A Duna TV-ben Kelemen Hunor és Izsák Balázs kaphat ugyanolyan percterjedelmet, de a valóságban a székelyföldi politikai arányok mások. „Én egy nagygyűlésről tudok, amelyet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum égisze alatt az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közösen szervez Csíkszeredában” – fejti ki Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke, és elmondja véleményét arról a rendezvényről, amelyet a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács szervez másnap Székelyudvarhelyen, és amelyről Izsák Balázs SZNT elnök így vélekedik: „Mi nem egy pártrendezvényt szeretnénk, hanem az önkormányzatok gyűlését. Valóban az önkormányzatokét, az önkormányzatok pedig nincsenek alárendelve pártoknak. ” Az önkormányzatok nincsenek alárendelve pártoknak? A megyei tanácselnökök, a polgármesterek, a tanácsosok valójában politikai választások nyomán kerültek tisztségekbe. A nagygyűlésen Csíkszeredában döntenek, Udvarhelyen pedig beszélgetnek, szögezte le a lap főmunkatársa. /Székedi Ferenc: A nép nevében. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./

Valószínűleg majd kiderül, hogy néhány nap leforgása alatt az RMDSZ-vezetőség miért változtatta meg a csonka kormánnyal kapcsolatos álláspontját. Eddig azt hangoztatta, hogy az ország stabilitása megköveteli a kormányválság elkerülését, egy fél kormány is jobb, mint a kormánynélküliség. Október 6-án azonban már ott szerepeltek az RMDSZ-es honatyák aláírásai is a liberálisok mellett azon a parlamentbe benyújtott bizalmatlansági indítványon. /Székedi Ferenc: Időt, életet. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

A lap vezércikkben állt ki Kelemen Hunor, az RMDSZ államelnök jelöltje mellett, elítélve Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét, aki arra hívott fel, hogy az államelnök-választáson érvénytelen szavazatot adjon le. /Székedi Ferenc: Közakarat. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

Különös, címzett, pecsét és bélyeg nélküli levelet hozott a posta a székelyföldi városba. A feladó: Traian Basescu, Presedintele Romaniei. A románul írt levél így kezdődik: Dragi romani, azaz Kedves románok! A szöveg kitér az elmúlt esztendők történéseire, amelyeket az ország és az államelnök csak a nép segítségével tudott elérni, és ezért roppant hálás. Kedves románok! Így szólítja meg Basescu az erdélyi magyarokat, székelyeket és bármilyen más nemzetiséget. Nem így címezi levelét: „Kedves romániai honfitársaim!” /Székedi Ferenc: Közvetlen egyszerűséggel. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./

Hargita és Kovászna megyékben pusztították ki tarvágással a legtöbb erdőt, nem törődve a talaj és a víz minőségével. Az idén létrehozott Székelyföldi Fejlesztési Intézet, illetve annak Sikeres Székelyföld elnevezésű konferenciasorozata kéthavonta rendez szakmai fórumokat felváltva Kovászna és Hargita megyében. A nyár közepén az első téma a szakmai tudás és különösképpen a helyi egyetemeken végzett fiatal szakemberek tudásának a felhasználási lehetőségeit járta körül. A második szakmai fórum a turizmussal, illetve az a települési arculatépítéssel foglalkozott. A harmadik témakör környezettudatosság volt, melyet a két megye vezetői, parlamenti képviselői, egyetemi tanárai, egész sor civil szervezet jelenlétében vizsgáltak. /Székedi Ferenc: Jelképeken innen és túl. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./

„1989. december 23-át, szombatot írtunk, és az ajtó előtt négyen álltak: régi barátom, diáktársam, a Kriterion és A Hét történész szerzője, Demény Lajos, a futólagosan ismert sportpszichológus, Tüdős István, Simon Kinga szentgyörgyi műtörténész férje és két, eddig sosem látott fiatal férfi: Verestóy Attila és Lányi Szabolcs, később tudtam meg, mindketten tudományos kutatók. Szabolcs fején turbánnak is beillő kötés. ” Domokos Géza Esély címmel kiadott visszaemlékezéseinek első kötetében így írja le első találkozását az akkor 43 éves Lányi Szabolccsal, aki ma a Sapientia Egyetem professzora. A vegyész dr. Lányi Szabolcs 1989 júniusában még adjunktusként tevékenykedett a Bukaresti Műegyetemen, de néhány napra rá a belügyisek döntésére eltávolították munkahelyéről. Hónapok óta munkanélküliként tanúja volt Bukarestben a tüntetéseknek, a sortüzeknek, őt is betuszkolták egy rendőrségi kocsiba, bevitték őket, majd Lányit összeverve, véresen elengedték. Hazaindult, de újra elfogták, bevitték a szeku főhadiszállására, ott immár harmadszor megverték. Megint hazaindult, de nem volt szerencséje, most egy rendőrőrsre vitték. A teremben verni kezdték a lefogottakat, mire Lányihoz értek, belefáradtak, abbahagyták a verést, elszállították őket a jilavai börtönbe. Másnap szabadon engedték őket, Bukarest széléig visszavitték mindnyájukat egy rabszállító kocsival. Este Lányi hazament, találkozott Verestóy Attilával, mentek Demény Lajoshoz, aki már írta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kiáltványát. Innen Domokos Gézához mentek, aki Kriterion Kiadó élén elismert volt. „Mink – így, udvarhelyiesen: mink – azért jöttünk, hogy megbeszéljünk egy nyilatkozatot... – kezdte Verestóy Attila. – Kiáltványt! – helyesbített a turbános Lányi. Demény tanár úr elmosolyodott, és zsebéből előhúzta az RMDSZ 1989. december 25-i keltezéssel közismertté vált kiáltványának első fogalmazványát. ” / olvasható Domokos Géza: Esély, I. kötetében. /Székedi Ferenc: Az átélt órák hitelével. A húsz évvel ezelőtti eseményeket idéző, évfordulós beszélgetés Lányi Szabolcs egyetemi tanárral. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./

Idén 32 személy vette át az RMDSZ Ezüstfenyő díját, amelyet az SZKT keretében adott át Markó Béla szövetségi elnök. A 2002. november 30-án létrehozott díjat azoknak a személyeknek adják, akik tevékenységükkel hozzájárultak „a szülőföld visszaszerzéséhez”, valamint az RMDSZ programjának a megvalósításához. /(Antal Erika): Székedi Ferenc, az Új Magyar Szó publicistája is Ezüstfenyő díjat kapott. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

Tizenhat esztendeje él a csíkszeredai polgármesteri hivatal kiadványa, a Csíkszereda, ingyen jut el a város polgáraihoz. A Csíkszereda legújabb számában Ráduly Róbert Kálmán polgármester nem azt nyilatkozta, hogy válság van, hanem azt, hogy a város 2009-ben a legsikeresebb esztendejét zárta. A valamivel több mint negyvenezer lakosú város felmutatható eredményei: a Mikó-vár előtti tér átalakítása, azaz a város egykori központjának visszaállítása, infrastrukturális beruházások, vízhálózat-csere, csatornázás, utca-felújítások a különböző vezetékek föld alá költöztetésével egyetemben. Új iskolai tornatermek, olyan tömbház-hőszigetelések, amelyek egyúttal teljesen átrajzolták néhány lakónegyed siralmas kinézetét, emellett megváltozott a tömegközlekedés arculata is, néhány nap múlva teljesen új autóbuszok jelennek meg. Jól teljesítettek a csíkszeredai adófizetők pénzén működtetett intézmények: a Csíki Székely Múzeum, a Hargita Népi Együttes, a Csíki Játékszín és ráadásul a polgármesteri hivatal, a Csíkszereda nevű lap kiadója egész sor olyan könyvet jelentetett meg vagy támogatott, amelyek visszaszerzik a vidék képzőművészeti és népművészeti örökségét. /Székedi Ferenc: Sírni lehet – de dolgozni kell! = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 29./

Két évtized
„Az RMDSZ a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll.” Az elvi alap kollektív jogokat feltételez.
Több mint két esztendővel ezelőtt, Domokos Géza halála után az a megtiszteltetés ért, hogy a család rám bízta szellemi hagyatékának gondozását, azt a gazdag anyagot kellett valamiképpen átmenteni az utókornak, amely sok-sok évtizeden át végigkísérte a szerkesztő, a Kriterion- igazgató, a politikus, a neves közéleti személyiség életpályáját.
Az elsődleges számbavételnél egyetlen szempontot tudtam követni: a legkisebb cédula, írástöredék is maradjon meg, az osztályozásokhoz, besorolásokhoz nálam sokkal jobban értők majd elvégzik a pontos felmérést.
Így is történt, a kolozsvári Szabédi-ház fiatal kutatói most befejezték ezt a munkát, és nemsokára a mintegy tízezernyi dokumentumot magába foglaló elektronikus címlista kereshető-kutatható lesz. A dokumentumok mellett természetesen ott sorjáznak azok az életrajzi kötetek is, amelyekben Domokos Géza a Kriterion kiadóra, az RMDSZ megalakulására és történetére, valamint saját életére tekintett vissza.
Most, amikor Kolozsváron, a hét végén, a szövetség egykori alapítói és mai tisztségviselői a megalapítás húsz esztendejéről emlékeznek meg, azt hiszem a legérdekesebb az az alapdokumentum, amelyet akkori bukaresti magyar értelmiségiek kiáltványként fogalmaztak meg, Ezt az RMDSZ alapító okiratának tekintik, arról sem feledkezve meg, hogy ugyanezekben a napokban Kolozsváron, Temesváron, sőt a Székelyföldön is szervezeteket építő, különböző csoportok hasonló, de nem minden kitételben azonos gondolatok köré tömörültek.
Magát az RMDSZ-t jogi személyként 1990. január 26-án jegyezték be Bukarestben, az 1989. december 25-i kiáltvány szövegében azonban már ott vannak azok a programpontok, amelyek alakulására húsz év távlatából, a terjedelem megkövetelte távirati stílusban mindenképpen érdemes visszatekinteni.
Nos, már a korabeli dokumentum második sorában a nevet azóta sem változtató Romániai Magyar Demokrata Szövetség a romániai magyarság közképviseleti és érdekvédelmi szervezetének fogalmazta meg önmagát. Az elmúlt két évtized igazolta: ez a kétarcúság telitalálat maradt, hiszen a nemzetiségi küzdelmek politikai és gyakorlati tennivalói azóta is hol az egyik, hol a másik vonulatot helyezik előtérbe.
A Kiáltvány már akkor a legfontosabb tennivalónak sorolta fel a „nemzetiségi képviselet biztosítását a törvényhozásban “ (a legelső választások óta ott vagyunk a parlamentben), „az államigazgatásban” (ott vagyunk a helyi, megyei és központi szinteken), „közösségünk választotta, illetve jelölte személyek által, akik nemzeti kisebbségünk bizalmát élvezik” (különösképpen a jelölések tekintetében azóta jóval árnyaltabb a kép).
A dokumentum már akkor célul tűzi ki az „anyanyelvi oktatási hálózat kiépítését az óvodától a tudományegyetemig, önálló szakfelügyelettel és irányítással” (az alap- és középszintű hálózat létrejött, önálló tudományegyetem létezik, bár nem állami, a romániai felsőoktatásban – sok esetben magyarul is – csak az a magyar fiatal nem tanulhat, aki nem akar, az önálló szakfelügyelet és irányítás kérdésköre az oktatás körülményeinek megváltoztásával átalakult).
Hasonlóképpen fontos feladatnak számított a „magyar nemzetiség saját művelődési és tudományos intézményeinek működése és létesítése” (léteznek, működőképesek), „magyar napilapok, folyóiratok, magyar rádió- és televízióadás létesítése” (azóta már nem a politikával, hanem a piacgazdasággal és az internettel birkóznak), „a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a magyar nyelv használatát szabályozó és biztosító törvényes intézkedések kidolgozása” ( törvény létezik, gyakran mi nem élünk vele), „nemzetiségügyi minisztérium létrehozása” (ha nem is ilyen névvel, de létezik központi, nemzetiségi intézmény).
A húsz évvel ezelőtti Kiáltvány létrehozóinak tisztánlátását még az is igazolja, amit alighanem már akkor tudatosan, igen tömören, de mégiscsak többértelműen fogalmaztak meg: „Az RMDSZ a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll.” Az elvi alap kollektív jogokat feltételez, és azóta is az autonómia elmélete és gyakorlata a romániai magyar viták kereszttüzében van.
Székedi Ferenc. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Cseke Gábor jelentései
„Őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés” – így jellemezte Székedi Ferenc újságíró Cseke Gábor legújabb, Jelentések – magamról című kötetét a csíkszeredai könyvbemutatón a Hargita Megyei Művelődési Központ pinceklubjában.
Rendhagyó önéletrajz, beismerő vallomás Cseke Gábor író, újságíró, szerkesztő tavaly év végén megjelent kötete, a Jelentések – magamról. Elmélkedik, tisztáz, leír, nem kér bocsánatot. „Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges” – írja könyvében az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, aki mint ilyen a KISZ Központi vezetésében is fontos szerepet játszott, később pedig az Előre országos napilap szerkesztőjeként szolgálta az olvasókat, és szükség esetén a rendszert is.
„Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete – vélekedett a könyvet bemutató Székedi Ferenc –. Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe, és akik, ha valóban jól szeretnék ezt tenni, akkor nem a mai, nem a társadalom kritériumai alapján megfogalmazott gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerben vizsgálják meg a jelenségeket.” Székedi Ferenc szerint a könyv nem csak szakmai, dokumentarista önéletírás, hanem erkölcsi tett is.
Amint Cseke Gábor elmondta, most készül a visszatekintés második kötete, amelyben bemutatja azokat az embereket, akik valamilyen módon meghatározták az életét, és ezáltal tágasabbá tenné azt a világot, amely most kissé egy személy köré csoportosult.
Daczó Katalin. Forrás: Székelyhon.ro

Márciusi terefere
Az SZNT-nek be kellene már látnia: szövegeket innen-onnan lehet összeollózni, de szakmai megalapozottság nélkül még egy részcélt sem lehet megfogalmazni.
A kisebbségi küzdelmekben, bárhol a világon, az érzelmi és értelmi összetevők egyaránt jelentkeznek. Az előbbiek rendszerint történelemre, hagyományokra, jelképekre utalnak, és legfontosabb szerepük a közösség belső önazonosságának a megőrzése, az utóbbiak pedig a külvilággal, azaz egy ország többségével és a nemzetközi jogrendszerrel szeretnék megértetni és elfogadtatni a kisebbségi törekvéseket.
A kisebbségi küzdelmekben, bárhol a világon, az érzelmi és értelmi összetevők egyaránt jelentkeznek. Az előbbiek rendszerint történelemre, hagyományokra, jelképekre utalnak, és legfontosabb szerepük a közösség belső önazonosságának a megőrzése, az utóbbiak pedig a külvilággal, azaz egy ország többségével és a nemzetközi jogrendszerrel szeretnék megértetni és elfogadtatni a kisebbségi törekvéseket.
A második feladatkör jóval összetettebb, hiszen a demokratikus társadalmakban olyan érvrendszereket kell megfogalmazni, olyan politikai, jogi és intézményes eszközöket kell megtalálni, amelyekkel azok is ráhangolhatók a kisebbségi kérdésekre, akik mindezeket egyáltalán nem vették figyelembe, vagy ha igen, akkor mereven elutasították.
Éppen ezért a külvilágot célzó kisebbségi küzdelmek elengedhetetlen tartozéka a körültekintő, minél több szempontot figyelembe vevő, helyzetfeltáró és elérhető célokat kitűző gondolkodás, a közbeszédek és a közlésre szánt szövegek pontos és félreérthetetlen megfogalmazása, az előnyök és hátrányok, a rövid- és hosszútávú következmények felelősségteljes mérlegelése minden olyan cselekedet előtt, amely érintheti azt a közösséget, amelynek tagjai egyénenként is egy adott ország törvényei és gazdasági lehetőségei szerint élnek.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szimbolikus és érzelmi célzatú tevékenysége, beleértve a törvényes keretek nélküli népszavaztatásokat is, mindeddig csupán azt a belső közösségi összetartozást próbálta erősíteni, amely nélküle is létezett és amelyre rátapadva tartja fenn magát. A külvilág felé nem tett egyetlen olyan lépést sem, amelynek ne lett volna az eredménye a teljes közömbösség vagy az elutasítás.
Mivel az SZNT jogi személyként a romániai közéletben nem létezik, hivatalosan nem fogalmazhat meg semmiféle olyan dokumentumot, amelynek bármilyen következménye lehet. Ezért kénytelen volt néhány RMDSZ-képviselőhöz folyamodni, hogy a Csapó-féle, gyermeteg autonómia-statútummal kopogjanak a parlament ajtaján, most pedig azt szeretné, ha a bejegyzett pártként működő Magyar Polgári Párt (MPP) kaparná ki számára a gesztenyét, azaz Sepsiszentgyörgyön, március 12-én, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésnek mondott összejövetelen az MPP helyi és megyei tanácsosai fogadnának el olyan határozatokat, amelyek csak első olvasásra hangzanak jól, másodikra viszont már ugyanazt a jogi dilettantizmust viselik magukon, mint elődiek.
A magyar nyelv hivatalossá tételére vonatkozó határozattervezetében például az SZNT (vagy az általa megbízott, ház nélküli házbizottság) azt írja: „Székelyföld önkormányzatai biztosítják mindkét nyelv természetes és hivatalos használatát, elfogadva minden olyan rendszabályt, amelyre szükség van megismerésük érdekében, megteremtve minden olyan feltételt, amely garantálja teljes egyenlőségüket.”
Ez a mondat többek között azt is jelenti, hogy a színmagyar csíki, gyergyói és udvarhelyi községekben, ahol mindeddig mindenki magyarul beszélt, biztosítani kell a román nyelv „természetes és hivatalos használatát” is, elfogadva minden olyan rendszabályt (azaz büntetésekkel is járó törvényeket), amire szükség van a román nyelv megismerése érdekében.
Hogy nem ezt akarták mondani? Hát persze hogy nem. De ezt írták és CVT vagy a hasonszőrűek akár pezsgőt is bonthatnak, hogy végre ezeknek a székelyeknek is megjött az eszük.
Az SZNT-nek be kellene már látnia: szövegeket innen-onnan lehet összeollózni, de szakmai megalapozottság nélkül még egy részcélt sem lehet megfogalmazni, nemhogy hatékony küzdelmet folytatni a területi autonómiáért. Amíg nincsen a legapróbb részletekben, pontosan és félreérthetetlenül, szakértői szinten, de az első és utolsó romániai magyar által is érthetően kidolgozva, hogy térben és időben, a hétköznapi élet gyakorlatában és nem csupán az elvekben mit is jelent ez az autonómia és miként lehet nem más országokbeli, hanem hazai feltételrendszerben eljutni hozzá, addig olyan marad, mint a soron következő sepsiszentgyörgyi fórumféleség: beszélnek róla, de a valóságban nem tudják, hogy mi az.
Székedi Ferenc. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Nagydob és szalmaszál
A romániai magyarság sorsán segítő politikai bátorság nem a melldöngetés, hanem a következetes, építkező munka.
„A különböző sajtónyilatkozatok, médiaszövegek, honlapok és más kommunikációs eszközök felhasználása ellenére világosan kell látni: a Székely Nemzeti Tanács vagy a nevében beszélők bármilyen állampolgárhoz hasonlóan, az alkotmány biztosította vélemény- és szólásszabadság alapján játszhatnak intézményesdit, szólhatnak bármiről, elfogadhatnak bármit, de annak nincsen semmiféle politikai vagy jogi következménye.”
Kommunikációs utóhatásai azonban lehetnek, hiszen a politikai zűrzavarban eligazodni nem akaró, vagy attól magát távol tartó románság egy része felkapja majd és ismételgeti a számára nem tetsző kulcsszavakat, kiborítja az RMDSZ vagy éppen a parlament asztalára, akadályozva így a nagy nehezen újból napirendre tűzött kisebbségi törvénytervezet érzelemmentes, ésszerű és tényszerű megvitatását.
Az SZNT nagypolitizálni akar, de ehhez nincs sem elméleti, sem gyakorlati mozgástere. Az önrendelkezés nem a fellengzős kinyilatkoztatások, nem a szóvirágok, hanem a folyamatos építkezés függvénye és építkezni csak az tud, akinek meg vannak a hozzá szükséges eszközei.”
Mintegy öt héttel ezelőtt írtam le ezeket a szavakat itt az Új Magyar Szóban, és nyilvánvalóan nem a próféta, hanem a székelyföldi és a romániai helyzetet nem a közhelyek felszínén, hanem részleteiben, a hétköznapok apró történéseiben is meglehetősen jól ismerő újságíró szólt belőlem.
Azóta az SZNT Sepsiszentgyörgyön megjátszotta az intézményesdit – és mi lett a következménye? Amint az várható volt, különösképpen a román kereskedelmi televíziók felkapták a hírt, a romániai magyarság témájában teljesen járatlan tudósító lányok elcsicseregték magukat, aminek kettős lett az eredménye: a józan román politikusok, újságírók és elemzők elmondták, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezet a legjobb esetben is valamiféle szimpózium, semmiféle jogi következmény nélkül, különben is Romániában alkotmányos rend és szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, a gunyorosabbak úgy gondolták, hogy saját lakásukat kinevezik önálló köztársaságnak és ott a japánt teszik meg hivatalos nyelvnek, hogyha már a székelyek nagygyűlésén kínai jeleket is lehetett látni, a román nacionalisták azonban megkapták az újabb tápszert ahhoz, hogy éppen március 15-e előtt Erdély nagyobb városaiban hatalmas román lobogókkal vonuljanak ki az utcákra, a szórványban pedig azok a magyarok is bevonuljanak a templomokba, akik úgy gondolták, hogy ezután mindig szabadon ünnepelhetnek.
És ami még következik: az RMDSZ-szel koalíciós, demokrata-liberális párton még néhányat csavarnak az ellenfelek, nehogy elfogadja a kisebbségi vagy éppen a regionális újrafelosztásra vonatkozó törvényt, mert lám mivel jár, az ország testéből, szívéből szakítanak ki darabokat és így tovább, hallottuk és ismerjük már a folytatás valamennyi változatát.
És mit mond majd az SZNT és annak híres-nevezetes házbizottsága, amelynek beintésére Sepsiszentgyörgyön az egykori kommunista román parlamentet megszégyenítő gyorsasággal, a közgondolkodásra utaló bárminemű vita nélkül fogadtak el más dokumentumokból összefércelt szövegeket? Hogy roppant sikeresek vagyunk, mert megint a közbeszéd tárgyává tettük az autonómiát.
Sajnos, még a minket megértő román értelmiségiek szemében is az ilyesfajta közbeszéd – közröhej. Éppen azt a higgadtságot, nyugodtságot, kiegyensúlyozottságot, megfontoltságot, a körülményeket mindig figyelembe vevő bölcsességet – ha úgy tetszik, a gondolkodás méltóságát – próbálja aláásni, amely a romániai magyarságot összességében jellemzi.
És ugyancsak szomorú az is, hogy a légüres térben élő, egyre-másra frakciózó SZNT mellett a Magyar Polgári Párt hitelét vesztett vezetőségének is csupán arra futja erejéből, hogy bármilyen pótcselekvés jellegű szalmaszálban megkapaszkodjon.
A magyar nyelvben a bátorság és a butaság is egyazon betűvel kezdődik, de tartalmukban óriási a különbség. A romániai magyarság sorsán segítő politikai bátorság nem a melldöngetés, hanem a következetes, építkező munka. Hiszen nagydobbal még a verebet sem lehet megfogni, nemhogy az autonómia kék madarát.
Székedi Ferenc. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Hangok és hangulatok
Sokan beszélnek, de a pénznek mindennél és mindenkinél erősebben cseng a hangja.
Április 14-én éppen tíz esztendeje, hogy a Sapientia Alapítvány erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőiből álló kuratóriuma elhatározta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítását Csíkszeredában, Kolozsváron valamint Marosvásárhelyen létesítendő karokkal.
A csíkszeredai oktatás 2001. október 8-án indult Németh Zsoltnak, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága jelenlegi elnökének rövid és tömör emlékezetes mondatával: győztünk! Az EMTE, más magánegyetemekhez hasonlóan, ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, az utóbbi három esztendőben már több szakot akkreditáltak.
Jelenleg megkezdődött az egész egyetem akkreditálási folyamata, Csíkszeredában például éppen ezen a héten vizsgálódik a parlamentnek az ajánlatot benyújtó szakbizottság. Az akkor kormányon levő Fidesz kezdeményezésére valamennyi magyarországi párt egyetértett az egyetem támogatásával, ez nem változott az MSZP-SZDSZ kormányzás alatt sem, noha a romló gazdasági viszonyok között az egyetem vezetői közül többen is szóvá tették a támogatások viszonylagos csökkenését.
Németh Zsoltnak a székelység számára mindenképpen oktatástörténetet jelző mondata – hiszen az egyetemi távoktatás, a különböző romániai és magyarországi egyetemek kihelyezett tagozatai mellett ez jelentette Székelyföldön az első, úgymond önálló felsőoktatási intézményt – azóta többször is felbukkant a különböző szintű székelyföldi intézményvezetők beszédeiben; különösképpen az akkor még Magyar Polgári Szövetség, később Magyar Polgári Párt irányítói és a székelyföldi polgármesterek használták előszeretettel, mivel a hatásos szófordulatok – szerencsére – nem köthetők semmiféle szabadalomhoz.
A Fidesz székelyföldi kapcsolataihoz azonban az elmúlt évtizedben nem csupán az egyetem vagy éppen az MPSZ, illetve az MPP köthető – a magyarországi politikai pártoktól az egyenlő távolság betartását mindig is szorgalmazó RMDSZ-ről nem is beszélve –, hanem hullámzó, kormányzati pozícióktól függő személyi kapcsolatok mellett a média- és gazdasági érdekeltségek sem megvetendők.
Hogyan alakulnak most, a választási győzelem után a Fidesz székelyföldi kapcsolatai?
Tekintettel arra, hogy Orbán Viktor, a leendő magyar miniszterelnök többször is személyesen biztosította Traian Băsescut, Románia elnökét a két ország szoros együttműködéséről, és nem feledve, hogy az RMDSZ ott van a kormányban, egyértelmű, hogy az RMDSZ és a Fidesz politika kapcsolatai erősödnek mind a román-magyar közvetítés, mind a magyar nemzetpolitika tekintetében.
Az is valószínűnek tűnik, hogy Szász Jenő, a frakciókra egyre jobban széteső MPP elnöke szombaton hiába választatta újra magát az alapszabályzat bebetonozásával és ellenzéke egyes tagjainak a pártból történő kizárásával, mert a Fidesz szemében leszálló ágba került, és a folyamatot csak gyorsítja az Orbán Viktor barátjával, Tőkés Lászlóval való éles szembekerülése. A szócsata azonban nem marad csupán a felszínen, hanem más típusú következményei is lesznek.
Németh Zsolt alig néhány nappal ezelőtt, a magyarság európai uniós lehetőségeiről beszélve, megint elfeledte egykori kedvenc szófordulatát, a Székelyföld „belső anyaországi” szerepét, és a jövőt az egyre erősödő határmenti együttműködésben látja, mivel a külhoni magyarság hetven százaléka ott él. Ami összecseng az önmagát végre-valahára civil egyesületként bejegyeztető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak azzal a meglehetősen ritka megfogalmazásával, miszerint a nemzeti integrációban igen nagy szerepe van az élénkülő gazdasági kapcsolatoknak.
Aki pedig ért a szóból, az jól tudja, hogy mit rejt ez a mondat, és az elkövetkező években leginkább milyen régiókat céloznak meg a magyarországi támogatások. Ami viszont nem jelenti egyben azt is, hogy bizonyos ágazatok – útfeljavítások, közüzemi tevékenység, hulladékgazdálkodás, turizmus stb. – Székelyföldön tevékenykedő, főként Magyarországról, Fidesz-közelből tőkésített cégei ne örvendenének a kormánycserének, hiszen a demokráciában és piacgazdaságban sokan beszélnek, de a pénznek mindennél és mindenkinél erősebben cseng a hangja.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy sorompóval kevesebb – A nemzetiségekkel szembeni felsőbbrendűség, gőg és lekezelő modor nem először jelentkezett a magyar történelem folyamán
A helyi és országos önkormányzatok voltaképpen a magyarországi kisebbségek számára a kulturális autonómia rendszerét hozták létre, azzal az igen fontos kitétellel – amely az RMDSZ hazai kisebbségi törvénytervezetének is egyik kulcsmondata –, hogy a kisebbségeket érintő valamennyi jogszabályt nem csupán véleményezhetik, hanem el nem fogadás esetén visszaküldhetik az Országgyűlésnek.
Úgy hozták a történések, hogy az 1990-es években többször volt alkalmam vitázgatni magyarországi közéleti szereplőkkel a kisebbségek parlamenti képviseletéről. Ezeken a nem hivatalos beszélgetéseken gyakran részt vettek különböző szintű RMDSZ tisztségviselők, és nem egyszer szóvá tették a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének a hiányát, a legtöbbször arra hivatkozva, hogy Bukarestben mindig ugyanazt vetik a szemükre: lámcsak a romániai magyarok megválasztottjain kívül más romániai kisebbségek alanyi jogon, létszámuktól függetlenül, ott vannak a román törvényhozásban, Magyarországon viszont csak úgy kerülhetnek be az országgyűlésbe, ha valamelyik párt színeiben indulnak – azaz a sajátos, közösségi parlamenti érdekképviselet, ha úgy tetszik, a sokat emlegetett pozitív megkülönböztetés vagy a kisebbségeket megillető többletjogok gyakorlatilag ki vannak zárva.
Az akkori magyarországi magyarázatok néhány csomópont köré sűrűsödtek. A demokratikus Magyarországon mindenki egyenlő, semmi szükség a megkülönböztetésre. A magyarországi kisebbségek száma elenyésző. Magyarország nemzetállam, a kisebbségiek nem kisebbségnek, hanem magyaroknak tekinthetők. Az Alkotmány nem teszi lehetővé az alanyi jogon járó kisebbségi képviseletet. A kisebbségi lakosok Magyarország csupán néhány településén vannak többségben, azokban pedig önkormányzati szinten önmagától megoldódik a kisebbségi képviselet.
1993-ban azonban az Országgyűlés mégiscsak elfogadta a nemzetiségi törvényt, amely szerint az országban honos nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. A törvény honos nemzeti kisebbségeken a legalább egy évszázada Magyarországon élő népességcsoportokat (német, szlovák, horvát, szerb, lengyel, örmény, román, bolgár, görög, szlovén, ruszin, ukrán) értette, a cigányságot pedig, minthogy több népességcsoport is rejtőzik a fogalom mögött, etnikai kisebbségnek tekintette.
A „honos nemzeti kisebbség” kifejezés kizárta azt a lehetőséget, hogy a Magyarországon élő, egyes honos kisebbségeknél jóval nagyobb létszámú kínai, arab stb. népcsoportok a törvény alanyai legyenek. A magyarországi zsidóságot nem sorolják be a magyarországi nemzeti kisebbségek közé, hanem vallási-kulturális közösségként tartják számon.
A helyi és országos önkormányzatok voltaképpen a magyarországi kisebbségek számára a kulturális autonómia rendszerét hozták létre, azzal az igen fontos kitétellel – amely az RMDSZ hazai kisebbségi törvénytervezetének is egyik kulcsmondata –, hogy a kisebbségeket érintő valamennyi jogszabályt nem csupán véleményezhetik, hanem el nem fogadás esetén visszaküldhetik az Országgyűlésnek.
A kisebbségi önkormányzatok rendszere azonban az eltelt évek során megmutatta a támogatásokhoz kapcsolódó kiskapuit is, hiszen a különböző választások eredményeként olyan, magukat kisebbséginek mondó magyarországi magyar polgárok kerültek be ezekbe az intézményekbe, akiket csupán a pénz érdekelt, ráadásul kialakult egy olyan nézet, miszerint „ti foglalkozzatok a saját bajaitokkal, és az ország gondjaiba ne szóljatok bele”.
Ez a nemzetiségekkel szembeni felsőbbrendűség, gőg és lekezelő modor, a beolvadás természetes folyamatként való elkönyvelése nem először jelentkezett a magyar történelem folyamán, és gyakran érződött azokban a beszélgetésekben is, amelyeket írásom bevezetőjében említettem.
Az utóbbi években a magyarországi parlamenti képviseletet szorgalmazó kisebbségek törekvése egyre inkább találkozott azokkal a külföldi – nem csupán a Magyarországgal szomszédos országokban, hanem nemzetközi intézményekben is felhangzó – észrevételekkel, amelyek ugyanezt várták el a magyar országvezetéstől.
A kétharmados Fidesz-KDNP parlamenti többség most lehetővé tette az alkotmánymódosítást és a következő választásoktól a kisebbségek parlamenti képviseletét. Alkalmasint ellentételezéseként annak is, hogy a környező országok tekintsék lehetőleg magyar belügynek az egyéni kérelemre megadható magyarországi állampolgárságot.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)

Önállóan, felelősséggel
A Szövetségi Képviselők Tanácsa legutóbbi ülését követően néhány hazai lapkommentár elsősorban a Markó–Frunda-véleménykülönbségre összpontosított, és már-már valamiféle visszafordíthatatlan szakadást véltek felfedezni az RMDSZ vezetésében.
Pedig egy demokratikus szervezetben mi sem természetesebb, mint hogy többen, többféleképpen látják ugyanazoknak a problémaköröknek a megoldását és voltaképpen mindenféle személyes sérelmet vagy tekintélyelvűséget kizáró, igazi viták vezetnek a legjobb megoldások felé, amelyekért – a közös döntéshozatal után – azoknak is tenniük kell, akik esetleg más véleményen voltak.
Így működik, legalábbis így kellene működnie annak a demokráciának, amelyről oly sokat beszélünk, és amely csak így szolgálhatja a köz és a közösség javát. Ami esetünkben azt is jelenti: az RMDSZ-nek az a döntése, hogy a kormánykoalícióban marad, hogy beleegyezik a megszorító intézkedések adott részébe, hogy saját gazdaságélénkítő csomaggal keres kiutat a válságból, hogy alkalmasnak látja az időt az államszerkezet mélyreható átalakítására és az erőteljesebb decentralizációra, közép- és hosszú távon a romániai magyarság javát szolgálja.
A hasonló döntések nyilvánvalóan közéleti bátorságot, de ugyanakkor derűlátást is feltételeznek: a szervezet vezetősége bízik abban, hogy az ország néhány esztendőn belüli talpra állása csökkenti majd a költségcsökkentésekkel együtt járó szavazatvesztések kockázatát és a romániai magyar parlamenti részvétel továbbra sem lesz veszélyben.
Az RMDSZ tehát ezúttal is, saját felelőssége tudatában, önállóan politizál, és erre a kitételre érdemes felfigyelni más vonatkozásokban is. Jól észrevehetők ugyanis olyan törekvések is, miszerint valamiféle, minden tekintetben egységes magyar nemzetpolitikában a Kárpát-medencei magyar közösségek politikai képviseletei ne mellé-, hanem alárendelt szerepet játsszanak, azaz csupán azt visszhangozzák, amelyet egyetlen központból sugároznak feléjük.
Az RMDSZ számára – amint ezt magyarországi kormányoktól függetlenül már nem egyszer megmutatta – nem az utóbbi, hanem az előbbi a követendő út: akár a romániai, akár a magyarországi politikai erőkkel a teljesen egyenértékű partnerség.
Ami voltaképpen azt jelenti: a romániai magyar nemzeti közösség alapvető érdekein alapuló politikáját az RMDSZ önállóan dolgozza ki, és a célokhoz kereshet társakat, de nem neki mondják meg, hogy mit kell tennie, hanem mindezeket saját valóság- és helyzetismerete alapján határozza meg.
Az ilyesfajta önálló cselekvés nem hátrányt, nem elszigetelődést, hanem éppenséggel az önállóság méltóságából, ha úgy tetszik, az önrendelkezési törekvésekből fakadó erőt jelent. És tévedés ne essék: ez az önrendelkezés nem egyetlen, hanem többszempontú viszonylatrendszerben értendő és csupán így képes felmutatni saját értékeit.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Pruton innen, Pruton túl
Az igazság az, hogy amikor manapság a politikusok elkezdenek dobálózni az eurómilliókkal, a közember oda sem figyel. Hiszen már régóta megértette: mégha gyorstalpalt közgazdász lenne, a számokkal akkor is úgy verik át, ahogyan akarják.
Így minden bizonnyal már nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy az év elején Traian Băsescu százmillió eurós vissza nem térítendő támogatást ígért a Pruton túl élő románságnak, mondván, hogy ezt az összeget 25 milliós részletekben kapják meg, és oktatási-nevelési célokra fordíthatják.
Közben a moldovaiak gyorsított román állampolgársága megszerzésének jegyében kiterjesztette a szomszédos országbeli konzulátusi hálózatát egyrészt a külügyminisztérium, másrészt pedig az ezzel foglalatoskodó központi bukaresti hivatal is olyan területi munkapontokat létesített, amelyek öt romániai nagyvárosban fogadják el a szomszédos ország már itt élő lakosainak beadványait.
Románia elnöke ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy az idén nem kettőezerötszáz, hanem ötezer moldovai fiatal folytathatja tanulmányait romániai egyetemeken és főiskolákon. Az államelnök tegnap délutáni bejelentése szerint Románia további huszonötmillió eurós nagyságrendű segéllyel támogatja a Pruton túli árvízkárosultakat, és egy pillanatig sem titkolta, hogy mindezt az adófizetők pénzéből, azaz nem adományaiból, hanem adóiból teszi.
Az év elejétől a keleti szomszéd iránt tanúsított nagyvonalúság olyan, mintha Románia egyáltalán nem lenne pénzügyi válságban, hanem még mindig a gazdaság dübörgésének áldásait élvezné. Az államháztartás csődjének elkerüléséért, a Boc-kormány nadrágszíjszorító politikájának eredményeként huszonöt százalékkal csökkentették az állami alkalmazottak fizetését, egymást érik az elbocsátások, az áruforgalmi adót huszonnégy százalékra emelték, és ennek árnövelő hatása alaposan érződik nem csupán a bevásárlásoknál, hanem a szolgáltatások kifizetésénél is.
Ilyen körülmények között a Pruton túlra irányított romániai eurómilliók alighanem nem csupán a nemzeti egység szálait fonogatják, hanem valami mást is jeleznek: a jelenlegi romániai államvezetésnek így is megéri távol tartani Kisinyovot Moszkvától, mindent megtenni azért, nehogy visszatérjen a hatalomba az a jelenlegi oroszbarát ellenzék, amelynek egy esetleges lakossági elégedetlenség lenne a legfontosabb ütőkártyája. A Moldovai Köztársaság továbbra is geopolitikai erővonalakon egyensúlyoz, a játszma még korántsincs eldőlve, hogy a stratégiai szempontokból fontos ország az Unió és a NATO fele hajlik el, vagy jövőjét a magát immár szelídnek mondott orosz medve oltalma alá helyezi. Persze, ezt a kettősséget a Putyin-birodalomban is jól érzik, és aligha véletlen a legutóbbi napok kém- és diplomata-kiutasításos csatája.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Betű és lélek
Szeretné, ha a demokrácia hozzá hasonló titánjairól csak jót írnának azok a szemtelen firkászok.
Napok óta tűnődöm azon, mit ért az a két évtizedes kísérletem, hogy egyazon oldalra álljon a romániai magyar sajtó és a romániai magyar érdekképviselet: a demokrácia védelmének oldalára. Napok óta tűnődöm azon, mit ért az a két évtizedes kísérletem, hogy egyazon oldalra álljon a romániai magyar sajtó és a romániai magyar érdekképviselet: a demokrácia védelmének oldalára. Semmit! Mert lám, akad olyan RMDSZ-es politikus, ügyvéd, aki a szabad sajtó ellenében védené az ügyet, a sértett önérzetű politikusok ügyét.
Máté András Levente is egyetért – hiszen csatlakozott hozzá – Silviu Prigoană törvénytervezetével, amely nem kevesebbet írna elő, mint azt, hogy az írott sajtót és az e-sajtót is az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrizze, megadja vagy megvonja a közlési engedélyt. Egyszóval: vezessék be a cenzúrát!
Napok óta arra készülök arra, hogy felvilágosítom az 1989-ben még csak tizenöt éves Máté András Leventét, mit jelentett valójában hét évtizeden át a cenzúra a romániai magyarság számára. Milyen érzéssel lapozgatta az újságot az, aki azt olvashatta 1989-ben, hogy „a sfântu gheorghe-i magyar színház bemutatta”, vagy hogy „Miercurea Ciucon fagy volt az éjszaka”.
Igaz, a párt propagandaosztálya által nyomtatásra engedélyezett lapjainkban csupa pozitív hírt közöltek elöljáróinkról, többek közt, hogy a megyei elsőtitkár üdvözlő táviratot küldött a megye magyar lakóinak nevében, amelyben köszönetet mondott a nép legszeretettebb fiának azért a gondoskodásért, amellyel iránta viseltetik. Mindezt a fiatal RMDSZ-es képviselő nem érthette meg, mert nem érthette még. Ám minden jel arra utal, ezt kívánja. Lelke, meg következő mandátuma rajta!
Nem pazarlom többet erre az őrültségre a szót. (Noha kedvem lett volna ízekre tépni Prigoană tervezetét.) De igaza van Szász Attilának, az Országos Audiovizuális Tanács tagjának: az nagy hülyeség.
Inkább Székedi Ferenc hétfői jegyzetéhez (Akikért a csengő szól...) fűznék pár szót. Gondolatébresztő írás! Leginkább azok a megállapításai felkavaróak, amelyek a tanár–szülő konfliktus létezését bizonyítják. És valóban, ma ott tartunk, hogy a pedagógust lenézi a hatalom, megveti a diák és a szülő is; az elcsépelt közhelyet ugyancsak valós tényként értékelik: a pedagógus a nemzet napszámosa.
Legalább és legelőbb a tanulóknak és szüleiknek kellene változtatniuk téves nézetükön. A tudás magvát elvető, a rendszeres, kitartó munkára nevelő tanító, tanár nyomán érik a jövő. A közvélemény nyomására kényszerülne a hatalom anyagi és társadalmi megbecsülésben részesíteni az oktatásnak lelket kölcsönző pedagógusokat. Mert csak utóbbiak érhetik el, hogy megszűnjön a másfél századosnál is régebbi káros gyakorlat, az, hogy mi magoltunk, gyerekeink magolnak. Mert – Benedek Elek a koronatanú – a tanításnak az a legszörnyűbb hibája, hogy nincs benne lélek.
Amit 1896-ban a tankönyvszerző Benedek Elek leírt, az ma is érvényes a tantervekre, tankönyvekre. Azok akkoriban is rosszak voltak, ma is azok. Száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak. Felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. Minden soruk csupa tudomány, gyermekeink mégis tudatlanul kerülnek ki az iskolából.
És ezen már csak egyvalaki segíthet: a tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba.
Ennek eredményeként aztán a gyermek ugyan nem tudja esztétikai szempontok, az aranymetszés szabálya szerint elemezni A walesi bárdokat, de lelkesen olvassa Aranyt, tőle tanul magyarul. Nem böki ki, melyik év hányadik hónapjának hányadik napján halt meg Mátyás király, de ismeri, milyen tragikus és hosszútávú következményekkel jár a diktatúra.
Például azzal, hogy egy fiatal politikus, aki azt a közösséget képviseli, amelynek vezető értelmiségieit a cenzúra hallgatatta el, műveiket indexre helyezte, jogos követeléseiket irredentizmusnak bélyegezte meg, alig húsz év múltán a cenzúra bevezetésének gondolatát támogatja. Csak azért, mert szeretné, ha a demokrácia hozzá hasonló titánjairól kizárólag csak jót írnának azok a szemtelen firkászok. Legyen meg a kívánsága! Képviselő úr, amit tett, példátlan!
Ambrus Attila

Két alma mennyi szőlő?
Mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez.
Végre mifelénk is nem egy mű- vagy álvita a médiáról. Ambrus Attila (Betű és lélek, ÚMSZ, szeptember 15.) a demokrácia védelmében a cenzúra bevezetésének szándékával vádolja Máté András Levente RMDSZ képviselőt, mivel csatlakozott Silviu Prigoană törvénytervezetéhez, miszerint a nyomtatott, valamint az online médiát is az Országos Audiovizuális Tanácsnak (CNA) kellene ellenőriznie.
Az ügyvéd-politikus vagy politikus-ügyvéd viszont megmagyarázza, (Az önmérséklet nem cenzúra, ÚMSZ, szeptember 17.) hogy csupán az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartást büntetné, és nem is az CNA, hanem a törvényerőre emelt, de a szakma által összeállított etikai kódexek segítségével, és ugyanakkor bízik abban, hogy parlamenti vita során a szóbanforgó kezdeményezés átalakítható.
Én abban bízom, hogy egyáltalán nem lesz parlamenti vita. Prigoană törvénytervezete ugyanis súlyos fogalmi zavarokban szenved, és egy kis hétköznapi párhuzammal szólva voltaképpen arra alapoz: hogyha az almát is fogyasztjuk és a szőlőt sem vetjük meg, akkor ezt is meg amazt is ugyanazon szabályok szerint lehet termeszteni, mivel mindkettő gyümölcs. Egészen röviden: Prigoană a hazai audiovizuális törvény néhány cikkelyének módosításával azt szeretné elérni, hogy a nyomtatott és az internetes újságok megjelentetését is működési engedélyhez kössék.
Amennyiben pedig a tájékoztató sajtó – így nevezi a szerző munkájának tárgyát – félretájékoztat vagy rágalmaz, akkor ezeket a hét évre megadott engedélyeket különböző időtartamokra fel lehet függeszteni, a nyomtatott újságok nem jelenhetnek meg, önálló vagy internetes változatukat pedig a szerver-tulajdonosok szedik majd le a tárhelyekként szolgáló számítógépekről.
Az indítványozó mindennek szükségességét az újságíró-szakma pontos szabályzatokba foglalásának hiányával magyarázza. Mivel a médiamunkásoknak nincsen olyan szakmai-munkaköri leírásuk mint az orvosoknak, ügyvédeknek, színészeknek és így tovább, akkor ennek hiányát valamiféle más szabályozással kell helyettesíteni.
Prigoană voltaképpen ugyanabba a hibába esik mint azok az innen-onnan - és főként a médiából - csipegető politikusok, akik úgy érzik, hogy mindenhez értenek: ma az árvízvédelemhez, holnap a biztosításokhoz, holnapután pedig a szilvalekvár főzéshez , a szépségversenyekhez és a felnőttoktatáshoz. Miközben nem veszik azt a fáradtságot, hogy tisztában legyenek egy-egy tevékenységi terület fogalomrendszerével. A szólás- és sajtószabadságnak – a kettő nem ugyanaz – világszerte könyvtárnyi irodalma van, aki tájékozódni óhajt, a világhálón is kalandozhat. És közben rájöhet arra, hogy a médiajog is – tudomány. Amelynek tanulmányozásából kiderül, hogy a demokratikus társadalmakban miért van szükség az audiovizuális média szabályozására, és miért nem lehet akár egyetlen tőmondatból álló engedélyhez is kötni az újságok megjelentetését. És közben azt is észreveszi – hogyan is fogalmazzak? –, hogy a szerverek nem nemzet-, hanem piacgazdaság-központúak; az internetes média oly nehezen kialakuló jogi háttere nemzetközi.
A jogász RMDSZ-képviselőnek mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez. Ráadásul írásában olyan szakmai szabályozásokért emel szót, amelyek már léteznek, mind a Román Sajtóklub, mind a MÚRE meg- vagy társfogalmazásában. Viszont ezek az etikai kódexek éppúgy nem emelhetők törvényerőre, ahogyan pusztán az orvoskollégiumok működési leírásaiból sem lesz egészségügyi törvény. A polgári jog és a büntető jog azonban itthon is, másutt is közbelép adott fokú veszélyeztettség esetén.
Minderről persze jó, ha beszélünk. És minél többet. Hogy eljussunk addig a pontig, amikor bárki rádöbben: az erdélyi magyar társadalom önállósága elképzelhetetlen a nyilvánosság szabályozó erejével még mindig csak adott feltételrendszerben élő romániai magyar média nélkül. Sem a politikusok, sem az újságírók nem mindentudók: az igazság kulcsa nem a kinyilatkoztatásokban, hanem a különböző vélemények összevetésében rejlik.
De az sem baj, ha több van belőle, mert akkor elvesztése után nem kell betörni az ajtót...
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tizennyolc év
Tagadhatatlan, az immár huszonegyedik esztendős Romániai Magyar Demokrata Szövetség életéből tizennyolcat a Markó Béla neve is fémjelez. Az „is” kötőszónak itt megkülönböztetett szerepe van, hiszen 1993 januárjában a Brassóban megtartott III. kongresszuson a politikai élettől visszavonulóban levő Domokos Géza helyett olyan szövetségi elnököt választottak, aki elődjéhez hasonlóan nem valamiféle diktatórikus felsőbbrendűséggel akarta a maga képére alakítani a szervezetet, hanem a hazai politikai-társadalmi élet egyre összetettebb kihívásaira kellőképpen rugalmas, a demokrácia játékszabályait mindvégig betartó, kollektív döntéshozatalú, a területi szinteken is jól működő intézményrendszer létrehozásán munkálkodott.
A történelem bizonyítja: a forradalmak és gyors rendszerváltások után jönnek el azok az esztendők, amikor az új társadalmi formák kibontakoztatásában a mindennapok valóságával kell megküzdeni, és ez a legtöbb esetben jóval bonyolultabb, semmint néhány hét vagy hónap lelkesedése, lobogása. Az RMDSZ-nek ezt a küzdelmet úgy kellett véghezvinnie, hogy mindvégig két fronton harcolt: egyrészt az egész ország demokratikus átalakítását tűzte zászlajára, másrészt pedig a romániai magyarság jelenét és jövőjét biztosító egyéni és közösségi jogérvényesítésért, saját intézményrendszereinek a kialakításáért hadakozott. Tette ezt ellenzékben és kormányon, a parlamentben, különböző megyei és helyi intézményekben vagy éppen a nemzetközi politika különböző színterein.
Tizennyolc ilyen esztendő nyilvánvalóan nem múlik el nyomtalanul egyetlen politikus feje fölött sem, és az utóbbi hetekben a hazai sajtóban megjelent interjúkat olvasva úgy tűnik, mintha Markó Béla a visszavonulásra gondolna. A hazai magyar közvéleményben, a kisebb-nagyobb csoportos beszélgetésekben mind gyakoribb ez a téma, de jól érezhetően az egyre inkább kimondott óhajjal is társul: ne tegye, még ne tegye.
Az RMDSZ-nek, a romániai magyarságnak továbbra is szüksége van arra a politikusra, arra a közéleti személyiségre, aki tapasztalatával, közösségi elkötelezettségével, alkotói-értelmiségi hitvallásával, kiegyensúlyozottságával továbbra is pótolhatatlan. Egy kisebbségnek, és így a romániai magyarságnak is, nem csupán a politikai-társadalmi-közigazgatási gépezetben hasznos munkát végző, de olykor önálló arcvonásokat sem öltő politikusi-félpolitikusi középmezőnyre, hanem személyiségekre is szüksége van. Márpedig Markó Béla ilyen személyiség.
Akit a parasztembertől az egyetemi tanárig mindig mindenki meghallgathat, akinek a legbonyolultabb helyzetekben is mindig van olyan tartása és kitartása, amelyet az ország többségi lakosai is értékelnek. A Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton összeülő tagjai alighanem mindezt mostanig is a legközelebbről érzékelték és értékelték.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Újratemetés Tehát egymás ócsárlása még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó egyik szobájában, könyvek társaságában beszélgetünk. Nem Nyirőről, de látom, itt van ő is, hiszen a kiadó eldöntötte, hogy sorozatként újra kiadja életművét. Mialatt erről-arról folyik a szó, eszembe jut, hogy a napokban olvastam egy közleményt: a székelyudvarhelyi polgármester Madridból jövőre haza szeretné hozatni a katolikus papságból egyszer kilépett, majd a spanyol fővárosban mégiscsak szerzetesként elhunyt, meglehetősen ellentmondásos életpályát bejárt író hamvait.
Mi sem természetesebb, hiszen a Budvár alatt járt iskolába, magyarországi és erdélyi olvasók ezrei éppen a könyvei nyomán képzelték el, hogy milyen az igazi, hamisítatlan székely, ráadásul már egy szobra is áll abban az Emlékparkban, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Székelyudvarhely az egy lakosra jutó hasonló műalkotások tekintetében Erdély élenjáró városa legyen.
Az író utolsó művében szintén arra célzott, hogy nem szeretne idegen földben pihenni, következésképpen az utókor nagyon is kegyeletteljes cselekedetet hajt végre, amennyiben a hazahozatal különböző alapítványok és magyarországi diplomaták segítségével sikerül. Végre egy olyan elképzelés – gondoltam magamban –, amelyben mindenki egyetért a helyi magyar politikai feszültségektől megszabadulni képtelen Küküllő-parton. De tévedtem. Megfeledkeztem arról, hogy a polgármester RMDSZ-színeket képvisel, következésképpen minden szándéka vagy ballépés vagy utánzás lehet. Mármint az MPP szerint.
Nyirő József hamvait ugyanis – szögezte le a következő közlemény – a helyi polgáriak már 1995-ben haza akarták hozatni, és ennek érdekében meg is tették a szükséges diplomáciai lépéseket. Tehát nem csupán a közigazgatási tisztségek betöltése, az infrastruktúra, az ingatlan-vásárlások, a vadásztársaságok, a helyi közlekedés, helyi kommunikáció, helyi fürdő, a helyi közép- és felsőoktatás ügyében és minden más helyi ügyben lehet egymásnak esni, hanem az egymás ócsárlása és a közös fellépés hiánya még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása egy sokáig tiltott és nemzedékek által ma sem, vagy csak nagyon felületesen ismert erdélyi írónak.
Szomorú. Mert mindeközben – akár RMDSZ, akár MPP keltezéssel – az általuk székely anyavárosnak nevezett helységben beszélnek a legtöbbet a székely autonómiáról.
Vajon ilyen lenne ez az autonómia?
Ahol egy döntéshozó, várost irányító testület egyetlen kérdésben sem tud megegyezni? Ahol az érdekcsoportok mindegyre egymásnak feszülnek és mindenekelőtt a másikat szeretnék a padlóra teríteni?
Ahol az életre-halálra folyó küzdelem közönsége csak akkor tudja hallatni a hangját, ha az egyik vagy a másik félhez szegődik és nincs semmiféle lehetősége saját, hétköznapi érdekeinek az érvényesítéséhez és saját vezetőinek az ellenőrzéséhez? A múlt héten Budapesten egy németországi alapítvány szervezésében, (ki)válogatott meghívottakkal, autonómia-konferenciát szerveztek, és a kiadott közleményből a média csipegetett. Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét csak nagyon kevesen idézték, pedig nagyon közérthetően, mindenféle politikai ömlengés nélkül roppant fontosat mondott: az előrehaladás első lépése nem a többség jó szándéka és nyitottsága, hanem az, hogy a saját közösségen belül szót lehessen váltani és szót lehessen érteni egymással. Amíg ez nem sikerül, addig sehol nem lesz autonómia.
A szót értés nem jelent föltétlenül egyetértést. De legalább hasonló irányú törekvést igen. És ebben nem a románok gátolnak meg, és még kevésbé Székelyudvarhelyt, közkedvelt MPP-s jelző szerint a legmagyarabb várost. Hanem valami más. A kivagyiság. Az úrhatnamság. A kisdiktátori hajlamok. Az olyan törekvések, amelyek a demokrácia teljes mellőzésével valamiféle központosított, kézi vezérlésű államként képzelnék el a területi autonómiát, ahol mindenkinek az a jó, amit magyarul mondanak meg neki. Ez azonban nem így működik. És ha nem változtatunk ezen az alapálláson, akkor nem is fog. Még akkor sem, ha netalán Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjánál mind az RMDSZ, mind az MPP dicséri majd a saját érdemeit.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szavak hátterében – Erdély nem Dél-Tirol, nem Katalónia, nem Finn- vagy Svédország, az erdélyi magyarságbak saját önálló útját kell járni
Schmitt Pál romániai látogatása után az erdélyi magyar internetes fórumokon többen is támadták a Magyar Köztársaság elnökének azt a Bukarestben elhangzott mondatát, amely a Magyar Távirati Iroda megfogalmazása szerint így hangzott: „Schmitt Pál (...) kifejtette: arra biztatja a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat.”
Néhány vélemény a szelídebbek közül azután átcsorgott egy-két erdélyi napilapba is, a jegyzetelő újságírók voltaképpen arra utaltak, hogy a romániai magyarságot az említett állampolgári és családi kötelességeikre fölösleges emlékeztetni, hiszen a közösség tagjai köztudottan jó adófizetők, utódaikat pedig tisztességre nevelik. A kisebbségi jogok nem ok és okozati viszony eredményeként, nem a hasonló állampolgári magatartás következményeként, hanem alanyi jogon járnak a romániai magyar közösségnek.
Vajon miért hangsúlyozta ki a román fővárosban is az etnikai autonómia gondolatát támogatni óhajtó magyarországi államelnök a bevezető megállapítást? Csak tanácsadói vagy beszédírói fogtak mellé? Netán valamilyen más megfontolást is követett?
A véletlenszerű megfogalmazást kizárva, az ésszerű magyarázatok irányában alighanem két úton is el lehet indulni. Egyrészt nem szabad feledni, hogy a volt sportdiplomata Schmitt Pál elnöki megválasztásáig az uniós parlament alelnöki tisztségét is betöltötte, márpedig az ilyenszerű mondatok – legalábbis részben – hozzátartoznak a különböző országokba látogató politikusok udvariassági szólamaihoz.
Másrészt viszont joggal feltételezhető, hogy az új magyar kormány azt szeretné, ha nemzeterősítő intézkedései nem keltenének különösebb feszültséget a szomszédos országokkal kialakított kapcsolataiban. E tekintetben lényeges bizonyíték Schmitt Pálnak a hónap elején Horvátország fővárosában, Zágrábban mondott beszéde Antall József szobránál.
„Rossz együttélésből, a különféle népekkel való acsarkodásból már kaptunk jó pár történelmi leckét. Most az egymásra utaltság, a bizalom könyvében nyílhatott új fejezet. Világos volt: csak annyi jóindulatot várhatunk a szomszédos államoktól, amennyivel mi is viseltetünk irántuk. Csak annyira fog becsülni minket Európa, amennyire képesek leszünk megélni saját európaiságunkat.”
Ez egy igen lényeges gondolat magyarázza azokat a diplomáciai körutakat is, amelyeket Magyarország külügyminisztere hivatalának elfoglalása előtt és után is megtett a szomszédos országokban, igyekezve tisztázni a kettős állampolgársággal kapcsolatos aggodalmakat.
A magyar kormány nincs könnyű helyzetben. Nem csupán a Jobbik és vele együtt a szélsőjobboldal eszméinek budapesti parlamenti bevonulását kell kivédenie a világ előtt, hanem azoknak a már meghozott intézkedéseknek a hatását is, amelyek nyilvánvalóan sértik egész sor európai multinacionális cég pénzügyi-gazdasági-kereskedelmi érdekeit.
Magyarország bármilyen erélyesnek is tűnő, egyoldalú intézkedésekkel nem hagyhatja magát elszigetelni szűkebb-tágabb környezetétől, a huszonegyedik században csak olyan, kellőképpen rugalmas nemzetépítő politikák képzelhetők el, amelyekre nem aggathatók a diktatorikus, az autartikus és más hasonló jelzők.
És ha már az elnöki látogatásnál tartunk, Schmitt Pálnak ezúttal Marosvásárhelyen hangzott el még egy olyan mondata, amelyet érdemes megjegyezni mind Magyarországon, mind a romániai magyarság politikai és más köreiben.
„Bizony, az erdélyi magyarok nem élhetik a mások életét. Sem az anyaországiakét, sem a romániai többségi társadalomét, sem az egyes pártokét! Nem kölcsönözhetnek utat más európai népektől, nem cserélhetik el kisebbségi sorsukat mások hasonló helyzetével.” Következésképpen Erdély nem Dél-Tirol, nem Katalónia, nem Finn- vagy Svédország, az erdélyi magyarságnak saját önálló útját kell járnia és ettől még a magyarországi politikai pártok sem foszthatják meg.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Egység és sokszínűség
Kérdés: hogyan illeszthető össze az erős magyar állam eszméjéből táplálkozó nemzetpolitika a sokféleséggel?
Az internetes portál, ahol elolvastam a Magyar Távirati Iroda tájékoztatását a MÁÉRT megnyitásáról, Orbán Viktor szavait ünnepi beszédnek nevezte. A Fidesz honlapján viszont nem csupán kivonatokkal és idézetekkel lehet találkozni, hanem a magyar miniszterelnök több mint fél órás előadását meg is lehet nézni-hallgatni és érdemes megtenni, hiszen így, a nagyközönség előtt, voltaképpen először bontakozik ki, mi is áll az oly gyakran használt, de a saját hátterét mindeddig sejtelmesen beburkoló magyar nemzetpolitika fogalma mögött.
Orbán Viktor feltételezhetően több nemzetközi fórumon is elhangzó, gazdasági-társadalmi tanulmányra alapozva úgy látja: az emberiség bizonyos tekintetben megismétli az ipari forradalom előtti állapotokat. Egykor Kelet, azaz Ázsia nagy országai álltak a fejlődés élén, az Angliából kiinduló ipari forradalom a maga technológiai fölényével viszont háttérbe szorította a világnak ezt a részét. A huszadik századvégi és huszonegyedik századi globalizálódás lehetővé tette a tudás és a technika szabad áramlását, ennek köszönhetően Kína és India újból oda került, ahol az ipari forradalom előtt állt: vezető helyekre.
Mindez a világ gazdasági erőviszonyainak ismételt átrendezését teszi szükségessé, jelenleg voltaképpen nem is a gazdasági válságnak, hanem ennek a megrázkódtatásokkal járó, világméretű átalakulásnak az időszakát éljük. Ezekben a folyamatokban csak a nagy nemzetek tudnak talpon maradni és új, jövőt megalapozó kapcsolatrendszereket kialakítani; a nagyság viszont nem kizárólag területtel, népességgel, gazdasági potenciállal, hanem történelmi súllyal, a megmaradás képességével és a hozzátartozó lelkierővel is mérhető. A nagy nemzet életrevalóságának egyik legfontosabb eszköze pedig az erős állam.
A vázolt gondolatmenetből fakadó kérdés első része – és ezt már nem Orbán Viktor mondja – természetszerűleg az, hogy milyen az erős állam. Ha a fenti megközelítésben vizsgáljuk mindazt, ami az utóbbi hónapokban Magyarországon történt, akkor az erős állam – egyre jobban központosított nemzetállam. Az Alkotmánybíróság hatáskörének a megnyirbálása, különböző intézmények összevonása, a költségvetés tartalékainak a feltöltése mindeddig nem használt, a magánpiachoz kapcsolódó, tabunak tekintett forrásokkal, a vezetőcserék és más intézkedések mind arra mutatnak, hogy a kétharmados parlamenti és önkormányzati többség birtokában a jelenlegi magyarországi vezetés úgy döntött, nem szalasztja el az általa történelminek nevezett lehetőséget és kemény kézzel teszi hatékonnyá, működőképessé és központi vezérlésűvé az államot.
A kettős állampolgársággal a jelenlegi Magyarország területén kívül élő magyaroknak ebbe az erős magyar államba kellene beilleszkedniük, a közjogi nemzetegyesítés voltaképpen nem tesz mást, mint bizonyos tekintetben a nemzet és az állam határait egységesíti.
Hogyha pedig az erős magyar állam a jövő eszköze, akkor logikusnak tűnik, hogy az ilyen meg amolyan kisebbségi jogok kivívása-elfogadtatása a más országok területén élő magyar közösségek számára már nem a lényeg, hanem esetleg csak részfeladat: az említett felfogásban jövőjük nem a saját önfenntartó fejlődésükhöz, hanem egy erős, központosított magyar államhoz kapcsolódik, amely az átalakuló világgazdaság és ideológiáktól mentes kapcsolatok új mozgástereiben is képes érvényre juttatni érdekeit, diplomáciai, gazdasági és minden más vonatkozásokkal egyetemben.
A kérdés második része pedig nyilvánvalóan az: hogyan illeszthető össze ez a minden magyarra kisugárzó, az erős magyar állam eszméjéből táplálkozó egységes nemzetpolitika a sokféleséggel, a más államokban, más társadalmi és jogviszonyok között élő magyarok hétköznapjaival, akik saját otthonaikban, saját családjaikkal, saját földjükön és saját településeiken saját magyarságukat elméletben és gyakorlatban is másképpen élik meg, mint a magyarországiak, és ráadásul önállónak is tekintik magukat.
A multinacionális társaságok azt sugallják, hogy ugyanazok a menedzsment-elvek a világ minden táján működőképesek. Igaz lenne mindez a magyar nemzetpolitikában is?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Emlék, költővel
Tudunk majd vigyázni arra, nehogy mi magunk romboljuk szét az alapokat, amelyekre építhetünk majd a jövőben?
1993. február 5-én a néhány héttel azelőtt RMDSZ-elnöknek megválasztott Markó Béla Csíkszeredában tartotta első nyilvános szereplését a zsúfolásig telt Szakszervezeti Művelődési Házban. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én vezettem a több órás találkozót. Nemrég a kezembe került az a szöveg, amellyel akkor Markó Bélát köszöntöttem. Íme néhány mondata:
1993. február 5-én a néhány héttel azelőtt RMDSZ-elnöknek megválasztott Markó Béla Csíkszeredában tartotta első nyilvános szereplését a zsúfolásig telt Szakszervezeti Művelődési Házban. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én vezettem a több órás találkozót. Nemrég a kezembe került az a szöveg, amellyel akkor Markó Bélát köszöntöttem. Íme néhány mondata:
„Nagyon egyszerű lenne Markó Bélát költőként köszönteni, verseiből idézni. Hasonlóképpen üdvözölhetnénk politikai hitvallásának részleteivel a szenátort, a frissen megválasztott RMDSZ-elnököt. És mégis azt gondolom, hogy nekünk Markó Bélában azt az embert kell köszöntenünk, akinek volt bátorsága elfogadni ezt a hallatlanul felelősségteljes, fáradságos és vesződséges, egyértelmű közösségszolgálatot jelentő megbízatást, és meggyőződésem, hogy semmiképpen nem hatalmat és egyéni érvényesülést.
Az elmúlt három esztendő a maga tekervényes útjaival, kis győzelmeivel és nagy ingadozásaival megmutatta, hogy rövid távon felemelkedést és gyors stabilitást várni – puszta álom. Az élet ebben a diktatúra köpönyegéből úgy-ahogy kibújt országban lassú változás, és nem más ez a demokrácia gyermekbetegségeivel küszködő RMDSZ-ben sem. Éppen ezért érzem úgy, hogy Markó Béla szövetségi elnököt mi azzal tudjuk a leginkább köszönteni, ha elmondjuk, hogy bízunk benne.
Bízunk megfontoltságában, egyensúlyteremtő erejében, bízunk abban, hogy a szervezet elveit fel nem adva és tagjainak mindennapi életére fordított figyelmét fokozva küzd az egész ország demokratikus változásaiért, hiszen enélkül esélyeink alaposan megcsappannának. És nem utolsó sorban bízunk abban, hogy olyan vezetőkkel veszi magát körül, akik nem valamiféle meggazdagodó új elitként válnak az ügyszolgálat haszonélvezőivé, valahol magasan a tagság feje fölött alakítva ki zártkörű RMDSZ-klubokat, hanem legfontosabb ismérvük közösségeik gyakorlati és tényszerű szolgálata lesz.
Költőből valaki politikus lesz: nem ritka ez a megrázkódtatásokkal teli, alig-alig eszmélő Kelet- és Közép-Európában. De ha majd el tudjuk hozni azt az időt, hogy politikusból legyen és lehessen valaki újra költő, csak akkor mondhatjuk el, hogy a társadalomalakítás valóban jó mulatság és sikeres férfimunka volt. Ilyen időt kívánok Markó Bélának – és ilyen időt kívánok mindannyiunknak!” Azóta eltelt tizenhét esztendő. De vajon eljött már az az idő, amiről akkor beszéltem? Abból a politikusból, aki közel két évtizeden át mégiscsak képes volt egyben tartani a romániai magyarságot, lehet újra kizárólag csak költő? 2010. december 11-én Marosvásárhelyen összeül a Szövetségi Képviselők Tanácsa. Olyan időkben, amikor belülről is, kívülről is, szavakkal és szavak nélkül is egyre többen támadják az RMDSZ-t és vele együtt azt az oly nehezen, de mégiscsak bizonyított elvet, miszerint itthon, parlamenti úton lehet működő és érvényesíthető nemzetiségi garanciákat beépíteni a romániai jog- és intézményrendszerbe.
Tudunk majd vigyázni arra, nehogy mi magunk romboljuk szét az alapokat, amelyekre romániai kormányoktól és pártoktól függetlenül építhetünk majd a jövőben? Megengedheti magának az erdélyi magyarság azt a fényűzést, hogy ne a saját fejével gondolkodjon, hanem bábként tegye azt, amit mások mondanak, a politikai kötelek és a nemzeti mézesmadzagok között forgatva a fejét, amíg teljesen el nem szédül? Szüksége van három pártra, a parlamenti képviselet és a kormányzati részvétel biztos felszámolásával, vagy mégiscsak az együtthaladás, a saját magunk összeszedése az egyetlen biztos fogódzó?
2010-ben 1993-hoz képest sok szempontból más világ van. Veszítettünk naivitásunkból, rájöttünk, hogy az európai integráció nem mindent egyik napról a másikra gyógyító csodaszer, a társadalom szétmorzsolódik és fiatalok egész sora nőtt fel, akik számára a szabadság természetes, mindaz pedig, ami velünk, szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel történt – süllyedő emlék az időben. A romániai magyarság azonban még mindig a saját földjén él. És internetes korunkban, ebben a mondatban a „saját” a kulcsszó. És mindaz, ami hozzá rendeltetik.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

A harmadik?
A romániai magyarság és a székelység valóságérzékét kis csoportok nyilatkozataival csak ideig-óráig lehet elfödni.
Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom – Mişcarea Naţională Maghiară din România szövetség. Néhány hónappal ezelőtt egészen pontosan ezen a néven alakított jogi személyiséget tíz olyan romániai magyar állampolgár, akiknek a neve az addig jogi személyiség nélkül működő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz kapcsolódott.
Az alapszabályzat szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom vezető testülete az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – Consiliul Naţional Maghiar din Transilvania elnevezésű közgyűlés, amely a Szövetség valamennyi szavazati joggal rendelkező tagjából áll. Szombaton Székelyudvarhelyen az EMNM vezető testülete, az EMNT-nek nevezett közgyűlés tanácskozott nem valamennyi szavazati joggal rendelkező tag, hanem olyan szavazati joggal rendelkező küldöttek részvételével, akik ellenszavazat nélkül döntöttek úgy, hogy megalakítják az Erdélyi Néppártot. (Egyes hírforrások szerint az Erdélyi Magyar Néppártot).
Demokratikus és pluralista társadalmakban mi sem természetesebb annál, hogy a hasonló vagy azonos nézeteket valló honpolgárok szövetségekbe, mozgalmakba, pártokba tömörülnek, és ők maguk próbálják rendszerezni céljaikat, kialakítani eljövendő intézményeik működési kereteit. Voltaképpen ezt nevezik alulról építkezésnek. A történelemben és a különböző társadalmakban azonban bőven akad példa arra is, hogy egy kisebb csoport összefog, és ő maga próbál nézeteinek ácsolni tömegtalapzatot. Vajon: a székelyudvarhelyi döntés a kettő közül melyik változatra vonatkozik?
Úgy gondolom, hogy a másodikra. A kisebb csoport alapvető nézetei pedig a különböző megfogalmazások alapján a következők: a romániai magyarság két évtizede (RMDSZ) vagy néhány éve (MPP) működő politikai képviseletei közül egyik sem használt megfelelő és hatékony pártpolitikai eszközöket ahhoz, hogy közelebb lehessen kerülni az erdélyi magyarság autonómiájához. Nem a romániai nemzetiségi önazonosság-megőrzés lépésről-lépésre megteremthető jogi és intézményi kereteire van szükség, hanem egy olyan, általános magyar nemzetpolitikába való beilleszkedésre, amelyben az újjáalakuló nagy nemzet gondoskodik arról, hogy akár más országokban létező alkotóelemei is tökéletesen működjenek.
A „ hogyan”-ról most ne beszéljünk, de ésszerű, hogy ehhez az elképzeléshez egy új pártra van szükség. Miért éppen most? A kis csoport úgy érzékeli: a gazdasági-társadalmi megszorító intézkedések miatt a továbbra is kormányzati részvételt vállaló RMDSZ iránti rokonszenv a mélypontra zuhant, ugyanakkor nő a szólamokon kívül tehetetlen, cselekvőképtelen MPP-ből kiábrándultak tábora is. Mindehhez még hozzájárul az RMDSZ várható meggyengülése az esetleges februári elnökváltás következtében.
A Fidesz–KDNP vezérelte pénzmegvonás az RMDSZ háttérintézményeitől szintén roppanthat a szervezeten, az EMNT erdélyi demokrácia-hálózatára átutalt összegek viszont megteremthetik az új párt kialakításának logisztikai hátterét. A névleg a kettős állampolgárság, vagy egyszerű honosítási eljárás támogatására létrehozott irodák megfelelő színhelyei lehetnek az új párt bejegyzéséhez szükséges aláírások összegyűjtésének is.
Az RMDSZ mellékvágányra helyezésének, az Erdélyi Néppárt megteremtésének a több helyszínen, feltételezhetően akár két fővárosban is megírt forgatókönyve mindeddig elméleti modellként működött, gyakorlati próbatétele most következik. Ehhez nyilvánvalóan újabb eszközökre lesz szükség és ebben jelentős szerepet vállal majd az egyre inkább központosított magyarországi média is. Az elkövetkező nagy politikai játszmában azonban létezik egy nem elhanyagolható tényező, amelyet Magyarország vezető politikai köreiből éreznek a legkevésbé.
Ez nem más, mint a romániai magyarság és a székelység valóságérzéke, amelyet kis csoportok nyilatkozataival és közleményeivel csak ideig-óráig lehet elfödni. A hétköznapi létezésnek ezernyi olyan összetevője létezik, amelyeket a mindennapok ésszerűsége, gyakorlatiassága alakított ki. Voltaképpen az az igazi otthont-megőrző mozgalom, amelyet már régóta bejegyzett a történelem és amely saját területükön tartotta meg az itt élő magyarokat.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Medvebőr Hiába érkezik külföldről akár két-három vadásznak is a kilövési engedélyekhez szükséges pénz...
Néhányan már hetek óta isznak a medve bőrére. Mármint arra, hogy a Markó utáni RMDSZ összeroppan, széttöredezik, és a széthulló törmelékeket gyorsan magába szippantja majd a már létező Magyar Polgári Párt és a még nem létező Erdélyi Magyar Néppárt.
Van ennek esélye?
Csupán akkor, ha Markó Béla maga lenne az RMDSZ. De Markó nem azonos az RMDSZ-szel. Még akkor sem, ha – különösen a kétezer utáni években – rendszerint Markó vállalta a kommunikációt, éles helyzetekben pedig majdhogynem kizárólag.
Ám az RMDSZ soha nem vált egyetlen személyre felépített tekintélyelvű szervezetté. Még akkor sem, ha a nagypolitika kérdéseiben az országos vezetés szavainak mindig nagyobb volt a súlya, mint az olykor sebtében összetrombitált területi elnököké vagy különböző magyar közigazgatási tisztségviselőké. Markó mögött ugyanis az RMDSZ létezésének húsz esztendeje alatt kialakított intézmények álltak-állnak. Parlamenti képviselet, nemzetiségi képviseletek országos intézményekben, magyar tisztségviselők a különböző bukaresti minisztériumokban és kormányirodákban, belső szervezeti ügyvezetési szálak.
És persze az a talapzat, amelyet egy kínnal-bajjal, de központosított vezetési hatásköreit mégiscsak leosztó országban a magyar vezetésű helyhatóságok jelentenek. Valamint az a széleskörű magyar intézményhálózat, amely – az egyházaktól az iskolákon és egyetemeken át egészen a civil szervezetekig – bárkihez eljut.
Az RMDSZ voltaképpen nem a különböző politikai fórumokon elmondott szavaiért, hanem ezért az élet minden területén kialakított, működő és működtethető háttér miatt vált megkerülhetetlen tényezővé a romániai politikai életben. A szervezet ezt az érdekképviseleti-politikai vonzáskört mindenekelőtt önmaga erejéből teremtette meg.
Nem azért, mert mögötte állt valamelyik magyarországi politikai párt vagy az éppenséggel soros magyarországi kormányzat, nem azért, mert valamelyik meglehetősen kusza és ellentmondásos ideológiájú romániai párt emelte volna magához, hanem egészen egyszerűen azért, mert a romániai magyarság legfontosabb jellemvonását, az önállóságot, a saját fejjel való gondolkodást, az erdélyi magyar élet helyreállítását és megőrzését követte.
A különböző kiküzdött jogszabályokon és intézményeken túl az utóbbi két évtized talán legjelentősebb eredménye éppen az, hogy manapság ennek a romániai magyar életnek a létezése a románok szemében is megcáfolhatatlan és kikezdhetetlen tény. (Még akkor is, ha imitt-amott kisebb szélsőséges megnyilvánulások olykor próbálják árnyalni vagy éppen árnyékolni ezt a képet.)
Egyértelmű, hogy a demokratikus átalakulások útján haladó Romániában, az információs- és kommunikációs forradalmak új eszközeit felhasználó világban ezt az eredményt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nélkül nem lehetett volna elérni. A szervezet két évtizeddel ezelőtti megalapítói jól látták az alapelvet: a romániai magyar az ország társadalmi-gazdasági-törvényhozási-közigazgatási valóságában éli meg a maga magyarságát, ezért az előbbit élhetőbbé, az utóbbit pedig erőteljesebbé kell tenni.
A magánélet és a közösségi élet voltaképpen csak így tud egybefonódni és csatlakozni azokhoz a másságot elfogadó és befogadó európai áramlatokhoz, amelyek a mélyben akkor is meghatározóak, ha a felszínen kisebb csoportok ugrabugrálnak.
Ezen az alapálláson, az önállóságon, a függetlenségen, az egyéni hangon, a mértéktartáson és józanságon nem változtathat az elnökcsere az RMDSZ élén. Nyilvánvaló, hogy egy ideig hátrányt jelent majd a szervezetben a Markó Béla jelentette személyiségszerep csökkenése, de hát ezt a hiányt nem valamiféle tévésztár-gyártó versenyen, hanem a mindennapi politikában, a romániai magyarok hétköznapjaira figyelő közéletben lehet és kell pótolni.
A medve bőrére tehát nem érdemes előre inni. Európában ugyanis a legtöbb medve az erdélyi hegyekben él és olyan kiváló terepismeretekkel rendelkezik, hogy hiába érkezik külföldről akár két-három vadásznak is a kilövési engedélyekhez szükséges pénz, mégsem tudnak a medvenyomokon és a keresztcsapásokon eligazodni.
És léteznek beetethetetlen mackók is...
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Az igazság arcvonásai
Csupán egy kissé kell megerőltetnünk emlékezetünket, hogy felidézzük a 2000 körüli esztendők egyik leggyakoribb politikai közhelyét: Románia útja Magyarországon keresztül vezet Európába. A magyarországi médiát központosító, sokszínűségét megszüntetni óhajtó és a kormányzat számára kellemetlen híreket és véleményeket büntetésekkel megcenzúrázó médiatörvény elfogadása után alighanem módosítani kell ezen a mondaton.
Csupán egy kissé kell megerőltetnünk emlékezetünket, hogy felidézzük a 2000 körüli esztendők egyik leggyakoribb politikai közhelyét: Románia útja Magyarországon keresztül vezet Európába. A magyarországi médiát központosító, sokszínűségét megszüntetni óhajtó és a kormányzat számára kellemetlen híreket és véleményeket büntetésekkel megcenzúrázó médiatörvény elfogadása után alighanem módosítani kell ezen a mondaton. A médiademokrácia számára ugyanis már nem jelkép Budapest, és a magyarországi újságíróknak inkább Bukarestre kell tekinteniük.
Itt ugyanis amikor Silviu Prigoană honatya a nyomtatott sajtót is az Országos Audiovizuális Tanács vagy hozzá hasonló intézmény gyámkodása alá helyezte volna, olyan felháborodás tört ki, hogy még az illetékes parlamenti szakbizottság ajtaja sem nyílt meg a kezdeményezés előtt. Hasonlóképpen járt az a Magyarországon ma már szintén elfogadott javaslat, miszerint a tömegtájékoztatási eszközöknek adott százalékban úgynevezett „pozítiv anyagokat” kell közölniük. És volt még egy halovány kezdeményezése egyes újságírók pszichológiai vizsgálatára egy liberális szenátornak, amely huszonnégy óra alatt megkapta a csattanó választ: minden rendben, csak a vizsgálatokat a parlament két házában kell elkezdeni.
A romániai média sokszínűségét még a mogulokkal keményen hadakozó államelnöknek sem sikerült megtörni. Ugyanis politikailag lejárató hírek, vélemények, sőt akár csúsztatások és manipulációk ellen harcolni a demokratikus országokban csak a vélemények még nagyobb szabadságával lehet, hiszen minél többen mondják a magukét, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy hamarabb megcsillannak az igazság arcvonásai.
A magyarországi médiatörvény – alighanem a mostanában oly sokat emlegetett Kelet és Kína felé tekintve – még azt a világhálót is szeretné megszabályozni, amely a szakemberek véleménye szerint ezután lép ki a gyermekcipőből, és olyan robbanásszerű fejlődés előtt áll, amelyet még körvonalazni is alig lehet. Soknemzedéknyi magyar büszke volt arra, hogy a magyar forradalmak mindig a sajtószabadságot tűzték a zászlójukra, és alighanem most nagyon sokan szégyenkeznek, hogy földbe taposták ezt a zászlót.
A magyar médiatörvény minden bizonnyal megteszi a maga hatását az immár szabadon gondolkodó és író Kárpát-medencei magyar értelmiségre is, akik aligha szeretnének valamiféle médiadiktatúrában újra meghonosodni. A Kossuth rádió bemondójának tegnap reggeli bátor kiállása, a Magyar Újságírók Szövetségének állásfoglalása, több neves magyarországi tollforgató és médiamunkás szólásszabadságért folytatott küzdelme azonban azt igazolja, hogy a hatalom a győztesnek vélt országházi csata után hiába dörzsöli elégedetten a tenyerét, mert a médiaháborút hossszabb távon úgyis elveszíti. A szólásszabadság szellemét ugyanis még egy háromszínű magyarországi palackba sem lehet visszazárni.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Markó-doktrína
Jelképen innen és túl, a romániai magyarok nagy többsége ugyanígy gondolkodik.
Miután Markó Béla bejelentette, hogy a nagyváradi kongresszuson nem óhajt újból indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni a Markó-doktrínát.
Miután Markó Béla bejelentette, hogy a nagyváradi kongresszuson nem óhajt újból indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni a Markó-doktrínát. Miszerint, ha Markó nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek majd, amíg annak szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják Markó Bélát, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte, és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint az, hogy Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül.
Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit. Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál: mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség. Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Dehát mi is a Markó-doktrína? Bevallom, azzal a szándékkal vettem a kezembe nem a Markó Béla politikai beszédeit, hanem a politika hátterében, két évtized alatt megírt tanulmányaiból, előadásaiból, a lapokban megjelent közéleti írásaiból összeállított kötetet ( Markó Béla. Kié itt a tér, Pallas-Akadémia, 2010), hogy választ kapok erre a kérdésre. És találtam néhány támpontot. Ezeket, saját értelmezésemben, nevezhetjük akár Markó-axiómáknak is.
Az egyik: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni a szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálni a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: amiért nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjén, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította, céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem volt más, mint közel két évtizedes küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért. És hogy miért volt sikeres mostanig a Markó-doktrína? Mert bármilyen szívdobogtató jelképen innen és túl, a romániai magyarok nagy többsége ugyanígy gondolkodik.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Földközelben
Aligha járunk messze az igazságtól, ha így fogalmazunk: az RMDSZ erdélyi magyar politikai ellenfelei mostanig a szövetségből éltek. Azaz konkrét cselekvési programok helyett valamiféle, a szervezetet számos tekintetben lejárató ellenzékiségre próbálták felfűzni önmaguk létét, olyan harsogó nyilatkozat- és közleményvárakat építgetve, amelyek ideig-óráig el tudták takarni a gyakorlati aprómunka hiányát.
Aligha járunk messze az igazságtól, ha így fogalmazunk: az RMDSZ erdélyi magyar politikai ellenfelei mostanig a szövetségből éltek. Azaz konkrét cselekvési programok helyett valamiféle, a szervezetet számos tekintetben lejárató ellenzékiségre próbálták felfűzni önmaguk létét, olyan harsogó nyilatkozat- és közleményvárakat építgetve, amelyek ideig-óráig el tudták takarni a gyakorlati aprómunka hiányát.
Nem véletlen, a nagyváradi elnökválasztó RMDSZ-kongresszus előkészületei jobban lázba hozták őket, mint magát a szövetséget, és nyilatkozataikat ezúttal arra hegyezték ki, hogy valamelyik elnökjelölt szájából szülessenek már meg a várva-várt mondatok: igen, ha én leszek az elnök, akkor tárgyalok X-szel és Y-nal, sőt, mi több, a parlamenti választások előtt összefogunk, és még akkor is osztozunk a választási listákon, ha időközben nem sikerül az új, népi pártot nadrágba rázni, vagy a régi polgárit felébreszteni Csipkerózsika-álmából. Mindezt persze a romániai magyarság összefogásának jegyében.
Nos, az ütemterveknek megfelelően az RMDSZ elnökjelöltjei záros határidőig, azaz a mai napig leteszik-letették hivatalos jelöltségüket és rövidebb-hosszabb programjukat, amelyek úgyszintén az összefogást célozzák meg. Csakhogy egy kicsit másként. A legfontosabb elv talán az, hogy a romániai magyarság vezető politikai és érdekképviseleti szervezetének továbbra is megmaradó RMDSZ-t több szempontból is meg kell újítani, ennek lényeges eszköze azonban nem a politikai szövegelés, hanem a széles körű és folyamatos konzultáció a romániai magyarsággal, annak különböző rétegeivel.
Nem szabad feledni ugyanis, hogy a szövetség megalakulása óta két olyan évtized telt el, amelyben – ha még nem is teljesen, de – kiépült a romániai magyar intézményrendszer. Most már nem csupán kívánalom, hanem mindennapos gyakorlat a magyaroknak a helyhatóságokban, a közigazgatás különböző szintjein betöltött szerepe. Jelentős mértékben megerősödtek a romániai magyarság civil intézményei, és a magyar nyelvű felsőoktatás eredményeként is megújult, felfrissült, a világra még nyitottabbá vált a románai magyar értelmiség, a romániai magyar középosztály és vállalkozó réteg adott mértékű kialakulása pedig úgyszintén napjaink jellemzője.
Mindez azt is jelenti: össztársadalmi szinten olyan mértékű romániai magyar szellemi potenciál alakult ki, amellyel a megújuló szervezetnek föltétlenül meg kell találnia a kapcsolatokat, és akkor a továbblépés programjai nem sugallatként érkeznek valahonnan a mennyei magasságokból, hanem itt a földön, a célok és a tennivalók konkrét, gyakorlati, romániai viszonylatrendszereiben születnek meg. Egynémely politikusi körökben előre próbálnak inni a medve bőrére: Nagyvárad után az RMDSZ széthull, vagy leterített zsákmányként hurcolják majd oda más pártok lábai elé. Hamis számítások ezek. Az RMDSZ továbbra is megtalálja saját, önálló útját a nem mindig szép, de új világban.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Húsz év után
Kívánnám, hogy mindig a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat.
A parkban és a park körül sok minden megváltozott. De maga az épület a legkevésbé. A nagyváradi Szakszervezeti Művelődési Ház, ahol húsz esztendővel ezelőtt, 1990. április 21-22.-én az RMDSZ első kongresszusát tartották, ugyanazt a képet mutatja.
A szocreál típuskocka, a maga beton díszítőelemeivel, a néhány reklámfelirat ellenére ma is ugyanolyan szürke mint egykoron, de talán azóta sem látott annyi katonát és rendőrt, mint azokban a napokban.
Marosvásárhely fekete márciusa után a magát már demokratikusnak nevező kormányzat semmiképpen sem szerette volna az események megismétlődését és többszörös védgyűrűvel biztosította a helyszínt. Etnikai jellegű incidensnek nem is volt se híre, se hamva, csupán a magyarországi tévések (Panoráma, Fekete Doboz – emlékszünk még rájuk?) igyekeztek drámai közelképeket rögzíteni, lehetőleg békaperspektívából filmezve az egyenruhásokat és fegyvereseiket, hogy felmagasodjanak az égre és a terror látszatát keltsék.
De mit tudtak akkor például az egyetlen román nyelvű tévéadás tartalmi és formai színtelenségéből éppenhogy ébredező székelyföldiek a finomabb média-manipulációkról? Majdhogynem semmit, mint ahogyan még ma is sokan fogják a fejüket szerte az országban, amikor rájönnek, hogy a tévés világ reggeltől-estig, hétfőtől-vasárnapig nem akar nevelni, tiszta és szép kultúrát tálcán kínálni, hanem egész egyszerűen terméket eladni.
De hát akkor még más volt a politikai termék fogalma is, és jól emlékszem, ott a teremben, az Egységben az erő jelszava alatt az első politikai összecsapásokra. Az egyszínű véleményekből éppenhogy kikerült gondolkodásmódnak bizony nem volt könnyű elfogadnia, hogy mindannak, ami az éppen feltápászkodó és önmagához térő romániai magyarság javát szolgálja, többféle árnyalata is lehet. Igaza van – bólogattak a küldöttek, amikor Domokos Géza beszélt, de hát akkor is felcsattant a taps, amikor Király Károly lépett a mikrofonhoz örökölt szókinccsel megfogalmazott mondataival, mások mintha magának a magyar nyelvnek a feltámadását ünnepelték volna Tőkés László választékos önkifejezésének hallatán. És Szőcs Gézával ugyanúgy szólt a kongresszusi küldöttekhez egy más látásmód, mint Cs. Gyimesi Évával az európai szellem, vagy Katona Ádámmal a nagytudású magyar művelődés- és intézménytörténet.
Mint ahogyan ott kavargott, akár nevén nem nevezve is, szociáldemokrácia és liberalizmus, kereszténydemokrácia és konzervativizmus, a mifelénk mindeddig alig érzékelt politikai ideológiák sokféle árnyalata a kölcsönös megismerés, a románokkal való közös társadalomépítés, az államon belüli önállóság vagy lehetséges etnikai elszakadás, a helyi és összerdélyi jelleg, a közös európai jövő megannyi érzékeny határvonalának észérv- megalapozottságú vagy perzselő érzelmi lángolású, de soha, egy pillanatra sem unalmas közös kibeszélése.
Igen – tűnődöm most el Váradon, az errefelé meglehetősen szokatlan januári fagyban, az első és a tizedik kongresszusnak egyaránt otthont adó, majdhogynem ugyanolyan kinézésű épület szomszédságában: vajon húsz év távlatából mit kívánnék én most az RMDSZ-nek?
Minden bizonnyal – személyiségeket.
Minden bizonnyal – szorosabb kapcsolatot a romániai magyar értelmiséggel. Mindazokkal, akik olyan egyetemeken vagy olyan intézményekben tevékenykednek, amelyeket többek között éppenséggel az elmúlt két évtized jog-helyreállító és közösségi érdekvédelmi politikája teremtett meg. Minden bizonnyal – jóval kevesebb kötődést a tisztséghez, és jóval többet a tisztességhez. Ugyanis bármilyen kis helyi közösségben ez a legfontosabb kulcsa annak, hogy újból felnézzenek a szervezetre. És azt is kívánnám, hogy mindig és mindenekelőtt a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat. Akár a csúcsvezetés szintjén is. És soha nem az, hogy feltételek megszabta támogatásért, kapcsolatért, pénzért ki mit óhajt cserébe akár a Dâmboviţa, akár a Duna partjáról.
Azaz, hogy maradjon független és bármennyire is változzék a világ, soha ne engedjen a sajátosságnak abból a méltóságából, amelynek más, tömör megnevezései a szabadság és az önállóság.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tiszavirág a csillagösvényen
Csírázik már az internetes, génmódosítatlan magyar világkataszter, és az lesz majd az igazi világszövetség.
Olvasom, hogy a múlt héten a Magyarok Világszövetségének elnöke díszoklevéllel tüntette ki az egyik székelyföldi város polgármesterét a szegedi székelykapu-állításért.
De hát azt is olvastam, amikor a múlt nyáron a szegedi panelházak lakói kisebb-nagyobb csoportokban tiltakoztak azért, hogy közvetlen szomszédságukban, a síkság egyetlen mesterséges dombján ne legyenek székely kapuk, mert elveszik a gyermekek szánkózóhelyét, és a leírt mondatok jórészét alighanem a magyarországi vagy kárpát-medencei magyar politikai alakulatok egyike sem tűzné ki a nemzet egységének egyre növekvő virtuális faliújságára.
A „leggyönyörűbb” megfogalmazások a „prolik kontra lófők” témakörben láttak napvilágot, de a nyomdafestéket tűrők közül ez sem mindennapi: „Elkészült a világ legkülönlegesebb felvonója a világ legkisebb dombján! Attrakció! Ráadásul fából! Ide fognak járni az osztrákok meg az olaszok, mert ilyen még a világon nem volt! Szeged az ország leginnovatívabb városa!”
Pedig az ott felállított székely kapuk szépek. Mívesek. Motívumkincsükön, elkészítésük minden apró részletén látszik, hogy a székely adófizetők pénzén megfizetett székely faragómesterek beleadtak apait-anyait.
Csakhogy a székely kapuk úgy találnak az ott sorjázó panelházakhoz mint mondjuk a Louvre-üvegpiramisa a csernátoni falumúzeum udvarára.
A székely kapukat ugyanis egykoron azért állították a székelyföldi házak mellé, hogy mindenekelőtt kapuk legyenek: alattuk ki és be lehessen járni az udvarra. Hogy békét kínáljanak a bejövőnek és áldást a kimenőnek. Amikor ezeket a székely kapukat ott állítják helyre, ahol roskadoznak, akkor megbecsülik a múltat. Akkor is ugyanúgy tesznek, amikor új vagy felújított falusi házak mellé állítanak új székely kapukat.
De amikor a kapu alapfunkcióját figyelembe nem vevő, más helyszíneken azon versenyeznek, hogy ki állít nagyobbat, szélesebbet, díszesebbet, galambdúcosabbat, nemzetieskedő giccsfaragásokkal jobban telezsúfoltat, ilyen meg amolyan vegyszerekkel jobban lekezeltet, olyan építményt vagy építmény-sorozatokat, amelyek alatt-mellett jobban lehet szónokolni és a kamerák előtt díszelegni, akkor a székely kapukat közönséges díszletté alacsonyítják le és éppen az oly sokat kárhoztatott globalizáció oltárán áldozzák fel.
És nem a kapu az egyetlen. Miközben egyre többet beszélnek a hagyományos termékekről, a kolbász mindinkább csak akkor érdekes, ha legalább száz méteres, a feltekert túrós puliszka, ha eléri a fél kilométert, a kürtöskalács, ha vetekszik egy még le nem bontott gyárkémény hosszával, a töltött káposzta pedig, ha olyannyira eredeti, hogy vadrózsalevélből készül és a növény bogyójával, valamint fenyőtűkkel töltik meg, a szabadultság utolsó pillanatán túl is emlékeztetve fogyasztóját a nagyszerű székelyföldi élményekre. Mert csak így lehet bekerülni a Rekordok Könyvébe. Mert csak így jönnek a turisták.
Csak hát a turisták a tavaly a gazdasági élet egy százalékában jöttek a Székelyföldre. Szegediek pedig alig. Elegük volt talán a székely kapukból? Netán a kölcsönösség jegyében pisztrángból készített szegedi halászlével kellett volna várni őket?
Szegeden januárban elég nagy hó esett és a szegediek újból kezdték piszkálgatni a székely kapukat. A nemzetegyesítés magyar kormánya pedig a Magyarok Világszövetségét, hogy miképpen is szerezte meg azt a budapesti székházat, amelynek a bérleményeiből él. És hogy egyáltalán mi dolga a világon, hiszen csírázik már az internetes, génmódosítatlan magyar világkataszter, és az lesz majd az igazi világszövetség, akkor pedig a réginek nem jut sem díszoklevélre járó pénz, sem dolmányra való posztó.
És megint ki kell találni valami pótcselekvést. Érdemes ide jönni, minták vannak bőven a Székelyföldön. Készen álló magyar közigazgatási űrlapok használata helyett űrlapkészítő buzgalom. Munkahelyek helyett munkahelyteremtő stratégia. Csatornázás helyett a közpénzek felszín alatti csatornázása. Turisták helyett turistautak festése, erdőmentés helyett a hegyimentők erősítése. Segíteni kell mindazokon, akik tiszavirágot gyűjtenek a csillagösvényen...
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)