Erdély-szerte az összetartozást ünneplik
Erdély-szerte megemlékeznek szerdán a trianoni békeszerződés aláírásához kötődően a nemzeti összetartozás napjáról. Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a Bolyai téri unitárius templom udvarán 17 órakor kezdődik az emlékünnepség, amelyen Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is részt vesz.
Fellép a Református Kollégium vegyeskara, a megemlékezés után pedig az egyházközség tanácstermében Koltai Gábor Trianon című filmjét vetítik.
Sepsiszentgyörgyön 16 órától a Kőrösi Csoma Sándor és a Templom utca kereszteződésénél található téren tart megemlékezést a helyi önkormányzat és Magyarország Kulturális Központja – rossz idő esetén az eseményt a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében tartják. Délután fél 6-tól a Magyar Polgári Párt (MPP) rendezvényére várják az érdeklődőket az Erzsébet-parkban található székely zászló alatt.
Kirándulva emlékeznek a diákok
A Kárpát-medencei magyar középiskolásoknak kínál utazási lehetőséget a budapesti Rákóczi Szövetség hétvégén a nemzeti összetartozás napja alkalmából. Az idei programon a marosvásárhelyi Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium összesen nyolcvan diákja is részt vesz: egy részük Egerbe, a többiek Debrecenbe látogatnak el.
A tanulók a péntektől vasárnapig zajló kiránduláson megemlékezésen vesznek részt, emellett városnézést, kapcsolatépítő és ismerkedő programokat szerveznek számukra.
Székelyudvarhelyen a Millenniumi emlékoszlop körüli téren tartandó, koszorúzással záródó megemlékezés szerda délután fél 5-kor kezdődik, szombaton pedig reggel 8-kor a főtérről indul a már hagyományos Trianon-napi kerékpárkörút. Farkaslakán 16 órára várják a megemlékezőket a Trianon-emlékműnél, ahol a felszólalások után a Tamási Áron Általános Iskola diákjai népdalokat, verseket adnak elő.
Csíkszeredában az EMI és a Minta ifjúsági szervezet tart emlékünnepséget: a résztvevők délután negyed ötkor gyülekeznek a Szabadság téren, majd együtt indulnak a központi parkban tartandó megemlékezésre.
Nagyváradon a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának belső udvarán 17 órakor kezdődik az összetartozás napi rendezvény a Partiumi Magyar Művelődési Céh és az EMNT szervezésében. Emlékbeszédet mond Hermán M. János, a Partiumi Magyar Művelődési Céh hittudományi referense és Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke, majd a résztvevők megkoszorúzzák a Trianon-emlékművet.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét, a nemzeti összetartozás napjává. Az erről szóló törvényben az Országgyűlés rögzítette, hogy kötelességének tekinti arra inteni a jelenlegi és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békeszerződés okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, a más nemzeteknek okozott sérelmeket is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. Krónika (Kolozsvár)

In memoriam id. Lőrincz Lajos
Lőrincz Lajos, korondi születésű táncmester, koreográfus, mindenki Laji bácsija 83 éves korában eltávozott közülünk. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes egyik meghatározó alapítója, egyénisége, 1990–1993 között igazgatója, a társulat művészeti vezetője volt, aki a népi kultúrát és művészetet mindig kitartóan és örökifjú lendülettel, szakmai alázattal szolgálta. A fiatal táncművészek mentora, oktatója, támogatója volt.
Lőrincz Lajos 1931. november 22-én született Korondon. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez a nap emlékezetes maradt a család számára, mert édesanyja alig tudott a templomból hazaérni. "Mivel burokban születtem, azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőlem" – mondta.
A családban mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. Már egész kicsi korukban a gyerekek furulyáztak, citeráztak és táncoltak. Az édesanyja citerázott és nagyon szépen énekelt. Az anyai nagymama volt a falu utolsó híres nótafája, akitől száznál is több dalt gyűjtöttek össze. Édesapjának saját zenekara volt három hegedűssel, cimbalmossal, nagybőgőssel, tárogatóssal. Nem véletlen, hogy az ilyen környezetben felnőtt fiatal már 18 évesen bekerült a zeneművészetibe, ahol három év alatt elvégezte négy tanulmányi esztendőt. 21 évesen már játszott a marosvásárhelyi filharmóniánál, ahova azonban, amiatt, hogy szüleit kuláknak nyilvánították, nem alkalmazták főállásba. 1952-ben a teológiára felvételizett, majd két év után otthagyta, mert meghalt az édesapja, haza kellett jönni édesanyjának segíteni. A szerencse úgy hozta, hogy Székelyudvarhelyen kerestek valakit, aki a művelődéshez ért, így került körzeti kultúrigazgatónak Farkaslakára, ahova tizenhét falu tartozott. Meghatározó élménye volt, hogy a hazalátogató Tamási Áronnal is találkozott. Már a művészeti líceumban tanult koreográfiát. Aztán, miután Székely-udvarhelyen szerették volna megalakítani az Állami Székely Népi Együttest, a Magyar Autonóm Tartomány párttitkárának utasítására Marosvásárhelyen jött létre 1956 októberében. 1970-ig volt az együttesnél, ahol táncolt táncoktató, mindenes volt. Miután megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány 1968-ban, az Állami Székely Népi Együttes nevét is elvették, 1970-ben már az Állami Ének- és Táncegyüttes néven szereplő társulatot beolvasztották a marosvásárhelyi Állami Filharmóniába, majd később Maros Művészegyüttes lett belőle. Miután két hónapig állás nélkül volt, a Népi Alkotások Házához került, ahol 1970 és 1984 között tevékenykedett, majd Sepsiszentgyörgyre került, ahol megalakította a Vadrózsák együttest, amely egy év után már országos hírnévre tett szert. 1971-ben csonthártyagyulladással műtötték, nem tért vissza Sepsiszentgyörgyre. Az Alkotások Háza megyei irányítója maradt Marosvásárhelyen. Közben 1980. május 1-jétől a Maros Művészegyüttes megint különvált a filharmóniától. 1990 áprilisában az együttes megbízott igazgatója, majd a magyar tagozat vezetője lett nyugdíjazásáig. 1993-ban koreográfus-igazgatóként vonult vissza.
Mindezek mellett id. Lőrincz Lajos 1978-tól rendszeresen részt vett népdal- és néptáncgyűjtéseken, amelyeknek a célja többek között az volt, hogy "friss, autentikus" anyagot hozzanak a Maros Művészegyüttes egy-egy újabb műsorához. Ösztönzője volt a táncház- mozgalomnak is, több községben neki köszönhetően alakulhattak meg hagyományőrző tánccsoportok. A Maros Művészegyüttes művészi víziójának újrafogalmazását kezdeményezte, melynek eredményeképpen az intézmény a romániai népi művészegyüttesek között kiemelkedő helyre került. Koreográfusként, táncosként közreműködött a színház előadásaiban is. Emlékezetes volt a Kovács Levente rendezésében Szép Ernő Patika című darabja, amelyben színpadra is lépett, valamint A csikós (Hunyadi András rendezésében), amelynek táncmestere volt. Munkáját szakmai elismerés jutalmazta mind belföldön, mind külföldön.
Nyugdíjasként is aktívan támogatott sok vidéki, főként korondi és szovátai műkedvelő társulatot. A népi kultúra fáradhatatlan harcosa volt, akinek köszönhetően – főleg a kommunista hatalom elnyomása alatt – megőrizhettük, gyakorolhattuk kultúránkat, a népi együttesek műsorai által megőrizhettük, megerősíthettük identitásunkat. Id. Lőrincz Lajos a romániai magyar kultúra bástyájának egyik kitartó építőmestere volt. Emlékét megőrzik mindazok, akikkel együtt dolgozott és küzdött azért, hogy kulturális örökségünket ápolják, továbbadják az új nemzedéknek. Az ő kötelességük lesz majd id. Lőrincz Lajos emlékének ápolása is. Népújság (Marosvásárhely)

Elballagtak a BBTE magiszteris hallgatói
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem magiszteris hallgatóinak ballagására csütörtökön délután került sor Kolozsváron, az egyetem Farkas utcai épületében.
Az ünnepséget a Gaudeamus nyitotta meg a Visszhang kórus előadásában, ezt követően dr. Soós Anna rektorhelyettes, a Magyar Tagozat vezetője köszöntötte az végzős magiszteriseket, aki beszédében kihangsúlyozta, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem a diákoknak igyekezett alapokat adni ahhoz, hogy elinduljanak a választott szakmájukban. Kikerülve az egyetem falai közül a munka az alkotás örömét jelentse: „valamit alkossunk, és gazdagítsuk környezetünket”, fogalmazott.
Meg kell tanulnunk az élet nagybetűinek olvasását, oly módon, ahogy felülről tekintve láthatjuk a Atacama-sivatagban található Nazca-vonalakat. Mindez azt jelenti, „hogy felül kell emelkednünk önnön korlátainkon”, hangzott el Talpas Botond diák-alprefektus köszöntőjében.
Az ünnepség további részében tudománynépszerűsítő előadásokra került sor, először dr. Fábián Gyula, a Jogtudományi kar docense avatta be az Európai Unió bíróságának és jogi terminusainak rejtelmeibe a hallgatóságot „Az előzetes döntési eljárás, híd a nemzeti bíróságok és az EU Bírósága között” című előadásával.
dr. Szász Levente, a Közgazdaság és Gazdálkodástudományi kar adjunktusa „ Ellátási hálózatok a globális gazdaságban” cimmel mutatott be tartalmas és érdekes előadást, melyben kitért többek között a várható trendekre a globális értékláncokban.
dr. Szenkovits Ferenc, a Matematika és Informatika Kar docense Tamási Áronra alapozott gondolatvitellel „Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne“ búcsúztatta a másodéves magiszteri hallgatókat.
A rendezvény zárómozzanataként az évfolyamok átvették emléklapjaikat. Az idén hozzávetőlegesen 350 magiszteris diák végez az egyetem 17 magyar tannyelvű karán. maszol.ro

Pénteken kezdődik a magyar színházak fesztiválja Kisvárdán
Tizenkilenc társulat részvételével pénteken kezdődik a 26. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja; az észak-szabolcsi kisvárosban június 28-ig 26 előadást láthat a közönség.
Nyakó Béla, a rendező Kisvárdai Várszínház és Művészetek Házának igazgatója elmondta hétfőn az MTI-nek, hogy a fesztiválon tizenöt határon túli és négy magyarországi társulat vesz részt.
Erdélyből kilenc, Délvidékről négy, míg a Felvidékről két társulat mutatja be programját Kisvárdán.
Marosvásárhelyről a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Yorick Stúdió és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház lép fel. Nagyváradról a Szigligeti Színház és a Lilliput Társulat, valamint Csíkszeredáról a Csíki Játékszín, Gyergyószentmiklósról a Figura Stúdió Színház, Kolozsvárról az Állami Magyar Színház, míg Sepsiszentgyörgyről a Tamási Áron Színház a fesztiválrésztvevő.
A délvidéki magyar színjátszást a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Népszínház Magyar Társulata, valamint az Újvidéki Színház és a Tanyaszínház képviseli. A felvidékit pedig a Kassai Thália Színház és a Révkomáromi Jókai Színház, s a kassai társulattól bemutatkoznak a TeatRovás Műhely színjátszói is.
Az anyaországi színjátszást a budapesti Katona József Színház, a József Attila Színház, valamint az Orlai Produkciós Iroda, illetve a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház reprezentálja.
Nyakó Béla tájékoztatása szerint a zsűri és a közönség tizennyolc versenyelőadást láthat a programban, továbbá lesz nyolc versenyen kívüli bemutató is.
A rendezvény pénteken "nul-ladik nappal" indul, 20 órától könnyűzenei koncert lesz a kisvárdai Főtéri Színpadon, Kasza Tibor, Kállay-Saunders András és Vásáry André fellépésével.
A fesztivál szombati programjában – amikor a megnyitóünnepséget rendezik – a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája, míg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyne, drágám! című versenyelőadása szerepel.
A fesztivál ideje alatt két kiállítást rendeznek, az egyik a holokauszt színházi áldozatainak, míg a másik a fesztivál előadásainak fotótárlata.
A kísérő program része a 4. Kisvárdai Rockmaraton koncert, amelynek időpontja június 28. Továbbá mindennap Régi ízek szabadtűzön címmel gasztronómiai bemutatót és kóstolót is tartanak, hagyományőrző szakácscsapatok részvételével. Népújság (Marosvásárhely)

Gazda József Magyar Örökség-díjas
A magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséért odaítélhető Magyar Örökség Díjat kapott Gazda József kovásznai tanár, közíró, művelődésszervező. Az elismerést évente négyszer adják át, szombaton már hetvenötödik alkalommal került erre sor Budapesten.
A Magyar Örökség és Európa Egyesület ezúttal hét kiemelkedő teljesítményt jutalmazott: Faragó Laura előadó-művészetéért, Jónyer István sporttevékenységéért, a kárpátaljai Popovics Béla kultúrtörténeti, a délvidéki Matuska Márton tényfeltáró munkásságáért, Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért részesült a díjban, de a Hamerli család pécsi kesztyűje is kiérdemelte. Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életművével szolgált rá az elismerésre: Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét: „Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére”. Az 1936-ban Kézdivásárhelyen született, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott tanár 1964-től a kovásznai líceumban oktatott, és méltatója szerint azok közé tartozik, akik „nem hivatalnokként dolgoznak, és nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásnak tekintik a tanárságot”, és „a legnehezebb körülmények között is megtalálják a módját, hogy vállalt közösségükért dolgozhassanak.” Diákjaival 1975-től évente Erdély-szerte bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot, az 1970-es években (többedmagával) megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a IX. osztályok számára.
Művészeti és művészettörténeti írásaiban az erdélyi magyar alkotók megismertetésére törekedett, a szociológia területén pedig új műfajt teremtett: beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu, a moldvai csángók, de a Kárpát-medencében szétszabdalt és a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorsát. Ő szervezi az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Egyesület évenkénti tudományos konferenciáját, ahol eddig már 498 előadás hangzott el – méltatták a háromszéki közéleti személyiség tevékenységét.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött a kisvárdai színházi seregszemle
Tizenkilenc magyarországi és határon túli magyar társulat részvételével szombat este megkezdődött a 26. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ami június 28-ig tart a felső- szabolcsi kisvárosban.
A szombat esti, a Várszínpadon megtartott hivatalos megnyitón Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere, valamint Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter köszöntötte a társulatokat és a nézőket.
A megnyitó előtt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mutatta be Az ember komédiája című darabját, az ünnepség után pedig Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés komédiáját tekinthette meg a közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata előadásában.
A magyarországi és határon túli színházak előadásainak a Művészetek Háza, a Várszínpad és a II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskolában berendezett Rákóczi Stúdió ad helyet. A zsűri és a közönség tizennyolc versenyelőadást láthat a programban, továbbá lesz nyolc versenyen kívüli bemutató.
A versenyprogramban a nyitó nap előadásai mellett szerepel a marosvásárhelyi társulat Euripidész klasszikusával, az Alkésztisszel Székely Csaba átiratában; Gerhart Hauptmann A patkányok című darabja az Újvidéki Színház tolmácsolásában; Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című drámája a marosvásárhelyi Yorick Stúdió színrevitelében Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta című darabja a Vajdasági Tanyaszínház előadásában; valamint Brestyánszki Boros Rozália Vörös című műve a budapesti Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában.
A szabadkai társulat három másik darabbal, Biljana Srbljanovic A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled), Szerbhorváth György Van valami bejelentenivalója? és Tasnádi István Tapasztalt asszony című művével is versenyez Kisvárdán.
A csíkszeredai Csíki Játékszín Gogol A revizor; a Kassai Thália Színház Egressy Zoltán Portugál; a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Nyikolaj Koljada Murlin Murlo; a komáromi Jókai Színház Harold Pinter Árulás; a nagyváradi Szigligeti Színház Forgách András A fiú; a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Kincses Réka A Pentheszileia-program; a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Máté Angi regénye alapján írt Csipke című darabbal, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház pedig Shakespeare Hamletjével indul a kisvárdai fesztivál díjaiért.
Versenyen kívül bemutatkozik Kisvárdán az Orlai Produkciós Iroda, a budapesti Katona József Színház és a József Attila Színház, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata és a kassai TeatRovás Műhely.
A színházi előadások mellett koncertek és kiállítások színesítik a programot: június 27-én a kolozsvári Loose Neckties Society zenél, a záró napon pedig a környékbeli amatőr zenekarok szereplésével megrendezik a IV. Kisvárdai Rockmaratont.
A Magyar Színházi Társaság, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Nonprofit Társadalomkutató Egyesület által összeállított "... vagy nem lenni" című tárlat a magyar holokauszt színházi áldozatainak állít emléket, a Napról napra című hagyományos fotókiállítás pedig a fesztivál eseményeit örökíti meg.
A közönség emellett megtekintheti Kiss Borának, a csíkszeredai Csíki Játékszín színésznőjének képzőművészeti kiállítását is. Népújság (Marosvásárhely)

Közösségteremtő értelmiségi
Gazda József rangos elismerésben részesült
A nemzeti értékek felmutatása, mentése, népszerűsítése és gazdagítása érdekében kifejtett, áldozatos, értékes és kitartó munkájáért Magyar Örökség-díjban részesítették Gazda József közismert kovásznai tanárt. A díjazottakat Budapesten, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonát képező Pesti Vigadó dísztermében méltatták, ugyanott adták át a díszokleveleket is szombaton.
A bírálóbizottság elnökének, dr. Hámori József neurobiológusnak, agykutatónak az ünnepséget megnyitó szavai után a háromszéki pedagógus másodikként vehette át a rangos elismerést, melynek odaítélése által neve és művészeti, szociográfiai, valamint közírói életműve bekerült a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának Aranykönyvébe.
Gazda József kezdetben Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től pedig a kovásznai líceumban tanított, innen vonult nyugalomba 34 évi tanári szolgálat után. Nem csupán tanárember volt, s nemcsak az iskola, illetve a kollégium falai között végezte oktató és nevelő munkáját, hanem íróként, művelődésszervezőként, szociográfusként és művészettörténészként is. Diákokból álló művészegyüttesével 1975-től járta Erdélyt, és évente bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot.
Több szerzőtársával az 1970-es években megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumok I. osztálya számára. Művészeti és művészettörténeti írásaiban, tanulmányaiban az erdélyi, főképpen a székely alkotók világának, illetve a romániai magyar képzőművészek körében érvényesülő művészeti irányzatoknak a jobb megismerésére és megismertetésére törekedett.
Dél- és Nyugat-Európában, majd a Közel-Keleten tett tanulmányútjai, s az ezek nyomán készült útinaplók egy fölkészült tanárember szemével láttatják a felkeresett tájak művészetét, történelmét, jelenét, beléjük foglalt személyes élményei pedig érdekfeszítővé teszik ezeket. A szociológia területén úgy valósította meg a hagyományok, a magyar örökség őrzését, megörökítését és felmutatását, hogy beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu életét, illetve a moldvai csángómagyarok sorsát. Több földrész félszáz országában gyűjtött anyagot a nagyvilágban szétszóródott magyarság sorsáról. Az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület évenként tart tudományos értekezletet, eddig már 498 előadás hangzott el a Kőrösi Csoma Sándor értékrendjének fonalára fűzött témákból.
A kitüntetett méltatását elvégző dr. Halász Péter népművelő és néprajzkutató a következő szavakkal fejezte be értékelését: „Gazda József azonban nem az erdélyi magyarság identitásáért folytatott küzdelem magányos harcosa. Elődjei, társai és követői vannak! Kérem önöket is, engedjék magukban megfogalmazódni, megérlelődni azt a meggyőződést, hogy Gazda József Magyar Örökség-díjában benne van a kovásznai iskolák, a székelyföldi művészek – elsősorban Olosz Ella –, a moldvai csángómagyarok és Kőrösi Csoma Sándor magyar örökséget jelentő, magyar örökséget őrző és gyarapító munkásságának elismerése is.”
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Wass Albert és a busman harci maszk
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Igényekre odafigyelő Csűrszínház
A hétvégén került megrendezésre a mikházi Csűrszínházi Egyesület idei évadjának legjelentősebb mozzanata, a Csűrszínházi Napok. A szervezők idén kevesebb, de tartalmasabb eseményt tartalmazó programcsomaggal jelentkeztek.
Pénteken délután a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás az iskolában. Both Gyula elnök elmondta: Nyárádremete községet ábrázoló, főleg tavalyi és 2012-es fotókat akasztottak a falakra, de vannak olyanok is, amelyeket a tárlat napjának reggelén készítettek a művészek. Ezek a képek nemcsak a táj, hanem az emberek révén próbálják bemutatni a Nyárádmentét. Vajda György fotós szerint is az volt a cél, hogy a figyelmet ráirányítsák a Bekecs környéki értékekre. A csűrszínházi rendezvénysorozat immár kamaszkorba lépett, tizenkét éves, amit minden körülmény között vállalni és folytatni kell, mert ez a vidék megérdemli, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.
Hithűség vagy boldogság?
A Széllyes Sándor Csűrszínház idei első színházi előadása Tamási Áron Vitéz lélek című darabja volt péntek este, a hit és hűség drámájának nevezett álomvilági kép. A telt házas előadáson főleg marosvásárhelyi, szovátai és nyárádszeredai nézők voltak. Egyikük, a szovátai Bocskai Vince szobászművész lapunknak elmondta: régen látta ezt a darabot, egész más feldolgozásban, szerinte kitűnően alakítottak a hétvégén a színészek.
Ugyancsak pénteken Székely János Dózsa című monodrámáját adta elő Sebestyén Aba, szombaton a Mentor Kiadó mutatta be a Székelyföld című lap munkatársainak jelenlétében Székely Szabó Zoltán legújabb, Végtelen farsang című kötetét. A soproni Petőfi Színház Katona Imre A zuhanás második pillanata című darabjával jelentkezett, míg este a Csíki Játékszín a Napsugár fiúkat mutatta be. Vasárnap délelőtt a marosvásárhelyi Artecotur színjátszó társulat Alice Tükörországban című mesejátékát adta elő, amelynek célközönsége természetesen a gyerekek voltak.
Csoportosították a programokat
A tizenkettedik csűrszínházi évadban igyekeztek visszafogni magukat, mert az elmúlt két évben „túlszerveztek”, ezért idén megpróbálták csoportosítani a programokat a közönség számára – mondta érdeklődésünkre a szervezők nevében Szélyes Ferenc, a Csűrszínházi Egyesület elnöke. A Csűrszínházi Napok után július végén A vihar című Shakespeare-darab kerül bemutatásra, és a napokban meglepetésként a nyári programba bekapcsolódott a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, és eljön Marosvásárhelyről a Bányavakság is. Augusztus közepén ismét megrendezik a Római Napot, amely idén középkori résszel gazdagodik, a kolostor udvarán állítják fel a középkori, reneszánsz sarkot. Szeptemberben pedig gasztronómiai és gazdanappal zárják az évadot. Így minden korosztály ízlését kielégítik: kortárs dráma, hagyományos és modern színjátszás, népi kultúra, képkiállítás egyaránt szerepel a kínálatban.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Díjazták a Hamletet
A Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiválján a Budapest Főváros Önkormányzata által felajánlott két díj egyikét a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamlet című előadása kapta, a magas színvonalú rendezői, színészi és társulati munkájáért. Szabadság (Kolozsvár) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Tanyaszínházé a kisvárdai fődíj, Kötő József életműdíjat kapott
Az eredeti drámaértelmezésért és a kiváló együttes teljesítményért a Vajdasági Tanyaszínház Ilja próféta című előadása kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott fődíjat a Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiválján.
A június 28-án, szombat este, a Művészetek Házában megtartott záróünnepségen a fődíjon kívül több díjat az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajánlott fel, ezek közül életmű díjat vehetett át Kötő József színháztörténész és Mokos Attila, a Komáromi Jókai Színház művésze - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
Az Emmi által adott, a legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjban A halál nem bicikli és a Tapasztalt asszony című előadásokban nyújtott alakításaiért a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művésze, Pámer Csilla részesült. A tárca másik díját megosztva a Vörös, A halál nem bicikli és a Tapasztalt asszony című előadásokban nyújtott alakításaiért G. Erdélyi Hermina, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze, valamint a Portugálban nyújtott alakításáért a Kassai Thália színház tagja, Lax Judit kapta.
Budapest Főváros Önkormányzata két díjat is felajánlott: a magas színvonalú rendezői, színészi és társulati munkájáért a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamlet című előadását díjazták, illetve elismerést kapott a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona József Színház Vörös című produkciója a történelmi múlt drámai feldolgozásáért és a két társulat közös teljesítményéért.
Kisvárda díját megosztva a Vajdasági Tanyaszínház Ilja Próféta című előadásának díszletéért Boros Viktória, jelmezeiért pedig Janovics Erika vihette haza.
Kisvárda polgármesterének díját az Ember komédiája című előadás rendezéséért a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagja, Táborosi Margaréta kapta, a közönség pedig az Újvidéki Színház A patkányok című előadását találta a legjobb produkciónak a színházi fesztiválon. maszol/MTI

Csűrszínházi Napok
Teltházas előadások
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Mikházán a Csűrszínházi Napokat, amely az eddigi legsikeresebbnek számít, ugyanis végig teltházasak voltak az előadások.
Amint korábban sajtótájékoztatón is jelezte Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, az idén is egész idényt betöltő évadot szerveztek, igaz szerényebbet, mint az előző esztendőben, ugyanis az érdeklődésből ítélve úgy tűnt, hogy a programot túlzsúfolták az eseményekkel. Így az idén a hangsúlyt inkább a Csűrszínházi Napokra fektették, ezért is igyekeztek olyan programmal előállni, ami minden korosztálynak és elvárásnak megfelel. Pénteken délután a Csűrszínház udvarán levő iskola nagytermében a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak (Plájás István, Fülöp Jenő, Both Gyula, Tordai Ede, Bálint Zsigmond, Vajda György, Szegedi Ferenc, Török Gáspár, Kerekes Péter Pál, Kertész Katalin) alkotásaiból nyílt kiállítás.
A tanteremben a 12. Csűrszínházi Napokat Szélyes Ferenc nyitotta meg, aki elmondta, örömmel tapasztalja, hogy vannak visszatérő vendégei a rendezvénynek, ezek egyike a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub, de színtársulatok is szívesen jönnek el, és ami a legfontosabb, hogy a nézők és az érdeklődők is megszokták, hogy ebben az időszakban ki kell vonulni Mikházára, mert érdemes.
Vajda György, a társszervező Artecotur Egyesület elnökeként és a fotóklub tagjaként szólalt fel és elmondta, a kiállítás témája Nyárádremete község volt, nem először jöttek ki és készítettek felvételeket a fotóklub tagjai, de a szervezők érdekesnek találták azt is láttatni az érdeklődőkkel, hogy időben milyen változások vannak, milyen értékekre figyelnek és kapják lencsevégre értő szemekkel a fotósok, hiszen a községnek, s ezen belül Mikházának is több olyan látványossága van, amit idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni. A Csűrszínház-évadot összeállítók szándéka is az volt, hogy ennek a nyárádmenti településnek híre menjen, és egyre többen felkeressék.
Pénteken két igen érdekes és a környezetbe pompásan illő előadást láthattak az érdeklődők. A művelődési otthonban Sebestyén Aba színművész, a Yorick- stúdió vezetője, a monodráma-sorozat folytatásaként Székely János Dózsa című írásából összeállított egyéni produkcióját mutatta be Török Viola rendezésében. A színpadi mű Dózsa György képzeletbeli vívódása, amely nemcsak a történelmi tényekre reflektál, hanem gyakori áthallással, a mai szemszögből is a hatalom, egyház, kis emberek, tömeg viszonyulását is taglalja. A Csűrszínház színpadán pedig a Marosvásárhelyen bemutatott és többször játszott: Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabja volt, amelyet szintén Török Viola rendezett, a tőle már megszokott stílusban, a néptánc, a folklór elemeinek szerves beépítésével a prózai színház eszköztárába. Mind a téma, mind az előadásmód igen jól illett a Csűrszínházhoz, ahol az ilyen jellegű produkciók mindig hálás befogadókra találtak. Az estét a Bekecs néptáncegyüttes által szervezett táncház zárta.
Szombat délben az irodalomé, a könyveké volt az első szó. A Reneszánsz Panzió teraszán könyvbemutató volt. Szucher Ervin, a Junventus kiadó vezetője Székely Szabó Zoltán válogatott írásaiból összeállított Végtelen Farsang című kötetét, illetve a szerzőt mutatta be, aki Csíki Hajnal színművésszel együtt a kötetből olvasott fel. A rövid, humoros, helyenként szarkasztikus írások önéletrajzi epizódok, és híven tükrözik az 1989 előtti, majd a kommunista rendszerváltást követő hangulatot, állapotokat. Káli Király István, a Mentor kiadó vezetője az idén is számtalan jó kötetet hozott el, ezek közül a marosvásárhelyiek által igen jól ismert két szerző legújabb munkáiról beszélt. Először Kincses Elemér Soha és Mindörökké című regényéről beszélgetett a szerzővel, majd Sebestyén Spielmann Mihály Midway szigetek címmel megjelent regényéről, a Történeti tár újabb kötetéről, valamint a történelmi dokumentumregényeiről beszélt az érdeklődőknek, amihez természetesen a szerző is hozzászólt. Lokodi Imre az idén is meghívta Lövétei Lázár Lászlót, a Székelyföld című lap és kiadó szerkesztőjét, aki a kiadvány mellett a régiót érintő művelődési kérdésekre is kitért a beszélgetésben.
Az est első előadása, a szintén visszatérő vendég, a soproni Petőfi Színház színművészei által a művelődési otthonban előadott Katona Imre A zuhanás második pillanata című kortárs színdarabja volt. A szerző saját darabját rendezte. Az előadás az abszurd színház eszközeivel érdekes tükröt állított a mai társadalomnak, amelynek akarva-akaratlanul a nézők is részei. Ide tartozik az is, hogy a Petőfi Színház és a Csűrszínházi Egyesület együttműködési szerződést írt alá, s ezáltal több közös kulturális projektet is valósítanak meg a jövőben. A szerződést Pataki András rendező, színházigazgató, illetve Szélyes Ferenc, az egyesület elnöke látta el kézjegyével.
Ugyancsak Szélyes Ferenc volt az esti előadás egyik főszereplője, barátjával, színésztársával, Fülöp Zoltánnal együtt, akik a Csíki Játékszín által színpadra állított, Neil Simon Napsugár fiúk című előadásban – Kosztándi Zsolt, Szabó Enikő és Kiss Ernő mellett – léptek fel. A Willie Clark és Alfred Lewis alkotta, sok-sok évig híres komikus párost alakító, Szélyes–Fülöp duóra annyian voltak kíváncsiak, hogy még állóhely se maradt a Csűrszínház nézőterén. A vastaps is sokáig tartott a függöny legördülése után.
Az előző években vasárnap kicsiknek szánt előadást tűztek műsorra a szervezők. Ezúttal, ettől egy kicsit eltérően, olyan darab került színre, amely kisebbeknek is szólt, de képletesen üzent a felnőtteknek is. Az Artecotur Egyesület által támogatott Artsy M diákszíntársulat tagjai a nemrég bemutatott Alice Tükörországban című darabjával léptek közönség elé. Lelkesedésük, színészi teljesítményük is vastapsot aratott.
Az idén a Csűrszínházi Napokon szervezték meg a II. Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntőjét, amelyet a tavaly ugyancsak a napok szervezői a Maros Művészegyüttessel együtt kezdeményeztek, nemcsak a színház névadója emlékének tiszteletére, hanem azért is, hogy fórumot teremtsenek azoknak a fiataloknak (és nem csak), akik népdalt szeretnek énekelni és talán ezen az életpályán indulnának el. Mint ismeretes, a megye kilenc kistérségéből (a szervezők felosztása szerint), két korcsoportban – 15 év alattiak és felettiek – jelentkezhettek helyi előválogatókra a versenyzők, majd a továbbjutók léptek fel a vasárnap esti döntőn. A tavalyi versenyhez viszonyítva az idén kevesebb nagykorú volt. A zsűribe dr. Csíki Csaba zeneszerző (elnök), Kásler Magda énekes, Kacsó Ildikó rádiószerkesztő, Török Viola muzikológus-rendező, Kilyén Ilka színművész, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vett részt. A vetélkedő szerintük is elérte célját, hogy olyan tehetségeket fedezzen fel, indítson útra, akik a népi hagyományainkat, zenei örökségünket méltóan ápolják majd mondta többek között Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója.
A Communitas Alapítvány által támogatott idei versenyre tizenegyen neveztek be az első korcsoportban, míg heten a másodikba. A közel háromórás, izgalmas vetélkedő után a következő rangsor alakult ki: kicsiknél I. Gálfalvi Evelyn Rebeka, II. Berekméri Réka Beáta, III. Lénárd Imelda Laura, a felnőtteknél pedig I. Aszalós Erika, II. Pál Imola Gabriella, III. Baróthy Debórah. A felnőtt kategória nyertese többek között a Danubius Health and Spa Resort cég jóvoltából egy wellness hétvégét tölthet el a szovátai Danubius Szállodában. Az első helyezettek fellépnek a Maros Művészegyüttes népdalműsoraiban és a Marosvásárhelyi Rádióban is készíthetnek felvételt, ezenkívül az Anico Trade, a Siltexim kft., a Mentor kiadó, valamint a Népújság is megajándékozta a nyerteseket.
Az előadásban – a vetélkedő koncepciójának megfelelően – fellépett a Maros Művészegyüttes utánpótláscsapata, a Napsugár együttes, akiket a Maros Művészegyüttes zenekara kísért és a tavalyi felnőtt kategória nyertese is, Samu Etel Imola, aki több, igen szép népdalt énekelt, olyan hangon, amely bizonyította: van és lesz értelme annak, hogy a Széllyes Sándor népdalvetélkedőt továbbra is megszervezzék.
A Csűrszínház nyári programjában szerepel még a Bányavakság, Mikháza vendége lesz egy előadással a szentegyházi Gyermekfilharmónia, augusztusban pedig középkori és római fesztivált is szerveznek, ezekről részletesen tájékoztatnak majd a szervezők.
(erdélyi), Népújság (Marosvásárhely)

Évad végi összegzés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Ebben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson.
A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait.
Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője.
A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila.
A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája.
Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta.
A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án.
Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra.
2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel.
Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják.
Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató.

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 2.)
Vérében a közösségi élet
Trucza Mihályék háza a jódi református templom tőszomszédságában, a Jód-pataka mellett húzódik meg: takaros udvaruk, zöldségeskertjük gondozott, szépen rendezett. Otthonuk is hangulatos, feleségével barátságos, közvetlen, jó kedélyű emberek.
Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó helytörténeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházközség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásárhelyen él. Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929. október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dolgozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratosnyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig háziasszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott. Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hozzávetőleg nyolcvan tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Napjainkban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz. Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mindössze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.
A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra. A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházközség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.
Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, ráadásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”. Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásárhelyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek. Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.
Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mindösszesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban. A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok. Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa. A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános. A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyében minden a legnagyobb rendben lenne.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocsárdi László: Sikeres időszakot zártunk (Színházi tükör)
Bocsárdi Lászlót rendezőként és színházigazgatóként egyaránt a romániai és az összmagyar színházi élet egyik legfontosabb alkotójának tartják, az ő vezetése alatt a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a kortárs magyar színházművészet egyik legjelentősebb intézményévé nőtte ki magát, amit az utóbbi években elnyert díjak, kitüntetések, fesztiválmeghívások és szakmai folyóiratokban megjelent méltató cikkek egyaránt bizonyítanak. Az alábbi beszélgetésben júniusban véget ért színházigazgatói mandátumának eredményeit összegzi.
– Hogyan értékelnéd az elmúlt három év munkáját?
– A gazdasági válság tetőzésének idejére esett ez az időszak, tehát nehéz anyagi körülmények között dolgoztunk, az elért eredmények mégis azt tükrözik, hogy sikeres időszakot zártunk, melyben a színház társulata művészileg megerősödött, érettebbé, a közönségünk pedig nyitottabbá vált. Előadásaink, művészeink fontos díjakat kaptak, említhetném itt a román színházi szakma legrangosabb elismerésének számító UNITER-díjakat, -jelöléseket, vagy például azt a tényt, hogy a kisvárdai fesztiválról minden évben elhoztuk a legfontosabb díjak valamelyikét. Ezek azt jelzik, hogy előadásaink minőséget képviselnek, hogy az igényes munka, a fontos rendezőkkel való találkozások és a közönség befogadókészsége is jó irányban alakította a szentgyörgyi társulatot. Egy színház rangját elsősorban előadásai minősége határozza meg, ezért igyekeztem olyan rendezőket meghívni a társulathoz, akiknek a neve garanciát jelentett a színvonalas alkotómunkára. A nagy nevek mellett természetesen az új rendezői generáció is képviseltette magát, különös figyelmet fordítottunk arra, hogy nyitottak maradjunk a fiatalok részéről érkező új impulzusokra. Ugyanezt a célt szolgálja a társulat lassú, de folyamatos bővítése is: bár a költségvetésünk nem teszi lehetővé, hogy évente új színészekkel gyarapodjunk, a fiatal színészek megjelenése mindig pozitív energiát indukál egy társulaton belül. Ezzel hozható összefüggésbe az idén indított tantermi előadás-sorozat, de más hasonló jellegű kezdeményezéseket is említhetnék. Az elmúlt három évben is igyekeztünk eleget tenni a fontosabb fesztivál-meghívásoknak, és arra is törekedtünk, hogy színházunkban vendégül lássunk jó előadásokat. Megszerveztük a Reflex Fesztivál második kiadását, melyen a szentgyörgyi közönség láthatta Kelet-, Közép- és Nyugat-Európa néhány kimagasló színházi produkcióját, és amely rendezvény kétségkívül öregbíteni tudta városunk és a szentgyörgyi színház hírnevét. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy elindult egy gyümölcsöző együttműködés a polgármesteri hivatal által működtetett városimázs-irodával, amely értékes színházi, táncszínházi és zenei produkciókat juttat el városunkba. Örömmel látom, hogy Sepsiszentgyörgy kortárs művészetre éhes fiatalsággal rendelkező várossá fejlődött az évek során, hogy a kulturális események sűrűsége és minősége által messze megelőzi a nála jóval nagyobb méretű városokat is. – Milyen tapasztalataid vannak az új bérletrendszert illetően? – Jelenleg az országban egyedülálló bérletrendszerünk van, melynek köszönhetően könnyebben tudjuk szervezni előadásainkat, szinte folyamatosan telt házzal játszunk, és az előbbi évadok előadásait is könnyebben műsoron tudjuk tartani. Az Ábel-bérlet a korábbinál rugalmasabb, dinamikusabb közönségkapcsolatot eredményezett, a bevezetése által főleg a kevesebb szabad idővel rendelkező nézőrétegnek tudtunk segítségére lenni. Persze, ez a bérlet sem tökéletes, további javításokra lesz még szükség ahhoz, hogy a közönség még nagyobb részének elnyerhesse tetszését. – Megpályázod a következő időszakra szóló menedzseri állást? – Jelen pillanatban úgy érzem, hogy meg fogom pályázni, mert van egy sor elkezdett munkám, például szervezzük a Reflex Fesztivál harmadik kiadását. Ez tulajdonképpen a korábbi menedzseri időszakom vállalása volt, de a szükséges anyagiak hiánya miatt a városvezetéssel közösen a jövő év márciusára halasztottuk. Már zajlik a válogatás, és a pénzszerzés is elkezdődött. A város és a megye jóvoltából van egy biztos alaptőkéje a fesztiválnak, de ezt meg kellene háromszorozni ahhoz, hogy a második kiadás színvonalát elérhessük. Sajnos, a gazdasági helyzet nem javult, a források jelentős része pedig az ország politikai helyzetének alakulásától függ. Bízunk abban, hogy a helyi támogatók újra mellénk állnak, nélkülük elképzelhetetlennek tartom a fesztivál megszervezését. Örömmel tölt el, hogy állandó mecénásaink vannak, akikre mindig számíthatunk, és akiknek ezúton is szeretném megköszönni, hogy gazdasági-erkölcsi támogatásukkal erősítik a színház önbecsülését, és segítenek bennünket terveink megvalósításában. – Milyen terveid vannak a következő évadot illetően? – Az új menedzseri szerződés megkötése előtt nem szeretnék a jövőről beszélni. Ami biztos, hogy a korábbi évadoktól eltérően idén már augusztusban játszani fog a társulat, 31-én a Kaisers TV Ungarn című előadásunk bemutatójával indul az új évad.
NAGY B. SÁNDOR, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

125 éve született Nyirő József
Százhuszonöt éve, 1889. július 18-án született Nyirő József, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzője.
Az Udvarhely megyei Székelyzsomborban látta meg a napvilágot, ahol édesapja a helyi elemi iskola igazgató- tanítója volt – olvashatjuk az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portrésorozatában. A gyulafehérvári papnevelő intézetben tanult, majd a bécsi egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett, 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.
1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord Idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.
Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent és országos sikert arató Jézusfaragó ember elbeszéléseiben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941- ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóságának és leleményességének képviselője, mint Tamási Ábele.
1933-tól Székelyudvarhelyen élt, majd Kolozsvárott a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1941-ben – miután az 1940. augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak – Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött.
1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-ben és 1945-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták.
Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író- publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez – ahogy Pomogáts Béla írta róla – "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".
A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés, amely politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, végül elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a tündéri Bodosról
„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, amikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén szomorú-mókás mese után fogant engem.”
Tökéletesen illenek Tamási Áron vallomásos szavai Egyed Ákos történettudósra, akinek szülőfaluja, Bodos Erdővidék legkisebb faluja. Ennek a falunak szentelte az író legújabban megjelent sikerkönyvét, a Székelyföld települései sorozat második kötetét. Egyed Ákos, aki ugyan fizikailag rég elszakadt szülőfalujától, lélekben mindig bodosi maradt. A gyermekkor élményei úgy belevésődtek emlékezetébe, hogy évtizedek távlatából is kristálytisztán visszatükröződnek e könyvében. A gyakori hazalátogatások meg mindig új élményekkel, adatokkal gazdagították a gyermekkori emlékeket.
Az olvasóhoz intézett előszavában a könyv címzettjeinek kilétéről így vall a szerző: „Kihez, kinek szól? Elsősorban Bodos lakóihoz, az onnan elszármazottakhoz s természetesen minden érdeklődőhöz. De nemcsak a jelennek, a jövőnek is szól szülőfalum története.” Bodos több évszázados múltját az író szervesen elhelyezi Erdővidék, Háromszék, Székelyföld, Erdély, Magyarország, Európa és a nagyvilág történetébe, „miközben mindig a maga életét élte” a kis falu. Ezeket a csak rá jellemző sajátosságokat tükrözi a kötet nyolc nagyobb fejezete a település létrejöttétől, szerveződésétől a hatalmi és rendszerváltásokon át napjainkig. A vallomásos könyv hitelességét erősíti a gazdag levéltári anyag, valamint a szerző személyes kapcsolata Bodos lakóival, amelynek során évtizedeken át alapos gyűjtőmunkát végzett. Mit jelent számunkra, nem bodosi születésű, de bodosi gyökerekkel bíróak számára ez a könyv? Mivel édesapánk a legnépesebb bodosi családból származott, belénk oltotta kedves szülőfaluja szeretetét. Ez volt a Falu, ahová, bármerre is sodorta az élet, mindig visszatért. Alig kétéves korunkban láttuk meg nagyapám bivalyait, ittunk tejükből, finom pónyik-, batul-, Budai Domokos-, Török Bálint-almával kínált a lelkészi gyümölcsös melletti kertünk, melynek végében ma is áll a Budai-kripta a maga kísérteties hangulatával. Az évtizedek folyamán mindig visszatértünk hosszabb-rövidebb időre ebbe a tündéri faluba, ahol rokonaink éltek, amelynek temetője évszázadok óta magába fogadta őseink porát, rövid ideig itt jártunk iskolába, a második világégés végén, fronton levő édesapánk tanácsára, ide, nagyapánkhoz menekültünk, aki csak rejtegetett dohányát féltette; akkor láttuk az első „felszabadító” két orosz katonát udvarunkon. Később, amikor hazalátogattunk Bibarcfalván élő szüleinkhez, soha nem mulasztottunk el Bodosba is elmenni. Ezért nagyon közel kerültünk a falu népéhez, megismertük jellegzetes beszéd- és gondolkodásmódját, szokásait...
Most pedig, a könyvet olvasva, felszínre jöttek a gyermekkori emlékek. Ezt is köszönjük Egyed Ákosnak. Köszönjük, hogy emléket állított az 1611-ben Gábor fejedelemtől nemességet nyert Józsa Máténak, kopjafafaragó nagyapánknak, a Székely utcának, a falu dolgos népének, Budai Domokosnak, a gyümölcsfák közt meghúzódó Bodosnak. A könyv értékét növeli a számos statisztika és a sok szép korabeli fotó és grafika.
Egyed Ákos könyve, a bodosi templomgombba valamikor elhelyezett üzenettel együtt, hűségesen őrzi az angyali falu múltját, jelenét, és erőt ad mindenkori lakóinak, hogy őrizzék, gazdagítsák az őseiktől rájuk hagyott örökséget.
Az impozáns kivitelezésű, több mint 230 oldalas könyv a sepsiszentgyörgyi Háromszék Vármegye Kiadó és a baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kovászna Megye Tanácsának támogatásával.
JÓZSA BENJÁMIN (Nagyszeben),
JÓZSA MIKLÓS (Nagyenyed
Egyed Ákos: Bodos – Székelyföld települései /Háromszék Vármegye Kiadó, Sepsiszentgyörgy
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borbély: a politika a kompromisszumról szól
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – Tamási Áron idézettel fogalmazta meg a csütörtökön beiktatott Maros megyei alprefektus, Nagy Zsigmond, hogy fontos számára szülőföldje, fontos Maros megye, és azért fog dolgozni, hogy a törvényességet betartsa, szülőföldjét építse.
A megyei tanács polgármesterekkel, helyi és országos intézményvezetőkkel, politikusokkal zsúfolásig megtöltött nagytermében Vasile Oprea és Nagy Zsigmond csütörtökön délben tette le a hivatali esküt, román nyelven. (A magyar sajtósok közül többen hiányolták, hogy a volt nyárádszeredai jegyző nem tette hozzá a hivatalos szöveg után magyarul is, hogy Isten engem úgy segítsen).
Köszöntő beszédében az új prefektus azt hangsúlyozta, hogy csapatként kívánt együtt dolgozni helyettesével és az intézmény szakembereivel, támogatni fogja a helyi közösségeket, s felügyeli a törvényesség betartását az egész megyében.
Ciprian Dobre megyei tanácselnök gratulált a frissen beiktatott köztisztviselőknek és kifejtette: elvárja, hogy a törvényesség betartása mellett a megye gazdasági fejlesztését szorgalmazzák, hiszen igencsak ráfér ez a szomszédos megyékhez képest lemaradt Maros megyére. „2014-2020 között csaknem nyolcszáz projektet szeretnénk megvalósítani, ehhez kérem az önök támogatását, hogy együtt tudjunk jobb megélhetést, szebb jövőt biztosítani a megye minden lakójának”.
Borbély László parlamenti képviselő kétnyelvű beszédében elismerte, hogy a politikában kompromisszumokat kell kötni, és reményét fejezte, ki, hogy a román prefektus és magyar alprefektus elfogadásához vezető döntés „egészséges kompromisszumnak bizonyul”. Többször hangsúlyozta: a kormány kirendelt képviselőinek meg kell érteniük, hogy a megyében erős román és magyar közösségek vannak, és mindkettőt támogatniuk kell. „Azt kérem önöktől, hogy figyeljenek oda a kétnyelvűség és a nemzeti kisebbségek jogainak betartására, és működjenek együtt a megye polgármestereivel” – mondta.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Vasile Oprea és Nagy Zsigmond letette a hivatali esküt
Négy hónappal megbízott alprefektusi kinevezése után, tegnap Vasile Liviu Opreát kormányrendelettel Maros megye prefektusává nevezte ki Victor Ponta miniszterelnök. Ugyancsak kormányrendelettel Nagy Zsigmondot nevezte ki az alprefektusi tisztségbe.
A két tisztségviselő tegnap tette le a hivatali esküt. A beiktatáson részt vett Florea Oprea helyettes államtitkár, aki a hivatalos rendeletek felovasása után a rendeleteket ellenjegyző Gabriel Oprea belügyminiszter üzenetét is tolmácsolta.
Az eseményen jelen volt Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke, Dorin Florea polgármester, Vasile Gliga, a PSD megyei elnöke, Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a megyei tanács alelnökei, képviselők, szenátorok, az önkormányzatok képviselői, közintézmények vezetői.
Nagy Zsigmond székfoglaló beszédében hangsúlyozta, hogy a kinevezés megtisztelő, az eskü kötelezi. Normalitást ígért, mert, mint mondta, Vásárhelytől 20 kilométerre született, ismeri ezt a vidéket. A szülőföld szent, dolgozni kell érte, jelentette ki, Tamási Áront idézve, aki szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Majd Octavian Paler mondására hívta fel a figyelmet, aki azt mondta, a föld az egyetlen hely, ahol paradicsomot lehet építeni. – Nem látom be, miért ne lehetne itt is – zárta szavait Nagy Zsigmond.
Vasile Oprea megköszönte a kinevezést, köszöntötte a megjelent volt prefektusokat, és kijelentette: négy hónap alatt, mióta alprefektusként a főispáni hatáskört töltötte be, alkalma volt megismerni a megye és az emberek problémáit. Elmondta, hogy alprefektusként legfontosabb feladata az európai parlamenti választások megszervezése volt, a következő nagy feladat az elnökválasztás minél jobb megszervezése. Munkáját a transzparencia jegyében az állampolgárok szolgálatában fogja végezni, jelentette ki.
Ciprian Dobre ünnepnek nevezte a napot, mert "mától összeállt a helyi önkormányzat csapata", arra hívta fel a figyelmet, hogy a megyének a gazdasági lemaradását kell mindenekelőtt behoznia, és reményének adott hangot, hogy a 2014-2020-as időszak fejlesztési projektjei megvalósulnak.
Borbély László a politikát a kompromisszumok művészetének nevezte, rámutatva, hogy ez a kinevezés is kompromisszum eredménye. Maros megye olyan megye, ahol több etnikai közösség él együtt. A két legerősebbnek, a román és a magyar közösségnek együtt kell építenie a megye jövőjét, de oda kell figyelni a kétnyelvűségre, a nemzetiségi jogok tiszteletben tartására. Nagyon fontos az együttműködés, üzente azoknak, akiket a kormány tegnap megbízott.
Vasile Gliga jeles napnak nevezte a tegnapit, mivel a prefektus kinevezése normalitást hoz a megye életébe, de azért is, mert az eseményen az összes fontos politikai alakulat jelen volt. Fogjunk össze, hozzunk minél több európai pénzt a megyébe, mondta a PSD megyei elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Máthé András emlékére
Nehéz dolog rekviemet írni arról, aki számomra még élő. Hiába rebesgették, hogy beteg, nekem úgy maradt meg az emlékeimben, ahogy agilisan, mosolyogva ül az igazgatói irodában és intézkedik.
Mindenkire jut ideje, eréllyel vezeti a reformnak nevezett zűrzavarban is az iskolát, melynek élére kiválasztották, mint hajdan a fejedelmeket, mert rátermett volt és érdemben végezte a rámért munkát. Emberi, gyermekbarát iskolát szeretett volna teremteni. Ezért irt tankönyveket, gyermek és tanár számára egyformán élvezhető szinten. Ezért akarta a hajdani iskoláját, az Orbán Balázs Általános Iskolát olyan szintre emelni, ahonnan nyugodtan, jól feltarisznyálva indulhattak a jövendő értelmiségei. De megbéklyózva nehéz táncolni. És hányféle béklyó köti a tanügyit! Minisztériumi reformok, sűrűn változó tanügyi intézkedések, szülői értetlenség, kollegiális gáncs... Bandi azért jól egyensúlyozott a tanügy Szkhüllái és Karübdiszei között. Megtett mindent, amit ember megtehetett. Ha kellett a katedrán, ha kellett az igazgatói székben. Soha nem félt sem a munkától, sem a harctól. Az ember földi élete két dátum közé van szorítva. Néhány sivár adat jelzi az élet mandalájának irányait. De az ember jóval több ennél. Vágyak, törekvések, tervek, harcok és érzések sorozata.
Máthé Bandi 1946-ban született Szentpálon. Elemi iskoláit ott járta, majd Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Marosvásárhelyen vált tanárrá. 1969-től haláláig tanított. Eleinte Homoródszentmártonban, majd Udvarhelyen. Magánélete is mintaszerű volt. 1970-ben vette feleségül Vilmát, akitől két gyereke született: András és Andrea.
Teljes értékű élete volt, szüntelen tevékenységben. Szegényebbek lettünk egy jó baráttal, egy karakteres tanárral...
Bandi az irodalom és a természet szerelmese volt. Szenvedéllyel járta az erdőt, gyakran puskával a vállán, de nem annyira a vadászszenvedély, mint inkább az erdő-mező csendjének, szépségének a szeretete vezérelte.
Tanítványai szerették, mert ő is szeretettel nevelte őket. Bár lelke, levetve földi ruháját, átköltözött a Teremtőjéhez, a szavai, tanításai tovább élnek a tanítványaiban. Nem hal meg igazán, mert Beke György szavai szerint: „aki a lélek falát építi, az nem hal meg soha.”
Temetése szombaton lesz, 16 órától a Bethlen-negyedi unitárius templomból a Tábor-negyedi Unitárius temetőben. Részvétnyilvánítást, a temetés előtt két órával fogad a gyászoló család.
Fischer Alfréd
Székelyhon.ro

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Fesztivál – Népszerű volt idén a Színházsátor a Kolozsvári Magyar Napok alatt
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata első alkalommal állított sátrat a Farkas utcában a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával.
Színes programkínálattal várták az érdeklődőket, volt meseterasz, mesejátékverseny, felolvasószínház, batyus parti, szalontánc-tanulás, az Óz, a nagy varázsló című nagysikerű mesemusical szereplőivel találkozhattak az „Óz-imádók”, és személyesen találkozhatott a közönség a társulat tagjaival. Pénteken délután különleges versműsorral várták a látogatókat, Kenéz Ferenc Odafenn pingált űrhajó című poémájából olvastak fel az arrajárók és a szerző. A játékos felolvasást Györgyjakab Enikő vezette. Gyerekek és felnőttek egyaránt vállalkoztak a feladatra, a bátor jelentkezőket apró ajándékokkal lepték meg a szervezők. A felolvasók hangját megörökítették, az elhangzottakból ugyanis rádiójátékot készítenek a Kolozsvári Rádió magyar adása közreműködésével.
A felolvasószínház keretében az érdeklődők meghallgathatták Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz, a rossz szellem vagy a három jómadár, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás, és Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című műveket, Kövesdy István rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap

Fergeteges forgatagkezdet
Politikamentes rendezvény – pártnyilatkozatokkal
Csütörtök este a Kultúrpalota nagytermében ünnepélyes keretek között megnyitották a második Marosvásárhelyi Forgatagot, a város magyarságának művelődési rendezvénysorozatát. S bár a főszervezők – Soós Zoltán és Portik Vilmos – hangsúlyozták, hogy a politikamentes rendezvény célja az, hogy visszanyerjük a város tereit, a kulturális programokkal pedig felhívjuk a figyelmet a jelenlétünkre és közelítsünk a többségiek fele, ennek dacára a pulpitushoz lépő vendégek kampányízű nyilatkozatokat tettek a túlságosan hosszúra nyúlt megnyitón. Ezt némiképp ellensúlyozta a Maros Művészegyüttes fergeteges, 50 perces műsora. Kilyén László színművész műsorvezetőként nagyjából összefoglalta mindazt, amit az általa bemutatott addigi felszólalók igen részletesen kifejtettek, mindenki a maga politikai nézetének szemszögéből. Amint már az elején hallhattuk, a Forgatag a város vásárjogához kapcsolódva azt célozza, hogy felidézze a korabeli hangulatot, lehetőséget teremtve a világba szakadt marosvásárhelyieknek a találkozóra. A kulturális rendezvényekkel hangsúlyozzuk a jelenlétünket és „foglaljuk vissza a várost”, hogy „ne érezzük magunkat másodrangú polgároknak” benne. Portik Vilmos örömét fejezte ki, hogy politikusokat is lát a nézőtéren, hiszen az első rendezvény megszervezéséhez „bátorság” kellett. Vissza kell venni Marosvásárhelyt! – hangsúlyozta – és ehhez a politikai erők összefogására van szükség – mondta. Soós Zoltán, ezt a gondolatot folytatva, a Székelyföld kulturális értékeinek az előtérbe helyezését emelte ki. Vásárhelyt megilleti a Székelyföld kulturális központja titulusa, s erre jó igazolás lehet a Forgatag. A marosvásárhelyi románság bizalmatlanul közelít a magyarok kultúrájához, párhuzamos kultúrafogyasztó közönsége van a városnak, ennek a leépítését is célozzák a szervezők a Forgatag rendezvényeivel – mondta többek között Soós Zoltán.
Magyarország kormányának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Wetzel Tamás Tamási Áron gondolata nyomán a szülőföldön maradásról beszélt, arról, hogy a magyar kormány kötelességének érzi a külhoniakat erősíteni, ösztönözni az összefogást, amelynek köszönhetően sikerül eredményeket elérni a kisebbségi jogok terén. Erre jó példa a Kolozsvári Magyar Napok, a Forgatag, a kétnyelvűség érvényesítése is, mindezekért támogatták a rendezvényt. Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg alpolgármestere a két város között kialakult mély és sokrétű baráti kapcsolatról, arról a szellemi, érzelmi kapocsról beszélt, ami valójában mindazt erősíti, amiről az államtitkár említést tett. Peti András alpolgármester annak a szellemi örökségnek az ápolását tartotta fontosnak, amelyet eleink, többek között a Kultúrpalota építői hagytak hátra. Épületeinket, tereinket be kell laknunk, és erre jó alkalom a Forgatag – mondta, és kitért a kulturális párbeszéd fontosságára, amelyet a hivatal is szorgalmaz. Reményét fejezte ki, hogy a nemsokára megújuló várban is lehetőség lesz arra, hogy hangsúlyozzák: Vásárhely Erdélyben fontos kulturális központ. Toró T. Tibor, az EMNT elnöke a szervezőket dicsérte „amiért csodát teremtettek” és „feladták a leckét a politikusoknak”. Négyszer próbálkoztak a politikusok, hogy összefogjanak, de ez a mai napig nem sikerült, ezért is kellett „bátorság” a Forgatag megszervezéséhez. Aztán részletesen ecsetelte az autonómia gondolatát, ami szerinte csak erősítheti azt a törekvést, amelyet a szervezők is célul tűztek ki. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról a sokéves munkáról beszélt, amelynek következtében sikerült elérni, hogy lehessen Kolozsvári Magyar Napokat és Forgatagot szervezni. Ez a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem eredménye is. De ahhoz, hogy megértsék a többségiek, hogy mit akarunk, elfogadják a politikai törekvéseinket, valóban szükség van az interkulturalitásra, a kulturális párbeszédre. Jeleznünk kell a román társadalomnak, hogy nem kell félniük a céljainktól, mert semmit nem akarunk elvenni tőlük – mondta, majd hozzátette: ez csak a kezdet, a párbeszédet folytatnunk kell. A szövetség elnöke kifejtette, szükség van arra, hogy a magyar kormány támogassa a törekvéseinket, de fontos, hogy a románok is elfogadják ezeket. Aztán kitért arra is, hogy a mi és az apáink nemzedékének felelőssége, kötelessége megmagyarázni az 1989 után születetteknek, hogy honnan indultunk el – mondta, utalva az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre –, hova jutottunk, mi az az örökség, amelyet ápolnunk kell, de világossá kell tenni a célokat is.
A majdnem egy órát tartó megnyitóbeszédeket a Maros Művészegyüttes műsora követte. Varró Huba válogatásában, Moldován Horváth István zenei szerkesztésében Maros menti, sóvidéki és mezőségi néptáncokat láthattunk, énekelt Kásler Magda és Fekete Orsolya. Barabás Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes vezetője lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy a Forgatag „családtagjaként” népi kultúránk és hagyatékunk legjavát vonultassa fel a színpadon. Hogy valóban nagy az érdeklődés a színvonalas kulturális rendezvények iránt, jelezte az is, hogy a megnyitót követően Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszelőadására zsúfolásig megtelt a Teleki Téka nagyterme is. A szervezők remélik, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés a további rendezvények iránt is.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

PulzArt: összművészeti események a játék évében
Elkészült a sepsiszentgyörgyi PulzArt összművészeti fesztivál programja, melybe idén egy nulladik napot is beékeltek a szervezők, így ötnaposra bővült a rendezvény. A művészeti találkozó színes, érdekes eseményekkel, Skype-on lebonyolított előadással és zenei ínyencségekkel várja az érdeklődőket.
Végleges a szeptember második hetében tartandó PulzArt kortárs összművészeti fesztivál programja – tájékoztattak a szervezők, kiemelve, hogy idén a játék éve van Sepsiszentgyörgyön, így a meghívott előadások, produkciók többsége a színházhoz, a játékhoz kötődik, de természetesen az irodalom, a képzőművészet és a zene területéről is érkeznek meghatározó alkotók.
Nulladik nap Feldmár Andrással
A fesztivál ettől az évtől nulladik nappal bővült, így az események szeptember 10-én, szerdán délután kezdődnek egy érdekes programponttal. A nap „meghívottja” Feldmár András Kanadában élő, magyar származású ismert matematikus, pszichológus, pszichoterapeuta, aki Az elme játéka – játék az elmével címmel tartja meg előadását skype-os élő kapcsolásban. A beszélgetés moderátora Kovács Réka Rozália családterapeuta lesz.
Szintén a nulladik napon nyílik meg a sepsiszentgyörgyi fényképész, Henning János és a rádiós műsorvezető, Kiss Bence Ő is én című fotókiállítása, valamint az M Studio Mozgásszínház Kampf című előadása is ezen a napon lesz látható. Az estét a kortárs román irodalom kiemelkedő alkotójának estje zárja: Mircea Cărtărescuval Adrian Lăcătuş író, irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató beszélget a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A PulzArt első napján, 11-én a dokumentumszínház és a felülvizsgált hazaszeretet lesz a főtéma: bemutatkozik a Játéktér című színházi folyóirat, majd a Bestiarum Siculorum szerzőjével, György Attila csíkszeredai íróval tartanak közönségtalálkozót. Az irodalmi és színházi események mellett a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben megnyílik Csutak Magda sepsiszentgyörgyi származású, Ausztriában élő képzőművész tárlata.
A fiatal román színházi generáció kivételes tehetsége Gianina Cărbunariu, akinek egy dokumentum-színházi előadása látható a PulzArt első napján. Ki táplál bennünket, mivel és milyen áron? – teszi fel a kérdést a De Vânzare / For Sale / Eladó című előadásban, amely egy nemzetközi projekt része volt. Szintén ezen a napon adja elő a Tamási Áron Színház új előadását. Porogi Dorka fiatal rendező a magyar kortárs színházi alkotó, Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabját viszi színre – a PulzArt közönsége a bemutató utáni első előadást nézheti meg.
Szeptember 12-én a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervező szakos diákjai mutatkoznak be a fesztivál közönsége előtt, majd író-olvasó találkozóra kerül sor Kukorelly Endre budapesti íróval, akit Bogdán László író kérdez. Pénteken este világhírű előadást játszanak Sepsiszentgyörgyön: a Nagy József nevével fémjelzett Jel Színház a több mint ötszáz alkalommal előadott Woyzeck című produkcióját hozza el.
Georg Büchner darabjának címszereplője a szakadatlanul megalázott kisember, ebben a feldolgozásban a világhírű töredékes szöveg képekké, képek folyamatává, akciókká alakul. Rendhagyó módon nem a hónap végén, hanem a PulzArt ideje alatt tartják meg a Tein Teátrum kilencedik előadását: a felolvasó-színházi produkció meghívottja Mucsi Zoltán „Kapa” magyarországi színművész lesz.
Szeptember 13-án délután Cári Tibor és Baczó Tünde Antonymus Venetus című szabadtéri táncszínházi performanszát lehet megtekinteni az Erzsébet parkban, majd Mátyás László kolozsvári festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Tein Teaházban. Szintén ezen a napon mutatkozik be a budapesti Bárka Színház az Odüsszeusz szemeteslapáton című előadásával, amelyben az ismert eposz történéseit háztartási eszközök segítségével meséli el három rendkívüli színész.
A magyar kortárs tánc is része az összművészeti fesztiválnak: az őstehetségnek tartott Fehér Ferenc két produkcióval lép fel a PulzArton. Szombaton este Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő íróval találkozhat a közönség a Lábas Házban, aki második regényéről, a Fejtől s lábtól című könyvéről Tamás Dénessel beszélget. A napot a Cári Tibor zeneszerző által vezetett Theatre Fleas Orchestra (Színházi Bolhák Zenekara) koncertje zárja a Tamási Áron Színházban, ahol a zenekar nemcsak a hangzásra, de a látványra is hangsúlyt fektet majd.
Érzelmek és színház
Szeptember 14-e, vasárnap a PulzArt zárónapja, amelyen az Osonó Színházműhely tart színház-pedagógiai foglalkozást felnőtteknek Prezsmer Boglárka vezetésével Fazakas Misi Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadása kapcsán. A fesztivál vendége lesz vasárnap Doina Ruşti bukaresti író, akivel Mihai Ignat beszélget.
Szólótánc, amely tulajdonképpen duett egy bábuval – műfajilag így határozzák meg Fehér Ferenc Morgan and Freeman című előadását, amelyből kiderül, egy felnőtthöz is pont annyira hozzá tud nőni egy báb, mint ahogy a gyerek ragaszkodik kis figuráihoz. Az előadásra a Tamási Áron Színház új stúdiótermében kerül sor, míg a nagyterem színpadán színház és cirkusz, akrobatamutatványok és érzelmek keverednek a Baccalŕ Clown Pss Pss című előadásában.
A PulzArt záróeseménye a zene és irodalom erős kötelékét felmutató W. H. formáció, amely Shakespeare-szonetteket és -dalokat ad elő aktuális zenei környezetbe helyezve, előadásukban zenetörténeti utalások sora keveredik többek között a kortárs improvizatív zenével, a free jazzel vagy a hiphoppal.
Bús Ildikó , Krónika (Kolozsvár)

Fiatalokat a kultúra mezsgyéjére
A Tamási Áron Színház holnapi bemutató előadásával új lendületet kap a sepsiszentgyörgyi nyárutós kulturális élet, miként a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom ajánlatai között is keresgélhetnek az érdeklődők. Háromszék minden térségében lehetőségek és képességek szerint színesítik a művelődési palettát, tény azonban, hogy e tekintetben mindenkori zászlóshajó a megyeszékhely.
Ez persze nem jelenti azt, hogy jó érzékkel létrehozott vidéki műhelyek esetenként ne hoznának élvezhető, egyedi csemegét: példaértékű, ami a zabolai Mikes-kastély háza táján történik, s csak remélni lehet, hogy a nyár eleji kamarazenei fesztiválnak, majd a népzene- és néptánctábornak, illetve a korábban megkezdett színházi kísérletezésnek folytatása lesz. De e sorba illeszkedik a csernátoni múzeumkert és a bikfalvi természetművészeti műhely, s ha alaposan körülnézünk, Háromszék több pontján találunk figyelemre méltó nyári kulturális rendezvényeket. Jöhet tehát az őszi nekifutamodás.
Mint egy utolsó vakációs lélegzetvétel, olyan a sepsiszentgyörgyi diákok számára – és nem csak nekik – a második kortárs összművészeti fesztivál, a pulzArt. Minőségi kultúrát kínál elérhető módon. Érdemes élni a lehetőséggel, miként tanévkezdés után szülők, pedagógusok számára nagy kihívás, hogy a fiatalokat további rendezvényekre tereljék. Mert számtalan kiállítás, könyvbemutató, történelmi témakörű előadás hangzik el, és a jelenlét vonatkozásában bizony van pótolnivaló: évek, lassan évtizedek óta állandósult jelenség, hogy ezeken olykor alig látni diákot. Miközben a Tamási Áron Színház előadásaira szép számban sereglenek az érdeklődő fiatalok – ezt sajnos nem mondhatja el a maga műfajában remekül teljesítő M Stúdió –, rangos múzeumi, könyvtári előadókra olykor alig kíváncsiak. Kötelezni persze senkit sem lehet és nem is érdemes, ám alig hihető, hogy ne lenne tíz-húsz sepsiszentgyörgyi diák, aki kíváncsi – például – történészeink gondolataira. S bár fesztiválok szervezésében jól teljesít a kulturális fővárosként emlegetett, illetve számon tartott Sepsiszentgyörgy, a fiatalok bevonzásában bőven marad tennivaló. Hogy miért ennyire fontos a diákok, főként a középiskolások kulturális felvértezése? Azért, mert ez itt sokak számára könnyen elérhető, és többet ér, mint egy kötelező háziolvasmány-lista. Azért, mert a Sepsiszentgyörgyre látogató írók, művészek, történészek és társaik amolyan szellemi ezermesterként gondolkodni, tehát élni tanítanak, arra bátorítanak: érték a tudás, a töprengés, a szokványos visszautasítása. És jövő csak a jó tanítómesterek szavaira építhető.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocsárdi László folytathatja (Tamási Áron Színház)
A fiatal rendezőket szeretné helyzetbe hozni, az eddiginél még inkább a fiatalok felé fordulna, és folytatná a sikeresnek mutatkozó sajátos formanyelvet – ezek a tervek és Bocsárdi László eddigi színházigazgatói, rendezői eredményei győzték meg a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot és a versenyvizsgát lebonyolító bizottságot, hogy a tegnapi meghallgatás után újabb négy évre megbízza az UNITER- és Jászai Mari-díjas Bocsárdit a Tamási Áron Színház igazgatásával. Az évi költségvetés és a szakmai elvárás ismert, tudjuk, hogy Bocsárdi László mire képes, nincs akadálya annak, hogy a következő mandátum alatt is ő irányítsa a Tamási Áron Színházat – mondta lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester, aki Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával és Balázs Attilával, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatójával hármasban alkotta azt a bizottságot, amely tegnap meghallgatta az igazgatói tisztségre egyedül jelentkező Bocsárdi Lászlót. A tervezett költségvetés szerint a sepsiszentgyörgyi színház a következő négy esztendőben évi 3,4 millió lejt kap az önkormányzattól, a kiadások egy részét saját bevételeiből pótolja. Az összeg nem tartalmazza a jövő évi Reflex Színházi Fesztivál költségeit, azt más forrásokból teremtik elő. Sztakics Éva elmondta, a színházterem felújítása is a tervek között szerepel, addig ellenben, amíg nem biztos, hogy az intézmény a helyén marad, és nem dől el a szakszervezetek művelődési házának sorsa – ahol egy korszerű színházat lehetne kialakítani –, nem érdemes ilyen nagy összegű befektetésnek nekikezdeni. Az alpolgármester szerint a bábszínház ügyében is lépni kellene, mert a Tamási Áron Színház bábtagozataként működő, kis létszámú társulat az egész megyét kiszolgálja, nem csak a megyeközpontot, így finanszírozását sem a városnak kellene megoldania. Jelenleg az intézmény három társulatot tömörít, a Tamási Áron Színházét, az M Stúdióét és a Cimborák Bábszínházét, ami nemcsak anyagi vonatkozásban, de a meglévő infrastruktúrát tekintve is nehezíti mindannyiuk munkáját. A következő négy esztendőben ezekkel a kihívásokkal is szembe kell néznie Bocsárdi Lászlónak, aki 1995 óta főrendezője és művészeti vezetője, 2005 óta pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi színháznak, és akinek menedzseri elképzeléseit tegnap hallgatta meg a vizsgáztatóbizottság.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teremtő színház
Figyelemre méltó előadás-sorozattal kezdődik az őszi sepsiszentgyörgyi színházi évad, ez nemcsak a helyi társulatoknak, hanem a jövő heti pulzArt fesztiválnak is tulajdonítható.
Egyrészt. Másrészt, mind a Tamási Áron Színház, mind az M Stúdió régi-új, illetve új vezetővel kezd, ez mindkét teátrum esetében új nekilendülést jelent. Előbbinél Bocsárdi László folytatja, utóbbinál a mozgásszínházat 2005-ben elindító, majd azt igényesen és ígéretesen pályára állító Uray Pétert egy fiatal színházi szakember, Márton Imola váltja. Más kihívá-sok mellett neki kellene elérnie azt, amit Bocsárdiék már évek óta sikerként könyvelhetnek el: jó lenne, ha előadásaikat – melyekre nagyobb városokban tolonganak a nézők – az eddigiekhez képest több diák, fiatal tekintené meg. Ez teljesíthető feladat, nemcsak azért, mert az M Stúdió sajátos színházi nyelvezetével egyedi értéket teremt, hanem azért is, mert Sepsiszentgyörgy teátrumai a város legfontosabb, folyamatosan bizonyító művészeti intézményei, melyekre egyre többen figyelnek. És az már csak ráadás az új évadban, hogy jövőre várhatóan következik a Reflex fesztivál harmadik kiadása is. Mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, térségünk egyik biztos erőssége a kultúrateremtés. S ha már itt, Sepsiszentgyörgyön ilyen ígéretes az őszi rajt a világot jelentő deszkákon, talán érdemes rögzíteni: feledhető a szórakoztató színház abszurd fogalma. Hiszen a színház nem szórakoztat, hanem szembesít – világgal, magunkkal –, ráadásul az úgynevezett szórakoztatást kínálók tábora igen népes, e műfaj örök jellemzője a bőség zavara. A színház más, a színház ennél több. És ezt a Székelyföld kulturális fővárosa rangot magáénak érző Sepsiszentgyörgyön egyre többen ismerik fel, s mind elkötelezettebbek e téren. És ez így van jól. Mert a színház nemcsak tükröt tart, nemcsak életünkre villant, hanem – állítható vállalt idealizmussal: hatalom. Erre is utal idei, színházi világnapi üzenetében Brett Bailey dél-afrikai drámaíró, díszlettervező, rendező kérdése: „Mi, az arénák és színpadok művészei vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását, magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük, elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a reményre, az őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk?”
E világteremtő képessége miatt szeretik kortól függetlenül kordában és ellenőrzés alatt tartani a színházat, ezért próbálták, próbálják ideológiák szolgálatába állítani. Sepsiszentgyörgyön ma már a színház a gondolat és a művészet szabadságának jelképe, s erre büszkék lehetünk.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)