Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)

Domokos Géza emlékezete
Kisebb csoport gyűlt össze hétfő délután Csíkszeredában – a Petőfi utcai Kriterion Ház falán található – Domokos Géza emléktáblájánál, és koszorúzták meg azt.
A Kriterion Alapítvány és a Domokos Géza Egyesület szervezte eseményen a kiadó egykori igazgatója, az RMDSZ alapító elnöke halálának 10. évfordulójára emlékeztek. Hajdú Áron, az alapítvány ügyvezető igazgatója rámutatott, Domokos Gézát a századforduló legnagyobb magyarjai közé sorolhatjuk. Ehhez csatlakozott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármesterének gondolata is.
A hatvanas-hetvenes évek Domokos Géza-i öröksége egészen '89-ig a harca és aztán 1990-ben az új dimenzióban vállalt szerepe valóban az elmúlt évszázad egyik fontos erdélyi, székelyföldi vezetővé nemesítette őt – fogalmazott.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője úgy véli, Domokos Géza tevékenysége azt tanítja nekünk, hogy a legnehezebb korszakokban is szükség van az útkeresésre, arra, hogy építkezzünk, szellemi műhelyeket hozzunk létre, hogy ezek segítsenek megőrizni közösségeinket, identitásunkat. Az alapítvány részéről Székedi Ferenc osztotta meg gondolatait.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Szobrokkal díszített versek
Ferencz Imre költő, szerkesztő, lapunk korábbi munkatársa legújabb verseskötetét mutatták be tegnap a Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében. A Félbemaradt tüzek című kötetet méltató Székedi Ferenc publicistával a versírás problematikusságának és szépségének részleteit tárták fel. Ferencz Imre tizedik verseskötete az ifjúság, a költői lét, a szülőföld és a hétköznapok tematikáját járja körül. „A szavak parádéját alkotja meg a költő” – fogalmazott Székedi Ferenc. A jeles alkalomból – meglepetésként – a költő szilvafából faragott szobrait is megtekinthették az érdeklődők. A kiállított szobrok spontán és céltudatos portrékat ábrázolnak, különlegességük pedig, hogy cipőkrémmel vannak lefestve. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)