeszélés.
Lényegében véleményeket és javaslatokat lehetett megfogalmazni a három változatról, amelyeket Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa dolgozott ki, és amelyekről bizonyos román szervezetek hiányolják a rájuk utaló jeleket.
A román szervezetek kifogásait ezúttal a nyugdíjas és tartalékos belügyi káderek szervezetét képviselő Ivan Nicolae mondta el, rajta kívül az azonos nevű, de a védelmi minisztériumhoz tartozó egyesület alelnöke, Rusznák Róbert, a székelyföldi románok civil fórumának küldötte, Andrei Cochior volt ott, valamint a Románia Haladásáért Országos Szövetség egy tagja, Aurel Dragomir. Antal Árpád polgármester ismertette a közmeghallgatás tárgyát és szabályait. Mivel a zászlótervek mindegyikében szerepel a városcímer, leszögezte: ezt már 2007-ben jóváhagyta a román akadémia és a kormány, így nem változtatnak rajta. Szekeres Attila ismertette a három változatot, és felolvasta egy román szakértő ajánlását arról, hogy milyen a jó zászló (egyszerű, kevés, jól megjegyezhető szimbólummal és kevés színnel). A románok civil fóruma azt kérte, hogy legyen rajta egy dák lelet vagy római pénzérme (betűre azonos levélben a nálunk csak magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tănasă is ugyanazt szorgalmazza), és amikor elmagyarázták, hogy a zászló egy adott területé, amelyre ilyen leletek nem jellemzőek, az országzászlót kezdte elemezni; végül pedig azt kérdezte, hogy hol vannak a városlakók, nélkülük nem lehet dönteni. Az általuk megválasztott tanács fog dönteni, nyugtatta meg a polgármester. Aurel Dragomir a színek jelentését firtatta, szerinte túl mosottak és korszerűtlenek, az egész egy középkori városra utal, nem a mára. A régebbi címerek értékesebbek, a zászló színei pedig a címerpajzshoz igazodnak, ha azok mások, a háttér is más lett volna – felelte Szekeres Attila. Antal Árpád pedig kijelentette, hogy Sepsiszentgyörgy jövőben 555 éves város lesz, és erre ő nagyon büszke, a zászlóra is büszkén tekinthet minden helybeli. A leghosszabban Ivan Nicolae beszélt: szerinte a zászlónak az itt élőket kell képviselnie, a 25 százalékos románság jelenlétére pedig semmi nem utal. Ezért ők a négy sarkába négy karikát helyeznének el, román népviselettel, ortodox kereszttel, kehellyel és kenyérrel, illetve dák zászlóval. Elmagyarázta, mit jelképeznek ezek a tárgyak és színek, ugyanakkor néhány gyakorlati kifogást is megfogalmazott: a tervezetben nem szerepel, hogy a zászlórúd jobbról vagy balról legyen, az sincs leírva, hogy a sávok vízszintesek vagy függőlegesek, a színeket pedig számkóddal kell jelölni, mert arany is legalább háromféle van, kék szín rengeteg. Utóbbi megjegyzéseit hasznosnak ítélték, a zászló négy sarkának feldíszítését azonban ellenezték: túl sok szín és elem lenne, amúgy sem lehet a város minden felekezetét és nemzetiségét feltüntetni. A volt rendőrtiszt a szimbólumokkal is elégedetlen, és felhozta, hogy Románia címerében is szerepel Erdély. Igen, de Erdély minden itt élő emberé – felelte Antal Árpád, Szekeres Attila pedig hozzátette: a címer fölött megjelenő hét torony nem Erdélyt, hanem a megyeszékhelyet, a település rangját jelképezi, a falvaknak például csak egy torony dukál. A zászló nem csak a magyaroké lesz, mert területi, nem etnikai jellegű. Cserey Zoltán történész szerint nem kell a kákán csomót keresni, nem írja sehol, hogy a Sepsiszentgyörgy címerében szereplő elemek magyar jelképek: van egy vár, egy keresztény szent, a nap és a hold, ez épp elég világos és ékesszóló. Még ez is túl sok – vélekedett Bocsárdi László, a Tamási Áron színház igazgatója, aki szerint a legegyszerűbb megoldás a legjobb: a Reflex színházi fesztivál jelképe egy pont volt, és mindenki nagyra értékelte...
Rusznák fehér-zöld színeket javasolt, ezt is feljegyezték. Valamennyi ötletet a tanács elé terjesztik, amely december 29-ei ülésén fogadja el a városzászlót. A közmeghallgatás végén Ivan Nicolae a zászlóállványhoz lépett, és kihúzott egy kék-arany zászlót a városcímerrel: már meg is van? Ezt 2008-ban fogadtuk el – felelte Antal Árpád –, de megtámadták, elvesztettük a pert, ám azóta új törvény lépett érvénybe, ezért kezdtük elölről az egész eljárást...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mindössze tizenkét személy vett részt tegnap délután a sepsiszentgyörgyi városzászló tervének megvitatására kiírt közmeghallgatáson, és ahhoz képest, hogy a kérdés milyen indulatokat és pereket gerjesztett eddig, gyorsan és nyugodtan lezajlott a megbeszélés.
Lényegében véleményeket és javaslatokat lehetett megfogalmazni a három változatról, amelyeket Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa dolgozott ki, és amelyekről bizonyos román szervezetek hiányolják a rájuk utaló jeleket.
A román szervezetek kifogásait ezúttal a nyugdíjas és tartalékos belügyi káderek szervezetét képviselő Ivan Nicolae mondta el, rajta kívül az azonos nevű, de a védelmi minisztériumhoz tartozó egyesület alelnöke, Rusznák Róbert, a székelyföldi románok civil fórumának küldötte, Andrei Cochior volt ott, valamint a Románia Haladásáért Országos Szövetség egy tagja, Aurel Dragomir. Antal Árpád polgármester ismertette a közmeghallgatás tárgyát és szabályait. Mivel a zászlótervek mindegyikében szerepel a városcímer, leszögezte: ezt már 2007-ben jóváhagyta a román akadémia és a kormány, így nem változtatnak rajta. Szekeres Attila ismertette a három változatot, és felolvasta egy román szakértő ajánlását arról, hogy milyen a jó zászló (egyszerű, kevés, jól megjegyezhető szimbólummal és kevés színnel). A románok civil fóruma azt kérte, hogy legyen rajta egy dák lelet vagy római pénzérme (betűre azonos levélben a nálunk csak magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tănasă is ugyanazt szorgalmazza), és amikor elmagyarázták, hogy a zászló egy adott területé, amelyre ilyen leletek nem jellemzőek, az országzászlót kezdte elemezni; végül pedig azt kérdezte, hogy hol vannak a városlakók, nélkülük nem lehet dönteni. Az általuk megválasztott tanács fog dönteni, nyugtatta meg a polgármester. Aurel Dragomir a színek jelentését firtatta, szerinte túl mosottak és korszerűtlenek, az egész egy középkori városra utal, nem a mára. A régebbi címerek értékesebbek, a zászló színei pedig a címerpajzshoz igazodnak, ha azok mások, a háttér is más lett volna – felelte Szekeres Attila. Antal Árpád pedig kijelentette, hogy Sepsiszentgyörgy jövőben 555 éves város lesz, és erre ő nagyon büszke, a zászlóra is büszkén tekinthet minden helybeli. A leghosszabban Ivan Nicolae beszélt: szerinte a zászlónak az itt élőket kell képviselnie, a 25 százalékos románság jelenlétére pedig semmi nem utal. Ezért ők a négy sarkába négy karikát helyeznének el, román népviselettel, ortodox kereszttel, kehellyel és kenyérrel, illetve dák zászlóval. Elmagyarázta, mit jelképeznek ezek a tárgyak és színek, ugyanakkor néhány gyakorlati kifogást is megfogalmazott: a tervezetben nem szerepel, hogy a zászlórúd jobbról vagy balról legyen, az sincs leírva, hogy a sávok vízszintesek vagy függőlegesek, a színeket pedig számkóddal kell jelölni, mert arany is legalább háromféle van, kék szín rengeteg. Utóbbi megjegyzéseit hasznosnak ítélték, a zászló négy sarkának feldíszítését azonban ellenezték: túl sok szín és elem lenne, amúgy sem lehet a város minden felekezetét és nemzetiségét feltüntetni. A volt rendőrtiszt a szimbólumokkal is elégedetlen, és felhozta, hogy Románia címerében is szerepel Erdély. Igen, de Erdély minden itt élő emberé – felelte Antal Árpád, Szekeres Attila pedig hozzátette: a címer fölött megjelenő hét torony nem Erdélyt, hanem a megyeszékhelyet, a település rangját jelképezi, a falvaknak például csak egy torony dukál. A zászló nem csak a magyaroké lesz, mert területi, nem etnikai jellegű. Cserey Zoltán történész szerint nem kell a kákán csomót keresni, nem írja sehol, hogy a Sepsiszentgyörgy címerében szereplő elemek magyar jelképek: van egy vár, egy keresztény szent, a nap és a hold, ez épp elég világos és ékesszóló. Még ez is túl sok – vélekedett Bocsárdi László, a Tamási Áron színház igazgatója, aki szerint a legegyszerűbb megoldás a legjobb: a Reflex színházi fesztivál jelképe egy pont volt, és mindenki nagyra értékelte...
Rusznák fehér-zöld színeket javasolt, ezt is feljegyezték. Valamennyi ötletet a tanács elé terjesztik, amely december 29-ei ülésén fogadja el a városzászlót. A közmeghallgatás végén Ivan Nicolae a zászlóállványhoz lépett, és kihúzott egy kék-arany zászlót a városcímerrel: már meg is van? Ezt 2008-ban fogadtuk el – felelte Antal Árpád –, de megtámadták, elvesztettük a pert, ám azóta új törvény lépett érvénybe, ezért kezdtük elölről az egész eljárást...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 31.
Úrhatnám polgár (Bemutató a Tamási Áron Színházban)
Szilveszter estéjén a Tamási Áron Színház olyan produkciót tűz műsorra, amely megengedi az ünnepet, a nevetést, a dőzsölést és a tombolást. Molière Úrhatnám polgár című vígjátéka ugyanis arra ösztönöz, hogy felvállaljuk hibáinkat, kicsinyességeinket, félelmeinket – írja közleményében a teátrum. A ma 18 órakor kezdődő ünnepi előadást Sardar Tagirovsky rendezte, a hivatalos bemutatót január 5-én tartják.
„A színház az ünnep, a reflexiók, a találkozások és a közösség tere. A színház azáltal, hogy egy teremtett világot mutat fel – emlékeztetnek –, képes eltörölni a társadalmi konvenciókat, és képes lehetőséget teremteni a gondolatok megszületésére. Mindemellett felszabadít, megnevettet és megtisztít. És időszakonként, évente legalább egy alkalommal mindannyiunknak szüksége van a megtisztulásra, szétszálazhatatlan gondolataink rendszerezésére, és arra, hogy kiszabaduljunk kötöttségeink alól. A Molière által teremtett miliőben szabad nevetségesnek és sutának lenni, mámorosan bolyongani a világban, belegabalyodni saját döntéseinkbe. Az Úrhatnám polgár elsősorban a hatalomról, a hatalomgyakorlásról és annak rendellenességeiről szól. Úgy, hogy közben a szerelem, a kapcsolódni vágyás gyönyöre szövi át a történetet. A férfi-női viszonyok alapvető konfliktusairól gúnyosan beszél, megengedi, hogy az emlékeinkből könnyedén felismerhető élethelyzetek, kapcsolatok nevetségesnek, groteszknek tűnjenek.” A szerző utánozhatatlan, rendkívüli vígjátéki erő van minden művében, közben aktuális, mély és kérlelhetetlenül kritikus. Ezért olyan dolgokra képes rávilágítani, melyeket csak humorba burkolva tudunk igazán befogadni és elfogadni, a mai világba helyezett karakterek elevenek, kis önkritikával magunkra is ismerünk bennük – teszik hozzá. Sardar Tagirovsky, az előadás rendezője az állítja, hogy „roppant esetlenek és suták vagyunk, amikor a nagyravágyás és a tetszeni akarás felülkerekedik rajtunk. Mindannyian szépnek akarjuk mutatni magunkat, gyönyörűnek. Az előadás során szeretném felidézni az ősi tetszésvágy szertartását. Azt a tetszésvágyat, amelybe belefér a fájdalom és a humor egyaránt, fenséges és profán módon. Szakrális és hétköznapi létezésünk titkait szeretném feltárni a mester, Molière észrevétlen beleegyezésével.” Sényi Fanni, az előadás dramaturgja hozzáteszi, hogy „az Úrhatnám polgár akkor igazi élvezet, ha a társadalmi környezet, az életérzés éltetni tudja a molière-i karaktereket. Ezért elengedhetetlen, hogy az előadásban ráismerjünk a körülöttünk lévő világra, arra a hamisnak tűnő szerepjátszásra, amely működtetője mindennapjainknak.” Ha egy elejétől végéig nekünk és hozzánk szóló előadást szeretnénk látni, amelyben majdnem az egész társulat részt vesz, akkor megkerülhetetlen az Úrhatnám polgár – írja ajánlójában a színház. A szilveszteri előadás ma 18 órakor kezdődik a színház nagytermében, majd január 5-én 19 órától lesz a hivatalos bemutató.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szilveszter estéjén a Tamási Áron Színház olyan produkciót tűz műsorra, amely megengedi az ünnepet, a nevetést, a dőzsölést és a tombolást. Molière Úrhatnám polgár című vígjátéka ugyanis arra ösztönöz, hogy felvállaljuk hibáinkat, kicsinyességeinket, félelmeinket – írja közleményében a teátrum. A ma 18 órakor kezdődő ünnepi előadást Sardar Tagirovsky rendezte, a hivatalos bemutatót január 5-én tartják.
„A színház az ünnep, a reflexiók, a találkozások és a közösség tere. A színház azáltal, hogy egy teremtett világot mutat fel – emlékeztetnek –, képes eltörölni a társadalmi konvenciókat, és képes lehetőséget teremteni a gondolatok megszületésére. Mindemellett felszabadít, megnevettet és megtisztít. És időszakonként, évente legalább egy alkalommal mindannyiunknak szüksége van a megtisztulásra, szétszálazhatatlan gondolataink rendszerezésére, és arra, hogy kiszabaduljunk kötöttségeink alól. A Molière által teremtett miliőben szabad nevetségesnek és sutának lenni, mámorosan bolyongani a világban, belegabalyodni saját döntéseinkbe. Az Úrhatnám polgár elsősorban a hatalomról, a hatalomgyakorlásról és annak rendellenességeiről szól. Úgy, hogy közben a szerelem, a kapcsolódni vágyás gyönyöre szövi át a történetet. A férfi-női viszonyok alapvető konfliktusairól gúnyosan beszél, megengedi, hogy az emlékeinkből könnyedén felismerhető élethelyzetek, kapcsolatok nevetségesnek, groteszknek tűnjenek.” A szerző utánozhatatlan, rendkívüli vígjátéki erő van minden művében, közben aktuális, mély és kérlelhetetlenül kritikus. Ezért olyan dolgokra képes rávilágítani, melyeket csak humorba burkolva tudunk igazán befogadni és elfogadni, a mai világba helyezett karakterek elevenek, kis önkritikával magunkra is ismerünk bennük – teszik hozzá. Sardar Tagirovsky, az előadás rendezője az állítja, hogy „roppant esetlenek és suták vagyunk, amikor a nagyravágyás és a tetszeni akarás felülkerekedik rajtunk. Mindannyian szépnek akarjuk mutatni magunkat, gyönyörűnek. Az előadás során szeretném felidézni az ősi tetszésvágy szertartását. Azt a tetszésvágyat, amelybe belefér a fájdalom és a humor egyaránt, fenséges és profán módon. Szakrális és hétköznapi létezésünk titkait szeretném feltárni a mester, Molière észrevétlen beleegyezésével.” Sényi Fanni, az előadás dramaturgja hozzáteszi, hogy „az Úrhatnám polgár akkor igazi élvezet, ha a társadalmi környezet, az életérzés éltetni tudja a molière-i karaktereket. Ezért elengedhetetlen, hogy az előadásban ráismerjünk a körülöttünk lévő világra, arra a hamisnak tűnő szerepjátszásra, amely működtetője mindennapjainknak.” Ha egy elejétől végéig nekünk és hozzánk szóló előadást szeretnénk látni, amelyben majdnem az egész társulat részt vesz, akkor megkerülhetetlen az Úrhatnám polgár – írja ajánlójában a színház. A szilveszteri előadás ma 18 órakor kezdődik a színház nagytermében, majd január 5-én 19 órától lesz a hivatalos bemutató.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 8.
Idő, emlékezés és a terekhez való viszony
Kovács Flóra Az emlékezés a kortárs erdélyi irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál megjelent tanulmánykötetét mutatták be szerda este Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
A szerzővel Balázs Imre József, a Korunk folyóirat szerkesztője beszélgetett, aki kezdésképpen elmondta, hogy az Ariadné Könyvek sorozat – amelyben a kötet megjelent – a kiadó „zászlóshajója".
A sorozatot még a kilencvenes években indította el Visky András író tanulmányok és esszék publikálására, és jellemzően nem egy-egy kutatói, esszéírói életmű záróakkordját közölték benne, sokkal inkább egy-egy éppen „lendületbe jövő" pálya újabb eredményeit. Kovács Flóráról elmondta, hogy Hódmezővásárhelyen született, a Szegedi Tudományegyetemen kezdte oktatói pályáját, de tavaly óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen is vendégtanár. Eddig két kötete jelent meg, az első A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban címmel, amely tulajdonképpen a szerző doktori disszertációja volt.
Kovács Flóra elmondta, az erdélyi irodalom talán részben azért kezdte érdekelni, mert egyik felmenője erdélyi származású, de először a vajdasági Tolnai Ottó szövegei kapcsán kezdett el foglalkozni a kisebbségi magyar irodalommal. Erdély felé inkább a színház irányította a figyelmét, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének drámaszövegeivel foglalkozott sokat, majd „lavinaszerűen" jött a többi itteni szerző és mű.
Első könyvében főleg a kolozsvári teátrum, és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásait boncolgatta. Doktori dolgozatának témavezetője Fried István volt, aki köztudottan maga is az erdélyi irodalom nagy pártolója. Kovács Flóra emellett a Tiszatáj című szegedi folyóirat online változatának szerkesztője is, így sok erdélyi szerző magyarországi publikálását segítette elő. Oktatói tapasztalatairól elmondta: az erdélyi diákok talán több kortárs irodalmat olvasnak, mint magyarországi társaik.
Balázs Imre József felvetette, hogy az új kötetben található írások mindegyikében felbukkan a zene. A szerző szerint ez nem volt tudatos, de tény, hogy a kötetben elemzett szerzők – köztük Balla Zsófia, Visky András, Láng Zsolt – mindegyikének fontos a zene. Balázs Imre József ugyanakkor elmondta, hogy a kötet fő kulcsszavai az idő és emlékezés, illetve a terekhez, városokhoz való viszony. Balla Zsófia költészetében kulcskérdés az emlékezés, de Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond és Láng Zsolt műveiben is erőteljes ez a vonulat.
A szerző elmondta, Papp Sándor Zsigmond a romániai kommunizmust és rendszerváltást tematizáló regénye, a Semmi kis életek az adott időszakot feldolgozó romániai regények közül a legszimpatikusabb számára, mivel a könyvben szereplő emlékezésben nincs ítélkezés. Vida Gábor egyes regényeiben és novelláiban az „átrajzolás problémája" merül fel, az hogy „az eltört cserép darabjait" sokszor már nem tudjuk összeilleszteni, annyiszor újrarajzoltuk saját emlékeinket.
Láng Zsoltot ebből a szempontból „a nagy újraírónak, átírónak" nevezte. Kovács Flóra szerint az emlékezés tekintetében sokszor az is felmerül, hogy egyáltalán elmesélhető-e egy történet hitelesen, vagy csak „a saját verzió" létezik.
A kötetetbemutatón a szerző dedikált az érdeklődőknek, Veress Gáspár fiatal zongorista pedig Liszt Ferenc-darabokat játszott az egybegyűlteknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
Kovács Flóra Az emlékezés a kortárs erdélyi irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál megjelent tanulmánykötetét mutatták be szerda este Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
A szerzővel Balázs Imre József, a Korunk folyóirat szerkesztője beszélgetett, aki kezdésképpen elmondta, hogy az Ariadné Könyvek sorozat – amelyben a kötet megjelent – a kiadó „zászlóshajója".
A sorozatot még a kilencvenes években indította el Visky András író tanulmányok és esszék publikálására, és jellemzően nem egy-egy kutatói, esszéírói életmű záróakkordját közölték benne, sokkal inkább egy-egy éppen „lendületbe jövő" pálya újabb eredményeit. Kovács Flóráról elmondta, hogy Hódmezővásárhelyen született, a Szegedi Tudományegyetemen kezdte oktatói pályáját, de tavaly óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen is vendégtanár. Eddig két kötete jelent meg, az első A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban címmel, amely tulajdonképpen a szerző doktori disszertációja volt.
Kovács Flóra elmondta, az erdélyi irodalom talán részben azért kezdte érdekelni, mert egyik felmenője erdélyi származású, de először a vajdasági Tolnai Ottó szövegei kapcsán kezdett el foglalkozni a kisebbségi magyar irodalommal. Erdély felé inkább a színház irányította a figyelmét, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének drámaszövegeivel foglalkozott sokat, majd „lavinaszerűen" jött a többi itteni szerző és mű.
Első könyvében főleg a kolozsvári teátrum, és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásait boncolgatta. Doktori dolgozatának témavezetője Fried István volt, aki köztudottan maga is az erdélyi irodalom nagy pártolója. Kovács Flóra emellett a Tiszatáj című szegedi folyóirat online változatának szerkesztője is, így sok erdélyi szerző magyarországi publikálását segítette elő. Oktatói tapasztalatairól elmondta: az erdélyi diákok talán több kortárs irodalmat olvasnak, mint magyarországi társaik.
Balázs Imre József felvetette, hogy az új kötetben található írások mindegyikében felbukkan a zene. A szerző szerint ez nem volt tudatos, de tény, hogy a kötetben elemzett szerzők – köztük Balla Zsófia, Visky András, Láng Zsolt – mindegyikének fontos a zene. Balázs Imre József ugyanakkor elmondta, hogy a kötet fő kulcsszavai az idő és emlékezés, illetve a terekhez, városokhoz való viszony. Balla Zsófia költészetében kulcskérdés az emlékezés, de Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond és Láng Zsolt műveiben is erőteljes ez a vonulat.
A szerző elmondta, Papp Sándor Zsigmond a romániai kommunizmust és rendszerváltást tematizáló regénye, a Semmi kis életek az adott időszakot feldolgozó romániai regények közül a legszimpatikusabb számára, mivel a könyvben szereplő emlékezésben nincs ítélkezés. Vida Gábor egyes regényeiben és novelláiban az „átrajzolás problémája" merül fel, az hogy „az eltört cserép darabjait" sokszor már nem tudjuk összeilleszteni, annyiszor újrarajzoltuk saját emlékeinket.
Láng Zsoltot ebből a szempontból „a nagy újraírónak, átírónak" nevezte. Kovács Flóra szerint az emlékezés tekintetében sokszor az is felmerül, hogy egyáltalán elmesélhető-e egy történet hitelesen, vagy csak „a saját verzió" létezik.
A kötetetbemutatón a szerző dedikált az érdeklődőknek, Veress Gáspár fiatal zongorista pedig Liszt Ferenc-darabokat játszott az egybegyűlteknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 12.
Erdélyt és kulturáját bemutató fotókiállítás nyílt Brüsszelben
Gebauer Szabolcs, az MTI tudósítója jelenti:
Erdély arcai címmel nyílt kiállítás a brüsszeli Balassi Intézetben Dávid Botond székelyudvarhelyi művész fotóiból kedden.
A szerdától látható kiállítás az erdélyi magyarság hagyományos népviseleteit, elsősorban Székelyföld öltözködési sokszínűségét mutatja be. A sorozatban feltűnnek Udvarhelyszék, Sepsiszék, Csíkszék és Marosszék lányai néprajzi hitelességgel összeállított népviseletekbe öltözve.
Dávid Botond szerint minden székely falunak és környékének megvan a maga jellegzetes székely ruhája. Elmondása szerint a viselet úgy működött, mint egyfajta személyi igazolvány. Tudták viselőjéről, honnan való, megállapítható volt családi és anyagi helyzete, sőt akár a vallása, egyszóval minden, ami annak idején fontos volt - mutatott rá a művész.
Az öltözetek kiválasztásánál elsősorban a környék, vagyis a székelyföldi viselet volt a fő szempont. A mintegy 12 500 négyzetkilométernyi térség népe mélyen gyökerező büszkeséggel kötődik szülőföldjéhez, itt él egy tömbben a legnagyobb számú határon túli magyar közösség, becslések szerint mintegy 650 ezer fő - tette hozzá a fotográfus.
A művész szerint a most megnyílt kiállítás egy sorozat kezdete. Tervei szerint dokumentálni fogja Erdély valamennyi női viseletét.
"A viselet tartást követel" - kezdte megnyitóbeszédét Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a konzervatív Európai Néppárt, az EPP alelnöke, Vitézy Zsófia, a brüsszeli Balassi Intézet igazgatójának köszöntőjét követően.
A képviselő Kis Portik Irén néprajzkutatót idézte, aki szerint a székely ruhát csak tartással lehet hordani. A brüsszeli Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUNINEU) által szervezett kiállítás Dávid Botond fotográfus képeiből ezt az állítást támasztja alá - mondta Gál Kinga.
"Erdély maga a tartás példája: az erdélyi magyar közösség a történelem során mindig autonómként lépett föl, döntéseit maga hozta, és ezért most is küzd. Ez nem könnyű ma sem, amikor a gyakorlatban derül ki, hogy az esélyegyenlőség csak szavakban létezik, vagy a már kivívott jogok, mint a vagyoni visszaszolgáltatások, egy politikai lépéssel semmissé tehetőek. Ezért fontos az autonóm kiállás. Hiszen ez a folyamatos küzdelem eredményezi a szülőföldön való megmaradást. Esélyt, jobb kilátást és fejlődést az ott felnövő fiatal generációknak" - hangsúlyozta az uniós képviselő.
Pappné Farkas Klára, az Országgyűlés pártjai által létrehozott Alapítvány a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseletéért igazgatóságának elnöke, a program szervezője modellértékűnek nevezte a kiállítást. Kiemelte, hogy a népzene, a néptánc és a viselet együttesével kívánják felhívni Európa és döntéshozóinak figyelmét a Kárpát-medence keleti felének lakóira, azok kultúrájára, hagyományaira.
Pataki Balázs, az unió csalás elleni hivatalának (OLAF) felügyelőbizottságának tisztviselője, egykori szabadúszó fotós a képekről elmondta, hogy Dávid Botondnak minden modorosság nélkül sikerült a XXI. század kifinomult szépségeit népviseletben és népi környezetben teljes hitelességgel lefényképeznie.
A kiállítás megnyitóján a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium négy, viseletbe öltözött diákja zenés bemutatót tartott Erdély különböző tájegységeiről hozott táncaival és énekeivel.
Az Erdély arcai című fotókiállítás január 26-ig tekinthető meg a brüsszeli Balassi Intézetben. MTI
Gebauer Szabolcs, az MTI tudósítója jelenti:
Erdély arcai címmel nyílt kiállítás a brüsszeli Balassi Intézetben Dávid Botond székelyudvarhelyi művész fotóiból kedden.
A szerdától látható kiállítás az erdélyi magyarság hagyományos népviseleteit, elsősorban Székelyföld öltözködési sokszínűségét mutatja be. A sorozatban feltűnnek Udvarhelyszék, Sepsiszék, Csíkszék és Marosszék lányai néprajzi hitelességgel összeállított népviseletekbe öltözve.
Dávid Botond szerint minden székely falunak és környékének megvan a maga jellegzetes székely ruhája. Elmondása szerint a viselet úgy működött, mint egyfajta személyi igazolvány. Tudták viselőjéről, honnan való, megállapítható volt családi és anyagi helyzete, sőt akár a vallása, egyszóval minden, ami annak idején fontos volt - mutatott rá a művész.
Az öltözetek kiválasztásánál elsősorban a környék, vagyis a székelyföldi viselet volt a fő szempont. A mintegy 12 500 négyzetkilométernyi térség népe mélyen gyökerező büszkeséggel kötődik szülőföldjéhez, itt él egy tömbben a legnagyobb számú határon túli magyar közösség, becslések szerint mintegy 650 ezer fő - tette hozzá a fotográfus.
A művész szerint a most megnyílt kiállítás egy sorozat kezdete. Tervei szerint dokumentálni fogja Erdély valamennyi női viseletét.
"A viselet tartást követel" - kezdte megnyitóbeszédét Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a konzervatív Európai Néppárt, az EPP alelnöke, Vitézy Zsófia, a brüsszeli Balassi Intézet igazgatójának köszöntőjét követően.
A képviselő Kis Portik Irén néprajzkutatót idézte, aki szerint a székely ruhát csak tartással lehet hordani. A brüsszeli Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUNINEU) által szervezett kiállítás Dávid Botond fotográfus képeiből ezt az állítást támasztja alá - mondta Gál Kinga.
"Erdély maga a tartás példája: az erdélyi magyar közösség a történelem során mindig autonómként lépett föl, döntéseit maga hozta, és ezért most is küzd. Ez nem könnyű ma sem, amikor a gyakorlatban derül ki, hogy az esélyegyenlőség csak szavakban létezik, vagy a már kivívott jogok, mint a vagyoni visszaszolgáltatások, egy politikai lépéssel semmissé tehetőek. Ezért fontos az autonóm kiállás. Hiszen ez a folyamatos küzdelem eredményezi a szülőföldön való megmaradást. Esélyt, jobb kilátást és fejlődést az ott felnövő fiatal generációknak" - hangsúlyozta az uniós képviselő.
Pappné Farkas Klára, az Országgyűlés pártjai által létrehozott Alapítvány a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseletéért igazgatóságának elnöke, a program szervezője modellértékűnek nevezte a kiállítást. Kiemelte, hogy a népzene, a néptánc és a viselet együttesével kívánják felhívni Európa és döntéshozóinak figyelmét a Kárpát-medence keleti felének lakóira, azok kultúrájára, hagyományaira.
Pataki Balázs, az unió csalás elleni hivatalának (OLAF) felügyelőbizottságának tisztviselője, egykori szabadúszó fotós a képekről elmondta, hogy Dávid Botondnak minden modorosság nélkül sikerült a XXI. század kifinomult szépségeit népviseletben és népi környezetben teljes hitelességgel lefényképeznie.
A kiállítás megnyitóján a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium négy, viseletbe öltözött diákja zenés bemutatót tartott Erdély különböző tájegységeiről hozott táncaival és énekeivel.
Az Erdély arcai című fotókiállítás január 26-ig tekinthető meg a brüsszeli Balassi Intézetben. MTI
2016. január 15.
Zene és vers ölelésében
A Brassói Filharmónia nyitja a 2016-os évet
Folytatódik Sepsiszentgyörgyön a hangversenyévad, melyet a vers és zene jegyében a Brassói Filharmónia nyit meg ma 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében.
A rendezvényen versekkel tisztelegnek a magyar és a román költészet két forradalmi romantikusa előtt: Petőfi Sándor újév napján, míg Mihai Eminescu január 15-én született. Verseiket Tulit Éva és Camelia Paraschiv színművészek tolmácsolják.
A Brassói Filharmónia ma estére olyan zenei klasszikusokat válogatott műsorába, akik által méltán idézhetőek fel az operák alapjául szolgáló irodalmi alkotások. Cristian Oroşanu karmester vezényletével a műsor elején Richard Wagner Trisztán és Izolda operájának nyitánya hangzik el, majd a norvég Edvard Grieg Holberg Szvitjéből hallunk egy áriát, ezt követi a francia Maurice Ravel Lúdanyó meséi című balettjének Hüvelyk Matyi-részlete és Charles Gounod világhírű operája, a Faust részlete a Walpurgis-éjből, a szimfónia északi atyja, Jean Sibelius Szomorú keringője zárja az estet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Brassói Filharmónia nyitja a 2016-os évet
Folytatódik Sepsiszentgyörgyön a hangversenyévad, melyet a vers és zene jegyében a Brassói Filharmónia nyit meg ma 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében.
A rendezvényen versekkel tisztelegnek a magyar és a román költészet két forradalmi romantikusa előtt: Petőfi Sándor újév napján, míg Mihai Eminescu január 15-én született. Verseiket Tulit Éva és Camelia Paraschiv színművészek tolmácsolják.
A Brassói Filharmónia ma estére olyan zenei klasszikusokat válogatott műsorába, akik által méltán idézhetőek fel az operák alapjául szolgáló irodalmi alkotások. Cristian Oroşanu karmester vezényletével a műsor elején Richard Wagner Trisztán és Izolda operájának nyitánya hangzik el, majd a norvég Edvard Grieg Holberg Szvitjéből hallunk egy áriát, ezt követi a francia Maurice Ravel Lúdanyó meséi című balettjének Hüvelyk Matyi-részlete és Charles Gounod világhírű operája, a Faust részlete a Walpurgis-éjből, a szimfónia északi atyja, Jean Sibelius Szomorú keringője zárja az estet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 15.
Két előadással is készül az M. M. Pódium Színház
Mozgalmas évet tudhat maga mögött a nagyváradi M. M. Pódium Színház, sok szép sikerrel. Az idén az első jelentősebb megnyilvánulásuk A Magyar Kultúra Napján lesz, két helyen is fellépnek majd.
Mozgalmas évet zárt az M. M. Pódium, hiszen számszerűleg több mint százhúsz Lúdas Matyi-előadást játszottak, és több mint száz Az igazságos Mátyás-mesét- nyilatkozta az erdon.ro-nak a társulat, illetve egyesület vezetője, Meleg Attila előadóművész.
Nagy sikernek örvendett ifjúsági előadásuk, a Bolond Istók is, mellyel több mint ötven alkalommal léptek fel. Összesen tehát ez azt jelenti, hogy előadásaik száma meghaladta a háromszázat 2015-ben. Ez minőségi szempontból is sokat jelentett, mert nemcsak a gyermekközönséget tudták teljes mértékben kiszolgálni, hanem az ifjúsági és felnőtt publikumot is. A számok ugyanakkor azt mutatják, hogy még mindig a legnépszerűbb a klasszikus magyar meséknek a bemutatása, hiszen a legnézettebb a Lúdas Matyi. „Úgy érzem, nem szabad ugyanazt nyújtani a színpadról, amit a gyermek úgyis lát a különféle médiáknak köszönhetően, ezért mi egy kicsit másképp csináljuk. Más arcot kell mutassunk, ez pedig a klasszikus meséken keresztül tökéletesen megvalósítható”- magyarázta. A tavalyi évvel kapcsolatban még megemlítette, hogy két fiatal bábossal, Miklósik Gellérttel és Kádas Ferenccel bővült a csapat, valamint megalapították a Mini Pódium gyermekszínjátszó együttest, amelyet egy kéthetes tábor kapcsán toboroztak össze Biharpüspökiben. A Bocskai István Közösségi Házban foglalkoztak velük a nyári vakációban, és aztán közösen a szülőkkel és a gyermekekkel úgy döntöttek, hogy ezt hosszú távon is folytatniuk kell. Jelenleg 15-20 tagot számlál a csoport, 10-14 év közti gyermekek vannak a soraiban, és az idén műsorra tűzték Tamási Áronnak A szegény ördög című meséjét, valamint a Tűzálló Pált. Mindkettő bábszínpadra íródott bábjáték, de mesejátékként adják elő, élőszereplőkkel a gyerekek.
Idei tervek
Januárban az első nagy eseményüket épp A Magyar Kultúra Napján szervezik, vagyis január 22-én délelőtt a Szent László Líceumban fogják bemutatni a gyermekek az említett két Tamási Áron-mesét a saját korosztályuknak, délután pedig Biharpüspökiben a Bocskai István Közösségi Házban. Nem titkolt szándékuk, hogy a Mini Pódiummal is népszerűsíteni szeretnék a színházat, illetve minél több tagot toborozni. Az új esztendőben ugyanakkor két előadással is készülnek. Az egyik a gyermekeknek szánt Jancsi és Juliska, úgy, hogy közben természetesen nem adják fel a másik két történetet sem, a fiatal felnőtteket, illetve középiskolásokat pedig a Petőfitől Tamásiig munkacímet viselő összeállítással szólítják meg. A magyar irodalom gyöngyszemeiből, főként vidám verseiből állítanának össze egy műsort, és ezt mint nyílt magyaróra akarják bemutatni több helyszínen. Ezzel az előadással tulajdonképpen bejelentkeznek az Iskola másképp-hetére is, valamint a vers ünnepére is ezzel készülnének.
Tavaly ősszel mutatták be Herman Ferenc címszereplésével a Svejket, kibővített, dramatizált, színesebbé tett formában, és ezt azóta is játsszák azzal a szándékkal, hogy az ilyen fajta groteszk humort is népszerűsítsék másféle színházi próbálkozásként. Amellett, hogy az idén is folyamatosan játszani fogják a Mátyás királyt és a Lúdas Matyit, az igényeknek megfelelően a Kabaré 30 előadással is szerepelnek, mely a magyar kabaré első, küzdelmes három évtizedének állít emléket.
Elérhetőségek
Az M. M. Pódium előadásait a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciója és a Bethlen Gábor Alap támogatja. Ugyanakkor tehetséges, jó hangú, táncolni fiatal kollégákat keresnek, és egy körülbelül 50 négyzetméteres helyiséget, melyet díszletraktárként hasznosítanának. Az elérhetőségek a www.mm-podium.ro honlapon találhatóak meg.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
Mozgalmas évet tudhat maga mögött a nagyváradi M. M. Pódium Színház, sok szép sikerrel. Az idén az első jelentősebb megnyilvánulásuk A Magyar Kultúra Napján lesz, két helyen is fellépnek majd.
Mozgalmas évet zárt az M. M. Pódium, hiszen számszerűleg több mint százhúsz Lúdas Matyi-előadást játszottak, és több mint száz Az igazságos Mátyás-mesét- nyilatkozta az erdon.ro-nak a társulat, illetve egyesület vezetője, Meleg Attila előadóművész.
Nagy sikernek örvendett ifjúsági előadásuk, a Bolond Istók is, mellyel több mint ötven alkalommal léptek fel. Összesen tehát ez azt jelenti, hogy előadásaik száma meghaladta a háromszázat 2015-ben. Ez minőségi szempontból is sokat jelentett, mert nemcsak a gyermekközönséget tudták teljes mértékben kiszolgálni, hanem az ifjúsági és felnőtt publikumot is. A számok ugyanakkor azt mutatják, hogy még mindig a legnépszerűbb a klasszikus magyar meséknek a bemutatása, hiszen a legnézettebb a Lúdas Matyi. „Úgy érzem, nem szabad ugyanazt nyújtani a színpadról, amit a gyermek úgyis lát a különféle médiáknak köszönhetően, ezért mi egy kicsit másképp csináljuk. Más arcot kell mutassunk, ez pedig a klasszikus meséken keresztül tökéletesen megvalósítható”- magyarázta. A tavalyi évvel kapcsolatban még megemlítette, hogy két fiatal bábossal, Miklósik Gellérttel és Kádas Ferenccel bővült a csapat, valamint megalapították a Mini Pódium gyermekszínjátszó együttest, amelyet egy kéthetes tábor kapcsán toboroztak össze Biharpüspökiben. A Bocskai István Közösségi Házban foglalkoztak velük a nyári vakációban, és aztán közösen a szülőkkel és a gyermekekkel úgy döntöttek, hogy ezt hosszú távon is folytatniuk kell. Jelenleg 15-20 tagot számlál a csoport, 10-14 év közti gyermekek vannak a soraiban, és az idén műsorra tűzték Tamási Áronnak A szegény ördög című meséjét, valamint a Tűzálló Pált. Mindkettő bábszínpadra íródott bábjáték, de mesejátékként adják elő, élőszereplőkkel a gyerekek.
Idei tervek
Januárban az első nagy eseményüket épp A Magyar Kultúra Napján szervezik, vagyis január 22-én délelőtt a Szent László Líceumban fogják bemutatni a gyermekek az említett két Tamási Áron-mesét a saját korosztályuknak, délután pedig Biharpüspökiben a Bocskai István Közösségi Házban. Nem titkolt szándékuk, hogy a Mini Pódiummal is népszerűsíteni szeretnék a színházat, illetve minél több tagot toborozni. Az új esztendőben ugyanakkor két előadással is készülnek. Az egyik a gyermekeknek szánt Jancsi és Juliska, úgy, hogy közben természetesen nem adják fel a másik két történetet sem, a fiatal felnőtteket, illetve középiskolásokat pedig a Petőfitől Tamásiig munkacímet viselő összeállítással szólítják meg. A magyar irodalom gyöngyszemeiből, főként vidám verseiből állítanának össze egy műsort, és ezt mint nyílt magyaróra akarják bemutatni több helyszínen. Ezzel az előadással tulajdonképpen bejelentkeznek az Iskola másképp-hetére is, valamint a vers ünnepére is ezzel készülnének.
Tavaly ősszel mutatták be Herman Ferenc címszereplésével a Svejket, kibővített, dramatizált, színesebbé tett formában, és ezt azóta is játsszák azzal a szándékkal, hogy az ilyen fajta groteszk humort is népszerűsítsék másféle színházi próbálkozásként. Amellett, hogy az idén is folyamatosan játszani fogják a Mátyás királyt és a Lúdas Matyit, az igényeknek megfelelően a Kabaré 30 előadással is szerepelnek, mely a magyar kabaré első, küzdelmes három évtizedének állít emléket.
Elérhetőségek
Az M. M. Pódium előadásait a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciója és a Bethlen Gábor Alap támogatja. Ugyanakkor tehetséges, jó hangú, táncolni fiatal kollégákat keresnek, és egy körülbelül 50 négyzetméteres helyiséget, melyet díszletraktárként hasznosítanának. Az elérhetőségek a www.mm-podium.ro honlapon találhatóak meg.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
2016. január 16.
Önállósulhat a bábszínház
Bajban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Cimborák bábtagozata: az egy éve nagykorúvá vált, rangos díjakat elnyert társulat szinte egyszerre veszítette el vezetőjét és székhelyét is.
Az eleve szűkös, átmeneti megoldásként berendezett emeleti stúdiótermet tavaly novemberben a bukaresti Colectiv-tragédia után megszigorított tűzvédelmi szabályok miatt kellett bezárni, és néhány nappal ezután, váratlanul távozott az élők sorából az egyre nevesebb bábszínházat felépítő Nagy Kopeczky Kálmán is. Egyik nagy terve a tagozat önállósítása volt, ezt idén Antal Árpád polgármester végre is akarja hajtani, az üresen maradt igazgatói helyre pedig versenyvizsgát hirdet az intézményt fenntartó önkormányzat. A megfelelő székház biztosítása nehezebb lesz, de tárgyalnak a bábszínház tagjaival, és közösen próbálnak megoldást találni: vagy a jelenlegi termet alakítják át az előírásoknak megfelelően, vagy új helyet keresnek a Cimboráknak. (demeter) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bajban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Cimborák bábtagozata: az egy éve nagykorúvá vált, rangos díjakat elnyert társulat szinte egyszerre veszítette el vezetőjét és székhelyét is.
Az eleve szűkös, átmeneti megoldásként berendezett emeleti stúdiótermet tavaly novemberben a bukaresti Colectiv-tragédia után megszigorított tűzvédelmi szabályok miatt kellett bezárni, és néhány nappal ezután, váratlanul távozott az élők sorából az egyre nevesebb bábszínházat felépítő Nagy Kopeczky Kálmán is. Egyik nagy terve a tagozat önállósítása volt, ezt idén Antal Árpád polgármester végre is akarja hajtani, az üresen maradt igazgatói helyre pedig versenyvizsgát hirdet az intézményt fenntartó önkormányzat. A megfelelő székház biztosítása nehezebb lesz, de tárgyalnak a bábszínház tagjaival, és közösen próbálnak megoldást találni: vagy a jelenlegi termet alakítják át az előírásoknak megfelelően, vagy új helyet keresnek a Cimboráknak. (demeter) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 24.
Kultúrcsűrt avattak Farkaslakán
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro